Újvidéki Dekameron II.

Gobby Fehér Gyula: A sötét árnyéka

 

   A sötét árnyéka a szerző által évek óta folyamatosan írt “újvidéki dekameron“ második darabja. Elmozdulást a Tekergők (1996) című első kötet novelláihoz képest a szövegek belső atmoszférája, hangulati megformáltsága tekintetében tapasztalhatunk, formai és tematikai szempontból a szerző által teremtett sajátos irodalmi “kis világ“ folytonosságát jelentik. A Gobby Fehér-próza jól ismert helyszíneit, “irodalmivá alakított“ tereit ismerjük fel bennük: Újvidék peremterületét, a magyarlakta Telepet, a Kis-Duna, a Köves, a Sodros vidékét, a Guszak-szállás, a Kulpin konzervgyár, a Petőfi-mozi, a forgácsolóüzem, a szappangyár, a Féllábú kocsmája alkotta térbeli kiterjedéseket. Feltűnnek e világ jellegzetes szereplői is, Bölöm, Lekvár, Jucika, Lábody, Róka, Balos, Messzike, Giric és a többiek. Valamennyien a csavargó-tekergő, azaz a “jólvasaltak“ társadalmából kiszorult emberek csoportjába tartoznak: mindenkori albérlők, alkalmi munkából tengődők, pitiáner bűnözők és örökös álmodozók, akiket determinálnak, kilépésre, helyzetük megváltoztatására képtelenné tesznek saját történeteik. Ugyanakkor e szövegnek a megírás folyamatába való helyezése – egy ilyen összefüggésben történő értelmezésük – az elbeszélő hangvétel fokozatos elkomorodására, a novellák megjelenítette világ mind sötétebbé, kilátástalanabbá válására irányítja figyelmünket.
   Gobby Fehér Gyula novelláinak szövegháttere és kötetbe szerkesztésüknek elve egyaránt hitelesíti a létrejöttükben működő dekameroni szituációt. A Töltsétek meg az embereknek zsákjait című (1993-ra datált) szöveg a hitvallás igényével került a kötet végére. Egy olyan író portréja rajzolódik ki általa, aki az írásban (azaz saját történeteiben) találta meg a valóság “sötét árnyéka“ előli kivonulás helyét, a maga “kertjét”, ugyanakkor azt a folyamatot is bemutatja, melynek során a “fikció fölénye“, azaz a történetmondás aktusa a teremtett világ képzetével takarja el, illetve helyettesíti a való mind ellenségesebbé vált képét, “amikor az ember kénytelen volt elővenni ismerőseit saját emlékeiből, hogy ne maradjon teljesen egyedül“. Specifikussá teszi e szituációt az a tény is, hogy az elbeszélővel nem potenciális hallgatósága vonul ki a világból és vesz részt a játékban (mint a Boccaccio teremtette alkotói helyzetben), hanem saját képzeletének termékei, novelláinak hősei: “Tragacs az előszobába fészkelte be magát. (...) Messzike a hálószoba szőnyegén ágyazott meg magának. (...) Giric nem lakott velünk, viszont időnként benézett hozzánk. (...) Kancsár az ebédlőasztalra rakta az iratait. (...) Karesz a könyvszekrényt pécézte ki magának...“ Gobby Fehér vallomás értékű szövege Mándy Iván Tépett füzetlapok című kötetének Egy öreg boltos című lírai hangvételű írására reflektált, amelyben a kusza élménytöredékekből novellát teremtő író áll előttünk jelképes boltjában, a képzelet, a szellem értékké formálásának helyszínén. Ugyanezt a funkciót tölti be Gobby Fehér elbeszélői világában a lakás “fehér ege“ alatti tér, ahol az író és társai az írógépet körülülve emlékeznek a valóságra, “amely valószínűleg megtörténhetett volna, mint ahogy minden lehetőség olyan, hogy néha ugyancsak az emberek képzeletében születik meg, de néha igazabb, mint a valóság maga.“ A kötetzáró írás dátumozása azért is fontos információ számunkra, hiszen a dekameron írásának a balkáni háborúk kitörésével egybeeső kezdetét jelöli. A kompozíció ötvenedik darabja azonban még nem tartalmazza a megváltásnak azt az ígéretét, amely az igazi Dekameronban bekövetkezik, mi több, a történetek hátterében egyre kifejezettebb lesz a külvilág apokaliptikussá válásának gondolata.

   A sötét árnyéka novellái – a dekameroni szituációnak megfelelően – egytől egyig a történetmondás jegyében születtek. Szereplőik (többször az első személyű elbeszélő) beszédet vagy beszédeket mondanak, miáltal kisemberi tragédiák hátterére, vakvágányra jutott életek okrendszerére derül fény. Sajátos leromlás- és lemondástörténetek ezek, amelyekben jobb sorsra érdemes emberek élete tőlük független erők, kényszerhelyzetek, betegség, hűtlenség, szegénység, emberi butaság, irigység és kapzsiság, vagy egyszerűen csak a balsors, a végzet hatására fordul tragédiába. E beszédek rendszerint más – jelen nem lévő – szereplők történetét jelenítik meg előttünk, idézik mások beszédét, s egy másik történetbe, olykor csak kulisszaként funkcionáló keretbe ékelődnek. Jó példa erre A hajlék oszlopa című novella, amelyben Bölöm kökényszedés közben elmeséli, Lekvár hogyan, miért ölte meg az anyósát. Hallgatóságát és beszédpartnerét maga az elbeszélő képezi, aki a beszélgetés során – sajátos módon – sokszor nem a Lekvár-történetre kapcsol vissza, hanem a kökényszedés folyamatára reagál: “Nem hiszem. Mondta Bölöm. Nem úgy beszélt, mint aki álmodik. Igazi mediterrán növény. Mondtam. Keserű is meg édes is. Micsoda? Kérdezte Bölönt. A kökény. Mondtam. A mediterráneum gyümölcse. Lehet. Mondta Bölöm. Erre nem figyeltem az iskolában. Mégis álmodott. Mondtam.“ Másrészt Lekvár történetét maga Bölöm is egy sajátos szituációban ismerte meg: vizsgálati fogságban, önkéntelenül lett tanúja a rabtárs Lekvár önmagával, saját lelkiismeretével folytatott vitájának, s ezt most az elbeszélő számára szó szerint reprodukálja. E reprodukált szöveg mind formailag, mind stilisztikailag eltér az alaptörténettől (amíg az dialógusra, ez a belső beszéd formáira épül); benne nemcsak Lekvár története elevenedik meg, de a meggyilkolt anyós zilált-zavart lelkivilága is kifejezést nyert: szitkai, átkozódásai (pl. “ide nem lép be az erkölcstelenség gyümölcse, az én lányom nem lesz soha a bűn melegágya, a büdösség szülőanyja“) is a szöveg (nyelvileg és stilisztikailag ugyancsak elkülönülő) részét képezik. Tehát egyetlen novellán belül Gobby Fehér egy nagyon bonyolult, több síkon formálódó szövegvilágot hozott létre. Az ilyen többszólamúság, a látásnak és a láttatásnak ez a sokfélesége a legtöbb novelláját jellemzi. Az alaptörténetet sokszor (lexikonokból és szakkönyvekből kiemelt) vendégszövegek szakítják meg. Pl. a Vegyétek és egyétek című novella hőse (s első személyű mesélője is egyben) szakkönyvekből magolja a pékmesterség fortélyait, mit a “lexikonbetegségben“ – azaz lexikonbeli szócikkek kényszerű idézésben – szenvedő pékmesternek mond fel. A keretnovella tulajdonképpen egy csattanóval záruló történet: az én-elbeszélő inaskodása idején épp a “nagy oroszok“, Anna Petrovnák, Pjotr Pavlovicsok és Aljosa Boriszovok (regény)világában él, hatásukra megalkotja a maga különbejáratú álomvilágát, mégis a kenyérsütés folyamatában ismeri fel az igazi alkotás, a “teremtés folyamatát“. “Megtanultam, hogy az élet folytatásához járulok hozzá“ – mondja.

   A halálnak démona című novellában az édesanyja temetésére érkező főhős emlékfoszlányai, családi bölcsességek, mindennapok szófordulatai, majd pedig – a rokonság végtelen kapzsiságát látva – a döbbenet hangjai ékelődnek a primer szövegbe, amely egy, a “halál démona“ (háború, halál, szegénység, nélkülözés) sújtotta újvidéki magyar család “leromlástörténetével“ azonos. A nagy vizek című novella viszont Tragacs beszámolója arról, hogyan mentett ki a Dunából egy öregasszonyt. Formailag ugyanazon elven alapul mint a másik három idézett szövegvilág: Tragacs meséjéből egy másik – jellegét tekintve tragikus – élettörténet, a szerettei által megunt és kivetett idős ember története bontakozik ki. Ezek a szövegrészek tipográfiailag is elkülönülnek a főszövegtől, látszólag töredékesek, vázát képezik egy nagyobb ívű elbeszélésnek, ugyanakkor a morális tanulság, a világ feletti erkölcsi ítélet alapjául szolgálnak.
   “Mindenkinek vannak különös történetei“ – mondja a Megemésztjük a mi esztendeinket című novellában Messzike, Gobby Fehér Gyula novelláinak egyik állandó figurája. E gondolat értelmében szinte valamennyiükről, e prózavilág minden jellegzetes alakjáról hallunk egy-egy történetet. A mesehallgató szituációnak megfelelően egy-egy előhívó momentum (pl.: Messzike fölsóhajtott. Szerencsés ember ez a Giric.“ Örökké, mint a hold), konkrét kérdés, kérés (pl.: “De azt tudod-e, hogy Bagi szakképzett lakatos?“, Megemésztjük a mi esztendeinket; “Mesélje el, Pali bátyám, mikor Krumplival sétált a Futaki úton.“, Szárazföldi vadak), vagy történetmondásra való felhívás (pl.: “Fogadjunk, Bagiról is tudnál mesélni nekem, ha éppen akarnál.“; Megemésztjük a mi esztendeinket) nyomán valaki mesélni kezd. Egytől egyig nagyon szomorú történetek ezek, amelyekben szociális hovatartozásuknál fogva eleve hátrányos helyzetű kisemberek keresik boldogulásuk útját. Nemcsak a rendezett életűek világa vetette ki őket, de törvényen kívüli személyek is, mindegyiknek vaj van a füle mögött, rendszerint kisebb betörésekből, lopásokból tartják el magukat, a börtönt is megjárták, de egyszer legalább az életben mindannyian megpróbáltak jó útra térni. A megtérésnek mint a boldogság elnyerése lehetőségének kudarccal végződött kísérletéről szólnak mindenkori történeteik: Lekváré (A hajlék oszlopa), aki családot szeretett volna alapítani és élni a maga csendes-hasznos kis életét, de a környezete táplálta előítélet, a nagyravágyásban tébolyult anyós megakadályozta ebben, s gyakorlatilag kiprovokálta tőle a megbocsáthatatlan bűntettet. Az akadályozott szerelmesek tragédiájáról szól Bagi (Megemésztjük a mi esztendeinket) és Messzike (Az erejevesztett ember) története is, akiknek egész életvezetésére rányomja bélyegét némán viselt bánatuk: “A bánatot megemésztette az idő. Mondta Magó. A bánatot néha magába tudja zárni az ember. Mondta Messzike. Szinte egyszerre emelkedtek fel. Mindenkinek megvan a maga bánata. Mondta Magó. És mindenki maga küzd vele. Mondta Messzike.“ (Megemésztjük a mi esztendeinket). Lábody az édesanyja túlzott elvárásai miatt lett szerencsétlen ember (Minden törpe gond), Pósa János egyetemi hallgatót a biztos egzisztencia hiánya választja el szerelmétől, Bucskó Ilonától, aki helyette egy kényelmes megélhetést biztosító idősebb férfihez megy feleségül (Szűnj meg, varázs). Gobby Fehér tengődő-tekergő hőseinek némelyike nemcsak boldog és jól szituált, de egyenesen hős szeretne lenni, miközben nagyon komikus, vagy nagyon szánalmas események szereplői, szenvedő alanyai lesznek. A Követünk idegen isteneket “szegény telepi diák“-hőse a Petőfi-moziban látott filmek világába képzeli bele magát. E novellák narrátor-hősei miközben keserves sorsukról mondanak beszédet, szerencsétlenségük miatti indulatukat és elkeseredettségüket rendszerint egyetlen tárgyra, jelenségre vetítik ki, mintegy babonás hittel vezetik le ezekből balsorsuk eredőjét. “A szekrényeket azért nem szerettem, mert szegénységemre emlékeztettek“ – mondja a Minden egyes perc mesélője, máskor az “idegen istenek“ követésével magyarázza szerencsétlenségének kiváltó okát az elbeszélő (Követünk idegen isteneket). Tragacs úgy véli, az angol nyelv hiányos ismerete akadályozza meg abban, hogy sikeres üzletember legyen (Puszta föld). A vizsgált novellák ugyanakkor – a többszólamúság és a beszédszerűség jellemvonása mellett – a Gobby Fehér-próza anekdotikus jegyeire is ráirányítják a figyelmünket. Azonban szereplőinek kópé-öntudatát, önironikus sorsmagyarázatát a “sötét világ“, a kilátástalanság szűnni nem akaró képzete zavarja meg, teszi folyton hiteltelenné. Például Tragacs megdicsőülésének története A nagy vizek című novellában egy fanyar-kesernyés jövendöléssel ér véget: “Nehogy azt hidd, jól jártál. Várd ki a végét a dolognak.”

   A sötét árnyéka című novella – nem véletlenül lett címadóvá – formai és tartalmi szempontból is szintetizálja Gobby Fehér Gyula prózateremtő eljárásait. Egy vendégszövegekkel tarkított, több síkon bontakozó történet, melynek szervező elvét egyik szereplő meg is fogalmazza: “... egyszerre volt a kezemben egy férfiú és ezzel egy időben néztem egy igazi szerelmi drámát az erdőben“. András és Erzsike első szexuális kalandjukat élik meg, miközben véletlenül tanúi lesznek egy szerelmes pár vitájának. A nagyszerűnek, izgalmasnak ígérkező kaland azonban – legalábbis András számára – nem hozza meg sem fizikai, sem érzelmi szempontból a várt kielégülést, hiszen a külvilág részéről csupa negatív impulzus éri. A lány a felnőttektől ellesett szerepjátszó manírokkal közeledik hozzá, a meglesett pár vitája az élet tartalmatlanságáról, üres formáiról, számításról és csalásról szól, a majálisozó társaságra – a fülledt délutánban – a testi-lelki tunyaság, a közhelyszerűség és a cselekvésképtelenség állapota jellemző. Nem csoda, hogy András egy pillanatban úgy érzi, e világban nem a kék ég, hanem a való sötét árnyéka borul rá, tükröződik a víz színén. Az elbeszélés folyamát megszakító vendégszövegek a fiú fogalomtisztázó kísérletei: a divatról, a zenéről és más jelenségekről szólnak. Elvileg a késleltető fokozás funkcióját töltik be, de a szövegegész – más novelláktól eltérően – nem hitelesíti az eljárást, e szövegegységek nem épülnek bele teljesen az alapszövegbe, olykor az erőltetettség erejével hatnak.
   A kötetzáró írás nemcsak hitvallás, de igazi leltár is. Az író valóságos névsorolvasást tart: egy pillanat erejéig felbukkan valamennyi hőse, elvonulnak a színen. Majd lajstromba veszi rekvizitumait, szempontokat és elveket, amelyekkel ezt a sajátos irodalmi kisvilágot létrehozta. A vészterhes jelent semlegesítve fordul a múltidézés módszeréhez, teremti meg múltból, emlékekből, elmúlt időből, valaha volt helyszínekből, alakokból és történésekből saját írói világának legitimitását, miközben “kénytelen néha fölkapni a fejét, és kissé rémülten, de határozottan rákérdezni: ki is vagyok én“. Majd újabb történetek felé fordul. “És akkor újra.“ (Forum, 1999)

Bence Erika