Részletek Balázs Ferenc és Christine Frederiksen levelezéséből

A leveleket az angol eredetiből fordította és közzéteszi Vallasek Júlia

   Balázs Ferenc számára az irodalom eszköz volt, írói munkássága elválaszthatatlan az általa végzett társadalmi munkától, már csak azért is, mert az író Balázs Ferenc mindig azt írja meg, amit az élet különböző területein tevékenykedő Balázs Ferenc tapasztalt. Írásai mégis túlléptek eredeti eszközvoltukon, ma ők reprezentálják a teljes Balázs Ferenc-i életművet, hiszen magukon a létrehívott intézményeken már egy emberöltőn belül átgázolt egy más irányú gazdasági fejlődés.
   Balázs Ferenc 1925-ben Berkeley-ben ismerte meg későbbi feleségét, a dán-amerikai származású Christine Frederiksent. Mivel közös életük úgy alakult, hogy igen sokat voltak egymástól távol, gyakran leveleztek. Christine csaknem minden hozzá írott levelet (az ismerkedés legelején kapott apró papírfecnit is) megőrzött, s Balázs Ferenc halála után magával vitte Amerikába. A mintegy ötszáz gépelt oldalnyi levelezést gyermekük, Enikő-Solvejg számára állította össze, majd egy példányt elküldött Mikó Imrének, aki a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó számára a Balázs Ferenc-életmű kiadásán dolgozott. (A teljes életmű kiadása azonban nem valósult meg, a levelezés például mindmáig kiadatlan.)
   Balázs Ferenc és Christine Frederiksen levelezése olvasható egy szerelem történeteként, önéletrajzként, amolyan virtuális regényként. Ami a
Bejárom a kerek világot vagy A rög alatt lapjain végleges formát nyert, lekerekített egész, a levelekben még töredékes alakban él. A kontúrok itt nem olyan élesek, viszont minden apró tény és állítás azonnaliságában fokozottabban hat.

V. J.

I.

Berkeley, 1926. január 8. éjjel

El kell mondanom neked azt, amit
Azóta magad is kitaláltál. A pici magból,
amely kihullt a fehér madár csőréből,
csodálatos virág nőtt. Akarom, hogy ezt te is tudd.

De kétségek gyötörnek: mi lesz
a virág sorsa?

A virágban nem kételkedem. A virág él, illata betölti a szobám
és megédesíti álmaim. Gyökerei mélyre hatoltak.
Nem egyetlen éjszaka termett.
Nem lázból született, mely gyorsan jön
és tán gyorsan tűnik. Hiszek a virágban.

Nem is azért gyötör a kétség, mert nem tudom,
mit tegyek. Akarom, hogy társam legyél az
életen át. Akarom, hogy velem jöjj Erdélybe.

Kétségeim forrása az: nem tudom, te mit
akarsz, hogyan választasz?

Vajon, az volt-e életed célja, hogy elhagyd
barátaid, rokonaid, hazád és válassz más
nyelvet, más hazát, más kultúrkört, más
hagyományokat, más eszméket?

Te, gazdag, fejlett ország leánya, gondoltál-e valaha is arra,
hogy úttörőként éljél egy nép körében, amely intelligens, jó-
akaratú és művészetszerető, de nemigen részesedik a civilizá-
ció és egy fejlettebb kultúra áldásaiból?

Akkor felelj, ha kész a válaszod.
Holnap, ha már holnapra elkészül,
egy hónap, vagy egy év múlva, ha sokáig
tart, míg megfejted, mivé fejlődött a magocska a te szívedben.

De azt is tudnod kell és ebben sose kételkedj:
valódi, igaz volt a barátság és az egyetemes
szeretet, amelyről beszéltem. Én
még most is így érzek, nem tehetek róla —
irántad és minden lány és fiú iránt,
aki nyílt szívvel jön felém.

A barátságunk semmiképpen nincs veszélyben.
Talán meggyőződünk arról, hogy jobb, ha
a virág meghal. És a virág tán meg is
hal egy fagyos hajnalon.
De a barátságunk sosem halhat meg.

Azt hittem, mindenről beszéltem már
neked, ami érdekel, ami foglalkoztat.
A nagy célokról, amelyeknek szentelem magam,
a gondokról, amelyek látogatnak, a kedvtelésekről,
amelyek felvidítnak, mint fehér vitorlák a zord tengert.
Akár egy öreg utcai énekes, aki minden dalát
elénekelte már, olyan voltam.

Most látom csak, mekkorát tévedtem.
Még soha nem beszéltem neked a hajóról,
mely kettőnket egy távoli országba visz,
sem a szívről, mely egy kis családot melegít majd.

F.B.

Berkeley, január 10. délután.

   Örülök, hogy „okos“ voltál, (túl okos, amint mondtad) és nem hamarkodtad el a választ. Mert bizony nagyon sok dolgot meg kell gondolnunk, mielőtt végleg elhatároznánk magunkat, (és akkor majd megnyílik az égbolt, és elsötétül a nap). Egy percig se hidd, hogy én a dolgoknak csak a napfényes oldalát látom. De azt se, hogy mindent végigszámoltam, osztályoztam, felmértem.
   Évekig úgy éreztem, nem találok senkit, akit feleségül kérnék. Talán túl sokra tartottam magam, – nem is tudom. „Kora“ ifjúságomban csodálatos szépségű nőt kívántam, és úgy gondoltam, hogy mindent, amit ezen felül nyújtani tud, a lelki értékek stb. éppen csak köszönetet érdemelnek és kész. Szép lány persze van elég. De néhány szomorú tapasztalat megmutatta, hogy amit én valóban keresek, az test és lélek együttes szépsége. És akkor rá kellett jönnöm, milyen kevés olyan lány van az ismerőseim között, aki magához tudna vonni mágneses szerelemmel. Ezért most, mikor benned felleltem azt, akit kerestem, nagyra nőtt bennem a vágy, hogy magammal vigyelek a világ túlsó felére.
   Egy csöppet sem kételkedek a szerelmemben. Szeretlek, ezen nem változtat semmi, és érzem, tudom, hogy te is szeretsz. Kétkedővé tesznek viszont a körülmények, melyek hatalmasabbnak bizonyulhatnak szerelmünknél. Ezek a gondok néha úgy eluralkodnak rajtam, hogy alig látom a kivezető utat.
   Nem annyira a távolságról, valamint a nyelv és kultúra, a hagyományok különbségéről van szó, ennél sokkal fontosabb és nyomasztóbb a dolgok anyagi oldala. Hadd mondjak el neked néhány dolgot, melyeket sosem titkoltam ugyan, de talán nem is tisztáztam kellő mértékben. Nekem nincs sem vagyonom, sem biztos keresetforrásom. Még lakásom sincs Erdélyben. Bátyám és édesapám rokonai (szegény falusi emberek) nem adhatnak többet az időnkénti szíves vendéglátásnál. Magamnak kell biztosítanom megélhetésemet, mindent elölről kell kezdenem. Talán hosszú évekig igen kevés jövedelemből kell megélnünk. Nem lesz állandó lakásunk. Ha – amint azt sokan óhajtanák – a vidéki egyházkerületek ügyintézője leszek, akkor sokat kell majd utaznom, hogy a falusi szervezetek létrejötténél segédkezzem. Ha a haladó irányzat alul kerül, velük bukom én is, mert lelkiismeretem tisztaságát mindenképpen megőrzöm. Ebben az esetben még ezt, az unitárius egyház nyújtotta biztos kis pozíciót is elvesztem. Akkor újra körül kell majd néznem, hogy volna a legjobb.
   Anyagi helyzetem javítására egyelőre csak terveim és reményeim vannak. Én azt hiszem, hogy házasságunkat illetően a végső döntést el kell halasztanunk akkorra, amikor kiderül majd, hogy ezek a tervek és remények valóra válnak-e vagy sem.
   Reményeim főként az angol nyelven való publikáláson alapulnak, mert a magyar nyelven való írás keveset jövedelmez. 1. Lefordítom a gyermekmeséimet. Néhányat már közölt is egy angol lap és a legjobb kritikákat kaptam, még bíztatást is a Teacher´s Journal kiadójától. 2. Újságírás. Talán mindkettőnknek sikerül valamelyik nagy angol vagy amerikai újsághoz leszerződnünk. Ha történetesen kiadják az erkölcsről írott munkámat, és az sikert is arat, ez nem lesz nehéz, és nagyon jó jövedelmet biztosítana. Tulajdonképpen megtehetnénk, hogy Japánon, Kínán, Ázsián keresztül menjünk haza Erdélybe, ez nemcsak csodálatos lenne, de jövedelmező is, mert riportokat küldhetnénk a különböző lapoknak.
   Fél éven belül mindenesetre kiderül, milyen mértékben számíthatok ezekre a pénzforrásokra. A hónap végéig, úgy hiszem, befejezem Kiteljesedő világ című munkámat. Márciusra vagy áprilisra tudni fogom, kiadják-e. Ha igen, bizonyosan sikerül elszegődnöm riporternek.
   Gyermekeknek írt meséimnek mintegy felét már lefordítottam. A következő félév végéig elválik, találok-e rá kiadót. Ha azonban az derül ki, hogy túl sokat képzeltem magamról, és nem számíthatok az angolul kiadott munkáim jövedelmére, akkor anyagi helyzetem a lehető legbizonytalanabb és sötét marad. Ebben az esetben a becsület és az irántad érzett barátság arra kötelez, hogy lebeszéljelek a házasságról, hacsak addigra nem mélyül el annyira szerelmünk, hogy csak azzal törődjünk, hogy együtt legyünk.
   Ha nem így lesz – szerelmünk akkor sem lehet tragikus. Bizton érzem, hogy nem is lesz az. Szomorúak és boldogtalanok leszünk talán évekig, de az élet szeretete, a nagy célok, a tennivágyás végül is erősebbnek bizonyul majd.1

II.

Chicago, 1926. július 11.

   Legdrágább Kicsike,

   Aggódom a magas lázad miatt, remélem, a jóslatod bevált, és most már láztalan vagy. Vajon nem a nagy meleg okozta? Vagy az az élénk, vidám kedély, amelyet úgy szeretek benned, és mégis szeretném időnként visszafogni egy kicsit. (...)
   Csodálatosan közel van Taos! Két nap alatt megjön a levél! Ez elég ritkán esik meg Amerikában.
   Nagyon jó az elképzelésed, valóban fel kell készülnünk a jövőbeli feladatainkra, ismereteket kell szereznünk a modern mezőgazdaságról és a kísérleti iskolákról. De csak októberben iratkozhatok be a kaliforniai egyetemre, a második félévre, mert akkor lesz egy éve, hogy idejöttem. Ami a román kormány liberális frakciójának segítségét illeti – hát reméljük, hogy megleszünk nélküle. Állami segítséget elfogadni veszélyes dolog. Románia nem Dánia, ahol a Népi Egyetem állami segélyben részesülhet anélkül, hogy kötelezettségei lennének, (az egyetlen kikötés, hogy az iskolának legyenek tanulói és legalább hároméves múltja.) A legtöbb országban viszont az a szabály, hogy az állami segély együtt jár az állami ellenőrzéssel, (tudniuk kell, mire költse el a támogatott a „nép“ pénzét). Ennek következménye az iskolák túlságosan is egységes tanmenete és szabályzata, amely aztán együtt változik az egymást váltó kormánypártokkal. Az államilag támogatott intézményekben csak azt lehet megcsinálni, amit a kormány jóváhagy, a kormány fő gondja pedig a hatalom megtartása. A nevelést is úgy kellene tekinteni, mint a jogtudományt, olyan intézménynek, melynek joga van állami támogatást igényelni, miközben működését és vezérelveit tekintve teljesen független marad. Csakhogy még messze vagyunk ettől a felfogástól, sok országban még a jogtudomány is elvesztette függetlenségét. A kormányok különösebb fáradság nélkül elítélik politikai ellenfeleiket a „szabad bíróságokkal“. Szeretnék ment maradni az ilyen ellenőrzéstől, szeretném, ha meg tudnánk lenni állami támogatás nélkül.
   A mezőgazdasági iskolát felállíthatnánk a parókia földjein is. Minden falusi parókiához tartozik 30-40 acre föld, ennek jövedelméből fedezik a szükséges javításokat és más egyebeket, jelenleg sokféleképpen használják. Gyakran bérbe adják, máskor meg a falusiak közösen művelik meg anyagi ellenszolgáltatás nélkül a templom javára. Miért ne kezdhetnénk meg a munkát ezen a földön? Erdélyben már most is vannak gazdaságok, melyeket meglehetősen modern módon vezetnek. Elküldünk majd valamelyikbe egy fiatalt, vagy ha elképzeléseink beválnak, lesz majd olyan, aki Dániában tanult, ő vezeti majd a munkát a farmunkon, főleg kertészkedésre gondolok. Te meg én, esetleg még mások is, egyéb úton-módon segítjük majd az iskolát. Ami a felszerelést illeti, azon kell lennünk, hogy ne az államtól, hanem más forrásokból szerezzük meg rá a pénzt. Van is egy elképzelésem, amit Laci2, kivitelezhetőnek tart. Az ötlet lényege, hogy kapcsolatot kell teremtenünk város és falu között. A mi falunk ne általában a piacnak termeljen. Találjunk száz családot a szomszédos városban, akik „társulnának“ a falunkkal! (Akár úgy is, hogy a már létező szövetkezeti kapcsolatokat bővítjük ki.) A megtermelt többletet nekik adnánk, ők pedig előlegképpen megadnák nekünk a lehetőséget arra, hogy gépeket vegyünk. Városon mindig több a pénz, mint falun. Mondjuk, szükségünk van 1000 dollárra. Ez családonként havi tíz dollárt jelentene egy-két évig. Ez nem megterhelő –mi pedig meg tudjuk vásárolni az eszközeinket.
   Azt javasolod, dolgozzunk együtt román családokkal is. Ez az egyik legfontosabb feladatunk. Meg kell találnunk közöttük azokat, akik hozzánk hasonlóan akarnak dolgozni, mert a magyarok közvetlenül keveset tehetnek a románokért. A legnagyobb jóakarat szülte segítséget is gyanakvás fogadja, ha az kívülről jön, és jelenleg mindkét népcsoport önmaga felé fordul.

III.

Berkeley, 1926. november 20.

   Legdrágább Kicsike!

   Most jött meg a leveled, és nagyon sokféle érzést ébresztett bennem. Mintha válasz lenne egy, még meg sem írt levelemre. Milyen keveset tudok rólad, arról, ami foglalkoztat, amit tudsz, amin dolgozol. Milyen keveset! Az én területemen találkoztunk, nem a tiéden. Beszélgettünk Erdélyről, célokról és tervekről, bemutatkoztunk egymásnak. De a te szerelmed kezdettől fogva túl „engedékeny“ volt. Te, az egyszeri, értékes lény, felém nyújtottad a kezed, de zárkózottságod kagylóhéjából nem merészkedtél ki. Talán éppen az én hatásom miatt. Én – úgy érzem – telítve vagyok mások sorsával és gondjaival, miközben az énem fel-felhorgad (jól használom a szót?) és ráerőszakolja magát a többiekre.
   Legdrágább Kicsike, én sosem kértem, hogy segíts engem, sosem képzeltem el egy „hagyományos“ tiszteletes asszonyt, akinek „gondjai és felelőssége“ van, és aki „hagyományos“ tiszteletes úr férje irányítása alatt dolgozik. Te magadnak dolgozol. Úgy érzem, lázadozol az ellen, hogy egy Cél érdekében dolgozz, de ha egy kicsit belejössz, meglesznek a céljaid. Függetlenek leszünk, két független egyéniség, akik, ha szükséges, együtt is dolgozhatnak, de különben akár külön lakásuk is lehet. (...)
   Tudom, hogy mindvégig kísértett téged a gondolat, hogy hétköznapi, hagyományos papné leszel. De miért gondolod, hogy én magam egyszerű, régimódi unitárius lelkipásztor akarok lenni? Dehogy akarok! Azért vagyok unitárius, hogy szabad legyen nekem felépítenem a magam vallását, mint ahogy neked is a magadét, és mindenki másnak a magáét. Ez hétköznapi? Nos, ha igen, akkor én valóban egyszerű, mindennapi akarok lenni.
   Egy dolog azonban bizonyos, valóban szeretném, ha te is az én népemért dolgoznál. Nem is csak szeretném. Azért szerettelek meg, mert az emberekkel, az emberekért akarsz dolgozni... és ezen a ponton figyelmen kívül hagyom személyiséged többi, talán nagyobb értékét. Ezen a téren érdeklődésed azonos az enyémmel –hiszen ezáltal találkoztunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy el kell fogadnod az én elképzeléseimet, hanem azt, hogy a kettőnk elképzelései, a lényeges elemeket tekintve azonosak. Most értem csak igazán, miért igyekeztelek meggyőzni arról, hogy velem jöjj. A te egyéniséged bizonyos ponton összeolvad az enyémmel, létrehozva egy magasabb rendű szellemi egységet, és ezáltal a tökéletes összefonódást. (...)3
   F.

IV.

Calcutta, március 13.

   Legdrágább drága!

   Csodás órát töltöttem Tagoréval! Úgy öt percig türelmes és udvarias volt, mint minden látogatóval, majd fokozatosan kigyúlt az arca, s mikor megemlítettem, hogy Oxfordban tanultam, megtört a jég – (”, Oxford, egy keleti költő gyenge pontja!) Sok mindenről eltársalogtunk. Az Ifjúsági Mozgalomról az első öt percben beszéltem, így az nem is talált meghallgatásra. De aztán az indiai dráma, a mozi, a gépies kultúra, Japán és a magyarok következtek. Ő alacsony széken ült kék ruhájában – a legnemesebb emberi alkat (míg fel nem áll, akkor már meglátszik rajta a kor).
   Hadd idézzek a naplómból:
   „Nincs technikai terminusokban kifejthető filozófiám. Csak azt fejezhetem ki, amiben költőként hiszek.“ (Ezt azzal kapcsolatban, hogy előadásokat fog tartani Oxfordban. Kicsike, tudtad, hogy Tagore is Brahmo,4 egy időben titkára volt ennek a mozgalomnak, mely megfelelője a mi unitárius mozgalmunknak? Minden bizonnyal roppant izgalmas előadásokat fog tartani az angol unitarizmusról.)
   A színházról és a bonyolult díszletekről: „Önök, nyugatiak tunyává teszik az ember eszét, azzal hogy nem alapoznak a képzelőerőre. Mikor verset olvasunk, nem képzelünk magunk elé díszleteket.“
   „A filmművészet nem helyettesítheti a színházat, önálló művészeti ággá kell fejlődnie. Az élet haladását hivatott kifejezni anélkül, hogy történetet vagy jelentést is csatolna hozzá.“
   „Miért nem tudják önök kihasználni az olyan csodás találmányokat, mint a rádió meg a film? Miért csak arra használják, hogy egységessé, olcsóvá tegye a dolgokat?“
   „Kelet-Európa sokkal jobban érdekel, mint a Nyugat. Nyugaton minden egyforma, míg Keleten minden egyes országnak megvan a maga sajátos népművészete, népviselete.“
   „Szeretem az ön népét, a magyarokat. Természetesek, egyszerűek, emberiek. Van bennük valami keleti vonás. Magyarország az egyetlen hely Európában, ahol otthon érezném magam.“ (Kicsike, olyan váratlanul mondta ezt! Igen, köztünk ő is, te is otthon éreznétek magatokat.)
   Aztán közös szerelmünkről, Japánról esett szó. Tagore szépségszeretetük és belülről fakadó udvariasságuk miatt kedveli a japánokat. „Vállalják a tökéletességre törekvés fáradságát“. (...)
   Nos, a beszélgetés vége felé kissé fáradtnak tűnt, nemrég lázas beteg volt. Lehet, hogy leutazik Shantiniketanba, akkor alkalmam lesz újra találkozni vele. De az is lehet, hogy nem lesz rá ideje. Rövidesen indul Európába. Ha először Ceylonba megyek, akkor elszalaszthattam volna.

V.

Lucknow, máj. 9.

   (...) Házigazdám, Tagore egyik barátja, költő és muzsikus. (Ja, Allahabadban találkoztam Jawaharlal Nehruval, 38 körüli, szimpatikus kashmiri fiatalember, rendkívül intelligens, semmiféle rögeszme! Ráadásul nagyon gazdag!) Fiattal elvittek megnézni a parkokat, a mogul palotákat (gyönyörűek!). Kalauzom, Mr. Roy nagyszerű ember, Bécsben is járt.
   „India passzív ellenállása a magyarok ellenállását idézi az osztrák elnyomással szemben“ – figyelmeztettek.
   Miss Mayo5 könyvének rossz hatása van, mert előítéletet és haragot szült. Az indiaiak most bizalmatlanok az amerikaiakkal szemben. Hogy egy olyan visszafogott, gondolkodó ember, mint Tagore is, felháborodott miatta, bizonyítja, hogy valóban ártalmas volt – jegyezte meg A. P. Sen, a házigazdám. De mint minden rossz, ez sem egyértelműen rossz hatású. Két reakciót figyeltem meg az indiaiaknál: 1. Nagyon jól ismerjük mindazt a rosszat, amiről ír, nincs szükségünk kritikákra. 2. Az említett hibák egy része már megszűnt, ma már nem olyan általánosak. Mindkét magatartás most megkérdőjelezhetetlenül ellenzi ezeket a hibákat, ha korábban haboztak is. (Hiszen a gyermekházasságot is védte valaki előttem.)
   Tegnap délután kellemes garden party a tiszteletemre, sok kedves ember, érdekes beszélgetés, előadástervek. Meg fogom hívni Tagorét Erdélybe, tartson előadásokat a falusiaknak.

VI.

Subamarti, máj. 31.

   Legdrágább Kicsike,

   Most hosszú levélhez van hangulatom, hadd írjak először néhány szót Gandhiról. Aprócska ember, pár foggal, beesett ajakkal, csúnya orral – ezt te is tudod – az ellentét kedvéért, többnyire úgy jellemzik, hogy „a legcsúnyább kis teremtmény, aki valaha világra jött“. Aztán a szemek – távolba révedő tekintet, nem figyel semmire – felesleges is volna, hiszen a szem nem lát – hanem mély, meditatív, absztrakt gondolkodást takar. Az ilyen tekintet sugarában az ember szükségét érzi az önelemzésnek, az élet komolyan vételének, semmi sem indít arra, hogy odaszaladj hozzá, és megöleld. Nyugodtan beszél, nem retorikus. Nagysága? Az a távolba révedő tekintet. Nem érdekli, ami itt és most történik. Soha nem vidám, ezzel átadná magát egy nevetésre késztető, apró pillanatnak, jelentéktelen cseppnek a világ folyásában. De azt is mondhatná valaki, őt nem ragadja magával a civilizáció kisszerűsége – egyszerű és igénytelen ember.
   Mára hosszú beszélgetést ígért nekem. Most valóra vált, itt ülök mellette a nagy ebédlőben (magam is ágyékkötőben), de úgy látszik, nem szeret ebéd közben beszélni. (ÉN SEM!) Így aztán hallgatunk.
   Követői (azok, akikkel beszéltem) korlátoltak, mint minden ember. Az a fonókerék! Érdeklődtem, mi a véleményük a szövetkezeteken keresztül megvalósuló gazdasági fellendülésről. Azt a kormánynak kell elvégezni. Hihetetlenül ostoba dolog így félredobni az önbizalmat. Egy másik fiatalember úgy csevegett az Igazságról és Boldogságról, mintha konyítana is hozzá valamit. Igazság a szellemi (azaz tudatos) boldogság megszerzése. Minden ennek érdekében történik. Minden csak úgy, eszköz, hogy ezt elérhessük. Ezek szerint szex, jótett, szerelem, együttműködés, hősiesség mind csak eszköz. Nem bírom ezt a fajta indiai filozófiát.
   Egyre inkább meggyőződöm afelől, hogy KEVESET tanulhatunk a keleti világtól. Szellemiségük gyökértelen. Megpróbálják rövidíteni az Istenhez vezető utat. Azzal, hogy elkerülik az emberi tapasztalásban egyre mélyülő szeretet ösvényét, egyenesen Istent magát célozzák, azt képzelik, hogy önkontrollal, koncentrációval stb. (azaz jógával) annyira formálhatóvá lesz a tudatuk, hogy megérthetik Istent. De ez az „Isten értésük“ csak ópiumos álom. Csendesen ülnek, álmodoznak, izzadnak és bólogatnak, s időnként transzba esnek a lelkesedéstől. Mi felett? Isten felett? isten a körülöttük kavargó világban van, amit soha nem érthetnek meg igazán. Az övék maya, illúzió. Istenük ONÁNIA.
   Elolvastam az India Anyát. A leleplezés gonosz szándékával íródott. Eltúlozza a tényeket. Adatait a kórházakból gyűjti, ahol természetesen minden rossz egybe van kötve. Gandhi „kanális ellenőrnek“ nevezte a szerzőnőt. A normális India sokkal jobb állapotban van. De a megemlített hibák léteztek és ma is megvannak. Többnyire ez a szellemiség okozza őket, mi szerint a világ és az élet nem számít, csak Onánia Isten.
   India gyógyulófélben van. Most már törődni kezdett az emberi cselekvéssel is. Gyógyulását felgyorsítaná, ha a nyugati humanizmust nyújtanánk neki a nyugati materializmus helyett, (nem mintha ebből nem lenne itt is elég – az átlag kínai vagy indiai rettentően önző. Nem tehetek róla, hogy ilyen elítélő a véleményem, ámbár a világért sem sérteném meg ezt a barátságos, kedves, gyerekes népet azzal, hogy más föld népei előtt leleplezem.) Esetleg az itteni lapokban írok majd néhány cikket.
   Néhány napig még itt maradok, aztán továbbutazom Bombay-be. Négy HÉTTEL ezelőtt kaptam tőled utoljára levelet. Bombay-ben egy egész csomó vár majd, remélem.
   Ez az út bölcsebbé tett. Megismerkedhettem olyan csodálatos civilizációkkal, mint Japán, Kína, India. Most már érzem őket, részei a tudatomnak. Ezek segítettek a Nyugat újraértékelésében. Még három hét Indiában!
   Bye, bye kicsike!
   F.6

VII.

Kolozsvár, 1928. szeptember 24.

   Legdrágább Kicsike,

   Egy egész halom gyönyörű levél, oh, te kis büszkeség! Hát ezeket nem merted elküldeni, amíg nem voltál biztos abban, hány fokot ér el szerelmem tüze. Jelenleg nagyon magasat. A hazaérkezésemet követő hetek elteltek, azóta állandóan magas hőfokon égek. Korábban fáradt voltam, és nem érdekelt semmi. Hisz magam is hídépítő volnék, de attól tartok az elmúlt hónapokban nemigen volt hozzá vasam. Nagyon igénybe vett az, hogy hazaérkeztem, sietve írtam a leveleket. De biztosíthatlak, hogy továbbra is várom a leveledet, amely arról tudósít majd, hogy megvetted a jegyedet Kínába, vagy még inkább egy olyan levelet, amelynek borítékján egy szép kínai bélyeg díszeleg. Olyan vidám, olyan boldog lennék tőle! Ez mindent eldöntene. Az én bolond eszem ide-oda jár, akkor nem járna. Minden kétséget eloszlatna az a tény, hogy elindultál Erdély felé. A régi szerelmemmel várlak, Kicsike.
   Közben felélesztem a régi ismeretségeket. Jelenleg olyan személy vagyok, akiről mindenki tudni vél valamit. Az újságok hosszan cikkeztek rólam, és tartottam is néhány előadást, elég nagyszámú közönség előtt. Megegyeztem a legnagyobb napilappal, hogy írok nekik 50-60 cikket, ezeket később könyv formában is kihozzák. Ha száz példány elkel belőlük, 500 dollár tiszta hasznom lesz. Remélem, a könyv megjelenik a jövő év elején, jó időszakban. A címe talán az lesz, hogy „Egy élet kibontakozik“. A tárgya miatt egyedülálló az erdélyi irodalomban.
   Mégsem leszek segédlelkész. Átmenetileg felügyelő leszek a keresztúri gimnáziumban. A fizetésem: lakás, koszt és 5 dollárnyi készpénz havonta. Kezdetnek ez is jó, igaz? Azt azonban minden barátom és feljebbvalóm tudja, hogy az első alkalommal elmegyek egy parókiára, (jelenleg nincs üresedés). Őszintén remélem, hogy te már egy csinos faluban találsz engem, ahol minden készen vár rád, csak bútorunk lesz nagyon kevés. Ne aggódj azért, hogyan élünk majd meg! Tudom, hogy a legtöbb falu elég jó megélhetést biztosít a papjának. Az egyik, éppen amelyikben üresedés lesz, azt mondják, mindennel ellátja a papot, és ezenfelül évi 500 dollárt biztosít a számára. Nem is rossz.
   Az Olga és a Sanyi7 kislánya nagyon szép, kedves kis gyermek. Olga elégedett, ámbár egynémely helyen hiányzik neki a régi kényelem. Sanyi nagyon jó munkát végez, már szervezett egy sikeres Ifjúsági Konferenciát. Most tervezgetjük, hogy mit fogunk csinálni a télen. Szétküldünk a falvakba egy programtervezetet, hogy megkönnyítsük a helyi csoportok munkáját. A mi munkánkat megkönnyítendő, hamarosan vásárolunk egy jó Multiplex gépet 100 dollárért. (...)
   Most, hogy itthon vagyok, a fiatal írók ismét összegyűlnek. Most már valamilyen cél érdekében akarunk dolgozni, a puszta szépségért nem műveljük az irodalmat. Most dolgozzuk ki a programunkat.
   A te F.-id

VIII.

Keresztúr, 1929. május 23.

   Szinte minden nap egy levél! Az utolsó kettő hosszú utat tett meg, mert március 29-i rajta a keltezés. Úgy kezdődik: „Ha azt akarod, hogy jöjjek, természetesen jövök...“ Kicsike, a mi lelki közösségünk élő valóság, bármeddig maradhatsz, nem csorbítod meg súlyosan. A tiéd vagyok és várok rád. De azt hiszem, jobb lenne, ha hazajönnél Kicsike édes, mert az indiai út költségéért értékes éveket kéne adnod az életedből, és ez nagyon nincs arányban azzal az élménnyel, amelyet a jelenlegi történelmi helyzetben India nyújthat neked. (...)
   Hogy örülök-e annak, hogy egy napon professzor leszek? Kicsike, az út nyitva állt előttem, és a legtöbb ismerősöm természetesnek tartja, hogy rálépek. Jelenleg azonban falun van dolgom, segítenem kell a „szövetkezeti gazdálkodás“ létrehozásában, most nem gondolok arra, mit is fogok akarni akkor, amikor ezt a dolgomat elvégeztem. Tíz-húsz év múlva persze más lesz a helyzet. Már két év múlva lehetne belőlem az etika professzora, ha akarnám. De nem akarom. Ugyan, mit tanítsak? Előbb ki kell próbálnom az élet laboratóriumában, hogy mennyit is érnek az elméleteim. Ez a legelső feladatom. Persze egész idő alatt tanítani fogok. Dédelgetett tervem, hogy ingyenes nyári tanfolyamra a házunkba gyűjtök jeles embereket és kollégiumi diákokat. És tanítani a Népi Egyetemen, amit még létre kell hozni. Te is tudod azonban, hogy nem vagyok tudós hajlam. Sosem volt türelmem elmélyült tudást szerezni valamilyen tudományágban. Megragadtam a jellemző vonásokat, ezekből általánosítottam, elméletet alkottam. Viszont azt hiszem, nagy felfedezést tettem a világ haladásának kétarcúságáról, amelyről még nem is beszéltem nyilvánosság előtt. Amint útleírásomat befejezem, nekilátok (magyarul írom).
   Micsoda gyönyörű levelet írt Sharman professzor az érdekedben! Éppen olyan vagy, amilyennek leírt. Néhány barátomnak lefordítottam a levelet.
   Nagy megelégedésemre terjed a mozgalom, amelyet elindítottam. Részint mert a fiatalság széles körei ébredeznek, kezdenek a megszokottnál nagyobb dolgokkal is foglalkozni. Másrészt a közösségek „hivatalos vezetői“ is felfigyeltek rám és gyakran hívnak megbeszélésre.
   A könyvem kiadását ismét elhalasztották. Most már őszre marad, mert nem volna okos dolog a nyári vakáció kezdetén piacra dobni. 35 különlegesen szép illusztráció lesz benne, erdélyi magyar művész készítette őket az én fényképeim és képeslapjaim után.
   Mindenki rólad kérdez, és az esküvőnk időpontjáról. Azt válaszolom nekik, hogy jössz már, és minden meglesz a maga idejében.8

IX.

Mészkő, 1932. szeptember 28.

   Mi ketten sokat szenvedtünk, és időnként akaratlanul is kínozzuk egymást, de ne veszítsd el a hitedet! Én hiszek. Ez az egy életem van, azt akarom, hogy „sikeres“ legyen –vagyis a teljes, az egész életet akarom, amennyire csak az erőmből futja. A mi házasságunkban van egy komoly gond: nemcsak nekünk kettőnknek kell összeszoknunk, hanem valahogyan a két különböző világot is össze kell békítenünk, amelyből jövünk. Örülök neki, boldog vagyok, hogy sosem adtad fel az ezért vívott harcot. És én sem.
   (...)
   A te nagy álmod a nevelés. Szereted a gyermekeket. És máris érezhető a hatásod. A tanító valódi oktatást akar, homokot és enyvet vásárolt, hogy domborzati térképet készítsen a földrajz órákra. Nagy előrelépést jelent az új iskola. Virág van az ablakában. Még egy satupadot is vásároltunk. Az iskola tulajdonképpen két szobából áll, az egyiket a szabad foglalkozásnak tartottuk fenn, két nagy pingpongasztallal és satupaddal. Szeretném, ha a kicsik (háromévestől hatévesig) hetente egyszer összegyűlnének, hogy megismerjék és megszeressék egymást, ez jó előkészítő lenne a jövő nyári napközi otthon számára. Te már tudod, hogyan tedd magad hasznossá.
   A konyha újrapadozásának az a legnagyobb akadálya, hogy már nagyon az idegeire mentem a híveimnek. Gondold el: első évben a cséplőgép, második évben a templom és az orgona, harmadik évben az iskola újjáépítése, két napi ingyenmunkával mindenki részéről. Ráadásul a cséplőgépet bérbe adtuk egy másik faluba, amiből gyakorlatilag csak kárunk származott, (ezért is engem okolnak, holott nem én intéztem, hanem Kereki, ámbár a legjobb szándékkal). Hát, nem könnyű egy falut vezetni.9

X.

1935. március

   (...)
   Elképzelted, hogy tanár lennék Amerikában. Van fogalmad arról, milyen keveset tudok én valójában? Lehetek író, mert vannak gondolataim, és csakis olyasmiről írok, amiről van mondanivalóm, de ahhoz, hogy szabályszerű tanár legyek egy rendes kollégiumban, részletekbe menő, alapos ismeretekre volna szükségem, ezekkel pedig nem rendelkezem. Biflázhatnék óráról-órára. Aztán meg, nem elégítene ki az, hogy tanár lehetek, esetleg jó tanár. Tudom, hogy jó előadó vagyok, de tanítani – ez egészen más dolog. Amikor a Népfőiskolán előadásokat tartottam, sosem voltam biztos abban, sikerült-e feltöltenem őket azzal a titokzatos valamivel, ami a hallgatóságot úgy vonzza. Ha kell, tudok beszélgetést irányítani, de ugyanezt mesterségszerűen végezni – erre nem vágyom. Tehát jó szervező vagyok, jó alkalmi előadó, és jó vitavezető. Csakhogy ezek szerint nem a tanító, ismereteket nyújtó emberfajtához tartozom, hanem a misszionáriusok, a próféták közé. Az én előadásaim nem tudást adnak, de hatni, téríteni akarnak.
   Nem tudnék megélhetésért harcoló átlagember lenni Amerikában. Nem tudnék egyetlen intézmény tagja lenni, mert az nem tartalmazza az egész életet. Semmi nem áll távolabb tőlem, mint az egyszerű nevelő szerepe. Én „reformer“ vagyok. De nem Amerikában. Amit én ott mondtam neked, az ma is érvényes. Itt, Erdélyben építő lehetek. A dolgok még alig indultak fejlődésnek, az ember az általa helyesnek tartott irányba terelhetné őket. Amerikában a fejlődés már olyan messzire haladt a rossz irányba, hogy ott nem lehetsz más, mint romboló, az eredmény meg csak annyi, hogy míg te nem bírsz lerombolni semmit, a társadalom előbb vagy utóbb eltapos.
   Ha Erdély kivet magából, az egészségi állapotom vagy az általános érdektelenség folytán, (ez utóbbiról azonban nincs szó, hiszen láthatod, hogy mindenhol fiatalok és öregek néznek rám bizakodva, még Budapesten is, csodálatos volt, ahogy egy bizonyos csoport fogadott) – nos, akkor valóban nem marad más, mint elmenni Amerikába. De én hiszem, hogy néhány éven belül más szemmel néznek majd ránk: a részvét átadja helyét a megbecsülésnek, a „különcködést“ a „zsenialitás jelének“ tartják majd. Hiszen láthatod, az elültetett mag néhány esztendő alatt, hány és hány ember lelkében szökött szárba! Most már nem siettetek semmit. A dolgok, ha lassan is, de érnek. Amikor egyszer borúlátóan nyilatkoztam arról, amit elértem, a tanító sorolni kezdte az eredményeket.
   És ott van a te nagy álmod, a Népfőiskola. Ha nem betegszem meg, ezen a télen már három faluban is működött volna, heti egy előadással. És mindenfelé felvetődött ez a gondolat. Erdő János tanulmányt írt róla. Ez az egész terv, egy vidékközponttal, benne kórházzal, a szakemberek lakásaival, műhelyekkel, palántás kerttel, Népfőiskolával, sportteleppel – gondolod, hogy mindörökre álom marad csupán. Én hiszem, hogy egyszer majd valósággá válik, és ezért dolgozni, bármily kevés siker kísérte is az erőfeszítéseimet, nagyszerűbb, mint akármilyen más pénzkereső munka, bárhol a földön.
   Higgy és remélj! Ha elolvasod majd a könyvemet, magad is megdöbbensz (mint én is, mikor írtam) azon, milyen sokat végeztünk öt esztendő alatt. Hiszen éppen ezért vesznek észre az emberek: mert a törekvéseink mindenre kiterjednek, és egybekapcsolja őket a hívő odaadás.
   Képzeld el, mi lenne, ha most elmennénk Amerikába! Az emberek sajnálkozva néznének utánunk, mint az elbukottak után. Úgy gondolod, hogy jelenleg nem tehetünk mást, mint hogy elszaladjunk? Hát a sikert azon méred le, hogy jó vagy rossz az anyagi helyzetünk? „Csillaghoz kötöttük a szekerünket“, Kriszi, és a csillag nem ereszt. És nem igaz, hogy a pénztelenség betegített meg minket, inkább én magam, mert túlságosan siettem, és te, mert lemaradtál és elcsüggedtél.

Jegyzetek:

   1 1926 nyarán Balázs Ferenc egy konferenciára menet hosszabb körutat tett az Egyesült Államokban. Christine ezalatt a mexikói Taosban, rokonainál lábadozott súlyos tüdőirritációja után.
   2 Lőrinczi László, unitárius teológus.
   3 1927 októberében Balázs Ferenc az Ifjak Világbéke Kongresszusának Előkészítő Bizottsága megbízásából Keleten át indult hazafelé.
   4 Brahmo Samaj – indiai vallási és társadalmi mozgalom. Raja Ram Mohun Roy alapította a 19. században. Részben szociális mozgalommá vált, harcolt a kasztkülönbségek ellen. A költő Rabindranath Tagore egyik vezető egyénisége volt. Birtokán iskolát létesített felvilágosult szellemű pedagógiai elveinek megvalósítására. Shantiniketan-i (a Béke Hajléka) iskoláját nők is látogathatták.
   5 Miss Mayo Mother India (India anya) című könyvére céloz
   6 Erdélybe visszatérve a várva-várt falusi parókia helyett, a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba nevezték ki, internátusi felügyelőnek. Christine szintén keleten át indult vőlegénye után.
   7 Szent-Iványi Sándor és amerikai származású felesége, Olga. Szent-Iványi Sándor, író, a kolozsvári unitárius teológián Balázs Ferenc tanulótársa, A Tizenegyek egyik szerzője. Később az amerikai Harvard Egyetemen szerzett magiszteri címet.
   8 1930-1936. Balázs Ferenc mészkői lelkészként próbálja megvalósítani azt, amit addig oly sokat tervezgetett: a szövetkezeti gazdasági rendszert és a népfőiskolát. Christine egy évet Dániában tölt.
   9 Balázs Ferenc a kolozsvári szanatóriumban kezeltette kiújuló tüdőbaját. Felesége és kislánya Mészkőn maradt.