Fried István: Összehasonlítás és kultúraköziség

Fried István

Összehasonlítás és kultúraköziség

(Régi-új tudományszemlélet felé)

Amint az egyes individuum az ő embertársát legkevésbé
sem nélkülözheti, úgy az egyes népek sem élhetnek meg
szakadatlan közeledés nélkül a szellemi vagy irodalmi téren.
(Meltzl Hugo)

Összehasonlítások által legjózanabb elmélkedni. S így az
egészséges ítéletű hazafi nemzete elsőbbségin örül, s azokat
mind jobban kifejti. Ott pedig kettőzteti fáradozásit s halad,
hol hátramaradást sejdítene, s minekelőtte jobb s boldogabb
hazát keresne, még inkább szereti, s nagyobb szorgalommal
ápolgatja édes anyaföldét…
(Széchenyi István)

    A tudományosnak mondott-hitt irányzatok részint „leképezik”, részint „megelőlegezik” azokat a folyamatokat, válaszutakat, alternatívákat (amelyek nem bizonyosan alternatívák), amelyeket környezetünkben, szűkebb és még inkább tágabb kontextusunkban észlelünk, érzékelünk, és amelyek közvetve is, közvetlenül is, láthatóan és láthatatlanul napi életvitelünket meghatározzák, vagy tartanak igényt annak meghatározására. Egyfelől a globalizálódás kísértete járja be (immár nemcsak Európát, hanem) a világot, a „világállam” kísértete, amely az egyneműsítést, a szabványosodást, egyesektől falanszter-univerzumként rémálmodott kollektivitást vizionálja elénk, másfelől – szintén kísértetként kísértve – a kisállamiság idillikusként önmagát megjelenítő illúziója „harmadik útja”, az egyediségnek, az individualitásként jelzett különállásnak ábrándja, nem egyszer egy olyan önmagába zárt, „ablaktalan monász”-é, amely legföljebb Leibniz elméletében mondhat a magáénak létezést, „realitást”; egyszóval: a nagy meg a kis világok egymást nem vagy alig értve, egymást rontva, egymás szavahihetőségét kikezdve érintkező szembefeszülése tetszik föl különféle nézetek, jövendőmondások nyomába eredve. Ami a tudomány területén a felületes univerzalitás és a kisszerű szakosodás dichotómiájában jelenítődik meg, olyas megfogalmazódásokban, mint például az általános meg az egyes vitahelyzetének abszolutizálódása; konkrétabban: az általánosnak vélt törvényszerűségek elméleti (jellegű) elvonatkoztatása és az egyes esetekben megmaradás, az „adalékok”-ba rögzülés, másként szólva: anyagtalan teoretikus megközelítés és tényként feltételezett adatok tudományként, „igazság”-ként elfogadása; újabb változatban: jórészt a felszínnél tovább nem hatoló, ám önmagában eszes-logikus gondolatfűzér (legyen szó egy nemzeti vagy egy európai irodalomtörténetről, a tudományos „haladás” problematikájáról vagy a világgazdaság ajánlatairól a világ más-más feltételek, történeti hagyományok között létező államainak), a másik póluson a nem kevésbé felszínesnek bizonyuló önelvűség, amely nem vesz tudomást a tudományok, a művészetek, a gazdasági-politikai háttér, környezet bonyolult érintkezéseiről; nem lezárásul, pusztán átvezetésül a jelen dolgozat címeibe (fő- és alcímébe) foglalt megnevezések immár részletesebb, régiónkkal példálózó kifejtéséhez: valójában a globális és az eseti megközelítések nem az egészelvűség versus részletkutatás alig összeegyeztethető ellentétében kapnak alakot, hanem eleve félrevezető kérdésfeltevésekben artikulálódnak; kibékíthetetlenséget tételeznek ott, ahol megrögzött előítéletektől kellene eltávolodni, dichotómiát konstruálnak a befogadás által létrehozható kölcsönös értés helyébe. S hogy még világosabban körvonalazzam a problémakört: a tudományok, a művészetek, a világról való ismeretek a tudás-felhalmozódás több ezer esztendeje alatt oly mértékben szaporodtak föl, torlódtak egymásra, lettek sokrétűek, hogy még egy nemzeti irodalom történetének áttekintése is hovatovább lehetetlen, heroikusan reménytelen vállalkozássá vált, a kurta emberi élet az ehhez az áttekintéshez szükséges ismeret megszerzésének töredékét teszi csak lehetővé, arról nem is szólva, hogy a kompetencia köre egyre szűkebbnek bizonyul. Szakmámnál maradva: (irodalom)történészek olykor egy-egy rövidebb korszak, egy-egy alkotó kutatóivá lesznek, a szakdiszciplinán belül is szakosodnak: 1848/49 magyar eseményeiben úgy-ahogy eligazodnak, de már az 1850-es esztendő ismeretlen világ a számukra; s ha a magyar 1848/49 minden napjáról tudnak valamit, annál kevesebbet arról, mi történt ekkor Csehországban, a szlovén területeken (Svédországra vagy Portugáliára már nem is merek gondolni). A „germanista” teljesen jártas esetleg Goethe élete és művei tíz (jó, legyen húsz) esztendejében, s egy életen át kutathat úgy, hogy a Goethe-kortárs magyar, orosz vagy akár olasz poétákról fogalma sincs. Mindezzel szemben – oktatási, „művelődési” – célból sorra jelennek meg a bevezetések, a rövid történetek egyes szakterületekről, zanzásítva kínálva föl egy-egy földrész, ország, államszövetség történelmét, irodalom- és/vagy művészettörténetét.
   Kiélezve fogalmaztam, a vélt tanulságokat kiélezve foglalom össze: nemcsak a műveltségfogalom és műveltséganyag strukturálódott át, a XXI. századra végképpen, a pozitivistának bélyegzett adathalmozás agresszív védekezőpozicióban, az anyagtalanul teoretikus elvonatkoztatás agresszív támadópozicióban, hanem a természetes változások, változtatások arra kényszerítenek, hogy az alternatívákként feltüntetett irányzatok elemzésére sort kerítsünk. Amit egyben olyképpen is értelmezhetünk: újra föltehetjük Goethe 1820-as esztendőkbeli kérdéseit a világ- és a nemzeti irodalmak viszonyáról. Kevésbé allegorikusan: valós lehetőség-e ma a tudományköziség (interdiszciplinaritás), a kultúraköziség akkor, amikor már egyre több jele van annak, hogy például az irodalomtörténet és a művelődéstörténet mind közelebb kerül egymáshoz (anélkül, hogy az irodalomtörténetnek a művekre, a poétikára és a retorikára vonatkoztatottsága kárt szenvedne, és anélkül természetesen, hogy a művelődéstörténet feloldódna egymás mellé rendelt diszciplinák keverékében)? Ugyanilyen hangsúlyosan vetődik föl: vajon tartható-e még a „komparatisztika” leszűkítése az összehasonlító irodalomkutatásra/történetre/tudományra, vajon az összehasonlítás (ugyanúgy) nem más tudományok módszeres eljárásának fontos összetevője-e? A két, látszólag széttartó kérdést összefogva: vajon lehetséges-e a különféle tudományágak „komparatisztiká”-ja közös vonásainak föllelése, keresése? S ha a komparatisztika, az összehasonlító irodalomtudomány egyes művelőinek szándéka és intenciója szerint, a dialógus, a párbeszéd tudománya, nemcsak a különféle, egymással olykor hadakozó (s nem vitatkozó) irodalomtudományos iskolák közös többszörösét kutatva (nem bizonyosan a legkisebbet!), hanem mindazt, ami átjárást, egymást kölcsönösen meg/átvilágító alkalmat szervez az egyes tudományágak közt; a tudományköziségnek olyasféle lehetőségét, amely idézve egy értekezőt a különféle tudományokról, kultúrákról tételezi, hogy elméletük sem nem objektív, sem nem érdekmentes, hanem kulturálisan és ideológiailag meg van határozva, miközben az ideológiai meghatározottság kultúraspecifikus, mivel a különféle nemzeti kultúrákban különféle ideológiai nyelvek dominálnak.
   Mielőtt továbbhaladnék, Németh László tan- és tantárgyügyi elképzeléseire figyelmeztetnék. Mint ismeretes, a középiskolák és az egyetemek „szakosodása”, az emberi tudás részterületeinek tantárggyá válása hozta létre azt az oktatási rendszert, amely arányaiban és mennyiségében ugyan sokat változott, valójában megrögzítette a differenciálódásnak és parciálissá válásnak azt a szerkezetét, amely jórészt a XIX. század tudáshitű és fejlődéselvű elképzeléseiből öröklődött, és amely részint az apró jelentős tények elsajátíthatóságát, megismerésének kötelezettségét hirdette, részint a tudományágak egymástól való elkülönültségét és önállóságát tanúsította. Németh László írásaiban és rövid iskolai gyakorlatában a tantárgyblokkok tanítását szorgalmazta, nevezetesen olyan „fejlődéstörténetet” javasolt, amely alakulásában és kölcsönhatásában mutatja legalább a „rokon” diszciplinák anyagának fokozatos létrejöttét. A ma sokat emlegetett „interdiszciplinaritás” számára tudományosan is, didaktikailag is az ismeretszerzés oly eredményéhez vezethetett, amelynek során nem egymástól független ismerethalmazok, jól-rosszul (inkább rosszul) megtanult tudástöredékek adják iskolák, egyetemek „törzsanyagát”, hanem oda irányíttatik az érdeklődés, amit részint ismételve Széchenyi István szavait, eképpen mondunk: „Összehasonlítás által legjózanabb elmélkedni”, részint pedig a szociokulturális környezetbe való beágyazottság mellett a különféle (tudományos, szellemi) gondolkodástípusok, „nyelvek” egymáshoz viszonyítása révén tudhatunk meg, miszerint a kultúraközi és a tudományközi szinten létrejött/megállapított hasonlóságok és különbözőségek kölcsönös kapcsolataikban érthetők (és értelmezhetők). C.P. Snow „két kultúra” elmélete – úgy vélem – ott bizonyul tévesnek, hogy egy művelődési helyzetet általánosít, számos „humán” és ennél valamivel kevesebb természettudományos kutató úgynevezett szakbarbárságából von le túlságosan messzemenő következtetéseket, valós eseti jelenségeket dimenzionál túl. Ugyanis nem a kultúra esett szét „humán” és „természettudományos” szegmensekre, bár az igaz, hogy a kamarazenélő orvosok száma bizonyára világszerte megfogyatkozott, és a Doktor Faustus első fejezeteinek értéséhez, Adrian Leverkühn apja spekulációinak magyarázatához a magamfajta „filosz” biológusok, fizikusok, kémikusok segítségét kéri. Ugyanakkor nem elég erőteljes cáfolata Snow részigazságainak, hogy az általános nyelvészet egy-egy területe szinte közelebb került a matematikához, a szimbolikus logikához, mint a (hagyományos) leíró nyelvészethez, az irodalomelmélet egy-egy képviselője sem él az irodalomtudomány hagyományos terminusaival, inkább formulákba tömöríti (irodalmi) jelenségek általa adott és általában adható magyarázatát. Nem mellékesen, inkább kiegészítve fejtegetéseimet jelzem: a szakosodás nemcsak különféle diszciplinák között ment végbe (századok folyamán, például az esztétika kiválása a XVIII. században történt, és még ma is szerveződnek önállósuló diszciplinák), hanem, érintőlegesen volt róla szó, az egyes szakágakon belül is: a történeti meg a leíró nyelvészet „hagyományos” módon nem érintkezik, bizonyos képviselőik szekértáborokat alkotnak; az egyetemi oktatásban külön tanszék oktatja a magyar irodalom egyes korszakait (legalább három tanszék), a világirodalmat és olykor az irodalomelméletet, a verstan meg a retorika helye, az irodalomtudomány történetének oktatási ideje egyetemenként eltér, közel sincs megnyugtató módon megoldva. Ilymódon az tudatosulhat a hallgatókban, hogy a magyar irodalom nem része a világirodalomnak (hiszen külön önmagában oktatják), az irodalomelmélet rosszabb esetben önállósul, egy-egy irodalomtudományos iskola nézetrendszerének anyagává szűkül, jobb esetben „alkalmazott” irodalomtudománnyá válik, hiszen a líra- meg a drámaelmélet (színháztudományról, teatrológiáról most nem beszélek) és a narratológia módszertani ajánlatokat tesz művek értelmezésére. Mindez azonban nem fedi el, hogy az irodalmak, irodalmi formák, alakulástörténetek összefüggései helyett, művészeti nyelvek, „szociolektusok” dialogizálását mellőzve, a részterületekre szaggatottság tudatosodik, az irodalmi ismeretekre a töredékesség, az esetlegesség lesz a jellemző.
   Visszatérve Németh László tanügyi elképzeléseihez, azoknak időszerűségét, továbbgondolhatóságát éppen ott láthatjuk, ahol megkíséreltetik egy oktatási alternatíva fölvázolása a ránk torlódó ismeretanyag áttekinthetetlenségével szemben, ahol a mennyiségi megterhelés helyébe olyan minőségi, nem adathalmozó, hanem szemléletformáló tényezők lépnek, amelyek lehetővé teszik az egyes, egymástól korántsem függetlenül létrejövő (szak)ágaknak keletkezésük összefüggéseiben való megismerését. Egy nyelvészeti tanulmányban olvasom az intelmet: a köznyelv egy pontatlanságát teszi szóvá. Azt szoktuk mondani – állítja az értekező –, két vagy több dolog azért nem hasonlítható össze, mivel úgy gondoljuk, hogy különbözők. Kézenfekvő – folytatja –, hogy oly dolgok, amelyek igen jól összehasonlíthatók, különböznek egymástól. Csak azok a dolgok és fogalmak nem hasonlíthatók össze, amelyek oly mértékben különbözők, hogy értelmetlen volna őket egymással összehasonlítani. Az összehasonlítás – szerinte – szigorúan véve annyi, mint szellemileg vagy konkrétan egymás mellé állítani; egymás mellett látni (teszem hozzá). Összehasonlítani nem annyit tesz, mint két vagy több jelenség/fogalom közé egyenlőségjelet tenni. Azt mondjuk, nem összehasonlítható, olykor ezt úgy értjük, nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni. Az összehasonlító vallástudomány kutatója szerint a vallástudomány tudománytörténete arra tanít, hogy a vallások kutatása mindig összehasonlítva történt. Max Müller (a XIX. századi magyar tudományosságban: Müller Miksa) 1873-as londoni könyvét: Introduction to the Science of Religion 1874-ben németül: Einleitung in die vergleichende Religionswissenschaft-ként adták ki. A vallástörténészek között – fejtegeti az általam olvasott tanulmány – lényegében konszenzus alakult ki, miszerint az összehasonlítás segítségével bejárt úton felismerhetővé lesznek az általánosból a különösbe, az egyetemesből az egyesbe (egyénibe) vagy a (köz)megegyezésből az eltérésbe átlépés relációi. Mindezt annak tudatában és tudásával helyeselhetjük, amit a kultúraközi bölcselet (interkulturelle Philosophie) elméletésze egyhelyütt állít: „Minduntalan összehasonlítunk. A mérték s az eszköz (a mód) a kérdés. Az összehasonlítás lényegéhez tartozik, hogy az összehasonlított tárgyak sem nem csak azonosak (identisch), sem nem csak eltérők. Össze-hasonlítani tehát azt jelenti, hogy vonatkozást hozunk létre nem-hasonló dolgok között.” Az irodalomtudós aképpen fűzi tovább, miszerint olyan kérdésfeltevésekben „kifizetődő” az összehasonlítás, mint a stílus- és a műfajtörténet, egy kulturális konfliktushelyzet, közös motívum, intertextuális érintkezés két szerző között, fordítói „transzfer” két nyelvi kultúra között. A ma interkulturális perspektívából szemlélődő diszciplinák az összehasonlítást oly minőségként ajánlják, amely lehetővé teszi a kulturális idegenséghez való közelítés folyamatát, a megértés humanista tevékenységét. Az összehasonlításnak, hivatkozva a schleiermacheri hermeneutikára, még részben kiigazító, részben igazoló funkciója is lehet, a megértés ugyanis két alapvető módszeres eljárást követ, egy ideiglenes értelemadásét (a divinációét) és a másikat, azt, amely az összehasonlítás (a komparáció) révén megkísérli, mint helyesnek bizonyulót, igazolni. Míg a magyar egyetemeken mainapság az összehasonlító irodalomtudomány mintha visszaszorulóban volna, az úgynevezett nemzeti filológia arra kényszerült, hogy újragondolja (nem annyira kompetenciáját, mint inkább) Horváth János alapvetését a magyar irodalomtörténet önelvűségéről, a magyar irodalom „világirodalmi” helyéről. Kiváltképpen a Frankfurti Könyvvásáron szerzett nem csupán a kulturális/irodalmi piacszerzésre vonatkoztatható tapasztalatok fényében vetődött föl részint a magyar irodalom működő vagy nem működő, egyoldalú vagy kölcsönös kapcsolatrendszerének kérdése, részint – ettől egyáltalában nem függetlenül – a magyar irodalomról szólás „európaizálódás”-ának gondolata. A félreértések elkerülése végett: minden irodalomtörténészt, irodalomtudóst „nemzeti” irodalomtörténésznek, irodalomtudósnak tartok, aki akkor is, ha képzettsége szerint „modern filológus”, a hazai irodalomból, irodalomtudományból lép elő, abban a terminológiában, gondolkodástörténetben szocializálódik, amelyet a hazai kulturális nyelv, ideológia határoz meg, s a modern filológiával (például a romanisztikával) idegenségként, másságként találkozik. Saját kulturális meghatározottságából, pozicionáltságából kiindulva kezd dialógusba az elsőnek idegenként fölfogott nyelvvel, művelődéssel, irodalommal. Ezen a ponton nem árt Thomas Mannra hivatkozni: csak nemzeti kozmopolitizmusok vannak. Állította ezt nem elsősorban a paradoxonok, a bon mot-k kedveléséből, hanem annak érzékeltetéséül, hogy legtermékenyebb szellemi találkozásai (a kozmopolitizmussal vagy az európaisággal) német talajon zajlottak: Goethével, Lichtenberggel, Schopenhauerrel, Nietzschével és Wagnerrel; és itt még csak nem is az a leglényegesebb, hogy költő, bölcselő és zeneszerző egyként található a névsorban…
   Nyilvánvaló, hogy az összehasonlítás önmagában nem tudományköziség, legfeljebb oly értelemben véve irodalomköziség, hogy az eltérő szociokulturális környezetben létrejött „nyelvek”-et irodalmak kölcsönös kapcsolataiban, a genetikus érintkezések és tipológiai hasonlóságok kutatásában realizálja.
   Ezen a ponton szükségesnek látszik egy kitérő, pontosabban két, egymással szándékom szerint összefüggő megjegyzés.
   1. Jól ismert, hogy a XIX. században erőteljesen nemzeti irodalomtörténetté „fejlesztett” irodalomtudományos szemlélet részint a megbízhatóbbnak, haladottabbnak hirdetett természettudományos rendszerező módszert, részint az ebből a módszerből következő, e módszer alkalmazását lehetővé tévő fogalmi apparátust a „szellemtudományok”-ba probléma nélkül átvihetőnek vélte. Így például olyan morfologikus műfajtörténet megírására került sor, amely az egyes műfajok életét a növényi létnek feleltette meg, születést, érést, virágzást, majd elhalást konstruálva. Nem kevésbé abszolutizált – igen látványosan az összehasonlító irodalomtudományban – olyan ok-okozati összefüggéseket, amelyektől az elfogultságok, a személyes elkötelezettségek kizáródását remélte (a nemzeti[eskedő] elfogultságok kivétettek), más szóval az objektivitást remélték a természettudományos analógiák érvényre juttatásától. Hogy milyen eredménnyel, arra inkább irodalmi példát hoznék. Zola regényelméletét Claude Bernard kísérleti orvostudományának levezetéseire építette, ennek következtében a megfigyelésnek, az adatgyűjtésnek meghatározó szerepet tulajdonított, valamint annak, miként helyezi a szerző szereplőit különféle helyzetekbe, azaz miként „kísérletezik” velük. Mindehhez a megalkotott regényciklus genetikai determinizmusa járul. Ettől Zola az író szemlélői tárgyszerűségét, kívülállását remélte. Szerencsére legjobb regényei önnön fiziológiás regényelképzeléseinek cáfolatait szolgáltatják.
   2. Az összehasonlító irodalomtörténetben a természettudományos kihívásra a hatás fogalmának túl-dimenzionálása következett, lett légyen szó szerzők kapcsolatairól, irodalmak érintkezéseiről. Ezáltal a „nagy” nyelvek irodalmára az átadás, a kisebbekére az átvétel aktusa lett jellemző. A hatás valójában passzív befogadás. Eszerint létezik az irodalom (vagy a különféle művészetek) „fejlődésében” egy ideáltipikus vonulat, amelyet a fejlettebb, szerencsésebb körülmények között létező irodalmak/művészetek előbb, a kevésbé szerencsések később járnak végig, s a kisebb irodalmaknak/művészeteknek szinte nincs is más feladatuk, mint elfogadni azt a hatást, aminek segítségével „fejlődhetnek”. S bár megszorító tényezőként fölemlítődött, hogy a hatás a befogadó irodalmakban feldolgozódott, asszimilálódott, így „nemzetiesedett”, innen azonban a megkésettség, a fázis-eltolódás (másképpen: ütemeltolódás, mintha irodalmaknak/művészeteknek minden korban azonos ütemben kellene lépkedniök), utóbb a felgyorsult fejlődés tézise következett, amely módosította ugyan a hatás egyenesvonalúságot, leegyszerűsített érintkezési formát feltételező mindenhatóságát, alapvetően azonban a természettudományosnak vélt gondolkodáson belül maradt. S a tagadás legfeljebb arra irányult, hogy ezt a mechanikus összehasonlítást kiiktassa a nemzeti irodalomtörténetből, s azt a hazai olvasók, hazai művek és hazai szerzők viszonyrendszerére egyszerűsítse.
   Visszatérve a megszakított gondolatmenethez, ám reagálva a két pontban fölvázolt pozitivista örökségre, Györkösy Alajos Latin-magyar szótárában lapozok a comparo (első coniugatio) szóhoz: 1. hasonló helyzetbe hoz, párosít; 3. transl. összehasonlít, egybevet; 4. egy sorba állít valakivel; 5. összeegyeztet, megegyezik… E jelentésváltozatokat szem előtt tartva kerestem példát arra, hogy a pozitivista örökséget is magába foglaló, feldolgozó komparatisztika miként reagálhat önnön jelentés-elágazásaira, miként alkothat fogalomtörténetet, ennek megfelelően egyeztet-e, ha ugyanarra a fogalomra több diszciplina tart igényt, azaz összehasonlítás és tudományköziség miként feltételezi ilyen esetben egymást? Egészen konkrét kérdést idézek a problémakör szakértőjétől: „Mit hasonlítunk össze, ha a ››manierizmus‹‹ fogalomtörténetét kutatjuk?” A probléma az alábbiakban fogalmazódik meg: ››manier‹‹, ‹‹manierisztikus››, ‹‹maníros››, ‹‹manierista››, ‹‹manierizmus›› – ezekkel a szavakkal nem pusztán a művészet- és az irodalomtörténetben találkozunk, továbbá a zenetörténetben és a pszichológiában, hanem mindenfelé. (Az általam olvasott dolgozat a közbeszédből, egy újságcikkből hoz példát állítása erősítésére.) E szavak a kultúra egészének szerves részét alkotják, lehet élni velük, megértésre számíthatnak anélkül, hogy alkalmazásuk módjának eredetére, hagyományaira, törésvonalukra (egy sajátos kontextusban és egy sajátos diszkurzusban) reflektálni kellene. Mindezek a szavak úgy élnek a (köz)használatban, hogy nem kell feltétlenül tekintettel lenni sajátosan diszkurzív jellegükre. A fogalomtörténeti elemzést a német, a francia meg az olasz előfordulásokat, jelentés-áthajlásokat regisztrálja (a magyar manierizmus-kutatás külön utat járt), így szembesítődik a francia preciozitás („kényeskedés”, Moličre vígjátékára utalnék) a barokk-kal, továbbá a nemzeti irodalmi külön-formákkal, mint amilyen a spanyol gongorismo, az itáliai marinismo, az angol euphuism (a magyar színházlátogató Shakespeare Lóvá tett lovagokjából ismerheti), mindezek a manierizmus szinonimájaként használtatnak. A címadó kérdés a dolgozat záró passzusaiban megismétlődik: mit hasonlítunk tehát össze a manierizmus (most már idézőjel nélkül használom, szemben az eredeti dolgozattal) fogalomtörténetének kutatásakor? Korszakokat? Országokat és nemzeti „külön utakat”? Művészeteket és kifejezésformákat képben, hangban és írásban? Különböző időszakok stílusának tipológiailag közös vonásait? A diszkurziváló diszciplinákat? A tanulmány, amelynek részletes bemutatását elmulasztottam, megkísérelte, hogy bemutassa: valamennyi komplexum és összehasonlítási mező belejátszik a fogalomtörténeti érdekkörbe, anélkül, hogy szinkronizálódhatna. Minden összehasonlítás – vág egybe az eddig mondottakkal a megjegyzés – előfeltételezi az összehasonlított tárgyak identitását és differenciáját. Az eltérések az egyediesedést szolgálják, míg egy összehasonlítási mező egésze, a benne megnyilatkozó közösség, amely az egyedi objektumot hasonló módon szerkeszti meg, bizonyos identitásokra alapozódik. Ha például a preciozitás (kényeskedés) és a gongorismo (gongorizmus, Luis de Gongora költészetéről elnevezve) különbségeit hangsúlyozzuk, úgy egyúttal egyediesítjük (individualizáljuk) Franciaország és Spanyolország egymástól eltérő szociolingvisztikai és szociokulturális fejlődését. Ha azonban az identitást (az azonosságot) hangsúlyozzuk, átfogó összehasonlítási mezőt szerkesztünk meg, amelyben ezek a jelenségek transznacionális módon (aligha lenne a nemzetek felettiség jó fordítás) szemlélhetők. Ám a dolgozat (a nem bemutatott részben) művészettörténeti és pszichopatológiai diszkurzust is bevon a vizsgálatba, egyfelől az irodalomtörténeti aspektustól eltávolítva, másfelől a zürichi pszichiáterre, Ludwig Binswangerre hívatkozva a manierisztikusat (das Manieristische) és a manírosat (das Manirierte) egymás mellett, mellé látva. A két „sajátos” diszkurzusnak (az irodalom/művészettörténetinek meg a pszichoanalitikainak) szótári és nemcsak szótári közelsége tehető felelőssé azért, hogy a sajátosan diszkurzív és az interdiszkurzív energiák a manierizmus-fogalomban ama devianciának elgondolt olyan aspektusát rögzítik meg, amelyekben a barokk fogalom egyáltalában nem tart annak. (Azoknak a kulturális területeknek kivételével, amelyekben a barokk fogalma csekély mértékben fogadtatott el, mint Franciaországban.)
   Mindez a magyar (tudományközi) gondolkodás számára akkor lehet valóban termékennyé, ha az összehasonlítás ott érvényesül, ahol a magyar művelődés (nem csekély hangsúllyal: az irodalom) jellegére, de nem a „ki a magyar?” félrevezet(het)ő kérdésére keres az eddiginél megalapozottabb, de legalábbis nyitottabb, ha úgy tetszik: „európaimagyarabb” válaszokat. Nevezetesen a regionális interkulturalitás nem azért (vagy: nemcsak azért) fontos a jelenkori magyar (tudományos, művészeti, sőt: politikai és gazdasági) érdeklődés számára, mert az Európai Unióba törekvés arra ösztönöz, hogy előbb tisztázódjék a magyar kultúra (tudomány, gazdaság stb.) nemzeti és európai meghatározottsága, részint szinkron szempontból, a különféle diszkurzusok (mármint a nemzetiek és az Európai Unió-beliek) hol és mennyiben dialogizáltathatók egymással, törésvonalaikból miféle feladatsor következhet, részint diakron szempontból, amely korántsem merülhet ki tetszetős, ám kevéssé hatásos toposzok felújításában (mint amilyen a magyar, a lengyel, a horvát stb. nemzeti tudatban helyet kapó antemurale-gondolat, az Európa, a kereszténység védőbástyája-idea); inkább célravezető a hagyományteremtődés folyamatának végig/újragondolása, amely az európai, közép-európai, sőt: kelet-közép-európai magyarságtudatot – az erőszakolt, hatalmi-politikai manipulációk kényszerítette Kelet-Európába sorolódással szemben – ismét földrajzi, kulturális, történelmi régiójának emlékezetébe írva vissza. Nem tagadván a nemzeti és az Európai Unió-beli diszkurzusok egyeztetésének, egymáshoz mérésének, egymás mellé állításának szükségességét (nem pusztán a gazdasági filozófia, az általános jogharmonizáció tekintetében, így nemcsak az irodalmi komparatisztika időszerűségét hangoztatva), fontos volna annak tisztázása, valóban csupán „csatlakozni” kell-e Európához, „utol kell-e érni” Európát (a bérek viszonylatában feltétlenül, de a tisztességes bérek csupán rendkívül fontos elemei az országos, a közösségi és a személyes életvitelnek, létszerveződésnek), azaz az irodalmi komparatisztikában már meghaladottnak gondolt hatás, befolyás, felgyorsult fejlődés, fáziseltolódás, illetőleg a velük szinte azonos jellegűnek mutatkozó fogalmak (és elvek) lehetnek-e meghatározói egy a diszkontinuitást megszüntetni kívánó folyamatnak (a folyamatosság megszakításában nem bizonyosan a lengyeleké, a cseheké vagy éppen a magyaroké a fő felelősség – Trianon, Jalta, Potsdam! –, ám ennek firtatása aligha játszik napjaink akcióiban szerepet). Vagy pedig a sokféleképpen értett regionalitás kutatása, lehetőségeinek föltárása mutatkozhat termékenyebbnek. Egyrészt a globalizáló egyneműsítéssel, szabványosítással szemben jelezheti egyszerre az egyediséget és a szűkebb kontextus meghatározottságát, másrészt a magyar kutatási emlékezet megőrzésére és (további) népszerűsítésre/újragondolásra méltó gondolatisága találkozhat a tudományköziség és az összehasonlítás időszerűsödő tendenciáival. Nem mellékesen, ám itt és most csak egy röpke említés erejéig: az 1930-as, 1940-es esztendőkben mind az Archivum Europae Centro-orientalis, mind a Revue d’Histoire Comparée, mind a Debrecen-Amsterdam szerkesztőségi hellyel rendelkező Helicon című folyóiratok, e folyóiratértekezések különlenyomataiból szerveződő könyvsorozatok, illetőleg e folyóiratokhoz kapcsolódó egyéb kiadványok egyike-másika részint tárgyalható lenne a ma nagyon időszerű kulturológia, kulturális tanulmányok (cultural studies) címszó alatt, részint e művek a regionalitásnak egyháztörténeti, irodalom- és nyelvtörténeti, történelmi vetületét a közép- és kelet-közép-európai, kisebb részben a balkáni régió egésze viszonylatában mutatták be, részint – ami a módszeres eljárásokat illeti – a strukturalizmus, a szellemtörténet akkortájt még igencsak korszerűnek mondható megfontolásai szerint jártak el. Valójában az összehasonlító irodalomtudomány sosem mondott le a regionális szintézis kínálta lehetőségekről, még akkor sem, ha nemzeti küldetéstudatok „kultúrlejtő”-ben, hivatásérzetek megvalósításában gondolkod(tat)tak. Más kérdés, hogy a régióképzés/régióképződés, valamint a szubrégiók problémaköre túlpolitizálódott, napi politikává torzult, jóllehet a politikatörténeti/politikai szempont csupán az egyik (az irodalmakról/művészetekről szólva nem bizonyosan a leglényegesebb) a számba vehető/veendő aspektusok közül, nem is szólva arról, hogy a hosszú időn át konstruált nemzeti/nemzetiségi rokon- és ellenszenvek nagyon kevéssé segítették a régióképződés/képzés kutatását, elméletének megteremtődését. A saját és az idegen olyan dichotómiaként volt tevőlegesen jelen a nemzeti gondolkodásokban, amely a regionális interkulturalitás ellen hatott, és jóval inkább a tagadás, az elzárkózás, az ignorálás gesztusait hívta elő, mint akár a toleranciáét, akár az ellentétes nézetek akceptálásáét. A kölcsönös türelmetlenség és elutasítás szerkezetének elemzése nem történt meg, jóllehet az egymás ellen feszülő álláspontok genezisében, megalkotottságában és érvrendszerében meglepő hasonlóságokra bukkanhatott volna a figyelmes kutató. Jó ideje egy (szub)régió, az Alpok-Adria-térség kultúráinak elemzése szolgál(hatna) modellként arra, miként érvényesül a művelődések összehasonlításakor a komparatisztika mint elmélet és metodológia. Az újabb idevonatkozó tanulmány az interkulturális összehasonlítás problémáját – J.M. Lotman kultúratipológiáját (meg)idézve – abban véli föltárulni, miszerint „olyan műalkotások és kultúrák vizsgálatakor, amelyek közvetlen művészeti érzékenységünktől idegenek, a leírás metanyelveként szinte mindig saját, egy meghatározott korszaktól és művelődési hagyománytól létrehozott eszméinket és elképzeléseinket használjuk.” Ennek a problémának – folytatja a tanulmány immár saját szavaival – nemcsak a többnyelvű irodalmi rendszerek összehasonlításakor van központi jelentősége, hanem egyik alapjává vált az újabban mindenütt megfigyelhető irányzatnak, amely a (csak) nemzetileg meghatározott kulturális koncepciók meghaladását célozza meg, méghozzá két irányban: a regionalitáséban és az interregionalitáséban. A „nemzeti” filológiák komparatisztikai és tudományközi nyitásával párhuzamosan (itt az értekező a kultúraközi germanisztikát és a cultural studies-t nevezi meg, a magam részéről Németh Lászlónak és az Apollo című folyóirat köré csoportosult, akkor fiatal történész-irodalomtörténész-nyelvész együttesnek az 1930-as esztendőkből származó álláspontjára utalnék, ők ugyanis a magyar történetírást az akkori szóhasználattal élve csak kelet-európai történetírásként tudták elképzelni, Németh László cseh-magyar-lengyel történeti vázlatai eléggé ismertek ahhoz, hogy itt ne kelljen részleteznem) az irodalmi komparatisztika újra meghatározza a maga tárgykörét, és ezáltal művelődéstörténeti metaelméletté válik.
   A kurta elméleti alapvetést a regionális kultúraköziség részterületeinek megjelölése követi. Az irodalmi komparatisztikának nemcsak fogalomkészlete gondolódik újra, hanem a genetikai érintkezések és tipológiai hasonlóságok tartalma is, nem is szólva arról, hogy a René Wellek által akkoriban joggal a komparatisztikából kiutált, rossz emlékű „imagológia” (nemzetkép-kutatás) beemelése az összehasonlító kultúratudományba a saját-idegen viszonylat módszeres átgondolását, előítéletek (többes szám!) szerkezetének átvilágítását eredményez(het)i, valamint kulturális és anti-kulturális képzetek szerveződésének nyomába eredhet. Minthogy a tudományköziség immár része a komparatisztika feltételrendszerének, Wellek vádja, miszerint a nemzetkép-kutatásban a nép- és nemzetpszichológia a kompetens, nem pedig az irodalomtörténész, már azáltal is erejét veszti, hogy az irodalomtörténész nem a pszichológus feladatát veszi át, nem szorítja a háttérbe a „lélekidomárokat”, hanem párbeszédbe kezd velük. S bár jeles értekezőnk az Alpok-Adria-térség irodalmi kultúraköziségének különféle formáit keresi, tárgymegjelöléseiben a magam részéről a közép-európai, a dunatáji, a kelet-közép-európai lehetőségeket is látni tudom, sőt: a magyarságtudomány vagy akár a finn-ugor „kulturológia” tárgykörét szintén (legalábbis részben) körvonalazódni érzem. A jelzett formák: egyéni (individuális) és kultúraspecifikus többnyelvűség és polifónia, imagológia, irodalom és kultúraközi dinamika (recepció, elhatárolódás, konfliktus, dialógus) stb. Mindezek fölhasználásával az Alpok-Adria-térség kultúraköziségét az irodalmi kapcsolatok jellegére lehet vonatkoztatni, nem kevésbé az irodalomtudományi tárgyi konstrukciókra, a leírás modelljeire és elméletekre, mint amilyen a kultúraszemiotika, a többrendszerűség elmélete (Polysystemtheorie). Ezeknek a megfontolásoknak az a célja, hogy a regionális komparatisztika koncepciójához, mint a kultúrák összehasonlításának metodológiájához és elméletéhez, járuljon hozzá. Vitám nincsen az értekezővel. Csupán annyit jegyzek meg, hogy elismerve a kutatási tárgy kijelölésének jogosságát, az Alpok-Adria-térség kiemelését csak úgy tudom magától értetődőnek tekinteni, ha a modellalkotás kényszerű és célszerű szűkebb körű meghatározottságát tartom szemem előtt. Hiszen mind az eddig kifejtettek, mind az ezután következők, példának okáért az, hogy az Alpok-Adria-térség többnyelvű régió, inkább rokonítja hasonló, nem túl távoli régiókkal (szubrégiókkal), mint zárja el tőlük. 1999-ben jelent meg Klagenfurtban az Europa erlesen sorozatban a Siebenbürgen kötet, amelynek román, szász és magyar szerzői (német nyelvű tolmácsolásban ugyan) egymásnak felelgetnek egy közös szöveget mondván/írván, kiváltképpen úgy, hogy az egyes szemelvények kiragadva eredeti kontextusukból (csupán a német nyelvű első előfordulás helye és az író-költő születési, halálozási évszáma szerepel a jegyzetek közt információul) a fordítások nyelvén még közelebb kerülnek egymáshoz, elmosódik az esetlegesen nemzeti/nemzetiségi konfliktus, amely az eredeti nyelvű szövegből esetleg kiolvasható lenne, és egy régió tragikus művelődés/irodalom/mentalitás történeteként, polifón panaszként adja elő az erdélyi régió kultúraköziségét. Lényegében a „történeti” Magyarország művelődéstörténete is leírható ilyen nézőpontból. Általánosabbnak és megszokottabbnak az additív leírás tetszik: a különféle nyelvű kultúrák egymásután, jórészt egymástól függetlenül adatnak elő, ebben az esetben könyvkötészeti szintézisről beszélhetünk, olykor, kivételesen utalások jelzik a nemcsak a régebbi korszakban jelenlévő kulturális átszövődéseket. Értekezőnk az Alpok-Adria-térség irodalmi rendszerét mind regionális, mind nemzeti tekintetben a különféle kultúrák egymásmellettiségével, kontaktusaival és konfliktusaival véli meghatározhatónak. A bi- és polikulturalitás – állítja a továbbiakban – ezáltal olyan jelenség, amely egyrészről a regionális szintre szorítkozik, másrészről azonban, mint a szlovén művelődés Karinthiában és Olaszországban, az olasz Szlovéniában és Horvátországban egyúttal túllépi nemzeti államok határait. Ezek a különös nyelvi viszonyok – fejezi be a bekezdést – a társadalom más körére is hatnak, és tetten érhetők az irodalmi élet egészében.
   Az említett Erdély-kötet az utószót szerző Georg Aescht idézve búcsúztatónak készült. Mivel szerinte egy Erdélyről szóló irodalmi szövegek gyűjteménye csak búcsúztató (Nachruf) lehet. Erdély nincs többé, folytatja. A Kárpátok hegyláncától övezett vidék, amely egykori többnemzetiségű jellegét kő- és papír tanúbizonyságokkal örökítette meg, nem él többé. Önmaga romszerű emlékművévé merevedett. Éppen ezért egy erdélyi búcsúztató nemigen lehet más, mint irodalmi szövegek gyűjteménye. A látszólag kevéssé a kultúraköziségre célzó antológiát és utószavát nem intézhetjük el azzal, hogy a szászok erőszakos eltávolítása és nem egészen önkéntes exodusa olyképpen rendezte át az erdélyi irodalom- és kultúraköziséget, a kultúra-átszövődéseket, a kontaktusok és nem csekély számú konfliktusok rendszerét, hogy egy ország életéből kiiktatott egy kultúrahordozó, kultúrateremtő, kultúrahagyományozó világot, társadalmat, és éppen a visszafordíthatatlan és (értekező prózába ugyan nem illő szóval, mégis) végzetes hiány annál erőteljesebben emlékeztet a valaha létezett, kölcsönösen termékenynek bizonyult, a politikai, nemzetiségpolitikai harcok, háborúk ellenére produktív szüntelen kulturális cserére, a különféle időszakokban változó intenzitású kölcsönös fordításirodalomra, az erdélyiség megint csak több módosuláson átment eszméjére, a föderációs elképzelésekre, a nyelvekben (jövevényszavak, tükörfordítások), az irodalmi művekben, a viselkedéskultúrában, az egyházi érintkezésekben, a folklórban, az étkezéskultúrában megőrződött együttélésre; arra nevezetesen, hogy bármiként írja meg Erdély történetét a szász, a román és a magyar történetírás, régióként (vagy szubrégióként) kell(ene), hogy megírja, szakítva a nemzeti prioritások egyoldalúságával, hívebben az Erdélyben kimondott-megfogalmazódott türelmesség gondolatához. Az Alpok-Adria-térség kultúraköziségének modellje tanulságul szolgálhatna, már csak azzal is, hogy alkalmazása az erdélyi régióra mindenekelőtt (legyen szó a többnyelvűségről, a kétnyelvű írástudókról, a reformáció és az ellenreformáció nyelvi igyekezetéről) a régió különösségét dokumentálhatná; hiszen az identitás meg a differencia „dialektikája” nemcsak a regionális, hanem a régióközi (interregionális) elemzéseknek is sajátja. Claudio Magris a maga trieszti szubrégiója alkotójaként indult dunai érzelmes utazására, és mindenütt, akarva-akaratlanul, a sokkulturáltság, a többnyelvűség, a kultúraátszövődések tanúságtételeire és emlékezetére figyelt föl. Duna (Danubio)- könyvének transszilvanizmus-fejezetében így örökíti meg ráismerését: „A népek és a viszálykodások ilyetén eggyé olvadása, ahogy ez a vegyes lakosságú határvidéken néha megesik, hozzájárult, hogy kialakuljon az összetartozás érzése, valamiféle különös azonosságtudat, mely a szerteágazó ellentétek ellenére, sőt épp konfliktusos voltából eredően összetéveszthetetlen, valamennyi szemben álló felet egyaránt jellemző sajátosságokat hordoz.” Alább a Monarchia-régió meghatározó karakterisztikumaként jelzi a centripetális és a centrifugális erők összjátékát, a centrum és a periféria ellentétét a nemzeti helyzettudat értelmezésekor. Nemcsak az osztrák, hanem a magyar meg az erdélyi szász szerzők esetében is szembeötlő ez. Magris a furcsa utat bejáró szász szerző, Zillich művein töprengve állapítja meg: „A centrum és a periféria kapcsolata mindig problematikus; aki egy földrajzi vagy kulturális határvidéken él, mindig úgy érzi, hogy ő a nemzeti lét igazi letéteményese és képviselője, és hogy a nemzet többi része, mivel nem érti meg őt, méltatlan a nemzet névre.”
   Ezzel függ össze az a dilemma, amit már Franz Kafka megfogalmazott nyelvi-tudati hovatartozásával kapcsolatban, és a szólásszabadsághoz jutott „kisebbségi”-nek, „nemzetiségi”-nek mondott irodalmak önszerveződésekor újra meg újra fölmerül. Nevezetesen a régióspecifikumként kezelt küldetéses-„mandátumos” irodalom problematikája, irodalomnak és valós vagy vélt (remélt? előhívott?) össztársadalmi elvárásoknak viszonya. Magris a szlovák irodalom lehetőségein gondolkodva jut el oda, ahová a posztstrukturalizmus felé tájékozódó elmélet tekintett, az írószerep változatainak újraértelmezéséhez. Ám amit Magris veszélylehetőségként jegyez föl, az nemcsak a magyar, legalább oly mértékben a szlovák vagy a horvát irodalom irányzatainak teoretikusait (és alkotóit) is megosztja; korábban a cseh Vítezslav Nezval marasztalta el százötven esztendő cseh irodalmát a túlzottan didaktikus-tanító jelleg miatt. Magris így fogalmaz:
    "„A kis népnek (…) nemcsak a nagy népek megvetését és közönyét kell leráznia magáról – még ha e nagyok némelyike a legjobb úton van is afelé, hogy elveszítse nagyságát –, hanem meg kell szabadulnia saját kisebbrendűségi komplexusától is, attól, hogy úgy érzi, folyton helyesbítenie kell ezt a képet, vagy meg kell szüntetnie, vagy egyenest ellenkező előjellel kell ellátnia, büszkén viselve kisebbségi mivoltát, mint a kiválasztottság jegyét. Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden energiáját a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik.”
   Ki ne tudná Magrisnál jobban, hogy érdemes szavait megfontolni, hiszen öröksége, a trieszti irodalom a maga tájnyelviségével, „diglossziájával”, sokkulturáltságával, a más nyelvcsaládhoz tartozó irodalmakhoz fűződő, olykor bensőséges viszonyával nemcsak centrum és periféria fájdalmas viszonyát élte át (a méltán világhírű Italo Svevonál olvashatjuk: mi minden toszkán szóval hazudunk), hanem mindig is (el)számolni kényszerült a kis és a nagy (irodalmi) világ tapasztalatai irodalommá formálásának problematikus voltával, a pszichoanalízis hazai hagyományainak bezárkózásra és kilépésre egyaránt példát adó, a világszerűséget és a fáradt kisvárosiasságot szintén egyként újraértelmezésre fölkínáló gondolatiságával.
   Vissza az Alpok-Adria-térség kutatásának programmá emelt elvi alapvetéséhez. A kutató kiindulópontja a nálunk is jól ismert bahtyini nyelv- és nyelvi kultúraelmélet. Bahtyin úgy interpretálja a társadalmat, mint szociális beszédek, nyelvek és szólamok sokféleségét. Jóllehet alapjában az egy nyelven belüli polifóniát hangsúlyozza (a stílusok, a tájnyelvek, az idiolektusok, a csoportnyelvek és diszkurzusok sokféleségét egy társadalom, illetőleg egy „kultúrán” belül), ezt a modellt a nyelvközi polifóniára is vonatkoztathatjuk (két- és többnyelvűség, diglosszia, kettős-, többkultúráltság), hiszen lényegében ennek feltárása, elemzése a(z irodalmi) komparatisztika feladata. Annál is inkább, mert az összehasonlító irodalomtudomány érdekeltnek mutatkozik a polikulturális régiók és irodalmi poliszisztémák kultúraközi összefüggéseinek vizsgálatában, ezen keresztül módszertani támpontot kínál egy olyan leírás számára, amely a társadalmi polifónia és a kultúraközi funkció kapcsolatait érzékelteti. A szólamok dialógusa ebben az esetben a társadalmi és kulturális dialógusból eredeztethető, miáltal a társadalmi és a művelődési határoknak nem feltétlenül kell megegyezniök az etnikai, a kulturális és a nyelvi határokkal. Mindez természetszerűleg nem kizárólag az irodalmi multietnicitás kutatását ösztönözheti, hanem a politikai/állami határoktól független „egynyelvű” kultúra, irodalom különféle, egymást olykor keresztező meghatározottságainak, az eddigieknél feltehetőleg megbízhatóbb elemzését is. Miáltal az Alpok-Adria-térség irodalmainak, kultúráinak egymás mellé állításakor, egymásra vonatkoztatásakor elért, elérendő kutatási eredmények általában hasznosíthatók az irodalomközi együttesek vizsgálatakor, a különféleképpen fölfogott, csoportosított közép-európai, kelet-közép-európai, dunatáji, Monarchia-beli, délkelet-európai (szub)régiók (ábránd, hogy nemzetközi összefogással készülő, de legalább is arra igényt tartó?) szinkron és diakron leírásakor.
   Egyelőre (nálunk) szokatlan, ha a komparatisztikát többes számú alakban látjuk viszont egy könyv címlapján, igaz, a tudomány- és a kultúraköziség erősítő tényezőjeként. Tehát nem (irodalom)tudományos iskolák vitatják regisztrálva, hanem a különféle tudományágak komparatisztikai lehetőségeit szemrevételezve. Mivel feltételezhető, hogy az „ágazati” komparatisztikák nemcsak az egymás közti távolságot rövidíthetik meg, hanem önmaguk korszerűsödését is nagy mértékben segíthetik elő. Példával élve: ahhoz, hogy „euro-jogászok” intézzék az országhatárokon túlnyúló, legalább két államban/országban élő – többnyelvű, többkultúrájú, különféle jogi iskolázottságú – állampolgárainak ügyeit, a különféle, egymással nem, vagy alig harmonizáló jogrendszert, jogi gondolkodást egybevetve, összehasonlítva, egymáshoz közelítve úgy kell újraszervezni, hogy az egymástól eltérő jogi nyelvek harmonizáljanak.
   Az egyediség, az individualitás meg a közös, hasonló tudat, nyelv, az egymástól elváló, de e sokféleségben egymást gazdagító „szólamok” föltárulásához, megértéséhez, akceptálásához a tudomány- és a kultúraköziség módszeres elveinek és nem kevésbé módszeres gyakorlatának kidolgozása, érvényesítése számottevő segítséget nyújthat.

Jegyzet

A jelen dolgozat valójában az alábbi tanulmánykötet értekezéseire épül, olyan „könyvismertetés”, amely az egyes dolgozatok főbb megállapításait egymással szembesíti, szabad előadásban bőségesen idézi, s hozzájuk illeszti a maga kutatásait:
Vergleichende Wissenschaften. Interdisziplinarität und Interkulturalität in den Komparatistiken. Szerk. Peter V. Zima. Tübingen 2000. Gunter Narr Verlag. (Az idézett tanulmányok: Peter V. Zima: Verleich als Konstruktion; Christian Autexier: Von der Rechtsvergleichung zum rechtskulturellen Vergleich; Carsten Koch: Möglichkeiten und Grenzen der Vergleichenden Religionswissenschaft; Hans-Martin: Gauger: Der Vergleich in der Sprachwissenschaft; Manfred Schmeling: Literarischer Vergleich und interkulturelle Hermeneutik; Johann Strutz: Komparatistik als Theorie und Methodologie des Kulturvergleichs; Ursula Link-Heer: Was vergleicht man, wenn man zur Begriffsgeschichte von »Manierismus« forscht?. A kötet ezen kívül összehasonlító politológiai, közgazdaságtani és társadalomtudományi értekezéseket tartalmaz).

Egyéb hivatkozott munkák

Claudio Magris: Duna. Ford. Kajtár Mária. Bp., 1992.
Siebenbürgen. Szerk. Georg Aescht. Klagenfurt/Celovec 1999. Wieser Verlag