Lászlóffy Aladár

 

Itt ragyog

Vagy jössz, vagy egyedül lakom,
mint légy a kórházablakon.
Ami egy őszből visszasüt,
a hátam hordja a derűt,
csak elöl leszek zúzmarás,
ennyi a sosemvárt varázs.
Négy óra lesz. És itt ragyog.
Csak pár perce nem én vagyok.
 

Lázálom a hajóállomáson

Nagy gondolám, a gondolat
ősz hegy- és vízrajzán tolat.
Csak ne siessek, mondja ő,
aki a partról dirigál.
...Kis gondolám, a gondolat
egy ismert Böcklin-képen áll.
Ez nem Velence? kérdezem
s ellibegek a kőfalig.
Na látod, ezt nem szeretem:
hogy most is még okoskodik.
Már órák óta félhalott,
elvérzik minden régi én
és minden amit itthagyott,
hever a tenger fenekén,
ez itt is, ott is kihajol
s kifogja, mint a reneszánsz
a mérges békanyál alól,
amit már nem is neki szánsz.
Hát ember ez vagy gondolat
s kinek az életén tolat?
 

„...Szilaj nádparipán...”

Lehet, hogy én se tudtam róla,
mégse mindegy, hogy hol lakom.
A régi test elment alólam,
mint csatamén az ablakon,
mint pegazus e sok mohácson,
s ez, aki még nyeregben ül,
magáért miből mennyit lásson
országa nélkül, egyedül?

Volt-országom egy gyermekség volt,
Volt-koronám egy régi ég.
A dajka-idő végig korholt:
Hej majd meg fogod bánni még!
Hát megbántam: itt a nyeregben
eltévedt lovas bandukol,
hogy emlékeim, életkedvem
végül átadja valahol

és Goethe János, Sancho Pansa
általam szintén leszerel –
Bodeni tó és „mit nekem, te...”
utolsó zsoldom veszem el.
Nem tudom ellenség, barát ez?
Kaszárnyaudvar? Pantheon?
Hol végül nyugtát kap a vátesz.
Kitől kapom. Kinek hagyom.