Bánszky Pál

Népi szobrászat – 2000

 

   Népi szobrászatunk első érdemi összefoglalására Andrássy Kurta János szobrászművész vállalkozott A magyar nép szobrászata című, Misztótfalusi kiadásában 1944-ben megjelent könyvében. Bevezető gondolatként a következőt írja: „A népművészetet, és vele együtt a népi szobrászatot is, eddig csak az etnográfia tárgykörének tekintették… Az etnográfusok természetesen csak annyiban foglalkoztak velük, amennyiben tárgykörük megkívánta. Ez természetes is. A népi plasztika, bár szerves része a népművészetnek, mégis inkább a képzőművészet tárgykörébe tartozik. Szemléleténél azonban mindig a népművészet teljességével együtt kell nézni, mert csak így válik érthetővé formai és szellemi stílusa, így határozható meg.”
   A XIX. században általában a használati tárgyakhoz tapadtak a plasztikai részek. Így faragópadhoz, kézbe illeszkedő fogókhoz, botokhoz, csanakok fogóihoz. Valójában csak az egyházi és a szakrális jellegű szobrok számítanak már ebben az időszakban is kivételnek.
   A XX. század első felében már mutatkoznak a változás első jelei, amikor a visszaszorulóban lévő használati tárgyak helyét kezdik elfoglalni az esztétikai célzatú, vagy éppen szobor jellegű faragások. Visszatérő témává válik például a szántás-vetés és a kenyérszegés. Amíg a görögségnél a nemzeti ideált a meztelen atléta alakja jelképezte, addig nálunk a lelkek mélyén az etnikum, illetve az ősi szabadság ideáljaként a pásztor, tehát a juhász, gulyás, kondás, illetve a csikós alakja vált jellemzővé.
   A tematikán túl az alkotók egy része ösztönösen is kapcsolódik a hagyományhoz, a népművészet világához. Ilyen kötődésre figyelhetünk fel a gyakori archaikus, például frontális kompozíciós megoldásokban, s abban, hogy a legkisebb mértékben sem jelentkezik a naturális szemlélet, s nem törekszenek a portrészerű ábrázolásra sem.
   A XX. század második felében új lendületet vett – mind mennyiségében, mind színvonalában – a hagyományhoz kapcsolódó népi szobrászat. Az I. országos pályázaton, és annak 1974-ben Debrecenben megrendezett kiállításán, a bíráló bizottság válogatását követően 118 szoborfaragás került bemutatásra. Ennek a pályázatnak lett felfedezettje az I. díjas Örsi Imre. A II. és a III. országos pályázatokból a válogatást követő kiállítás 1991-ben és 1996-ban Kecskeméten került bemutatásra kiemelt I. díjasaival, Zsitva Miklóssal és Répás Jánossal.
   2000-ben – a kereszténység 2000 éves történetéhez, és a magyar államiság 1000 éves múltjához kapcsolódóan – a Pesti Vigadó Galériája és a Dunaföldvári Faragó Galéria adott otthont a IV. Országos Népi Szobrászat pályázat java anyagának. A pályázók körében mindig újabb és újabb alkotók tűnnek fel. Most is a 38 alkotó több mint fele először pályázott. A népi szobrászat a hivatásos művészettől eltérő előfeltételek mellett, más környezetben, más technikai adottságokkal, a szakmai előképzettség tekintetében is eltérő módon jön létre. Munkáiknak eltér a társadalmi rendeltetése is. A szoborfaragó emberek legtöbbjénél ez a tevékenység nem megélhetési kérdés, hanem lelki szükségletből, valami belső kényszernek engedve fejezik ki magukat, s ezért képesek – az ajánlott témák elfogadása esetében is – olyan ismeretlen belső világot feltárni, amitől többet tudunk meg magunkról és az emberiségről.
   A most két első díjat kapott személy 70 év körüli alkotó. Vastag János Stáció jelenetsora 14 rajztáblányi felületen 93 darab 25-30 cm magas szoborfigurát vonultat fel, plasztikailag igényes, realista szemléletű, de nem naturális megoldásban. (Ez a szoboregyüttes bármelyik egyházi kiállítás vagy templom díszére válna!) Erdélyi Tibor a kereszténység történetéhez kapcsolódó monumentális szobrainak újszerű látásmódjával tűnt ki. Ebbe a tematikába illőnek érezte a két méter magas diófából faragott Sámán című, sajátos attributumokkal ellátott szobrát. A plasztika vizuális nyelvének lehetőségével élve, negatív faragással jelölte Krisztus keresztre feszített alakját, a keresztfára ültetve a „Mester nélkül” maradt „Apostolok”-at. Az „Inkvizició” című szobra hatalmas tömegében (108 x 60 cm-es cseresznyefában) a fa természetes torzulásait felhasználva, groteszkbe hajló figuráival, az inkviziciót képviselő keresztvivővel és áldozataival, az alakok torz kavalkádjával képes kifejezni a kereszténység történetének ma már hivatalosan is elítélt rémtetteit. Akadt olyan alkotó is – Jobbágy György –, aki 88 évesen jelentkezett először országos pályázaton, különösen szép, s talán leginkább archaikusnak tűnő és festett felületet idéző szobraival. Korábban hangszereket, hegedűt, citerát és agyagszobrokat is készített, képeket festett, szobrot faragott és verseket írt, 4 évi frontot, további 4 évi orosz hadifogságot is megélt alkotóember. A következő vallomása bepillantást enged alkotómódszerébe is: „Addig faragom a szobrot, amíg a rám visszatekintő alak szemében nem pillant rám a lelke… A keresztre feszített Jézus tenyerébe meg nem vertem szeget, s ezért örökkön élő maradt.” (Jobbágy György szoborkollekciója II. díjban részesült.)
   Csepeli István – ugyancsak II. díjas elismerésével – azokat az alkotókat képviselte a IV. Országos Népi Szobrászati kiállításon, akik a gyökereket őrizve a professzionális szobrászat irányába tartanak. Egyik domborműve a népművészet klasszikus alakját, Király Zsiga emlékét idézi, a cseresznye és juharfából készült Gyökerek című munkája is visszautal népművészeti kötődésére. A gesztenyefából készült, egymásba kapcsolódó szarvasagancs szerkezetű műve ezzel a formai absztrakcióval nyert képzőművészeti értelmezést. Címe: Magyarok.
   A kiállításon több tehetséges szoborfaragó egyéniség mutatta be munkáit, többek között Bagi András, Gyursó Pál, Darázs István, Fülöp Tibor, Kajla Ferenc, Koncz Vilmos, Mechler Péter, Mónus Béla, Nagy András, Orisek Ferenc, Szakács Sándor, Ráb Györgyné és Tyukodi László.
   Ezt a kiállítást több mint hat hónapon keresztül tekinthette meg az érdeklődő közönség, tavasszal a Pesti Vigadó Galériában, majd október 15-ig a Dunaföldvári Faragó Galériában.
   Fontosnak tűnik néhány vendégkönyvi bejegyzést is közkinccsé tenni a Vigadóbeli fogadtatásról: „Nem számítottam ilyen nagyszabású ünnepi kiállításra, nagyon értékes, szívet melengető kiállítás. Mindig fogok emlékezni rá!” (Siklós Katalin) „A mai világban olyan nagy szükség van arra, hogy megerősítést kapjon, hogy magyarok vagyunk, és hogy nagyszerű és csodálatos dolog ehhez a nemzethez, kultúrához tartozni. Hála és köszönet az alkotóknak!” (Mitók Melinda) „Nagyon szép és színvonalas a kiállítás. Méltó a millenniumi évhez, és aktuális a húsvéthoz. Őröm volt végignézni.” (Rádi Andrásné) „Kis nép, kis tárgyak, nagy gondolatok, nagy szívek! Jó dolog magyarnak lenni, és azt is megvallani alkotással!” (Nagy Miklósné) „Ilyen felemelően szép kiállítást talán még nem is láttam az utóbbi időben. Minden elismerésem az itt kiállító művészeknek. Ehhez nemcsak szakmai tudás kell, hanem szív és sok szeretet. Adja Isten, hogy még sok ilyen szép szobrot alkossanak, mindnyájunk örömére és felemelkedésére.” (Mosoniné) „Az itt kiállító alkotók nem csupán tehetséges művészek, hanem igaz emberek.” (Kiss János és felesége) „Tök jó!” (Lajos)
   Rendkívül fontos tehetségkutató társadalmi funkciót töltenek be az ilyen és hasonló pályázatok, ha a művészet bármilyen műfajában kerülnek is kiírásra. Hány és hány ember távozik az élők sorából anélkül, hogy életében született adottságaiból eredő képességei nyilvánvalóvá válnának. Az alkotóember felismerése, támogatása társadalmi feladatunk. A képzőművészet területén erre vonatkozóan történtek már kísérletek. 1919-ben például a weimari Bauhaus hat hónap időtartamú előkurzusa az előítéletektől való megszabadulást és az önismeret keresését tűzte ki alapvető céljának. A tanuló fél éven keresztül előre nem dönthette el, hogy ő festő, szobrász, építész stb. pályát választana, hanem különféle tevékenységekkel – kézműves és formatervező művész közreműködésével – többféle anyagban és feladatban próbálta ki önmagát, hogy miben is tudná képességeit a legeredményesebben kifejteni. Az önismeret kibontakozására – tisztelet a kivételnek – sem a szülők, sem a pedagógusok nincsenek kellően felkészülve. Hiányzanak a legalkalmasabb módszerek, programok. Ki tudja, talán segít ebben a gondban a többszöri kényszerű pályaváltoztatás is. És segítenek a különböző művészeti önkifejezésű formák.