Alföldy Jenő

Klasszikusok hiteles arcvonásai

Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális

 

A műfaj: irodalomtörténet-írás

    Orosz László irodalomtörténeti tanulmányokat tett közzé alig száz oldalon. A tanulmányok nem akarnak esszének feltűnni. Nem a szerző szépírói erényeit akarják csillogtatni, hanem hatásvadászat és elkápráztatás nélkül vállalják a diszciplínát. Az irodalomtörténet-írás rangját adják vissza ezek a tanulmányok, s ezt a klasszikusok értékelésében ma fontosabbnak tartom szinte bármi másnál. Fontosabbnak tartom, mert szükségét érzem a tudományosan hiteles szónak, mely példás magyarsággal, érthetően és a tárgy iránti alázattal mutatja fel irodalmunk klasszikus műveit, s hozza emberközelbe alkotóikat. Mintha Horváth János és legjobb követői, például Barta János szelleme éledne újjá a könyvecske lapjain; mintha a fél évszázad óta oly gyakran tévúton járó irodalomtörténeti filológia talált volna vissza a helyes kerékvágásba.
    Az utókor lassanként majd elvégzi a mögöttünk hagyott évtizedek elméletírásának tárgyilagos kritikáját. Az ideológiától áthatott irodalomtudományban is bőséggel születtek becses kutatói eredmények, érvényes műelemzések. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a 20. század második felében az akadémikusoktól – tisztelet a kivételnek – elég jelentős részben tudós költők vették át az igazmondás és az értékkiválasztás, súlyozás szerepét: Illyés Gyula és Vas István, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes és Rába György. (Közülük az utóbbi mondható leginkább filológusnak.) Valljuk be azonban: bármennyire ők mondták ki, és bármilyen szépen mondták ki az igazat, a kutatómunkának azt a fáradalmát, amelyet a szókép méltán hasonlít a mélytengeri búvárok munkájához, csak a filológia hivatásosai végezhetik el. Sokszor tanári, könyvtárosi vagy hivatalnoki kötelezettségeik teljesítése mellett, a tudományos élet fórumairól tartósan kirekesztve, ahogy azt Orosz László példája is mutatja.

Költősorsok a mérlegen

   A niklai remete és a kecskeméti fiskális cím jelzi, hogy Orosz László költősorsokat helyezett górcső alá sokoldalú filológiai megközelítéssel. Berzsenyi Dániel mint niklai „remete", Katona József pedig mint kecskeméti „fiskális" jelenik meg előttünk, arra utalva, hogy életükben nem, vagy alig kaptak helyet a magyar Parnasszuson: a pesti, keszthelyi vagy egyéb kultúrcentrumban. (Katona – a Kazinczy által megbecsült Berzsenyitől eltérően – még Széphalom egyszemélyes irodalmi központjából sem kapott visszajelzést, akárcsak a vele ellenlábas Debrecenből; az ortológusok legalább a nyelvújítástól érintetlen nyelvezetét becsülhették volna, ha tudtak volna róla.) Az irodalmat egyiküknek sem állt módjában főhivatásukként végezni. Berzsenyi energiáinak nagy részét a gazdálkodás, Katonáét a hivatal kötötte le.

Nem (csak) irodalomszociológia

    Irodalmunkban Csokonai az első, aki arra törekszik – szomorú kudarcot vallva –, hogy megéljen az irodalomból. Vörösmarty az első, aki sokszor nélkülözve, de meg tud élni írásaiból – persze nem versírásból, hanem színikritikákból, újság- és szótárszerkesztésből s egyebekből. A 19. század második felének konszolidáltabb évtizedeiig, a sajtó és a könyvkiadás elterjedéséig alig beszélhetünk „főhivatású" írókról. Irodalmunk sokáig földbirtokosok, papok és testőr- vagy katonatisztek kezén fejlődött. A kötetkiadáshoz és a népszerűsítéshez főúri mecénások támogatására volt szükség. Később, amikor kialakult a hazai szellemi élet intézményrendszere, már voltak jómódban élő írók, de csak akkor, ha az intézményrendszerben is elfoglalták helyüket mint hivatalok, irodalmi társaságok, szerkesztőségek vezetői vagy tagjai. Érvényes ez még az olyan sikeres költőkre, írókra és kritikusokra is, mint az idős Arany, Jókai vagy Gyulai.
    Ezek az irodalomszociológai szempontok nem kerülhetők meg: az irodalom a legfejlettebb társadalmakban is jelentős részben az anyagi helyzet függvénye. Orosz László könyve azonban sokkal tágabban értelmezi az írósors, költősors fogalmát, mintsem hogy kimerülne az alkotók gazdasági helyzetének tanulmányozásában. A mintegy nyolcszáz holdon gazdálkodó Berzsenyi gazdasági helyzete tekintetében is, a kapcsolatteremtés lehetőségeiben is előnyösebb helyzetet élvez, mint a vidéki iparoscsaládból származó Katona. Írósorsukban mégis van hasonlóság. A késleltetett – Katona esetében csak a drámaköltő halála után bekövetkező – siker sajátos körülményeit, személyes okait vizsgálja Orosz László mindkét alkotónál, József Attilával mondva, a társadalomban „odakint" és a lélekben „idebent".

Nélkülözhetetlen filológia

    Irodalmunk nagyjai körül akkor is sok a homály és félreértés, ha életük nyitott könyv, mint Petőfié (akinek mellesleg épp a születési és a halálozási helyét nem tudjuk pontosan). Berzsenyiről aránylag sok adalék áll a kutatók rendelkezésére, de nagy ellentéteket mutató személyiségének és gondolkodásának megismeréséhez ez is kevés. Katonáról eleve kevés dokumentum maradt ránk rövid életéből. Irodalmi kapcsolatai gyérek, így levelezése sem olyan kiterjedt, mint Berzsenyié. Csak évekkel halála után, a Bánk bán bemutatásától kezd foglalkozni vele az utókor, s a róla szóló irodalomban több a találgatás, mint a következtetés, több az elképzelés, mint a bizonyíték. Ezért van szükség filológiára, melyben ugyancsak van megsejtés, de a munka oroszlánrészében az intuíció sem pótolhatja a dokumentálható tényeket. Ugyanakkor az aprólékos adatok sokasága sem teszi nélkülözhetővé a személyes érzékenységet, a beleélő készséget és a hibátlan mérlegelést.

Lelkiismeretesség és ügyszeretet

    Orosz Lászlóban együtt van a filológusi lelkiismeretesség és az a fajta megszállottságig menő ügyszeretet, amellyel meg kívánja ismerni és ismertetni klasszikusainkat, akik magyarságtudatunk és nemzeti művelődésünk pótolhatatlan részei. Berzsenyi a 20. században még elevenebben hat, mint a sajátjában. Hatása kiterjed a Nyugat első nemzedékére, Babitsra, Kosztolányira, Tóth Árpádra csakúgy, mint Füst Milánra, de Illyés, majd Nagy László és Csanádi Imre gesztusaiban és formakultúrájában is éppúgy jelen van, mint Jékely Zoltánéban, Takáts Gyuláéban, Weöresében. Katona kisugárzása is egyre nő az idővel. Haza és haladás, rebellisség és törvényesség, reálpolitika és önfeláldozás, magyarság és európaiság éppoly termékeny egyidejűséggel van jelen a Bánk bánban, mint a lélektani összetettség, a színpadképes drámai helyzetek, a típusok gazdagsága vagy a tragikum súlya.
    Orosz László a művek értelmezését is szolgálja azzal, hogy az alkotó sorsát vizsgálja, s portréját rajzolja meg. A portré kommentárokból és lábjegyzetekből készül. Költői metaforákhoz fűzött glosszákból, rejtett áthallások kimutatásából, hivatali ügyiratokból, padlásról előkerült fosszilis leletekből, egy mű véletlenül megkerült első fogalmazványából, a költő ismerőse ismerősének leveléből, naplóbejegyzésekből áll össze. A könyv azért kitűnő olvasmánynak is, mert ezek a háttérben tartott adalékok mind a költői indítékokat és a létrejött műveket segítenek megvilágítani.

Közös vonások

    A tanulmányok nem a két költő sorspárhuzamairól szólnak, de a rövid bevezető ezekre is kitér. Orosz László érdeklődését fölkeltette a hasonlóság, mely Berzsenyi és Katona léthelyzete közt mutatkozik. Körülbelül egyidejűleg érezték úgy, hogy kirekesztették őket a centrumból: Berzsenyit a híres Kölcsey-bírálat hallgattatta el, Kölcseyt a Bánk bánt sújtó cenzori jelentés. Mindkét költőre áll az is, hogy vélt vagy valódi mellőztetésük nemcsak csigaházba húzódásra késztette, hanem szívós elméleti munkára is ösztökélte őket. Berzsenyi esztétikai tanulmányokba merült, Katona a magyar drámaírás és színjátszás orvosi látlelettel fölérő, korszakos helyzetjelentését végezte el. Az egyes tanulmányok úgy alkotnak szerves láncolatot, hogy egy-egy eszmetörténeti, életrajzi kérdést járnak körül módszeresen. Ami elismerésre késztet, az főleg az aprólékosnak látszó részletekből nagyarányúan kibontakozó összkép: e két klasszikusunk megelevenedő arca.

Mi az, hogy költősors?

    Magyarországon mindig nagy érdeklődés kísérte a költősorsokat. Sokszor a művekkel egyenlő rangon tárgyalják irodalomtörténeteink a szerző életútját, társadalmi helyzetét. Költőink maguk is gyakran felhívják a figyelmet helyzetükre, hol vészkiáltásként, hol a hatás fokozására. Jelzéseiket, ha értékteremtő egyéniségek hallatják, komolyan is kell venni. Mióta is tarthatjuk számon e jelenséget? Csokonai szállóigéje óta-e, mely a Tempefőiből vált ismertté: „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországban"? Peregrinus deákíróink önéletírásai óta? Vagy már Tinódival kezdődően, aki gondosan megénekelte, ha rossz borral, penészes kenyérrel fizettek énekmondásáért? Summa summárum: a költősors maga is jelképpé nőtt a magyarság szemében. Az irodalom hívei e nép és nemzet történelmi hányattatásaira ismertek a költők oly sajátos, mégis tipikus sorsában.

Irodalmi legendák és ellenlegendák

    Vannak ennek vadhajtásai is természetesen. A költők legendái olykor úgy elborítják nemcsak a mindennél fontosabb műveket, hanem magát az életrajzot is, hogy az elburjánzott borostyán a termetes fát is megfojtással fenyegeti.
    Rónay György például úgy találta (A lírikus Katona; Balassitól Adyig): hamis legenda szövődött abból a tényből, hogy a Bánk bán megbukott a Kolozsváron meghirdetett pályázaton, majd a bemutatás cenzori tiltása után hazatért szülővárosába, és a költészet helyett inkább jogászi hivatásának élt. A legenda ezt úgy színezte át a búsmagyar irodalomszemlélet szájíze szerint, hogy – mint Rónay György idéz egy meg nem nevezett irodalmárt – „…ha az ember Kecskeméten jár, önkéntelenül is fölmerül emlékezetében a romantikus képzelgésekre ösztönző zseni alakja, aki a Bánk bán pályázati sikertelenségén végsőkig elkeseredve tér haza, és temetkezik az Alföld porába". Ezzel szemben Rónay így látja a drámaköltőt: „Katona hazatértével nem egy világgal meghasonlott lélek vonul végleges, keserű magányba. Hazatért, mert kecskeméti volt, mert ragaszkodott szülővárosához, mert ott akart élni, dolgozni, hivatalt vállalni, családja körében és családját segítve." Móra Ferenc is élénk társasági életet élő embernek mutatja Katonát. Jól beilleszkedik a kecskeméti polgárok közé, szépen halad fölfelé a hivatali ranglétrán, még némi támogatást is kap irodalmi ambícióihoz. Csupán sajnálatosan korán bekövetkezett szívhalála okozza, hogy életében nem látogatja meg az írói siker.
    Rónay megidéz egy 20. századi irodalomtörténészt, aki „a mélabús mendemondát szövi tovább" Katonáról, mondván: „Szellemének roppant arányait társtalanul, korán megrokkanva hordozta, amíg össze nem omlott egy hétköznapon, hivatalba menet, a városháza kapujában." Rónay szerint ez a beállítás „puszta koholmány". Mint írja, „A vacsi vadászok mulatságos jegyzőkönyvét nem ilyen társtalan roskadozó vetette papírra, hanem egy kedves és kedélyes mulatótárs. Szellemi roskadozók egyébként báli ügyekkel sem szoktak foglalkozni; Katona pedig foglalkozott". Méghozzá sikeresen: az első farsangi bált, melyet a költő-alügyész rendezett két társával, megismételték, majd újabb jelmezbállal toldották meg. Rónay György ironikusan kommentálja e tényeket: a költő „Állítólagos szellemi roskadozását abbahagyva fölutazott Pestre (…). Meglepő kép egy lángelméjének terhe alatt roskadozó géniuszról, amint éppen konfettit szerez be, és jelmezeket vásárol, svájci kalapot, színpadi páncélt és harlekinöltözetet lárvával, azaz álarccal."
    Rónay dokumentumokkal cáfolja, hogy Katona utolsó éveit egyfajta belső meghasonlás jellemezte. Mégis azt kell mondanom, olyan dolgokat állít egymással szembe, amelyek nem cáfolják egymást, hanem egyidejűleg igazak. Katona utolsó hivatali napjain, melyeken bűnügyeket kellett kimerítően végigvinnie, a város nagy ebédeket adott vendégeinek. Hajnóczy Iván ezt úgy állítja be 1926-os írásában, hogy „e napok testi és szellemi megerőltetése idézte elő Katona hirtelen halálát". Rónay az egykori bálrendező-társ, Csányi János szavait helyezi szembe ezzel. A drámaköltő „1830 április 16-án, midőn éppen főbenjáró törvényszék tartaték, s ő mint főügyész a legterhesebb munkák közt forgolódék, ebéd végével, magát kiszellőztetni egy mulató helyre ment, s onnan egy barátjával délutáni öt tájon, munkái folytatására vidorsággal beindult, a bejárás küszöbére lépve, eljajdul, s vele ment barátját kézen ragadva, lerogyik s gutaütésben rögtön kiadá szép lelkét." Rónay a drámaíró egyik életíróját is idézi. Ő kifejezetten azt az egészségtelen életformát tartja a korai szívhalál okának, amely Katona hivatalnoktársait is sorra elvitte a harmincas években, köztük a költőnél fiatalabbakat is.

Írói közérzet

    Rónay Györgynek igazat kell adnunk abban, hogy leegyszerűsítő az a kép, amely Katonát elmagányosodott, szerencsétlen áldozatnak mutatja be. Igaza van akkor is, amikor megállapítja: „Nem a társtalanság rokkantotta meg, inkább a társaság!" A víg cimborák közötti zajos szórakozás, a lányos házaknál tartott mulatságok, vagyis – hogy néven nevezzük a gyereket – a bohém életforma is hozzájárult a költő halálához. Az, ami a társadalom packázásai mellett oly sokat ártott számos költőnknek, Csokonainak és Adynak és a „Magyar Pimodán" más látogatóinak, az idősödő Vörösmartynak és talán Berzsenyinek is, hogy a párhuzamokat szaporítsam ő és Katona között.
    Egyvalamit mégis hiányolok az általam oly nagyra tartott Rónay gondolatmenetéből. Ez pedig a közérzet figyelembevétele. Katona elvegyülhetett a bohém hivatalnoki kompániában. Segíthette ebben az a társasági rutin, melyet a fővárosi színészek körében szerzett, akkor is, ha az ottani asztaltársaságokban ő maga szófukar és gátlásos volt. Ám az alkat ritkán változik ellenkezőjére. Katona nem hajlamából eredően vigadozott szülővárosa fiskális köreiben. Így alkalmazkodott, így fogadtatta el magát. De közben a színpadi álmait és költői sikereit temette. Ez már nem legenda, nem elburjánzó borostyán a költő sírján. József Attilánál nem lehet tömörebben jellemezni a helyzetet: „vidul, ha toroz". Katona rossz közérzettel élhette le utolsó éveit, akkor is, ha sokat nevetett vagy inkább nevettetett másokat a szomorú Arlequin módján. Rónay jó nyomon jár, amikor azt mondja, hogy a költő nem a magányba pusztult bele, hanem a társaságba, csakhogy ez nem zárja ki a belső emigrációt. Azt, amit Arany például az unalmas akadémikusok között élt meg egészen más formában. Kosztolányi az, aki – Ottlikkal mondva – olyan létezéstechnikát dolgozott ki magának, amellyel el tudta viselni a pesti redakciók szellemét. Ha nem tudsz érvényesülni a jampecok között, akkor föl kell venni a jampecálarcot – mondta ifjabb írótársainak. Arról ő sem szólt, hogy mi legyen az író közérzetével.

Alkat és társadalmi helyzet

    Katona rossz közérzetéről Orosz László nem bocsátkozik vitába a másféle nézetek hangoztatóival. Tényeket sorol, és azzal az empátiával kezeli Katona egyéniségét, amelynek alapja az ismeretszerzés. Ezt pedig kiterjeszti a személyiség vizsgálatára. Az elmúlt fél évszázadban csaknem mindent a társadalmi viszonyokra (főleg osztályszempontokra és gazdasági kérdésekre) vezetett vissza a kutatás. Volt ennek számos haszna, baj lenne, ha ezután teljesen elhanyagolnánk. De időszerűvé vált az alkat, az egyéniség megismerése. Orosz László arra vállalkozott, hogy az alkattan – nevezetesen Jung tipológiája – alapján vizsgálja meg Katona emberi természetét. Figyelmeztet arra, hogy nehezen járható terepre hatol: „…szinte reménytelennek látszik Katona személyiségének hiteles megrajzolása" – írja. De megkísérli azt, ami a tudományosság határán belül lehetséges.
    Felsorolja a kortársak megfigyeléseit és vélekedéseit Katonáról, s úgy találja, hogy a költő viselkedése különféle helyzetekben introvertált egyéniségre vall. Életéből hiányzik a tartós barátság csakúgy, mint a beteljesült szerelem. Nemcsak a híres díva, Széppataki Róza, hanem más kortársak visszaemlékezései is arra utalnak, hogy a drámaköltő ügyetlen, félszeg társasági ember, lakonikus beszédű, szófukar. Orosz László szerint az introvertált egyéniségek gyakori sajátsága jellemzi: miközben érzékenyen reagál mások tapintatlan vagy önérzetet sértő viselkedésére, ő maga nem veszi észre, ha mások érzékenységét horzsolja. Ezért olykor kínos meglepetések érik. A kevés életrajzi adatból nem tudhatjuk, mit jelenthetett ez a tízes években, amikor a színházi emberek nem éppen könnyű társaságában forgott. Azt sem tudhatjuk, hogy a lányos házaknál gyakran forgolódó költő miért nem szánta el magát a házasságra kecskeméti hivatalnokoskodása tíz esztendejében. Azt azonban láthatjuk, hogy Katona az alkotóknak ahhoz a korántsem ritka típusához tartozik, aki inkább élhetetlen, mint élelmes, inkább kényszerűen alkalmazkodik, mint lélekben idomul, és inkább magába zárja fájdalmait, mintsem hogy kimutatná.
    Orosz László adatok és következtetések sokaságával bizonyítja: nem lehetünk biztosak abban, hogy a költő egyáltalán elküldte a kolozsvári drámapályázatra a Bánk bánt, vagy sem. Ez bizony változtat az iskolában tanult képen: az értetlen, remekművek fölött elsikló tekintetű kortársak megszokott képén s a csalódás tényén. Egy önmagával elégedetlen, önbizalomhiányban szenvedő, saját magával szemben maximalista szerző jellemképletét mutatja, noha a dráma be nem küldése éppúgy nem biztos, mint a beküldése. A mérlegelőnek mindkét lehetséges megoldást végig kell gondolnia, amikor mű és szerzője viszonyát nézi.

Katona és Széchenyi

    A kutatás már sokat foglalkozott Katona és Széchenyi viszonyával. Ismeretes a nagy reformer naplóbejegyzése a Bánk bán bemutatásakor: veszedelmes tendenciának nevezi a benne látottakat. Hallhattunk már fejtegetéseket arról, hogy a gróf önmagára ismert Bánk alakjában, s ez nem örömmel töltötte el, hanem megriadt önnön tükörképétől. A nemzeti felelősség roppant súlyának vállalása úgy, hogy közben a nemzetet zsarnokian elnyomó, idegen érdekű hatalommal legyen a végsőkig lojális, és ebben a lélekőrlő kettősségben kövesse el jóvátehetetlen dramaturgiai vétségét – ez a Bánk-i képlet töltötte el riadalommal Széchenyit. 1839-ben, a dráma bemutatásakor nemcsak lojálisnak – törvénytisztelőnek vagy engedelmesnek –, hanem, mondhatni, a kormánynál is kormányhűbbnek látjuk: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani" – jegyzi be naplójába. A Bánk megítélésében később, pl. 1846-os előadásakor sem enyhül véleménye, miközben ő maga némiképp távolodik a kormánytól. Orosz László rávilágít, hogy nemcsak a Bánk és önmaga közötti hasonlóság, nemcsak a peturi rebellió, a tiborci elégedetlenség és a felségsértés színre vitele riasztotta a reformert, hanem a darab körüli félreértés is. A magyar közönség egy része úgy értelmezte a tragédiát, mintha nem Bánk, hanem Petur képviselné a nemzet számára érvényes erkölcsi igazságot. Ezért a darab visszhangja is fokozhatta Széchenyi ellenérzését a művel szemben. Éppen e félreértések mentén mutatkozott a legfőbb párhuzam Bánk bán és Széchenyi személyes tragédiája között. Ahogy Bánk akar közvetíteni a nemzet és az idegen uralkodói körök – s rajtuk keresztül a király – között, úgy szeretne Széchenyi is közvetíteni nemzete és az osztrák uralkodóház közt. És ugyanúgy lesz ő akaratlan elindítója az 1848-ban már föl nem tartható társadalmi lavinának, ahogy Bánk jogos, bár tévedésen alapuló királynégyilkossága indítja el a merániak elleni zendülést. Orosz László számomra a ráismertetés erejével bizonyítja a Bánk bán korszak-reprezentáló szellemét.

Egyetértve – némi ellenvetéssel

    A párhuzamok meghúzása során csupán ott érzem túlzottnak a mű és a történelem megfeleltetését, ahol Orosz László a Széchenyi-Kossuth és a Bánk-Petur ellentétet veti össze. Van ennek alapja, kétségtelen. Ám Kossuth és Petur analógiája túlzottan kedvezőtlen fényben tünteti fel Kossuthot, aki mégiscsak polgárosultabb álláspontot képvisel Széchenyinél. Több szabadságot, nagyobb jogegyenlőséget és teljes függetlenséget akar, ami a történelmi adottságokból és a dolog természetéből következően illuzórikusabb, mint amit a realistább Széchenyi kíván, de nem azonosítható Petur idegengyűlöleten alapuló indulati döntéseivel. Petur a vármegyei nemesség átlagos figuráinak felel meg. Ennél azonban fontosabb, amire Orosz László fejtegetései nyomán fény derül: ami a reform évtizedei során ment végbe Széchenyi föllépése és a debreceni trónfosztás (ha úgy tetszik: Petőfi zsarnokölésre bujtogató versei) között, az valamiképpen benne rejlik a Bánk bán egy nap alatt lejátszódó drámai cselekményében. Katona – plebejusi származék létére – Bánk személyében ugyanolyan kettős lélekkel ítéli meg a középkori történetet, mint ahogy Széchenyi gondolkodik és érez a maga koráról. Így érezzük, anélkül, hogy Katonát látnoknak akarnánk beállítani.

Vörösmartyt megidézve

    Tanulságos, amit Vörösmarty Bánk-kritikájából idéz a szerző. A romantika költője így ítéli meg Bánkot: „…nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik". Érdekes a költő radikalizmusa. Szerinte Bánknak nem lett volna szabad megrettennie merényletétől, miután országjáró útján meggyőződött az idegen zsarnokság következményeiről. Nem beszélve arról, hogy családi becsületét is védenie kellett az udvari intrikától. Vörösmarty ezúttal nem érzi át azt, amit az ellenkező oldalról Széchenyi sem: Bánk arra kapott felhatalmazást a királytól, hogy az ország második embereként őrizze meg a törvényes rendet. A törvényességet védi a királynéval és a pártütőkkel szemben egyaránt. A törvénnyel szembeszegülni óriási konfliktust jelent annak, aki a törvényt képviseli, akinek erkölcsi érzéke ép, s akit nem fűt a társadalom kárvallottainak sérelme, bosszúvágya. Csupán feleségének meggyalázása nyomán ragadtatja magát az önbíráskodásra. Lenyűgöző, ahogy Bánk úri becsületén és királyhűségén átüt az indulat, mégsem szennyet sodor magával, hanem az igazságot viszi győzelemre a hős bukásában is, aki erkölcsi halottnak és a teremtés egyedüli vesztesének érzi magát, miközben a királyt rávezeti felelősségére.

Berzsenyi

    A Berzsenyi magyarságtudata című tanulmány érdekessége, hogy egy éles ellentét feloldásával ad magyarázatot a költő kétarcúságáról. Berzsenyi egyrészt konzervatív középnemes, aki akkor hivatkozik a magyar nemesség hősi múltjára, amikor Franciaországban a nemesség ellen küzd jogaiért a polgárság, és amikor a hangos kardcsörtetéssel előkészített inszurrekció szemlesüttetően maradi szerepre kárhoztatja a nemzetet. Másrészt viszont azt a reformszellemet készíti elő, amely alapvető igéket köszönhet neki. (Ez ismét párhuzam Katonával: ő is elébe vág a reformnak.)
    Orosz László egy másik tanulmányában, a Széchenyi és Berzsenyiben megmutatja, hogy a reform legfőbb mozgatója számára milyen sokat jelentettek Berzsenyi költeményei: több helyen is Berzsenyi-reminiszcenciákkal él írásaiban. De micsoda félreértések és megbántódások estek közöttük! Berzsenyi szinte goromba levélben tudatja Széchenyivel, hogy nem kívánja „Miklán" (Niklán) vendégül látni. Valószínűleg attól fél, hogy alacsony kúriája – mely inkább nagyobbacska parasztház – megütközést kelt a grófban. Köznemesi gőgjét demokrataságnak tünteti föl, pedig nem demokrata. Közelről ismeri jobbágyait, akik jó uruknak, de uruknak és nem magukkal egyenrangú félnek tartják. Kedvező fejlemény, hogy növekvő realitásérzékkel ítéli meg a gazdasági és politikai kérdéseket, de így veszít zseniális ódaköltészetének hitbeli fedezetéből, s a hangsúlyt a hozzá kevésbé illő episztolára helyezi át.

Egyéniség és nemesi világkép

    A Berzsenyi-irodalom több korabeli dokumentumra támaszkodhat, mint a Katona-kutatás. Az ugyancsak introvertált, magának való Berzsenyinek eléggé széles körű irodalmi ismeretségei voltak. Fölfedezése körül Kis János és Kazinczy bábáskodott, megnyerte a kor két legnagyobb kultúrmecénása, Festetics, majd Széchenyi barátságát, és szerteágazó levelezést folytatott számos pályatársával. Mégsem volt sokkal szerencsésebb, mint Katona. Orosz Lászlóval együtt hihetjük: hasonló oka volt ennek, mint Katonánál. Túlzott érzékenység, önemésztés, búskomorság, melyhez azonban nem járult Katonáéhoz hasonló színlelő képesség.

Egy konfliktus nyomai

    Orosz László föleleveníti a kor másik lángelméje, Kölcsey kritikájának hatását a költőre, s annak kitartó készülődését az Antirecensió megírására. A dologban nem is az a tragikus, hogy Berzsenyi támadásnak érezte a nem túl barátságos, de korrekt bírálatot. Még pozitívumnak is érezhetjük, hogy Berzsenyi stúdiumokba fogott, és közhasznú gondolatokkal gazdagította irodalmi elméletírásunkat. Inkább fájlalhatjuk, hogy az elméleti alapozás közben szüneteltette a versírást, s ki tudja, milyen remekek vetéltek el a hallgatás éveiben. Fájlalhatjuk, hogy akiket mi egyformán tisztelünk és becsülünk, azok miért nem tisztelik és becsülik egymást. A két személy közül nem választani akarunk, de vitájukból sokat tanulhatunk.
    Alapvető gátja volt annak, hogy Berzsenyi és Kölcsey egymás iránt fölmelegedjen. Merényi Oszkár fölidézi a Berzsenyi emlékkönyvben, hogy miként ismerkedett össze Berzsenyi és Kölcsey Pesten, 1813-ban. (Olyasféle helyzetről van szó, amilyet Weöres Sándor színez ki oly felejthetetlenül Psyché ecsetével, Berzsenyi mellett Kisfaludy Sándort is megjelenítve.) Valóságos kis költőtársaság verődött össze, hogy megvitassák az akkoriban oly eseménydús világpolitika és a költészet dolgait. Kettejükön kívül még Vitkovits Mihály és Szemere Pál volt jelen a színházzal, Virág Benedek meglátogatásával, evéssel-ivással fűszerezett együttlét alkalmából. Szemere naplóvezetői pontossággal rögzítette a mozzanatokat. Így pontosan tudjuk, miként csipkedte meg egymást Kölcsey és Berzsenyi, és milyen kedvezőtlen volt Berzsenyi számára a Virág Benedeknél tett látogatás. Berzsenyi leszólta Kölcsey „érzést nélkülöző" versmondását, és kétségtelenül jó ízlésre vallóan elutasította Vitkovits brúdercsókját, mondván: „Pipa van a számban". Kölcsey viszont nem palástolja gúnyos mosolyát, amikor Berzsenyi hosszú magánhangzókkal ejti a hármóniát, melanchóliát. A tíburi forrásról, gyönyörű Larisszáról oly szépen ábrándozó és meglehetősen művelt földesurat bizony kissé parlagias jelenségnek látták a kortársak. Virág Benedek két gúnyverset is írt róla, nagyon is megnyomva a tollat, amikor Pontyinak nevezte őt Bessenyei nevetséges vidéki nemes-figurájáról. De Berzsenyinek is éles volt a nyelve, ha úgy akarta. Szemerének csak ennyit mondott egy rögtönzésére: „cifra". Ki tudná megmondani, hogy az együttlét végén ő és a jobbára szótlan Kölcsey közül melyikük tért nyugvóhelyére több sebbel a szívében. (Berzsenyi így tudta pályatársát betegre dicsérni: „sok munkába került ezeket így öszveszedni".)

Rokon- és ellenszenvek klasszikusok között

    A felületes szemlélő számára vidámnak tetsző órák életre szóló bántalmak forrásai lettek. Berzsenyi így emlékezik vissza Kölcseyre Kazinczynak írt levelében öt évvel később, már a Kölcsey-bírálat hatása alatt: „Én ennek a pimasznak a kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nekem a pesti kávéházban egy öl nyekergő verseket hozott". (Akkor így méltatta őket: „Az úrnak szép phantasiái vannak". Patikamérleg pontossággal adagolt üröm volt már ekkor is a bókban.)
    Szauder József arra hívja föl a figyelmet, hogy a kutatók elhanyagolták Berzsenyinek azt a jellemvonását, melyet fölfedezője, Kis János így látott: „…olyan Diogenész volt, akinek hordóját hérói lelkek ostromolták". Szauder szerint „Betegesen visszahúzódó már akkor, amikor Kis János többször kérte, hogy mutassa meg kéziratait. S idegesen önérzetes ahhoz, hogy készületlent adjon ki a kezéből. Mikor megtudta Kis Jánostól, mily nagy véleménnyel van róla az irodalom vezére, bizonyosan megrettent. Először azért, mert nem forgott a társaságban és az irodalmi életben, s ezért a kritika, még ha hízelgő volt is, megijeszthette, kiemelte,hordójából’, vagy a hérók lelkeivel népesült magányából valami idegen közegbe." Ez tehette félszeg társasági emberré, amit nehezebb kinőni vagy leküzdeni, mint a piknikus testfölépítést. Ám azok a hérók (héroszok), amelyek („akik") diogenészi hordóját ostromolták a talentumot idejekorán fölismerő Kis János szerint, olyan versek írásához segítették Berzsenyit, amelyek mindig fakulhatatlanul ragyognak.
    Kazinczy nagy igazságérzettel próbálta meggyőzni Berzsenyi kivételes talentumáról Kölcseyt, aki emelkedett lélek lévén, idővel be is látta, hogy túlságosan szigorú volt pályatársával. Ennek a kornak a vizsgálója is számos olyan konfliktust fedezhet föl, amely máig hol termékeny viták, hol áldatlan, előítéleten alapuló értetlenségek formájában ismétlődnek meg kísértetiesen. Orosz László tanulmányai azért is közhasznúak, mert száznyolcvan év távolából visszatekintve tisztázódnak a magyar szellemi életnek ezek a modellértékű helyzetei. Talán segít a könyv abban is, hogy az ösztönösebb és a tudatosabb alkotók fájó konfliktusai újra vissza ne köszönjenek.