Beke György

Kisebbik Torontál

 

   Nagyszentmiklós egy időben, ha nem is sokáig, megyeszékhely volt: Torontál vármegye igazgatási központja. Történt, hogy 1807-ben Nagybecskereken leégett a megyeháza, és a tűz elpusztította a környező épületeket is. Ekkor született az a döntés, hogy a vármegye székhelyét ideiglenesen áthelyezik a második legnagyobb városba, Rácz-Nagyszentmiklósra, az Aranka patak partjára.
   Szentmiklóson mint valami hihetetlen újdonságot, úgy hallgatják, ha ezt emlegetem.
   Egyáltalán: Torontál megyéről is csak az idősebbek tudnak. Ők se sokat. Pedig a romániaitérképeken is szerepelt, Temes-Torontál megye néven 1950-ig, a közigazgatási átszervezésig, mikor egyetlen tartományba egyesítik az egész Bánságot. A megyék 1968-as visszaállításakor már „elfelejtődött" Torontál neve, lemaradt a Temes mögül.
   Középkori magyar királyi vármegye volt Torontál, okiratok 1326-ban említik először. Azelőtt az egész Maros-Tisza-Duna köze Csanád vármegyét alkotta. Török hódoltsági terület 1551-től 1718-ig. Itt a leghosszabb a megszállás a történelmi Magyarország területén, itt pusztítják ki legjobban a magyar lakosságot. Ráadásul a törökök kiverése után 61 évig Temesi Bánság néven (együtt Temes és Krassó-Szörény megyékkel) egyenesen Bécsből igazgatják. Csak 1779-ben kapja vissza nevét és státusát Torontál megye. 141 év után kettőbe osztják, nagyobbik, keleti fele Romániáé lesz, nyugati része Nagybecskerekkel a délszláv királyságé.

   Míg az első világháború megpróbáltatásait a Kárpát-medence magyarsága nagyjából mindenütt ugyanúgy élte át, a második világégés már eltérő módon sújtott az egyes nemzetrészekre.
   Igaz, az 1916-os esztendő meghozta a maga külön drámáját a Székelyföld népének: a váratlan román betörés elől tömegesen kellett elmenekülni Nyugat felé. Családomban mindig emlegették kényszerű szekerezésüket Háromszéktől Békés megyéig. A visszatérő magyar honvédség felégetett, kirabolt városokat és falvakat talált, nem egy helyről az otthon maradt férfiakat elhurcolták – például Sóvidékről –, és soha nem kerültek haza, sírjukat sem ismeri senki. De az időszak, amíg az idő kizökkent a maga medréből, nem tartott sokáig, és a magyar sors a Kárpátok medencéjében egyképpen folytatódott mindenütt, Soprontól Zágonig.
   A második világháború azonban különböző, egymással rivalizáló vagy nyíltan ellenségeskedő országokban találta a magyar nemzet széttépett részeit. Gyökeresen különböztek Erdély északi, magyarrá lett és déli, Romániánál maradt részeinek a magyar viszonyai. Más helyzetbe került a nyugat-magyarországi, burgenlandi magyarság, immár a Harmadik Birodalom keretei között; eltérő élete volt az önállóvá lett Szlovák Állam magyar kisebbségének, Nyitra vidékén.
   A két bécsi döntés és a délvidéki bevonulás ellenére, még mindig jelentős lélekszámú magyar közösségek éltek kisebbségi sorsban. Immár hiteles emlékiratok mutatják be a magyar élet alakulását a második világháború idején nemcsak az anyaországban, de a visszatért Észak-Erdélyben, a Felvidéken és a Bácskában is. Az irodalom és a történetírás törlesztette nagy adósságát a nyitrai gróf, Eszterházy János küzdelmének és mártíromságának a bemutatásával. Ő volt a pozsonyi szlovák parlament egyetlen magyar képviselője, és ő volt az egyetlen, aki abban az országgyűlésben nem szavazta meg a zsidók deportálását. És ő az egyetlen a szlovákiai képviselők közül, akit élete fogytáig börtönbe zárt a visszaállított Csehszlovákia. Nevét, küzdelmeit, példáját emlegetni is tilos volt a szülőföldjén, „magyar nacionalistának" kiáltották ki, és tilos volt beszélni róla az anyaországban is, nehogy „megsértsük" csehszlovák barátaink „érzékenységét".
   Művészi magyar vallomások születtek a dél-erdélyi háborús évekről, elsősorban a Temesvárhoz kötődő, itt született, a piarista gimnáziumban diákoskodó, a háborús éveket a Bega partján átélt Méliusz József regénye, a Sors és jelkép. Sajátos napló-regényben azon nyomban rögzítette élményeit, 1943-as utazását Dél-Erdélyben, Temesvárról felkerekedve a Maros völgyén, Nagyenyeden át Brassóig, és még inkább az író képzeletbeli kalandozását a történelemben és egyéni emlékeiben. Dél-erdélyi magyar kisebbségi megpróbáltatások, csapdák és drámák jelennek meg előttünk, Méliusz azonban, mindezek ellenére, bízik a magyar-román eszmei egymásra találás sorsváltó eszményében.
   De máig ismeretlen a magyar köztudatban, hogy miként élt abban az időben a torontáli magyarság, a Tisza és a román határ közötti háromszögben, Nagykikindán, Nagybecskereken, Versecen, Pancsován és a Duna menti Székelykevén, Hertelendyfalván, Sándoregyházán, az egykori bukoviai székelyek telephelyein. Annyira ismeretlen mindez, hogy a romániai Bánságban, a jugoszláv határ innenső oldalán hiába kérdezgettem öregeket, értelmiségieket és gazdákat, mi történt a közvetlen szomszédságukban 1941 és 1944 között a szerb-Bánságban az ott élő magyarokkal, az emberek a vállukat vonogatták, mintha valami nagyon messzi világrészről beszélnék.
   Legújabb katonai lexikonunk – Magyarország a második világháborúban, Budapest, 1997 – az 1941-es határváltozásokról annyit mond el, hogy Jugoszlávia szétesése után Szerbia az 1918. előtti szerb állam területén alakul meg. „Magyarország április 11-15 között foglalja el a Bácskát (Vajdaság, Vojvodina) és a Baranyai-háromszöget, illetve vonul be a Horvátországgal 1945-ig területi vita tárgyát képező Muraközbe és Muravidékre (Vendvidék). A Bánság jugoszláviai fele 1944 őszéig német katonai közigazgatás alatt marad, annak ellenére, hogy Hitler 1941. március 27-én, a belgrádi katonai hatalomátvétel nyomán Magyarországnak ígérte."
   Részletesebben írja le Szerb-Bánság háborús állapotait egy római katolikus pap, Torontáltorda akkori plébánosa, Boday József. Boday tisztelendő úr 1934-től szolgált a torontáli községben; 1944 után többször letartóztatták, végül öt évet és három hónapot töltött jugoszláv börtönökben. Az indok: sajtóbűntett, ugyanis külső munkatársa volt a Torontál című újságnak. Űzöttségéről számolt be, szóbeli visszaemlékezésben, 1987-ben, Hetényi Varga Károly gyűjteménye számára.
   Érdekessége az emlékezésnek, hogy helyesbíti a lexikoni adatokat, helyszíni tapasztalatai alapján. Szerinte a németek 1941 tavaszán a Bánátnak először önálló adminisztratív státust adtak, de már december 6-án a szerb bábállam egyik körzetévé alakították át. A gyakorlati vezetés azonban a német katonai hatóságok kezében maradt.
   „Délvidék 1941-es visszatérésekor Bánát nem került ugyan vissza hozzánk, de a magyarok engedélyt kaptak a német megszálló hatóságoktól arra, hogy a rendet fenntartsák Bánát magyarlakta vidékein – mondta el a plébános. A Bánáti Magyar Közművelődési Szövetség (BMKSZ) hat körzetre oszlott: Törökkanizsa, Nagykikinda, Versec, Nagybecskerek, Pancsova, Törökbecse. Önkormányzatot élvezhettünk. Megszerveztük a magyar gyermekek iskoláit. Ott is, ahol a jugoszláv uralom elmúlt két évtizedében nem működött ilyen. Például Beodrán, Kumán és Dragotinovoban. A törökbecsei magyar nyelvű polgári középiskolát én szerveztem meg. Magyar nyelvű közigazgatásunk, magyar rendőrségünk volt. A BMKSZ önállóan működött, de a magyar kormány tudtával és segítségével. Viszont, ha Magyarországra akartunk utazni, útlevélre nekünk is szükségünk volt. Én a törökbecsei járásnak voltam a körzetvezetője. Tagja voltam a Magyar Pártnak is, mely azonban nem kapott nyilvános működési engedélyt. A párt Zentán alakult meg, Várady Imre vezetésével. Távollétemben választottak a vezetőségbe. Az addig színmagyar Torontáltordán voltam akkor plébános. Csak néhány zsidó és német család lakott falunkban.
   Mi, magyarok nem fogadtuk el a németek által számunkra felkínált élelmiszer-kedvezményt. Csak azzal a feltétellel, ha ezt a kedvezményt minden bánáti nemzet, tehát ha a szerbek is megkapják.
   1944. március 16-án, azon a napon, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot, mise után mentem ki a templomból egy beteghez az oltáriszentséggel. Ekkor elém áll két német katona, s közli, hogy le vagyok tartóztatva. Teherautón elvittek Törökbecsére, innen Kikindára, a városháza nagytermébe. Itt tudtam meg, hogy a hat magyar körzet vezetőjét mind letartóztatták.
   Egy német őrnagy ismertette a helyzetet: a magyarok megszakították a barátságot a Német Birodalommal, de mi legyünk nyugodtak, nem fognak bennünket cserbenhagyni. A magyar nép tovább fog harcolni, küzdeni az ellenség ellen. Most pedig menjünk haza, és várjuk a további fejleményeket…"

   Kisebbségi magyar közösségeink közül ebben a fél-Torontálban, a megye szerb kézre adott nyugati részében volt legnehezebb az újrakezdés. Itt Trianon óta egy pillanatra sem szakadt meg a kisebbségi sors, mint a szomszédos Bácskában, a Felvidéken, Észak-Erdélyben és Kárpátalján. A háborút követő kegyetlen megtorlások fájdalmában hajlamosak voltunk feltételezni, hogy a két bécsi döntés és a délvidéki bevonulás nélkül elkerülhettük volna a magyarok tömeges lemészárlását a Délvidéken, kiűzését a Felvidékről, a szárazajtai székelynyakazásokat Észak-Erdélyben. De a történelem nem váltott volna medret a mi szavunkra, a vértenger nem vált volna ketté a mi fohászkodásunkra. Elképzelhető, hogy milyen lelki, anyagi, fizikai pusztulás várt volna Észak-Erdélyre Antonescu uralma alatt, a Felvidékre Tiso nyíltan fasiszta államában!
   Kis országok, lélekszámra kis népek kiszolgáltatottságát számomra legjobban Bulgária második világháborús szereplése példázza. Ez az ország nem üzent hadat Sztálinnak, mert – így mondták bolgár barátaim – olyan mélyen élt az orosz nép iránti barátság, a szláv testvériség alapján és hálából, amiért az orosz seregek 1878-ban elhozták a bolgárok számára a felszabadulást a török uralom alól –, hogy bármelyik bolgár kormány azonnal megbukik, ha a Szovjetúnióval hadba lép. Mit ad Isten? Az 1944. augusztus 23-i román kiugrás után, a megnyílt fronton át a szovjet csapatok szeptember 9-én elérkeznek az Al-Dunához, átkelnek rajta, és Moszkva üzen hadat Szófiának. Mivel a társadalmi rendszert a bolgár kommunisták csak szovjet szuronyok árnyékában dönthették meg. És Bulgária az 1947-es béketárgyalásokon ott ült a legyőzöttek között, együtt Romániával, Olaszországgal, Magyarországgal, Finnországgal.
   A negyvenes évek elején a magyar nemzet döntő részének egyesülése olyan lelki felszabadulást jelentett, hogy ebből az erőtartalékból évtizedeken át táplálkozhatott a nemzeti önérzet és öntudat – a román, csehszlovák és jugoszláv megtorlások ellenére is.
   De a Szerb – Torontál magyarsága – amely nem részesülhetett a szellemi „vérátömlesztésben", sorsát szintén nem kerülhette el; Tito partizánjai őket sem kímélték.
   Torontálban ma is más a magyar életérzés, valóságértékelés, nemzeti tudat. Bánátország–bánatország címmel, Szilágyi Erzsébet tollából, szomorú beszámolót olvastam erről a hangulatról: „Különös ember a bánáti – a bánáti magyar ember. A szerénység, a visszahúzódás a legfontosabb jellemvonásai. Nehéz megérteni annak, aki nem Bánátban él, a bánáti magyarok helyzetét. Nehéz Bánátban magyarnak lenni, még nehezebb Bánátban a magyar jogokért harcolni. Ezt az érzést még a bácskaiak sem tudják megérteni, és nem is érthetik meg. Szabadkán, Zentán, Kanizsán és a bácskai magyar falvakban a bánáti ember úgy érzi magát, mintha Magyarországon járna. Mindenhol magyarul beszélnek, magyarul köszönnek az emberek és a kórházban a nővérke is magyarul szól a beteghez. (Lehet, hogy az utóbbi években sokat változott a helyzet negatív irányba, de még mindig sokkal kedvezőbb a helyzet a Tiszán túl.) A bácskai ember tud harcolni a jogaiért, mert még magyarul, anyanyelvén beszélhet a postán, a bankban, az üzletben, a községházán."
   Szabadkai hetilapban, Dudás Károly kiváló Szabad Hét Napjában, illetve ennek Körkép mellékletében jelent meg ez a szomorú látlelet. Egyetlen lapszámból sem hiányozhatnának a torontáli-bánsági tudósítások, annál inkább nem, mivel két állandó melléklet, „belső újság" közli őket: a Szabadkai Napló és a Tiszaszentmiklóson szerkesztett Bánáti Újság (én ugyan Bánságot írnék és írok a Maros-Tisza-Duna közének neveként, mert a Bánát német és román megnevezés, de ezen most ne akadjunk fenn).
   Hűséges tükör a szabadkai hetilap, az utókor kiderítheti belőle, hol is éltek és hogyan éltek a magyarok a huszadik század legvégén a Tisza bal partján? Kirajzolódik a kép most is.
   Fellapozom az újságot.
   Kezdem egy ugyancsak átfogó összegzéssel. Szociológiai felmérés, amelynek szerzője talán nem is lehetne más, mint Biacsi Antal. Személyesen nem ismerem, munkáit annál inkább. Státus szerint is szociográfus, ugyanis szociológiát hallgatott a belgrádi egyetemen, és a valóságkutatás tudományos módszere jó indulás egy szociográfus írónak, ha átlépi a műfaji határokat. Első nagyobb munkája, amellyel a Híd pályázatán 1969-ben első díjat nyert a szomorú nemzeti divatról, a magyar öngyilkosságokról szólt. Egy későbbi könyvében Kis délvidéki demográfia címmel a Vajdaság népességéről és a délvidéki magyarok lélekszámának tragikus alakulásáról rajzolt mozaikképeket. Megborzongtatott. Szép számmal olvastam verseket, publicisztikai munkákat a vajdasági magyar népfogyatkozásról, de a számok így, egymás mellé állítva és belőlük a következtetéseket levonva, alkalmasak a nemzet közvéleményének, önmaga iránt érzett felelősségének felébresztésére. (Ha van még ilyen egyáltalán!) Az 1961-es hivatalos adatok szerint, akkor a Vajdaságban – ahol még ilyen-olyan autonómia volt – a magyarság lélekszáma 442.561 fő. Biacsi ezt joggal tekintette csúcsszintnek. Hiszen 1991-ben már csak 339.491 magyart írtak össze ezen a területen. Az író jóslata megdöbbentő: az ezredfordulót követő évtizedben a vajdasági területen élő magyarok száma nem fogja meghaladni a 220.000 lelket. Az oka ennek: a kényszerű elvándorlás, elűzetés, beolvasztás, felszívódás.
   Dél magyar halálát azonban az anyaország sem érzékeli igazán mélyen, teljességében. Hiába értesül róla, a tudat felszínén, újsághíradásokban, tévéadásokban. Itt lehet, itt van szerepe igazán a szociográfiának, vallja Biacsi: ha az írói szó, az írói szív és felelősségérzet tudatosítja a gondot, a tragédiákat, és keresi a menekülés lehetőségét.
   „Nemcsak az utal egy átfogóbb szociográfia elkészítésének szükségességére, hogy az elkövetkező emberöltő után még itt magukat magyarnak valló, magyarul olvasni tudó utódainknak emlékőrzőt hagyjunk, hanem annak a felismerése is, hogy ha majdan megkondul értünk az anyaországban a lélekharang, azok, akik tudni akarják tudhassák: éltek ››szép számmal‹‹ magyarok a Vajdaságban. Mert ha csak jegyzettöredékként is, egy ilyen szociográfia hasznára válnék itt is, ott is a majdani lelkiismeretesebb generációnak, amelyre a számvetés nagy szociográfiája vár…"
   Biacsi most torontáli helyzetképet adott: Quo vadis, Bánát? Avagy: merre tartasz, Bánság?
   „Az csak természetes, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített, önazonosságát megtartani akaró magyarságot a Vajdaságban és ezen belül a Bánságban elsősorban az foglalkoztatja, hogyan őrizheti meg kultúráját, nyelvét és a környezetéhez képest fejlettebb, civilizáltabb társadalmi szerkezetét. Hogyan őrizheti meg magyarságát, hogyan maradhat meg magyarként szülőföldjén. De érdekli az is, hogy milyen módon változtathatja jobbra kisebbségi helyzetét."
   Hány magyarral számolt Biacsi Antal a Bánátban? Az 1991. évi népszámlálásra alapozott. Eszerint 75.688 személy vallotta magát magyarnak. Ez az egész vajdasági magyar közösség 22,3, míg a Bánát összlakosságának 12 százaléka. De a 176 település közül csak ötben egyáltalán nem élnek magyarok, egy lélek sem. Ezzel szemben húsz helységben, a magyar „szigetfalvakban" a lakosság több mint 70 százaléka magyar nemzetiségű. És sorolta: Magyarittabé, Torda, Tamásfalva, Szaján, Lukácsfalva, Szentmihály, Magyarcsernye, Tóba, Majdán Rábé, Monostor, Egyházaskér, Padé, Hódegyháza, Fejértelep, Székelykeve, Ürményháza, Udvarszállás, Káptalanfalva, Muzslya. Hát a két város? Nagybecskereken 14.312, Nagykikindán 5.932 magyar vállalta önazonosságát.
   Nem is olyan jelentéktelen közösség ez, ha arra gondolok, hogy a Torontál keleti felét is magában foglaló mai romániai Temes megyének vagy Arad megyének sincs külön-külön népesebb magyar lakossága.
   Előveszem a lexikont. A teljes Torontálban 1846-ban 124.447 szerb, 88.031 német, 61.806 román és 54.869 magyar élt. A szerbek népszaporulatának üteme jóval meghaladta mindhárom másik nemzetiségét, de a magyar lélekszám is gyarapodást mutat, minden pusztulás, kivándorlás, elűzetés ellenére.
   Érdemes lenne egyszer számot vetni azzal is, hogy milyen grafikont írt le idők során a kisebbségek népszaporulatának alakulása. Alighanem a kisebbségtartó államok nemzetiségi és emberjogi politikájára vetne fényt az, hogy a történelmi Magyarországon a román kisebbség növekedése jóval meghaladta a magyarságét, vagy a szerbek lélekszámának gyarapodása a magyarokét, ugyanakkor 1920 után Romániában és Jugoszláviában nemcsak a magyarság, hanem mindegyik kisebbség lassúbb vagy gyorsabb ütemben, de mindenképpen lemorzsolódott.
   Debellácson, Dél-Bánátban tanácskoztak erről a torontáli magyarság képviselői; Biacsi Antal ennek tanulságait összegezte: „A bánsági magyar lét ma nem csupán a művelődési otthonok, az iskolák és a nyelvhasználat kérdése, nem is csupán az, hogy sok esetben a meglévő jogokkal sem él eléggé, hanem önvédelmi sáncépítés is a többségi lakosság nemzeti türelmetlensége ellenében. Az a bánsági magyar, aki nyilvánosan is vállalja a nemzeti önazonosság megtartásának harcát, ennek ellenére tiszteli mások önazonosságát, de ragaszkodik szülőföldjéhez, otthonához, nyelvéhez, iskolájához, kultúrájához, hagyományaihoz és a közösségi önszerveződéshez. Ez nála a dolgok rendje és természete, mint ahogyan keleten kel fel a Nap."

   Reményt vagy lemondást hirdetnek a torontáli tudósítások az ezredforduló éveiben?
   Magyarcsernyére Csekonics József tábornok telepített 1798-ban Szeged környéki dohánykertészeket, Csongrád és Csanád megyéből zselléreket. Hajdú Sándor plébános 1999-ben 18 újszülöttet keresztelt, kilenc fiút és kilenc lányt. Hét egyházi eskövőt tartott, 51 halottat temetett. A szomszédos Kisoroszra szintén Szeged mellől érkeztek telepesek, szerződésesek, 1797-ben. Hajdú Sándor látja el itt is a papi teendőket. 1999-ben 11 gyermeket keresztelt, 31 halottja volt.
   Dél-Bánát magyarok lakta falvairól Erős Lajos ürményházi plébános tájékoztatta a lapot. Pancsova adatai megdöbbentőek: 12 születés és 55 elhalálozás. Versecen 23 születéssel szemben 60 halál. Nincs egyetlen plébánia, ahol ne jóval többet temettek volna, mint ahányat kereszteltek.
   Szorongó lélekkel keresem a statisztikában a torontáli székelyek telephelyeit.
   Madéfalva menekültjei voltak az őseik, akik az osztrák ágyúk gyilkos tüze elől kifutottak Moldvába, a csángók falvaiba, majd Hadik András tábornagy Bukoviában szerzett új otthont számukra. Mindig visszavágytak a hazába. 1882-ben bukoviai székelyek küldöttsége kereste fel Tisza Kálmán miniszterelnököt és Szapáry Gyula pénzügyminisztert. Tisztelettel kérték, hogy hozzák vissza őket „a régi, igazi, édes hazába". Bécs neheztelésétől tartva, a pesti kormány nem merte vállalni a telepítést, hanem a társadalomra bízta a feladatot. A lapok lelkes cikkekben szólítottak fel adakozásra, és hamarosan 50 ezer forint gyűlt össze.
   Szádeczky Lajos történész:
   „A bizottság 1883 elején megbízta herceg Odescalchi Artúr akkor országgyűlési képviselőt és e sorok íróját, hogy menjünk ki Bukovinába, és hozzunk ezer székelyt az Al-Duna mellé.
   Március 16-án indultunk el Budapestről. Keleti testvéreink úgy fogadtak, mint megváltót."
   Bejárták mind az öt székely falut: Józseffalvát, Hadikfalvát, Andrásfalvát, Istensegítset és Fogadjistent.
   „A nép tömegesen tódult elénk és íratta fel magát, úgyhogy ezer helyett kétezernél is többen íratkoztak fel, akik készen álltak a vasúton való bejövetelre, és 200 ember húsvét után szekereiken Erdély felé volt indulandó".
   Újságíró is kísérte a hazatérő csapatot, a Pesti Napló munkatársa… Tokajban egy pohár nektárt nyújtottak át minden székelynek… Nyíregyházán hatalmas éljenző tömeg, a zenekar a Rákóczi indulót játsza… Debrecenben 30 ezren várták a vonatot. Kolbász, tepertő, szivar, bor… Püspökladányban az elöljáróság díszben várta az érkezőket… Szolnokon hajóra szálltak… Egész Szeged talpon van, zászlók, mozsárdurrogás… Titel feldíszített kikötőjében magyarok, szerbek ünnepelnek… Megérkeznek Nagy-Györgyfalvára, amelynek nevét Sándoregyházára változtatják…
   Egy másik történész, a csángókérdés leghitelesebb szakértője, Mikecs László – ő is a hazatelepítés híve – a modern honfoglalás árnyoldalait is feltárta. Az új, „kicsi Székelyföld"a delibáti-homokpuszta és a Duna árterülete között Magyarország egyik legnehezebb terepe. A homokot „Magyar Szaharának" nevezték, a Duna pedig újra meg újra elmosta a házakat. Megtelepedésük után öt évvel a székelyeket is elöntötte az áradó folyam, egész addigi munkájuk megsemmisült.
   De ez a három székely falu, Sándoregyháza, Székelykeve és Hertelendyfalva mégis megkapaszkodott a nehéz terepen, virágzó mezőgazdaságot épített ki az ország legdélibb csücskében. A szorgalom és a helytállás csodája volt. A székelyek száma itt, az Al-Dunánál végül elérte a 4000 főt.
   Mennyien élhetnek most – Moldvai csángóföld, Bukovina után, harmadik hazájukban – a torontáli végeken?
   Hertelendyfalván 1999-ben egyetlen gyermek sem született; a halálozások száma 13 volt. Sándoregyházán 8 születéssel szemben 55 halált jegyeztek be az anyakönyvbe. Székelykevén volt legnagyobb a születések száma, 24, de a halál itt is kétszeres: 47.
   Immár nem az élők lélekszámát kell számon tartanunk, hanem a végső pusztulás idejét kutatnunk, rettegve? Sándoregyházán 1968-ban még 3500 székely élt, a faluban gombgyár működött. A gyár most Pancsován üzemel, megszűnt a fafeldolgozás is. A fiatalok közül többen keresik a kenyerüket a Skandináv félszigeten és Németországban, mint itthon. A hajdani alapító, Bonác Sándor csanádi püspök nevét viselő falu lakói alig tesznek ki hatszáz főt. Anyanyelvű iskola nincs. Művelődési élet nincs. Újság a faluba nem jár.
   Nemcsak jövője nincs Sándoregyházának, de immár jelene is alig…

   Ahol megmaradnak, akik megmaradnak – a roppant szorgalommal kötöttek szövetséget. Kőművesné Nyári Márta tudósítása Szajánba hív. Az észak-torontáli község városias fő utcája, a házak, a gond arra vall, hogy a Tito-világ és a polgárháborús viszályok közepette is, a hajdani szegedi dohányosok utódai őrzik jómódjukat. Ebben a faluban is gazdag népköltészeti anyagot gyűjtött egykoron Kálmány Lajos; most emléktáblával, ünnepséggel hálálják meg egykori plébánosuk alázatos szenvedélyét.
   „Egyet nem tudok. Mikor pihen, úgy istenigazából, a szajáni ember? Csak elnézem Törköly Jánost az Ady Endre utcából. Negyven éves aligha lenne, de napjában annyi ideje sincs, hogy egy hűsítő italt felhajtson. Tehenei, szarvasmarhái számát sem tartja számon. Csak azt tudja: etetni, fejni, ganézni kell. Azután kihajt a határba, és ott dolgozza át az éjszakát."
   A szorgalom pedig nemcsak hasznot hoz, de önérzetet ébreszt, öntudatot serkent. Magyarcsernyén közös igény és gond az anyanyelvű oktatás. Erről rendeztek lakossági fórumot a községben. A Petőfi Sándor általános iskolában 2000-ben tizenheten fejezték be a nyolcadik osztályt – anyanyelven. Osztályfőnöknőjük Szilágyi Mária volt, aki diákjaival együtt ment el a tanácskozásra. Öten a végzett diákok közül szeretnének négyéves középiskolába iratkozni, négyen nem tanulnak tovább, a többiek hároméves szakiskolába készülnek. A fórumra érkezett szabadkai politikusok a négyéves középiskolát ajánlották, és feltétlenül az anyanyelvű továbbtanulást. Hangsúlyozták, hogy Magyarország inkább az itthon tanulókat támogatja, hogy a kisebbségi magyarság szakembereket nevelhessen magának. Budapest ebben az évben száz ösztöndíjat ígért az itthon tanuló egyetemistáknak, főiskolásoknak, míg a fővárosi egyetemek számára ötven diákot készítenek elő a Magyar Nyelvi Intézetben. Vannak a Vajdaságban is főiskolák, amelyekben lehetőség nyílt a teljes vagy részleges magyar nyelvű oktatásra: az újvidéki Magyar Tanszék, a szabadkai tanítóképző, továbbá részben a gépészeti, építészeti és közgazdasági kar.
   Szabadka egy kicsit főváros a vajdasági magyarok számára, Bácska pedig „belső anyaország" a torontáli magyar szórványoknak. A hasonlatot erdélyi vonatkozásban a Székelyföldre és a belső-erdélyi szórványokra alkalmazta Beder Tibor csíkszeredai főtanfelügyelő. Ezen pedig azt értette, hogy a „belső anyaországnak" egyben és másban pótolnia kell, ha lehet, a nemzet „törzsének" segélynyújtását.
   Kisebbségben, és még inkább a szórványban más jelentőséget kap a nyelvművelés, vagy egyenesen nyelvvédelem. Az anyaországban a henye beszédmód, a magyartalan szókötés, az idegen szavak fölösleges használata, a mostanában elterjedt „anglománia" nem veszélyezteti a magyar nyelv életét, jövőjét, a magyarul beszélők önkifejezési készségét. Arany János szavaival: csupán levelek ezek a nyelv fáján, amelyek ősszel lehullnak, tavasszal újra nőnek helyettük, „de a szókötési formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyeken a fa éltető nedve kering: dúljuk fel – és a fa nem lesz többé!" Ezért érthetetlen számomra egynémely pesti nyelvész könnyelmű nyelvgyilkolása, akiknek a modernségéből csak annyi telik ki, hogy a kisebbségi magyarság nyelvhasználatában szentesítenének minden magyartalan mondatszerkesztést, minden fölösleges jövevényszót, idegen szavak vegyítését a magyarokkal, mivel szerintük ez a nyelv fejlődésének természetes útja, a nyelvtudománynak ezt kell elfogadnia és támogatnia.
   Lám, Torontálban érzékenyebbek a magyar nyelv épségére és szépségére. A Bánáti Újságban Szloboda János vádlón kérdezi, hogy „tudjuk-e még anyánk nyelvét?" Egy torontáli helység nevének téves használatát kifogásolja. A magyar újságokban is így szerepel ez a falu: Bánátmonostor, pedig ilyen nevű helység a hajdani Torontál megyében nem létezett, nincs most sem. Van ezzel szemben Kanizsamonostor, amelyet a szerbek – a maguk anyanyelvén – Banatski Monostornak neveznek. Ennek tükörfordítása a Bánátmonostor, amire semmi szükség, érvel a levélíró, ha a településnek van ősi magyar neve, amelyet 1340-ben említenek először oklevelek. Az efféle nyelvi öncsonkítás tudatlanság, restség vagy szolgalelkűség.
   Ma egy szó, holnap egy jelző, holnapután odadobjuk az egész nyelvet, akkor vajon mennyivel leszünk „modernebbek" és jobb hazafiak?!
   Minden efféle szolgai átvételben, utánzásban – nemcsak a nyelvhasználat terén – a kisebbrendűségi tudat, ez a veszedelmes „trianoni magyar népbetegség" érhető tetten. Ez pedig nemcsak a nyelvet rontja, de kihat egy-egy kisebbségi közösség egész sorsára. Csóka község lakosságának 56 százaléka magyar, az önkormányzatban mégsem a magyar pártok vannak hatalmon, sőt a magyarok többsége tüntetően félrevonult a közéleti küzdelmektől. Ágoston Károly tiszaszentmiklósi ügyvéd, a Vajdasági Magyar Szövetség észak-bánáti körzeti szervezetének elnöke így látja az okát:
   „1992 óta van ez így, azóta, hogy a szerb kormány a csókai községben feloszlatta a magyar többségű képviselőtestületet, és kényszerigazgatást vezetett be. Jórészt ebben rejlik annak az elképzelésnek a gyökere is, ha győzünk, akkor se győzhetünk. Van megfélemlítettség is, kis számú, magát magyarnak valló egyénnél, de érdekpolitizálás is folyik."
   Minden nyelv műhelye az iskola, de a mindennapi élet őrizheti meg igazán. Felnőttek nyelviskolája – az élő beszéd mellett – az irodalomolvasás és a műkedvelő színjátszás. „Most kellenek leginkább a könyvbemutatók"" – igényli az egyik tudósítás. Tiszaszentmiklósra, a Magyar Kultúrkörbe Cs. Simon István és Molnár Rózsa hozza el új verskötetét. Könyvbemutatót tartottak Jázovón és Csókán. Muzslyán – Nagybecskerek alatt – a Fehér Ferenc Könyvbarát Kör ütötte fel a sátrát, mivel nyári irodalmi tábort rendeztek a helybeli iskolában. Ebből az alkalomból három mini –, illetve mikrokiadást jelentetett meg a Fehér Ferenc Könyvbarát Kör, együtt a budapesti Olvass mindennap Baráti Társasággal: Kölcsey Himnuszát, Vörösmarty Szózatát és Petőfi Nemzeti dalát. Az irodalmi tábor a szórványmagyarság fiataljait arra akarta rádöbbenteni, hogy ott is, ahol még nincs számítógép, nincs internet sem, az olvasás művelt, tájékozott emberré teheti őket. Író-olvasó találkozókat tartottak, olyan délvidéki szerzőkkel, mint Bányai János, Dudás Károly, Gerold László, Utasi Csaba.
   Van-e ma olyan faluhely Magyarországon, ahol a színjátszó csoport egyszerre három bemutatóra készül? (Egyáltalán: folyik-e még műkedvelés?) Tóba falu Észak-Torontálban, noha lakóinak száma nem több 650 léleknél, nem rekesztette ki magát a televíziózás világából. A Petőfi Sándorról elnevezett művelődési egyesület mégis olyan próbákra vállalkozik itt, mint három színdarab betanulására és bemutatására egyszerre. „Mesterhármasnak" nevezi a vállalkozás szervezője, Szántó Tivadar. Egyik darab parasztkomédia (Forog vagy nem forog), másik bohózat, a harmadik a legnagyobb művészi próba, Zilahy Lajostól a Házasságszédelgő. A fiatal szervező azt mondja, hogy nincs a tóbainál hálásabb közönség, a műkedvelőket a nézők lelkesedése serkenti munkára. A szomszédos Kisoroszon két idős műkedvelő mondja ugyanezt: a Hódi házaspár, Jenő és Ica. Nemcsak szereplők, díszletezők, öltöztetők, ügyelők is egyszerre. Hódi Jenőné negyven évvel ezelőtt lépett fel először, most is emlékszik a szerepére az Árvácskában. Férje a Képzelt beteg előadását tartja legnagyobb műkedvelő élményének; alakítása heves vitát váltott ki a közönség körében. Móricz és Moliere Kisoroszon!

   Izgató kérdés, hogy megélheti-e a nemzet szellemi egységét, kulturális együvétartozását olyan szórvány, mint a torontáli magyarság? Mindegyik kisebbségtartó államot a Kárpát-medencében ingerli az egység helyreállításának az elve is, hát még a gyakorlata. A Vajdaságban annál inkább, mivel ott ma is gyakorlat – mint szóltam róla – a kirekesztés a helyi ügyek intézéséből, Csókán például, és a határsorompó illetékekkel való megerősítése, a magyar-magyar kapcsolatok megnehezítése.
   Ennek a megtartó egységnek a fő ereje nyilván az anyaország, de a kapukat valójában a kisebbségi közösségek nyithatják-csukhatják. Felelősséggel jár mind a kettő, de a nyitás közvetlenül is.
   Magyarcsernye iskolája már 1970-ben kapcsolatot létesített Nagyszénással, Békés megyében. Előbb csak „hivatalos" együttműködés volt, amely azonban a két település magyar lakóinak személyes barátságává mélyült. Ezek a barátságok akkor is megmaradtak, mikor a „hivatalos" viszony a nagypolitika hidegének érintésére szinte teljesen befagyott. A csernyeiek és a szénásiak negyedszázada barátkoznak, függetlenül attól, hogy éppen milyen a viszony Budapest és Belgrád között. A kilencvenes évek elejétől pedig újraszövődtek a „hivatalos" szálak is. Nagyszénásról gyógyszereket, írószereket, papírosat, krétát és könyveket küldtek a csernyei iskolának. Küldöttségekkel képviseltetik magukat egymás falunapjain. Csányi Mihály csernyei iskolaigazgató szívéből büszke erre a hosszú, szép és hasznos kapcsolatra.
   Ez nem a nemzet lelki egysége – a gyakorlatban?
   Bogdán József Tiszaszentmiklós plébánosa nyílt levélben köszönte meg Domaszék önkormányzatának, a kiskundorozsmai katolikus plébániának, a szegedi Novum nyomdának és Metro áruháznak, hogy a „határon túlról átnyúló testvéri együttérzésnek és segítőkészségnek köszönhetően, néhány észak-bánáti falu magyar gyerekei számára a Karácsony mégiscsak a szeretet és az ajándékozás ünnepévé válhatott."
   Délvidéken, amelyről kisebbségi tájaink közül legjobban szétszóródott a magyarság a nagyvilágba, az egység jele, ha ajándék érkezik Sydney-ből, a Vajdasági Magyarokat Támogató Szövetségtől, vagy ha a szülőföld szeretetéből létrehozzák a Tordaiak Klubját, hogy összegyűjtsék a más falvakba és városokba vagy külföldre költözött falusfeleiket. Ez a szeretet – anyagi erővé válva – újította meg Torda 150 éves plébániatemplomát.
   Legnehezebben nyílik ajtó az idő mélységei felé, pedig itt, a déli gyepüknél lehet legkevésbé évszázadokkal megkurtítani a nemzet történelmét. A nemzeti egység: történelmi egység. Csakhogy ezen a torontáli tájon az emlékezés még nem oldotta békévé a harcot, amit őseink vívtak. Mivel alig-alig volt emlékezés. Bácskában természetes, hogy Kishegyes határában 1999 nyarán visszaállították a honvédség utolsó győztes csatájának obeliszkjét. Nagybecskeren „természetesnek" tartják, hogy lebontották Kiss Ernő tábornok köztéri szobrát. De hiszen itt Kiss Ernő helyi történelem is: születése jogán, meg úgy is, mint a temesközi honvédcsapatok, illetve a bánáti hadtest parancsnoka és Arad mártírja. Talán éppen ezért nem csitul a gyűlölet ellene?
   Ez a szórvány is belekapaszkodik a millennium zászlajába. Torontálban kevés a magyar múlt kőemléke. Aracs Pusztatemploma az egyik, a legbecsesebb. Már 1256-ban bencés apátság állt Torontáltorda és a mai Törökbecse között. Egy jó századév múlva a ferences rendé. Mezőváros és vásáros hely 1422-től. Becse várának tartozéka. Megyegyűlések egész sorát tartották itt. Jött a török, elpusztult a magyarság, leomlottak a templom falai…
   Ezer esztendős kereszténységünk ünnepe számadásra késztette Torda magyarságát: ápolói-e vagy mostoha gazdái saját történelmüknek? A község szinte teljes egészében magyar ma is: a kétezernyi lakosból úgy 1800. Megalapították az Aracs Pusztatemplom Műemlék- és Környezetvédő Társaságot. Ha nincs is elegendő anyagi erejük a restauráláshoz, tekintetüket a Pusztatemplomon tartják, lélekben őrzőként állnak mellette a kietlen síkságon, és nagyon bíznak abban, hogy egyszer majd pénz kerül a helyreállítására is. Addig is misére járnak, évente egyszer, a romfalak tövébe.
   Egy festőművész, Fejes István elkészítette az Aracs Társaság jelképét. Ezen a romokat, illetve türhető épségben maradt alapzatukat széles szalag futja körül. A szalagon egyetlen szó, az történelmi kötés: Millennium.