Filip Tamás

 

szállás

mondd milyen belépni
a sötét terembe és kerülgetni
a háncson rossz rongyokon alvókat
meg a szerencsésebbeket
akik függőágyban szuszoghatnak

milyen lépkedni köztük a sötétben
alvásuk sűrű szagát belélegezve
annyi helyet keresve a puszta földön
hogy háncsodat magad alá terítve
te is elférj az alvók között

és milyen a közös levegőbe
kifújni legbensőbb lényegedet
és megérni velük együtt a reggelt
elkölteni köztük a magányos reggelit
mielőtt útra kelsz megint

A gyermekkori erdő (Tűz és víz)

Jobbra nézel. Aztán balra nézel.
Te játszol mindig sötéttel.
De most az erdő fái fáklyák,
ahogy forró fényüket okádják.

Visz a víz, alig kell evezned.
A lángok pörögnek és sziszegnek.
Mintha sárkányok torkából dőlne
a tűz a földre és a levegőbe.

Nagy volt az ár, amit megfizettél,
két napig nem ittál és nem ettél.
Most már azt hiszed, megszabadultál,
de a folyó kapuját bezárták.

A sarokvas neked nem csikordul,
rázod a kaput, de meg se mozdul.
Történeteddel itt elakadtál.
Tűz és víz – egyik se írja tovább.

Éjszakai süllyedés

A vers jégroppanással indul,
elvégre tél van,
s a ház némán merülni kezd.
Fényei kioltva, csak annyi ég,
hogy a helyzetet jelezze
a többi süllyedőnek.

Már mindenki alszik,
csak én vagyok fönn,
s egy motor, mely dohogva
dolgozik még azon, hogy
edényeink tiszták legyenek.

Aztán ha végzett,
és abbamarad a csobogás,
a tengerfenékhez döccenünk puhán.
Akkor a maradék fényeket is lekapcsolom.
Minek is jelezni már a helyzetet,
reggelig úgyse mozdulunk.

Az utca

Az utca hosszú.
Lágy kanyarokkal
kapaszkodik fölfelé.
Itt lent még az ősz
darazsai dongnak,
és édes gyümölcsökbe
harapunk mohón.

Itt még nyitva az ablak,
és ruhákat szárít
a meleg szél. A nyugágyat
még kitesszük a kertbe,

s ha már beleültünk,
olvasás helyett inkább
csukott szemmel
megbámuljuk a napot.

Mert ott, az utca fönti
végén hófölleg tornyosul,
és láncaikat rángatják
a kutyák. Vezényszavakat
hallani és kihangosított
csaholást. Gyorsan sötétedik,
a félelem ráfagy az útra.
És egyre hangosabb
a csizma-csattogás.

A csuklya alól

I.

Vajon meddig bírja még
a metronóm, hogy hetek óta
kíséri ezt a reménytelen
zuhogást, mitől a gondolat
drótvázára tapasztott agyag
is mindig lemállik, lepotyog?

Az örök folyóból
most partra léptem.
Az elrúgott bárka
új utast keres.
Még tart a belső monológ,
amit útközben kezdtem el:
egyszerre emészti
és táplálja önmagát.

 

II.

Az utazó vízhatlanba bújik,
és alig lát ki a csuklya alól.
Indul és letűzi az állványt a sárba,
a rombadőlés pillanatában exponál,

de közben becsukja a szemét,
és a filmet se hívja elő,
inkább elássa az utolsó völgyben,
és térképvázlatot se készít,
követ se taszigál oda jelnek.

De ami megtörtént,
nem lehet eltörölni.
Kis felhőként ott lebeg
akár elhadart imáim,
a süllyedő falvak felett.

Szürke

Szürke vagy, mint a bunkeriskola,
ahol a háborús gyerekek tanulnak
írni, de rajtad annyi fehér sincs,
mint annak falán a krétarajz:
egy átlőtt szív két monogrammal.

Brutálisan szürke vagy, mint
a hamuláda, melybe anyád csontjait
őrölte a halál. A ládát befalazták,
az álomzsilip becsukódott,
kapui között rekedt a csónakod.

S mikor a legmélyebben alszol,
egy nagy hajó a nyílt vízre vontat.
A friss hajnali széltől borzongva
ébredsz. Most ki vagy fosztva,
de akkor gazdag leszel megint.

Határvidék

Itt vagyunk,
napvihar zúgatta fák között.
Lombjuk a fekete égig ér,
gyökerük ásványok szívéig.
És akkora a szélzaj, hogy
kiabálni sem érdemes.
De most a fény következik,
tudom, a sűrű homályból
mindjárt miránk mutat
egy irdatlan ujj.

És a hirtelen támadt csöndben,
valaki, aki nem is látszik,
azt kiáltja nekünk:
ti vagytok gyermekeim!