Kerényi Ferenc: „Ibolyák” Petőfitől

Kerényi Ferenc

„Ibolyák” Petőfitől

   A tudományos felfedezések esetében is hinni kell a véletlenekben, sőt akár a meseszerű, szép történetekben. Dr. Mészáros Vince, aki muzeológus, bábtörténész, művelődéskutató egyaránt volt, valamikor az 1970-es évek elején vásárolt – 200 forintért – egy 15 levélből álló, kéziratos versesfüzetet. Magánszemélytől, aki kéziratokkal, festményekkel, miegymással kereskedett. Múlt századi másolatgyűjteménynek tekintette, eredetének feltárására vagy szakértői vizsgálatára nem gondolt. Ezért az Ibolyák kézirata csak halála után, hagyatékának rendezése során került elő, 1995 októberében.
   Akinek számára ez a história túlságosan is romantikusnak tűnik, szinte a népmesei Petőfi legendáriumából valónak, azt emlékeztetjük, hogy nem egyedülálló, hiszen még ennél is kalandosabb történet a selmeci evangélikus líceum önképzőköri érdemkönyvéé, benne A hűtelenhez c. verssel, Petőfi első sajátkezűleg bejegyzett költeményével. Ezt a líceum vallástanára mentette magához 1919-ben, a cseh legionáriusok első dúlásai alkalmával, majd – kiutasítva Csehszlovákiából – elhozta Magyarországra. Mivel maga akarta, személyesen visszajuttatni egy remélt jövőben eredeti helyére, ebben a tudatban élt és halt meg 1973-ban – anélkül, hogy publikálta, vagy akár csak említette volna az utoljára 1901-ben látott, és azóta elveszettnek hitt kéziratot. Fia a hagyatékából ajándékozta az érdemkönyvet oda, ahol ma is látható, az Evangélikus Országos Múzeumnak.
   Petőfi Sándor kéziratainak XX. századi sorsa (akarjuk vagy sem) kicsiben az elköszönő évszázad történetét is felvillantja: határok mozgásával, életforma-változásokkal és padláslesöprésekkel, értékmentéssel és rejtegetéssel, meg azzal a légkörrel, amikor még a szakembernek sem volt célszerű kérdezősködnie a műtárgyak, kéziratok eredete után, kivált, ha birtokolni akarta… Így veszett el a tudomány esélye az Ibolyák előtörténetének szakszerű kutatására is: marad ismét a véletlen, vonatkozó dokumentumok váratlan felbukkanása. Valahol, valamikor.

*

    A csillagászok képesek arra, hogy bonyolult számításokkal bizonyítsanak és lokalizáljanak olyan égitesteket, amelyeket észlelni még nem tudnak. A Petőfi-filológiában ilyen bolygónak számított az Ibolyák kézirata, bár címét ekkor még nem ismerte senki. Létezéséről közvetett adatok, emlékezések szóltak. Tudható volt például, hogy Petőfi verseinek egyre gyarapodó kéziratkötegét vitte magával vándorútjain. A legelső tanú megbízható: Orlai Petrics Soma, a költő unokatestvére, a későbbi neves festőművész már 1839-ben, közös ostffyasszonyfai tartózkodásuk idejére emlékezve, tudott ilyenről, és azt később (Pápán? 1841 márciusában?) végig is olvasta. 1841 őszén Pozsonyban Petőfi megajándékozta hajdani iskolatársát, Neumann Károlyt („baráti emlékül”) egy – az Ibolyákhoz hasonlóan címlappal, tartalomjegyzékkel ellátott, tehát akár kiadásra is előkészített – 17 költeményt tartalmazó füzettel, a Lanc verseivel. Van is olyan emlékező, aki szerint az ajándékozás azután történt, hogy a koronázó városban Wigand Károly Frigyes ottani könyvárus elutasította a versek kiadását. Ismét Orlai Petrovics Soma következik tanúskodásra: 1842 szeptemberében és októberében Petőfi náluk, rokonainál vakációzott Mezőberényben, és az unokatestvérek közös kötet kiadásán meditáltak, amibe Petőfi verseket, Orlai Petrics novellákat adott volna. Se pénz, se kiadó: az ötlet megmaradt diákkori álmodozásnak.
   Ha most már ráközelítünk kéziratunkra, akkor Szuper Károly színész naplóját vehetjük kézbe. Szuper szemtanú, de utólagos lejegyző. 1889-ben megjelentetett emlékezései megbízhatóak a vándorszínész-élet mindennapjairól (a kecskeméti adatok nagyon pontosak), túlzóak és felnagyítottak (Petőfi világirodalmi rangjának tudatában), ha a költő körüli saját szerepeire emlékezik. 1842. november 18-i dátum alatt, Székesfehérvárról ezt tartja érdemesnek a feljegyzésre: „Ma áthozta hozzám Petőfi összeszedett verseit, s én kiszemeltem belőle néhány szavalni valót…” Milyen jó érzés lehetett az öreg, visszavonult, félévszázados színészi jubileumát is megélt komédiásnak a maga teremtett fénykörben, Petőfi verseinek válogatójaként és bírálójaként tündökölni! (Rárímel erre a napló kecskeméti, 1843. február 2-dikai bejegyzése, a Petőfivel és Jókaival alkotott hármas írói kör képe: Jókai vígjátékot ír a számára, Szuper Bolygó király c. regényét olvassa fel, „Petőfi pedig verseit producálja s bírálgatjuk egymás műveit.”) Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őrzi (Fond VII./152. 6. jelzeten) Orlai Petrics Somának azt a kéziratban rekedt adatközlését, amelyet Gyulai Pálnak küldött felhasználásra, minden bizonnyal Gyulai 1854. évi nagy Petőfi-tanulmányához: „… játszott többi közt Fehérváron Borostyán név alatt, s már akkor szándékában volt egy kis füzet költeményeit kiadni.” Igaz, hogy Orlai Petrics ezúttal nem volt jelen, mint volt Ostffyasszonyfán vagy Pápán, ám értesüléseit aligha szerezhette mástól, mint magától Petőfitől: a Borostyán álnevet valóban és kizárólag Székesfehérvárott használta, s ez akkor 1854-ben még korántsem volt köztudott.
   A törekvés folyamatos, az alaphelyzet azonos. Létezett egy teljesebb versgyűjtemény (ebből válogatott Szuper), és időnként készült belőle egy kiadásra szánt, füzetnyi tisztázat (erre emékezett Orlai Petrics). Az Ibolyák kézirata nem mond ellene: van címlapja, mottója a címlap hátoldalán, valamint tartalomjegyzéke: mindez Petőfi kézírásával, pontos tisztázatban.
   De miért éppen Kecskemét? Hiszen a gondosan kalligrafált címlapon csak ennyi áll: „Ibolyák. / Irta /Petőfi Sándor./ 1843.” A költő életének kecskeméti szemtanúi hasonlóan nyilatkoztak, amint azt – most már – Ostffyasszonyfa, Pozsony, Pápa, Székesfehérvár stációinál tapasztaltuk. 1870-ben megszólalt Ramazetter Károly veszprémi nyomdász, aki 1843-ban Szilády Károly nyomdatulajdonos segédje volt Kecskeméten. Ő úgy emlékezett, hogy Szabó József színidirektor társulatának cédula – (= színlap) kihordója, Petőfi „egy búcsúzó könyvecskét nyomatott, amely teljesen saját műveit tartalmazta.” A 27 év utáni tévedés könnyen érthető: a színtársulatok rendszeresen nyomtattak ilyen almanachokat, hogy bevételükből fedezzék a továbbutazás költségeit. Nem tettek másként Szabó Józsefék sem: Játékszíni zsebkönyvük valóban megjelent, és tartalmazta (a szokott módon) a társulat névsorát, köztük „Petőfi Sándor úr” jelenlétét is igazolva, valamint az 1843. január 15. és április 2. között lejátszott műsort. A nyomdászsegéd természetszerűleg erre emlékezett, a zsebkönyv pedig nyilvánvalóan nem volt kéznél, mert abból kiderült volna számára, hogy a társulat „czédula osztó”-it Veszprémi Gábornak és Kovács Jánosnak hívták… Szilády Károly nem késett a válaszadással. A Disznótorban cenzúratörténetét elevenítette fel: hogyan vitte el személyesen a kéziratot a piarista gimnázium igazgatójához, Schembera Calasantius Józsefhez, aki hivatalból látta el a könyvbírálói feladatokat; hogyan háborodott fel a cenzor a vers zárósorain, és hogyan tagadta meg ezért a kinyomtatás engedélyezését. Márpedig a Disznótorban ott olvasható az Ibolyákban is.
   Jókai Mór, a kecskeméti koronatanú későn és szépíróként nyilatkozott meg ebben a kérdésben. Későn, mert csak 1874-ben, és akkor is Petőfi színészi talentumát helyezte írásának középpontjába. Szépíróként, mert nemcsak átvette, de továbbszínezte Szilády történetét. Eszerint a diákok lemásolták és kéziratban terjesztették a tilos költeményt. (Az irodalomtörténész ezen a ponton kételkedni kezd: szemben Petőfi többi betiltott és valóban szívesen másolt versével, a Disznótorban vidám strófái egyetlen egykorú másolatban nem maradtak fenn. De nem is kellett körmölni a verset, hiszen az 1843. augusztus 1-én megjelent, mégpedig a kor legrangosabb folyóiratában, az Athenaeumban.) Jókai azonban mondott újdonságot is: egy olyan közös kötettervre emlékezett, amelybe ő novellákat, Petőfi és közös diákbarátjuk, Ács Károly pedig verseket adott volna. A kézirat (ebben a vonatkozásban) „hallgat”, az Ibolyákon nincs cenzori vélemény, nyomdának adott utasítás – viszont valamennyi emlékezésnek megintcsak van „magja”. Annyi belőlük bízvást elfogadható, hogy Petőfi kecskeméti ismeretségi köréből többen is tudtak valamiféle kiadvány tervéből, és hogy az Ibolyáknak legalább egy darabja megjárhatta a közlés cenzori előszobáját.
   Közvetve utalt Kecskemétre a mottó is: „Jár számkivetetten az árva fiú, / S dalt zengedez… (Vörösmarty)” A másfél verssor A magyar költő c. Vörösmarty-műből (1827) való. 1842 karácsonyán Petőfi – még Székesfehérvárról felruccanva – felkereste Pesten a verseit közlő Atheneaum két szerkesztőjét, Bajza Józsefet és Vörösmarty Mihályt. „Boldog fél nap!” – emlékezett a személyes megismerkedés élményére 1843. március 5-i, Kecskemétről küldött levelében Szeberényi Lajosnak, a hajdani iskolatársnak. A Vörösmartyt már évek óta költői példaképének tekintő Petőfi a találkozás után aligha választhatott volna mástól mottót.
   Ebben a ritka esetben az irodalomtörténet-írásnak is sikerült a csillagász-bravúr: az új bolygó létének, sőt helyének meghatározása.

   A „hol?” kérdése után most következhet a „mikor?” és a „mit?” megválaszolása. Azaz: pontosabban mikor másolta egybe költőnk az Ibolyákat, és mit tartalmaz a füzet? Az utóbbira a sajátkezű tartalomjegyzék adja meg az elsődleges feleletet; a kézirat oldalszámainak rendjében így:

   „ Az első dal 3
   Engesztelés 6
   Népdal 8
   A párbaj. Novella 9
   Pál-napkor 13
   Disznótorban 15
   A bajazzo. Beszély 17
   ** Színésztársamhoz 25”

    Petőfi 1843. január 15. és április 7. között tartózkodott a Szabó József vezette társulat színészeként Kecskeméten. Az időkeret azonban szűkíthető. A Pál-napkor alkalmi költemény: Gyenes Pálnak, Kecskemét város mérnöke fiának január 25-én tartott névnapjára készült. A kötet egybemásolása tehát nem történhetett korábban 1843. január 25-nél. Későbben sem március 5-nél. Ehhez Az első dal c. vers 42. sora szolgál bizonyítékul: „Hogy hitvány föld alatt.” Említettük, hogy Petőfi március 5-én levelet írt Szeberényi Lajosnak. Mellékletül odamásolta a költeményt is. A sort ugyanúgy kezdte írni, ahogyan az Ibolyákban áll: „Hogy hitv” – ezt azonban „Hogy romlott”-ra javította. Ezt a változatot („Hogy romlott föld alatt”) küldte meg március 14-én Bajza Józsefnek, hogy a verset az Athenaeum közölje. Az Ibolyák változata tehát a legkorábbi, mégpedig március 5. előtti.
   A kötet összeállítása tehát 1843. január 25. és március 5. között történhetett, Kecskeméten.
   Ha kikövetkeztetett dátumainkat rávetítjük a Szabó-társulat krónikájára, hasonló eredményre jutunk. Szuper Károly naplója február 2-án még „folytonosan szép jövedelmeik”-ről számolt be, Petőfi azonban Bajzának március 14-én már arról írt, hogy „… nem a legjobban megy társaságunknak”, valamint, hogy igazgatója Pesten jár (vendégszereplőt keresve a lankadó közönségérdeklődés újraélesztésére). Ha a költő április 7-én aláírt kötelezvényének hétheti kosztadósságát visszaszámoljuk, a fordulatot február 20. tájára tehetjük. (Tegyük rögtön hozzá: nem történt semmi rendkívüli, a vándorszínészet szokott problémája jelentkezett csupán, amikor a társulat „lelakta” a várost.) Petőfi sokat vitatott március 25-i jutalomjátéka is, a Bolond szerepe a Lear királyban, minthogy megosztva kapta a lehetőséget egyik kollégájával, legalább annyira tekinthető jövedelemkiegészítésnek, mint színészi előrehaladása elismerésének. Amikor az Ibolyák kéziratát másolta-szerkesztette, talán még ettől remélte jövedelmi helyzete jobbrafordulását. (A régi színészek nem rögzített, havi gázsit kaptak, hanem „proporcióra” szegődtek, azaz a bevételen – ha volt – művészi súlyuk, közönségvonzó hatásuk arányában osztoztak.) A társulat lassú, de biztos tönkrejutása viszont ennek a kötettervnek is útját szegte. Mert miből fizette volna a kosztpénzzel is adós színész a nyomdaköltséget? Arra pedig végképp nem számíthatott, hogy társai, akik „többnyire asini ad lyram” (szamarak a költészethez´), a zsebkönyv szokásos kiadása helyett verseskötetet támogatnának. (Netán mégis megpróbálta? A nyomdászsegédet nemcsak emlékezete tréfálta meg?)
   „Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek…” – írta Petőfi a már említett Szeberényinek, 1842. november 2-án. Aznap, amikor (romantikus pátosz nélkül) számot vetett anyagi lehetőségeivel, és elhagyta a pápai kollégiumot, hogy újra, immár harmadszor, színésznek álljon. A 19 éves fiatalember – nem először és nem is utoljára rövidre szabott életében – a szükségből próbált meg erényt faragni: a szolgadiák státusa helyett az önmegvalósítás színészi útját választva. Illúziói nem lehettek, ám a színpad varázsa, hivatástudata töretlen:

   A színpad célja nagy,
   A színpad célja szent;
   Ez a szív parlagán
   Erkölcsöt fejt, teremt.
   (Az első dal, az Ibolyák nyitóverse)

Ez a színházfelfogás még nem Egressy Gábor, a színészeszmény radikális elképzelése a politikai szószékké tehető és teendő játékszínről, hanem inkább Vörösmartyra, az Árpád ébredése színházavató prológusára és színikritikáira utal. A fiatal Egressy – egy 1839-es metszetről tudjuk – alkatát tekintve igencsak Petőfit előlegezte: alacsony, vékony termet; szűk mellkas, ennek megfelelően nem színfaldöntögető orgánum; mozgékony, de nem szép arc. 1839-ben a Pesti Magyar Színházban, 1842-ben a pápai nézőtérről csodálva a vendégművészt, Petőfi közelről szemlélhette Egressy diadalmas harcát, hogy a magyar romantika nagy „átlényegülő” színészeként alakításával mintegy felülemelkedjen fizikai adottságain. Petőfi előtt sem állhatott más lehetőség, hogy „művész” legyen: a kecskeméti filozofikus Bolond-alakítás egy hagyományosan komikusnak tekintett, Szuper Károlynak való szerepben komoly lépés ezen az úton. A Bajzának küldött levél csöndes öntudattal szól erről: „… noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom…”
A színésztematikát hangsúlyosan megjelenítő Ibolyák is olybá tekinthető, mint helyzetjelentés, állapotrajz a kettős célkitűzés megvalósítása közben. A kézirategyüttes szerkezete önmagáért beszél:

   Az első dal – prológus, ars poetica (színháztéma, költészet együtt)
   Engesztelés, Népdal – a költői bemutatkozás
       novella I.
   Pál-napkor, Disznótorban – alkalmi költészet
       novella II.
   **Színésztársamhoz – epilógus

A versekkel a költő igyekezett bemutatkozni, és természetesen legjobb oldaláról. Ezért átemelte vagy átdolgozta ide korábbi, de jónak és fontosnak tartott költeményeit is. Itt van mindjárt a prológus, a már idézett Az első dal. Benne Petőfi nem kevesebbet állított, mint hogy – kettős programja jegyében – ő az első magyar színészköltő:

   Kit a dal istene
   Szent csókjával füröszt,
   Első vagyok, hazám,
   Színházad népe közt.

    Nem egyértelmű, melyik elszegődését tekintette Petőfi színészélete kezdetének: a lehetőséggel mindenesetre el-eljátszott. Az 1842. november 2-i Szeberényi-levélben („Most már harmadszor színésszé!”) és az Uti jegyzetekben „bevallotta” az 1839. évi statisztáskodást; a Levél egy színész barátomhoz (1844 őszén) 1841 nyári vándorszínészéletét írja le, a Székesfehérvárott írott Első szerepem (1842. november) viszont a Szabó József-társulat tagjaként határozta meg játékszíni pályakezdését, holott szöveges, hosszabb szerepeket – éppen verse tanúsága szerint – már 1841-ben is játszott a Dunántúlon. Most azonban ez volt a fontos; Bajzának, aki egyszerre kapta meg az Első szerepem és Az első dal kéziratát, meg is erősítette, miért fontos számára az előbbi, nyolcsoros költemény: „… első fölléptemre emlékeztet.” Petőfi büszke volt Az első dalra is: Szeberényinek is elküldte, március 5-én, ami arra enged következtetni, hogy nem sokkal korábban készült el vele, akkor pedig a Kecskeméten írott vers az Ibolyákba készült. A költeménynek furcsa utóélete lett: Petőfi életében nem jelent meg nyomtatásban. Bajza – nem tudni, miért – nem közölte Az első dalt az Athenaeumban (az Első szerepemet viszont igen), Szeberényi pedig egyenesen silánynak nevezte, s valószínűleg az életprogramja legérzékenyebb pontján bírált Petőfi ezért szakított végérvényesen volt iskolatársával. Az igazsághoz tartozik, hogy Szeberényi megőrizte a kéziratot, és a vers, amelyet Petőfi nem vett fel Összes költeményeibe, végül őáltala került a nyilvánosság elé, 1861-ben.
   Ami már most a vers valóságtartalmát illeti, van benne némi túlzás: a vándorszínészek műveltebbjei gyakran kényszerültek alkalmi köszöntők, búcsúversek, köszönetnyilvánítások megírására; ezek egy részét szórólapokon, színlapokon, zsebkönyvekben ki is nyomtatták. (Ilyen volt ez a hosszú időn keresztül Petőfinek tulajdonított, és éppen kecskeméti színészélete versemlékének tartott Emlény c. búcsúvers, amelyről azóta kiderült, hogy Barna Ignác A költő c. versének színészetre alkalmazott változata: „A színész útjain / Virág s tövis terem…”) Petőfi egészséges önbizalma, a magafaragta ember hite abban, amit éppen csinál, talán nem lett volna ennyire hangsúlyos, ha nem kellett volna ismét tapasztalnia a vándorszínészek műveletlenségét, alkalmatlanságát a nemzetnevelő művészi hivatásra.
   Az Ibolyák második és eleddig teljesen ismeretlen verse, az Engesztelés helyzetdal: a szalaggal, gyűrűvel, vallomással hiába kedveskedőre a durcás kislány csak akkor tekint szívesen, amikor az mások udvarlására indulna. Szerelmi évődése olyannyira általános, hogy nemcsak időhöz, de élő személyhez is nehezen köthető; biedermeier románc ez, Vörösmarty és Czuczor Gergely hatása alatt, közelebb a kor folyóiratainak versterméséhez, mint a népdalokhoz. Az itt Népdal címen szereplő másik vers [Kakasszóra hajnal ébred…] kezdősorával volt eddig ismert. Szintén ott volt a Kecskemétről Bajzának küldött levélben, szintén nem jelent meg sem az Athenaeumban, sem Petőfi életében kötetben – Gyulai Pál adta ki 1863-ban. Ez is zsánerkép: a biedermeier gavallér után most egy félreismert, csapodárnak tartott parasztlegény szólal meg. Költőnk javában űzi azt a „lírai szerepjátszás”-t (Horváth János szavával), amelynek során több emberéletre elegendő, valós élményanyagát beleképzeléses játékkal, újabb és újabb figurák bőrébe bújva bővítette.
   Az Ibolyák második verscsoportja más világba vezet. A falusi-mezővárosi értelmiségiek (tanítók, lelkészek, kántorok) világába, akik lelkipásztori, oktató-nevelői munkájuk mellett kielégítették az egyházi esztendő és a magánéleti jeles napok versigényét is: a keresztelői, lakodalmi köszöntők, halotti búcsúztatók közhely-készletét mindig az adott név- és adatanyag töltötték fel. Ugyanígy szórakoztatták önmagukat is, családi és baráti összejöveteleiken. A Pál-napkor és a Disznótorban őrzi is a terített asztal fölötti rögtönzések élőbeszédes vonásait; az Ibolyák kéziratos füzetében még inkább, mint a későbbi kiadásokban. A még Székesfehérvárott írott Disznótorban véglegesített szövege a „Nyelvek és fülek…csend, / Figyelem!” felszólítással kezdődik; az Ibolyák-béli változat még hívebben őrzi a pohárkocogtatással figyelmet kérés, a pohárköszöntőre emelkedés pillanatát: „Csend körünkben, csend és / Figyelem!” A Pál-napkor 15. sorában a kötetkiadásban „a kulacsnak kotyogása” űzi el a kinti, januári fagyot. A kulacs az útonjáró ember kísérője; a Gyenes-ház kecskeméti helyszínére jobban utalt az eredeti: „a kancsó kotyogása”. A kulacs óhatatlanul az alkalmi költészet klasszikusát, Csokonai Vitéz Mihályt idézi. S nem véletlenül: az említett értelmiségi réteg most kedves Csokonaija újjászületését ünnepelte Petőfiben. Helyzetdalainak, zsánerképeinek, bordalainak ők lettek olvasói, másolói, terjesztői, sőt tanítói is.
   Az Ibolyák kéziratát egy eddig ismeretlen vers, a **Színésztársamhoz zárja. Egyetértünk első közlője, Szekeres László véleményével (1996), hogy a címzett a tanúként már idézett fehérvári és kecskeméti színésztárs, Szuper Károly, aki valóban családjával, Mórocza Antónia színésznővel és 1842 augusztusában született kisfiukkal vándorolt. Jelenlegi ismereteink szerint Petőfi tollán itt szólal meg először a feleség és a családi otthon utáni vágy. Nem véletlenül: a költő 1842 októberében járt utoljára szüleinél, Dunavecsén – és a nyomorgó vándorszínész akkor sem kereshette fel őket 1843 januárjában, amikor Fehérvárról Kecskemétre tartva, a szalkszentmártoni révnél kelt át a Dunán, jó 5 kilométerre Dunavecsétől. Efölötti szélsőséges indulatait éppen Szuper rögzítette, naplójának 1843. január 14-i bejegyzésében. (Petőfi csak 1844 húsvétján áll majd – élethelyzetét rendezve, az irodalmi beérkezés küszöbén – szülei elé.) Az érzés őszinte, szinte szét is zilálja a vers strófikus szerkezetét:

   Övé a nő… s hogyha volna hangom
   Megénekelni őt!
   Szép, mint a fátyol, mellyet bíborújjal
   Május koránya a napútra szőtt.
   Miként az erdők rejtezett lakói,
   A bút panaszló gerlicék, szelíd;
   S jó?… de hová? csak a rágondolás is
   Szívet, vért melegít.

A költői megoldás még nem tart lépést az érzelmekkel: a vers „kiöblösödése”, a 11 / 6 / 11 / 6 szótagszám 11 / 10-re átváltása túlságosan is kimódolt, a hasonlatok bizony konvencionálisak.

   Az Ibolyák kéziratának csöndes szenzációja mindazonáltal a benne található két rövid novella. Azt tudni lehetett, hogy (az akkor még) Petrovics Sándor 1842-ben egy, Szeberényinek küldött levelében „színész és literátor”-ként írta alá magát, és ugyanott olvasható a rosszul fizető verselésről megírt lemondás, és mellette az új terv: „… a prosához állok, barátom!” Ezt hajlamos volt a Petőfi-kutatás tréfás kirohanásának tekinteni; kivált, hogy maga a költő is visszavonni látszott 1843 március 5-i levelében a versírás elhagyását. Hiszen egyre rendszeresebben jöttek ki költeményei az Athenaeumban! Ráadásul úgy tudtuk, hogy prózát – valóban megélhetéséért – csak 1843 nyarán fordított; elsőnek hitt novelláját, A szökevényeket pedig csupán 1845 márciusában írta meg. Az Ibolyák két darabja, A párbaj és A bajazzo azonban nemcsak az 1843-as levélígéretet mutatja komoly elszánásnak, de egyenesen két évvel viszi korábbra a beszélyírást. (A „beszély” és a „novella” itt azonos értelemben, szinonímaként szerepel.)
   A párbaj négy, egyre rövidülő fejezetecskéből áll. A két barát, Homonnai (Petőfi is viselte ezt az álnevet Pápán, az önképzőkörben) és Szamosi egymást túllicitálva ecseteli szerelmi boldogságát, amíg ki nem derül, hogy ugyanattól a lánytól várják – és nem is alap nélkül – a beteljesülést. Előkerülnek a szerelmi zálogok (levél, gyűrű); innen pedig egyenes út vezet a szópárbajtól a fegyveres elégtétel szándékáig (I.). A két barát azonban nem tud egymásra lőni (II.), más célt keresnek golyóiknak (III.). A IV. fejezet ideiktathatóan rövid:

„IV.
„Mit haraptál? kérdé társától egyik golyó a fűben.
„Egy levelet – s te?
„Egy gyűrűt.”

    A történet mögött a novella első közlője, Szekeres László 1996-ban önéletrajzi ihletést sejtett, felidézve egy 1839-es, ostffyasszonyfai vitát Petőfi és Orlai Petrics között a szép, szőke Tóth Róza tetszéséért. (A párbaj hősnőjét Démi Rózának hívják.) Mi úgy véljük, a helyzet fordított: a romantikus háromszög-történetet próbálgató Petőfi másként nem tudta kiteljesíteni sokszor megírt témáját, mint hogy saját életéből adott neveket – és nem mást, többet – számukra.
   Nem lehet letagadni, hogy A párbajt vándorszínész írta: a szöveg zöme dialógus, az elbeszélő részek igazából szerzői utasítások, a leírások díszletelőírások. (A II. fejezet például így indul: „Sűrű lomboktól környezett tér a nézőhely. Két fegyveres ifjú jön.”) Megvan a francia romantikus színpadi irodalom kelléktára (szerelmi zálog, pisztolyok, golyók), és megvan a nagyjelenet is a III. fejezetben, a „más célt a golyóknak!” talányos felszólításával a feszültség forrpontján, és erre már csak az idézett csattanó következhet.
  A bajazzo szintén négy fejezetből áll, és arányosan kissé terjedelmesebb. A cselekmény helyének és idejének háttérrajza, Itália-ábrázolása szándékoltan elnagyolt, akár a vándorszínészek díszletei. A két férfi – egy nő után most a két nő – egy férfi története következik: a szép kötéltáncost, Riccot mutatványos-társa, Fioretta mellett Izabella grófnő is szereti – az utóbbi puszta szeszélyből. Amikor ez, egy kihallgatott beszélgetés során, Ricco tudomására jut, a bajazzo mutatványa közben és a két nő nevét kiáltva lesz öngyilkos. Ennyi. Itt már epizódszereplők is szükségesek, a nők bizalmasai: Fioretta apja és Izabella barátja. A statisztéria: a sétatéren nyüzsgő, majd a kikötőben a produkciót bámuló nép. És megint a kellékek: a Fioretta meglátta papír Ricco kezében (alkalmasint a légyottra hívó grófnői levél), az „éji lámpa” és a tőr. Ezek a szándékosan félreérthető, többjelentésű helyzetek nem epikai szerkesztésmódra utalnak, hanem szituatív, drámai látásra.
   Noha A bajazzo teljessé teszi a színész-témakört, észre kell vennünk, hogy a beszélyeknek ez az, úgymond, drámaisága (a rövid, erőteljes történet és a rövid, hiányos mondatok halmozása) ugyanakkor nem vezethető le a korabeli színpadi szövegek körmönfont dagályosságából. Viszont a „short story” és a „vagdalt stílus”, a „style coupé” a Petőfivel egyidős próza világirodalmi sajátosságai, ám mintakönyvük, az amerikai Washington Irving The Sketch Book c. kötete csak 1843-ban jelent meg Lipcsében, s onnan jutott (később) Petőfi könyvtárába is. A Horváth Jánostól „kurtán-furcsán”-stílusnak nevezett írásmód forrásait még fel kell kutatni, minthogy az sem a játszott színpadi szövegekben, sem a pápai kollégium könyvtárának fennmaradt listáján nem lelhető fel.
   Manapság sokan vannak (még a katedrán állók között is), akik Petőfit túlontúl áttetszőnek, egyszerűnek, mi több, érdektelennek látják, láttatják. Ők egy dologról feledkeznek meg: Petőfi Sándor egyszerűsége nem egysíkú, primitív, hanem többrétegű, kiküzdött egyszerűség – a legnehezebben megvalósítható vívmányok egyike a művészetben. Az Ibolyák viszont megajándékozott bennünket azzal a ritka műhelyélménnyel, hogy egy alakuló költői világ titkaira kérdezhetünk rá. Ha nem tesszük meg, nem Petőfi lesz szegényebb.