A 90 esztendős Püski Sándor köszöntése

„A nemzet - ha megmarad - csak otthon marad meg"

Beszélgetés Püski Sándorral

 

   – 90 év nagy idő. Ennyit mondhat magáénak a ma is irigylésre méltóan friss, energiáiból kifogyhatatlan Püski Sándor. Villantsuk fel most azokat a színeket, fényeket és árnyakat, amelyek meghatároztak egy olyan emberi életutat, amely csaknem egyidős a századdal.
   Kezdjük az elején: milyen családba született, hogyan cseperedett fel, melyek voltak az indító élményei?
   – 1911. február 4-én születtem Békésen, az ibrányi városszélen. Ennek a 30 ezres településnek háromnegyed része földműves volt, méghozzá csak kis részben birtokos, a többi cseléd, napszámos, vagyis föld nélküli parasztember. A mi családunk is ebbe az utóbbi kategóriába tartozott emberemlékezet óta. Még iparos sem került ki közülünk. Az 1922-es földosztáskor kaptunk két hold földet.
   A családban harmadik gyermekként születtem, de sajnos első lett belőlem. Gábor bátyám ugyanis 12 éves korában a Körösbe fulladt, a nővérem pedig 8 hónapos korában meghalt. Utánam még 2 húgom és egy öcsém született.
   Békés nagy református vidék volt, akkor még egyben a nagy tanyavilággal, a lakosságnak mintegy háromnegyed része egy egyházközséghez tartozott. Mi is. Az egyháznak iskolái is voltak, nemcsak elemi, hanem valamikor a debreceni kollégium filiáléjaként indult, az én időmben már 8 osztályos gimnáziuma is. Harmadikos elemista voltam, amikor a tanítóm megbetegedett, s az idősebb református lelkész tanító fia jött helyettesíteni. Akkorra édesapám harangozó volt már az egyháznál, így ismerték a papok, és addig mondogatták édesapámnak, hogy ezt a fiút taníttatni kell, amíg végül a negyedik elemi után gimnáziumba adtak azzal, hogy ha már a 6 osztály úgyis kötelező, ott többet tanulok. Majd két év után: a 4 gimnáziumi osztály után már jobb iparos vagy kisebb tisztviselő is lehetek. A negyedik osztály után viszont már én magam döntöttem úgy, hogy nem hagyom abba az iskolát. Könnyen tanultam, de a mezei munkából nem lehetett kivonni magamat. 10-14. évem között minden nyáron napszámba jártam az urasági kertészetbe, félrészes pelyvakaparó voltam cséplőgépnél, emellett a ház körül és bérelt kertünkben is segíteni kellett egész évben. A felsős években magántanítással segítettem magamon.
   – A könyvek mikor kezdték érdekelni, már kisgyermekként, vagy csak később?
   – 14 éves koromig, amíg nem dőlt el, hogy végigjárom a gimnáziumot, ugyanúgy éltem, mint a többi parasztgyerek. Sem öltözködésben, sem szokásban nem különböztem tőlük. Olvasni nagyon gyorsan, már az első elemiben megtanultam, és amit találtam a nagyszülők padlásán – kalendáriumot, ponyvaregényeket –, mindent elolvastam. Csak az ötödik osztályban öltöztem át pantallóba. Ekkor kellett az úri társaságba is beilleszkednem, ami nem ment könnyen.
   Az irodalmat illetően: a gimnáziumnak volt egy ifjúsági könyvtára, onnan vehettünk ki könyveket, és hatodikos korom óta önképző körben is részt vehettünk. A magyartanárunk nagyon öreg volt, és érettségi előtt, 1929. tavaszán egyszer így kezdte az egyik órát: felolvasok két verset, az egyiket Ady Endrétől, a másikat Kassák Lajostól, elrettentő példának, egyébként nem foglalkozunk velük. Később, a városházi munkák idején jutottam az első Ady kötetekhez, Szabó Dezsőhöz.
   – A jogi pálya lehetősége mikor vetődött fel?
   – 1929-ben érettségiztem, és bár jelesen, mégis gond volt, különösen anyagilag, hogy hová menjek tovább. Ismét az öreg lelkész adott tanácsot. Azt ajánlotta, hogy menjek a debreceni református kollégiumba. Nem kell fizetnem. A papi pályához azonban nem éreztem elég elhivatottságot, és a beszédkészségem sem volt olyan jó, amilyen ehhez a pályához szükséges. A lelkész azután a vasúti tisztképzőbe ajánlott, ahová 50 helyre 500-an jelentkeztünk, nem kerülhettem be. A hadsereg maradt még lehetőségként, ahol jogász-, orvos- és mérnökképzést segítettek akkor, ha lekötötte magát az ember 10 évre a katonasághoz. Szerencsére erről meg elkéstem, ezért a városházán napidíjas lettem egyelőre, havi 60 pengő fizetéssel. Onnan kerültem fel Pestre egy ügyvédhez, ahol délutáni 3 órás gyors- és gépírást vállaltam, és mellette 1930 őszén beíratkoztam a jogra. Gyorsírást a 6. osztálytól kezdve Durkó Antal tanárunk különórán tanított néhányunknak, a gépírásban pedig már a városházán szereztem gyakorlatot.
   – Ez az időszak egyúttal a kiadói pálya kezdetét is jelentette?
   – Igen. Az első évben felfigyeltem arra, hogy nincsen minden tanárnak tankönyve, és nem minden hallgató tud vagy akar az előadásokon jegyzetelni, sokan be sem járnak, és ezek megveszik másoktól a jegyzetet.
   A második évtől én is elkezdtem gyorsírással jegyzeteket készíteni, stencilre gépelve sokszorosítani és kiadni. Négy év alatt – mire végeztem – 10 olyan jegyzetem készült el, amelyek 1948-ig – amíg a régi tanárok működtek – használatban voltak.
   – Tehát a Püski Kiadó bölcsőjét ezek a jogi jegyzetek ringatták?
   – Így is lehet mondani. Két év múlva otthagytam az ügyvédi irodát. A jegyzetkiadás anyagi függetlenséget biztosított számomra, a későbbi években kiegészítve a jogi vizsgákra való előkészítéssel. Bizonyos szerkesztési, kiadói, kereskedői gyakorlatot szereztem, és erre 1935-ben meg is nősülhettem egy nyolcgyermekes katolikus kántor-tanító családból, megegyezve a feleségemmel, hogy nem megyek egyik jogi pályára sem, hanem ezt folytatjuk együtt tovább – a sokszorosításban tud mindjárt segíteni –, és amint lehetséges, kiterjesztjük a vállalkozást az irodalomra is.
   A politikai érdeklődésem is ekkor erősödött fel, különösen a parasztkérdés foglalkoztatott. Már a békési városházán tevékenykedve is sok kérdés vetődött fel bennem. Ugyanis azt az irodát, amelyben foglalkoztattak engem is, azért szervezték, hogy az 1922-es földreformmal földet kapott parasztoktól behajtsuk a vételárat. 4000 békési család volt ebben érintve, ezek között voltunk mi is. Alacsony vételár volt ugyan megszabva, de addig nem kérték, s 1929-30-ban, amikor a búza ára lement 8 pengőre, lehetetlen volt a legszegényebb népességtől a föld árát behajtani. Az is nagy szó volt, hogy megművelik a földet, nemhogy még vételárat kérjenek tőlük. Végül nem történt meg a behajtás, bár én már előbb elhagytam a városházát.
   Visszatérve a jegyzetkiadásokhoz: ebből a tevékenységből tudtunk később is annyi életlehetőséget szerezni, hogy a Szerb utcában, a Jogi és Közgazdasági Kar szomszédságában be tudtunk rendezni egy boltot, így hozzá tudtunk kezdeni a könyvkiadáshoz. De később is a jegyzet volt az igazi jövedelemforrásunk, egészen 1948-ig.
   – A harmincas években igen mostoha sors jutott az irodalomnak. Püski Sándor hogyan kapcsolódott be az irodalmi életbe, milyen lapokat olvasott, szerkesztett, milyen társaságokhoz kapcsolódott?
   – A „Válasz"-t, a „Tanú"-t és a „Kelet Népé"-t olvastam. Ez utóbbit Szabó Pálék Biharban meg Gyulán szerkesztették, a pesti Prohászka Ottokár utca 8-ban volt egy kis trafik, abban egy pici asztal volt a fővárosi szerkesztőség. Amikor ezt megláttam, úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy helyet adunk nekik a Váci utcai lakásunkban, természetesen ingyen. Oda jártak fel aztán az írók: Tatay Sándor, Szabó Pál, Muhoray Elemér, Dallos Sándor, Sinka István. Sinka Istvánnal már előbb közelebbi kapcsolatba kerültem. 1935-ben, amikor megnősültem és kilátásban volt már egy főbérleti lakás is, felajánlottuk neki, hogy Vésztőről jöjjön Pestre, hiszen itt intézik az ország sorsát. Mire feljött, 1936. májusában, már az első fiúnk is megszületett. Sinka hozott neki egy maga faragta faszobrot, a „Kenyérszegő"-t, a róla írt verssel együtt. (A szobor – a fiam úgy nevezte: az ember – az ostrom alatt elveszett.) Sinka több hónapig nálunk lakott akkor egy kis szobában.
   1937-ben egy nyomdaszövetkezetet alapítottam, és akkor két számot én nyomtattam ki a Kelet Népéből, de a nyomdába egy év alatt belebuktam. A Kelet Népét azután Tatay Sándor vitte el az Almási térre, a nővére lakására, és mikor aztán ő is kifogyott a pénzből, akkor került a lap a Kisgazdapárthoz, végül 1940-től Móricz Zsigmond adta ki haláláig.
   A Kelet Népe és a nyomda ügyében kerültem kapcsolatba bölcsészekkel, a Turul Szövetség vezetőivel, a Magyar Élet és a Magyar Út című folyóiratokkal. Az Üllői út elején volt egy diákotthon, ahol Kovách Aladár – akkor már végzett tanár volt, de testi fogyatékos lévén továbbra is ott kapott szállást –, ő volt közöttünk a nagy irodalomszervező. Ő indította el 1938-ban a Bolyai Akadémia könyvsorozatot, és miután 1938. májusában én is megnyitottam a Szerb utcában a könyvesboltomat, ennek a sorozatnak az első köteteit segítettem neki kiadni és terjeszteni. Ezek között volt Németh László: Szekfű Gyula és Mikecs László: Románia című könyve.
   1939 tavaszától Kovách Aladár kezdte számomra is kiépíteni az írókapcsolatokat Szabó Dezsővel, Veres Péterrel, Németh Lászlóval. Szabó Dezsőhöz azzal mentem el, hogy az addig megjelent 50 „Ludas Mátyás" c. füzetéből a nagy tanulmányokat ki kellene venni két kötet könyvbe, hogy ezek állandóan kaphatóak legyenek. Megállapodhatunk – mondta – „5 éves kizsákmányolásra", ha azonnal lefizet 3 ezer pengőt. Azt mondtam neki, ennyi most nincs, de adok 4 ezret: ezret most, a többit havi ezer pengős részletekben, és mire megjelenik a könyv, ki lesz fizetve az egész. Ő válogatja össze, ő ír hozzá előszót. Meg is egyeztünk. (Végül olyan sok írást válogatott bele, hogy 3 kötet lett belőle.) Innen adódott aztán az ötlet, hogy a Németh László által írt és szerkesztett, de már 3 éve megszűnt folyóiratból, a Tanúból is lehetne egy ilyen válogatást kiadni. Ebből lett „A minőség forradalma" első négy kötete 1940-ben, később még két kötet. Amikor Németh Lászlónak a könyvnap után az első elszámolást elvittem, akkor találkoztunk először. A következő években adtam ki „Készülődés", majd „Kisebbségben" címen összegyűjtött korábbi és későbbi tanulmányait. 1943 végétől az összes műveire szerződésünk volt, de az új rendszerben nem engedtek kiadni tőle semmit.
   – Melyik íróval volt a legbarátibb a kapcsolata?
   – Sinka mellett Veres Péterrel. Az első években sokszor járt nálam, minden könyvét én adtam ki, a háború után segített az igazolásban és abban, hogy az 1950-es államosításig egy leszorított könyvespályán megmaradhattam. A második államosítás után – 1952 áprilisában – az utcáról elvittek a főkapitányságra, és közveszélyes munkakerüléssel vádoltak. A feleségem ment Veres Péterhez, s másnap az ő közbenjárására szabadultam ki, különben könnyen Kistarcsa, majd Recsk lett volna a sorsom.
   – Végül is mi a summája annak a kiadói korszaknak, amely az amerikai kivándorlásukat előzte meg?
   – Az 1939-44-ig terjedő öt év alatt 130 könyv készült el, közöttük nagy könyvek is. A következő 5 év alatt csak Molnár István: Magyar tánchagyományok és Szabó Lőrinc: Tücsökzene című könyvét tudtuk kiadni, a korábbi könyveim közül néhány új kiadást; „Útravaló" címen versgyűjteményt gyermekeknek Harsányi István szerkesztésében „Az ember tragédiája" magyarázatos kiadását, Farkas Ferenc két zenei füzetét és egy középiskolai sorozatot, a szerzőim nagy részére és rám nehezedő politikai tiltás és előzetes cenzúra miatt. A kiadók államosításakor a könyvesboltomat is bezárták, holott 1952 áprilisáig a magánkönyvesboltok működhettek. A bajban az segített, hogy a békési könyvesbolt akkor már az öcsém nevén volt, s én magam egy Lónyai utcai kis könyvesboltban dolgozhattam. Tudva azonban, hogy ez sem tarthat sokáig, egy ismerős kerámiaműhelyében már ezalatt a két év alatt megkezdtük a tájékozódást, tanulást, mert ez a foglalkozás „iparművészet" jelszó alatt még mindig biztosított némi függetlenséget. Mikor pedig a 60-as évek elejére számomra ez is baljóssá változott, a feleségem cserép-kisiparosi igazolványt tudott kiváltani, és az így továbbvitt családi üzemben ez egyszer ő lett a főnök, én meg a „segítő családtag".
   Abban a bizonyos első korszakban nem is az volt a lényeges, hogy hány könyvet adtunk ki, hanem az, hogy milyeneket és milyen körülmények között, az állandó anyagi szükségben is szerencsés időben.
   Az egyetemi éveim alatt alakult életteljes mozgalommá a nép írók tevékenysége a nemzeti gondok felvállalásával: a baranyai egyke (Illyés Gyula, Kodolányi János, Filep Lajos, Kiss Géza), a paraszti szegénység-földtelenség (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály), a falukutatás (Féja Géza, Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Kovács Imre), a nemzeti-szellemi élet szervezése (Németh László), a paraszti sorból közvetlenül kinőtt írók működése (Erdélyi József, Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István, Tamási Áron). A már említett folyóiratok szerkesztőségei 1937-re kezdtek beérni egységes politikai mozgalommá: 1937. március 15-én megalakult a Márciusi Front. A megtámadott hatalmi rendszernek azonban akkor még volt ereje a visszaütésre: könyvbetiltásokkal (Féja Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom, Erdélyi József: Fehér torony), irodalmi és politikai büntető perekkel 1937-38-ban elsorvasztotta a politikai szervezkedést, a folyóiratok is megszűntek vagy csak tengődtek.
   Az 1938-39-es kiadói indulásunk tehát elemi szükségletet töltött be. Az íróknak szüksége lett arra az egyetlen kiadóra, amely őket, s csak őket vállalta mindenestül, még azoknak is, akiknek a regényeikre volt már kiadójuk (Németh Lászlónak a Franklin, Kodolányinak az Athenaeum), mert kiadóik ezeket a nemzeti-politikai írásaikat nem vállalták. Viszont a könyvkereskedelem elutasító kelletlenkedése minket meg arra kényszerített, hogy társadalmi úton kezdjük el a terjesztés-eladás megszervezését. Ebben először a nagyobb egyetemi szövetségek: a Turul Szövetség, a Református Diákszövetség kisebb-nagyobb testületei, a népfőiskolai mozgalom katolikus (Kalot) és protestáns szervezetei, a parasztszármazású diákok népi kollégiumi egyesülése segített, különösen pedig az 1938-41-es években visszacsatolt területek érdeklődése és ezzel együtt a nemzeti létünk hallatlan erejű megemelkedése tett igazán hatásossá és eredményessé bennünket. Országszerte egyes és csoportos irodalmi estjeink, 100-150 helyen megrendezett könyvnapi ünnepségeink és a szárszói táborok áttételes politikumát az államhatalom, különösen már Teleki, Bárdossy és Kállay miniszterelnökök alatt, ha nem is segítette –, ettől még Teleki Pál is visszariadt, amikor a védelme alatt megrendezett, Táj- és Népkutató Intézetben a földügy rendezését is sugalló kiállítást a földbirtokos társai megtámadták – de elviselte, mert sokkal több bajuk volt a sokféle németbarát nyilasmozgalommal, a befolyását féltő és ránk is acsarkodó polgári baloldallal és a vélt jövőjükre készülő, de még titkosan szervezkedő kommunistákkal.
   Mindezekből következően 1938-1943 között a sokféle nemzeti mozgolódásban a népi mozgalom és benne a kiadónk tevékenysége volt az az élesztő, amelynek erejéből megvalósulhatott volna a két század óta esedékes nemzeti megújhodás. A ránk törő háborús pusztítás, az újabb országcsonkítás és a 46 éves szovjet kommunista uralom éppen ezért az elsők között minket ütött ki a háború után újból rendeződő politikai életből.
   (Maga a megnevezés: „népi írók", „népi mozgalom" (s nem „népies") honnan ered, nem tudom. Nem én találtam ki, az azonban bizonyos, hogy én használtam a legkövetkezetesebben.)
   Visszatérve a történetemhez, az államosított könyvkiadásban 1954 májusában kaptam az első ajánlatot. Akkor alakult meg ugyanis a Szépirodalmi Kiadó mellé a Magvető, mint az Írószövetség kiadója. A politikából már kiszorított Veres Péter lévén az Írószövetség akkori elnöke, a kulturális és politikai főnökség – Révai József és Rényi Péter – előzetes beleegyezésével ő keresett meg, hogy vállajam el az új kiadó gazdasági igazgatását.
   Itt emlékeztetek arra, hogy a Nagy Imre-féle 53-as enyhülés után ebben az időben Rákosi már újra főhatalom lett. Így azt mondtam Veres Péternek: tudod jól, hogy a könyvszakma még tele van személyes – mondhatnám: közös – ellenségeinkkel, akik már 1945-ben is ki akartak zárni a könyvespályáról. Ha most ki is tudtok neveztetni egy állami vállalatnál, ha nem is az első, de a második vezető szerepre, ebben a politikailag egyébként is megterhelt szakmában előbb-utóbb provokálni fognak olyan ügyben, amelyben csak nem-et tudok mondani. Én jobbnak látom, ha el sem kezdem, és most mondok nem-et, nem pedig a megkezdett munka folyamatában.
   Veres Péter belátta, hogy igazam van, de a politika és benne az ÁVH nem volt ilyen megértő. Nyilván sértette őket a visszautasítás. Nem telt bele 3 hónap, amikor 1954 augusztusában a IX. ker. Rendőrkapitányság – a Ráday utcában laktunk – „árdrágító üzérkedés" címén házkutatási és letartóztatási határozattal szállt ki hozzánk, és engem bevittek a IX. ker. fogdájába. Ott látogatott meg pár nap múlva egy fiatal ÁVH-s tiszt és azt kérdezte, hogy miért nem akarom én a szakmai tudásomat az állam javára hasznosítani. Ha igen-t mondok, máris mehetek haza. Neki is elmondtam azt, amit Veres Péternek, de az ő válasza az volt, hogy akkor nem tud rajtam segíteni. Történetesen az akkori igazságügyi miniszter Erdei Ferenc volt, s két hét múlva, amikor valamilyen külföldi útjáról hazajött, Veres Péter el tudta érni, hogy az előzetes letartóztatást feloldják, de az „üzérkedési" ügyben a bírósági büntető eljárást lefolytatták, és két hónap múltán „bűncselekmény" vagy „bizonyíték" hiányában felmentettek. A jól berendezett újpesti kerámia műhelyünk viszont ráment az ügyre. A Sándor utcában, a Rádióval szemben rendeztünk be egy új, de már „társas" műhelyt, és néhány évig az jól is ment, csak a 62-es újabb politikai helyzetet tudta a volt társam felhasználni arra, hogy kisajátítsa, s azután váltott ki a feleségem kisipar-igazolványt, s rendeztük be a lakásunkon a kisebb, de újból önálló műhelyt villanykemencével.
   Utólag visszatekintve – már 1956-ban is – sajnáltam, hogy nem vállaltam a Magvetővel a kockázatot. Mire ‘56 augusztusában a népi írói csoporttal szövetkezeti alapon együtt indítandó, Magyar Írás nevű új folyóirat- és könyvkiadó vállalatot megterveztem – Hegedős András miniszterelnök meg is ígérte az engedély kiadását –, jött a forradalom. A leveretés és az Írószövetség feloszlatása után, 1957 januárjában újból indított és jog szerint megalapított szövetkezeti vállalkozást újabb ígéretek után sem engedélyezték, sőt a következő hónapokban alakult új állami kiadónál ajánlott szerkesztői megbízásom is meghiúsult, majd miután még egy antikvár könyvesboltot sem nyithattam, be kellett látnom, hogy a könyves szakmában nem terem fű a számomra. Ezt tetézte az 1962 márciusában indított politikai perünk, amelyben a népi írók kb. 50 fős közvetlen baráti körét, ezáltal az írócsoport összetartását is szét akarták verni. Végül ötünket – engem a legsúlyosabban, négy és fél évre – elítéltek. Itt kerültem vissza a könyves pályára: a Gyűjtő Fegyház börtön-könyvtárosa lettem. Szerencsére rövid időre, mert 1963. márciusában az ENSZ-egyezség amnesztiája minket is kiszabadított. A megbélyegzett káderlapunk kísérte tovább is politikai megítélésünket, de egyébként békén hagytak.
   – Amikor úgy érezte a Püski család, hogy Magyarországon már semmi remény arra, hogy könyvkiadói tervét megvalósítsa, következtek az amerikai évek. Hogyan lett a pesti könyvkiadóból New York és a távolabbi világ magyarjainak kulturális centruma a Püski Könyvesbolt New Yorkban?
   – 1956 novemberében a többi kétszázezerrel együtt a két nagyobbik fiúnk is elment, és előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba kerültek. Amikor 1964-65-ben megindulhatott a látogatók áradata a „nyugatra szakadt" családtagokhoz, mi is megpróbálkoztunk vele, de útlevél-igénylésünket újra és újra visszautasították. Végül is megint Erdei Ferenc segített, aki akkor – már eléggé megrokkant lelki és testi állapotban – a Tudományos Akadémia főtitkára volt, és így 1966. decemberében egy éves látogatásra mehettünk a fiainkhoz. Eleve azzal a szándékkal, hogy körülnézzünk az amerikai-kanadai magyar sajtó- és könyves világban, és ha látunk benne valami életlehetőséget – felajánlva a hazai és az elszakított területek magyar könyvkiadása számára eredményesebb könyvterjesztést – kivándorlással visszamegyünk.
   A továbbiakra nézve idézek egy részletet az 1985. október 11-én, a budapesti Kossuth Klubban tartott beszédemből:
   „Hazaérkezésünk után közel három évig azonban hiába kilincseltünk a hazai fórumoknál, míg végül 1970-ben az első Anyanyelvi Konferencia kedvező szelében kitelepedhettünk…
   Próbálkoztam aztán a tőke nélkül kezdő vállalkozó szokásos formuláival: két vagy több személyes társulással, részvénytársasággal, végül be kellett érnem a nagykapitalizmusban is a legegyszerűbbel, a családi üzemmel. Ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy ott is, mint a szocializmusban is, hovatovább csak kétféle üzem életképes: az automatizáltan gépesített nagyüzem és a családi üzem, a háztáji gazdálkodás. Az utóbbi mérete a benne ügyködő és a munkaórákat nem számítgató családtagok egyesített energiájától függ. Ezért hívtuk ki István fiunkat családostul 1976-ban, hogy bekapcsoljuk őt ebbe a munkába…
   Köztudomású tény, hogy a századforduló éveiben másfél millió magyar vándorolt ki a nyugati világba, és ez a létszám a beolvadás ellenére megmaradt, mert állandóan feltöltődött nemcsak a természetes szaporodásból, hanem az újabb kivándorlási és menekülési hullámokból és a lassú szivárgásból.
   Ez a kisebb-nagyobb tömbökben és szórványokban az egész nyugati világban élő magyarság sok megtartó helyi intézményt hozott létre: egyházat, cserkészetet, művelődési és gazdasági egyesületeket, iskolát, újságot, könyvkiadót, vendéglátót, de ezek közül egy sem tudott általános érvényűvé válni és az anyaországgal való kapcsolatát intézményesíteni.
   Többen kérdezték tőlünk, különösen az első években, hogy miért mentünk ki, és ki küldött bennünket. Mindenféle ügynöknek és bérencnek elmondtak szóban és írásban. Évek teltek el, amíg tapasztalva működésünket, elfogadták magyarázatomat: saját jószántunkból ugyan, de nem magánügyben mentünk ki. Miért is tettük volna? Megélhettünk volna itthon továbbra is, a hatóságok 1963 óta békén hagytak, a nyugati világtól már régen nem vártunk semmit, ami érdekelt még belőle, megismerhettük 1967-ben, a fiainknál és barátainknál tett egyéves látogatásunk során.
   Barátaink, akik ismerték a népi mozgalomban való kiadói működésünket, akár itthon éltek, belesimulva az új államrendbe, akár kint éltek, gyorsan megértették szándékomat:
   Ha már az amúgy is összezsugorított nemzet jelentékeny része szétszóródva él a világban, legalább azt a bizonyos „templomot" próbáljuk felépíteni, amely megtartja őket magyarnak. Az itthoni nemzet úgy, ahogy lehetett – és nem is rosszul, hanem példamutatóan – megharcolta a maga életét. Én ebből a harcból hamar kiszorultam, éppen a korábbi kiadói szolgálatom miatt, amellyel a nemzet tudatába segítettem emelni korabeli, nagy íróinkat. Ezeket az írókat – kit előbb, kit utóbb – vissza kellett engedni a nemzet életébe, de engem, aki puszta jelenlétemmel valahogyan az egészet összetartottam még a 60-as évek elején is, még jobban kiszorítottak. Mindegy! A népi mozgalom egykori sorskérdései közül a föld és a szegénység ügye rendeződött, s ha a többiben bőven van is kívánni- és tennivaló, sem a hazai, sem a szomszéd államokbeli magyarságot nem kell még elsiratni. Egyedül a szórvány-magyarság van végveszélyben, mert csak akadozva teljesíti feladatát: a megmaradást és a hazai nemzet kötelező szolgálatát. Azt, hogy a változó nemzet milyen ma és milyen lesz holnap, minél sokrétűbb személyes találkozás, a napi szellemi életben való részvétel, legalábbis a számontartás mutatja meg. De akármilyen is, az az egy biztos, hogy a nemzet – ha megmarad – csak otthon marad meg, az elszakadtak és elszakítottak csak a hazai nemzethez való viszonyban élhetnek tartósan magyarul, s minél bensőségesebb ez a viszony, annál inkább élhetnek magyarul.
   Benne volt a kitelepülési szándékom kialakulásában az is, hogy megelégeltem a 20 évig tartó „társadalom alatti" életet. Barátaink megértették ezt, de ők meg attól féltettek, hogy ebbe a vállalkozásba beletörik a bicskám.
   A Kultúra Könyvkülkereskedelmi Vállalat nyugati osztályának akkori vezetője, mikor jelentkeztem nála 1967-ben, azt mondta, hogy van kint elég partnerük, nincs szükségük rám. A mai Kultúra elismerheti, hogy magyar könyvben és újságban az egész nyugati világban a legnagyobb vásárlójuk lettem. Szóval az alapozás sikerült, s merem mondani, hogy nemcsak a könyvkiadásban és terjesztésben. Részünk volt abban is, hogy megnövekedett a hazajárók száma, abban is, hogy mind több hazai lap közöl a kinti írók műveiből. Abban is, hogy megjelent itthon a nyugati költők antológiája, mind több nyugati magyar könyvet jelentettek meg itthoni kiadásban, és abban is, hogy hazai írók, művészek és tudósok sorra látogatták – a mi meghívásunkra és rendezésünkben is – a nyugati magyar közösségeket. Jöttek hozzánk magyarok hazulról és a világ minden tájáról ügyes-bajos dolgaikkal, gondjaikkal, igényeikkel, vagy csak látni akarták a világ legnagyobb választékával rendelkező magyar könyvesboltját, és válogatni akartak könyvekkel, újságokkal, hanglemezekkel zsúfolt polcainkról. Ebben az időben tájékoztató, tanácsadó, munkaközvetítő, idegenvezető és vendégfogadó szolgálatot is elláttunk.
   Sikerünk volt, mert nemcsak a saját nótánkat fújtuk. Magyar ügyben mindenkivel szóba álltunk, akivel emberi hangon lehetett beszélni. Számunkra nem voltak egyedül üdvözítő tanok és módszerek – a sajátunk sem az –, és vallottuk, hogy a magyar társadalom százféle forrásból eredt és ötvöződött össze az éppen élő magyar nemzetté. Nemzetünk nélkül bizony szegényebb lenne a világ. Ezt az értéket és színt védenünk és dúsítanunk kell szaporodással, neveléssel, művelődéssel, munkával, egészséges vérkeringésben a világ eszmei és gazdasági rendszereivel, akár itthon élünk, akár a szomszéd államokban, akár bárhol a világon. Ezt az eszmeiséget sikerrel terjesztettük, mert a világ magyarságából számosan akadtak egyetértő segítőtársaink és barátaink e tevékenységünkben.
   Megemlítem még a munkánkkal szoros összefüggésben lévő más tevékenységeinket is, így irodalmi, művészeti, tudományos előadások, filmvetítések és képzőművészeti kiállítások rendezését. Ezek pénzforgalma kicsiny, nemegyszer ráfizetéses volt. Viszont mindegyik olyan kulturális szolgálat volt, amit mégis szívesen végeztünk, a New York-i Második Avenue 1490, majd a keleti 82. utca 251. szám alatt. Az utóbbi cím alatt lévő önálló kis kétszintes ház emeleti, utcai részén egy 50-60 személyt befogadó előadó- és kiállító teremmel is rendelkeztünk, hátul pedig egy kis lakásunk volt. Amerikai tartózkodásunk elejétől kezdve nagyobb településeken, 15-25 helyen is rendeztünk előadó körutat íróknak, művészeknek, tudósoknak.
   1971-ben Ignácz Rózsa, 1972-ben Jancsó Adrienne, Béres Ferenc és Kecskés András, 1973-ban Csoóri Sándor, Kósa Ferenc és Marosi Júlia, majd egy erdélyi csoport, köztük Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, 1974-ben Czine Mihály volt a vendégünk. Aztán hosszabb szünet után, 1978-tól a következők voltak kint: Nagy János, debreceni magyartanár, László Gyula régészprofesszor, Jancsó Adrienne, Mészöly Miklós, Fekete Gyula, Varga Domokos, Kunszabó Ferenc, Kósa Ferenc Balczó Andrással, ill. a „Küldetés" c. filmmel, Sellei Zoltán, Kürti Papp László, a most Helikon néven működő előadó-együttes: Létay Klára, Békeffy Sarolta, Mosóczi Miklós, Vági László.
   Más szervezetek által meghívottak is tartottak nálunk előadást, például: Száraz György, Juhász Ferenc, Kodolányi Gyula, Balogh Emese, Petrőczi Éva, a Sinkovits család és Ágay Karola. Úgy éreztük, ezzel is a jó ügyet szolgáljuk, habár ebből sem igen származott anyagi előny. (Örülhettünk, ha a helyi rendezőktől a turné költségei bejöttek.) Mégis komoly haszna volt ezen látogatásoknak, mert a meghívottak bejárták és valamennyire megismerték Amerikát, elsősorban az ottani magyar emigráns világot. Ismeretségek és barátságok szövődtek, a kinti magyarok pedig mindig nyílt és őszinte képet kaptak a hazai fejlődésről, gondokról, az általános helyzetről. A közeledés, megismerés, érintkezés lehetőségét kívántuk ezzel megteremteni, bővíteni a szétszóródott nemzetcsoportok között.
   Természetesen nemcsak a hazai, hanem a kint élő magyar íróknak és tudósoknak is rendeztünk konferenciákat, író-olvasó találkozókat, a többi magyar közösséggel együtt. Hozzánk legközelebb a Magyar Öregdiák Szövetség Bessenyei Köre és a Magyar Baráti Közösség állt. Gombos Gyula, Faludy György, Borbándi Gyula, Kiss Sándor, Kovács Imre, Kopácsi Sándor, Király Béla, Baránszky László, Hőgye Mihály, Bay Zoltán, Mózsi Ferenc, Domahidy András, Ferdinándy György, Határ Győző, Szépfalusi István, Kovács Andor, Monoszlóy Dezső voltak ezen találkozások fő alakjai. Szívesen közreműködtünk volna hazai ismertetésükben is.
   Örülök, hogy mindezt alkalmam volt elmondani. Nem hiszem, hogy múltbeli illetékességünket bárki megkérdőjelezhetné. De hogy mai illetékességünket illetően se legyen senkinek kétsége, elmondom még, hogy státusunk: külföldön élő magyar állampolgár. Az amerikai állampolgárság felvételével a 15 milliós magyar nemzet szolgálatát könnyítettük meg. Meggyőződésem, hogy a kettős kultúrával rendelkezők mindig több esélyt kapnak az illető ország eredményes gazdasági, szellemi és politikai életében való részvételre, ugyanakkor a saját kultúrájuk terjesztésére és elfogadtatására."
   – Kik képviselték a kortárs magyar irodalmat a Püski Könyvesboltban New Yorkban?
   – A nyugati magyarnyelvű könyvkiadásnak két feladata volt: a hazai könyvkiadás hiányosságainak pótlása, a kinti írók könyveinek kiadása.
   Engem mindkettőben elsősorban azok a művek érdekeltek, amelyek műfajilag, szellemileg illeszkedtek egykori kiadói tevékenységemhez. Így adtam ki Gombos Gyula: Hillsdale, Igazmondók, Szabadságalapítók és Szabó Dezső című könyveit, Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvét, Duray Miklós: Kutyaszorító és Ölvedi János: Napfogyatkozás című, a szlovák-magyar viszonyt tárgyaló könyveit, Nagy Károly: A magyar szigetvilágban ma és holnap című könyvét, a kinti magyarság megmaradásának problémáiról.
   Megjelentettem Vatai László könyvét: „Átszínezett térkép" címen, történeti, irodalmi, filozófiai tanulmányokkal, Hőgye Mihály könyvét: „Utolsó csatlós? Magyarország sorsa a II. világháború végén" címmel, Faludy György összegyűjtött verseit, Monoszlóy Dezső: „Utolsó vadászat" novellagyűjteményét, Sztáray Zoltán: „Hudson parti álom" címmel megjelent elbeszéléseit és Haraszthy Ágostonról írt életrajzát, Varga László: „Kérem a vádlott felmentését", Püspöki Nagy Péter: „A tények erejével" történelmi vitairatát Nagy-Moráviáról. És még néhány kisebb-nagyobb füzetet időszerű nemzetpolitikai kérdésekről, elsősorban hazai szerzők (Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos, Varga Domokos, Konrád György, Salamon Konrád) hozzáférhetetlen tanulmányainak utánnyomásával.
   1983 augusztusában a Hazafias Népfronttal és az Írószövetséggel közösen új szárszói táborozást terveztünk a 40 éves évfordulóra. Ezt Aczél György még meg tudta akadályozni, de a 43-as szárszói jegyzőkönyv itthoni kiadása, Huszár Tibor: Beszélgetések című könyve és az 1985-ös, Kossuth Klubbeli beszámolóm hangulata, valamint 1986-ban két kiadványom könyvnapi jelenléte már jelezték a lassú változást. Végül 1987-ben a szeptemberi lakiteleki találkozón – éppen itthon voltunk és jelen lehettünk – már bejelentettem, hogy hazajövünk, amire 1989-ben került sor.
   New Yorkban a könyvesbolt még néhány évig működött, de a rendszerváltás után az idősebbek közül sokan hazatelepültek, a még magyarul beszélő fiatalok pedig rendszeresen járnak haza, így gazdaságilag és tevékenységében is elsorvadt a vállalkozás.
   – Amikor a nyüzsgő világvárosból hazatért a csendes, Krisztina-városi könyvesboltba, ez folytatás volt vagy újrakezdés?
   – Mind a kettő!
   Akármennyire gyengén sikerült is ez a „rendszerváltás", újra kezdhettük a magunk erejéből. Sem az államosításért, sem a börtönért nem kértünk kártérítést. Kiadónkból most sem lett nagyobb szabású társas vállalkozás, megmaradtunk a családi vállalkozás keretében, ahol két fiúnk segítségével működik ez a kis műhely, a kiadó és a könyvesbolt, amelyet kicsi rezsivel, adósság nélkül tudunk működtetni a már említett szellemiségnek megfelelően. Kedves régi vevőink vagy azok gyermekei, unokái visszatértek, és az ország minden részéből, sőt határainkon túli magyar területekről is állandóan jönnek könyvbarátaink, akik nemcsak vásárolnak, hanem a szeretet és a megbecsülés kifejezéséért is be-betérnek hozzánk. Ebben a kis boltban több könyvet vásárolnak saját kiadványainkból, mint az ország összes boltjában együttvéve.
   Ha végignézem a kiadói könyvjegyzékünkben foglalt 300 tételt, amennyivel az Amerikából hazahozott könyveink száma gyarapodott, elégedett is lehetek. Méltó módon mutatja a 20. századi magyar életet a maga teljességében: versben, regényben, elbeszélésben és a mindenkori nemzeti gondokról szóló írásokban, jó részük tartós vászonkötésben, jó kiállításban.
   Sokféle kisebb-nagyobb gyülekezetben, társaságban, összejövetelek alkalmával történnek személyes találkozásaink most is az olvasóközönségünkkel, barátainkkal. Ezek közül különösen emlékezetes a már említett, 1985-ös, Kossuth Klubbeli, majd az 1991-es kiadótörténeti kiállításunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az 1993-as szárszói tábor, az 1995-ös évben ünnepelt 60. éves házassági évfordulónk a Testnevelési Főiskolán, zsúfolásig megtelt termekkel és lépcsőházakkal.
   Társadalmi szervezeteink is megbecsültek bennünket kitüntetéseikkel: többek között megkaptam a Bethlen -díjat és a Magyar Örökség díjat.
   A hivatalos szervek nem kényeztettek korábban, de a 80. születésnapomra megkaptam a Magyar Köztársaság Zászlórendjét, a főváros Pro Urbe díját és szülővárosom díszpolgári címét.
   – Milyen tervekkel várja az ezredfordulót a változatlanul tevékeny Püski Sándor?
   – A 2001-es megjelenésekből bőven van már az utolsó könyvkatalógusomban. 90 évesen bajos hosszú időre tervezni. Bár jelen fizikai állapotunk jó, ennek alapján akár 10 évre is tervezhetnénk, ez esetben házasságunk megközelítené a világrekordot… Végül is örülnék, ha a jelenleg már kiadásra váró könyveink mellett folytatni tudnám Szabó Dezső, Németh László, Veres Péter, Kodolányi János, Illyés Gyula, Szabó Pál, Tamási Áron és Remenyik Zsigmond még kiányzó könyveinek kiadását. Szóval ez még legalább 10 éves program, biztosan marad még tennivaló a fiainknak is.
   Ha valami igazán nehéz ezen a pályán, az az, hogy nem tudunk minden kívánságnak eleget tenni. Jó hírünkből következően sokan – köztük teljesen ismeretlen szerzők is – azt hiszik, csodákra vagyunk képesek, ezért szinte minden nap vehetnék át kéziratot, hogy legalább véleményt mondjak róla. Nem számolnak azzal, hogy ahhoz is idő és energia kell. Bocsánatot kérek itt mindenkitől, akinek írását akár látatlanul, akár elolvasás után visszautasítottam, vagy ajánlkozó levelére nem válaszoltam. Ma többet dolgozom, mint ifjú koromban, de nem győzöm. Ha pedig egy nagy szerkesztőségi adminisztrációt állítanék fel, akkor az vinné el szűkös anyagi lehetőségeinket, és nem jutna még ennyi sem a könyvkiadásra.
   – Úgy látszik, hogy a nehéz és küzdelmes életpálya ellenére egy megelégedett ember ül velünk szemben. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy boldog ember?
   – Ha egy szóval kell rá felelnem, akkor: igen.
   Ha csak az irodalmi szerep beteljesüléséről beszélek hosszabban, akkor is némi fenntartással: igen.
   Ha azonban arról a politikai szándékról és szerepről beszélek, amiért annak idején ezt a pályát választottam, és ami a 40-es években már teljes sikerrel bíztatott, akkor nem-et kell mondanom. S nem-et kellene mondania a két világháború közötti nagy író- és politikus-nemzedékünknek is, ha még tudnának beszélni.
   Mindennek ellenére azt hiszem, válaszunk egy elégedett sóhajtás lehet: amit ebben a rettenetes korszakban megtehettünk, megtette mindenki közülünk a maga módján.

   Budapest, 2000. október 26.

Az interjút készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván