Beke György

Citromfák Köröstárkányban

 

   Váradról Vaskóh felé késő este indult az utolsó vonat. Ezzel kelt útra a megyeszékhelyről Köröstárkányba az újonnan kinevezett igazgató-tanító, Danielisz Endre.
   Húszéves fiatalember, de mögötte már „kalandos" múlt, sok hányattatás, háborús viharok. Ősei nemzedékeken át a tisztes fésűkészítő mesterséget űzték Nagyszalonta városában. Endre is kitanulta a szakmát, soha nem lehet tudni, ebből jobban meg lehet élni, mint a könyvekből. Akkoriban, 1925-től négyosztályos elemi volt magyarul, a gimnázium csak román nyelven. Váradon voltak magyar iskolák, de ott tanulni költséges egy iparos család gyermekének. A bécsi döntés után újra megnyílt az Arany János Főgimnázium, a szalontaiak magyar anyanyelvén. Endre éppen a háború befejezésekor érettségizett. Nagyon keresték a fiatal magyar tanítókat az újonnan létrehozott délerdélyi iskolákba. Danielisz Endre jelentkezett. Tamásdára nevezték ki, szülővárosa közelébe. Négyosztályos magyar iskola volt akkor, vagy negyven gyermek, és egy tanító, Kiss Feri bácsi.
   - Kedves kolléga - ijedt meg Kiss Ferenc uram - én egyedül is elboldogulok ezzel a negyven gyermekkel. Ha maga idejön, reám többet nem lesz szükség. Ne vegye el a kenyeremet. Menjen tovább, kolléga, Zerinden, Arad megyében még nem teltek be a helyek, keresik a magyar tanítókat.
   - Hol van most ez a Kiss Feri bácsi? - kérdezem Endrét.
   - Tamásdán tanított egész életében. Nagy kort ért meg, 93 esztendőt. Az elhagyott öregek otthonában halt meg Csegődön, a hajdani Tisza-kastélyban. Szomorú tanítósors? Ő még szomorúbbnak tartotta azt, hogy nem a diákjai temették el őt, hanem ő az iskoláját. Tamásdán a hetvenes évek elején csukták be a magyar iskolát. Az a néhány tamásdi magyar gyermek, ha ragaszkodik a magyar anyanyelvéhez, Szalontára jár be iskolába... Szétment a magyar iskola Tamásdán. Nemcsak az iskola. Kiss Feri bácsi mindenkinek megmutatta a tamásdai románkori magyar templom csonka tornyát. Egy gazda kertjében. Azóta a téglákat is széthordták, házépítésre...
   Danielisz nem akarta keseríteni Kiss Feri bácsit. Visszament a nagyváradi tanfelügyelőségre. Külön magyar tanfelügyelőség volt akkor, külön román. A magyar tanfelügyelő felajánlotta neki Köröstárkányt. Egyenesen az igazgatói állást. Négy fiatal magyar tanítónő volt akkor a faluban, kellett egy férfi tanerő. Bíztak is a női tanerőkben, nem is....
   Gy. Szabó Gyula gyűjtéséből:
   „A Fekete-Körös völgyi Tárkány (románul Tarcaia) első írásos említése 1332-ből, a pápai tizenjegyzékből való (Villa Tharcad). Ekkor már papja van, tehát legalább fél évszázaddal előbb megült hely. Későbbi okleveles névalakjai: 1422 - Tarkan, Tharkan, 1587 - Tarkany, 1614 - Nagy Tárkány, 1913 - Köröstárkány. A szó eredeztetése különböző szerzőknél eltérő, az ótörök tarqan méltóságnévbe csakugyan bele lehet kapaszkodni, mint az 1327-től adatolható Tarkan személynévbe, avagy a kereszténység felvétele előtt ugyancsak törökből kölcsönzött tárkány »vasverő kovács« foglalkozásnévbe... A falu népe ma is jobbára a földművelésből és az állattartásból él, de korábban, a 15. század második felétől adatolható szőlőművelésnek, a pálinkafőzésnek, a kádármesterségnek és a fazekasságnak is fontos szerepe volt. Egyik 1788. évi községi határozat mondja ki: »... aki bort mér, cégérül az ablakban kancsót vagy palackot tartson in natura, vagy festve«.
   A falu helyneveit 1982-ben jegyeztem fel. Adatközlőim: Miklós Péter, 57 éves, Szathmári István, 36 éves."

*

   Danielisz Endre megnézte a menetrendben, hogy hol kell leszállnia. Tarcaia, ez lesz az, gondolta. Még nem tudta, hogy ez Kistárkányt jelez, egy másik falut. A köröstárkányiak a belényesi állomáson szállnak le a vonatról, onnan még négy kilométer a falujuk. Egy vasutas felvilágosította: menjen mindenütt a sínek mentén, át a Fekete-Körös hídján, és vagy hat kilométer után beér Tárkányba.
   Éjféltájban érkezett meg. Az utcák kihaltak. Csak egyetlen házban égett lámpa. Oda kopogtatott be.
   - Én lennék az új tanító.
   - Isten hozta - felelte a házigazda. - Régóta várjuk. Vagy harminc esztendeje.
   - Engem?
   - Magát hát. Az új tanítónkat.
   Egy szobát adtak neki az iskolában. A bútort a falu népe hordta össze. Vigyáztak, nehogy tanító nélkül maradjanak. Dánielisz Endre, a szalontai világhoz szokott fiatalember otthon érezte magát, noha sok különös szokással, eltérő szóhasználattal kellett megbarátkoznia. Megfigyelte, hogy a házak egytől egyig kékre vannak festve, a kapujukat teljes egészében kicifrázott pléhlemez borítja, a férfiak és a nők egyképpen népviseletet hordanak, és csak egymás között házasodnak. Egyféle sziget ez, jegyezte fel naplójában. Diákkora óta rendszeresen naplót vezetett. A Körös szigete Tárkány, viseletben, nyelvben és nyelvjárásban egyképpen. Talán régi időkből maradt fenn, hogy a férfit nősülésig gyermeknek hívják, lehet akár harmincesztendős, a kicsi gyermek pedig posla. Tárkányban a reggelit ebédnek nevezik, a déli étkezést delelésnek, csak az estit a közhasználatú vacsorának. Ha éppen betoppant valamelyik házba, nyomban megkínálták. Nem igaz, hogy a szívüket is bezárják, páncélba burkolják, ahogy a kapuikat, miként a tárkányiakról tartották. A bicskát hamar előrántották, mint a csíki legények, azt is mondták magukról, hogy ők tulajdonképpen székelyek. Nem tudták bővebben megmagyarázni, ez afféle hagyomány volt közöttük, mint a mesék, a dalok. És a szorgalom. Fazekasnak, kádárnak, szőlőművelőnek egyképpen kiválóak voltak. Olyan igyekvők, hogy lassan hét környező település határában voltak földjeik: Kistárkányban, Mérágon, Dragánfalván, Várasfenesen, Nyégerfalván, Belényesen és Henkeres helységben, Vaskóhtól északnyugatra, a hegyek között, a hasonló nevű patak mentén... A földművelésben nem vonakodtak az új módszerektől, mégis sokáig fennmaradt itt a nyomásgazdálkodás. A fiatal igazgató-tanítónak nem volt olyan könnyű eligazodnia új falujában.
   Legközvetlenebb kapcsolatot a népköltészet létesített a tárkányiak és Dánielisz között. Naplójába népdalok kerültek be.

Köröstárkány szép határán születtem.
Anyám sem volt, mégis felnevelkedtem.
Úgy nőttem fel, mint a réten a virág.
Már ezután engem beszél a világ.
Úgy nőttem fel, mint erdőben a gomba.
Szeretőm volt már tízéves koromban.

   Ebben a naplóban rögzítette olvasmányélményeit. Van benne egy ilyen bejegyzés: „A népet akarom szolgálni." Diákkorában írta be, azóta többször aláhúzta. Veres Péter egyik könyvének olvasása után született meg benne az elhatározás. Vajon hányan írhatták volna be ezt a mondatot abban az időben Dánielisz nemzedékéből, a „népi írók" hatása alatt, ha naplót vezetnek? Egy egész sereg indult ezzel a jelképes lobogóval.
   Két esztendeig tanított Tárkányban Dánielisz Endre, 1947 végén köszönt el. Egy kicsi - iskolai - és egy nagy szövetkezet, népi együttes, énekkar maradt a nyomában. Közösen hozta létre Szablyár Kornéllal, az akkori tárkányi református lelkésszel, akit Székelyhídon az „újraálmodott" vár egyik építtetőjeként emlegettek, s akiről Balogh Edgár megbecsüléssel szól emlékezéseiben. Szeretetet vitt magával Köröstárkányból a „leszerelt" igazgató-tanító, és kavernát a tüdejében. Ez utóbbi nyoma máig látszik a röntgenfelvételen. Egyetemi hallgató lett Kolozsvárott. 1951-ben szerez diplomát. Négy évig az aradi magyar tanítónőképzőben tanít. Ilyen kerülővel érkezik haza Nagyszalontára, az Arany János Emlékmúzeum vezetőjének...

*

   Maga az élet kínálja fel a párhuzamot: hogyan érkezett ide s miként él, dolgozik Köröstárkányban a mai iskolaigazgató, Cseterki Csaba? Nyurga termetű, sovány arcú, barna szemű férfi, fekete haját elválasztva viseli. Közlékeny természetűnek tetszik. Hagymásláposon született, Nagybánya közelében. Ükapja kompos volt a Lápos folyón, mikor még nem ívelt át híd a meder fölött, nagyapja vasutas, apja református lelkész. Történelem-földrajz szakot végzett, 1965-ben helyezték ide. Az első nyolcadikosok akkor végeztek Tárkányban; országszerte abban az időben alakultak át a hétosztályos iskolák nyolcosztályossá. Hét tanárt és négy tanítót talált itt. Érkezése esztendejében 250 gyermek volt a nyolc osztályban, s ha az idei tanévben nem is nagyobb 166 tanulónál a magyar tagozat növendékeinek száma, az osztályok minden akadály nélkül megnyílhattak.
   - Ezt nem egészen értem. Miért beszél magyar tagozatról, mikor ebben a faluban minden gyermek magyar? Itt az egész iskolának magyarnak kell lennie.
   Cseterki Csaba gyanakodva néz meg: nem akarom-e beugratni? Bizonyára nem szokott hozzá ahhoz, hogy valaki ezt így a szemébe mondja.
   - Igaz, Köröstárkány szinte teljes egészében magyar lakosságú. De községközpont, hozzá tartoznak a környező falvak, román települések vagy többségükben románok. 1980 óta ide járnak felső tagozatra Kistárkányból, Mérágból, Tatárfalváról, ott románok élnek. Ezen a három településen éppen annyian, mint a tárkányi magyarok: ezerötszázan.
   Ez az új iskola, itt, a református templom mellett, az egész község diákjainak épült, románoknak, magyaroknak. Legalább nem zárkózhatnak el egymástól. Mi nem szeretjük a szeparatizmust.
   - Ki ez a „mi", igazgató úr?
   - Hát úgy... mindenki... a párt... minek magyarázzam?
   Cseterki Csaba jóval többet tudott ideérkezése előtt Köröstárkányról, mint annak idején Danielisz Endre. Cseterki felesége, román asszony, az egyik szomszédos faluból való. Az egyetemen ismerkedtek meg. Összeházasodtak. Mindketten ide kérték a kinevezésüket; az asszony a román tagozaton tanít. Így került a Lápos-menti református pap fia a Fekete-Körös völgyébe.
   Látom a szemén, hogy dicsőségnek tartja a román feleséget. Háromszor is megemlíti, hogy erre a vidékre való, a szülei szívélyes román emberek, elfogadták őt a vejüknek.

*

   Tudta Cseterki, hogy a tárkányiak roppant szorgalmasak, a kősziklát is megművelnék, java részük ipari munkára állt át, ingázó lett, meg hogy nagy pálinkafőzés folyik itt, hajdanában nagy verekedések voltak, különösen képviselő-választások idején. Ez a kép élt a közvetlen környéken Tárkányról.
   Hiszen ezt a képet őrzi róluk, hajdanvolt életükről és szokásaikról az irodalom is. Ady Endre kétszer is tollára vette őket 1907-ben, a képviselőválasztások idején. A belényesi kerületben Vasile Lucaci, a román nemzeti mozgalom vezéregyénisége volt az egyik jelölt, vele szemben a függetlenségi párt Kardos Árpádot indította. Utóbbit, a kortesek beugratására, a tárkányiak verekedésekkel is támogatták, efölött bosszankodott Ady első cikkében. Néhány hét múlva újra a tárkányiakról írt, szomorú felháborodással:
   „A tárkányiak rettegett verekedők, képviselő-választások idején pedig gyilkos kezű kortesek. Olyan nagy hazafiak, hogy a minapában Kardos Árpádért is vért ontottak és kazlakat gyújtottak. Nos, Tárkányból most egyre-másra kérik az útlevelet Amerikába. Talán bánatukban hagyják el hazájukat a tárkányiak, mert Lukács László lett a képviselőjük? Beavatottak egészen mást beszélnek: Tárkány népét is a nyomorúság űzi el a haza földjéről. És ez magyarázza ennek a virtusos, de ínséges népségnek minden fokosos virtusát."
   - Igazolódott-e az előítélet, amit a tárkányiakról magával hozott?
   - Mikor Tárkányba kerültem, a bálokban még történtek verekedések. Hol voltak ezek már a fokosos virtuskodástól? A bicska se nagyon került elő. Mostanában még hangos szó sem csattan. Legfennebb a házakban, a kapukon belül emelkedik néha a hang. Magasak a kapuk, pléhlemezzel vannak borítva, nem nagyon hallatszik ki a civódás az utcára. Sokkal több összetűzés támad mostanság a szomszédos falvakban, Kistárkányban, Mérágon. A földek fölött viszálykodnak, az örökségért, egyik beleszánt a másik parcellájába, kész a harag, a gyűlölség egész életre.
   A tárkányiak fölényesen mosolyognak az efféle csetepatékon. Mintha ők nem ugyanilyen dühvel védelmezték volna a birtokaikat, amíg be nem kényszerítették őket a kolhozba!
   Ezeket a civódásokat Cseterki Csaba közelről ismerheti, lévén a békéltető bizottság elnöke. Tárgyalnak néha családi viszályokat is. Okuk legtöbbször: a pálinka. Mondjuk, ha az asszony is rákap az italra, amit jobb híján tengeriből főznek.
   - A gyermekeket is itatják?
   - Két-három esetben előfordult, azonnal közbeléptünk. Nálunk nem az a helyzet, ami az Érmelléken. Az igazgatók értekezletén panaszolta egyik érmelléki kolléga, hogy falujában a gyermekek néha részegen mennek iskolába.
   - Miért nem szilvából, körtéből főzik a pálinkát? Minden kiskertben látni gyümölcsfát, átlagban ötvenet.
   - Főzik abból is, de a szilvából, a koraiból, a császárkörtéből, almából jó pénzt lehet csinálni a piacokon. A tárkányiak nagy piacozók, most még inkább azok. Belényes, Grozaváros, Vaskóh, Nucset, Várad piacán, még Kolozsváron is látni őket. A reggel induló busz előző este megérkezik, a sofőr Tárkányban alszik. Riadalom az asszonyok között: ki rakja be előbb a buszba a motyóját? Így nevezik a batyut. Ha valaki pontos kimutatást tudna készíteni a tárkányiak jövedelméről, alighanem kiderülne, hogy legfontosabb pénzforrásuk a zöldség és a gyümölcs. Az ingázók egy része is csak a nyugdíj kedvéért tart ki a városi üzemekben. Műszak után mindenki kertészkedik. Az egész környéken itt a legszebb a termelőszövetkezet kertészete, a háztáji parcelláké ennél is gazdagabb. Meglátszik a régi gazdahagyomány. Ha egyik-másik férfi megpróbálna tiltakozni a kerti munka ellen, hogy elég volt neki aznapra az üzem, nem lenne megállása az asszony előtt. Csak azt tekintik igazi munkának, amit a férfi itthon, a faluban, a kertben végez. Ha valaki más faluból nősül ide, nem sokáig bírja az asszonyuralmat, elmenekül innen. Így van ez a szomszédos Nyégerfalván is a magyarok között. Vagy ott még inkább. Egy tárkányi legény, Kupin Sándor oda nősült. Nem volt hozzászokva a kertészkedéshez. Márpedig Nyégerfalván hajtják magukat a kiskertekben. Bunta Gáspár kertészete beillenék Hollandiába. Kupin Sándor nem sokáig viselte a nyégerfalvi hajszát - ahogy mondják: asszonyparancsot, szárazkoszton -, háromszor is otthagyta a feleségét, mindig visszatért, de a végén, nagy elkeseredésében, erdész apja puskájával hasba lőtte magát...
   Nem is titkolják a tárkányi asszonyok, hogy ők hordják a kalapot. A bukaresti televízió magyar műsorában riportot közvetítettek a faluról. Az egyik asszonyt megkérdezték, mi igaz a híres asszonyuralomból. A megkérdezett, Benedek Istvánné Rózsa néni ravaszul mosolygott:
   - Nincs itt semmiféle asszonyuralom. Csak éppen mi vagyunk a nyak, a férfi a fej. Merre fordul a fej? Amerre a nyak engedi.
   Az adás után Benedek István sokáig nem mert a férfitársak szeme elé kerülni. Bosszantották, hogy ország-világ előtt jól kifigurázta őt a tulajdon felesége. Azok csúfolódtak vele legjobban, akik otthon a legnagyobb papucshősök. Talán éppen ezért?

*

   „A Körös egy irányban folyik mindig. Az élet nem folyóvíz." Tárkányi mondás. Elcsaltam magammal a hajdani igazgató-tanítót, a mostani szalontai tanárt, legjobban ő érzékelheti, merre is vitt az élet sodra Tárkányban az utóbbi négy évtizedben. Akkor menjünk fel a temetődombra, ajánlja, onnan távlatban láthatjuk a falut, idő és tér nagyobb összefüggéseiben.
   Míg a füves domboldalakon kapaszkodunk felfelé és mind jobban kiemelkedünk a házak közül, Dánielisz hozzáteszi:
   - Majd elmegyünk egy-két házba. Vajon nem csal-e az emlékezetem?
   - És azt is szeretnéd tudni, rád miként emlékeznek?
   - Ki ne lenne kíváncsi erre, ha élete egy darabkáját itt hagyta a tárkányi emberek között?
   Erre egy másik sors idéződik elém, az is vagy tíz esztendőre - több időre is? - ide kötődött Tárkányhoz. A hatvanas évek elején, mikor megismertem, Bozóki László volt a községi tanács elnöke. Erélyes és odaadó embernek találtam, akit tiszteltek a faluban. Vagy féltek tőle? Meghonosodását mesélte el, nagy élmény ez mindenkinek, aki másunnan jőve próbál megkapaszkodni a tárkányi életben, beférkőzni az emberek bizalmába, vagy legalább bejutni a jól záródó, pléhborítású, magas kapuk mögé.
   Nagyváradi munkásifjú, apja vasesztergályos volt. Ő az asztalosmesterséget tanulta ki, a villamosműveknél dolgozott. A Dánielisz Endre nemzedékéhez tartozik: 1944 után eszmélkedett a világra és saját helyére a világban. A munkásifjú a falvakat járta, szerszámot javított Borson, Szentjánoson, Őssiben, az 1947-es első pénzreform idején a beváltást vigyázta, az ipari üzemek államosításakor az egyik gyárnál állt őrséget, mint a társadalom sorkatonája. Volt aztán cséplési ellenőr a szilágysági Perecsenyben, tanácsi ember Belényes körzetben. Az ötvenes évek derekán választották meg tárkányi elnöknek.
   Első benyomása az idegenség volt. A magas kapuk, az utcai ablakokon a függönyök, amelyeket nem húznak el soha. A tanácsházán az ablakokon újságpapír. Odament és indulatosan letépte. Soha nem szerette az árnyékos helyeket. Bunta Ferenc, egy kőművesember hívta magához első este, meleg vacsorára. A rideg vendégszobában feküdt le. Bozóki arra gondolt, hogy Váradon kényelmes lakásában aludhatnék, s másnap itt akarta hagyni Tárkányt. De kötötte a fegyelem, a munka. Az emberek kedvesek voltak hozzá, csak a szívük nem nyílott meg. Elment a házakhoz, leültették, néha meg is kínálták. Eljárt a bálokba, alig lehetett megkülönböztetni a falusi legényektől. A fal mégsem omlott le körülötte.
   Egy nap híre ment a faluban: az elnök házasodik. Méghozzá innen, Tárkányból. Az óvónőt veszi el, Szatmári Esztert.
   Nagy hír volt ez. Emberemlékezet óta nem esett meg, hogy tárkányi lányt máshová vigyenek férjhez. Vagy másunnan jötthöz menjen feleségül. Szatmári Eszter, aki az egyik első „tanult leány" volt Tárkányban, kevésbé törődött az előítéletekkel. Szerette Bozóki Lászlót, hozzáment feleségül. És ezzel a tanácselnök a falu szemében „tárkányivá" lett egyszerre. A szívek is megnyíltak előtte. Közös összefogásra soha nem kellett nógatnia az embereket. Villanyt vezettek be a faluba, vízvezetéket, művelődési házat építettek. Egyik-másik gazda úgy rászokott a jó víz ízére, nem sajnált ártézi kutat fúratni az udvarára. Ez már nagy győzelem volt a hagyományos tárkányi garasosság fölött.
   (1964-ben megkérdeztem Bozóki Lászlótól:
   - Mi volt a legnehezebb a maga számára itt?
   - A meggyökeresedés.
   - Mit tekint egyéni kudarcának?
   - Mikor meg akartam szaladni innen. Vonzott a szép váradi otthonom, a kényelem. Arra gondoltam, hogy egykori társaim az üzemben könnyebben élnek, és ami fő - városon élnek.
   - Mi volt a legnagyobb öröme Tárkányban?
   - Mikor először látszott meg a munkám eredménye. Én az üzemben azonnal észrevettem, ha valamit jól csináltam vagy nem.
   - És itt?
   - Ennek a munkának későre érik be a gyümölcse. De most érik.
   - Magánélete?
   - Volt olyan esztendő, hogy nem jutott ilyesmire idő. Most már jut. Festegetek. Szeretem ezt a tájat. Játszom a gyermekekkel. Két kislányom van.)
   Orvosi parancsra költözött be Váradra. Szívbeteg lett. Nyugdíjas.
   Mi maradt Bozóki László után Tárkányban?
   A tanácselnök a nyolcvanas évek elején atefan Varga. A falusiak szerint „bicegős" ember. Nem láttam sántikálni. Egy öreg tárkányi - mikor ezt mondtam neki - felnevetett:
   - Hát a neve? Nem? Egyik fele ilyen, a másik olyan. A Varga lehetne magyar is.
   - És a lelke, a gondolkodása?
   - Az a atefannal tart.
   „Még mondja valaki, hogy a tárkányiak nem székely ősöktől származnak?" - mosolyogtam magamban.
   atefan Varga láthatóan tisztelte az elődjét:
   - Nekem csak folytatnom kellett, amit Bozóki megkezdett. Jó csapáson haladhatok.
   Egy asszony, nevét nem mondja meg:
   - Mikor itt volt, szidtuk. Most dicsérjük. Erélyes volt, de amit megígért, azt be is tartotta.
   Cseterki Csaba:
   - Nekem csak jó emlékem maradt Bozókiról. Még lakást is ő szerzett nekem, az első napokban, mikor még ismeretlen voltam itt.
   Egy gazda:
   - Ha valaki elmaradt a beadással, képes volt letérdepeltetni. „Itt most proletárdiktatúra van!" Ez volt a szólása.
   Lőrincz Péter, hatvanesztendős, felesel ezzel a véleménnyel:
   - Ez a letérdepeltetés egyszerűen nem igaz. Követelte a beadást, őt is szorították, de emberséges volt mindig. Meg tudta különböztetni az embereket egymástól, hogy ki milyen s mit érdemel...
   Váradon találkoztam a nyugdíjas Bozóki Lászlóval. Mondtam neki, hogy Köröstárkányba megyek. Majd meglátom, hogy mit üzennek neki egykori „alattvalói". Úgy várt vissza, mintha a családjáról hoznék híreket...
   Dánielisz közvetlenül győződhetik meg a maga itt maradt emlékezetéről. Ezért jött velem olyan szívesen.

*

   Lassan felérünk a dombtetőre. Előbb a táj nyílik meg körülöttünk. Síkság, amelyet két oldalt hegyek karolnak át. A síkság közepén a Fekete-Körös, mint összegubancolódott szalag egy lány hajában. Valahol keletre Grozaváros, még tovább Vaskóh, nem látni el odáig. A medence közepén, előttünk: Belényes. Közvetlenül mellette Tárkány, innen nem látszanak a pléhborítású, magas nyakú kapuk, csak a fegyelmezetten sorakozó házak tetői. Dragánfalva messzébb esik, túloldalt Bondoraszó, nyugati irányban Várasfenes, balra elbújik egy dombhajlat mögé, még tovább, a folyó mentén Belényesújlak... Egészen közel Mérág, Kistárkány, Tatárfalva...
   Az idő már nehezebben tárja fel titkait.
   Ezek a kőből emelt vagy fából faragott síremlékek, megszokott vagy különös feliratokkal... Melyek a legrégebbiek? Milyen mélységeit méri az időnek egy temető? A múlt századig? Messze századokig? A török pusztítás hullámai nem hatoltak fel idáig a Fekete-Körös völgyében, mintegy kiadták erejüket lent, a síksági településeken. A pestis azonban elért ide is, tőle nem védtek az erdők körben és a távolság a völgyben. 1738-ban fél év alatt a lakosság felét vitte el a járvány, 99 felnőtt férfit és asszonyt. 1836-ban kolera pusztít Tárkányban, 34 halott marad utána... Rég elkoptak azok a feliratok, amelyek a pestisre, kolerára emlékeztethetnének. Már az 1873-as kolerának sincs észrevehető nyoma a temetőben, pedig ez volt a legnagyobb csapás Tárkányra: 133 halott!... Minden felirat elkopik egyszer, bármilyen egyéni vagy közös tragédiát sirasson el...
   „A török uralom megszűnésekor is magyar lakosságú község - derítette fel a történész, Mezősi Károly. - Az összeírt 4 magyar család éppúgy a legnagyobb szegénységben élt, mint a környékbeli román falvak népe. Az 1692. évi összeírás szerint egyetlen jószáguk és semmiféle gazdaságuk sem volt."
   Közös népi veszedelmek az azonos sors törvényeit tanították századokon át a Fekete-Körös völgyében magyarnak, románnak. Néha mégis testvérharc folyt, tagadva a sorsközösséget. Ilyen végzeteket is őriz ez a temető!

„Kakuc Szatmári Ferencné
van itt eltemetve,
akinek hűséges férje
nyugszik messze idegenbe.
A 14-es háború őt is elsodorá
A tiroli hegyek között életét
otthagyá."

   Sorsuk síron túli összekapcsolásával Szatmári Ferencné és hősi halott férje az első világháborút idézi a tárkányi temetőben. De voltak a háborúnak végzetes sorsú áldozatai nemcsak a tiroli hegyek között, hanem idehaza is.

„Szatmári Erzsébet
volt a nevem, míg éltem
24 éves koromban gyilkos kezek által
a sírba tétettem.
A gyilkosom ügyét bízom az
Istenre,
Adja meg jutalmát, ahogy
érdemelte.
Élt 24 évet, meghalt 1919.
ápr. 19-én.
Nyugodjék békében."

   A dátum ismétlődik, néhol jól kiolvasható: 1919. április 19-e, másutt csak ennyi: 19..., a többit a közönyös idő vagy rémült kezek tüntették el...
   Tárkány temetőjében, ezen a domboldalon 81 fejfán, sírkövön csonka, megcsonkított a halál dátuma. Közülük 67 férfi és 14 nő sírján, leányokén, fiatal fiúkén. A szomszédos Nyégerfalván 17 halottat temettek el, egyazon napon érte őket az orozó halál.
   Összesen 98 sírkövet illet meg a dátum: 1919. április 19.
   Akkor, a temetés után fel is írták mindegyikre. A húszas években azonban a román csendőrőrmester kihirdettette: ha valakinek a családi sírkövén ez a dátum szerepel, azonnal tüntesse el. Mert ez a dátum lázítás! Államellenes izgatás, börtön jár érte!
   Tárkány népe ért a kőművesmunkához is. Az emberek maguk mentek ki a sírokhoz. Volt, aki félelmében eltüntette az egész dátumot. Volt, aki csak a hónapot és a napot vakarta ki a kőből. Mások tették magukat, de meghagyták a számokat. Különböző sírokban pihentek az áldozatok, családok szerint, ezért aztán néhol fennmaradt a vádló dátum, az ellenőrző csendőrszem sem vett észre mindent...

*

   Mikor először jártam Tárkányban, a nyolcvanas évek elején még élt egy szemtanúja a drámának: Gyulai Ferenc bácsi. Nyolcvan esztendős volt akkor, túl is járt már; azon az április napon tizenöt éves. Háza belső szobájában beszélgettünk. Járni alig tudott már. Csontkopás. Mióta pedig a szobájába szorult, még jobban átélte az elmúlt időket, még keservesebben kínozta az emlékezete.
   - Nagyapám, Gyulai István volt akkor a bíró Tárkányban. Már harminckét esztendeje viselte ezt a tisztséget. Az emberek szerették. Ő volt a bíró a híres választások idején is. De nem voltak itt akkora verekedések, mint ami elterjedt rólunk az újságokban.
   - Azt írta volt Ady Endre, hogy maguk nem a szomszédos román falvak jelöltjét, Vasile Lucacit támogatták, ez volt a neve ama bizonyos Lukács Lászlónak, hanem a függetlenségi párti Kardos Árpádot, érte verekedtek.
   Nagyot sóhajtott. Mintha személyes fájdalma lenne a költő téves ítélete.
   - Tudja... Mondjam-e? Azért is elmondom. Másért haragudtak reánk a környező román falvak lakói. Mert mi jobban tudtunk élni. Tárkány a kolhozvilágban is gazdagabb a szomszédos faluknál. Itt mindig szerettek dolgozni. Nem a másét lesték, hanem a magukét gyarapították. De ezért le kell öldösni minket? Ezt üzenték a szomszédos román falukból: hogy lesz itt majd hadd el hadd! Lett is, Istenem, a háborúban se lehetett borzalmasabb!
   Gyulai Ferenc bácsi úgy emlékezik, hogy a románok a magyar vörösek miatt haragudtak rájuk. Mivel lepaktáltak velük. Pedig valójában nagyon féltek a vörösöktől.
   - Itt mi mindenkitől féltünk. Olyanok vagyunk, mint a szigetre szorult erdei vadak, amelyek nem tudnak úszni, körülöttük nő a víz, egyre csak nő és érzik, hogy bele fognak fulladni a vízbe.
   Hadtörténészek, magyarok és románok egyaránt a Tárkány környékén lefolyt harcokra vezetik vissza az április 19-i vérengzést. Bizonyos Constantin Kiritescu könyvében az áll, hogy Rasoviceanu ezredes csapatai a Fekete-Körös völgyében egy magyar kadétegység ellenállásába ütköztek. Ez az egység - ismeri el a román hadtörténész - „különös hősiességgel harcolt és nagy veszteségei voltak."
   Koréh Endre tábori lelkész Erdélyért - A székely hadosztály és dandár története 1918-1919 című könyvében pontosan beszámol a történtekről. A harcot a román előnyomulókkal a nagyváradi honvéd hadapródiskola 17-18 éves növendékei vették fel, a Verbőczy zászlóalj három százada és két üteg támogatásával, majd a tartalékból újabb három század kapcsolódott be a küzdelembe.
   A csatában Köröstárkány népe „példátlan hősiességgel" vett részt, férfiak, asszonyok együtt harcoltak a székely rajvonalban a magyar szabadságért.
   Emiatt állt bosszút a román katonaság a magyar falun másnap. Színlelték a békés szándékot és összehívták a falu népét a községháza elé. Egy Sacota nevű - addig magyar községi jegyző Kristyorból - a szomszédos telkeken géppuskákat rejtett el. Mikor az emberek összegyűltek, ezek a gépfegyverek megszólaltak, és halomba lődözték a tárkányi embereket. Majd utána megparancsolták, hogy mindenki temesse el a halottait. A szomszédos Nyégerfalváról is iderendelték segédkezni a magyar lakosokat. A temetésre összegyűlteket pedig újból géppuskatűz fogadta. Ekkor vesztette életét a 17 nyégerfalvi magyar.
   Iszonyú kegyetlenséget jegyzett fel a hadi krónika. Az ötvenöt éves Izsák Mihálynak élve levágták a kezét, lábát, majd átmetszették a torkát. Szatmári Sándornak ugyancsak a nyakát vágták el.
   Négy sebesült később felépült.
   Miklós István 75 éves, Benedek János 82 éves, Szatmári Mihály 74, Balla Ferenc 80 éves, vak, P. Antal László 80, Szatmári János 75, Szatmári Péter 77, Mikló Mihály 34, süketnéma, Erdei Ferenc 20, Pap Sándor 23, Miklós Katalin 60, Halász Péter 16, Antal János 15 éves...
   A golyók nem válogattak, a kivégzők nem kegyelmeztek sem az asszonyoknak, sem a gyermekeknek, sem az aggoknak.
   A szörnyűséges nap után 204 magyar gyermek maradt árván.
   Egy mai emlékező (Fogarassy László Pozsonyból) úgy véli, hogy jóllehet a környező falvak román lakói gyújtották fel és fosztották ki Tárkányt, ez nem lehetett ösztönös rátörés, ez meg volt szervezve. És a szervező nem lehetett más, mint ama Sacota nevű jegyző Biharkristyorból, az erdélyi román önkéntesek ezredének tisztje, aki a géppuskákat a községháza körüli telkeken felállíttatta.

*

   Gyulai Ferenc emlékezetéből kihulltak a román katonák, a vérengzés véghezvivői, ő csak a szomszédos román falvak népét vádolja. Hiszen úgy hitték addig, hogy barátságban élnek velük.
   - Hányan szolgáltak közülük Tárkányban! Fejszével köszönték meg a kenyeret, amit tőlünk kaptak! A csata után egy nappal, szombat volt éppen, Tárkány megtelt a szomszédos román falvak népével. „Mit akartok tőlünk?" - kérdezte tőlük nagyapám, a községi bíró, aki jól tudott románul. Nem feleltek neki. Karjukon fejsze, vállukon puska. Román legények kezében kést is láttam. Egyik ilyen legényt ismertem, látásból. Kikergették az embereket a házakból. A templom elé terelték a népet. Volt, aki el sem érkezett odáig. Megszólaltak a puskák. Lőttek mindenkire. Azt kiabálták, hogy egész Tárkányt kiirtják! Nem tűrik tovább itt ezt a magyar fészket!
   - Maga mit tett akkor, Ferenc bácsi?
   - Átugrottam a kerítésen. Utánam lőttek, de nem találtak el. Azóta is kínoz a belső vád, hogy elszaladtam, magukra hagytam őket... Éjszaka csend lett... Másnap egy asszony jött ki a szőlőbe, sokan bujkáltunk ott, az az asszony azt mondta, hogy Belényesről valamiféle román urak érkeztek, ezek megparancsolták, nehogy több magyarhalál essék Tárkányban. Nehezen hittük el. De végül mégiscsak lementünk a faluba, temetni... A mi házunkból hetet temettünk egyszerre, meglőtték a nagyapámat, a községi bírót, Gyulai Istvánt, az ő két fiát, két vejét és két unokáját.
   Hosszú hallgatás után hozzátette:
   - Azóta a tárkányiak ereje, bátorsága felköltözött a temetődombra. Azóta olyan gyávák vagyunk, mint a riadt bárányok. Fáj valami, bosszant valami, mondanánk ezt vagy azt, mert érezzük, hogy igazunk van, de felnézünk a dombra, és belénk szakad a szó...

*

   Ott, ahol az első tárkányiak földre hulltak 1919-ben, most az új iskola áll. Ide járnak a szomszédos román falvak diákjai. Amit puskagolyó, fejsze nem tudott megbontani, a tárkányi magyarságot, most felszabdalja a román iskolapolitika. Cseterki Csaba, e szép nevű református papfiú buzgó segítségével.
   Mikor szóba hoztam az igazgató úrnak 1919. április 19-ét, Cseterki Csaba összerezzent:
   - Szerencsétlen epizódja volt az osztályharcnak...
   - Az osztályharcnak? - lepődtem meg.
   - Gondolja végig! A szomszédos román falvakból, Kistárkányból, Mérágból, Tatárfalváról sokan szolgáltak a tárkányi magyar gazdáknál. Ezek a kulákok sanyargatták őket. A volt szolgák fenték a fogukat kínzóikra, s mikor eljött az idő, visszaadták nekik a kölcsönt.
   - Ez a maga magyarázata, Cseterki Csaba úr?
   Neve továbbra is irigylésre méltóan szép, magyaros. Tekintete zavart. A lelke ismeretlen. Nem is kívánom mélyebben megismerni.
   - Fiatal fiúk, gyermekek, serdülők is voltak az áldozatok között. Azok is sanyargatták a román szolgákat?
   - Honnan tudnám?! - ingerlődött fel. - A halottakról nem sokat tudok. Nem jártam kint a tömegsírnál.
   - Uram, maga azt sem tudja, hogy nem tömegsírba temették őket. Mindenkit a családi parcellájába hantoltak el. Ahogy természetes halál esetén szokásos. Hol kutatott maga, uram, ha soha nem járt kint a temetőben?!
   - Miért jártam volna? Nem vagyok idevalósi.

*

   Fent, a domboldalon a szomorúfűzek ágai mélyen lehajlanak. Itt a gyász örök, nincs oldódás, nincs enyhülés.
   Lemegyünk megint a faluba. Dánieliszt úgy köszöntik, mintha tegnap váltak volna el. Örömmel szorongatja a kezét Lőrincz Péter, a „szifonos", aki a gazdálkodást a szikvíz-gyártással váltotta fel, persze, a helyi fogyasztási szövetkezet a vállalkozás gazdája. Csirbuly Benedek Géza, akinek udvara, háza mintha luxusszálló lenne, csak éppen ők, a család laknak a konyha sarkában. Szatmári Elemér, aki Szablyár Kornél örökét vette át Tárkányban. Megkérdezném Endrét, mikor járt utoljára Tárkányban, valami csalás van itt, biztosan a múlt hónapban, talán a múlt héten kezdték el a társalgást, most csak folytatják.
   Egy-két szóból, tőmondatból értik egymást. Fazekasság? Nincs többé. Kádármester csak van! Várasfenesre mennek át, ha hordóra van szükségük. Hordó pedig kell, miben tartanák a pálinkát. Ahol égett gumiszag érzik a ház előtt, oda érdemes bemenni. Gumit égetnek, hogy verje el a cefre szagát. Fináncok ellen nem elegendő védelem már a magas kapu és a kőkerítés. Még a körorvos is pálinkát főzött a rendelőben, el is ítélték szegényt.
   - Így mondjuk most, hogy szegény... Milyen a tárkányi? Aki boldogul, azt irigyli. De aki bajba kerül, azt nyomban megsajnálja.
   Szép fejőstehenek ballagnak hazafelé a csordából, megállnak egyik-másik kapu előtt, bőgve kérezkednek be.
   - Szépek, csak éppen annyi a baj, hogy kevés van belőlük.
   - Mennyi az a kevés?
   - Nem számoltam meg, tanító úr - mondja Lőrincz Péter. - Csak azt tudom, hogy valamikor vagontételben hordták el innen a hízott ökröket. Kijárt az állat legelni a havasra. Most nincs legelő, azt mondják. Hát mi lett vele, felszántották? Ugye, hogy nem szántják most sem a havas oldalát... De nem folytatom. Miért mondjak rosszat a falu vezetőiről? A tárkányi ember, hiszen tudja, tanító úr, amúgy is a kapuján belül él és dolgozik.
   Egy másik házban a leányka most hozza a tejet a hatodik szomszédból.
   - Hát maguk mástól vásárolják a tejet, néném? - kérdezem az anyjától.
   - Jobb így, tanító úr. Minek mocskolódni a tehénnel? Kitelik az ára a zöldségből.
   - A zöldségtermesztés nem mocskolódás?
   - Az egészen másféle!

*

   Miből is él Tárkány? Csupán a zöldségből? Ingáznak is elég sokan. Még bányász is van köztük, igaz, nem sok. Belényesen gyárak létesültek, oda bejárni nem is ingázás, olyan közel van. Itthon is akad munka. Ha egyéb nem, szikvíz-gyártás. Lőrincz Péter régen gazdálkodott ezen az udvaron, vejnek jött ide, apósa, Benedek Péter építette a házat, csűrt 1925-ben, azóta az udvart szőlőlugassal borították be, és az állatok helyén szikvízgyártó-gép morog.
   Régi ismerőséről érdeklődik Dánielisz Endre. Antal Feri itthon van most. - Elment volt egy időre Grozavárosba. - Jobban érzi magát itthon. Hazajött Oláh János is a városból. Grozavárosból egyszerre tizenkét asszony meg leány jött vissza Tárkányba. Otthagyták a szövődét, beálltak a téeszbe.
   - Hallgassa meg, tanító úr, két család Belényesről tért meg. Pedig tömbházat kaptak. Belényesen akkor könnyű volt lakást kapni, a váradi Infra?ireia fiókgyárat létesített ott, házakat is épített. Két évig bírták, tovább nem maradtak.
   Valamikor, 1944 előtt összesen két értelmiségi, egy pap és egy ügyvéd került ki Tárkányból. Van most a tanult tárkányiak között mérnök, tanár, tanítónő. Idevaló születésű Szatmári István agronómus is.
   - De azért még mindig nehezen nyílnak ki ezek a magas kapuk, ha iskolába kell küldeni a gyermekeket - panaszkodik Szatmári Elemérné. - Jó képességű fiatalok maradnak itthon, szülői makacsság miatt. „Biztosabb itt, a kapukon belül." Meg aztán, őszintén megmondom, sajnálják a pénzt a taníttatásért. Mert ha Váradra kerül a gyermek, hiába ingyenes az oktatás, azért a bentlakás, a kosztolás és a ruházat pénzbe kerül. Valaki kiszámította, hogy egy gyermek taníttatása Váradon érettségiig, éppen egy személyautó ára. Így számolnak most Tárkányban. Autóban. Van vagy harminc kiskocsi a faluban... Nekem három fiam van, kettő már végzett Váradon, az 5-ösben, a magyar líceumban, most adom oda a harmadikat. Igaz, autónk nincs, talán nem is lesz soha. Annyi baj legyen! Két asszonnyal összetanakodtam, hogy a gyermekeket Váradra visszük. Jófejű gyermekek, az asszonyok pedig jómódúak. Az utolsó nap nem visszaléptek mind a ketten!? Túl messze van Várad, mondták. Lemondanak az anyanyelvű oktatásról? Egy gyermek egy autó árába kerül, igazgatta kendőjét az egyik asszony. Akkor halottam először ezt a szörnyű számítást!
   Takarékosság? Arról mindig híres volt Tárkány. Garasosság? Még annál is több!

*

   Kendő, fejkendő - Endrének eszébe jut a népviselet. A folklór mindig kedves volt a szívének, gyűjtögetett is Tárkányban.
   - Népművészet nem is volt itt soha, legfennebb népviselet - vélekedik Cseterki Csaba igazgató. - A népviselet pedig, a nőké, lassan kimegy a divatból.
   Mások replikáznak erre. Negyvenen túl az asszonyok feketében járnak, kendőt kötnek. Ez ma is törvény. A fiatal asszony biciklivel jár az utcán, nem lát ebben semmi kivetnivalót senki, de ha negyvenen túl nincs feketében, akkor megszólják érte. Gyászban fiatalabb korúak is felveszik a feketét, hat hétig, fél évig, egy esztendeig hordják, attól függ, hogy milyen közeli rokon volt a halott.
   Idősebb férfi nem veszi fel a népi ruházatot, csak a koporsóban adják rá. Antal Péterné Halász Erzsébet mondja, hogy az ő ura megőrizte a vőlegényi viseletét, bő vászongatyát és hosszú inget, s kérte, hogy abban temessék el. Szatmári Pétert is népviseletben tették sírba. Így lassan végképp eltemetik a népviseletet, a fiatalok már nem varratnak maguknak.
   - Itt Bartók is járt, a tárkányi parókián.
   - Hogyne járt volna, tanító úr. Tudja ezt mindenki. Bunta Ferenc énekelt neki, akinek Barka volt a csúfneve. Mert mindenkinek van csúfneve, emlékezhetik. „Jött egy hangász, mesélte Bunta Ferenc, a kocsmában énekelnem kellett neki. Siratóéneket akart hallani. Nehezen ment, nem volt hozzá hangulatom. Miért sírjak, ha nincs most bánatom, kérdeztem. Volt elég siratnivaló Tárkányban, olyankor kellett volna idejöjjön a hangász úrnak."
   (Györffy István már 1912-ben felhívta a figyelmet:
   „Van Bihar vármegyének egyik félreeső zugában, Belényestől nyugatra... egy érdekes magyarlakta vidék, mely úgy nyelvben, mint néprajzi sajátosságokban nagyon sok ősi elemet őriz, éppen ezen elzártsága miatt."
   Ennek ellenére, fűzte hozzá ehhez Almási István 1970-ben közölt írásában, egyelőre mindössze három faluból alig 80 dallam került felszínre. 1911-12-ben Bartók Béla Gyantán és Köröstárkányban, 1950-ben Jagamas János Várasfenesen és szintén Köröstárkányban végzett rövid ideig tartó gyűjtést.)
   Cseterki igazgató megjegyzi, hogy a tárkányi népszokások, néphagyományok emlékeinek tanulmányozása a magyar-román kölcsönhatásokat is felderítené. Ő nem szakember, de valamit megfigyelt: a lakodalmi tésztát - kokát - az úgynevezett menyasszonyi ládában vitték Tárkányban, ezt a ládát pedig egy román faluban, Bondoraszón készítették.
   Fénykép a parókián: Szatmári Elemér tiszteletes úr a konfirmandus lányokkal. A tárkányi lányok valamennyien népviseletben. Fehér, fodros szoknya, rövid, testhez álló mellényféle, amely a nyaknál erősen kivágott, hogy az ing fodra kilátszódjék. Piros, kék, fekete színű, az elején keskeny bársonypánt díszíti...
   Két évtizede is megvan, talán több, hogy a református lelkész megköveteli a konfirmandus lányoktól, varrjanak népviseletet maguknak. Ez még ünnepélyesebbé teszi az ünnepet. Ugyanígy szoktatta vissza a Székelyföld római katolikus vidékein Márton Áron püspök a székely népviseletet.
   - Hát ugróst járnak-e még? - érdeklődik Endre barátom.
   - Helybeli néptánc? Nem volt itt soha - feleli Cseterki Csaba.
   Túl gyorsan feleli. Bartók Béla 1912-ben jegyezte le Tárkányban a sajátos helyi tánchoz, az „ugróshoz" alkalmazható dallamokat. Másutt nem ismert, különleges tánc az „ugrós", mérsékelt tempójú páros, illetve körtánc, régiesebbnek tetszik a csárdásnál. Párosával szemben, kétkéz-fogással vagy pedig négyes vegyes kis körökben járják - szintén kézfogással.
   - A házakat, látom, nem festik már kékre...
   Szatmári Elemérné:
   - Úgy mondják az öregasszonyok, azért festették volt kékre, hogy a boszorkány ne vegye észre a házukat, ha átrepül a falu fölött.
   Nemcsak magas kapuk mögé bújtak egyénileg, családostul, de legszívesebben az egész falut elrejtették volna. Tudták, miért rejtekeztek örökké...
   Ha már fiatalokról, táncról esett szó, a házasságra fordul a beszélgetés.
   - Megtört a régi szokás, tanító úr, hogy tárkányi leány csak tárkányi legényhez ment férjhez. Ha jól emlékszem, Szatmári Eszter volt az első, aki Bozóki Lászlóhoz ment. Aztán vittek innen lányt Nyégerfalvára, az közel van nagyon, de eljöttek ide leánykérőbe remetei és várasfenesi magyar legények is. A fiatalok bemennek a városba, ott ismerkednek össze. Meg egymás falujába is eljárnak a bálokba.
   Azért nem mindig a fiatalok döntenek abban, hogy kit vesznek el, vagy kihez mennek férjhez, zsörtöl Szatmári Elemérné, aki más vidék szülötteként hamarább észreveszi a fonákságokat. Jó az, hogy nem egymás között házasodnak a tárkányi fiatalok, gyakran közeli rokonok, sok korcsulás származott belőle. Szellemi degenerálódás, amit okozhatott, persze, a pálinkaivás is. Mert némelyek még kénkövet is tesznek belé, hogy jobban csípje a torkukat.
   Egy fiatal legény udvarol egy hozzá illő lánynak. A falu már „össze is boronálta" őket. De a leány szülei, s még inkább a nagyszülők, titkolóznak, nem nyilatkoznak.
   - Hozzáadja-e a lányát, néném?
   - Még nem tudom.
   - A lány menne-e?
   - Még csak az kellene, hogy őt is beavassuk. Nem az ő dolga! Így is elég nagy gond a férjhezadás.
   Ez a befelé zártság - amelyet nem oldott fel teljesen sem messze városokba vivő piacozás, sem a férfiak ingázása - meglehetősen hűvösen fogadja az ide települő „külsőket". Szőcs István Ditróból került ide, tárkányi lányt vett feleségül, meghonosodott, saját fogata van, azzal fuvarozik, és juhászkodik is, hogy nagyobb legyen a jövedelme. Késő ősszel, kora tavasszal végigjárja a határt juhaival. Ebből mindegyre baj támad, bíróság elé citálták, megbüntették. S a falu ráakasztotta a becsmérlő jelzőt: „jövevény".
   - Ez a Szőcs István így látta gyermekkorában. Székelyföldön ez a szokás.
   - Itt nem vagyunk a Székelyföldön!
   Ugyanolyan hevesen replikáznak ekképpen, amilyen buzgón bizonygatják, hogy a tárkányiak pedig székelyek, még a hajdani bihari székelység maradékai. A népi hiedelem a székely eredetről nemzedékről nemzedékre öröklődött századokon át, ezt látszik alátámasztani a Fekete-Körös völgyének falvaiban dívó építkezési mód, a székely kapuhoz hasonlatos magas nyakú nagykapu Tárkányban, s a tudományos irodalom is hajlott erre a magyarázatra. Györffy István A feketekörösvölgyi magyarság települése című, sokat idézett dolgozata ezt a népcsoportot a székely határőrök leszármazottainak tekinti. Jakó Zsigmond azonban a mai történelemtudományi kutatások alapján ezt egyáltalán nem látja bizonyítottnak. Ami persze nem befolyásolja a tárkányiak felfogását eleikről, abban a faluban, amelyben a könyvnek valóban becsülete támadt. Egy helyi felmérés - a Páll Györgyé - szerint Tárkányban 27 családi magánkönyvtár van, összesen 5241 kötettel. Egyik ilyen családi könyvtárban több mint 1500 könyv. A szépirodalmi műveken kívül tudományos ismeretterjesztő munkákat, mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó kiadványokat olvasnak legtöbben. A könyveket elolvassák, a szájhagyományokat továbbra is hiszik?
   - Apámtól hallottam - mondja Lőrincz Péter -, hogy Bethlen Gábor telepített ide valamikor tizenkét családot, székelyeket, a templom köré. Márpedig Bethlennek köze volt a hajdani Tárkányhoz, egy erdő is viseli a nevét, a Fejedelemerdő, most is erdő, határos a tárkányi legelővel.
   Utánanéztem Gy. Szabó Gyula tárkányi helynév-lustrájában: „Fejedelemerdő - valamikor az erdélyi fejedelemé volt." Bethlené? Gy. Szabó adatközlője ezt nem tette hozzá.
   Sokan vallják hát székely eredetüket Tárkányban, de ha egy „igazi" székely, egy gyergyói fuvaros és pásztor, Szőcs István az ő földjükön legelteti a juhait, azon nyomban „lejövevényezik", bíróság elé hurcolják.
   - Tárkányiak nem legeltetnek tarlóföldeken?
   - Azok tárkányiak!
   Tehát nekik Tárkányban több szabad, mint bárki másnak. Mi lenne, ha másutt is ezt a mércét alkalmaznák - a tárkányiakkal szemben? Eltűnődnek a kérdésemen, de érzem, hogy nem hatol a tudatuk mélyére.

*

   Eszembe jut a Cseterki Csabától hallott adat: két évtized alatt 250-ről 166-ra csökkent a tárkányi magyar iskolás gyermekek száma. Akaratlanul arra gondolok: nem egy díszes kapu mögött rendezkedhetik be nemsokára egy Szőcs Istvánhoz hasonló „jövevény", mit sem törődve a tárkányiak szívós előítéleteivel. Egy csodálatos udvaron, új ház fényesen tiszta szobáiban, megkímélt bútorai között sajdult ez belém: Csirbuly Benedek Gézánál. Roppant szorgalom, földszeretet, gazdálkodási érzék hordta össze ezeket a paraszti kincseket, amelyek mintha múzeumban állnának, csak éppen a port törlik le róluk, egyébként alig érintik őket. Az ágyakban nem alusznak, az asztalt nem ülik körül, a tükörbe nem néznek bele. A konyha sarkában alszanak, esznek, élnek, figyelik a mellettük, fölöttük elzúgó időt.
   - Kire marad ez a sok érték?
   Kegyetlen kérdés, akkor érzékelem, miután kimondtam. A háziak megdermednek. Talán egy pillanatra felrémlik bennük: kár volt a tusakodásért, a villanyt sem gyújtó garasosságért, az önkínzásért, amellyel önmaguktól vonták meg a jobb falatokat, kár volt talán egész életükért.
   Tudom, hogy a háznak, a családnak nincs örököse.
   - Csak úgy, a magunk örömére építettük, őrizzük - jön meg legelőbb az elvénült házigazda hangja. Ő tudja leghamarább megkeményíteni a szívét.

*

   - Gyere velem, valamit még nem láttál Tárkányban.
   Lőrincz Péter, a „szifonos" udvarán láthatom ezt a valamit: citromfát a szőlőlugas alatt. Mint egy olasz tengerparti nyaralóban! A citromfa gyökere cseberben, hogy télen bevihessék a házba, illő melegbe.
   - Kaptam valakitől Várasfenesről, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Azóta mindig tele vannak terméssel az ágai.
   - Nem gondoltam volna, hogy citromfát láthatok Tárkányban.
   - Nem ez az egyetlen - mondja készséggel Lőrincz Péter. - Minden tizedik udvaron találhat.
   - Legalább nem kell citromot vásárolniuk.
   - Ugyan! Dísznek tartja mindenki.
   Minden tizedik udvaron! A szépség vágya is ragadós. Olyan udvarokon is növesztenek citromfát, nagy gonddal, valósággal szeretettel, amelyen nem szaladgált soha kisgyermek, aki csupa csínytevésből letörjön róluk egy-két ágat.
   Belém fájdul ez a hivalkodó szépség, a tárkányi citromfák délszigeti pompája.