Fekete Vince

 

Drótpolgárok

Gyöngén körénk gyűlik a kor
Karcos dallam félszavakból
Hagyjuk csak hogy áramoljon
Mint illatos száraz ózon
Kábán ülünk lúdbőrösen
És a gép a mélyből üzen:
Monitoron erdő vágj át
Ott már virágzik a gránát-
Alma nő kutyatej kapor
– havaz gyöngén eléd a szó –
ott illat vár jó szagocska
nem a napok színe mocska
tűzön vészen mehetsz tovább
s hogyha nincs már tovahovább
lenyugvó napnak íve sem
elcsorgott – a gép üzen –
elcsorgott hét életed
lelked innen dróton kiszáll
marad lent a szolid dizájn
s mielőtt még leköszönnél
ennyi jó volt? Megköszönnék
 

Kedves É.

(Catullus után)

Éljünk, kedves É. és bőszítsük
a sok hektikás vént, a Nap
lemegy és feléled reggel,
de bennünk soha ki nem lobban,
ami volt, lesz már, mert van.
Éljünk, kedves É., mert nincs
örök éj, és nincs örök álom,
ami ellobban, felvirrad még,
lehet, feléled reggel, de mi?
ha sok ezerre nőtt már napjaink
száma, ha lyukas garas ára van
szavunknak, ha belezavarodunk
a számolásba, ne bőszítsenek
akkor, két mogorva vént, fittyet
hányunk beszédeikre, mert a
Nap lemegy és feljő és mi élünk
és leszünk, kedves É.
 

A farkas és a bárány

A farkas
        – mondjuk Nagy Jenő –
parvenü és parmenő,
egy laza szombat este
épp iddogált egy pult mögött,
s már izzott lelke, teste
(bő vodka ömlött bor után,
és fürjtojás ment szegyre,
majd rekesz
        Stella Artois
konyakosan le s le),
s a farkas
        – mondjuk Nagy Jenő –
parvenü és nagymenő
(mobtel,
            sofőr,
                    Cielo)
mellett egy báj-spiné
– hangja dolby-stereo –
“testem
            – mondja –
                            kiadó“
De a farkas, Nagy Jenő,
a parvenü, a nagymenő
(dögös bunda rajta,
s patáin a márka a
legjobbak közül való)
sóhajtozik, hogy ach, s csak ach,
s hiáb’ a hölgy, a báj-spiné,
hiába ez, amaz, s izé,
mobtel, sofőr, Cielo,
hiába test, a kiadó,
hiáb’ a hölgy,
        kin rövid top van,
s most épp ipari szőke,
s szűk nadrág-
        ján a szem koppan,
s formás testén
        bőre
szolárium
        barna,
hiába mind, ha unatkozik,
hiába vedel,
        hiába eszik,
ha ő éppen,
        eppeg ő,
a parvenü, a nagy verő
halálra unja hát
magát, magát, magát.
S mit ad isten,
        arra jár át,
lábujjhegyen,
        somfordálván,
kezében egy fél pohár
lé,
        arra mén egy bárány.
“Állj csak,
        szól a farkas,
                        várjál!“
“Nicsak, te vagy, nemdebár
az Áldozathy Bárány.“
“Jaj, Uram, Ön összevét“ –
hebegé az
        lábról lábra állván.
“Lebecsülöd más szemét,
ó, te hitvány, te szemét,
tán elkapott a kerge-kór?
Azt hiszed,
        hogy kiveszett
belőlem az arcmemor?
Most már látom, megaláztál,
a tavaly is te gyaláztál,
gondolod, hogy nem emlékszem,
sejpítek is? mégisz? mégszem?
Jöhet ide bárki, aki
bizonyítsa ellenemre,
nem vagy más, de Áldozathy,
jöjj hát ide, kebelemre.“
Szeme villan, vág is oldalt,
néz a bájhölgy, bólint, jó volt.
“De minek jönne, hova hagyjuk?
Te vagy, biztos!“
        “Nem én vagyok!“
“Te vagy!“
                “Nem én!“
        “Na fogadjunk!“