Lisztes János

Énekelgettem a vízen

Egy halászasszony balladája

 

   Prigly Károlyné, később Lipóczki Antalné, született Lakatos Franciska, Franciska néni. Egy lakiteleki halászdinasztia utolsó tagja. Az ország egyetlen halászasszonya. Elmúlt 90 éves.

   Tiszakécskén születtem. Kocsérról jöttem. Kilencen voltunk testvérek. Szegényen, de szépen éltünk. Csak tizenhat éves voltam, mikor megkért az első uram. Úr napján ismerkedtünk meg. Az apja dícsérte, hozzámentem. De bizony, nem vált be. Sokat szenvedtünk tőle. 1926-ban költöztünk Szikrába, a Kisrét aljába, közel a Tiszához. Házbérbe laktunk. A mesterségre az uram tanított. Halász volt. Az apja is, meg a nagyapja is. A dédnagyapáról csak annyit tudok, hogy erősen törte a magyart, szívesebben beszélt németül. Egyszer a jegyző megkérte: „Prigly bácsi, hal kellene nekem! Küldjön már valamelyik nap! Gut, jegyző uram, gut. Küldeni fogom hal, fogom küldeni." Pár nap múlva méltatlankodott a jegyző: „Prigly bácsi, nem küldött halat? Dehogynem. Mondani halnak, menjen jegyző úrhoz. Hát nem ért oda?"
   Az uram apja hajnali halászat közben szívszélhűdést kapott. A tiszakürti kanyarban zuhant a csónak aljára. A víz lassan vitte lefelé. Halászok találták meg, azok húzták ki. A tiszakürti temetőbe vitték. Ott temették el két nap múlva. „Bánata van a Tiszának." – mondogatták az öregek. 73 évével a legidősebb halász volt. Nála ügyesebb hálókötő, hálóbontó, varsa-kirakó nem volt. Két évvel a halála előtt már betegeskedett, de nem panaszkodott sose. A szikrai Holt-Tisza szigetén épített magának halászkunyhót, de a nyári nagy halászatok idején a folyó Tiszánál, a híd közelében is készített kalyibát. Halk, csendes ember volt.
   Az uram, Prigly Károly is értette a mesterségét. Az apja legjobb tanítványa. Ügyes is volt. Szikrába, a híd melletti nagy tölgyfa gyökerei közé, a meredek parthoz menekültek be a halak. Már pillézett befelé a víz, amikor lebukott. Feltörte azt a kis jeget, és a két kezébe meg a szájába hozta föl a pontyot. Tudta, hol kell keresni őket. Egyszer egy faderékra rögzített rúdról a víz fölé lógatta be a csalit. Élő keszeget akasztott egy nagy horogra. Úgy tudta feltenni, hogy ne fájjon a halnak. Kiugrott érte a harcsa, úgy nyelte el a horgot. Nagyon nagy hal volt. Mázsa körül lehetett. Vasas kocsin vitték Kecskemétre szétmérni. Lelógott hátul a farka. Az uram nagyon jó úszó volt. Háton, hason, lefele, fölfele úgy úszott, mint a béka. ‘28-ban építették Ugnál a nagyhidat. Fogadtak, hogy fejest ugrik a legfölső ívéről. Le is ugrott. Nyert egy hordó sört. Meg is kapta. Tőle tanultam a halászatot. Volt, hogy sok pénzt keresett. Vett a lányoknak tangóharmonikát, női kerékpárt. Akkoriban mindkettő nagyúr volt. Nem volt beosztó. Szerette az italt nagyon. 36 évesen halt meg. Nikotint ivott. Még akkor Velovics volt a koporsós, az hitelbe eltemette. Őszre aztán kifizettem azt is.
   Egyedül maradtam a két kislánnyal. Alig voltak tízévesek. Mikor az uram be-berúgott, egyedül mentem a Tiszára. Én álltam helyt. Láttam tőle, hogyan csinálja. Beletanultam. Most már egyedül jártam. Volt, hogy éjszaka is halásztam. Egy szál egymagam. Éjfélkor keltem és mentem. Keresztül az erdőn, a vízre. Sokszor jöttek az őzek. Tízen, húszan, még többen. Úgy zuhogtak, akár a lovasok. Nem féltem. A busák még egy rakáson pihentek, de a legkisebb zörrenésre fölvágódtak a víz tetejére, majd visszatottyantak. Csöndben eveztem. Simán húztam, hogy ne koppanjon. Volt, hogy a hal beugrott a ladikba, majd visszavetette magát a vízbe. Örültem neki. A hajnali levegő mindent megért. Szép volt virradatkor vidrasergést látni.
   Az alpári részre ritkán mentem. A kistiszai zsilip felé halásztam. Oda úgy jártam, akár az udvarra. Tudtam, hol vannak a duccsok, a víz alatti veszélyes helyek. Merre jár a törpeharcsa, hol túr a ponty, hol lehet szép keszeget, kárászt fogni. Az iszapos mederben főleg ezek maradnak meg. A varsákat tavasszal a szélre kell rakni. Nyáron kicsit bentebb, ősszel a legmélyebbre. Ott mozog a hal. Volt, hogy a varsába teknősbéka ment. Az olyanba hal már nem úszik be. Hiába tettem ki. Szedhettem fel, rakhattam ki újra. Télire, hogy ne fagyjon meg, nem tettem ki sűrűszemű hálót. Nem árt neki, de én akkor javítgattam. Az abrincsnak való ágat is akkor gyűjtögettem. Magam hajligattam. Csak a kőrisfa jó. Varsanyélnek is, mert az nem szívja magába a vizet. A hálót magam fontam. Már akkor is lopták a halat. Nem volt elég, hogy kifordították a varsát, összevissza vágták, darabolták. Nagy kárt okoztak. Még mérges se voltam, csendben javítgattam.
   A második uram Lipóczki Antal. Elküldtek minket a házbérből, mert a gazdája hazajött Pestről. Senkim se volt. A két kislánnyal elvett. Franciska 14, Erzsébet 11 éves volt. Nyáron elvitték katonának Szerbiába. Előtte a katonai parancsnokságon ráíratta a gyerekekre a házat, a földet, meg ami volt. Az orosz fogságból megüzente, hogyha hazajön elvesz. Sebesülten tért vissza. Mikor meglátott, ráborult a kapufélfára. Sírt. „Hogy van, Anti?" – kérdeztem. „Látja, hogy rosszul." Eljárt hozzánk, beszélgettünk. Egyszer aztán megkérdezte, elmennék-e hozzá feleségül. „Nem megyek én, eszembe sincs!" A végén aztán hozzámentem. Jó volt hozzánk. Soha nem bántam meg. Földmunkás volt. 32 éves voltam, mikor az oroszok bejöttek. Jaj, de féltett szegény uram! Le akarták itatni, de ő nem ivott. Vigyázott, hogy „tégedet el ne vigyenek." A lányoknak egy sarkot elkerítettünk a padláson. Bevackoltuk, hordtuk fel nekik az ételt. Mindent megtett a gyerekekért. Egyszer a románok ijesztettek meg nagyon. Bejöttek a házba. Elájultam. Hogyne féltem volna. Ráfogták az uramra a puskát. Az ágyon tértem magamhoz. De nem bántottak. Éjszaka lövöldöztek, szerencsére nem jöttek vissza soha. Öregkorára sárgaméregtől szenvedett. ‘44-ben vett el feleségül, ‘84-ben halt meg.
   Tíz varsát raktam le mindig. Volt, hogy a hal nagyon becsavargózott, nehéz volt kiszedni. Egyszer a híd melletti gyékényesnél emelném a nagy varsát, de nem bírom. Össze is tört néhány abrincs. Mi lehet? Addig cimbáltam, míg el nem értem a varsakaró madzagját. Elvágtam. Telis tele volt kicsi kis pontyokkal. Nem tudtam, hogy este hozták az ivadék halat. Széterisztettem őket. Tönkrement egy varsa, de csináltam másikat.
   A békákkal is megjártam. Árvíz után a gyékényesnél raktam le a varsákat. Ívtak a halak és a békák. Kecskebékákkal lett teli a háló. Hogy egyenként szedegessem, azt nem! Fölfelé fordítottam a varsát, majd kipotyognak. Ha meg elhervadnak, majd kiszedegetem. Másnapra mind beleszáradt. Beleakadtak a körmeik. Kínlódtam velük annyit!
   Mikor meggondoltam magam, fogtam a baltát, és lesétáltam az erdőbe. Vastag volt a jég, így a vizen jöttem vissza. A zsilip meg a gát vége között volt egy hosszú folyás. A jég alatt odáig jöttek fel a halak. Egyszer, ahogy megyek a gát felé, nagy zörgést hallottam. Mi a csoda lehet ez a zörgés? Megállok, nézem. Aztán fogtam a baltát, és levágtam egy leket. De abba a lékbe akkora halak jöttek, hogy nagyok. De sok, de sok. Akkor leszakadtam a jégbe. A csizmám alámerült a jeges vízbe. A gát oldalába kicsavartam a kapcát, és mentem vissza. Hánytam ki a halakat. Vállig a jeges vízben kellett vájkálnom. Mikor meguntam, hazajöttem. Amit bírtam hoztam, amit nem, nem. Franciska lányom ura, Lajos jött segíteni. Taligát tolt, zsákszámra hordta fel a halakat. Itt volt Lőrinc Pista az istállónál. Megkértem, fogjon be, és vigyen el engem a nővéremhez Kécskére. A testvérem szólt ide is, oda is, azok meg egyik a másikának. Két nap alatt elkelt a hal. Jöttek a népek, és vitték. Nagyon átfáztam, de sok szép pénzt árultam.
   Télen addig halásztam, míg a Tisza be nem fagyott. Mikor beállt a jég, hazahurcolkodtam. Februárban, ha még jég volt, azt csináltam, hogy fölálltam a ladik orrába, és apródonként törtem előre. Álltam benne, veregettem a jeget szép lassacskán. Addig vertem, míg egy varsára valót ki nem törtem, és letettem. Másnap, ha már pillézett a víz, kezdtem előlről. Ki kellett szedni a halakat. Az csuda, hogy oda le nem estem.
   Kétszer estem bele. Egyszer mikor toppancsot tettem le. Megvan nyolc-tíz kiló. Ujjnyi vastag vaskarikákból áll, négy ágban összenittelve. Mint egy hordóabrincs. Erre sűrűszemű hálót húzunk, a külsejére meg ritkát. Az oldalán meg zsákocskák vannak. Abba bonyolódik bele a hal. Ezzel borítom le a halat, amikor persel. A pers buborék. Mikor áll a hal az iszapban, gombostűfejnyi perseket bocsát ki. Azzal jelzi, hogy ott van. Megismerni, hogy milyen pers, ponty, csuka, süllő vagy bármi. Nagyobb halnak nagyobb a perse. Mondom, rá akartam borítani a persre a toppancsot, de a háló beakadt a ladik oldalába, és belebuktam a vízbe. Ha én akkor a toppancsba beakadok, nem kerülök fel élve. A vas lehúz. Nem fújt a szél, a csónakot sem sodorta el. Csapkodtam néhányat, elértem a ladikot, és bemásztam. Elindultam átöltözni. Késő este volt már. A kislányok az ablakban lestek. Sírtak. Imádkoztak, hogy a jó Isten haza segítsen. Hazaértem.
   Tanított az első uram úszni, de nagyon megijesztett. Mikor kezdtem halászni menni vele, felkapott és a kishídnál bedobott a vízbe. Lefelé fordultam egyből. Nyeltem egy nagyot, nyeltem a vizet. Akkor kikapott. Soha többé nem próbáltam megtanulni. Úgy halásztam ‘42-től ‘84-ig, hogy nem tudtam úszni. Pedig nagyon veszélyes a Tisza. Főleg, mikor jöttek az árvizek.
   Egyszer Kasza Pista jött vissza a Szigetről. Odakiáltott: „Ne rakja le a hálókat Franciska néni, jön a víz befelé!" Már akkor a Szigeten látta, hogy jön az ár. Indultam haza a zsilip felé. Mire odaértem, a víz már csak úgy dübörgött a gát oldalánál. Átszakította a gátat. A nagy sodrás rávágta a ladikomat egy félbetörött faderékra. Ha engem rá nem vág, nem menekülök meg. Ez mentette meg az életemet, mert ha a víz besodor a szakadásba, a bezúduló sártenger maga alá temet. Ott fulladok. Abban bíztam, ahogy szaporodik a víz, majd leemel a faderékról. De nem úgy lett. A ladik ferdülni kezdett. A víz már vágott be a ladik oldalán. Gangl Jóska jött, és mondta, beúszik segíteni. Nem engedtem. Baj lehet belőle, majd lejövök én szépen. De nem bírtam. A gátvég leszakadt, kicsavarta a nagy nyárfát tövestül. Borzasztó zuhogás volt. A faluig felhallatszott. Az emberek meg voltak rémülve, jöttek lefele. Egyszer csak látom, hogy Remete és barátja jön keresztül az erdőn. Kiabáltam, integettem, jöjjenek segíteni, de nem hallottak meg a zuhogástól. Később visszanéztek, akkor vettek észre. Jöttek, és leemelték a ladikot a faderékról. Ha ők nem jönnek, felvett volna teljesen a víz. Odavesztem volna. Sokat küszködtem a vízzel, de nem féltem, nem ijedtem meg soha.
   Egy másik alkalommal Ug felől és Alpár felől egyszerre tört be a víz. A varsáim bent voltak a szigeti oldalon. Ki kellett hozni. Tönkremennek, ha felszaggatja őket a víz. De a rendőr már nem akart beengedni a Szigetre. Nem fogadtam szót. Mentem. Mindig tudom, milyen tájban vannak a varsáim. A hosszú evedzővel le kellett nyúlkálni a vízbe. Úgy tudtam megtalálni őket. Akkor felgyürekeztem vállig. Szedegettem kifelé a varsákat. Egy helikopter körözött fölöttem. Figyelte, mit csinálok. Kell-e segítség? De nem kellett. Szépen fölpakoltam, és jöttem hazafelé. A helikopter egészen a partig elkísért. Volt, aki nem tudta kimenteni a szerszámait. Nekem asszony létemre sikerült. Hazaballagtam.
   Mindenfélét hozott az ár. Rőzsét, faderekat. Fehérre meszelt juhászkunyhót. Az ablakán el volt húzva a függöny. Szárkúpokat is sodort a víz. Úszó szénaboglyát. A tetején együtt ült a róka meg a nyúl. Egyszer engem is elkapott. Akármit is csináltam, nem bírtam lefogni a ladikot. Hajtott a víz, míg egy gyékényeshez nem értem. Ott elérkeztem kapni a gyékényt. Egy csomót magam alá tettem, úgy vártam, míg csendesül a zuhogás. Árvíznél együtt mentettük az őzeket. Katonák, erdészek, halászok. Én eveztem, ők beemelték az állatokat. Sok őz belefulladt. Nem tudnak sokáig fenn maradni a vízen. A parton a lábaikat eloldották. Terelte a nép, hogy menjenek a világosi erdő felé. De mind visszavágott a víznek. Vissza, ahol addig élt. Hordtuk kifelé ismét.
   Egyszer meg volt egy kismalacom. Az a kismalac annyira hozzám szokott, hogy amikor mentem a Tiszára, jött velem mindig. Kicsi kis választási malac volt. Aztán egyszer mondom, én itthon hagyom. Hát valahogy kijött a kismalac a kapun – vagy nem tudom, nyitva felejtettem, vagy kibújt –, egyszer szalad utánam. De sivalkodva a kis úton, ahol én jártam vele mindig lefelé. Akkor én már a vízen voltam. Visszanézek. Úristen, hát ez már, hogy jött ide! No, gondoltam, majd visszamegy – vagy nem tudom mi –, de beugrott ám a vízbe, és sivalkodva jött utánam. Én meg eveztem felé, és bevettem a csónakba. Ott volt velem, még csak el nem végeztem. Tudott a kismalac úszni. Akkor tudtam meg, hogy az is úszik.
   10-12 halász lakott a környéken. Alpáron volt szövetkezet, de nekem nem kellett behordani a halat. Mivel asszonyhalász voltam, nem engedték. Úgy éltünk, akár a testvérek. Egyszer beteg voltam. Meglátogattak. Együtt jöttek, csak az elnök késett. Furcsállottam is. Mikor elmentek, akkor vettem észre, hogy telerakta az udvari teknőt hallal. Ha együtt voltunk, nyárson vagy bádoglemezen halat sütöttünk. Főleg süllőt mert az nem szálkás. Ha főztünk, mindig jöttek vendégek is. Hivatalosan megvolt, mennyi hálót szabad tartani. Azután fizettünk. De nekem azt mondták a halászok: „Franciska hogyha negyven van, akkor is pakolja be. Mondja mindig, hogy tíz van."
   Mindenfajta szerszámmal halásztam, amit a férfiak is használtak. Varsát, kerítőt, egyebeket. A kerítőt egyszerre többen tudtuk csak használni. Volt, hogy én is húztam, de ha nem, az evedzővel locskoltam a vizet. Tereltem a háló felé a halakat. A lesi hosszú háló volt nagyon. Megvolt 8-10 méter. Parafát raktunk a tetejére, úgy volt kihúzva. Lazán tettük le. Ebbe a nagyszemű hálóba becsavargózott a hal. Úgy kellett belőle kibogarazni. De kiszedtük azért élve. A toppanccsal is szép halat lehetett fogni. Ötkilós ponty is belement. Hétvégén jöttek a víkendesek. Ahogy fürödtek, kihajtották a sekélybe a halat. Hajnalban tapogatóval szedtem össze őket. Kece is volt. Azt a csónak után húztuk. A háló elején egy torok forma nyílás van, azon megy be a hal. Mikor már éreztük, hogy nehéz, kiszedtük. Nyáron a süllők nem bírják azt a nagyon meleget. Följönnek a víz tetejére. Ott tátognak. Mericskével szedtük őket a vízből. Kosárszámra hordtuk be Kecskemétre. Nem döglöttek meg. Addig, amíg a halnak a szironnyája piros, addig friss. A szironnyája a kopoltyúfedő alatt. Ám mikor az megfehéredett, akkor el kell dobni.
   Egyszer a varsába egy nagy ponty keveredett. A halászok megmérték. Idős hal lehetett. Megvolt tizenöt kiló. A karomban vittem haza. Mint egy csecsemőt. Harcsára is találtam. Mint egy faderék, akkorának látszott. Sose tudtam rávágni a toppancsot. Nem bírtam. Mindig elébe akartam vágni. Eltűnt előttem. Megint mentem a perse után. Most ráborítottam. Lehajította. Nagy harcsa volt. Kővágó Bandi is kereste, de senki sem tudta megfogni. Az árvízzel egyes halak visszamennek a folyóba. A kecsege is, a menyhal is.
   Sok mindent kipróbáltam. Fogtam kukoricaföldet a Szigeten. Megkapáltam a halászat mellett. Az uszadék fát vállon hordtam haza. Meglett a téli tüzelőm. Elmentem kettőzőnek, hogy legyen téli gabonám. Mikor a kacsák tojtak, kifigyeltem hol költenek. A fészkek magasan vannak a fűztörzs tetején. Fölálltam a ladik ülésére. Úgy szedegettem ki a vadkacsatojást. Tettem a zsebbe. Szederkényi Zoli az erdész látta, de mégse látta. Nagyon jó ember volt.
   Pézsmát is fogtam. A Tisza szélibe, a sűrű gyékényes között, ahol zavaros a víz, egy kis luk látszik. Oda kell lerakni a csapdát. Ez egy sűrű szemű fémvarsa. Azt nem rágja át a pézsma, mikor már belebújt. Ha megfogtam, megnyúztam. Előfordult, hogy negyvenet is egyetlen nap alatt. A húsát eldobtam, vagy föletettem a kutyával. A bőrét kifordítottam és egy hajlított vaspálcára ráhúztam. Azon szárítottam. Volt, hogy az erdész Zolival egy teli zsákkal is összeszedtünk. Nem varsával, puskával. Én eveztem, ő meg lőtte. A kifordított bőrök egymás mellett lógtak a padláson. Egy kifeszített dróton. Nem kellett sózni, csak szárítani. Rettentő büdös volt. A kész prémeket vonattal vittem Pestre. A Király utcában volt egy zsidó. Az szedte össze. Az árából télikabátot vettem. Mind a két kislány egy-egy szép kabátot kapott.
   A vidrának is megvan a maga járása.Télen is, nyáron is. Mindig ott jár le a vízre. A halat is odahozza ki megenni. Az ürüléke tele van pikkelyekkel. Meg lehet mondani, milyen halat evett. Azt is fogtam. Nem varsával, hanem vassal. Csapóvassal. Annak olyan erős volt a rugója, hogy alig bírtam felhúzni. Veszélyes is volt. Ha rácsap a karomra, a csontom törik. A nádak között volt egy félbevágott tuskó. Mindig arra tettem. Ki kellett cövekelni, nehogy a vidra elvigye. Erős állat nagyon. Mikor vittem hazafelé, benne hagytam a vasba. Otthon vettem ki belőle. Kicsit megveregettem a fejét, hogy ne ugráljon. Úgy szedtem ki. Volt köztük olyan, amelyik egész megszelídült. Ha nyújtottam a karom, mindjárt odaperdült. De hát megnyúztam azt is. Kellett a pénz. Azzal az egy-két bőrrel nem érte meg Pestre utazni. Járt ide egy kiskunfélegyházi bőrkereskedő. Az fizetett érte.
   Ha halat hoztam, a falu összes macskája kijött elém. Én meg dobáltam nekik az apróbb halakat. Mind ismertek. Másnap korán keltünk. A lányokkal vittük a paprikás lisztben sült halat az árpádszállási állomásra. Fehér kendőt terítettünk a garabó aljába, azon árultuk. De vittem halat a kecskeméti piacra is. A kofák szerették, mert még élt. Jobban el tudták adni, mint a jegelt halat. Hívtak főzni is. A kecskeméti vidámvásáron egyszer 300 emberre főztem halászlét. Azt meg én csak úgy szoktam csinálni, hogy a halat megpucolom. Mondjuk a compót melegvízzel leöntöm, mert az rossz pucolatú. Mindig bevagdosom. Akkor járja át szépen a só. Felteszem a vizet. A Tisza azelőtt tiszta volt. Szakollyal merítettünk belőle, azt ittuk, abból főztünk. A hagymát beledarabolom, paprikával megszórom. Mikor már jól szétfőtt a hagyma, beleteszem a halat. Kishalat nem tettem bele sose. Csendes tűzön főzöm. Leborítani nem szabad! Mikor milyen hal akadt, abból főztem, de a törpét nem hagytam ki sose. Pontyot, meg mondjuk, ami húsosabb hal, azt tettem bele. A csukát nem szerettem benne. Az csak pörköltnek jó, vagy paprikásnak. Egy csöpp kis paradicsom nagyon jó savanykás ízt ad neki. A sok haltól kocsonyává összeáll. Így csináltam.
   Hát a gyerekkorom, az bizony nehéz volt. Tizennégy évesen már elmentem kettőzőnek a nagybátyám mellé. Kettőző. Szedi a markot a kaszások mögött. Fél kévét az egyik sorból, a másik felét visszajövet, a következő sorból. Két félből lesz egy kéve. Szalmából kötelet csavartunk, azzal megkötöttük. A gazda búzájában rengeteg szederinda volt. Több mint a búza. A melegben muszáj volt felgyürekezni. Mezítlábas pacskerba jártunk. Egy-két szíj tartotta. Szúrt a tarló. A karunkból folyt a vér. Felsértette az inda, meg a szalma. Volt, hogy nagyon elfáradtam. Utolért az arató. Megkapott és bevágott a kévébe. Megkötött engem is. De sokat nevettek neki! Nehéz munka volt, mégis vidámak voltunk.
   Kecskés gazdának nagy tanyája volt Szentkirály felé. Nála voltunk kettőzők. Volt ott egy olyan hodály, aminek nem volt oldala, csak teteje. Deszka vagy ez-az volt. Szalmát terítettünk a tíz pár aratónak, azon feküdtünk. Az egyik soron a nők, a másikon a férfiak. Ott aludtunk abba a nagy hodályba. Mért nekünk a gazda köleskását, avas szalonnát. Sót is adott, mást nem. Ezen éltünk egész héten, míg haza nem mentünk. Mikor hazaértünk, szombaton este megmosakodtunk. Másnap reggel menni kellett a templomba. Kilenc kilométerre Kécskére. Még akkor a divat a fehér harisnya volt. Az apám még a daueros hajat is tiltotta. Mi azért hajsütővel kisütöttük néha. De hát nem engedte. Meg a fehér harisnyát se. Édesanyám csak vett. Mezítlábas cipőbe mentünk ki a kövesút végibe. Ott húztuk fel a fehér harisnyát. Mikor hazafelé jöttünk levetettük. Úgy mentünk be.
   Ha a Tisza nem lett volna az életemben, én már nem élnék. Pedig de sokan meghaltak benne! Láttam olyat, hogy három fiatalember – háború után volt – ott úszkáltak, játszottak. Tajti nevezetű is volt köztük, akkor jött haza Oroszországból. Egyetlen fia volt az anyjának. Az azt mondja: „Én még leugrok egyszer." Leugrott. Nem is jött föl többet. Olyat is láttam, amikor a szikrai csárdánál itatni vitték a lovakat. Az egyik bement a vízbe, fogta a kötőféket. Minél jobban húzta, annál jobban ment a ló lefelé, lefelé. De mindig bentebb ment. No, ahogy egyszer már annyira beért, puff lehajította a hátáról. Akkor ő elkapta a ló fülit. Fölmászott még a lóra, de az ismét behajította. Akkor meg elkapta a sörényit. Harmadszorra vetette le úgy, hogy nem bírt följönni többet. Háromszáz nép nézte a hídon. Nem mert odamenni senki. Attól féltek, hogy a ló legázolja őket. Amihent lebukott a vízbe, ahogy a sárba lenn maradt szegény, jött fölfelé a sok pers. Sok-sok pers egy nagy területen. Akkor már ugráltak, szaladtak. Egyik erről, másik arról. Próbálgatták. „Rajta vagyok, érzem, itt van, fogom a kezét." Mire kivették, halott volt. Hát hogyne lett volna.
   Nem szabad merészkedni. Tűz, víz veszélyes. Egyszer meg olyan volt, hogy egy Pék nevezetű ment el úszni. A zsilip meg a víz között nagy hínár volt. Odáig elért, de esküszöm, hogy nem ment víz a torkába le. Csak állt a vízbe, és meg volt halva. A szívével lehetett valami baja. Meg egyszer egy nő is belefulladt. Azt is láttam. A ‘60-as években két kisfiú elkötötte a ladikomat. Árvízkor. Nem voltak még tíz évesek. Mentek csónakázni. Belefulladtak az áradásba. Láttam a fiúk kékre ázott kicsi kis kezét. Úgy gémberedtek meg, ahogy a csónakba kapaszkodtak. Még most is megsiratom őket. Jaj, sok áldozata van ám a víznek minden esztendőben!
   Nem tudtam előre, mikor lesz az utolsó út. ‘84-ben rám kiabáltak ezek a fiatalok. „Vakuljon meg, aki kiadta az engedélyét! Kifogja az összes halat!" Akkor megfogadtam, hogy többet nem megyek. Hiába mondták, hogy maradjak. Akkor már a horgászok dirigáltak.
   A halászat azért volt szép, mert ott nyugodt volt az ember. Nem jutott eszébe semmi. Semmi rossz. Énekelgettem a vízen. Itthon akármilyen idegroncs voltam, ott mindent el lehetett felejteni. De mondom, lánykoromba nem ismertem, hogy valaki szomorú is legyen. Bántódásom soha nem esett. A negyvenes években, ha otthagytuk a ladikot az evedzővel, hetek múlva is ott találtuk. Pedig nem volt lezárva. Nem ez a világ volt akkor. Olyan nyugodtak voltak az emberek. Hiába van most sok tanult nép, sokkal butább, mint amelyik nem tanult sose.