Bombitz Attila

Akiről tudunk, akit sohase láttunk

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

„…mindenre neki kell emlékeznie,
mindenkire, övé az édesanyja
emlékezete, övé, ha akarja, ha nem, az
édesapjáé, övé a szomszédoké, övé az
önkéntes rendőré, minden…"

(Hrabal könyve)

„Rájuk rakódott az idő, a nagyapjuk
ideje, a nagyapjuk nagyapjának az
ideje, a história ideje, az ország ideje…"

(Hrabal könyve)

 

   Esterházy Péter új könyve az összhang, a kölcsönös megértés és a béke regénye. Ellentét nélküli, barátságos jó viszonyt teremt dolgok, világok, és a mondatok között. Igaz és hamis, történelem és történet, regény és könyv közt. Két (vagy több) ember közt. Az apák közt. Az apák és a fiúk közt. Az apa és a fiú közt. E könyv e szentség lelke. Olvasd el újra a második részt, csak hogy tudd, mi az apa feladata. Vagy: mi lesz a fiú feladata. Hogy olyan egy férfi: szerez, megold, ellát, oszt. És mindent el tud helyezni a világban… Nem könnyű feladatok elé állít a Harmonia Caelestis, miközben minden pátoszt és fenségest mellőzve beszél alapvető dolgainkról. Példálózik, demonstrál, mesél, felsorol, absztrahál, analizál – látszólag vég és eredmény nélkül. De a vég mégis ott van kezdettől az eredményben. Az az ‘én’, akit bár mindvégig tudunk, de sohase látunk, közvetíti önnön harmóniáját: a megfoghatatlan, az arcélét kirajzolódni sem engedő valaki belső kiegyensúlyozottságát és békéjét. Hogy legyen, mi nélkül nem vagyunk. „…az a centrális lényeg, hogy a világon mindenki, az utolsó szálig mindenki Jézus Krisztus, és mindenki föl is van feszítve… és hogy a fiú erről ne feledkezzék meg, történjék bármi, ezt ne merészelje elfelejteni." Olvashatjuk az Első könyv 333. szövegének zárlatában. Harmonia az égben az eltávozottnak.
   „E könyv helyszínei, a csípők és vízesések, eseményei, szereplői valóságosak, a valóság szerintiek, megfelelnek a valóságnak, például édesapám paripája tényleg megcsúszott az augusztusi vízmosás sarában. Édesapám fia semmit nem talált ki, és ha, megrögzött szokás szerint, a regényírás felé kanyarodván a képzeletére hagyatkozott – hogy például édesapámat a maga állata, paripája hordja a hátán, s ez a paripa: az ő természete, egyéni meghatározottsága, aki tehát édesapámat ismerni akarja, ne a ruha szabását nézze, ne eltanult mozdulataira figyeljen, hanem vegye szemügyre annak titkos paripáját –, azonnal úgy érezte (édesapám fia), az így írtakat ki kell hajítania. A nevek is valóságosak (édesapám). Minthogy a könyv írása közben erős viszolygással viseltetett minden kitaláció iránt, egyszerűen képtelennek bizonyult az eredeti nevek, melyek elválaszthatatlannak tűntek valós viselőiktől, megváltoztatására. Lehetséges, lesz, ki nem fog örülni, hogy saját nevén, keresztnevén szerepel e lapokon. Édesapám fia erre nem tud mit mondani. Csupán azt írta, amit az emlékezete megőrzött. Így lesz olvasó, ki krónikaként forgatván a könyvet ezernyi hiátust fedez majd föl. Noha a valóságból teremtette, mégis regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amennyit egy regény tud adni (mindent). Ehhez jön még, hogy sok minden olyat is elhagyott, amire emlékezett, főként azokat, melyek őt személyesen, direktben érintették. Nem nagyon akaródzott magáról beszélni. Vagyis nem a maga, sokkal inkább édesapám családja történetét írta, ha nem is meg. Hozzá kell tennie, hogy már gyerekkorában gondolt erre, hogy ír egy könyvet, amely a körülötte élőkről mesél. Az előszót megmutatta édesapámnak, nagyon tetszett (édesapámnak). Ez csak részben az az elképzelt könyv, mert az emlékezet véges és bizonytalan, és azon könyvek, melyek a valóságból teremtettek, többnyire csupán sápadt visszfényét és töredékét adják: annak, amit láttunk és hallottunk."
   A (család-regény) folytatásának reményében?
   A könyv testessége, belső duplicitása, a számokra felfűzött szövegek (tételek) rejtett összefüggésrendszere, a könyvek közti átjárás megengedi az írás áttűnéseit az ábrázolás egyéb formáiba is. A térbeli hatás összhangja és arányossága látszólag nem érvényesül a kettős felütésben, különösen ha az olvasó elcsábul a könnyedebb tételek könyvében. Az első rész konkretizációtól mentes, általános szimbólumaiban érvényes, téridővé komponált család-ország-történelme éppúgy magában foglalja a második, hagyományosabban láttató és olvastató mesemondást, mint ahogy az is reflektál minduntalan, s az is a maga meséje fölé feszíti az első rész hatalmas, szakadozott vásznát. A nagy vászon egyik első, talán legerősebb képe regényesen idézi fel a téridő imagináriusának írott létét. Táj, tájkép és tájleírás köztes terét. Mert aki elvágtat az érzékeny, XVII. századi tájleírásban, az előtt megnyílik egy eladdig csupán lehetőségként tételezett valóság. Azé az írásban születő imagináriusé, mely anélkül létezik, hogy létét bizonyíthatnánk. Marad tehát: az egyszeri írásban és a mindenkori olvasásban jelenlevőségként, mely túllép a nyelven keresztül a zenébe, a képbe. Belépni egy képleírásba, az írás metamorfikus aktusába, megnyitni tereket és időket, s a rendetlenség ellenében számok adta végtelennek tűnő fonál mentén végiglépdelni – ezt a paktumot kínálja a Harmonia Caelestis. A nyelv és az írás (vagy a papírlap) síkja megszabadul statikusságától, dimenzióiba emelkedik, Gesamtkunstwerk-ként elevenedik meg. A számok egyre visznek – fraktálok meghatározhatatlan irányaiba – itt az olvasás lassúságába, ott a gyorsolvasásba, lassú-gyors, lassú-gyors, ütemezés szerint, a kép hol az igaz, hol a nem-hamis, kitalált leírásának tartományába ér. A függő képek kijavítása, a függesztvény, a függvény újrafestése (írása és komponálása) az eredetiség és centrális transzcendencia felfüggesztésén alapul. Miközben éppen az eredetiség és a látens centralitás az előfeltétele e kiszögellhető koordináta pontok nélküli, önmaga több centrálisnak tekinthető pontja körül forgó, egyetlen médiumát, a nyelvet beszédmódspektrumaiba változtatni tudó könyvtestnek. A számok univerzáléi ugyanakkor „szimfonikus" összefüggésekre utalnak. „A szimfóniák 2. tételéhez [azonban] meg kell öregedni…" Értsd: A Harmonia Caelestis második könyvéhez, a történet felmondásához (üljetek körém, gyermekek), egyáltalán az újragondolható fabularizációhoz „meg kell öregedni".
   Mert tényleg minden családregény?
   A mondatok nyelvjátékmentessége (a fordíthatatlan szójátékok önreflexivitása is mintha az ön-visszafogást reprezentálná) és felerősödött bonmot-szerű hatékonysága már nem a nyelvi reprezentációt hangsúlyozza, hanem a klasszicizálódott mondhatóságról mesél. A mondat „klasszikus" hangzása, töretlensége és a szintaktika olvashatóságának „visszahelyezése" kevésbé nyújt poétikai izgalmakat (mi is az, hisz izgultunk már eleget), annál inkább biztosít egyfajta felelős diskurzust a személyesség és a történelem dialogicitásának újrafelvételéről. A „visszahagyományozódásnak" a mondat poétikájában amúgysem temporális elkülönbözést kell mutatnia az előszövegek radikalizmusához képest, hiszen a korabeli irodalmi beszédmódok egysíkúságában és statikusságában azok szükségszerűen friss energiával rendelkeztek, és többletükkel töltötték fel az egyéb érvényes, vagy éppen érvényesülni kívánó beszédmódokat. Azóta a mondat poétikájának tétje radikálisan és általában is gyengült, az Esterházy-textusra hagyatkozó poézis-poétikák – a legitimáció természetességéből következően – pedig egyaránt visszavettettek újdonságerejükből. (A „művek" nem önmaguk havonkénti leváltására íródnak, ezért furcsa, hogy a klipkorszak utániságának kritikai elváráshorizontjai még mindig elakadnak a poétikai – jelen esetben a narrativikai – újdonság tekervényes számonkérésében.) Miközben az Esterházy-mű önmaga stratégiáját és pretextus voltát írhatja fölül emlék-művé, és második monolitként vet újabb árnyat kortársaira. Mások ezt úgy mondanák, hogy szerzőink nagyon jól elvannak azon a horizonton belül, melyet Esterházy alkotott meg maga (maguk) körül.
   Netán a korszak merevült kondíciói hatnak vissza?
   Az első könyv számozott mondatokat tartalmaz az Esterházy család életéből. A második könyv egy Esterházy család vallomásaiból (közöl, válogat). Noha a könyvek alcímei korántsem igazak, ha valaki netán az Esterházy Péter családjának igaz történeteként olvasná őket. Már csak azért sem, mert a számozott mondatok nem egyszerűen mondatok. Ha majd egyszer németül is olvashatjuk a könyvet, majd láthatóvá lesz, mit meg nem enged (mi mindent megenged) magának a satz szó, mely tételt jelent filozófiai és zenei értelemben egyaránt, formulát matematikai szaknyelven, fogást gasztronómiailag, tétet a kártyában, menetet a sportban, stb. (Magyarra lefordíthatatlan szójáték.) A mondat ilyetén interkulturalitása újabb bővülést eredményez az egysíkú olvasat ellenében, mely látszólag igazat mond, de közben mind újraszedeti önmaga elemeit. A számok 1-től 371-ig 13 számozatlan (fejezetben), illetve 1-től 201-ig kilenc számozott fejezetben mérik ki a végtelen e könyvre eső metszetét. Nem mintha irányítanának olvasás közben. Az első rész számai a mondat szemiózisának ugyancsak egy német alkategóriájaként a szedésben hasznosítják magukat. A nyomdai jelek újra a síkfelület térré változását reprezentálják egy régi, bevált, s most újrahozott (magasabb szinten ismételt) tipológiai eljárás szerint. A számok sorjázása a kezdeti lendületet ugyanakkor – a nem kötelező, de lehetséges lineáris olvasás folyamodványaképp – lassuló ütemben törheti meg, hogy a befejezés közeledtekor újra a gyorsuló olvasás váltsa fel azt. A (számos) olvasás véletlenszerű permutációjában az alakzatok és a felfűzések a véges és végtelen dialogicitását célozzák. Az olvasás (látszólag végtelen számú) lehetőségével szemben a második könyv kevésbé defenzív stratégiákat kínál: a számok sorjázása megválik előző funkciójától, a látszólag véges számú, fejezeteken belül sajátlagos poétikai eljárásokkal építkező történetalakzatok szinte kizárólagos alternatívaként kínálják a lineáris olvasatot. A második könyv alcíme (és a benne szereplő számnévi funkcióba léptethető határozatlan névelő) ellenére változik menthetetlenül e rész az Esterházy-család történetébe.
   Pozitív egész számok párhuzamos sorjázása: a ‘harmonia caelestis’-be vezető kettős út nyomvonala. A párhuzamosok a végtelenben találkoznak?
   A két különálló rész elidegenítő effektusai finom módosulásaikban jutnak el az egyneműsítéshez. Felesleges kérdés, vajon a könyv duplicitása és mégis-egysége mennyire engedi meg a különolvasatok kritikai jogosságát. Hiszen ha könyvként, márpedig összegző, ismétlő könyvként tekintünk Esterházy munkájára, akkor a két rész olvasásának egymással szemben megnyilatkozó tapasztalatait nem elhatároltságukban, hanem modellértékű elkülönböződésükben érdemes tüzetesebb vizsgálatok alá vetni. Az Esterházy-féle kétpólusosság más szintű megjelenéséről van itt szó. Nyilvánvaló, hogy az Esterházy névből adódó történeti lehetőségeket meg kellett ragadni. De ez nem az önreprezentáció felértékelésével történt, hanem egy olyan ország-nemzet-haza-család imágó megkonstruálásával, mely nem csak egyszerűen egy családregényt eredményezett, de annak (dekonstruált), (posztmodern-tapasztalati) maradékát minimál strukturáltságában is egészérvényűvé emelte. A történeti és kulturális emlékezet patriarchális viszonyrendszerén is túlmutató szimbólumképzésével állandó párbeszédet biztosít magának a ‘feljegyző’ (az elbeszélő) önmaga és ‘tárgya’ között. A különböző korok (orális vagy írott) történetszegmentumai mentén az emlékező (elbeszélő) minden egyes rögzítő-pótló aktusával részese lesz annak a végtelen történetnek, mely az európai kultúrkör mitikus intertextualizálásával jön létre. Az „édesapám így ismerkedett meg édesanyámmal" formula rendszeres ismétlődése az első kötet ős-család-alapításának a (teremtés)mítoszokhoz hasonló variációs gazdagságát idézi, melybe a bibliai hagyomány újraírása éppúgy belefér, mint a görög mítoszok ismétlése. A „közös" időbe és térbe történő beágyazódás egyszerre feltételezi egy olyan könyv megalkotottságát, melyben a vertikális és horizontális tájékozódás idejétől és terétől függetlenedve mehet végbe. A mítoszokkal kezdődő, a bibliai hagyományokon átívelő, a magyar történelemhez kapcsolódó családtörténet nemzetkarakterológiai családtörténetté emelkedik, melyben viszont semmiféle centrális pozíció, hatalmi diskurzus nem biztosítja elsődlegeségét. A család-történet emlékezeten és kitaláción alapuló ország-történet. Ráismerhető és felismerhető, mert az egyik oldalon allegóriák szűkítik az olvasás lehetőségeit, míg a másik oldalon enigmatizáló és szimbólumképző aktusok akadályozzák az értelemképzést. Ez a kettősség csupán önmaga egészében lesz az olvasás számára modellértékűvé. A Harmonia Caelestis legnagyobb vívmánya, hogy az ‘európai regény’ egyszerre kunderai és 3megaei fogalomkörének megfelelően szinte kizárólagos letéteményesként alkotja újjá a posztmodern utániság egy lehetséges nemzeti-történeti regényváltozatát – egy Cartarescu, egy Ransmayr vagy egy Saramago történet/történelem-mondásával közös és a mai magyar (ál)történelmi regény nem történeti meghatározottságából következő, és éppen ezért attól gyökeresen eltérő horizontján.
   Ez a történetileg/történelmileg „járható" út azonban mintha mindig is jelezte volna jelenlétét. Csak meg kellett hozzá öregedni?
   A Bevezetés… utáni művek egyenesen beletorkollnak a Harmonia Caelestisbe. Bizonyára nagy várakozás előzte meg az új nagyregény megszületését, hiszen Esterházy recepciója az első nagy prózafordulat utáni művekről igen kétségekkel teli nyilatkozott, miközben a kisebb mestermunkák, mint a Hrabal könyve, a Hahn-Hahn grófnő pillantása, az Egy nő, s a publicisztikai kötetek rendszeressége mintegy évtizednyi keresést, tájékozódást feltételezve tolták ki időben – Kulcsár Szabó Ernő kifejezését használva – az Esterházy-féle küszöbhelyzetet. A pimasz hangok mellett ugyanakkor a második prózafordulat eljövetelének várakozásáról is szó esik. A Harmonia koncepciója ugyanakkor éppen a helyüket kereső Esterházy-munkák technikáját, témáját erősíti fel. Csuhai Istvánt idézve: „[a] Harmonia caelestis […] más megvilágításba helyezi és ‘átírja’ az őt közvetlenebbül előző műveket. A Harmonia caelestis kicsit olyan helyzetben van, mint amit az autósok az ‘elölről követés’ kifejezéssel írnak le. Azt gondolom, visszapillantva, a kilencvenes évek három Esterházy-kötete […] bizonyosan az 1 könyv sorozat sok-sok darabja, de tágabban véve az író egész kilencvenes évekbeli publicisztikája e regény közvetlen előzményének, felkészülésnek tekinthető, olyan írásoknak, amelyekben az új regény számtalan eleme valamilyen formában ki volt próbálva…" (Jelenkor, 2001. február) Csuhai megállapítását alátámasztva, részletezve és kitérve a nem közvetlenebb művekre is: A Csokonai Liliben kidolgozott önvallomásossághoz tartozó saját nyelv keveredése egy másik temporális szituáltsággal a Harmonia Második könyvének elbeszélői többszólamúságában ismétlődik újra: az „emlékező" nagyapa pl. a 19. századi míves beszéd imitátoraként egy eleddig nem létező nyelvi episztémét legitimál. A Hrabal könyvében megszólaló kelet-európai sors- és család-történet személyességének interkulturális és -textuális párbeszéde a narráció legkülönbözőbb, referenciális és imaginatív szintjei között a Harmoniában a személyesség sajátos újrakódolásával, a név imagináriusba tágításával köszön vissza. A Hahn-Hahn grófnő… utaztató regénye itt egy történeti utazást képez, melynek utazó személye vízsodrásba kerülve zuhan át időkön és tereken. Az Egy nő egy figurára komponált formanyelve egyenesen az ‘édesapa’ világegyetemként táguló körülírhatóságának variabilitását előlegezte meg. A „kékharisok" pedig azt a sokrétű tájékozodási igényt és tematikát, a beszédmódnak azt a közvetlen, laza figurációját ígérték, mely a mostani regényben kompozicionális biztonsággal tartja össze mindazt, ami könnyen túlcsordulhatna, ha az olvasó tűrőképességét nem szabadíthatná fel a „mondjanak egy számot, azt olvasom" szerzői – (fel)olvasási – stratégiája. Esterházy a Bevezetés utáni művek tapasztalatait a Bevezetés utolsó mondatának „ismétlésével" szisztematizálta: a MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS ígérete a Harmonia „magasabb szintűségében" valósul meg. Nem feladatunk kijelölni azokat a változatlanul vagy változtatva beillesztett szövegek újrafelvételét, mely a Bevezetésből, vagy a még korábbi művekből találnak új helyet a Harmoniában. Legyen az az olvasó rá- és felismerő kedvének evidens és banális függvénye. Az azonban bizonyossággal állítható, hogy éppen mert a heideggeri-handkei Wieder-Holung poiézis szerint olvasható e szövegtörténés, az ökonomikus módon tartalmazza Esterházy Péter majdnem eddig leírt minden szövegét. És azon túl persze ‘mindazt’, amit még ‘pontosabban’ is le lehet írni. A ‘mind’ és a ‘pontosság’ közti „emelt" dialógus a Harmonia caelestis védjegye. A Bevezetés utáni szövegek – innen olvasva – eleve a posztutáni szöveg megalkothatóságának kérdéseit vetették fel a magasabb fokú ismétlés és a név imagináriusának harmonikus összekomponálásával. Mert ha már a Fancsikó és Pinta is látni és szeretni hivatott megtanítani, akkor ama kalokagathia értelmében a Harmonia Caelestis rhizomatikussága is a szépség és jóság poszton túli megvalósulása. Fancsikót és Pintát olvasva innen: A Harmonia Első könyvében a szimbolikus látásmód fókuszálja az üveggömbszerű történetmodulok hatáselvét, míg a Második könyv az olvasásba rejtett szeretet denotatív befogadhatóságára tesz – bizonyos értelemben könnyű és veszélyes, bizonyos értelemben viszont szükséges és fontos – kísérletet. Pinta meséjében a „megfelelő pillanat lóháton jött". A várakozó kilenc napot s tíz éjjelt várt a megfelelő pillanatra. Ami ott mese, az itt kilenc-tíz év várakozás (Erwartung) és kitartott küszöbhelyzet, melynek hiátus voltát a megfelelő pillanatban (országos ezer év versus szerzői ötven év) édesapám tölt be (Erfüllung) a lóháton. Az eredmény pedig az a mozaikszerű, rétegelt, téridőt újraíró történeti emlékműállítás, mely a Kulcsár Szabó által feltételezett Esterházy-Ransmayr „közös" megtorpanásban gyökerezik. S amely, a két szerző előmunkái alapján akár meglepetés hiányában, meg is született, hiszen az Abwesenheit, a távol-lét, ha ravasz módon is, de állandóan reflektál saját jelenvalóságára. Christoph Ransmayr a Morbus Kitaharában, ha úgy tetszik, csak és kizárólag nyelvi episztéméként létező, saját terének és kultúrmeghatározottságának temporális újraírását végzi el egy világsiker és az azt követő több éves hallgatás után. Esterházy ilyetén, a Bevezetés után ráköszöntő küszöbhelyzetét, mintha csak olvasta volna Kulcsár Szabó monográfiáját, pontosan és párhuzamosan a Ransmayr példa alapján oldja fel. Egyetlen különbséggel. Nála nem az írott képben, hanem a képleírásban fog elveszni az olvasó. Nem a nyelv erőltetett képpé alakításában (mi is az?), hanem a nyelvet mozgató leírás imaginációjában. Megjegyzendő, e határátlépés a Ransmayr-recepció szerint nem járt sikerrel. Esterházy ugyanakkor olyan könyvet alkotott meg, mely bár egyenes folytatása korábbi műveinek, de a nyelvi humor és irónia visszafogása, a játék és komolyság közti dialógus komollyá válása, az európai és a nemzeti regény egységesülése a kilencvenes évek magyar, onnan nézve igen halovány regényirodalmában sajátlagos értéket képvisel. E könyv ugyanis még azt is „újrahozza", ami az elmúlt években jelentős beszédmóddá alakult. A teljesség igénye nélkül: Garaczi pompásan utaztató népkönyvecskéjének nyelvi humorát és tematikus raszterét nagy mértékben fölülírja az esterházysággal viaskodó Váradiné esete (többek közt a Második könyv 31-32. számú szövegében). Kukorelly Romja pamfletté válik a nagyregény mellett, mely célként jelöli ki a kommunizmus kiírhatóságát, miközben Esterházy munkája nem célként, hanem az általános megmutatására téve kísérletet kifejezetten és finoman a kommunisták megjelenésével határosítja a maga családtörténetét. A Parti Nagy-féle kevert nyelv (lírizált utcanyelv) az első kötet 59. szövegében olvasható vissza, Krasznahorkai egymondatos egzisztencializmusa nem csupán a mondatok számozásával kap újabb helyi értéket, de az ugyancsak első kötet 113. szövege kifejezetten rájátszik a diskurzus banalitására. A Závada-próza háromgenerációs modellje, valamint szociolektikus betétei, „dokumentumai" (ingóságok lajstroma: 39. szöveg) megfelelő ironikus rá(bele)írással látens módon is belejátszanak a kilencvenes évek „kanonizált" beszédmódjainak köztes terét magáénak tudó Esterházy-regénybe. Satöbbi…
   A Harmonia Első kötetének 5. szövege reflektál a tényleges (zene)történeti Harmonia Caelestis szerzőiségének karakterisztikumára: „a kötet dallamainak jó része bizonyítottan nem tőle való… a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy nem egyedül) végezte… [a] komplikáltabb rétege[k] között olyan szakadék tátong, melyet csak fantáziával lehet áthidalni…" Vagyis hogy sosincs új a nap alatt, kár izgulni a nóvumért. Bűvkörbe és a név hatalmába záródik a kilencvenes évek. Nagy, nemzeti olvasókönyvként. Megelőzvén az ilyenkor szokásos szlogeneket, csupán emlékeztetni kívánnék a kilencvenes évek újszubjektivizmusára, az ‘én’-képek (arcképek) újraírásának többrétegű, de elég határozott közösségiségére mind a poszton belül (Németh, Garaczi, Kukorelly), mind azon kívül (Kertész, Sándor, Závada). A családregény Závadával különös nosztalgiáját is újraéli, s Esterházy nagyregénye ugyanezt a kérdést explikálja: hogyan néz ki az utániság poétikái szerint egy családregény? Hogyan hozható vissza mindazon tapasztalatok beépülésével, melyek hiánya feltétlen a kritikai olvasás perifériájára, esetleg a sikerregények listájára vetné a kérdéses könyvet. Miközben a poszton belüliek erős klasszicizálódáson esnek keresztül, a kívüliek pedig a klasszikus modernek hagyományrendszerét próbálják felülírni, ugyanazon útra lépnek: mindazon tapasztalattal, mellyel az ún. posztmodern rendelkezik, minimálirodalmat alkotni már nem érdemes, kifulladt, érdektelenné és eladhatatlanná lett stb., ugyanakkor a nagyobb ív más kondíciókat kíván meg magának. Az utániság regényírása ötvözi egyrészt a tágabb értelmű olvasói elvárárásokat, s megfelel (legalábbis igyekszik) a kritikainak is. Nem a posztmodern egységesítő irányultsága szerint, hanem a poszton túliságot megcélozva egyszerre dialógusképes művet igyekszik teremteni a metanarratívák, a teóriák, a hagyományok és a mesék között. Lényegében nem látványos elkülönülésről van szó, narratíva és metanarratíva egymásba változik, az önreflexió mesévé lesz. Látványos regényprodukciók lehetnek e nem is túl bonyolult változásnak az eredményei. A mai magyar regényírásban Závada mellett Esterházy ismételt meg „valami régi jót". Miközben, hogy csak utaljunk, ott van két szélsőséges példa: a beszédmódjának folytathatatlanságát és anakronizmusát mutató, kilencvenes évekbe tévedt Családáradás (Mészöly), és egy másik, érleletlen, mégis populáris hangvételű családregény, az Apák könyve (Vámos).
   Závada és Esterházy, a mértékadó műfaj-átírók közt ugyanakkor finom, szövegközi dialógus nyitható: A Jadviga párnája periferiális centrumképző erejénél fogva értelmezi át a mítikus családregény lehetőségeit. Esetében a poszt utániság a fabularizált metanarratívában látványosan megmutatkozik: a könyv belső nézőpontú megszerkesztettsége egybeesik a külső, tipográfiai és nyomdatechnikai megjelenítéssel, olyan szimulákrumot teremtve, amely már a hyperrealizmus elveinek (is) megfelelve tételezi valóság és fikció szétválaszthatatlanságát. A regényben megjelenített regényes családtörténet a névbe projektált „utolsók" történetét beszéli el, a mítosz variációdús igazságtartalmában elvesző fogantatástörténettől a mítosz ugyancsak a véget is bejelentő kioltódásáig. Esterházy éppen a név centrumvesztésének marginalizálódását, s annak újabb jelentésképződését célozza meg családregényében. A név generálta labirintusban teremtődik újjá e családtörténet, mely szimbolikus szinten azonosul egy nemzet történetével is, s fókuszálja annak ugyancsak 20. századi részesemény-rendszerét. A nagyapa, az apa, és a fiú közti történetívben ugyanazon széteső, funkciójában módosuló karakterjegyek pozicionálásáról eshet szó, ami előfeltétele az ún. hagyományos, hanyatló családregénynek. Nem véletlen, hogy a nagyapa „emlékiratszerű" megkomponálása mintegy a 19. századiságot imitálja, a mondhatóság, a meseszerűség, a dialógusképző egészérvényűség jegyében. Az emlékezet „vágyott" kiterjesztését a nagyapai megalkothatóságra már az első könyv mottója is jelzi: a társadalmi rangját és funkcióját fokozatosan elveszítő Esterházy Móricz gróf ugyan a harmónia földi kioltódását éli meg, az idő távlatában ugyanakkor szimbolikus történeti alakká is változik, kinek „története" van. Az apa, Esterházy Mátyás névjelölő figurává már nem alakul, történeti meghatározottságától megfosztottan, de a személyes és temporális közelség okán is közbülső (de)centralizált „állomása" e családtörténetnek. De a nyelv, a hatalmi diskurzus hamisan harmonikus (történet-politikai) jelölő-jelölt viszonyrendszerét kijátszva is kénytelen reflektáltan a denotálható jelölőre nem lelő, ezért egyetlen jelölőben artikulálódó, de jelölteket „feltételező" (ki ismer magára) disszeminációba keveredni. Ha az ‘édesapa’ szót függvénynek tekintjük, akkor az első kötet 184. szövege könnyen reflektált helyzetbe hozza e függvény topikáját: „Szeretnénk erről a helyről beszélni, de nincs ilyen hely, nincsen ilyen hol." Az Esterházy Péter névvel illethető, fluktuáló kon-figuráció az írás és emlékezés aktusának jelenvalóságát tölti be, mintegy harmadik fokozatát egy család szétmálló történetének. A feljegyző, megörökítő funkció a leírás szegmentumaiba rejti ezt az arc-képet. Esterházy elbeszélője, miközben az Első könyv virtualitását gömbszerű történetalakzatokkal tágítja az időben, a Második könyv történeti eseményeit a 19. század 20. századi eltűnésével, s a kommuniznus 20. századi barbárságával ellensúlyozza. Ugyanez leírható a Závada regényében megképeződő nyelvi figuráció hármasságáról. A két regény, Závadáé és Esterházyé különbözőképpen fordul önmaga 20. századiságához, különösen érződik bennük mégis a közös századvégiség, ill. utániság poetizálódása. Miközben ugyanis összefoglaló igényű panorámát nyújtanak a fikcionalizált valóságról, be is töltik azokat az olvasói (és piaci) elvárásokat, melyek a régi forma újszerű tálalásában nyerik el pozicionálhatóságukat. Nem véletlen e két könyv „népkönyvvé" alakulása és népszerűsége. Az utániság családregényei Závada részéről a mítosz újraírhatóságával, Esterházy pedig a név imagináriusának meseivé alakíthatóságával jelzik egy műfaj igényes „feltámadását".
   Minden „régi" ellenében mégsem tájként (világként) nyílik meg a Harmonia Caelestis, de nem is képként (lásd Ransmayr problémáját), hanem a táj (a világ), a kép leírásaként: az olvasó foghatja jegyzeteit, s olvasás közben, közbülső médiumok segítségével követhetné a vertikális-horizontális téridő kiterjedésében az elbeszélőt, aki definiálhatatlan én-ként követ annyi másik én-t. Miközben meg az olvasó én-je is az elbeszélői én-olvasatok szegmentumai mentén válik csupán reprodukálhatóvá. Az egyszerre személyes olvasat lehetősége, s a közben mégsem alakuló én-történet közt ezért van a legnagyobb – és talán a legizgalmasabb – feszültség. Esterházy már korábban is eljátszott az én különböző, poétikai megvalósíthatóságával, könyveit akár e folyamat alakulástörténeteként is lehetne értelmezni. Hiszen a szerző neve egyszerre teremtette meg önarcképét, miközben az irónia kifogyhatatlansága következtében egyfolytában csak rongálta azt. Mind a Termelési-regény, mind a Bevezetés… megfelelő szövegei erősen építettek e szubjektumkioltó/építő, biográfiai kontextust destrukturáló stratégiára. A további művek önreferenciái már kevésbé voltak képesek fenntartani az egyezményes látszatot: az én nem az az én, aki beszél. A Hrabal könyvének és a Hahn-Hahn grófnő pillantásának a személyességbe kódolt névhasználata megerősítette a szerzőiség nárcisztikus újraképződését, majd pedig a publicisztikai írások tömege folytán annak tobzódását is. Az Esterházy név és a többi, fókuszpozícióban álló rámutató, a világban létező megmutató elhagyása („itt édesapám neve következik"), illetve a mindenkori történetalakzathoz tartozó nevek karnevalizálódása egyneműsödik az ‘édesapám’ funkcionalizálásában. Az pedig megőrzi még a néven nevezés korábbi ironikus funkcióját, hogy nem az Esterházy-család, hanem az Esterházyak és rokonágaik és Magyarország történelmének egybevillanásai jelenülnek a metszetben, hiszen akarva-akaratlan csak egy denotátumként tételezendő névhasználatról van szó, mégis távolító, sőt, idegenítő effektusként teremtődik meg az a bizonyos párbeszéd, amely az örökítés, a hagyományozódás és emlékezés gesztusait hangsúlyozza. Különösen érdekes a név regénybeli legendája, az Esthajnalcsillag ismétlődő történetalakzata. Az egy jelöltre vonatkozó két jelölő problémája (az Esthajnalcsillag egyben Hajnalcsillag is) a frégei értelem és jelentés-paradigma „idézése". Az (est)hajnalcsillag esetében temporális különbségről kell beszélni. Egy jelölőnk van (Esterházy) végtelen sok jelöltre (Esterházyak), s ráadásul a sok mozaikszerű történetalakzat figurái nem is az Esterházy nevet viselik tulajdonnévként, hanem az ‘édesapám’ köznév változik az egyetlen érvényes, szimbolikus tulajdonnévvé. Az egy jelölő több jelölt reláció ráadásul újragondolandó a jelölttel kapcsolatban, hiszen ha nem beazonosítható, ő sem jelölt, csupán egy újabb jelölőre bukkan a mindenkori ‘édesapám’ jelölő. S a nyelvi kijelölés így állandóan önmaga figurációjára mutat, az arctól végleg megfosztatott névre, mely bár látensen állandóan behelyettesíteni kész a jelölőket, de a jelölőlánc e természetes, olvasói kényszert rendre visszautasítja. Ezért történik meg az esetleges fölsóhajtás (igen könnyelműen), mikor különösen a Második könyv nevek uralta terrénumában e tudat hirtelen elkezdi fellelni keresett jelöltjeit. Az egész jelölő láncban egyedül az Esterházy Péter nevű jelölt ússza meg a végső beazonosíthatóságot. Mert lehet, hogy eddig engedett az én újraszubjektivizálódó hajlamainak, de ebben a történetsorozatban a végső emlékezőig legfeljebb csak nyomaiban jutunk el. Az én – névdömping ide vagy oda – csupán a név, az önnön név távollétét tölti be. Az Esterházy név frégei legendája teremti meg végső soron az elkülönböződő részek harmóniáját. A két könyre tagolt regény, mint Esthajnalcsillag és Hajnalcsillag története ugyanazon jelölt történetét írja, mely önmagában is jelölő, az édesapáé, az égi harmónia édesapjáé. Arról nem is beszélve, hogy maga az „Esthajnalban-álló" is nevezi önmagát „édesapámnak". Ő az, aki a köztes térben, a mostban, az örökben áll. Plasztikusan írja le Thomka Beáta a regényt elemezve az új Esterházy-féle ‘én’ problémáját: „Alaklásban marad esemény és történet, mert végleges megképződése olyan szilárd pozíciót igényelne, amihez az elbeszélőnek mint princípiumnak, tényezőnek valamely, bármely változata szükségeltetne. Ezt a személyt a Harmonia Caelestis nem alkotja meg, e szubjektum is része a szüntelen felépítés, lebontás, megjelenés, elillanás, körvonalazódás, eltűnés stratégiájának. Változékonysága, transzformációs képessége a szólamváltások alapja. A többszólamúság elsősorban az elbeszélőn mint kimozduló nézőponton, fókuszok, látószögek sokaságán, nem állandósuló hangnemen és beszédmódon alapul." (Jelenkor, 2000. október) Ne a jelentést keresd hát, hanem az értelmet. Mindezek még pontosabb értelmét.
   Mert ma Magyarországon az is regényt ír, akinek nem kellene. Ennyit hoztunk tapasztalatként Frankfurtból. Ha a Harmonia Caelestis akkor megjelenik (persze addig szöszmötöl szerző a művön, míg akar), lett volna mit kontextusban mutatni. Az európai regény paradigmájához tartozás legújabb pillanatát. Ez persze csak annnak a hiánynak a késleltető betöltése lehetne, s lehet még, igaz, kontextus nélkül, mely a német olvasóközönség hírhedten referenciális elváráshorizontját tölthetné be s játszhatná ki a maga módján. Az, hogy miért nincsen – többek közt Grasshoz hasonló koncepciójú – regényprojekt Magyarország (fél)múltjáról, számtalanszor elhangzik magyar-német irodalomelmélészi ankétokon. S olyankor kevés annak bizonygatása, hogy így az olvasó, meg úgy a fikció, és akkor a (nálunk nem létező) piaci-kiadói nyomásról még nem is beszéltünk. Mert – különösen a német minta szerint – regény kell. Mindent átfogó, világszerű, reflektált voltában is cselekménymodelleket utánzó nagy-elbeszélés, mely nem átall alapos referencialitásban gyökerezni, miközben persze az általános és a szimbolikus nyelviesül benne. Nem mintha neki volna. Ezért rendez nemzetközi könyvvásárt. Esterházy Harmoniája ugyanakkor az első olyan széles panorámájú kísérlet, melyet a posztmonarchikusság, a nemzeti történetalakzat, a Kelet-Európaiság közti dialógus fókuszálásában önmaga ideje szerint is az eltelt tíz év prototípusaként érdemes olvasni. Mert nem mértéktelen, hanem mértékes. Pontosabban: nicht angemaßt, sondern angemessen. De mindezt megírom még.