Kozma Huba – Závada Pál

Iparosok és kereskedők Kiskunmajsa múltjában

 

   A helytörténeti kutatások szerint Kiskunmajsa elődje a kunok XIII. századi betelepítésével kialakuló Majossaszállás volt, amely a törökdúlás következtében 1526 és 1543 között megsemmisült. A törökök kivonulása után a lerombolt faluhely újkori benépesítését jász földfoglalók hajtják végre 1743-ban. A vállalkozó kedvű pionírok jobb sorsba vetett hitét az 1745 októberében meghirdetett redemptio (visszavásárlás, megváltás) táplálja.
   A község benépesítésében résztvevő – hozzávetőlegesen ezer – új telepes döntő többségét tehát a paraszti gazdálkodás reménye csalogatja az ekkor már Kiskunságnak nevezett Duna-Tisza közti homokhátság déli vidékére. A források alapján a telepes-parasztokból különválasztható kevés kivétel ekkor: Virágh György plébános, Demeter, a görög szatócs, a földesúr jogállású communitastól bérelt korcsma árendásai, Kiss József és Kitus Gergely, valamint a mészárszék bérlője, Vereb Mihály.
   Egy hármaskerületi település társadalmában teljes jogú polgárnak a redemptus számított. Ő választhatott, és válaszhatósági joggal is csak ő rendelkezett. Díjtalanul használta a legelőket, az esetleges testi fenyítést – mint a nemesek – pénzzel megválthatta, vadászati és bormérési privilégiummal rendelkezett, vásárokon és piacokon helypénzt nem fizetett. A helybéli redemptor a Majsán külön lehetőségként számon tartott kővágásból is előnyösen részesült. Birtokvásárlásnál a redemptor elsőbbségi jogot élvezett az irredemptorral és zsellérrel szemben. Ezek az előjogok a szokásjogban is rögzültek. Szűk dűlőutakon e század elején ki kellett térnie a szekeres zsellérnek az útból még az irredemptus elől is.
   A jogi személyként kezelt redemptus birtokosság azonos volt a politikai községgel. Alig telik el egy-két évtized a demokratikusnak mondható megszállást követő berendezkedés óta, máris érzékelhető a redemptusok és a tőlük jusst váltó újbirtokosok együttes elkülönülési szándéka. 1760-ban megszüntetik a redemptusok fejadóját, a zsellérekét és az irredemptusokét természetesen nem. A községi közmunkák (például templomépítés) elvégzését is egyre inkább a szegényebbekre hárítják, nekik kell viselniük a birtokosok terheit is.
   A XVIII. század utolsó harmadában a helyben megerősödött társadalom szerveződésének már a település külső képén is látható jelei vannak.
   „Épül a templom, a községháza, az utcák tágasságára és egyenesítésére is gondja van a tanácsnak, a szárazmalmok és a kurtakocsmák az első férfiklubok, a piacon és Demeter görög szatócs boltjában a nők cserélik ki friss értesüléseiket, s ha gyér fény szűrődik is be 15 krajcáros egyetlen ablakán, folyik már a tanítás Majsa iskolájában… Csak 1786-ra épül fel a mai helyén a községháza, ennél régebbi épület lehetett az a kőből-fából készített vendégfogadó, amelyet Bagolyvár néven ismertek a régi majsaiak… Mivel a község első lakói két víz közé települtek, Majsa ekkor csak északi és déli irányban nyitott, a település is ilyen irányban terjeszkedik… A központ a templom és a községháza köré szerveződik, itt állnak a gazdagabb családok házai, a zsellérek egyre inkább külső negyedbe, az úgynevezett Tabánba építik szegényes lakóhelyeiket. Majsa lakóinak száma háromezer körüli a századfordulóra, s a redemptio adta helyzeti előny viszonylag biztos és zavartalan megélhetést ígér a lakosság nagy része számára.“
  (Részletek Csík Antal – Kozma Huba: Kiskunmajsa története a II. világháború végéig című tanulmányából)

 

Céhesipari, kereskedelmi előzmények

   A helyi honfoglalók Üllésről Majsára költözését főbíróként dirigáló Kertész György egykorú számadáskönyve arról tanúskodik, hogy a communitas haszonvételeinek több mint a felét két kocsmárostól szerzi. Az új telepesek maguk építik házaikat, vagy az előző évben itt ínségre jutó, sikertelen telepítési kísérletet végrehajtó tószegiek hátrahagyott házaiba költöznek. A templomépítés munkálatait kivétel nélkül más vidékről jött kőműves, kovács és asztalos mesterek végzik.
   1755-ben – ekkor 107 házban 123 család lakik – mindössze hét iparos dolgozik a faluban, s hogy az effajta munkálkodás nem tartozott a legmegbecsültebb foglalkozások közé, azt az is bizonyítja, hogy köztük csupán egy redemptus származású mesterember akad. Ugyanebben az évben három malomról történik említés (kettőt még Üllésről hoztak magukkal a községalapítók), ezek lóval hajtott szárazmalmok, az első vízimalmot csak 1788-ban építteti a község.
   A legrégebbi iparosok a molnárokon kívül a sütők (valószínűleg molnár-feleségek), a takácsok, szűcsök, csizmadiák, szabók, szíjgyártók, kovácsok voltak. A napóleoni háborútól kezdődően gyors és erőteljes fejlődésnek induló osztrák könnyűipar jó felvevőpiaca az itteni bőr- és gyapjúkínálatnak. Az 1815-ben királyi parancs alapján a majsai tanács által összeírt iparos-lajstrom jól tükrözi ezt az állapotot. A 33 összeírt iparos közül 15 takács, 9 csizmadia, 5 szűcs, 3 szabó és egy szíjgyártó szinte kivétel nélkül az itt előállított alapanyagot dolgozza fel, s viszi a környék vásáraira. A XIX. század elején a Kamara Majsára is német iparosokat akar telepíteni, de a tanács megvédi kézművesei megélhetését, és elzárkózik a javaslat teljesítése elől.
   A céhek nemcsak szakmai érdek-tömörölést jelentettek tagjaik számára, hanem társadalmi, viszonyítási, magatartási szerepeket írtak elő befelé és közvetítettek kifelé.
   Az eladásra szánt, vásárra vitt portékák árát eleinte a községi elöljáróság szabályozta, később maguk a céhek. A céhmester időközönként meglátogatta a műhelyeket, ilyenkor műlátó volt a neve. Ügyelt a fuvar legények és a fuser munka eltávolítására és a vétkes mesterek megbüntetésére. Vásárkor nem volt szabad kirakodni addig, amíg a műlátók meg nem vizsgálták az iparcikkeket. A céhek felépítése Majsán is megegyezett az országoséval. A Vízkeresztkor választott főcéhmester helyettese az alcéhmester vagy kiscéhmester volt, vezetőnek számított még a céhjegyző és a legényekre ügyelő atyamester. A legfiatalabb mester viselte a szolgálómesteri tisztet. Korához illően az ő dolga volt a legágasbogasabb, ő gyújtja, oltja a céh gyertyáját az iparosok miséjén, lakomákon ő szolgálja föl az ételeket, ő tölt bort a mesterek poharaiba, sőt neki kell hazaszállítania az elázott mestereket is.
   Kereskedőkkel Kiskunmajsa nincs olyan jól ellátva, mint iparosokkal. A XVIII-XIX. század fordulóján még mindig csak egy szatócs működik a faluban, ezt a lakosság egy századvégi községi jegyzőkönyv tanúsága szerint kifogásolja is: „Behozatott némelly lakossaknak aziránt való panassza, hogy mivel Helységünkben csak egy bolt vagyon, mindenféle portékákot kénteleníttetnek igen drágán megvenni, sőtt még az árendás kereskedő tsak alkuba sem ereszkedik, hanem amint előbbször megmongya, asszerint kelletik elvinni. Hasznos volna tehát még egy boltot építeni, hogy így a portéka olcsóbban szereztethetnék meg.“
   De 1851-ben is csak négy boltja van még a városnak.
   Mária Terézia türelmi rendelete (1749), és különösen II. József felvilágosult szemléletű uralkodása következtében enyhül valamelyest a magyarországi zsidóság merev kirekesztettsége, jogegyenlőségük azonban csak az 1867-es XVII. törvénycikk értelmében valósulhat meg. A jászkun elöljárók igencsak híresek antiszemitizmusukról, s szigorú rendeletekkel igyekeznek megakadályozni a zsidók remdemptus helységekben való megtelepedését. A helyi tanács – sokszor anyagi károsodást szenvedve pedig ezzel – igyekszik eleget tenni ezeknek a rendelkezéseknek.
   Egy 1870-es összeírás az akkor hétezren felüli népességű Kiskunmajsán 153 iparost jegyez fel. Közülük 71 önálló munkás, a legtöbben a bőr-, papír- és egyéb iparágaknál (65 fő), a szövőiparnál (50 fő), valamint a fém-, kő- és faiparnál (36 fő) vannak. Ugyanakkor a kereskedelemnél van foglalkozására nézve 72 fő (önálló 54). A kereskedők számának jótékony növekedése jórészt a zsidóknak az előző évtizedben történt betelepedésével magyarázható.
   A század utolsó két évtizede – illetve a századforduló környéke – mint országosan is, a majsai helyi iparban és az iparosok számában is jelentős növekedést hoz. Mint a vidéki nagyfalvak, kisvárosok többségében, itt is az élelmiszeripar indul először fejlődésnek, malmok épülnek, valamint egy vágóhíd. De különlegesen kurrens ágazatok ezek itt nem lehettek: a gabonatermés gyenge, az állattenyésztés pedig a kiterjedt pásztorkodás leépülése után nem tudta helyben kialakítani a maga üzemszerűbb formáit. Kedvezőbb lehetőségeket a gyümölcsfeldolgozás adhatott volna, de konzervgyár nem épült, csak két szeszfőzde, a bort nagyban felvásárló, szakszerűen kezelő pincegazdaság pedig nem ekkor, hanem csak majd 1937-ben létesül Kiskunmajsán. A nagyobb ütemű fejlődést sárba ragasztja az ide vezető utak katasztrofális, ősszel és tavasszal szinte teljességgel járhatatlan állapota.
   Megépült, sőt 1877-ben, három évi működés után már Félegyházára át is költözött Kováts János gyufagyára, telepe helyén pedig a község első gőzmalma létesült. A másikat – utolsó tulajdonosáról Törtely-malomnak nevezettet – 1894-ben alapítja meg egy helyi illetőségű részvénytársaság. A leginkább vásárokra termelő céhes keretek között működő helyi ipart a kiterjedt háziipar teszi színessé.
   A település kiegyezés-kori társadalmának legkiválóbb forrása, a Révfy Imre főjegyző által 1870-ben összeállított helyi népszámlálás szerint Kiskunmajsa lakossága vallásilag legnagyobbrészt katolikus (kivételt a másfélszáz főt számláló zsidó közösség jelent), a lakosság 1/3-a külterületen él, hogy az egy szobára eső lakosok átlagos száma 3,8 fő, igen alacsony, mindössze 27 %-os a felnőtt lakosság körében az írni-olvasni tudók aránya, és a hétezres városban mindössze egy továbbtanuló diák akad. Az 1815-ös 15 fős iparos-létszámmal szemben egy negyven évvel későbbi (1852-56), házasultak anyakönyvéből kiírt mintavétel már 32 oltár elé járuló iparost számlál, az 1870-es Révfy-féle összeírás pedig már 125 iparosról tud.
   Az országos konjunktúrának megfelelően Kiskunmajsán is a századfordulót megelőzően kezdődik el a máig is jellemző településkép építészeti megformálódása. Közpénzen felépítik a Bazársort, kikövezik a főteret, aszfaltozzák a főutca „korzó“-járdáját. A kilencvenes években elkészül a Majsát Félegyházával és Halassal összekötő műút, 1899-ben pedig a Félegyházára vezető vasúti pálya. Ezek az évek jelentik az említett malmok és a nyomda megalakításának idejét (most indul meg a helyi újság nyomtatása), s ekkor létesülnek a majsai pénzintézetek is: 1889-ben a Kiskunmajsai Takarékpénztár Rt., majd már 1910-ben a félegyházi Népbank helyi fiókja.
   Az 1900-as népszámlálás a helyi iparban 440 keresőt (és 695 eltartottat), a kereskedelmi- és hiteléletben pedig 97 keresőt (és 153 eltartottat) regisztrál.

 

Iparossorsok a XX. század első felében

   „A gazdasági válság idején itt is mindenki tönkrement. A gazda, az iparos, a kereskedő. Ezért létrehozták a gazdavédelmet. Az eladósodott gazdákat nem volt szabad elárverezni, még az adósságuk egy részét is elengedték. A kereskedők kényszeregyezséget kértek a nagykereskedőktől, akiknek sokkal tartoztak. Így aztán a tartozásuk egy részét elengedték. Volt olyan, hogy bolettát adtak ki, ezzel lehetett az adó egy részét kifizetni.“
   (Részlet Patyi Jenő [1900] önéletírásából)

   „Majsán már 1860-ban sor került az Ipartestület felállítására. De akkor még nem jöhetett létre. 1872-től 1904-ig a Félegyházán levő főszolgabíró intézte a majsai elöljáróság útján az iparosok ügyeit. Hosszú idő telt el, míg nagy nehezen felállították az Ipartestületet. 32 évnek kellett eltelnie, amíg végre konzervatív iparosaink belátták, hogy szerződtetési ügyekben nem lehet mindig Félegyházára utazni. 1904. július 31-én volt az első ipartestületi gyűlés, amelyben a Kiskunmajsa Ipartestületet megalapítják. Az Ipartestület, mint hivatalos hatóság, élén az elnökkel és jegyzővel, a hivatalos ügyeket intézi. A pénzügyeket a pénztáros vezeti. Az Ipartestületnek elvitathatatlanul legnagyobb érdeme, hogy 20 éves alapítása után elhatározta, hogy házat vesz. Nagy érdeme van ebben agilis elnökének Rácz F. Sándornak, aki törhetetlen kitartással le tudta küzdeni gáncsoskodó iparostársainak nehézkességét és pénz nélkül neki mert vágni egy 100 milliós (inflációs korona) ház vásárlásának. Ma már saját otthonukban, még pedig adósságmentes otthonukban intézhetik ügyeiket, s munkájukkal megalapíthatják a jövendő nagy Magyarország feltámadását. Isten áldd meg a tisztes ipart!“
   (Részlet dr. Kiss Jenő: Kiskunmajsa iparosságának múltja című kéziratos feljegyzéseiből)

   Abban az időszakban, amelyről a fenti – körülbelül a húszas évek elejéről származó – feljegyzés szól, a helyi ipar és kereskedelem jelentősen megerősödött. Az 1870-es népszámlálási forrás tagolása szerinti keresők 3,4%-a foglalkozott iparral, 1,6%-uk pedig kereskedelemmel – együtt 5%. Egy másik, a XX. század elejére vonatkozó foglalkozásszerkezeti forrás (Romsics Ignác: A történeti Dél-Pest megye foglalkozásszerkezeti viszonyai a XX. század elején és Bács-Kiskun megye múltjából I. Kecskemét, 1975.) viszont már 11,6%-ra teszi Kiskunmajsán az iparban és kereskedelemben foglalkoztatottak arányát. Túlsúlyban természetesen ekkor is tradicionális házi kisipar volt.
   Az alább következő három önéletrajzi részlet – noha véletlenszerűen kiragadott szakmákról szól – jól érzékelteti a szakmát tanulók családi indíttatását, illetve a segéddé, mesterré válás folyamatát, s ez talán több szakára is általánosítható. Az első visszaemlékező szűcsmester apjának – még az első világháború előttre visszanyúló – iparűzését idézi fel, a másik (egy szegény kisparaszt fia) a húszas évek elején meghiúsult továbbtanulási és szakmaszerzési kísérletét vázolja, a harmadik szöveg pedig egy 1925-ben szíjgyártó-inasnak adott napszámos-ivadék monológja, amely igen árnyalt megfigyeléseket közöl a mesterekkel való viszonytartásra vonatkozóan, és az 1929-től kezdődő válságévek „munkaerőpiaci“ következményeiről területileg is széles áttekintést ad.
   1. „Apai nagyszüleimnek csak egy gyermekük volt, az én édesapám. Számottevő vagyonuk nem volt, csupán az Iparhegyben volt 600 négyszögöl szántó és 500 négyszögöl szőlő. Így létfenntartásunkat a napszámkereset pótolta. Gyermeküket ipari pályára szánták. Sikerült is helyben Garas Dávid szűcsmesternél leszerződtetni. Az inasévek letöltése után ott mint segéd is dolgozott. Abban az időben szokás volt az iparosok vándorlása. Pár év múlva hazajött, iparengedélyt kért, és folytatta a szakmát szülei házában. Ahogy én visszaemlékszem, főként subakészítéssel foglalkoztak. Akkor már volt egy szűcssegéd, és anyánk is segített a varrásban. Az őszi hónapokban igen sokat dolgoztak, mert a vásárokban kapós volt a suba. Azon időkben vitték a kész portékát Kistelek, Halas, Félegyháza, Jánoshalma és Baja vásáraira lovaskocsin. Bajára igen költséges volt az út, de megérte, mert ott voltak a legjobb vásárok. Parasztembernek, különösen ha tanyán lakott, nagyon fontos volt a suba. Nem fázott meg a kocsin, még a nagy hidegben sem. Voltak igen díszes subák is, melyekben a templomba és a szórakozó helyekre is szívesen jártak. A díszes munka sok kézimunkával járt. A gallér pedig feketeszőrű bárányból készült. Nehézségbe ütközött a subához szükséges nagyszőrű birkabőrök beszerzése, mert a környékünkön ezt a fajtát nem tartották. Kezdetben Temesvárról, később pedig a Felvidékről meg Szatmárnémediből hozták. Ott egy bőrkereskedő szárítva, nagy kötegekbe bálázva küldte vasúton hozzánk. Itt a bőröket használatba vétel előtt a község szélén lévő tóban két napi áztatás után a gyapjas oldalán szép fehérre kellett mosni, majd a bőrös oldal hústalanítása, szárítása, pácolás következett. Tehát meg kellett küzdeni, hogy a versenyképesség megmaradjon. Ebben az időben hat szűcs volt Majsán… A régi időben nemcsak szűcs, hanem egyéb iparos is volt bőséggel a községben.
   (Részlet Balogh Lajos önéletírásából)

   2. „1908-ban születtem Kiskunmajsán. Szüleim nyolc és fél holdon gazdálkodtak. Két nővérem volt… Az általános iskola elvégzése után polgári iskolába írattak be a szüleim. Jó tanuló voltam, javasolták is a tanáraim, hogy tanuljak tovább, végül cipésztanuló lettem, akkoriban ez igen jó szakmának számított, bár én nem nagyon szerettem. Sokat kellett ülni a kaptafa mellett, öt évnél tovább nem is bírtam, otthagytam a szakmát. 1933-ban megnősültem… Kiköltözködtünk tanyára és ott gazdálkodtunk. 10 hold földön bérlő lettem…“ (Részlet Gáspár Benjámin [1908] önéletírásából)
   3. „Úgy tudom, 1911. október 21.-én születtem… nem emlékszem az apámra sem, mert hősi halált halt. Nagyapánk kivitt bennünket a tanyára, engem kineveztek libapásztornak. 1923-ban Butty Jánoshoz kerültem birkapásztornak. Huszonötben, ahogy közeledett az ősz, nekem már nem kellett iskolába mennem, hanem odaadtak inasnak egy szíjgyártóhoz a bátyám helyett, aki harmadnap megszökött az inaskodásból. Az újévet azonban meg kellett várni, mert addig a gazdám nem engedett el. 1926. január 3-án nevelőapámmal elmentünk Orosz László szíjgyártó mesterhez. Két hét próbaidő volt, én nagyon jól éreztem magam itt is. Volt ott egy másik inas is…
   Próbaidő után került sor a szerződtetésre. A szerződés nekem négy évre szólt, mivel én nem tudtam fizetni. A másik inassal három évre kötöttek szerződést, de ő évente fizetett három mázsa búzát. Törtely József igazgató úr mondta, hogy fiam, neked mindjárt be kell íratkoznod az ipari iskolába. Hát bizony négy év nem kis idő! No engem a gazdaaszonyom is hamarosan megszeretett. Ment a munka, sokszor éjjel-nappal dolgoztunk. Úgy emlékszem, egymillió-kétszázezer korona volt egy pár lószerszám. Az első vásár, amire én is elmentem, Kisteleken volt… No aztán jött a képviselőválasztás, a mesteremet is megválasztották községi képviselőnek, így a községi teendőkkel is megszaporodott a munkája. Volt már neki a kisteleki útban tíz hold földje, meg két darab szőlője. A szőlőket eladta, és vett helyette a vadkerti útban két hold szőlőt és egy hold puszta földet…
   Mondogatták, hogy jön a pengő, meg is jött 1926. augusztusában… 5-6 pengő lett a búza mázsája. Egy pár lószerszám 80-120 pengőbe került. Az én mesterem ennek ellenére megállt a lábán, de ment is a környéken minden vásárra, ha még kisbalták estek, akkor is, mert nagyon nagytervű ember volt. A veje, a Bakró Imre is szíjgyártó volt, nagyon szép munka került ki a keze alól, de benne nem volt üzleti szellem, míg ő egy pár szerszámot eladott, addig a gazdám húszat is. Akkoriban olyan nagy vásárok voltak, hogy a gőzmalomtól a vasútig az mind vásártér volt. A kirakodó vásárban a különböző mesterek külön-külön rakták ki a portékájukat, de kivonult ide a vendéglő is, ahol sok ember elmulatta a pénzét.
   Jött 1929… Apám ekkor már több éven keresztül a Gyenizse gazdánál aratott. Hatan voltak részesek. Az aratás előtt mondja az apám, hogy nagy baj érte, mert lemondta a marokverője a munkát, és nem tud mit csinálni. Kérte a mesteremet, hogy engedjen el engem. Végül elengedett a mesterem. Ezután visszamentem a mesteremhez dolgozni. Ő azt mondta, hogy szeptemberben fölszabadít, mert megélek én már magam is. Amikor fölszabadultam, kaptam a mesteremtől egy bicskát. Azt mondta, hogy ha enni akarsz, majd megkeresed a kenyered. El is helyezett engem Félegyházán Ferenczi József szíjgyártóhoz, aki vagy három évvel volt idősebb, mint én, de már mester volt…Megnéztem egy pár munkadarabot, de ilyeneket mi nem csináltunk a mesteremnél, ez nekem nagyon szokatlan volt. Négy segéd meg egy inas dolgozott itt. Hát adtak nekem mindjárt egy pár húzót négysoros varrásra, és azt mondták, hogy úgy csináljam, mint az Oroszéknál. Hát megcsináltam, megnézte a mester, az első segéd meg a többi is. Az első segéd csak annyit mondott, hogy: Franc a körmödet!
   Nekem itt aztán szállás, koszt, minden volt, meg egy hétre hat pengő. Egy pár hét telt el, amikor vásár lett. Azt mondta a mesterem: No, Béni, te kimégy a gyalogvásárra, én meg majd a jószágvásárba. Hát így is lett. A mesterem árult 6 pengő 50 fillért, én meg 36 pengőt. Azt mondta a mesterem a többieknek, hogy menjenek el legalább egy hétre, én meg maradjak. Hát a többiek nem valami jó szemmel néztek rám. Így hát én hajnalban fölkeltem, elköszöntem és elindultam Kecskemétre munkát keresni. Vagy tizenöt helyet néztem meg, de munka az sehol sem volt. Innen Nagykőrösre mentem gyalog. Itt elmentem egy szíjgyártóhoz, aki azt mondta, hogy várjak egy pár órát, mert neki el kell menni. Hazajött, akkor meg azt mondta, hogy várjak pár napot, erre aztán azt mondtam, hogy azt már nem. Rendes volt tőle, hogy annak ellenére azt mondta, hogy jöjjek egy hét múlva, mert most nem ér rá velem foglalkozni. Annyit mondott még, hogy menjek az ipar-szállóba, és aludjak ott. Meg is találtam a szállót, egy szoba volt benne hat ággyal. A szálló gondnoka elvette a munkakönyvemet, és azt mondta, hogy negyven fillér a szállás díja, de előre kell fizetni. Rajtam kívül egy ember volt a szobában. Vele elbeszélgettünk, egyszer aztán azt mondja, hogy ő elmegy fektolni. Én nem tudtam, hogy mi az. Hát azt mondja, elmegy kéregetni. És összeszed néhány pengőt, meg a napi kosztot is. Én ilyen még sosem csináltam, de addig erősködött, hogy végül rábeszélt. Bementem egy cipészhöz, előadtam, hogy mi vagyok. Morgott valamit, de azért a zsebébe nyúlt, és adott 20 fillért… A következő egy hentes volt, adott egy darab kolbászt, de úgy vágta oda, mint a kutyának. Azután egy szabómesterhez mentem be, ez jól megleckéztetett, de azért adott tíz fillért. Végül egy pékhez mentem, ő azt mondta, hogy többet érne, ha dolgoznék, de végül adott két kiflit. Hát ezt a kenyérkeresetet nem nekem találták ki… A másik ember összeszedett 2 pengőt meg egy liter bort, de azt a gondnok elvette tőle…
   Elindultam hát Pécelre. Tudom, vasárnap érkeztem… Találkoztam az úton a kisbíróval, tőle kérdeztem meg, hogy van-e itt szíjgyártó. Van. Meg is mutatta a házát. Itt találtam munkát, tudom október 25-én hétfőn álltam munkába. Én már öt órakor dolgoztam, a mesterem hét óra tájban jött le, jól lebarnított, hogy milyen vad embernél dolgoztam eddig. Azt mondta, hogy ha még egyszer leülök a küsüre hat óra előtt, akkor lelök róla. Hát én nagyot néztem. A mester azt mondta, hogy heti tíz pengőt tud adni meg kosztot, és ha megfelel, a műhelyben meg is alhatok. Ezután értesítettem a szüleimet, hogy hol vagyok.
   Tehát Pécelen kezdtem, és itt dogoztam huszonhat hónapot, nagyon sok szép munkát csináltunk, nagyon szép vegyesfogat-szerszámot, ilyeneket ma már csak kiállításon lehet látni. Karácsonykor jó lett volna hazamenni egy kicsit, de nagyon körülményes volt, meg a munka is sok volt. A vonatköltség oda-vissza tizenöt pengő lett volna, ezért meg másfél hetet kellett dolgozni. Sokat danoltam abban az időben, hogy az én babám tiszántúli, én meg dunántúli, de a vonat nagyon drága, így hát gyalog megyek el hozzája. A hazamenetelből nem lett semmi, de még Húsvétra sem, mert a mesterem igen sokat betegeskedett, a fia meg nem sokat törődött a szíjgyártással, inkább kárpitoskodott, nekem kellett sokat besegíteni. Ekkor már a gazdaasszonyom is Bénikémnek szólított, szinte jobban szeretett, mint a fiát. Menni kellett sokat az uraságokhoz, javításokra. Volt Pécelen is egy nagy uraság, gyönyörű kastélya volt, itt tizenöt pár ló volt, Gyömrőn meg huszonöt pár. Azután a gróf Teleki Lászlóhoz mentünk, ahol harminc pár ló volt. Majd Pusztaszentisvánra, de sorolhatnám tovább is…. A mesterem egyre betegebb lett, így hát nekem kellett jobban hajtani. Október közepén a mesterem meghalt, én meg elmentem a Teleki grófhoz, hogy az elkezdett munkát bevégezzem. Mondta a főintéző, hogy vállaljam el a gazdaságot továbbra is, meg is egyeztünk írásban, hogy évi háromszori javítást végzek meg egy új szerszámot készítek. Ha több köllött, a gazdaság külön fizette. December elején Pécelről elköszöntem és hazajöttem. 1933. január közepén kaptam az értesítést, hogy menjek a Teleki gazdaságba, ott jó három hónapig tartott a munka. No innen a főintéző átküldött Péteribe Kivicz Károlyhoz, adott ajánlólevelet is. A nagyságos úr behívott az irodába, beszéltünk pár szót, aztán már intézkedett is a szobáról, ami akkora volt, hogy műhelynek is megfelelt. Másnap mentem be Pestre anyagért, elég sok anyag kellett, mert el voltak hanyagolva a szerszámaik. Megegyeztünk az urasággal az új szerszámok készítésében, páronként 25 pengőt fizetett. Nagyon kellett iparkodni, mert következett a dinnyeszezon, és minden fogatra nagyon nagy szükség volt, mert száz hold dinnyéjük volt. Hetente megcsináltam egy pár szerszámot, közben még át kellett menni a Teleki grófékhoz is, aztán megint vissza a Kivicz nagyságos úrékhoz. Ekkor megkaptam az értesítést, hogy októberben be kell vonulni katonának. 26 hónapra kellett bevonulni, de én nem ijedtem meg tőle. Már harmadnap ott is bekerültem a műhelybe. Én a kapcsolatot közben fönntartottam mindkét urasággal, elmentem szabadságra, és hat nap helyett tíz napot kaptam, csaknem éjjel-nappal dolgoztam, de a munkát csak megcsináltam, mindkét gazdaságot fenntartottam.
   (Részlet Terbe Béni [1908] önéletírásából)

   Rendelkezésünkre áll 1933-ból – egy helytörténeti kutató, Csábrády János jóvoltából – egy ipartestületi névsor. Ebben nyomon követhető, hogy első visszaemlékezőnk szűcsmester édesapja további négy szűccsel szerepel a majsai testületi tagnévsorban, a másodjára idézett cipésztanuló – kiesvén a szakmából – nem kerülhetett be a harminchárom cipész közé, mint ahogy az országban sokfelé próbálkozó szíjgyártó-segéd lett mesterstátusz, önálló majsai műhely birtokosává, hiszen a 4 helybeli szíjgyártó minden jel szerint bőségesen kielégítette a helyi és környékbeli keresletet. Egyébként ez a majsai kisipari ágak többségére elmondható. Különösen a húszas-harmincas évek fordulóján, illetve az azt követő években a gazdasági válság nehéz helyzetbe hozta nemcsak a munkát nem találó szegényparasztokat, az eladósodott kisgazdákat, de az ő fizetésképtelenségüktől függő iparosokat és kereskedőket is. Nehéz volt inaskodási lehetőséget találni, s még nehezebb volt önálló mesteri egzisztenciára szert tenni. Könnyebb itt is elsősorban a tőkeerősebbeknek, elégséges jövedelemmel bíróknak, családi műhelyt-üzletet-szakmát öröklőknek volt – nehezebb pedig (illetve csaknem lehetetlen) a szegényparaszt-ivadék iparos-segédeknek.
   A testületi névsorról egyébként sajnos nem tudjuk, hogy valamennyi helybeli iparűzőt magába foglalja-e (valószínűleg nem), illetve mely szakmában hányan lehettek, akik az Ipartestületnek nem voltak tagjai. A lajstromon szereplők minden bizonnyal mesterek voltak. Tudjuk például, hogy a három molnár a malomtulajdonosokat jelenti, akik egyenként 15-20 embert (köztük molnárokat is) foglalkoztattak. Tudjuk, hogy Majsán akkor 13 vendéglő, illetőleg kocsma volt, a listán mégis csak három vendéglős szerepel stb.
   A kiskunmajsai Ipartestületnek 1933-ban 37 szakmában 270 tagja van. A szakmai taglétszámok csökkenő sorrendben a következőek:
   Cipész 33, kovács 29, szabó 26, bognár 21, női szabó 20, mészáros, hentes 19, asztalos 17, kőműves 15, csizmadia 13, borbély 11, lakatos 10, sütőiparos 8, szűcs 5. Továbbá 4-4 szíjgyártó és köteles, 3-3 műszerész, szobafestő, vendéglős, üveges, és molnár, 2-2 órás, bádogos, takács, papucsos és kádár, valamint 1-1 késes, kosárfonó, cserépfedő, ács, kéményseprő, kefekötő, esztergályos, kocsifényező, kalapos, szűrszabó, géplakatos és nyomdász.
   1933-ra egyébként megnőtt az építőmesterek száma (és az iparosokon belüli aránya), jelentősen megszaporodtak a vasas és a faipari szakmák képviselői, és számában változatlan arányban viszont lecsökkent a bőrösök-kézművesek szerepe. A szövőipar takácsai (hajdan a legnépesebb céh) csak mutatóban maradtak meg, viszont annál több szabó került a helyükre. Megjelentek a már említett helyi „nagyüzemek“ (malmok, szeszfőzdék, vágóhíd és nyomda), amelyek alkalmazottakat is foglalkoztattak. Így az ipartestületi iparos-lista 270 tagjához számíthatunk még 40-60 alkalmazottat, illetve mesterenként-műhelyenként 1-2 inast, illetve segédet. Ezek szerint az iparosok és az iparban foglalkoztatottak száma 500-600 főre becsülhető. Ez a foglalkoztatottak 6-7%-ának felel meg.
   „Én 36-ban mentem el ipari tanulónak, 34-ben végeztem el a polgárit, szerettem volna tovább tanulni, de nem taníttatott senki. Bőgtem egy évet, 35-ben írtam Gál bácsinak Budapestre, a Losonci utca 14-be, és ő rábeszélt, hogy suszter legyek. „Felfelé törekvő ifjú Kiskunmajsa“ jeligére írogatott ő nekem a cipészek lapjában. 1936-ban már országos pályázatot nyertem, 17 éves koromban segéd lettem emiatt, és hívtak Pestre is. Első évben nem mentem, de harmincnyolc februárjában már igen. Ott technológiát végeztem a Corvin mellett. Szaktanfolyamot tettem, leszakvizsgáztam, oktattam is rajzot. Nagyon jó tanfolyam volt az, este hattól kilencig tartott. Nagyon szép parkettás műhelyben dolgoztunk, de csak diplomatáknak. Méghozzá valutákat rejtegető cipőket, ortopéd cipőket csináltunk. Az üres talpakba, sarkakba, szárakba később már én helyeztem bele a valutákat. Nagyon jól fizettek. Nem is ellenőriztek, tizenhét éves kölyök voltam, de megbíztak bennem. Jól megtanultam ott a szakmát, főleg az ortopédiát.
   – A háború előtti majsai iparostársadalom hogyan rétegződött?
   – A cipőiparban nem volt itt gazdag ember. Zsidó tőkével dolgoztak, strómanként, a cipészek főleg a Beckék pénzével. Odaadták nekik az anyagot, és ősszel a vásárkor elszámoltak. Egyedül a Lódri bácsinak volt 2-3 sátra, ő volt a legmódosabb. A javát eladta ő is, mert kellett a pénz, a vacak áru meg a nyakán maradt. Túltermelés volt akkor, nem szabad elfelejteni, hogy a harmincas években túltermelés volt. Apámnak csak két rúd csizmája volt, ő csak egy emberrel dolgoztatott mindig. Kiugróan gazdag iparos nem volt. Bognár sem volt. A Vörös Sándor kovács is egy-két kocsival ment el a vásárba, de többel nem.
   – Az iparosokra változatlanul jellemző volt, hogy szőlővel és kisebb földdel rendelkeztek?
   – Csakis az volt a jó iparos, akinek volt ilyen melléke, földje, szőleje. A föld hasznából megvásárolták az anyagot, és abból érvényesültek. A föld akkor sokat jelentett. Apám is amikor megnősült, lett egy kis földjük, csak akkor tudott lábra kelni, hogy vett egy kis anyagot. Ez akkor jellemző volt.
   – Mekkora földterületük volt általában az iparosoknak?
   – Fél hold körüli, nem voltak azok nagy területek. Nagyrészt az Iparban voltak a szőleik, azért is hívták az Iparnak. Mesze-messze szőlők, nagy szőlők nemigen voltak az iparosok kezén. Ezek köztes művelésű szőlők voltak, gyümölcsfákkal.
   A kocsmárosok eladták a termést, a Rádóczi bácsi például elmérte. Abban az időben a paraszt sem élt jól. Alig egy-két évvel korábban papírt adtak a gabonáért, bolettát. Az élt meg, aki tudott fordítani. Eladta, mint bormérő például a termést. Vagy kit tudta tartani. Nem voltak ilyen nagytanyás emberek, mint most. Inkább az ügyvédek gazdálkodtak, a Balogh Imrének, a Névynek is volt tanyája, villája a Bulyovszkynak (orvos), ma úgy mondanák, hogy a szabadfoglalkozású értelmiségieknek. A főjegyző Komáromynak, a bírónak, a százados Terbének, aki jogász lett, és később villanyszerelő, majd gondnok a félegyházi kórházban. A kereskedők közül is esetleg a Sipos volt erősebb meg az emeletes-Patyi, ezek olyan jó gazdálkodó emberek voltak. A harmincas években volt az a váltórendszer. A Patyi eladta a príma földjét, negyven holdat, és vett Szankon – meg se nézte, hogy milyen a föld – a jó föld árából több száz holdat. Erre aztán vett föl kölcsönt, és megbukott. Azt a földet nem is művelte. Én nagyon haragudtam rá, mert apámat is ő húzta csőbe. Értesült róla, hogy defláció lesz. Adott apámnak hitelt: Vegyen föl, minél többet, Hegyes bácsi, itt a jó alkalom! – és egy év múlva a felét se érte már. Akkor nem fölfelé ment az ár, hanem lefelé. Nem kellett az áru akkor senkinek se. Eladtuk még a párnát is, hogy a váltót valahogy ki tudjuk fizetni.
   – Egyszóval akkor a leggazdagabbak az ügyvédek voltak, és egy-két szabadfoglalkozású…
   – És egy-két paraszt. Még a Beneth Gusztáv nevű vállalkozó tartozott talán a gazdagok közé. De azok a kígyósi földek is rosszak voltak a Jenovay-birtokon. A jó gazdák inkább itt a halasi földeken éltek. Majsa eredetileg is szegény volt, itt nem voltak jó földek…
   – Az iparosok általában saját házban laktak?
   – Általában igen, de ott volt a műhely is egyúttal, mint nálunk a konyhában. Kevés olyan iparos volt, mint a Juhász Pista, aki üzletet bérelt vagy a Csábi szabó is nyitott üzlettel dolgozott. Általában a háznál dolgoztak, ott is a konyhában. Baráti köröm tagjai egymás után haltak meg tüdőbajban, akkor még nem tudták gyógyítani ezt a betegséget. Poros, piszkos, szűk helyen dolgoztak az iparosok. A Neumann zsidónak is volt egy műhelye, ő is inkább dolgoztatott, a szakmához nem nagyon értett. A Máté Ferkó háza volt az övé, a parókiával szemben. Az iszonyatos volt, hat-nyolc ember ült ott fönt a priccsen, nem bírtak fölállni. Nekünk az oroszoknál a hadifogságban különb hálóhelyünk volt. A szobában olyan fejmagasságban volt a deszkapadozat és ott dolgoztak. Iszonyatos volt. Poros, piszkos, egymás után haltak meg az emberek, tele volt az piszokkal, fertőzéssel. A hatóságok is fölfigyeltek a végén már erre. Általában a két-három segéd is csak időszakos volt, molnárinas volt sok. A kovácsnak is csak egy volt, aki ütötte a vasat. Sokat nem neveltek, nem tudott elhelyezkedni aki végzett. Vándoroltak az iparosok. Leültették őket, ettek egy kis kenyeret és mentek tovább. Akkoriban én a Katolikus Legényegyletben tevékenykedtem, felkaroltuk ezt az ügyet…
   – Arra nem került sor, hogy gépesítsék az iparosok műhelyeiket?
   – Nem ment úgy az ipar. A kőművesek közül is nagynak számított a Terbe, aki az iskolát építette. Ő szerzett azon az iskolán valamennyit, de ő is összetársult a Patyival. Azzal a Patyival, akinek a fiát fölakasztották ötvenhat után. Egyedül nem bírt a feladattal, össze kellett társulnia. Nem volt neki se annyi segédje, hogy megépítette volna az iskolát. Nem nőtt ki Majsán az ipar. A Terbe is annyit keresett az iskolán, hogy fölépítette a maga házát.
   – Milyen rangja volt a faluban az iparosoknak?
   – A jobb iparosokat már nem nézték le. Néhány iparos az Úri Kaszinónak is tagja volt. Persze nagyon kevés. Azok, akiket úgy elismertek, meg az Ipartestület vezetői voltak. Velük már leültek az ügyvédek is. A Nigrényi, a Czinkóczi bácsi, Ádám Jóska, ők elismertebbek voltak. De összességében nem ütötték meg azt a rangot, mint a hivatalnokok. Nem volt jó parti egy iparos. Egy iparoslány csendőrhöz szívesen elment volna, de nem volt pénz, nem tudta a kauciót letenni. Benősülés, összeházasodás ritkán volt. Birtokos birtokossal házasodott. Olyan volt egy-kettő, aki benősült birtokos családba, de megszólták érte a gazdát. A húszholdas paraszt megszólta. Elvileg egy iparos életszínvonala olyan volt, mint egy húszholdas paraszté, és mégis. Apám is így vette el anyámat, és pedig csak huszonkét holdja volt nagyapámnak, mégis az volt, hogy a szegény iparoshoz mész vagy a gazdagparaszthoz? Anyám a szegény iparost választotta. Kinőtt valaki esetleg az iparosok közül, ha elvett egy gazdagabb parasztlányt. Félegyházán már voltak ilyenek. De itt nem tudott az iparos megtőkésedni.
   – Azzal volt mérhető a rang az iparosok között, hogy kinek hány sátora volt a vásárban?
   – Úgy, úgy. Akinek volt tőkéje, megjelent a vásárban. Kész árut termelt. Akkora üzlet nem volt, hogy csak méreteset csináljon. Itt a legnagyobb volt a Kerekes bácsi, négy-öt segéddel, ő már jegyezve volt. (Mikor a szövetkezetet szerveztük, nem is akarták engedni, hogy fölvegyem a szövetkezetbe.) De ez mind nem dolgozott a műhelyben, kettő-három otthon saját házában dolgozott, ezeket zicceseknek hívták. Megkapták az anyagot, bementek érte, hazahozták. Én is így dolgoztam évekig. A Beck Andor bőrkereskedőnek. Vagy apám a Weinberger cipőkereskedőnek. Ez a Nagy-Weinberger volt, a Kis-Weinberger itt a mi utcánkban az alvégben lakott, ő szatócs volt. Amaz meg ruhás és cipős. Ő adott bónt a bőrkereskedőnek, ő vállalta a garanciát, mi elhoztuk az anyagot, és neki dolgoztunk. Mikor szállítottunk, nem pénzt adtak, hanem levásárolhattuk. A vásárban azért csalafinta volt a sok suszter, mert idegen tőke is lehetett az. Volt olyan, én láttam a harmincas években, hogy a kereskedő mindig a zsebébe nyúlt és nézte az órát. Adta potom pénzért a portékát. Mi nem bírtunk mellette árulni. Megkérték, adta. Mert tizenkettőkor lejárt a váltó. Meglett a pénz vagy lejárt az idő, csomagolt, elment. Nem lehetett mellette árulni. Kiskőrösről, Félegyházáról jöttek ide, letarolták a vásárt. Ha az ő pénze lett volna, akkor nem ezt csinálja, akkor kitart. De nem tudott kitartani, nézte az órát, hogy még hazaérjen a váltó lejárta előtt. Összefogtak azért az iparosok. A bognárok megcsinálták a famunkát, a kovács fölvasalta, aztán közösen vitték a vásárba. Egy-két-három kocsit vittek általában. Más szakmában ez nem volt persze, de ezek egymásra voltak utalva.
   – Az Ipartestületnek mi haszna, értelme volt?
   – Kezdetben, amikor alakult, nem nagyon adott semmit. Akkor volt érdemes tagnak lenni, amikor az Ipartestület a háború kezdetekor anyagot is utalt ki. Akkor az Ipartestületen keresztül adták ki az anyagot. De a kezdetektől fogva összetartotta azért az iparosságot ez a testület. Dalárda volt, Iparoskör, Negyvennyolcas Kör. A március 15-e nagy ünnep volt akkor. Az iparosok majdnem csak akkor mentek bálba. Mert arra elment igencsak minden iparos. Ezekben a negyvennyolcas bálokban volt fizetéses vacsora, mások nem is nagyon tartották így azt az ünnepet, csak az iparosok. Parasztok nem tartották, az urak se nagyon. De az iparosoknál ez nagyon élt. Meg aztán az Ipartestületnél lehetett szerződtetni, aki nem volt ipartestületi tag, nem szerződtethetett meg szabadíthatott. Nem volt nagy pénz a tagdíj, az jelentéktelen volt. De a segédtartásban segített, jogilag kishatóság volt azért. Itt helyben lehetett később mestervizsgát tenni… Itt általában mindenkinek volt iparja. A molnársegédek voltak csak kivételek. Meg a kéményseprők. Az állami monopólium volt, az volt a legjobb ipar a világon, Majsán csak egy volt, a Messzi néni volt talán a leggazdagabb az iparosok közül. Mert monopolhelyzete volt. Még a pékeknek volt jó iparuk. Ők árultak piacon is, otthon is. Meg a hentesek. Pék meg hentes meg suszter, szabó, ezek voltak. Kis kosarasok voltak még, egy-két szíjgyártó, takács már alig. Azok már a gyerekkoromban is szűnőben voltak. A parasztok nagyon szegények voltak akkor, nem tellett díszes szerszámra meg miegyébre…
   – Az iparosok kiket tartottak kisebbnek maguknál?
   – A szegényparasztokat. Rá volt utalva az iparos, de lenézte. Mert onnan jött. Ipardinasztia kevés van. Mert amelyik olyan, az már nem volt annyira szegény, hogy télen iparos volt, nyáron meg részes. Elment kaszálni, részben aratni. Az iparosok fele körülbelül ilyen volt, rákényszerült a részességre. De negyedénél mindenképpen több. Főleg az idénymunkások, szabó, suszter. Kimentek nyáron részmunkára, jó helyekre, meglehet az is, hogy dolgozott neki, és az sem volt rossz ilyen helyekre elmenni. Beelőzte magát, hazavitt négy-öt mázsa gabonát, vett malacot, és ő már akkor volt valaki. Könnyebben hányta magát. Vágott egy disznót, nem kellett pékhez menni kenyérért. Az asszony dagasztott, kelesztett otthon, és ezt vittük a pékhez. Az ilyen ember nem volt annyira kiszolgáltatva. Nem volt ugyanis havi fizetés. Volt olyan nálunk is, hogy nem volt pénze a polgárnak, megcsinálta a csizmát hitelbe az apám és nem jött érte. Föl volt akasztva a falra a kész áru, hogy majd csak jön érte a gazdája. De nem jött. Nem volt otthon egy fillér sem, nem tudtunk venni negyed kiló húst sem. Azért mondták, hogy jó a fixeseknek, mert azok úriemberek, azok készpénzzel fizetnek…
   – Mi volt az iparosok álma?
   – Hogy a maguk gazdái legyenek. Hogy annyi anyagjuk legyen legalább, hogy ha bejön a vevő, meg tudja azt mutatni, hogy ebből a fából készül a szekrény. Ez a fa legyen az!, mutathasson a vevő a jó szárazfára. Cipésznek, hogy ebből a bőrből, szabónak, hogy ebből a szövetből. Hogy két-három vég szövete legyen. A Nyerges szabó kezdett itt ilyen akciót, egy félegyházi zsidó adta neki bizományba az árut, nála volt raktározva, és nem a kereskedő adott hitelt az ismeretlennek, hanem például az én ruhám is részletre készült tizennyolc éves koromban. Elmentünk a Nyerges bácsihoz, kiválasztottuk az anyagot, fekete csíkosat, és részletre megvettük. Egy kisebb összeget lefizettünk, a többit meg részletre hagytuk. És volt neki legalább tíz ilyen vevője, mindig nagy volt nála a forgalom, és ő garanciát vállalt arra, hogy mivel ismerősnek csinálta, meg lesz a pénz. A félegyházi Strasszernek nem kellett a pénzre vigyázni, neki csak a Nyergesre kellett. Ez volt az iparos álma. Eladtuk mi is az első szőlőt és gyümölcsöt, ami azon a kis kétszáz négyszögölön termett, bevittük a Fischoff Imrének, ő adott érte párszáz pengőt, elmentünk vásárolni, készpénzért másként lehetett vásárolni, akkor ugye alku volt még, már azon megkereste az apám a kereskedőnél a vásárlásnál az övét, mert készpénzzel fizetett. Gondolkodott a kereskedő is, és odaadta az árut, nehogy a másikhoz menjen. Így már a sajátunkat vittük a vásárra. A kocsisnak legyen kocsija, az asztalosnak bútora, a talicskásnak talicskája, amit meg tud mutatni. A szabónak egy kis szövete, mert ha úgy vitték oda a szövetet, abból ha megspórolt, az is kevés volt. De ha négy vég anyagból öt ruhát kiszabott, abból már tudott spórolni. Abból már egy méter megmaradt. Vagy ha nekem kiadta ziccerre a Beck az anyagot, alásimföltem, ő kirajzolta ceruzával, én alásimföltem, és húszon megspóroltam egy párat. Észre is vette, nem is adott többet. Pedig nem csináltam én azzal rosszat, úgyis lefaragtam volna azt a bért. Aki raktárra dolgozott, annál ez volt, hogy ne legyen kiszolgáltatva. Drágábban is adták neki az anyagot, meg le is volt neki kötelezve, ha például ziccre dolgozott.
   – Mi lett, mi lehetett az inasgyerekből?
   – Taníttatni szerette volna mindenki a gyerekét. Mert a fixes volt akkor az isten. Én például elmentem volna papnak szívesen. Jó tanuló voltam, azt javasolták, más nem taníttatott ingyen, elmentem a Varga Miskához (apátplébános) kétszer is apámmal, de engem már nem taníttatott, mert addigra már becsapták… Négyet-ötöt kitaníttatott az öreg Varga abban a reményben, hogy papok lesznek, amikor már mi mentünk. Meg az apám flekkes is volt, szabadszájú. Meg is mondta, hogy nem szereti a papokat. Nem káromkodott ő, legföljebb azt hallottam tőle, hogy: Ha van Isten, ezt nem tűri el! – de nem volt káromkodós. Sok igazságtalanság érte apámat. Az apósa lenézte, megátkozta, hogy: Száradjon rád a hús! Kilakoltatták, az emeletes-Patyi becsapta, hogy: Hegyes úr így, Hegyes úr úgy – aztán jött a defláció. Ő tudta már előre, hogy árzuhanás lesz, és elúszott mindenünk.
   – Vállalkozói réteg nem volt Majsán?
   – Egy bérlő volt, a Beneth Gusztáv, az emeletes-Patyi saját tőkével dolgozott meg bankkölcsönnel. Ő nagykereskedő volt, mézzel meg cukorral kereskedett, a Felföldi Berci kisebben, de ő is olyan vállalkozó-forma volt. A zsidó felvásárlók se saját tőkével dolgoztak, például a Fischoff. Inkább kofák voltak. A halasi Schneidernek dolgoztak. Szinte alkalmazottak voltak. A Neumannék kivándoroltak a háború után. A Molnár doktorék nem jöttek vissza. A Seilerék sem, pedig nagyon rendes emberek voltak. Ők gabonakereskedéssel foglalkoztak. A Sugárné hazajött, ő tollas volt abban a házban, ahol az ügyvédi munkaközösség van. A Fleischeréknél a gyerekek megmaradtak, csak a szülők haltak meg. A Beck Andoréknál mindenki meghalt.
   – Ők zömmel kereskedők voltak.
   – Egy volt csak iparos, a Neumann. Általában jó kereskedők voltak. Sokan megszedték aztán a cserekereskedelem idején magukat az elveszett zsidók vagyonából. A pestiek életüket és vérüket adták egy darab kenyérért akkor…
   – Ha egy iparosnak tanácsra volt szüksége, kihez fordult?
   – Az Ipartestülethez. Nem volt más. Másutt azért másként volt. A majsai élet elkeserítő volt, ezért mentem én is Pestre. Ha már suszter leszek, akkor csak az leszek, nem törődök mással. Egy jezsuita prédikációjában hallottam, hogy egy szegényember fohászkodott az Úrhoz: Adj nekem tanácsot, hogy mit csináljak. Szegény vagyok. – Mi a szakmád? – Mindenhez értek, mégis szegény vagyok. – Mi a legrosszabb szakmád? Spekulált a szegényember és eszébe jutott, hogy a tűkészítés milyen nagy fáradsággal jár, az a legundorítóbb. Azt mondja neki aztán az Úr, hogy ha meg akarsz gazdagodni, csak ezt csináld, semmi mást! Elszörnyedt a szegényember, de ha már a bölcs Úr ilyen tanácsot adott neki, csak megtartja. Hamarosan aztán tűgyáros lett. Ezt a mesét én nagyon magamba szívtam.
   (Részlet a Hegyes Ferenccel [1920] készült interjúból)

 

Emlékek a helyi kereskedelemről és a zsidóságról

   Kiskunmajsa kereskedelmi életét (ahogyan szinte minden hazai települését) nehezen lehet ebben az időben elképzelni a zsidóság jelenléte nélkül – róluk ezért külön is beszélnünk kell. 1835-ben a községben még csak hét zsidót írnak össze, az 1870-es népszámlálás viszont már 152 majsai zsidóról tud, s mint említettük, ez a létszám nagyjából hasonló marad a II. világháborúig.
   Adatközlőink – teljesnek nem mondható – felsorolása szerint a helyi zsidóság soraiban kulcsfigurának számított egy vegyeskereskedő (Beck Sándor), akinek három fia közül az egyik bőr- és borkereskedő, a másik nagykereskedő lett. Két fa- és tüzelőanyag-kereskedő (Stein Miksa és Hauer Lipót), illetve egy gabonakereskedő (Seiler Gyula) tartozik még a nagyobb vállalkozók közé. Ugyancsak itt említendő a két legtőkeerősebb vállalkozás, a Székely-testvérek gőzmalma és Schwarcz Artúr már említett nyomdája. Több vegyeskereskedő, szatócs, majd egy textilkereskedő (Nagy-Weinberger), rőfös, valamint a toll- és bőrkereskedők (Fleischer Andor, Weisz Lipót, Csillag és Fischoff Mihály, utóbbi gyümölcsfelvásárlással is foglalkzott) következnek a sorban. A két világháború közötti gazdasági életre visszaemlékezők említést tesznek még Plohn József fényképészről, Weinsctock órás-ékszerészről és Neumann Hermann cipészről. Meglepően kicsi a szerepe a zsidóságnak a szabad értelmiségi pályákon (Majsán különben is vékony az értelmiségi réteg): dr. Molnár Lajos orvos neve említhető itt csak.
   A helyi zsidóság békeidőben (a századforduló környékén és a két háború közötti konszolidáltabb években) elnyerte szerepének, vállalkozókészségének illetve tőkeerejének megfelelően az őt megillető helyet és rangot a falu társadalmában – noha ezt időről időre megbolygatták, felborították, s végül széttaposták a politika közismert eseményei.
   Már betelepülésükkor – a XIX. század közepén – meg kellett küzdeniük a jászkun elöljáróság antiszemitizmusával, s még súlyosabb bűnbakképzés történt velük kapcsolatban a forradalmak 1919-es leverése után. A húszas évek elejének Majsán is súlyos feszültségeiért itt is a Tanácsköztársaság helyi (és idegen) vezetőit és főleg a zsidókat teszik felelőssé. Már egy 1919. augusztusi helyi képviselőtestületi gyűlés foglalkozik ezzel a kérdéssel: „Napirend előtt, tárgysorozaton kívül olvastatott az elöljárósághoz érkezett névtelen előterjesztés, melyben névtelenül azt kívánják, hogy a képviselőtestület zsidó tagjai azért, mert a kommunizmus előidézői köztudomás szerint ők voltak, valamint azok a tagok is, kik nem megélhetési kényszerből, de bármi címen a Tanácsköztársaság szolgálatában állottak besúgás vagy tényleges szolgálat által, a képviselőtestület kebeléből zárassanak ki.“ Így kerül sor például Günsberger Gyula és Sasvári Sándor eltávolítására, de olyanok is találhatók a kirekesztettek névsorában, akik – bár zsidó származásúak voltak – a Tanácsköztársaság alatt távolmaradásukkal tüntettek (például a Székely-testvérek és Beck Ignác).
   Ennek ellenpontjaként mintegy, hadd idézzük azt a nekrológot is, melyet a község hetilapja, a Kunsági Hírlap közöl a direktórium egykori elnökéről: „Komor gyászjelentés tudatta a napokban a hírt, hogy meghalt Günsberger Gyula, a kiskunmajsai Székely-malom főkönyvelője. Günsberger Gyula csendes, szerény visszavonultságban élő tagja volt a kiskunmajsai társadalomnak, hogy mégis megemlékezünk róla, azt azért tesszük, mivel valamikor ő volt a község vezetője. Amikor az őszirózsás forradalom a kommunizmus karjaiba játszotta át a hatalmat az országban, Kiskunmajsán is nagy változások történtek. A jegyzők ekkor már régen elkergetve: a hivatalokban mások ültek, az új éra emberei. A hatalmat és a vezetést a direktórium tagjai gyakorolták, amelynek elnökévé Günsberger Gyulát választották. Ma, tizenhárom esztendő távlatából is csak azt mondhatjuk, ha tárgyilagosan tudunk bírálatot mondani, hogy nagy szerencse volt ez Kiskunmajsa községre, mert személyében olyan egyén került hatalomra, aki sohasem élt azzal vissza, hanem mindenkor a türelmet hirdette még azoknak is, akik pedig akkor a vért áhítozták. Ez csakhamar gyanús is lett az akkori hatalmasok szemében és egy alkalommal majdnem az életével fizetett érte. A kommunizmus bukása után ő ellene is vizsgálatot indítottak, de csakhamar kiengedték, mivel semmi erőszakos dolgot nem tudtak számlájára írni. Ettől kezdve csendes elvonultságban élt és dolgozott, és semminemű politikai mozgalomban nem vett részt. A halál is váratlanul lepte meg, és egy szempillantás alatt vézett vele: agyvérzésben halt meg. Kötelességünknek tartottuk megemlékezni róla, hiszen személyével egy időben csaknem teljesen összeforrt Kiskunmajsa élete is, és még politikai ellenfelei is elismerhetik róla, hogy azokban a borzalmas időkben községünk véráldozat és túszok nélkül úszta meg az ellenforradalmak napjait is. Kedden temették nagy részvét mellett.“
    
   „Megértem a 14-es háborút, az apám négy és fél évig volt katona, már akkor öt gyerek a világon volt. Négy fiútestvérem volt. István, Imre, Sanyi és László. A Pista bátyámat 44-ben átvitték Dunántúlra, azóta nem tudunk róla, elpusztult. A 19-es forradalmat is átvészeltük. Sok kínkeserves élményem volt. Emlékszem, hogy sok pesti képviselő úr lejött Majsára annak idején, akkor is volt rablás, akkor is kirabolták a zsidó kereskedőket. Sőt az hiszem, akkor volt a legnagyobb rablás. Tizenkilencben itt volt Gömbös Gyula, és nagy beszédet tartott a piactéren. Vége volt a beszédnek, mi nem mentünk ki, itt a Patyi-háznál néztünk kifelé, és később hallottuk, hogy a beszéd végén kiadták a jelszót, hogy: A zsidókhoz! Megkezdték a Lázárnál, de ő nagyon okosan csinálta, kinyitotta az üzletét, beengedte az egész népet, hogy: Kérem, nem kell betörni, tessék, itt van az áru! Mindenki azt visz el, amit akar, de ne törjék össze az árumat. Mindenki vigye, ami neki kell. Nem vittek el semmit, megszégyenültek és elmentek. Aztán a Nagy-Weinbergeréktől kezdve lefelé a Beck Ignácékat kirabolták, a Steinéket kirabolták, a Flajserékat kirabolták… Mikor lezajlott a vörös uralom, jöttek a fehérek, azután a román katonák. Sok mindenen keresztülmentünk. A román tisztek rettenetesen szigorúak voltak a közkatonákkal szemben, mindenért megverték őket. Nálunk a Patyi-házban volt a konyhájuk… Mikor vágták a jószágot, apám bőrkereskedő volt, ő mindig megvette a bőröket.
   (Részlet az Emerichné Fischoff Annával [1911] készült interjúból)

    
   „Emlékezetem szerint 165 zsidó család volt Majsán. Volt külön iskolájuk, sahterük, papjuk. Az iskola a Bulyovszky-házzal szemben volt. Ők különálltak. A fatelepek tulajdonosai a Hauer és a Stein zsidók voltak, akiknek a háza helyén a kenyérgyár van. A múzeum helyén lakott a Seiler, ő gabonakereskedő volt. Az ő lányát vette el feleségül a Molnár doktor. Annak a fia orvos most Amerikában, nagyon jómódban él, már nyugdíjas. Jó üzleteket tartottak fenn a zsidók, gazdag raktáraik voltak. Volt tíz-tizenkét szatócsbolt, itt télen is lehetett kapni narancsot, fügét, szentjánoskenyeret. Zsákokban árulták a szentjánoskenyeret. A szegény gyerekek csemegéje volt az. Staniclik voltak kikészítve, és úgy kellett kérni, hogy: Kérek négy filléréért gyerekbevaló cukrot! …A Csillag-házban (szemben a volt egészségházzal) a Kunsági Hírlappal konkuráló újság nyomdája volt. Ez inkább ellenzéki, zsidó érdekeket védett. A Schwarcz Artúr nyomdája eredetileg ott volt a bazárépület sarkában, aztán átvitte a nyomdáját a Csillag-házba.
  (Részlet a dr. Kováts Lászlóval készült interjúból)
    
   „A kereskedők között elsősorban itteni zsidó kereskedők, azok voltak eléggé elterjedve. De alkalmam volt látni, amikor zsidó ember – hátán a nagy batyu – ballagott, jött a vasútról, aztán akkor hát… Elég sok volt már azelőtt is zsidó Majsán, üzletek, és akkor ha az egyikhöz vagy a másikhoz bement valaki, megkapta a támogatást, meg hát valószínű, hogy anyagi támogatást is kapott. És akkor vagy először alkalmazott volt valamelyiknél, később aztán egy kis üzletecskét csinált…
   Általában azért mind eléggé összeszedték magukat, nemigen volt olyan, aki itt tönkrement volna közülük. Ugye, ők jól értettek a munkásember nyelvén, vagy ha bement a boltba az a parasztember, szívesen fogadták: Mivel szolgálhatok? Parancsoljon! Így van, úgy van…! Sőt, nem csak ezt, hogy megvárta, hogy bemenjen, hanem amikor szünet volt, akkor igencsak kinn állt az ajtóban. Ha már jött arra egy olyan kinézésű ember, hogy lehet hogy ennek valami köllhet, akkor megszólította, hogy hát: Mi járatban? Mi érdekelné? Gyűjjön be, nézzen szét! Hátha tanál olyat. Oszt igencsak tanált valamit.
   Volt két zsidó fakereskedő. Az egyik volt a Stein Miksa. Ott lehetett kapni építkezéshez deszkákat, különböző faanyagokat, aztán árult aprított fát is, akkor szenet is árult. Aztán amikor odakerült, hogy a zsidókat kezdték így összeszedegetni, üldözni, akkor aztán már őneki is nehéz helyzete lett, már nappal odahaza volt, de inkább a felesége, mert ő bujkált, az én anyám is többször befogadta ezt a Steint, hogy mégiscsak biztonságosabb, mint ha odahaza lesz a lakásában éjjel. Mert bizony rájuk verték az ablakokat is, meg hát annyira ki voltak téve a veszélynek, sose tudhatta, hogy mi vár rá.
   Aztán volt egy másik zsidó is, ilyen vasáru üzlete volt neki. Az is, így összetanálkoztunk délután – mert én nem voltam az, hogy támogattam volna őket, se ellenségük nem voltam, csak az ember mint embert sajnálta,hogy annyira ki vannak téve mindennek – azt összetanálkoztunk vele, aztán azt mondja, hogy: Máma sajnos már úgy néz ki a helyzet, hogy éjszaka már jönnek értünk. El lehet képzelni, hogy milyen kétségbeejtő helyzete lehetett. De azt azért akkor még nem vitték el, de később aztán őket is elvitték, családját is, meg minden… Hát voltak ilyen történetek sajnos…
   Na így az összeszedésekre, az is egy nagyon szomorú eset volt – a dátumot már nem tudom, hogy melyik nap hanyadikán – csak az egész járás községeiből akik zsidók voltak, azokat összeszedték. Lovaskocsin hordták be őket. Akkor én már a községházán dolgoztam; a munka az már nemigen ment, az ember olyan ideges állapotban volt, az ablakon keresztül néztem, hogy szaporodnak a községháza udvarán a zsidók. Voltak ott asszonyok, férfi is, kisebb gyerekek, aztán egy része a földön üldögélt, de volt, aki keresett magának kisebb ülőkét, padot, valamit, üldögéltek. Este aztán összeszedték őket, és kivitték Kömpöcre. Ez a Kömpöcpuszta uradalmi föld, nagybirtok volt, és ott csináltak nekik valami barakkot, és oda terelték ezeket a zsidókat, és ott etették őket jó pár hétig. Onnan aztán bevitték őket Szegedre. Állítólag a Kendergyárban dolgoztatták aki bírt, és csak azután ez se tartott sokáig, mert bevagoníroztatták őket, és vitték ki.
   Itt a szemben levő házban is volt egy Fischoff nevezetű, ő beszélte el, hogy ott aztán mindig arra vártak – illetve nem vártak –, hogy mikor kerülnek be a kemencébe, mert égették ottan őket… Aszongya, alig volt már néhány, aki után ő is következett volna, nagyon el volt keseredve, meg az a kétségbeesés, hogy látta, hogy égetik őket, de olyan szerencséje volt, hogy valami meghibásodás történt a kemencével, úgyhogy ő már nem jutott be… De akkor már az oroszok közel voltak, és felbomlott az egész, és ő aztán szerencsésen hazakerült…
   Akkor aztán elölről kellett nekik kezdeni az életet, mert ugye amijük volt, azt mind széjjelhordták… Volt azért egynéhány, aki utána valamennyire összeszedte magát, csak már olyat nem tudott egy se, mint azelőtt. De azért nyílt még zsidó bolt egy-kettő a Fő utcán is.
   (Részlet Balogh Lajos önéletírásából)

    
   A zsidóság tragédiáját szemlélteti az a sírfelirat, amelyet a majsai zsidótemető egyik obeliszkjén találtunk. Az ismeretlen emlékező az 1928-ban elhunyt családfőhöz, Beck Gáborhoz intézi megrendítő sorait: „Az emberiség szégyenére 1942. év január havában, Újvidéken, gyilkos csendőrgolyótól találva, a Duna hullámaiban mártírhalált haltak gyermekeidből Beck Bella 54, Beck Jenő 48, Beck Jenőné 28 és unokáidból: Beck Mira 11 és Beck Andrija 9 éves korában. És 1944. július havában otthonukból elhurcolva, kirabolva, emberségükben meggyalázva, idegen földön mártírhalált halt a legjobb édesanya, özvegyed, Beck Gáborné Fischer Rozália 79 éves korában, gyermekeidből Beck Lajos 51, Beck Lajosné 42 és unokáidból Beck Vera 18 és Beck Gáborka 8 éves korában. Legyenek átkozottak és földönfutók minden ivadékukban azok, akik halálukat előidézték.“
    
   „Volt egy időszakunk, amikor hagytak minket élni, 1925-től 1935-ig. A Bethlen miniszter idején kezdődött ez. Károlyira emlékszem még, akkor volt egy időszak, amikor tűrhetően, becsületesen lehetett élni. A apám a Schneider cégnek dolgozott 35 évig egyhuzamban. Először gyümölcsöt vásároltunk neki, aztán később az Imre bátyám vette át a baromfit. Akkor becsületesen tudtunk volna élni. Saját pénzünk sohasem volt, mindig úgy vásároltunk, hogy ők adták a pénzt, és mi voltunk a fölvásárlók.
   Nagyon sokat dolgoztunk, az egész család együtt dolgozott. Pista bátyám ugyan szakot tanult, rőfössegéd volt. Itt lakott a Beck Jóska, ők átmentek Halasra lakni, ott nála szabadult föl a Pista. Akkor volt ő vöröskatona utána…
   Az 1925-35-ig tartó időben tudtunk létezni, akkor nem bántottak bennünket. Majsán olyan zsidóság volt, akik itt születtek. Apám testvérei is mind. Akkor éltünk egy olyan tíz esztendőt. Akkor nem bántottak bennünket. A lakossággal nagyon jó viszonyba voltunk. Ha a zsidóhoz bement valaki, akkor – a majsai parasztság nagyon szegény volt, egy bizonyos felső réteg, még a mezőgazdasági rétegben is, akik nagybirtokosok voltak, azok kihasználták a szegényparaszt munkásságot – nagyon sokszor eljöttek a zsidókhoz, a zsidó boltosokhoz, a zsidó kereskedőkhöz, de hát mind kereskedő volt itt. Talán az egy Plohn-féle ipar (fényképész) volt meg a Schwarcz-nyomda. A többiek mind kereskedők voltak. De úgy nem mentek be és nem jöttek ki, hogy amit ők kértek vagy amiért ők jöttek, az ne lett volna. Ha azt mondták, hogy pénz kellene nekik:
   – Mennyi?
   – Ennyi.
   – De hát Tésúr vagy Tésasszony, nem tudom én megfizetni, csak ekkor meg ekkor.
   – Azt nem kérdeztem.
   Szóval bárhová bementek, úgy nem jöttek ki, hogy amit ők kértek, ne kapták volna meg. És meg is becsültek minket. Mert akkor nem volt zsidózás. Abban a tíz évben nem. Mikor ez a Felvidék-ügy meg Erdély kezdődött, a bevonulások, akkor már itt volt a szele, akkor már éreztük, hogy az a légkör már nem az, ami régen volt.
   Aztán eljött 1940. Én Halason jártam fehérnemű-varrást tanulni, egyszer csak hívták a bátyáimat munkaszolgálatra. Nem tudtuk, hogy milyen az a munkaszolgálat. Én akkor hazakerültem, mert minden bátyám munkaszolgálatos lett. Apám harminchatban meghalt, én negyvenben hazakerültem, hogy anyám ne legyen egyedül, maradtam. Aztán jöttek sorba a munkaszolgálatos behívások. Egyszer az egyiket hívták, aztán a másikat. Érdekes, hogy Pista bátyámat, aki a legidősebb volt (ő 1900-as), őt nem hívták, csak 1944-ben. Fölszabadult a Beck Jóskáéknál Halason, fölment Pestre, és Aczél Györgynél tizenhét évet töltött egyhuzamban. Aztán Sanyink is szakot tanult. Először vaskereskedő lett, aztán kitanulta a fűszert is, sőt a textilt is. Sanyi beteges volt és nem nősült meg. A Laci meg Szegeden járt iskolába, műbútorasztalos szakot végzett polgári után. Ekkor soha el nem hangzott egy zsidózás Majsán ezekben az években.
   Nekem volt egy pesti vőlegényem, egy zsidó fiú. Ez 1941-42-ben volt, akkor már a csendőrök kezdtek nagyon legénykedni Majsán. Elmentünk, mikor itt volt nyaralni a vőlegényem a Rádóczi-vendéglőbe. Ott volt az egész Fischoff-család, a Juhász Lojzi meg a Menyus. Jó barátok voltak, focisták is, mindannyian nagy focibarátok voltunk. Ez az én vőlegényem hegedűművész volt. Akadémiát végzett, elhozta magával a hegedűt is. Leült egy négy-öt tagból álló asztaltársaság a szomszédságunkba, fiatal csendőrtisztek voltak. A fene gondolta, hogy ezek kikezdenek velünk. Az Elemér elkezdett hegedülni, és a cigányfiúk mind bejöttek az ajtón és odaálltak hallgatni, hogy hogyan játszik. Olyan csodálatos zenét nem hallgathattak minden órában. Hogy bosszút álljanak ezek a csendőrök rajtunk, elkezdtek énekelni ők külön, másik nótát. Elemér úgy intézte mindig a dolgokat, hogy kísérte őket, ezzel megpróbálta kisimítani a dolgokat. Nehogy zűr legyen. De ők aztán rákezdték, hogy eregerberger-sósberger – minden zsidó gazember. Ez már több volt a soknál, fogtuk magunkat, lejöttünk a porondról. Még másik három keresztény fiú is jött velünk. Ahogy én eljövök az asztal mellett, valahogy olyat mondtam, hogy a szavakat már nem tudom visszaidézni, de olyan csúnyát mondtam nekik, hogy az egyikük fölugrott, és pofon akart vágni. Nem álltam meg, mentünk tovább, kiértünk az utcára, és amikor az iskolához értünk, két lövés hangzott el az utcán, de nem ért már bennünket, mert befordultunk azon a sarkon. Másnap – ez egy szombati este volt – jött egy csendőr, hoz egy névjegykártyát, amin az a csendőr fiatalember bocsánatot kér. Tehát, kedves kisasszony – írja le a névjegykártyán –, szeretne személyi rendelőt kérni tőlem, és bocsánatot kérni azért, ami tegnap este történt. Nem tudta, hogy mit csinál, egy kicsit be volt szíva, de szeretne személyesen is bocsánatot kérni. Rettentő puskaporos lettem, és azt mondtam annak a kocsisnak, aki ezt az üzenetet hozta, hogy mondja meg a gazdájának, hogy ne kérjen éntőlem bocsánatot, nem vagyok én az ő bocsánatjára kíváncsi. Nagyon nagyfiú voltam én akkor. Mert nem tudtam elképzelni, hogy a világon senkit nem bántunk, és akkor miért bántanak minket. És én rettentő hazafi voltam. Meg is kaptam érte sok minden jót, amiért olyan nagy hazafi voltam. Így aztán nem lett randevú. De az Imre bement a csendőrlaktanyába, hogy följelentést tesz. A parancsnokkal mi jóba voltunk, mondja az Imre, hogy panaszt akar tenni. Azt mondja erre a parancsnok, hogy ide figyeljen, Fischoff úr, ne csináljon semmit. Elmondta, hogy ennek az apja kicsoda. Csendőrparancsnok volt Szegeden. Ne csináljon semmit, mert csak neki lesz igaza. No de ezt a fiút áthelyezték Majsáról, rögtön. Utána pár hétre rá eltűnt.
   Itt akkor már megkezdődött, 41-42-ben az a… 41-ben lezárták az üzletünket, elvették az iparengedélyt, lelakatolták a raktárunkat. Volt egy kis toll is benne, de mire hazajöttünk, már nem volt semmi. Nem mehettünk se piacra, se sehova. Engedély nélkül nem mehettünk. Elvették a rádiónkat is. Akkor állandó rettegésben éltünk 41-44-ig. Minden este járkáltak a csendőrök, és ha már hallottuk a csendőrlépteket az utcán, akkor: Na, már megint jönnek valamiért! Kezdődött a felvidéki és újvidéki ügy, a Beck Bellát akkor lőtték ott a Dunába, meg a testvérét is… Akkor annyira csúnya világ volt, mindenért megbüntettek bennünket. Ötven pengő, száz pengő. Nem is tudtunk ráadásul keresni. Akkor jöttek idegeneket keresni, kihúzták az összes kis fiókokat, keresték az idegeneket.
   (Részlet az Emerichné Fischoff Annával készült interjúból)

 

   (Írásunk egy 1986-ban Kiskunmajsa társadalomszerkezete 1945-ig címmel írt dolgozat részlete.)