Lengyel András

Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornél-ban

Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására

 

„Mit ér a költő ember nélkül?”
(Kosztolányi Dezső)

   Kosztolányi nevezetes könyve, a műfaji besorolást nehezen tűrő, valahol a novellafüzér és a regény között elhelyezkedő Esti Kornél 1933. május 6-án jelent meg. Ezt egészen pontosan tudjuk, hisz a könyv ügyészségi kötelespéldánya – amelyet a nyomda a budapesti kir. ügyészséghez adott be a könyv elkészültekor – megmaradt: a szegedi Egyetemi Könyvtár őrzi (jelzete: 30202), s ezen a példányon jól olvasható az átvételi keletbélyegző.
    Ez az adat azért válik fontossá, mert – mint terminus ante quem – lezárja a könyv szövegeinek keletkezéstörténetét. (Az Esti Kornél-szövegekét természetesen nem, hiszen a könyv megjelenése után még több Esti-szöveg készült, így például egy jelentős vers is, a nevezetes Esti Kornél éneke. Ezek azonban már könyvön – kompozíción – kívüli szövegek, s így elválnak a könyvbe foglalt „regény”-től.) Maga az Esti Kornél, nem kétséges, kompozícionális egységként kezelendő; a fikciós „megrendezés” (Iser) olvasati utasítása erre utal. A fejezetek megszámozása, a szövegek elé kiugratott fejezetcímek, amelyek egyféle előzetes tartalomismertetőkként egységes narratív láncolattá szervezik a könyvet, félreérthetetlenné teszik ezt. Bizonyos mértékig a könyv szövegei kronológiai láncolatot is alkotnak; az elbeszélt történetek – némi megengedő jóindulattal – időben előrehaladó folyamatként is fölfoghatók, vagy legalábbis nem mondanak ellen egy ilyen olvasói elvárásnak. Az első fejezet egyféle metatörténetnek nevezhető, amely az elbeszélő szerint az elbeszélt történetek keletkezéstörténetét adja, majd a szövegek a múlttól a jelen felé haladnak. Az utolsó szöveg az emberi életút allegorikus rajza, utazásként elbeszélve, s így egy sajátos lebegő értelmezést sugall: mintha Esti haláláról (is) szólna. Ezt azonban a szöveg allegorikus fölépítése függőben – bizonytalanságban – tartja. Ha akarom, egy hétköznapi villamosút elbeszélése, ha akarom, egy emberi életút allegóriája a záró fejezet. A kettősség – nem kétséges – szándékolt; ez a megoldás ideiglenesen lezárja Esti történeteit, ám nyitva is hagyja az esetleges folytatás lehetőségét. Mint manapság a szappanoperák, amelyek a lehetséges folytatásra számítva nemigen élnek végleges lezárással.
    Az első fejezet azonban, tudjuk, fiktív metatörténet; nem a könyv valóságos keletkezéstörténetét adja (vö. Rónay 1977. 244.), hanem a fikcionálás folyamatának része. Az egyes fejezetek hozzávetőleges keletkezési ideje megállapítható (vö. Réz Pál datálásaival: EK2), s így teljesen nyilvánvaló, hogy a fejezetek sorrendje és a megírás időrendje nem esik egybe. Legelőször a nyolcadik fejezet készült el, legvégül pedig az első, nyitó fejezet: az előbbi 1925-ben, az utóbbi nyolc évvel később, 1933-ban, közvetlenül a könyv megjelenése előtt. A könyvet általában kompozíciós egységként szokták értelmezni (vö. Kiss l979., Bori 1986, Rónay l977, Szegedy-Maszák l998.), az első fejezettől az utolsóig haladva az értelmezésben. Most, kísérletként, érdemes a keletkezéstörténetre figyelve olvasni. Az egész könyv keletkezéstörténetét, persze, itt fölösleges volna teljes részletességgel nyomon követni (vö. Péczely l998); elegendő, ha csak az elsőként megírt nyolcadik, és az utolsóként megírt első fejezet viszonyát vizsgáljuk meg.
    A könyvbe nyolcadik fejezetként beszerkesztett szöveg először a Nyugat 1925. évi 20. számában jelent meg, Újságíró címmel. A Nyugat-beli verzió lényegében megegyezik a könyv-béli végleges szöveggel, de a két szöveg címe radikálisan különbözik. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a végleges („narratív”) cím csak a kötet anyagának elkészülte után, a „regény” összeszerkesztése során – azaz már az első fejezet megírását követően, ahhoz igazítva alakult ki. Ez a keletkezéstörténeti összefüggés több dolgot nyilvánvalóvá tesz.
    Az eredeti cím maga mindjárt beszédes. Az ilyen, rövid, csak a legszükségesebbre kiterjeszkedő névszói címadás meglehetősen általános Kosztolányinál; novellái (rövidtörténetei) igen nagy százaléka ilyen természetű. Ez érthető is, hiszen jól látható, hogy Kosztolányi munkamódszeréhez tartozott a számára valamiért érdekes, többnyire önmagukat extrém formában megjelenítő „alakok” (és a velük kapcsolatos „esetek”) gyűjtése. (Alakok címmel, tudjuk, 1929-ben kötete is jelent meg, munkanaplójában pedig az „alakok” és „esetek” gyűjtése jól nyomon követhető [vö. Kelevéz 1985. 8.].) Ez nyilván összefügg Kosztolányi újságírói státuszával és életmódjával, amely igényelte az ilyesféle megírandók keze ügyében tartását, de összefügg azzal az írói beállítódással is, amely a „lényeget”, az irodalmilag relevánsat az extrém realitáselemek „megírásával” vélte megragadhatónak. Az Újságíró cím azt is félreérthetetlenné teszi, hogy ez a történet egy újságíróról szól (akit a történet Mogyoróssy Pálként nevez meg). A téma ilyen megválasztását alighanem az indokolta, hogy az újságíró-életet Kosztolányi belülről is igen jól ismerte, ugyanakkor az őrület, illetve a megőrülés folyamata is mindig izgatta. (Ez utóbbi számos írásában: újságcikkben és novellában, sőt versben is tematizálódik.. Sőt egyik versében önmeghatározásként éppen az szerepel, hogy ő az utcalányok és az őrültek megértője: „Mindig kell valaki, aki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat” [Számadás].) A Nyugat-beli novellában így Esti figurája csak alárendelt összefüggésben jelenik meg. De – s ez a későbbiek szempontjából nagyon fontos – megjelenik. Az elbeszélés nézőpontja ugyanis már jórészt az Estié; ő beszéli el Mogyoróssy Pál történetét. Az újságírói éjszakázás, az újságíró-társ megőrülése, a címszereplő orvoshoz juttatása (ez az újságíró-szakmát oly annyira jellemző csel), s maga Mogyoróssy Pál ezt lehetővé tevő reakciója is – amely az egész szöveget generáló fabuláris mozzanat – Esti nézőpontjából látható. De fölmerül a kérdés, ki ez az Esti? A szöveg szerint maga is újságíró, aki azonban már némileg eltávolodott a napi újságírástól s már inkább írónak tekinthető. A „szakmához” tartozik, az újságírók kollégának tekintik, de ő már némi distanciával szemléli őket; félig-meddig kívülálló. Neve, mely itt még pusztán vezetéknév, még csak Esti, minden jel szerint beszélő név: az életét este élő újságíró név általi jellemzése történik meg benne. (Az onomasztikai érdeklődés, tudjuk, megintcsak Kosztolányi beállítódásának egyik jellegzetes eleme volt; tudatosan gyűjtötte a neveket is, egy-egy név megválasztása pedig messze túlmutatott nála az esetlegességek körén. Nála név és személy kapcsolata nem véletlenszerű, hanem nagyon is lényegi.) Az a tény, hogy ez a figura még nem bír keresztnévvel (név általi jellemzéséből a Kornél még hiányzik), jelzi, Esti figurája itt még csak formálódik, még nincs „kész”. Esti bemutatása, a rá vonatkozó narráció azonban jelzi, hogy ez az Esti a szerző tudatosan vállalt, kinyilvánított alakmása. A „történeti” Kosztolányi és a fikció-beli Esti azonosítása itt ugyanis meglehetősen direkt:
    „Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annakelőtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó, vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének a természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményítette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. […] rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja le, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú, vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból, akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nem-létbe billen.” (Kosztolányi 1925. 242-243., EK1: 113-114.).
    Ez az önjellemzés már magában rejti az én sérültségének kompenzálására való törekvést (gondoljunk csak a „rezzenékenység” „iskolázására”), de ez itt még csak az extremitások megfigyelésének indoka. A szerzői alakmásként megírt Esti figurájának megjelenítése 1925-ben még nem több, mint azoknak a régi festőknek a gesztusa, akik készülő művükbe – valahol a kompozíció szélén, eldugva – önmagukat is belefestik. Az önmegnyilvánítás vágya él a gesztusban, aligha kétséges; de a szerzői alakmás a kompozíció egészéhez mérten mellékes, végső soron akár el is hagyható. A kompozíció lényegesen nem sérülne meg, bár természetesen valamicskét megváltozna.
    Hogy a szerzői szándék ekkor még aligha Esti Kornél megteremtését célozta, az is valószínűsíti, hogy az Újságíró megjelenését követően műhelyében egy egészen más karakterű műve, az Édes Anna formálódott meg. Ezt a még kétségkívül regényformában megalkotott művét Kosztolányi a Nyugatban publikálta, az 1926. évi 13. számtól tíz folytatásban. Esti Kornél figurája ekkor alkotáslélektanilag aligha lehetett aktuális, az alkotó erőket tartósan más foglalta le. Az Édes Anna, persze, részben maga is az önmegnyilvánítás eszköze, a szerző – direkt módon, nevével, sőt név szerint említett kutyájával is jellemezve – ebbe is bele van rajzolva, de ebben is csak periférikusan, ahogyan az Újságíróban is. Az Édes Anna megalkotásának életrajzi funkciója azonban, minden jel szerint, perdöntő: itt, ebben a regényben történik meg ugyanis az a személyes számvetés, amelynek eredménye nélkül az Esti Kornél-könyv megszületése elképzelhetetlen. Az Édes Anna ugyanis egy olyan létértelmezésnek (is) tekinthető, amelynek „kódja” a valóságértelmezés keresztény intencióit követi, Esti Kornél figurája viszont – mint majd látni fogjuk – fokozatosan a másik oldal, a nietzschei értelemben vett antikeresztény kód szerint értelmezhető. S az Édes Anna – mint erre máshol rámutattam – a végsőkig vitt el egy létértelmezést – egy olyan létértelmezést, amelyben megváltás és megsemmisülés egybeesik (vö. Lengyel 1998a). Onnan tehát már nem volt, nem lehetett folytatható utat találni. Az Esti Kornél-figura nem is folytatás lett, hanem, egy más nézőpont fölvételével, újrakezdés: a létértelmezésnek egy új módja. Ugyanazoknak a világösszefüggéseknek más „díszletek” közt, más oldalról való értelmezése.
    Ez a váltás, ha nem is egy csapásra történt meg, jól érzékelhető az Édes Annát követő újabb, immár külön tematikává összeálló Esti-történetekből. Két évvel az Újságíró, s egy évvel az Édes Anna megjelenése után ugyanis, 1927 második felében a Nyugat – gyorsan egymásután – három Esti-történetet is közölt. (Omelette a Woburn: II. 603-607., Sakálok: II. 661-665., Esti már megint jót tesz: II. 809-819.). Ezekből az első kettő később nem került be a „regény”-be (s eredetileg még Esti neve sem szerepel bennük!), csak a Tengerszem (1936) kötet Esti Kornél kalandjai címmel ismeretes novellaciklusában szerepelnek. A harmadik szöveg, az Esti már megint jót tesz azonban utóbb a regény-kompozíció része lett; ez lett a 13. fejezet. E három szövegnek az Esti Kornél-könyv szempontjából való identifikálása több tanulsággal is jár. Az első: bár az „estikornélos” tematika és hang már erősödik, Estinek még mindig nincs keresztneve, a figura még mindig nincs kész, még nem „teljes” ember. A második: az a tény, hogy az 1927 második felében közölt (s nyilván akkor is írt) három szöveg közül az első kettő nem lett a „regény”-kompozíció része, elsődlegesen a szerkesztés szempontjait jellemzi. Szempontunkból azonban ennél beszédesebb az a mozzanat, hogy a három közül később éppen az Esti már megint jót tesz lett beilleszthető a könyvbe. Ez a szöveg ugyanis – ahogy a későbbi, fejezetéli narráció mondja – arról az Estiről szól, aki „mint jóltevő szerepel, fölkarolja a sorsüldözött özvegyet, de végül kénytelen őt megverni, mert annyira sajnálja, hogy egyebet nem is tehet” (EK1: 202.). Estinek ez a jellemzése ugyanis nemcsak az önmaga ellentétébe átcsapó paradoxitás – Kosztolányi fölfogására olyannyira jellemző – jelenléte miatt érdekes. Azért is – s elsősorban azért –, mert e paradoxitás megjelenítése közben alakul át Esti figurája. Az 1925-ben, illetve az 1927-ben írott első Esti-szövegekben Esti még a szánalom és a részvét, illetve – mint az Omelette a Woburn-ben a kiszolgáltatottság megjelenítője. Itt, ebben a negyedikként írott szövegben azonban, bár ez is a szánalom tematizálásának indul, Esti magatartása menet közben visszájára fordul. A fordulópont alighanem az „özvegy” és Esti első beszélgetésekor következik be. Estit ugyanis már a segítségkérés indoka is ellenkezésre készteti, hiszen az özvegy azért fordul hozzá segítségért, „mert ismerte őt. Nem személyesen. Az írásait ismerte. / Esti ismerte ezt. / Ismerte azokat, akik írásait ismerték” (Kosztolányi 1927. 811., EK1: 204-205.). Írás és ember ugyanis az ő fölfogásában nem azonos. Az özvegy által célba vett „jó ember” így azonnal dacolni, ellenkezni kezd: „– Nem vagyok jó ember – vitatkozott magában Esti. – Rossz ember vagyok. Vagy még rossz se vagyok. Csak olyan mint akárki más. Az, hogy megőriztem régi, tiszta érzéseimet – egyedül és kizárólag a kifejezés céljára – mesterségbeli titok, olyan műszaki boszorkányság, mint a tájboncolóé, aki formalin-oldatban évtizedekig épen tud tartani egy szívet, egy agyvelő-lebenyt, mely már rég nem érez és nem gondolkozik. Engem is elfásított az élet, mint mindenkit, aki elért bizonyos kort.” (Kosztolányi 1927. 811. EK1: 205.). Majd, a beszélgetés során Esti egyre inkább mint író, mint a teljes valóság kifejezésének szolgálatában álló alkotó lovalja bele magát az ellenkezésbe: „– Finom az istennyila – szőtte tovább gondolatait Esti, akit valószínűleg ez a szó hozott ki sodrából: »lelkület«. – Ha tudnánk, mennyi keménységre, kegyetlenségre, vad egészségre van szüksége annak, aki érzésekkel foglalkozik. Aztán, aki gyöngéd, az szükségszerűen durva is. A gyöngédség csak egyik rejtett alakja a durvaságnak, a durvaság viszont csak egyik rejtett alakja a gyöngédségnek. Bizony, a jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlenség igen furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt működnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül […]. Ellentétek az igaz, két ellensarki vég, de mindig természetes kölcsönhatásban vannak s a körülmények szerint változnak, egymás nevét veszik föl, keringenek, átalakulnak, mint a pozitív és negatív villamosáram” (Kosztolányi 1927. 811-812., EK1: 205-206.). Esti eddig a pontig lényegében a „történeti” Kosztolányi szimpla, jórészt külsődlegesen jellemzett alakmása; Kosztolányival Estit könnyű azonosítani, de a „történeti” Kosztolányiról vajmi kevés igazán újat lehet megtudni belőle. Ám itt, ahol Esti egyszerű alakmásból a Kosztolányi elképzelte „igazi” író reprezentánsa lesz, s ahol a történeti Kosztolányi irodalmi alakmása az „író” ideáltipikus képmásává alakul át, megtörténik a fordulat. Megtörténik az a fordulat, amely az Esti-figura egész további sorsát meghatározza, s amely utóbb a regény konstitutív elemévé lesz. Ez a fordulat pedig a „gonosz”, nietzschei értelemben vett anti-keresztény pozíció kialakulása. Amelyre már nem a – problematikussá lett – keresztény szánalom, hanem az ezzel ellentétesként fölfogott, ellentmondásos voltát nyíltan vállaló élet-igenlés („vad egészség”) jellemző.
    Esti figurájának fordulata, persze, a történet első, nagyobbik felében csupán belső, rejtett fordulat; cselekedeteit még a keresztény szánalom vezeti. Csak amikor, mintegy az egész folyamat betetőzéseként, az özvegyet – Esti minden segítsége ellenére – újabb csapások érik, lesz a fordulat manifeszt.. Esti ekkor veri meg az özvegyet, azaz hagy föl – mint eredménytelennel – addigi gyakorlati beállítódásával.
    E rész megírását követően azonban az Esti Kornél-történetek megírása megszakad; 1928-ban egyetlen ilyen történet sem került ki műhelyéből. Ennek okát nem tudjuk, az életrajzi kutatás színvonala és terjedelme méltatlan Kosztolányi írói rangjához. Így csak föltételezni lehet, hogy valószínűleg fia, Ádám pszichiátriai kezelése, illetve a beteg gyerekért való aggódás – ez az önmaga által utóbb élete mélypontjának tekintett esemény – térítette el a munka folytatásától. Akárhogy történt, annyi bizonyos, ez csak ideiglenes hallgatás: szünet volt, mert 1929-ben újra Esti-történetek (is) születnek, sőt a termés ekkor ugrásszerűen megnő. Ekkor jelenik meg a majdani könyv II., V. és XVI. fejezete – valamint további öt, kötetbe föl nem vett novella (Pofon, A patikus meg ő, Esti és a halál, Zár, Kalap). Ez a termékenység kétségtelenné teszi, hogy immár többről van szó, mint egy alkalmi figura alkalmi szerepeltetéséről; Esti immár életre kelt. Ennek jele, hogy az utóbb a könyv II. fejezetévé lett Vörös ökör című novella (Kosztolányi 1929) visszavezeti az olvasót Esti gyermekkorába, s megformálja azt a történetet (első nap az iskolában), amely az Esti-„életrajz” kezdőpontja lehet. Hogy itt megint a szerzői én önmegnyilvánítása zajlik, nem kétséges; a konkrét, „történeti” időpont (1891. szeptember 1.) szerepeltetése önmagában is a „történeti” Kosztolányival való megfeleltetést sugallja. De ennél fontosabb, hogy, vélhetnénk, Estiből itt, e kezdőponton lesz Esti Kornél, – méghozzá a szöveg zárlatában, mindent a névre kifuttatva. A tanító ugyanis, aki megdicséri a szép i betűket író kisfiút, megkérdezi a gyerek nevét. „– Hogy hívnak téged? – kérdezte tőle. / A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan. / – Nem értem – szólt a tanító. – Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? – kérdezte mégegyszer.. / – Esti Kornél – válaszolta a kisfiú, bátran és értelmesen” EK 1:30.). Ám ha a könyv olvasása helyett visszamegyünk a fejezet eredeti novella-változatához, az 1929-ben publikált szöveghez, legnagyobb meglepetésünkre kiderül: e novella nem Esti-novella, benne Esti Kornél neve elő sem fordul. Sőt ott, ahol a könyvben Esti neve áll, a novellában még az író saját neve olvasható: „Mi a neved? – kérdezte még egyszer [a tanító]. / – Kosztolányi Dezső – válaszolta a kisfiú, bátran és értelmesen” (Kosztolányi 1929.57.). Ez a szövegváltozat szempontunkból legalább három vonatkozásban perdöntő. 1. Esti, mivel neve elő sem fordul, még ebben a szövegben sem kapta meg keresztnevét, pedig ez, mint „bemutatkozásra” kihegyezett történet, ideális lett volna erre. (A könyvbeli változatban ezt a lehetőséget Kosztolányi ki is használja.) 2. Ez a novella-változat hangsúlyozottan „önéletrajzi”, önmegnyilvánító jellegű; azzal, hogy az elbeszélt történetben Kosztolányi a saját nevét adja a szereplőnek, az önéletrajzi – referenciális – olvasatra ad meghatalmazást. Ugyanakkor (s ez a későbbiekben fontos lesz), a szerzői név novellában való szerepeltetése óhatatlanul a szerzői én fikcionalizálódásával jár. 3. Az a tény pedig, hogy ez az „önéletrajzi” szöveg utóbb a könyvben minden törés nélkül, könnyedén Esti-történetté válik, válhat, pusztán a név cseréjével, kétségtelenné teszi, hogy a fiktív Esti, a fiktív „Kosztolányi” és a szerzői én között valamiféle átjárás van.
    Ha a könyv keletkezéstörténetét ezt követően is nyomon követjük, kiderül, hogy a szövegszerveződés folyamatában jó fél évvel később, 1930 közepén következik be jelentős fordulat. A Nyugat 1930. július 1-i számában ugyanis Kosztolányi Csók címmel tett közzé egy terjedelmes novellát, s ennek első mondatában Esti végre már Kornélként, azaz teljes nevén jelenik meg: „Amikor Esti Kornél 1903-ben az érettségin praeclare maturus lett, az édesapja szabad választás elé állította” stb., stb. (Kosztolányi 1930.11.). Ez a mondat (s folytatása) így több szempontból is roppant beszédes. Nyílvánvaló ugyanis, hogy itt a Vörös ökör-ben megkezdett, hangsúlyosan „önéletrajzi” szövegalakítás időrendi folytatásáról van szó. Az iskolába kerülés elbeszélése után itt az érettségiről, illetve az érettségi következményeiről számol be a szöveg; a Csók a Vörös ökör egyenes fabuláris folytatása. (Utóbb, a könyv kompozíciós egységében is egymást követő fejezetek lesznek ezek.) De – s ebben érhető tetten a fordulat – ezt az „önéletrajzias” önmegnyilvánítást itt egy korábban részben már kialakult, s most csak aktualizált és „kikerekített” idegen név, Esti Kornél neve elleplezi. Ennek a megoldásnak alighanem megvan a maga véletlenszerű életrajzi magyarázata. Ez a novella ugyanis – ellentétben a Vörös ökör-rel – nem a Színházi Élet személyes intimitásokra kíváncsi olvasói elé volt szánva, hanem az exkluzív irodalmi lap, a Nyugat elit olvasói elé. S a cím alatt olvasható szerzői ajánlás szerint Osvát Ernő emlékének szánta a szerző – azaz, többszörösen is igényes, irodalmi produkcióra vállalkozott. Az „önéletrajziságnak” így itt közvetlenül nem lehetett helye. Ám azzal, hogy a Vörös ökör fiktív Kosztolányi Dezsőjéből a Csókban Esti Kornél lett, egy olyan azonosítás következett be, amely messzemenően meghatározta a könyv szövegének genézisét. Ezzel lehetővé vált ugyanis a szerzői alakmás megkettőzése, a fiktív Esti Kornél név és a saját szerzői név (Kosztolányi Dezső) fikcionalizálása, illetve a kettő összekapcsolása révén. Azaz, a valós szerzői én, a fiktív „Kosztolányi” és a fiktív Esti immár szétválaszthatatlan alakzattá szerveződött.
    Ez nagyon szépen kiderül a Nyugat 1930 őszi számaiban közölt két újabb Kosztolányi-novella poetikai megoldásából (A világ legelőkelőbb szállodája: II. 281-288., Boncolás: II. 345-347.). Mindkét szöveg ugyanis egyes szám első személyű narrációjú s alcímeik szerint mindkettő „Esti Kornél följegyzése”. Azaz, a történetet mindkettőben immár Esti meséli el (bár a szövegbe be sem lép), implicit szerzővé válik, de szerzőként mindkét szöveget mégis Kosztolányi jegyzi. Ezzel az egyes szám első személyű narráció közvetítetté: Esti Kornél „hangjává” válik – anélkül, hogy Kosztolányinak föl kellett volna adnia „önéletrajzias”, önmegnyilvánító ambícióját. (Ezt a poetikai eljárást, persze Kosztolányi utóbb részben föladja, de a lényeg változatlanul megmarad: „Kosztolányi”, Esti és a szerzői én hármassága él.)
    De a Csóknak mindezen túl is van számunkra hozadéka. Érdekes, sőt kimondottan beszédes mozzanat, hogy Esti keresztneve Kornél lett. A Kornél keresztnév ugyanis alighanem az Édes Anna Vizy Kornéljára utal vissza, aki pedig saját kontextusában inkább negatív, mint pozitív regényszemélyiség, – ellentétben az iskolába kerülő, még gyerek Kosztolányi/Estivel. Ez a „kornélosítás” tehát alighanem a figura „negatív” jegyeinek hangsúlyozása, a gyerek Kosztolányi/Esti félénkségének és kiszolgáltatottságának ellenpontozása. S hogy itt valóban összefüggés tételezhető a két Kornél, Vizy és Esti között, mi sem mutatja jobban, minthogy a Vizynek keresztnevet adó „történeti” személy, Exner Kornél államtitkár neve vezetéknévként (mint Exner) is bekerül az Esti Kornél-szövegekbe (vö. a könyv V. fejezetével). S nagyon jellemző, hogy az V. fejezet első, Nyugat-beli közlésekor ez az Exner-név még nem szerepel – csak valamikor azután került be a szövegbe, miután a Csókban Estiből Kornél lett. De a Kornél keresztnév megjelenése ettől függetlenül is beszédes jelzés, hiszen ez már a figura összetettebb megjelenítése felé mutat. Esti immár olyan figura, akinek személyes élettörténete is van (gyerek is volt valamikor, érettségizett stb.), s aki nemcsak egy-egy szituációban jelenik meg. S igazában ettől kezdve kell azzal is számolnunk, hogy ez az egyre plasztikusabb, újabb s újabb szituációk által is jellemzett alakmás ismételt föllépésével kapcsolatot teremt több, egymástól egyébként független szöveg között. S mint a szerző alakmása alkalmat adott az önéletrajz „öncélú”, a Self önmagát dokumentáló megnyilvánulásaira (pl. a II. és V. fejezetben), ugyanakkor – mint extrém vonásokkal is fölruházott, már „bevezetett” figura – lehetővé tette az érdekes, különleges, meghökkentő „történetek”, még inkább pedig a lelki hullámzások bemutatását. A figura irodalmi teherbírása megnőtt, kialakult egy nagyobb kompozíció lehetősége.
    Ez az átalakulás jól látszik az Esti Kornél-történetek további fölszaporodásán. 1930 és 33 közt ugyanis egy sor újabb szöveg is keletkezik:
    1930: III., IV., VII. és XI. fejezet (még novellaformában), plusz további 4, a könyvbe föl nem vett novella (Vendég, Pilla, Gólyák, Esti megtudja a halálhírt).
    1931: VI. és XV. fejezet, novellaformában, plusz további 2, kötetbe föl nem vett novella (Cseregdi Bandi Párizsban, 1910-ben; Tanú).
    1932: IX., X., XIV., XVII. és XVIII. fejezet, novellaformában, plusz további 3, a könyvbe föl nem vett novella (Margitka, Hazugság, Boldogság).
    1933: XII. és I. fejezet, novellaformában, plusz további 5, a könyvbe nem beépített s részben már a könyv megjelenése után született novella (Az orvos gyógyítása, Sárkány, Barkochba, Kernel Kálmán eltűnése, Az utolsó fölolvasás [ezek a címek a „végleges”, a Tengerszem kötet-beli változat címei, s nem föltétlenül egyeznek meg az első közléskor adott címekkel; a Barkochba például eredetileg még Ezerkilencszázharminchárom címmel jelent meg]).
    A szövegek ezen időbeli eloszlása kétségtelenné teszi, hogy az Esti Kornél-könyv anyagának túlnyomó többsége 1929 és 1933 eleje között született meg. Hogy a könyv kompozíciós terve mikorra ért meg, nem lehet pontosan eldönteni. A szövegek valamiféle összetartozásának tudata ugyan már 1927-ben létezett, de az, hogy ezt a szöveganyagot könyvvé lehet – s kell – szerkeszteni, valószínűleg csak 1932-ben merült föl. Akkor született meg ugyanis a majdani XVIII. fejezet, amely a villamoson való utazás allegorikus leírásával a kompozíció lezárásának lehetőségét adja. Ez a – megítélésem szerint – önmagában kevéssé „izgalmas”, a könyv gyöngébb szövegei közé tartozó rész (amelynél sokkal érdekesebbek maradtak ki), „csak” a kompozícióban elfoglalt helye révén értékelődik föl. Kosztolányi tehát alighanem azért írta meg, hogy legyen egy zárlata a könyvhöz. Azaz, ha ez az okfejtés igaz, ekkor már mindenképpen könyvben – a szövegek valamiféle kompozíciójában – gondolkodott. Nem kizárt, azonban, hogy még ekkor – 1932. február 21. – sem állt össze teljesen a könyvkompozíció terve. A XVIII. fejezet eredeti, még egyes szám, első személyű címe (Utam) és Estinek e szövegből való hiánya (vö. Bengi 1998. 211.) egy olyan értelmezést is lehetővé tesz, amely szerint csak ezt követően, már az Utam elkészülte után alakult ki a kötetkompozíció. Ha ez igaz, márpedig nagy valószínűséggel igaz, akkor az Utam is csak utólag, a benne rejlő kompozíciós lehetőséget fölismerve illesztődött be a könyvbe. Márpedig akkor a kötetkompozíció kialakulása akár 1933 elejéig is elhúzódhatott. Ezt a föltevést erősíti, hogy csak ezt követően, legutolsóként, már a következő évre átcsúszva íródott meg az a fejezet – az első –, amely , bár legutoljára íródott, voltaképpen egységbe szervezi az Esti Kornél-szövegeket, s amely minden addigi, e témakörbe sorolható szöveg szintézisének tekinthető. Egyben, éppen e jellegéből következően, ez a rész Esti Kornél figurájának is egységesítése és „véglegesítése”.
    Ez a könyvet nyitó I. fejezet – még novellaformában – a Pesti Hírlap 1933. április 9-i számában jelent meg, Esti Kornél leleplezése címmel. A két szöveg nem azonos, a hírlapi közlés rövidebb, számos részletében szegényebb, mint a könyvbéli verzió. Sajnos, jelenleg nem lehet eldönteni, hogy a hírlapi szöveg kidolgozásra váró vázlata-e a könyvbelinek, avagy ellenkezőleg, a már kész szöveg előzetes közléshez igazított, rövidített változata. Annyi bizonyos, az I. fejezet megírása mindenképpen nagyon az utolsó pillanatra maradt. Igaz, tudjuk, Kosztolányi újságba dolgozó, gyors megjelenéshez szokott szerző volt, elkészült írásait nemigen pihentette asztalfiókban; ha valamivel elkészült, mindjárt közölte is. Valószínű tehát, hogy ez a szöveg is legkorábban március végén, vagy április első napjaiban született meg. Éppen ezért roppant föltűnő, hogy a keletkezés időpontja alig egy hónappal előzi csak meg a könyv nyomdai előállítását, május 6-át. Ha valami, akkor ez a kronológiai összefüggés kétségtelenné teszi, hogy az Esti Kornél nem egy előre megkoncipiált, tudatos írói terv eredményeként született meg, hanem inkább egy, önmagát menet közben is folyamatosan alakító, az időben előbb keletkező szövegek logikáját valamiképpen „folytató” szövegszerveződés példája – amelyben a komponálás igénye jórészt csak mint utólagos szelekció érvényesült. Az egységbeszervezés funkcióját csupán egyetlen fejezet, a legutolsóként írott hordozza – alighanem ebből adódik, hogy (mint többen is észrevették) az első fejezet Estije és a további fejezetek Estije nem teljesen azonos figura. Vagyis az I. fejezet „előreutalásai” nem föltétlenül teljesednek be; Esti nem mindent vált valóra abból, amit az I. fejezet „ígér”.
    Nyitott kérdés: „hiba”-e ez, vagy ellenkezőleg, a regényforma megújítása – a forma föllazítása, töredékessé, nyitottá tétele által? A megnyugtató válasz további, e tanulmány nézőpontjától eltérő megközelítéseket igényel. Szempontunkból azonban ennek tisztázásánál most fontosabb annak megvilágítása, hogy az I. fejezet megírásának milyen gondolkodástörténeti funkciója volt Kosztolányi személyes életében.
    Ha az I. fejezetet figyelmesen olvassuk végig, kiderül, megírását kompozíciós okok tették szükségessé. Kellett valami, ami a szerteágazó, egymáshoz legjobb esetben is csak itt-ott kapcsolódó történeteket s az intellektus még végletesebben kalandozó mozgásait: játékait és gondolatkísérleteit összefogja, közöttük az egység tudatát megteremti – túl Esti Kornél nevén. Ennek az egységteremtésnek voltak külsődleges eszközei (a „fejezetekre” osztás; a fejezetenkénti sorszámozás, amely az elsőtől a tizennyolcadikig tart; a fejezetcímek alá tördelt, előreutaló funkciójú rövid szerzői narrációk egységes íve stb.). Az igazi, ezeken túlmutató egységesítést azonban csak Esti Kornél átfogó „bemutatása” tette lehetővé. Hogy az I. fejezet egyik funkciója egy ilyen bemutatás, maga a szerzői narráció mondja ki („Első fejezet, amelyben az író bemutatja és leleplezi Esti Kornélt, e könyv egyetlen hősét” [EK1: 5.]). Esti bemutatására nyilvánvalóan azért volt szükség, mert ha valakiről már az elején tudjuk, hogy kicsoda, utóbb már nem kell lépten-nyomon újra jellemezni: elegendő az aktualitások puszta rögzítése. Egy ilyen átfogó jellemzéssel a korábban keletkezett, de a könyvben csak az I. fejezet után olvasható Esti-jellemzések részlegességére, egyoldalúságaira fölmentés adatik; igazolódik Esti változó súlyú és funkciójú jelenlétének minden esetlegessége. Ami nincs meg a részletekben, az megvan a legelőször olvasandó átfogó bemutatásban. Esti ilyen bemutatásának azonban, a könyv immanens logikája szerint, valamiképpen integrálnia kellett mindazt a sokféleséget: érzületi hullámzást, intellektuális kalandozást, sőt az egyes „fejezetekben” alkalmazott fabuláris eljárást is, amely Esti Kornél nevéhez tapad, s amelyet az azonos tulajdonnév valamiképpen egymáshoz rendel. Az első fejezet Esti-portréja így nagyon sok, meglehetősen különböző, egymáshoz viszonyítva heteronóm szövegfejlemény integrációjává válik. S míg a többi fejezet (valamint a kihagyott novella-darabok) a szerzői én hasadásának, egymást nem ritkán kizáró részekre – szerepjáték-lehetőségekre – való elkülönülésének dokumentumai, itt egy ellenkező előjelű folyamat mutatható ki. A hasadás, az én-integritás bomlásának ellensúlyozása, kompenzálása, az ellentét személyiség-mozzanatok integrálásával, egységes egésszé szervezésével.
    Egy ilyen egységesítésnek azonban több, a könyvvé szerveződő szöveg immanens logikájából következő föltétele van. Mindenekelőtt – túl a közös tulajdonnéven, Esti Kornél nevén – valami integráló mozzanatot kell találni, de ez a közös mozzanat nem tüntetheti el, szelektálhatja ki a szövegekben már adott, egymással ellentétes elemeket. Ez – esetünkben – csak úgy volt megvalósítható, ha a szöveg két külön figurát hoz létre (Estit és a szerzőt, magát „Kosztolányit”), akik együtt minden végletet integrálni képesek – ám ugyanakkor a szöveg jelzi is ennek a kettőnek az egységét, sőt azonosságát.
    Hogy Esti Kornél több funkciójú szerepeltetésének (alakmás, Self-kiegészítés, ürügy és alkalom a történetmondásra stb.) elsődleges motivációja az én-integritás bomlásának ellensúlyozása, kompenzálása, már az első fejezet megírását időben megelőző részek is tanusítják. A Csók című szövegben (amely a könyv III. fejezete lett) már 1930-ban ilyen narráció olvasható: „Esti boldog volt. Boldog volt, hogy másnak nézték, mint ami, talán olasznak is, de mindenesetre másnak, egy idegennek, egy embernek s tovább játszhatta szerepét, kiszabadulva abból a börtönből, amelybe születésétől fogva bezárták” (EK1: 63.). S Esti egyik vallomása ugyanott így hangzik: „Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan” (EK1: 65.). Mert vágya az, hogy „minden, ami szép és rút, minden, ami látható és láthatatlan, az övé legyen” (EK1: 66.). Ez az önmegsokszorozás, az én elvi lehetőségeinek gondolati totalizálása az egyes szövegek poetikai sajátosságait is alakította. Ezek a szövegek ugyanis, szemben a zárt, homogenizáló hagyományos prózaformával – mint már sokan észrevették – többnyire nem hagyományos novellák, hanem inkább az én-sokszorozást lehetővé tevő nyelvjáték-lehetőségek. Ahogy Bori Imre írja: „Esti Kornél körül játszódnak le események, s ritkán történnek dolgok vele. Narrátor, és nem vallomástevő, pontosan úgy, ahogy az Esti Kornél első fejezetében megegyezik az író és hőse: a hős beszél, az író jegyez. Néhány Esti-novella kivételével mindegyik Esti-történetnek van bevezető meseformulája, amely végső fokon a műfaji karakterre is következtetni enged. Más elbeszélő műfaj az, amelynek kezdetén Esti Kornél elmélkedik, mint az, amelyet mesél, más az, amikor egy témára tereli a szót, s más, amikor hallgatói felé fordulva kérdezi: »ismeritek-e a szállodák költészetét«, s más ismét, amikor csak szól. Így van ez az Esti Kornél tizennyolc elbeszélése közül tízben, s az Esti Kornél kalandjai zömében […]. A hagyományos és szabványos elbeszélés nem műfaja Esti Kornélnak és a történeteit feljegyző írónak. Babits Mihály mindössze két »igazi novellát« talált az Esti Kornél tizennyolc írása között, a »könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés, novellaformában«” (Bori 1986. 231-232.). A hagyományos, időben előrehaladó történetet elbeszélő próza ugyanis a szövegszerveződés immanens logikája szerint homogenizál, s így óhatatlanul egy adott összefüggésre szűkít le. Kimetsz valamit a lehetőségek végtelenjéből. Kosztolányi – kikövetkeztethető – célja azonban ezzel éppen ellentétes volt: ő az én sokszorozására, lehetőségeinek megnövelésére, sőt totalizálására tört.
    Az első fejezet Estinek és a szerzőnek (valójában a fiktív Kosztolányinak) az összekapcsolásával, egyetlen lehetőség-térbe állításával csak azt az elemi egységesítést hajtja végre, amelyet a könyv-kompozíció föltétlenül megkövetelt. De ezen az egységesítésen belül Estinek és a szerzőnek éppen egymásrautaltsága bontakozik ki, s az, hogy csak ketten együtt elégségesek a szuverén én szerepének betöltésére: „– Én már nem tudok írni – mondta. / Én pedig csak írni tudok – mondtam. / – No lásd – felelte és keményen rámpillantott. / – Ne érts félre, Kornél. Én se dicsekszem, csak panaszkodom, akár te.” Majd: „Egészíts ki, mint régen. […] Segíts nekem most is. […] Én is segítek majd neked. Bennem is van érték. Amit tudok, rendelkezésedre bocsáthatom” (EK1: 18.). Mert – mondja a szerző-narrátor – „mi külön-külön képtelenek volnánk ilyen [Goethe-i, azaz az emberi nem lehetőségeinek teljességét megtestesítő] cudar és isteni bölcsességre. De ha összefogunk mi ketten, én meg te, Kornél, akkor talán a közelébe érthetnénk” (EK1: 19.). Hiszen az én csak önmaga teljességében igazi én: „Mit ér a költő ember nélkül? És mit ér az ember költő nélkül?” (EK1: 18.).
    A teljességnek, az én szuverinitása helyreállításának ez a vágya szignifikáns az Esti Kornél-könyvre. Nem utolsó sorban azért, mert Kosztolányi tartósan képviselt dichotómiájában (élet kontra művészet) általában és hangsúlyosan a művészet képviseli azt a lehetőséget, amely – szembeszegülve az „élettel” – megadja a szabadság élményét és lehetőségét; az „élet” csak besároz, beszennyez. Itt azonban, noha a művészet jelentősége egyáltalán nem csökken, az „élet” szerepe és jelentősége is fölértékelődik: „Mit ér a költő ember nélkül?” – korábban ilyen kérdés aligha kerülhetett volna ki Kosztolányi tollából. S az „életnek” ezt a fölértékelődését jelzi a sokat idézett, nevezetes párbeszéd a szerző és Esti között: „[É]s ki jegyezze majd a kötetünket?” „Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűkkel nyomtatják” (EK1: 20-21.). A névleges szerző tehát e szereposztásban maga az író, az igazán fontos azonban az életanyagot szolgáltató, az én lehetőségeit még őrző Esti Kornél. S az ő nevét kell nagyobb méretű betűkből szedni; őt – azaz az én vitálisabb, élet-telibb részét – kell hangsúlyozni, az írnitudáshoz mérten.
    Esti Kornél és az élni már nem, de írni még tudó szerző azonban az emberi lehetőség-teljesség közegében, a szövegben mégsem két, különálló én, hanem egyetlen alakzat. Az ellentétek egymást kiegészítő egysége. Ezt Esti Kornél és a szerző-narrátor – többszörösen jelölt – azonosítása az első fejezetben nyilvánvalóvá teszi. A szerző-narrátor például ezt mondja Esti Kornélról, illetve kettejük viszonyáról: „[M]ind a ketten egy évben és egy napon születtünk, sőt egy órában és egy percben is: 1885 március 29-én, virágvasárnap, hajnali pont 6 órakor” (EK1: 11.). (Ez – mellesleg – a „történeti” Kosztolányi valóságos születési ideje; szövegbeli játékbahozása a szerzői én hangsúlyos önmegnyilvánítása.) Ugyanezt az azonosítást erősíti Estinek és a szerző-narrátornak közös fogadalma is: „Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem” (EK1: 11.). Ennek az azonosságnak-azonosításnak a további jelzése, hogy az I. fejezet szerint a szerző-narrátort összetévesztik Estivel (EK1: 12.), majd megkérdezik: ikertestvérek-e? (EK1: 12.) Mert „[e]gy paraszthajszál nem sok – bizonykodtak a fejüket csóválva – de annyi különbség sincs” kettejük között (EK1: 13.). A szerző-narrátor pedig mindezek betetőzéseként még egy meglehetősen árulkodó epizódot is elmesél „találkozásukról” a szállodai szobában: „Azt hittem, kiszaladt valahova. Leültem a divánra, hogy megvárjam. / Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör előtt ül. Fölugrottam. Ő is fölugrott. / – Szervusz – mondtam. / – Szervusz – mondta” (EK1: 15.). A „történeti” Kosztolányinak Esti Kornélra és szerzőre való szétbontását tehát ugyanabban a szövegben követi egy újraegyesítés. De ez az újraegyesített én immár nem a „történeti” Kosztolányi Dezső egyszerű alakmása, hanem egy, lehetőségeiben megnövelt, szöveg által megtöbbszörözött potenciális én, amely a szöveg révén gazdagabb és teljesebb, mint a valóságos relációkban mozgó történeti én.
    A történeti én tehát megtöbbszörözte önmagát, hogy az énjéből hiányzó valóságdimenziókat legalább mint érzéki fikciót, mint szöveget megteremtse.

*

    Az Esti Kornél egyik első rangos értelmezője Babits Mihály volt, az ifjúkori barátból riválissá váló, jelentős irodalomközéleti szerepet is betöltő író-társ. Babits írása (Könyvről-könyvre) már a Nyugat 1933. június 16-i számában megjelent, s a szerző személye s a cikket közlő folyóirat rangja révén messze több volt, mint a szokásos recenzáló gesztusok egyike. Babits véleménye, nem kétséges, személyesen Kosztolányinak is fontos volt, s mint utóbb kiderült, írói önalakításának is motiválója lett. A kritikára „válaszként” ugyanis megírta, s már június 25-én a Pesti Naplóban közzétette az Esti Kornél éneke című versét. E sajátos vitáról régóta tud a kutatás; válaszcikkében, amely a Nyugat következő, 13-14. számában, július 16-án jelent meg, már Babits is utal létére, bár „félreértésnek” minősíti azt. Válaszcikkéhez írott lapalj jegyzetében legalábbis így értelmezi Kosztolányi versét: „E cikk már kiszedve s nyomás előtt állott, mikor Esti Kornél éneke a Pesti Naplóban megjelent. Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat; de örülök, hogy Ars Poeticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, a versével mindenben igazat ad kritikámnak” (Babits 1933. 71.). Hogy ki kit értett félre, kérdéses. Kosztolányi – Naplója tanúsága szerint – tagadta, hogy bármit is félreértett volna: „Azt írta rólam [ti. Babits], hogy tehetségemben csalódott. Fáradt vagyok. Megizentem neki (őszintén), hogy nem értettem félre” (Napló 68.). Babits azonban ilyet – mármint hogy csalódott volna Kosztolányi tehetségében – nem írt, s arról sincs szó, amit a szakirodalom látni vél, hogy tudniillik Babits „hűvös” kritikát írt volna (vö. Napló 129.). Valójában Babits nagyon is méltányolta a teljesítményt, értékelése messzemenően pozitív. Az Esti Kornél-t „remek magyar könyv”-nek mondta, „amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt”. „Ez lekötött, feledkezésbe ringatott s […] olyan szenvedélyesen érdekelt, mintha saját belső mesterségbeli ügyeimről szólna”. Alaptézise pedig: „Kosztolányi prózája több mint próza. Líra és művészet. Különös író ez: prózája talán még sokkal különb a versénél; de ő mégiscsak költő és lírikus”. Majd, a legjobbnak ítélt fejezetről, végső summázatként ezt írta: „A szubjektív emlékek melegsége, a pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága, s a stílus varázsos eleganciája ezt az írást a legszebb új magyar prózaírások sorába emelik” (Babits 1973. 152-153.). Mindez együtt, aligha tagadható, igen magas elismerése a könyvnek. Némileg joggal gondolhatta tehát úgy Babits, hogy Kosztolányi „félreértette” őt. A két író irodalomeszménye (s a világhoz való viszonya) azonban kétségtelenül erősen különbözött. Így – azt kell mondanunk – Babits voltaképpen másért dicsérte meg a könyvet, s fogyatékosságait is másban látta, mint ahogy azt Kosztolányi elvárta. Kosztolányi csalódottsága, sőt sértettsége tehát szubjektíve mindenképpen indokolt volt.
    De miben ragadható meg a szembenállás lényege? Az, hogy Babits szerint „[i]gazi novella talán csak kettő van a kötetben”, a többi írás valami más, aligha lehetett sérelmes, hiszen lényegében helytálló megállapítás. Maga Kosztolányi tudhatta a legjobban, hogy az, amit művel, eltér a magyar novella-hagyománytól. Babits azonban eléggé hangsúlyosan utal a szövegek bizonyos ürességére („az ötleteket talán kissé üreseknek is találnám” [Babits 1973. 153.]) és tematikus súlytalanságára („minde témák érdekessége és súlya nem terjed túl egy-egy anekdótáén” [Babits 1973. 153.]). Kosztolányi írói teljesítménye pedig szerinte „csak” nyelvi-költői teljesítmény: „Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílusban és szavakban. Művészete épp abból áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá, pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel. Nagyszerűen tud magyarul […]. Mondatai szinte érzéki élvezetet adnak” (Babits 1973. 153.). Kosztolányinak ezt a teljesítményét azonban, árulkodó módon, így minősíti: „Valami hatalmas költői atlétika ez, a született izmos lélekalkatnak s egy élet szívós tornájának eredménye” (Babits 1973. 154.). Ez a jellemzés minden jel szerint az Esti Kornél szövegszerűségének első fölismerése. Babits jól vette észre, hogy itt valami váltás zajlott le, a világszerűség háttérbe szorulása és a szövegszerűség előtérbe kerülése. De Babits ezt a váltást, jól érzékelhetően, idegenkedve fogadta; őhozzá más állott közel, őt legjobban „az emlékek aranyszálával font témák” s „a szubjektív emlékek melegsége” érdekelték. Számára – ha nagyon élesre húzzuk ki ítélete kontúrjait – a szövegszerűség a kiüresedettség lenyomata.
    Azt, hogy az Esti Kornél Kosztolányinak saját életére adott válasza, kompenzációs kísérlete volt, Babits nem vette észre, sőt amit meglátott belőle, azt is póznak, puszta „költői atlétiká”-nak látta.
    Erre az interpretációra válaszolt azután Kosztolányi, amikor megírta az Esti Kornél énekét. Naplójának 1933. június 24-i bejegyzése (Napló 199.) szerint a Babits-kritika olvasását követően, egy éjjel lediktált feleségének három sort:

Legyek üres és repüljek
Mint a szappanbuborék addig tartsak
Legyek könnyű, üres és szép.

    Ez a három sor, amelyből a Napló szerint másnap megszületett az Esti Kornél éneke, kétségkívül Babits bírálatának visszájára fordítása: elfogadja, magáénak vállalja azt, amivel Babits bírálta, ám egyúttal eszménnyé is emeli azt. Ez kétségtelenné teszi, hogy Kosztolányi esztétikai beállítódottsága – ellentétben a Babitséval – a kiüresedettség tapasztalatának vállalására épül, úgy azonban, hogy ezt a kiüresedettséget nem elleplezni kívánja, hanem – a rendelkezésére álló nyelvi, poetikai eszközökkel – kifejezni és (amennyire lehet) ellensúlyozni. Ennek a kompenzatív beállítódottságnak a poetikai következményei is jól leolvashatók az Esti Kornél énekéből.
    Az Esti Kornél éneke ugyanis – folytatva az Esti Kornél-könyvben képviselt beállítódást, s reagálva annak babitsi megkérdőjelezésére – mind formájában, mind referenciálisan is értelmezhető „üzenetében” az addigi magyar verstradícióval való szakítást manifesztálja. Formája ugyan, felületesen olvasva a verset, még a századeleji esztéticizmus folytatásának is fölfogható; legfőbb jellemzője ugyanis a hangsúlyozott rímjáték. A vers retorizáltsága azonban valójában már erősen nyelvjáték-jellegű; a rímelés is, a nyelvi elemek folyamatos permutációja (pl. a minden/semmi és a mélység/sekélység szembeállítás esetében) is a nyelv variabilitását hangsúlyozzák. Ez a referencialitás elé (vagy ha tetszik: fölé) helyezett szövegszerűség már a posztmodern felé mutat. Ám a vers – az alkotói határhelyzettel összhangban – ennek a szövegszerűség irányába való elmozdulásnak egyben az indoklása is. S szempontunkból most ez az érdekes. A vers ugyanis úgy vállalja „ürességét”, hogy tematizálja is annak létrejöttét. Az üresség itt „szent bohóc-üresség”, s egyben elérendő cél is („[h]át légy üres te”). Ám e „szent bohóc-üresség”-nek az esztétikai-lelki funkciója nem kevesebb, mint a sebnek, az én sérültségének „eltakarása”, játékká változtatása – s ezt a vers expressis verbis ki is mondja:

Ó, szent bohóc-üresség,
szíven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még.

    Nem arról van tehát szó, hogy nincs seb, nincs sérültség; nagyon is van. De a mások közegében élő én ezt, célszerűségből, elfödi. A víg álarc voltaképpen a halál-arc elleplezője, a hangsúlyozott rímjáték pedig a fájdalom ellenpontozása: „ó, jó zene a hörgő / kínokra egy kalandor / csörgő”. S ami játéknak látszik, az is fájdalomból, s a fájdalom ellensúlyozására születik: „tréfázva mímel / s a jajra csap le a legszebb / rímmel”. Ezt az értelmezést erősíti, hogy itt a verbális információ és a poetikai eszköz teljesen egybevág; a vers építkezése azt valósítja meg, amit a szöveg kimond. Így a vers azt állítja előtérbe, amit szerzőjétől Babits megtagadott: a fájdalom élményét és kifejezésének képességét. E vonatkozásban figyelemre méltó, hogy a rímek már a vers legelején, fölütésként, összekapcsolják a dalt és a fájdalmat: „Indulj dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd / […] a fájdalom”. Érthető így az is, hogy a verset a szerzői szándék – amelyet a vers építkezése, egész alkalmazott poetikai eszközrendszere messzemenően igazol – a fájdalmat legyűrő szellem játékaként határozza meg: „s a béna, megvetett test / bukásait a szellem / tornáival feledtesd”. (Csak mellékesen jegyzendő meg, hogy itt a „szellem tornáival” kifejezés a Babits emlegette „költői atletikára” utal vissza, amely – Babits szerint – „egy élet szívós tornájának eredménye” Kosztolányinál.) A könnyűségnek és a játéknak ez a fájdalmat kompenzáló és legyűrő funkciója teszi érthetővé, hogy az Esti Kornél éneke ezek elérését emeli céllá is:

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre játszó,
látó, de messze látszó

    A versnek ez az önértelmező jellege láthatóvá teszi, hogy Kosztolányi alkotói pozícióját egy sajátos hármasság jellemzi. Az én sérültségének „elismerése”, a „kiüresedettség” vállalása, s az ezeket ellensúlyozó, „látó, de látszó”-pozíció eszménnyé emelése. A „látszóvá” válásra törekvés a sérültség és kiüresedettség esztétikai kompenzációja; innen adódik Kosztolányi egész – nietzschei indíttatású – felület-esztétikája (vö. Lengyel 1998b.). Ám mindezt tudva sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kiüresedettség élményét, mint maga Kosztolányi is tudta, a legbravúrosabb vers sem hatálytalaníthatja. Ellenvélemények című, 1933. szeptember 10-én megjelent cikkében (idézi: Bori 1986. 213-214.) ez a tapasztalat jelenik meg, teljes nyíltsággal: „Csak eszközeink vannak, céljaink nincsenek. Minthogy pedig céljaink nincsenek, az eszközöket tökéletesítjük, azokat emeljük céllá. Repülünk, de nem tudjuk, hova”. Majd, e diagnózist „lefordítva”, még nyíltabban mondja ki: „Ma az a nagyralátó, szenvedelmesen ostoba jelige valósult meg, melyet a század elején hirdettek: Navigare necesse est, vivere non necesse. Csak hajózni szükséges, élni nem szükséges. Hát most aztán hajózhatunk, a semmiben.”

Irodalom

Babits Mihály 1933
    Könyvről könyvre. = Nyugat, 13-14. sz.
Babits Mihály 1973
    Könyvről könyvre. Sajtó alá rend. Belia György. Bp.
Bengi László 1998
    In memoriam Cornelii Esti. Az Esti Kornél Tizennyolcadik fejezetéről. In.: Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák (szerk.) 1998. 198-215.
Bori Imre 1986
    Kosztolányi Dezső. Újvidék.
EK1
    Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Bp. 1933
EK2
    Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Sajtó alá rend Réz Pál. Bp. l981
Kelevéz Ágnes 1985
    Előszó. Napló, 5-11.
Kiss Ferenc 1979
    Az érett Kosztolányi. Bp.
Kosztolányi Dezső 1925
    Újságíró. = Nyugat, 20. sz. 241-256.
Kosztolányi Dezső 1927
    Esti már megint jót tesz. = Nyugat, II. 809-819.
Kosztolányi Dezső 1929
    Vörös ökör. = Színházi Élet, 52.sz. 54-57.
Kosztolányi Dezső 1930.
    Csók. = Nyugat, 13.sz. 11-31.
Kosztolányi Dezső 1932
    Utam. = Pesti Hírlap Vasárnapja, febr. 21.
Kosztolányi Dezső 1933
    Esti Kornél leleplezése. = Pesti Hírlap, ápr. 9.
Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) 1998
    Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Bp. /Újraolvasó/
Lengyel András 1998a
    Miért gyilkolt Édes Anna? A pszichoanalízis mint regényszervező elv. = Korunk, 4.sz. 89-98.
Lengyel András 1998b
    „…csillogó felületek gyöngyhalásza”. Kosztolányi Dezső nietzschei „vázgondolatai”. = Forrás, 9. sz. 45-69.
Napló
    Kosztolányi Dezső: Napló. Igen becses kéziratok (1933-1934). Sajtó alá rend. Kelevéz Ágnes, Kovács Ida. Bp. 1985.
Péczely Dóra l998
    „E.S.T.I.– K.érdés”. Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái. In: Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák (szerk.) 1988. 178-187.
Rónay László 1977
    Kosztolányi Dezső. Bp.
Szegedy-Maszák Mihály 1998
    Az Esti Kornél jelentésrétegei. In: Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák (szerk.) 1998. 158-177.