Vekerdi László

Minos trónusán ülni

Schéner Mihály: Magyar Játékfundamentum

   „– A folklórt – felelte Schéner Mihály 1980-ban a drágajó Rozgonyi Iván kérdésére – nálam megelőzte egy rövid átmeneti periódus, amikor igyekeztem az expresszíven ábrázolt formákat absztrahálni, amennyire csak lehet, vagyis a minimumra csökkenteni az érzelmi kifejezést, és maximálisan megközelíteni a zártságot. (…) Ebben az állapotban, de nem Pesten, hanem Párizsban és Stockholmban kezdtem először a magyar folklórral foglalkozni. Egy európai szemlélődés közepette épp a különbségek késztettek arra, hogy valami sajátosat produkáljak: ami magyar népi ihletésű, e népnek a sajátja. Először lovakat rajzoltam és festettem. Tegnap nézegettem a vázlatokat: oda van írva, hogy ››Stockholm‹‹. A vikingeknek, ennek a hajós népnek, van egy kis népi lovacskájuk, a ››dalarnai ló‹‹. Az is itt van a polcomon. Minden méretben csinálják, olyan kicsiben, hogy a csecsemő is a kezébe veheti, és akkorára, mint a hintaló. Bosszantott a dolog. Ez ösztönzött, hogy hát foglalkozzam én is lovakkal. Első lovas rajzom inspirálója a mézeskalács lovacska volt a huszárral.” (Rozgonyi Iván: Párbeszéd művekkel. MTA Művészettörténeti Kutató Csoport 1988, 245)
   Megismétli az élményt, sűrítve, a jelen kötet bevezetőjében is Schéner Mihály: „1963-64-es párizsi és stockholmi utamon találtam meg azokat a magyar motívumokat, amelyek hitem szerint sajátossá tehetik művészetem motivikáját. Azóta három évtized telt el, mostmár szinte egy ménesre való állatseregletet ellettem, és huszárokat, pásztorokat, menyecskéket. Majd következtek a bárányok, Szent Istvánt ültettem rájuk, ignifereknek neveztem őket. Azután bikák és szamarak, szöcskék és skorpiók sereglenek, végül az óriás bolha fémből, amelyet a 80-as években a budapesti művészeti igazgatóság játszótérre rendelt meg tőlem. Kétméteresre, fémben mintáztam meg, de a bolha iránti előítélet miatt nem kerülhetett a helyére, végül is az én bolhám maradt.” (7-8.)
   A dalarnai falovacskáktól hosszú út vezetett az előítéletek miatt a művész tulajdonában maradt fémbolháig és tovább; a kötet végén össze is foglalja egy évekre osztott tömör pályarajz; az olvasó ebből futólag tájékozódhat nélkülözhetetlen életrajzi adatai, külhoni utazásai, kiállításai (itthon és külföldön), legfontosabb alkotásai és a róla szóló fontosabb írások felől. Utal a pályarajz néhány meghatározó emberi kapcsolatra is, mindenekelőtt Juhász Ferenc és Nagy László barátságára, Major Máté, Baránszky-Jób László, László Gyula hatására, az irodalom és a filozófia vonzására, Szoboszlay Péter tüneményes Kalapemelés-ére, a Szent Mihály-napi játékok-ra. Néhány oldalon (203-210) annyi sok releváns adat sorakozik itt esztendők szerint és jól áttekinthetően, hogy az ember leginkább az 1998-as békéscsabai kiállításhoz komponált pompás Juhász Ferenc nyitánynak – saját „Mit tehet a költő” című versgyűjteménye címének parafrazeálásával adott – „És mit tehet a festő?” címét szeretné parafrazeálni: „És mit tehet a recenzens?” A pályarajz jól rendezett adataira és a Schéner-bevezetés szakszerű és ennek ellenére érthető értelmezéseire utalva legjobb tán, ha hagyjuk az olvasót, a néző-olvasót elmerülni az album figuráinak részleteiben, az anyagszerűen vonalas, súlyos lovashuszár-figuráktól a fényárnyékkal hologramszerű anyagtalan plaszticitásba emelt „Isten áldjon! (Önarckép)”-ig.
   De hát a recenzens is olvasó, még ha kétségkívül szakma által elkényeztetett vagy degenerált – lényegében egy a kettő – olvasó is, így hát neki is meg lehet a maga olvasata. És akkor elébb-utóbb meg kell kérdeznie: „De mit tehet a falovacska?” És ez már merőben más kérdés, mint a „Mit tehet a költő?”, „És mit tehet a festő?”, „És mit tehet a recenzens?” kérdések sorozata. Mert lapozzunk csak rá mondjuk az 50. oldalon a „Mézeskalácshuszár lovon”-ra, ami egy mázas butélia képe eredeti nagyságban. Kurzív írásvonalak és vonalba simuló jelek a butélialovacskán és a huszáron, nagyon takarékosan és egyáltalában nem holmi ornamensként, inkább szervesen hangsúlyozva a figura organikus egységét, zártságát, butélia-mivoltában fogant mézeskalácshuszár-lovonságát. És szemben az 51. oldalon „Shakespeare magyarosan, mint a miskakancsókon”, ugyanezzel a módszerrel, úgy, hogy az embernek nyomban Arany János Hamlet fordítása jut róla az eszibe vagy Vas István III. Richárdja. Netán ez az az arche hagyomány, amely a sajátosság sokszínűségével és sokszínűségében gazdagítja az emberiség egyetemes kultúráját? „A művészeteknek közös a forrása, és a feladata is, amely koronként változik. A művészetek csak úgy szólaltathatók meg a mai ember számára, ha együtt képesek kialakítani koruk stílusát. Ami azonos, az az arche hagyomány, amely az évszázadok folyamán egy nép kultúrájának körében létrejött; ez kell, hogy táplálja jelenünket, és jelenünknek csak úgy lehet jövője, ha a múlt, a jelen és jövő hármas egységében találkozik egy-egy nép kultúrája és történelme. Azaz ha organikus növekedés, eleven élet. Tán épp azért mondhatja olyan határozottan Schéner: „Módszerem a játékos, kurzív, írásos vonalvezetés, ahogyan azt a magyar népi butéliákon, tülökkarcokon láthatjuk. Ezt a fajta módszert a gyerekrajzok autentikusan tükrözik.” Az autentikus vonalvezetés megjeleníti és egyben rejti az organikus, az organizmus – végül minden kultúra organizmus, csak ez lehet létének értelme – autenticitását; akár a DNS kettős fonala, amely a maga monumentális egyetemességében a sokféleség hihetetlen bőségével gazdagítja az életet. Ezt kifejezni azonban Juhász Ferenc barokkban lobogó lendületére lenne szükség, a spanyol barokkéra, amely „áttöri a földi és az égi határokat, az égi szentek, angyalok égen-földön együtt vannak a földi kegyeskedő mecénásokkal.” (7.) Maradjunk hát inkább a dalarnai lovacskáknál és olvasgassunk még egy kicsit a kötetben. Itt van például mindjárt az 57. oldalon az „Áramkörös lovacska”. Fa dombormű a békéscsabai meseházban, de lehetne akár egy magyar Szilikonvölgy emblémája is, ha ilyen nem csupán lehetőségként létezne. A „Mézeskalácshuszár lovon”-nal összevetve rögtön szembetűnik, és szinte lüktet a szerkezet, amit amott finoman rejtett a játékos, kurzív, írásos vonalvezetés. Pontosabban tán nem is annyira a „szerkezet” a lényeges, mint inkább a konstruktivitás, azaz a szerkezet megtalálása. Ennek jegyében születtek a konstruktív képek, aztán ezek plasztikába is kiköltöztek, tehát fába, fémbe. Ezeket – mondja Schéner, nevezetesen 1969-es kiállításával kapcsolatban – azóta is csinálom. Tematikájukat az az inkább szellemi, mintsem stiláris áramlat határozta meg, amit a népiség iránti érdeklődés jellemzett, tehát ezek pásztorokat ábrázoltak, parasztokat, pl. van kendős nyanya, amely Dunaújvárosban van vasban, majdnem 3 méteres, meg itt lent a műteremben a konstruktív pásztorok.” (Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 1991. március 14 – június 30. A kiadványt szerkeztette Nagy Ildikó. Képzőművészeti Kiadó 1991, p. 110.)
   A konstruktív pásztorok is megjelentek azután nagyban a békéscsabai Lencsési utcai játszótéren, és itt látható a jelen kötetben a „Pásztornép”a 79. oldalon. Oszlopszerűen archaikus plaszticitásukban a „Pásztornép” figurái, külön-külön és együtt – hasonlóan Vígh Tamás 1967-es „Az Alföld népé”-hez – megjelenítik és mutatják az emberi arányokat, az organikus mértéket. „Törekvésem továbbá – írja Schéner a bevezetésben – az organikus formák geometriai formákban és sztereometriai síkokban való kivitelezése. (Pl.: pásztorok, lovak, bikák, birkák, bogarak, tücskök, skorpió és más plasztikák.)” (6.) Az organikus geometriai transzformációja határozza meg és őrzi a mértéket. A mértéket, amely a maga mindenkori individualitásában egyetemesen emberi. Nélkülözhetetlenségét Schéner külön hangsúlyozza: „A közelmúltban tanúi lehettünk a felfuvalkodott hatalom szinte embertelenné váló aránytévesztésének. Hitler eszméje az építészetben háromszorosára növelte az emberi arányokat, így ezek az épületek barátságtalan, rideg, embertelen benyomást keltenek. De tanúi lehettünk a sztálini hatalom, a despota Prokrüsztészek aránytévesztésének is, amelyben az isteni omnipotencia útja végülis az egyszemélyes emberisten kényszerű imádásához vezetett. Ilyen nagy utat tett meg az emberiség történelme Minos király knosszoszi palotájából, amelyben az oszlopok magassága pontosan a kinyújtott karomig ér. Milyen jó volt Minos trónusán ülni, midőn a vasfüggöny kényszerű fogságából odajuthattam a 70-es években. Milyen jó volt látni Marseilles-ben Le Courbusier házát, amelynek falán ott díszlett az emberi Modulor, a kinyújtott kezű ember ábrája.” (7.)
   Arány és mérték tehát végső soron struktúra és funkció kérdése, és semmi köze a méretekhez. Lehet valami mégoly piciny és mértéktelen, viszont például a Bauhaus strukturális és funkcionális törekvéseit az eget ostromló magasságokig multiplikálva lehetnek mértéktartóak a felhőkarcolók. „Csodálatosak a modern művészet újabb alkotásai, melyek Párizs, London, New York, Los Angeles, Chicago építészetében mérhetetlenül kitágították az emberi fantázia mértékeit és lehetőségeit, eddig nem látott városépítészeti kreációkat hozva létre, megteremtve az ember és a város viszonyának újfajta proxemikáját. A játékos fantázia itt már szinte a határtalansággal találkozik.” (8.) Dehát a játék tán eleve találkozik a határtalannal, eleve húz a határtalan felé; épp ezért annyira fontos megtalálni benne az arányt és az emberi mértéket. „Ne irányítsuk hát gonosz játékok felé lovaink gyeplőjét, mert ha a játék elfajul, ördögivé válik, és háborúsághoz vezet. Ha tehetjük, nyissuk ki ajtónkat, ablakainkat, és engedjük be a játék szabadságának szellemét, hogy fénysugara és öröme közelében lehessünk.” (8.) A játékban, kivált a kollektív játékokban, mint amilyen a „táncos, énekes commedia del’ arte”, „nem győzzük újra- és újrakeresni az emberi arányokat.” Schéner Mihály világképében, akárcsak egykor Fülep Lajoséban, ebben az újra- és újrakeresésben azonos éppen a commedia del’ arte és a renaissance művészet Itáliája. Mert szüntelen újra és újrakeresendők az emberi arányok, amelyeket folyton eltorzítással és megsemmisítéssel fenyeget, akár a népmesében, a játék édes testvérében, a mindig itt settenkedő gonosz játék, az ember embertelen aránytévesztése. Vagy egyszerűen csak korlátoltsága és butasága, amint a „Polgári figurák” mutatják a 37. oldalon? Akárhogyan is, kegyetlen küzdelem ez, Don Quijote harc (Schéner is utal rá a bevezetőben, a mai „kanbűzös levegőt” se kímélve), elő kell venni az embernek a jobbik eszét. S ha lehet, nem árt segítségül hívni a táltos lovat. Mert amint Nagy Olga írja: „A táltos ló hűsége gyakran abban nyilvánul meg, hogy olyan „titokba” avatja be a hőst, amelyek az ő varázserejéhez méltóak és táltosságának adományai.” (Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Kriterion 1974, 214.) A „titkokba” persze többnyire beletartozik egy adag tréfa (amint minden igazi tréfához egy adag titok), különben könnyen megbomolhat az emberi mérték. Egyebek közt tán épp erről is szól Vígh Tamás csodálatos új portréja öreg, örökifjú barátjáról. Väinämöinen-portré ez: „Derék öreg Väinämöinen, csak elindul nézegetni…”