Géczi János

Tiltott Ábrázolások Könyve

 

(a történet)

   Amikor az asszony megérkezett, a vállára iszfaháni selyemből készült kendő terült. Három évet – talán hármat, talán annyi időt, amennyi három évnek tűnik – lehettünk együtt. Amikor elment és magamra hagyott, nem maradt utána más, mint a szél hangja, ahogy utánozza a ruhadarab suhogását. A viharé, amely csapdossa a kert kapuját. S a tűzvész, amely sárga, mint a női tekintet villámfénye. Nem maradt utána más, csupán a mese, olyan egyszerű mondatokkal, amilyen egyszerű a mély zseb aljának nehezéke, egy bugylibicska, egy mozdulat, amelyre indulatosan összerándulnak az izmok, s máris összeugranak a vitába kerültek.
   Mielőtt elindul az utolsó történet a feleségről, még megáll – a történet, velem együtt, mert utolsó pillantást akarok vetni a városra, amelyet végül magam is el kell, hogy hagyjak –, éppen azon a városháza előtti, kagylószerűen kialakított, finom hullámvonalakban mélyülő fennsíkon, ahonnan be lehet látni a település legnagyobb részét, azaz a múltnak nevezett idő helyszínét. Igaz, innen nézni nem ugyanaz, mint annak az utazónak, aki kívülről közeledik felénk – akár Palota, akár az Apácák-völgye, akár pedig Arács felől: számára, ámbár nagyobbnak mutatkozna a panoráma, de nem adatik meg az értelmező szem helyszínekre rászögeződő, határozott pillantása.
   Ha bárki turistát a jutasi vasútállomástól zötyögő kocsin a város felé hozna a vágy, hogy a világot, annak elejét és végét, alját és tetejét tökéletesen megismerje, a vasútállomás kis fenyőerdeje után következő útkanyarulatnál (ahonnan a nyolcezer lakosú városon messze kívül fekvő állomásra is vissza lehet pillantani) minden mesebeli flegma dacára tágra nyitná szemeit és ledörmögné szája szögletébe:
   – Szavamra, regényes kép!
    Lakhelyem képe csakugyan olyan regényes, akár a svájci hegyvidék városkái. A félsziget alakú kiugró sziklatömbön épült évezredes vár képe az első, mely megfogja a tekintetet. A főszékesegyház két termetes tornya uralja a többi magas épületet: e két torony évtizedenként váltja alakját, színét s mindenek előtt kupolája fedőanyagát, hol pala, hol cserép, hol zsindely, pedig megzöldült bádog. Most éppen – 1899 valamelyik nyári napján vagyunk, itt, a történet és én, s nincs velünk az asszony, ezért szeme nem követheti szemünk haragosan szemlélődő villanását sem – krómzöldre színeződött fémlapokkal borított, mintha a színe és az anyaga taszíthatná, távol tarthatná a tüzet. A templomot körbeálló épü-letek közül a hatalmasságát unó püspöki rezidencia frontja fordul a vasúti út felé; mellette a piarista rendház és főgimnázium – ahol a hős már nem tanul –, mely az út felé forduló lazacszín falával szintén a hajdani várbástyára támaszkodik.
   A várhegy oldalán, mint odatapadt fecskefészkek, olaszos – mások szerint keleties – költői, hanem egyúttal tűzveszélyes rendetlenségben is, kisebb-nagyobb épületek kapaszkodnak a sziklás talajhoz s sarkaik, szabálytalan udvaraikat egybe fogó kerítéseik között lebegni látszó, vörös kövekből rakott lépcsők futnak a magasba.
   A vár foka és a körülötte húzódó mély, víz és szél vájta völgyben épült viskók mellett elhaladva, ahol a vasútról érkező befutna a városba, ott kezdődik csak egy kis közép-európai városi kép.
   A fennsíkon fekvő vásártér csinos, egyetlen emeletes tisztviselő házaival, s a palotai utca két oldalán lévő, jobbára gabona- és lisztüzletekkel, ismerős mindenkinek, aki már valamelyik apróbb vidéki kereskedő városban megfordult. Ismerős a szag is – a frissen sült kenyéré, a petróleumé, a mézes-ánizsos bocskorszíjé és a poros-nedves, fölvágatlan könyvek buta bűze egybekeverten, a színek is, a salétromtól hólyagos falakon a monarchia-sárga, a kőporral fedett kapu zöldje, az ablakkeretek koszos barnája, s az ablakokba virágtartónak kitett, és a siető járókelők csizmái által még tavasszal, sárral lefröcskölt fazekak zománckékje.
   A legnagyobb, a Ménkőfogósként ismert ház elől merész lejtőn bocsátkozhat le az utas a főtérre, melyet piacnak hív a helyi ember, amelynek modern a külseje: négy lámpa világítja meg, és a várból csövön levezetett víz a kőből forrásként bukkan elő. Csinos divatáru-, fűszer- és egyéb üzletek, kávéházak, takarékpénztárak, emeletes bérházak fogják közre a tágas főteret, amelyről, mint középpontról több irányba lehet bejárni a várost. Jobbkézt a törökmecsetből átöltöztetett magas tűztorony tövénél fölvezet a keskeny, rosszul kövezett út a várba. Balkézt – ellenkező irányba – a Szabadi utcán feljuthatunk a temetőhöz, s azon innen az úgynevezett cigánydombi városrészhez. Ugyancsak balkézre, egy darabig a kies püspöki park körül, az ólomablakai miatt impresszív vármegyei székház előtt elhaladva felkapaszkodhatunk a Jeruzsálem-hegyre: egyelőre azon a földúton, amely egyik sávját tíz év múlva rózsás csokorfákkal fognak beültetni (hogy száz év elteltével, az ezredforduló táján a rozsdagomba pusztítsa a lombozatot), a másik részt pedig kikövezzék. De innen közelíthető meg a Bakony felé eső temetőhegy is.
   Hanem ez – alkalmas látogató híján – mind hiábavaló, regényes beszéd. Az írás szabályai szerint egymás mellé fűzött betűk sohasem fognak megismertetni senkit azokkal a terepviszonyokkal, melyek a várost a vidék egyik legérdekesebb – de nem mondhatni, hogy a legkellemesebb – településévé teszik. Látható a mondatokba visszatekintve: a város főterére leérő utasnak hányféle irányban kell fel-, le és ismét fölbandukolnia, hogy eljusson mind a hét városrészbe. Festői ecset is tehetetlen lesz majd ezzel a topográfiai, vagy jobban ortográfiai helyzettel szemben, mert városkánkat a festőművészet is csak úgy tudná szemléltethetővé tenni, ha vásznát hasonló hepe-hupás formára készítené. Nem tagadható, lesznek majd festők, akik mégis megpróbálkoznak az ábrázolással, ámbár tudják, tiltott az, s közülük egy, aki a dombok tetejére kiülő hamisciprusokat kedveli leginkább, mert azok nyújtózkodnak legközelebbre az Istenhez, talán képes lesz egy-egy utcarészletet, parkot, sétányt a maga természetes szépségében megörökíteni. Végeredményben hiábavaló minden akarat, s az ezerkétszáz év alatt, ameddig e város létezett, nem lehetett illő képi dokumentátora.
   A formája tehát a városnak legnagyobb mértékben egy regény ugyan, de ez a regényesség abszolúte nem kényelmes. Sok benne a füst, a bűn és a lassan csordogáló, tohonya hétköznap.
   Hanem az élet, az egészen más!
   Egypár kifogástalan jó láb az, mivel itt mindenki jól érezheti magát. A tüdőnek nem kell okvetlenül túl erősnek lenni, mert a hegyláncból első kézről jövő ózondús – bükk, tölgy és fenyő- és a hozzájuk tartozó gombáktól szagos – levegő hamar megacélozza a kevésbé tágas légző szervet is, a kénytelen hegymászási gyakorlatok pedig a gyomor pontos és kifogástalan működéséről gondoskodnak.
   Jó tüdővel és jó gyomorral pedig derűs, kedély és íriszlevelekkel árnyalt humor jár.
   Lehet-e a hangulat más, mint vidékiesen kedélyes ott, ahol az ember kinéz a földszintes lakása ablakából s a szomszédos ház kéménycsúcsa fölött siklik el a tekintete, a második szomszéd udvara pedig emeletnyi mélységben van alatta: de mindig akad egy-egy tündöklő napszak, amelyben a fényben fürdik és részletesen megleshető a bennük lakók élete. Szegény szerelmeseknek itt kell csak igazán bújkálniok, mert egy futó csók csattanását öt- hat fölöttes szomszéd ház ablakaiból kíséri a farizeusi megbotránkozás.
   Ebben a városban pusztított a minapi – holott immár 1893-ba csúszott vissza – szörnyű tűzveszedelem. S hol van ez a később elkövetkezőekhez: az 1903-as, az 1917-es, az 1919-es, az 1944-es vagy a valóban rettentő legutolsóhoz képest, amikor a Biblia lapjait is elégeti a sátán tüze!
   Ott, ahol a vasúti útról beérne az ember a városba, jobbrészt a Cserhátnak nevezett városrész fecskefészek viskói között fog tüzet egy szalmatetős kunyhó. A dühöngő orkán keresztben végighajtja a tüzes szekeret azon az utcán, mely a főtérre visz, s a két napi veszedelem elhamvasztja az azon túl fekvő városrészt egészen, olyannyira, hogy a temető fejfáiból sem marad semmi: így veszti el a város nagyobbrészt a múltját is, nem csak az utcáit, lakóit, s a velük együtt élő állatokat, de még a sírhantok szellemei, lidércei, boszorkányai és jóságos manói is tovább állnak, nekirohannak a világ valamennyi égtájának a lángoló pokol elől, s maguk mögött húzva a rongyos fátylakat, rókaszínű, földszagú parókákat, léghuzatot keltő legyezőket, a kísértetjárás valamennyi kellékét.
   A hírlapi tudósítások különben bő és hű leírását adják a pusztításnak, itt csak az jelezhető, hogy mennyiben változtatja meg a katasztrófa a város képét.
   Az a kis kereskedelmi városrész, melyet először ért el az utas bejövet, most – egy tűzvész után – füstös romhalmaz. Mindkét oldalon – egészen a főtérre vezető lejtő aljáig. Innen balkézre rézsut irányban, kezdve az evangélikusok dombtetőre feltolt, csinos templomától, egészen az Arácsra vezető országúttól jobbra eső Cigánydomb városrészig, üszkös, kormos fekete sáv kínálkozik szomorú látványul az olvasó szemnek. A főtér, a vár, a Jeruzsálem-hegy és a nyugati Temetőkert ép, azoknak a képe régi, csak a város déli részét forgatta ki formájából a rettenetes tűzvész.
   A katasztrófát követő napokban bizony szomorú, levert ez az örökké közönyös, léha város. A szörnyű izgalom, a folytonos rettegés, a seregnyi polgár nyomorának tudata megbénította a hagyományos olaszrizlinges vigadós mélabút, s az emberek aggodalmas, elborult arccal úgy jártak-keltek az árnyaktól elhagyott, de az árnyékokkal feltöltött szűk utcákon, mintha valamennyi temetésről indulva, vagy onnan jönne.
   A kormos falakon dolgozik a szorgos emberi kéz, a leomlott tetők helyén nyers gerendákból már domborodik az új födél váza, elkészül egy-egy bekezdés, s mire véget ér az évtized, meg kell, hogy szülessék a mű.
   Az öreg urak régi szokásukat elővéve nyugodtan eltipegnek rendes időben a főtéri Nemzeti Kaszinó erkélyes nagy sárga házába, egy kis tarokkra, újságolvasásra, a fűzfás püspökkertben, meg a sétatéren déli verőfényben csak úgy megjelennek a kacér virágos tavaszi kalapocskák és tavaszhirdető sárga cipellőcskék, valamint a hihetetlenül világos tavaszi kabátok, s mint kotábban, a bakák dobszó mellett, rendes lépésekben, hetykén vonulnak keresztül a piacon a békés napi gyakorlatra, mint azelőtt, az állatkert köpködő lámáját, az utcagyerekek zsivajának kendőjével bekötözve, évente egyszer felvezetik a várba, szóval a kép tökéletesen ugyanaz, mint három hét, nyolcvan év, kilenc évtized és néhány évszázad előtt, leszámítva az égett városrész bűzhödő, fekete foltját, no meg azt a szomorú embercsapatot, amely a városháza előtt tolong a könyöradományok kiosztásakor, s a másik csapatot, amely már nem vár senkitől semmit, s még a nyomorúságos vackát is odaadta egy ismeretlen jövőért.
   Ezek azok, akiknek ma nincs úgy, mint azelőtt, ezek azok, akiktől nem egészen kétszer huszonnégy óra alatt elvette a tűzfolyam, vagy a tüzet teremtő, az élet munkájának gyümölcsét, elvette a hajlékot, a ruhát, a betevő falatot: elvette a belakott helyet, amelynek megvolt a saját szaga.
   Ebbe a városba, sem a vasúttól, sem a Palotáról, Arács irányából vagy a völgyi dömés apácák kolostorának romjaitól nem érkezik immár senki, senki azóta, hogy elhagytak, s magányomban a legutolsó zugot is fölperzseltem.
   Ekkor írtam az utolsó történetet, az emberről, aki leginkább nem én vagyok, s a neve, mint a Tiensan-beliek legtöbbjének.
   “Ja-no, nem csupán szeretett de tudott is varázslatokkal foglalatoskodni. Találkozott azzal a szerzetessel, aki a rózsák szemét hosszasan nézve mindig két perccel korábban látta meg maga körül a dolgokat, mint ahogy azok a valóságban is megtörténtek, aki felfigyelvén fürge eszességére, tanítványul fogadta. Kibontott egy könyvtartót, és két kötetet vett elő. Az egyikre az volt írva Rókaűzés, a másikra pedig, hogy Kísértetűzés. Ez utóbbit e szavak bársonybelsejű tokjában adta át Ja-nonak:
   – Becsüld meg ezt a könyvet, s lesz ruhád, ételed és szép feleséged!
   Ja megkérdezte a szerzetes nevét.
   Ja-no néhány napot töltött nála, és a szerzetes varázsfogásokra tanítgatta. Így aztán járatossá vált a tiszta tekintetű amulettek és a borongós kedvű varázslatok dolgaiban, kapujában tolongtak a népek, akik ajándékaik fejében nagylelkű segítségért könyörögtek.
   Egyszer öregember állított be hozzá, s kérte, hogy Ja vizsgálná meg démon kísértette gyermekét, aki már-már, mint varrásban a cérna vége, a végéhez közeledik. Ja azonban hallván, hogy mily komoly a kislány betegsége, nem fogadta el az ajándékait, hanem azonmód indult az öreggel. Tízórányi távot tehettek meg, amikor egy bükkfákkal körbenőtt faluba értek, s beléptek az öregember takaros házába. Odabent megpillantotta a fátyolfüggöny mögött fekvő, fonálvékony leányt. Megérintette, hogy megvizsgálja, s a leány az érintéstől kinyitotta a szemét s így szólt:
   – Á, jó doktor érkezett! Hárman is megférnek benne, mind olyanok, akik egymásnak jó testvérei.
   A család megörült, hiszen ahogy mondták, az utóbbi napokon a szavát sem hallották gyermeküknek. A doktor kiment a leány csupa virág szobájából és az apát kérdezgette a betegség tüneteiről.
   – Fényes nappal a legénye szokott jönni hozzá – kezdte az öreg –, mellé fekszik, meg is fogja, majd egyszeriben köddé válik és eltűnik. Ám nemsokára megint felbukkan. Gyanítom, hogy kísértet lehet.
   – Ha csakugyan kísértet, azzal könnyen elbánok – mondta Ja-no. – De ha démon, akkor tehetetlen vagyok.
   – Dehogy démon, biztos nem az! – bizonygatta az öreg, s ismét elővette az ajándékait.
   Ja-no előkészítette varázsamulettjét s ott éjszakázott a házban. Éjféltájt jól öltözött ifjú jelent meg, és sejtette, hogy ő lehet az, akit a házigazda látott. Kérdezgetni kezdte.
   – Kísértet vagyok – felelte az ifjú. – De az apó családjában mindenki rókadémon. Azért járok ide, mert megkedveltem a leánykát. Na de egyébként is, ha kísértet háborgatja a rókadémont, miért lenne az nektek ártalmatokra? Mért hagytad hát ott az embereket, hogy rókákat végy a pártfogásodba? Ennek a leánynak van egy páratlan szépségű nővére, magam is tisztelettel adózom szűzi szépsége előtt. Javaslom neked, hogy csak akkor segíts nekik, ha hozzád adják a nővért, vagy mint az európaiak, minden éjszaka szagold liliomillatát, vagy akár mint a keletiek, éjszakánként salátaként edd édes odorú, fehér szirmait. Ha így vagy úgy lesz, akkor megígérem, hogy engem nem látsz többé.
   Ja-no elővette nadrágjából a nemi szervét és az ifjúnak megmutatta. Aztán az ifjú is kibontotta övét, s pompás szerszámát tenyerére véve, láthatóvá tette. Ezzel eldőlt a vitájuk.
   Az ifjú köddé foszlott és nem bukkant fel többé. A leányka egykettőre magához tért. Másnap reggel az öreg boldogan újságolta az örömhírt Ja-nak, aki maga is belépett a leány szobájába, hogy saját szemével meggyőződjön az eredményről. Elégette az előző nap használt amulettet, felkeltette és az égbolt csúcsára ültette a napfényt s leült, hogy megvizsgálja a gyógyultat. A hímes függöny mögött csodaszép leányt pillantott meg: tudta jól, hogy ez csakis a kísértet említette nővér lehet. Befejezvén a vizsgálatot, vizet kért és behintette vele a betegágyat.
   Kiverte a fejéből, hogy rókákkal került kapcsolatba. Arra hivatkozva, hogy még receptet kell írnia, hazaindult.
   Az egyre vadabb kísértet az apó otthonában – a csodálatos leányt kivéve – mindenkit megbecstelenített. Az öreg apó elküldte egyik szolgálóját egy lóval Ja-ért, ám ő, betegségére hivatkozva nem ment. Másnap az öreg maga kereste fel. Ja botra támaszkodva bicegett ki hozzá, úgy tett, mintha fájna a lába. Az öreg üdvözölte és megkérdezte, mi történt vele.
   – Ez az agglegények nyavalyája – felelte Ja. – Valamelyik éjjel cselédlányom megbotlott s leforrázott, mindkét lábam felhólyagosodott.
   – Miért nem házasodsz meg? – kérdezte az öreg, és úgy forgatta a szemét, ahogy a csalók szokták.
   – Megtenném én, ha olyan jó családból való leányt találnék, mint a tied, öregapám.
   Az öreg szót sem szólva távozott.
   – Ha jobban leszek, elmegyek hozzád! – kiáltott utána Ja. – Ne aggódj, biztosan menni fogok. Megérkezem és el sem fogok jönni, amíg be nem végzem a dolgomat.
   Pár nap múlva az öreg ismét elment, s Ja még mindig sántikálva fogadta. Az öregember hosszan és hosszan érdeklődött egészsége felől. Végül csak kibökte:
   – Meghánytam vetettem a dolgot az asszonnyal, aki előre lát mindent. Tudja, hogy melyik útra fog rádőlni a nyárfa, s kit csap agyon a vándorok közül, de azt is tudja, hogy útjára kell indulni annak a vándornak. Nos, ha elűzöd azt a kísértetet és családomban, háznépemben újra nyugodalom lesz, tizenhét esztendős leányom kezét boldogan neked adjuk.
   Ja a földig hajolt előtte:
   – Ha ilyen nagy jóindulattal viseltetsz irányomban, mindent megteszek, hogy legyűrjem a betegséget.
   Nyomban lóra pattant s elkísérte az öreget. Belépett a kísértetjárta házba. Attól tartott, hogy még meggondolják magukat a háziak, így hát hívatta az apó messze látó feleségét. Az öregasszony előbújt, és máris így szólt:
   Uram, miért kételkedsz a szavunkban? – Ígéretük zálogául neki ajándékozta a tündérleány arany hajgyűrűjét, melyet Ja mélyen meghajolva köszönt meg, s az első alkalommal, amikor magára maradt, miként az illendőség megkövetelte, fölhelyezte hímvesszejére. Ezután a teljes háznépet magához hívatta, s ördögűző varázsformulát mormolt. Egyedül a leányt nem látta sehol. Írt egy varázsigét, és meghagyta a családnak, hogy feltétlenül adják oda a leánynak.
   Éjjel csend honolt a házban, híre, hamva se mutatkozott a kísértetnek. Csak a beteg lány sóhajtozott nagyokat a fekhelyén, de miután Ja behintette szentelt folyóvízzel, menten elszállt róla a mellkasát nyomó nyavalya. Reggel Ja indulni készült, de az öreg marasztalta, s este fenséges lakomát adott a tiszteletére. Éjfélkor Ja lefekvéshez vetkőzött, amikor türelmetlenül kopogtattak az ajtaján. Felkelt, hogy megnézze ki az, s lám a csodálatos leány surrant át az ajtórésen.
   – A családom megöl! – lihegte a lány. – Gyorsan menekülj innét! – sarkon fordult s eltűnt, nem maradt más nyomában, csupán a jázmin könnyű illata. Ja-no sápadtan reszketett félelmében. Átugrott a kertfalon s futott, ahogy a lába bírta. A távolban tűz fényét pillantotta meg, gyorsan odarohant. Helybéliek voltak, vadászok. Megörült nekik, s hozzájuk csapódva tért vissza otthonába. Szívében féktelen harag tombolt, ám nem tudta, miként állhatna bosszút. Arra gondolt, hogy elmegy mesteréhez, de nem hagyhatta otthon édesapját, aki régóta betegeskedett s gondoskodásra szorult. Éjjel-nappal törte a fejét, de semmi okos nem jutott az eszébe, amivel előbbre jutott volna. Egy nap aztán két gyaloghintó állt meg az ajtajánál. Az apó felesége és leánya érkezett hozzá.
   – Miért nem jöttél el hozzánk Ja azóta, hogy éjszaka oly sietve távoztál? – kérdezte az öregasszony, de nem pillantott a férfi arcába. Sárga volt az arca, keskeny az orra, bűzös a lehelete.
   Ja a tündérre pillantott, s minden gyűlölete és dühe egyszerűen tovaszállt, s felháborodásának sem adott hangot. Így aztán – az öregasszony utasítása szerint – az ifjú pár leborult egymással szemben, ezzel megpecsételve házassági szándékukat. Ja mennyegzői lakomát is kívánt tartani, de az öregasszony elhárította:
   – Nincs időm, hogy veletek mulassak. Az a tökkelütött vén uram bármi ostobaságra készült is ellened, remélem legalább e – ma estig még – leány, illetve – hajnaltól – feleséged kedvéért hajlandó vagy elfelejteni! Sok boldogságot kívánok nektek, gyermekeim! – Visszaszállt a hintóba s távozott.
   Az történt ugyanis, hogy az öregasszonynak nem volt tudomása a Ja-no meggyilkolására szőtt tervről – azokban a napokban reggeltől estélig mindvégig egy porcelán tál vizét nézte, a vízben úszó halakat, s a pikkelyek s a hullámok vetette árnyékok elhomályosították a jövő képeit. S mikor megtudta, hogy férje gonoszsága űzte el Ja-t, nem nyughatott, emiatt éjjel-nappal pörölt vele. A leány könnyeit nyelte, enni sem tudott. Az öregasszony pedig megmakacsolta magát, s férje akarata ellenére elvitte leányát az ifjú ördögűzőhöz. Ja-no a történetet ifjú feleségétől tudta meg: megismerte a múltat, látta, miként kavarognak a lány családjának háza fölött a néma madarak.
   Az öreg két-három hónap múltán üzent a lányának, hogy menjen haza, látogatóba. Ja attól tartott, hogy feleségét nem engedik vissza hozzá, megtiltotta, hogy hazatérjen szülei házába. Ekkortól kezdve a tündérszép jelenség gyakran sírdogált. Egy esztendő múlva fiúcskát szült, olyan aprót és fényeset, mint a könny, aki nevet kapott, hogy tudják, miként szólítani s tudja, mire figyelve kell majd az életen átballagnia. Szoptatós dajkát hoztak mellé, ám a kicsi annyit sírt, hogy éjjelente az anyjával aludt. Közös sírásuk átrendezte Ja no birtokát. A gyapot, amit eddig termeltek, birkákká alakult, a mandarin citromfává, s még a házi oltár is átcsúszott, ahogyan a szalamandrák szoktak, a lakás másik falához.
   Egy nap az apó gyaloghintót küldött, azzal az üzenettel, hogy felesége epekedve várja, láthassa leányát. Az ifjú anya, aki tudta már, milyen gyerekért aggódni, annyira vágyott édesanyja után, hogy Ja sehogyan sem tudta az utazásról lebeszélni. A gyermeket is magával akarta vinni, de azt, kétségbeesett töprengés után Ja mégsem engedte. Búcsúzásakor a tündérszép asszony megígérte, hogy hónap múlva hazatér.
   Fél éve is oda lehetett, hatszor telt ki a Hold s ötször apasztotta karéjjá magát, de egyetlen sor üzenet sem érkezett tőle. Ja embereket küldött, hogy tudják meg, mi történt. Azt találták, hogy a ház régóta üres, elhagyatott.
   Két évig várta a feleségét. Az étkezésekhez két csészével terítettek, az iváshoz két csészét helyeztek az apró asztalra, két gyékényszőnyeggel borították a hálófülke padlóját, s a kert madarainak is két kézzel szórták a kölest. Két év elmúltával Ja-no minden reményét föladta. A kisfiú éjszakánként annyira sírt anyja után, hogy Ja szíve majd belehasadt.
   Miután idős apja meghalt, Ja annyira beteg lett, hogy a részvétlátogatásra érkezett ismerősöket, barátokat sem tudta fogadni. Aléltan feküdt az ágyán, amikor asszonysírásra riadt fel. Felpillantott s a gyászruhába öltözött felesége lépett be kopár szobájába. Ja keserű fájdalma egyszeriben eltűnt. A szolgálók hangosan sivalkodtak örömükben. Mikor az asszonynak fölszáradtak a könnyei, megérintette jó urát, aki lassacskán magához tért. Azt hitte, hogy meghalt, s kérdezte a körötte állóktól, hogy ugyan, melyik alvilágba jutott?
   – Nem, dehogy – nyugtatta meg a felesége. – Szüleim szófogadó leánya vagyok, nem szegülhettem szembe apám konok akaratával. Háromévnyi távolmaradásommal fájdalmat okoztam neked. Most, hogy keletről visszaköltöztünk, hallottam, hogy apád elhunyt. Apám akaratának engedelmeskedtem, mikor tőled elszakadtam, de most nem tudtam szót fogadni, hogy elhunyt apósomnak kell részvéttel adóznom. Anyám tudja, hogy itt vagyok, de apám nem. – Mikor befejezte, gyermekét magához ölelve, könnyeivel küszködve azt mondta:
   – Azért mert apámnak engedelmeskedtem, gyermekem elvesztette az anyját.
   A gyermek is zokogott, a szoba könnyek gyöngysorától fénylett.
   Két órával később az asszony felállt, és nekilátott, hogy előkészítse családi kötelezettségeit. Apósa koporsója előtt étel– italáldozatot mutatott be. Ja megvigasztalódott ugyan, de a hosszú betegeskedés annyira legyengítette, hogy az ágyból nem tudott kimozdulni. Felesége fogadta sógorát is, aki részvétlátogatásra érkezett. A szertartások befejezésekor Ja-no botra támaszkodva talpra állt, és részt vett az elhantoláson. A temetés után az asszony közölte, hogy hazatér, mert különben édesapja megszidja. Végül aztán férje könyörgése s gyermeke könnyei mégis maradásra bírták.
   Kevéssel később jött a hír, hogy az anyja megbetegedett.
   – Én eljöttem hozzád apád miatt – mondta –, ugye, te is hazaengedsz az anyám kedvéért?
   Ja-no beleegyezett, a nő pedig rábízta gyermekét a dajkára, s könnyeit hullatva elindult.
   Eltelt néhány év, Ja és fia is elfeledték. Egy nap, amikor a juhar levele sárga csillagként repült ki a szélfútta kertből, nyílt az ajtó, és a tündérszép, meg nem öregedett asszony libbent be rajta. Ja döbbenten kérdezgette, hogy-hogy visszatért. A megérkező az ágyra ülvén szuszogva mondta:
   – Szobámból csak fél mérföldre láthattam el, de most egy nap és egy éjszaka alatt ezer mérföldet tettem meg, s magam mögött hagytam egy kontinenst is, ahol rózsaszín bőrű emberek laknak, s a hajuk olyan, mint a rizsszalma, szemük pedig az ég. Nagyon ki vagyok merülve.
   Tovább faggatta volna feleségét, ám nem tudta szóra bírni. Ja-no addig-addig erősködött, mígnem az asszony belefogott a történetbe:
   – Nem szívesen beszélnék most, de a kedvedért nem bánom, elmondom. Néhány éve történt, hogy elköltöztünk keletre, egy bizonyos Cso úrhoz. Házigazdánk a legnagyobb körültekintéssel látott vendégül bennünket. Húgocskám feleségül ment a fiához, aki később korhelységével boldogtalanná tette őt. Mikor egyszer eljött, és beszámolt erről apámnak, ő ott marasztalta és egy félévig vissza sem engedte férjéhez. Az a férfiú annyira földühödött, hogy valahonnan egy gonosz varázslót kerített, aki rabul ejtette apám lelkét, őt, magát pedig bilincsbe verve elhurcolta. Rémült családom immár szerteszét szóródott széles e világon.
   Ja nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Felesége dühösen csattant fel:
   – Még ha gonosz veled, akkor is az én apám! Jónéhány évig éltünk együtt, de a szerelmünket sosem árnyékolta be veszekedés. Most, hogy a családom tönkrement és szétszóródott a szélrózsa minden irányába, ha apámat nem is sajnálod, legalább velem lehetnél kíméletes. Mosolyogsz bánatomon, nincs hozzám egyetlen vigasztaló szavad sem. Mennyire könyörtelen vagy!
   Azzal sarkon fordult s elment. Férje utána sietett, hogy bocsánatot kérjen, de sehol nem bukkant az asszony nyomára. Már nagyon megbánta, amit tett, és attól félt, hogy örökre elveszítette feleségét.
   Két-három hónap múlva anyósa és felesége állított be a házába. Ja boldogan fogadta mind kettőjüket. Anya és leánya a földre borult előtte, Ja pedig zavartan kérdezte, mi járatban érkeztek. Mindketten elsírták magukat, és felesége így szólt:
   – Legutóbb dühösen távoztam, de most megalázkodva esdeklem segítségedért! Ó, mily szégyen!
   – Apósom ugyan nem emberi lény – mondta Ja–no –, de anyósom kedvességét, és a te szerelmedet soha nem feledhetem. Az, hogy felderültem, hallván a benneteket ért sorscsapásról, csupán gyarló emberi természetem miatt történt. Miért nem tudtál hát egy csöppnyi türelemmel lenni?
   – Anyám állítja – mondta az asszony – hogy csakis a te mestered szabadíthatja ki apámat.
   – Ha így van, akkor könnyű dolgunk lesz – nyugtatta meg Ja. – Ha apád nem térne vissza, te búsulsz majd utána, ám ha visszatér, félő, hogy férjed és fiad lesz keserű bánkódásra kárhoztatva.
   Ám felesége megesküdött, hogy e pillanattól örökre vele marad.
   Ja rögvest összepakolt, s útnak indult. A templomot is megtalálta, szerencsére mestere is épp akkor érkezett vissza, s megkérdezte tanítványától, hogy mi az az ok, amiért jött. Ja megpillantott a konyhában a két mellső lábánál fogva gúzsbakötött vén rókát.
   – Ezért a fogatlan szörnyért jöttem! – bökött rá nevetve Ja.
   Az öreg teljes nappal hamarabb érkezett haza, mint Ja.
   Mikor Ja is hazaért, asszonya a lába elé borulva köszönte meg segítségét.
   – Ha továbbra is a férjednek tekintesz, semmi szükség a hálálkodásra – mondta Ja.
   – Családom visszaköltözött a régi házba – mondta a nő. – Itt van a közelben, szinte át lehetne hozzájuk kiáltani. Három napra hazamennék, megbízol bennem?
   – Gyermekünk alig a születése után elveszítette anyját, de mégsem halt bele. Én sokáig éltem özvegyként, mégis megszoktam valahogy, és viseltem a tőled kapott, aranyból font ékszert. Nem vagyok afféle, mint az ifjú Cso, kedvességgel tettem jóvá, hogy megbántottalak. Ha mégsem térnél vissza, az hűtlenségedet mutatná, s bármilyen közel laknál is, soha át nem mennék hozzád. Miért kételkednék hát benned?“
   Az asszony másnap elment, és soha többé nem érkezett vissza.

(a metaforagyűjtő)

   A völgykúti strandon a Principia Philosophiae latin kiadását forgatta Jenő, és másra sem várt, minthogy egy piros árnyék vetüljön könyve lapjaira. A medencében gyerekek visongtak, s a gomba alatt sportladyk és matróz csíkos dresszű uracsok fecsegtek a kezdődő nyár várható unalmairól, s mint egy enciklopédiában, már összegyűltek június ötven szavas szócikkelyei. S abban a kötetben, amely a június nevet fogja viselni, megtalálható lesz Jenő új szőrzetű fiatalsága, bátyjának mohó nemtörődömsége és öccsének, a még kölyök Lászlónak a szerelem megfigyelése felé tett első, óvatos, kiskamaszos mozdulatai. Jenő, fatalistaként, azonban csak arra várt, hogy a késő latin szöveg állítmányai és alanyai árnyékba boruljanak, s a nehéz mondatok a setét köpenye alatt, miként csirkék a kas búrájában, elcsendesüljenek.
   A Buhim-völgyből füst szállt fel, fűzgallyat égettek-e, segítőkész manókat megidézve a Szerelem-szigeten, vagy a szélviharban kifordult fűzet, nem érdekelte, amint Descartes sem, avagy a kartéziánusok istent zárójelek kacsai közé tevő eszmefuttatásai. Jenő túlélte a rajongásokat, s hogy a megszabadult nyomasztó érzésektől, már mással sem kívánt törődni, mint a Budapestről érkezett könyv novelláinak hősnőjével. Azért még mielőtt megrendszabályozta volna, a fölkínálkozó Buhim-völgyön felejtette tekintetét. A Buhimon, amely neve igazi nyelvészeti rejtély! A szó pontos és illő jelentése egyetlen szakszótárban sem található. A Tájszótár sűrűségnek, erdőnek magyarázza és még a burjánnal is kapcsolatba hozza. Benyák Bernát verses városleírását elmagyarázva Perényi József családnévi eredetűnek véli, de ezt szinte minden nehéz megfejtésű névre rá lehet húzni – vélekedett az ifjú geográfus, akinek már elég tapasztalata volt az efféle általánosításhoz. Egy másutt fekvő hasonló helynévről azt a népi ihletésű félremagyarázatot jegyezte fel Pesty Frigyes, hogy ott kérdezte egyszer valaki a malomba igyekvő németajkú honfitárstól: ”Sógor! Wohin?” Képtelenség, ilyen megszólításból sosem lehet földrajzi név! Szóval, talán mond mégis valamit, hogy három környező megye tizennégy Buhim, Buhin, Bohén helyneve közül legalább tíz valamilyen völgyet, árkot, szakadékot, mélylukat jelöl – részben erdőben –, amely a névhez fűződő hagyomány szerint többnyire alkalmas rejtőzködésre, elbújásra is. Némely esetben betyárokat, máskor verbuválás elől elbúvókat említ a hagyomány. Ha nálunk is így van – morfondíroz a fiatalúr – akkor a Buhim nyelvileg még a túloldali Lebujjal is rokonságban áll. És valahogy így lehet, mert lám, Pesty veszprémi adatszolgáltatói ezt rögzítették: “A népmonda szerint háborús időkben a sűrű erdők és nádasok által védett völgy oldalába ásott pincékben szokták a lakosok javaikat és néha magukat is elrejteni, ily pincék még nem régen is találtattak.“
   Június, strand, Jenő – immár csak az asszony hiányzik belőle, aki hamarosan megérkezik, miként két évvel korábban is megérkezett. Jenő, a számmisztika és az okkultizmus kristálylelkű híve, rég tudta, hogy az ő száma a 2, amely egyszerre két – tulajdonságaiban azonos, nevében pedig különböző – istenből tevődik össze. A 2, mint házszám, mint lottéria, mint alapelve, mindenhol kiíródott, számokkal, betűkkel, s hangok is formázták. Két óra volt tehát, amikor a mechanikát filozófiává emelő bölcselő sorai árnyékba borultak, mert Jenő előtt elvonult Róza.
   Róza, aki néhány napja jelent meg a városban, aki két év után, hogy fölment a Csapószerből a Várhegyre és lejött a Piac-dombnál, nem talált vissza, s mindenféle mellékmondatban tévelygett, amint az olyan vadállatok, akik ugyan szagot fognak a szarvas patájából, de agancsnak vélnek minden mezei juhar-bokrot, vérnek az ősz tüzében megperzselődött cserszömörcét s Öngyilkosok-sziklájának minden erkélyt. Több mint egy évtized végtelen erdőjéből érkezett vissza az asszony, a szamócák friss gyümölcsszagával a szájában, déli mélabúval a szívében, s a tekintetében azzal a kék színnel, amely az Adria sós tengervizének a sajátja. Egyedül Jenő tudta, hogy ennyi idő telt el az asszony eltűnése és felbukkanása között, a város, miként olvasni sem, nem tudott számolni: a város a harmadik nap után, mint egy verkli, továbbra is a harmadik nap mondatát búgta: s azon a harmadik napon még Viktor húzatta a csopaki cigányokkal a szerenádot egy malom gátján, dobálta a legényvirág kokárdáit a Séd habjaiba, hogy búzává őrölje a boldogságát a lapátkerék forgatta kőkorong. Puxpángné ugyan emlékezhetett volna másra is, miként tudta a Miklós utca, a Tobak utca, a Nagyhíd eredeti nevét is, most is – mint tízesbe a rézhegyű nyíl – beletalálhatott volna a mondat valódi jelentésébe, de Puxpángné meghalt, s magával vitte a zsidók másvilágába szatócsboltja valamennyi titkát, amely a rizses zsákok és az édesen keserű szentjánoskenyér halmai között húzódott, meg, miként az tisztességes helyeken az egerek szokása. Puxpángné, a kék borítójú irkák forráshelye, a medvecukor ánizsszagának őrzője azonban most nem jutott eszébe Jenőnek, az amszterdami kiadású könyvre sem figyelt, amelyet édesapjától kapott születésnapjára, holott az kinyitva feküdt előtte, s benne mindenféle nehéz latin mondatok szikkadtak a napfény káros hevében.
   Róza megérkezett, belevetődött a medence hideg vizébe, leúszott húsz távot, megállapította, hogy a gomba alatt annyian hevernek, hogy számára már csak árnyék jutna s kultúrtörténetének napos oldalaiba senki sem tekintene be, ezért nem ellenkezett a sorssal, és odatelepedett a latinul olvasó ifiúr törölközője mellé, kitárulkozott a fénynek.
   Jenő néhány percig még nem hagyta el a szöveget, a néhány perc múlásával azonban végre kiment egy kis időre, a délutánba. Egy-egy pillantással eljutott a négy sarokra lévő kaszárnyáig, fecskeszárnyon föllebbent a huszárok épülete fölé magasodó sziklatömb gymnaziumához, és leült – vagy csak le szeretett volna ülni? – az ereszcsatornára, könnyű madártestét bizony megbírta az, de felállt, mint moziban az előadás vége előtt szokás. Látott evilági jeleneteket és alvilági drámácskákat: ezek kétségtelenül tévedéseket tartalmaztak, de azok is. A korábbi életéhez tartoztak Nem nézte szívesen magát a műalkotásokban, immár távol állt tőle minden régi művészet, s az, hogy azokban a művészet és a valóság oly közel állt egymáshoz, jámborul arra törekedett, hogy ne lássa magát hősnek.
   Folyondárok nőtték be a völgykúti fákat, s a föld alá elrejtőzött patak, amely azonban így is megtalálta a malomárkot és ásványoktól savanyú vize elvegyült a Séd mennybolt illatú vizével, abbahagyta a kőzetrétegek néma olvasását s mormogva siklott át a sorok között. A történetnek hangja lett és sodrása, és távoli folyópartokat ígért, amelyeken mindig jut idő tanulmányokra, vázlatképek elkészítésére, önfeledt jegyzetelésre, hogy egyszer majd azokból a szálkás sorokból szaktanulmány – avagy szaktanulmányok sora – kerekedjen.
   A pusztulás most már megállíthatatlan. Idegen mondatok érkeznek innen és onnan is, belecsapódnak a puha betonba, s mire fölneszelnek a zuhanás utáni kábulatból, már becementálódtak a tömbbe, megkövesedett körülöttük a kőfalnyi világ. Ezért aztán a következő hetekben minden elromlott, ami csak elromolhatott. Az égen komor, mozdulatlan felhők vernek tanyát, és tovább híznak a boldogtalanságtól. El kell menekülni alóluk, mert ha egyszer lezuhannak – és lezuhannak, mert dagadó testüket nem képes sokáig tartogatni tenyerében az Úr – akkor szétáztatják a várost, szertemossák a házak falát, az utcákat, az embereket magukba fojtják, s a csatornaszájak nagy kortyokkal magukba nyelik az ázalékot.
   Róza napozik: fürdőruhája pántjait lehúzva mutogatja gömbölyű vállát, szöszös nyakát, bőrének tiszta mezejét.
   Szövegek gördültek elő, amelyek, hogy egyszer már leírták őket, mindenütt megfordultak, s elérkeztek most a műértőkhöz is s immár tudták kikhez kell beszélniük. Tekercs formájú könyvekből olvastak föl egymásnak, hagyták, hogy mégsértsék őket s hogy megsértődjenek, hamisan adták elő a szavakat majd példamutatóan, de kissé falsan, amiként a kezdő olvasókhoz illik, hol a szóbeli diskurzust utánozva, hol csak fölolvasták a puszta, írott szöveget, máskor az igazság beszédére figyeltek s átadták magukat az írásnak. Volt szöveg, amely a feltett kérdésekre nem válaszolt, csak önmagát ismételte végtelenségig, a másik szabadon adta magát, mégsem nyújtott semmit, a harmadik pedig kikényszerítette az értelmezést. Belefeledkeztek a nyilvános olvasásra szánt írásokba, a zengő hangzásba, a hatásos szavakba, a visszhangzott dicsőség áradásába, majd fölfedezték a görögöknél azokat a szövegeket, amelyeket csupán rögzítésre szántak, hogy ilyen módon hosszabbítsák meg a szerelem emlékeit, fennhangon nyökögtek és némán követték a sorokat, megtapogatták a lédús főneveket és elkapták a ficánkodó igéket Euripidésznél és Arisztophanésznál, mígnem, egy nap fölfedezték a szórakozásból való olvasást is. Ismeretlen tájakon utaztak át, mesterségekre felkészítő kurzusokon vettek részt, filozófiai dialógusokon szólaltak föl az athéni Akadémián és sétáltak a Lükabetosz füvészkertjében, rapsodosok részére összeállított könyvtárakban tébláboltak, olvasókönyvtárakban és gyűjteményekben, reprezentációs terekben és magániskolák könyvállományában olvasgattak s néha, ha az éjszaka túl rövidnek bizonyult, közkönyvtárak csarnokában heveredtek le, hogy mások betűit hallgathassák ki. Szerették a hangos olvasást, amikor lélekkel ruházták fel a szöveget, és szerették a lelkes agyagtáblácskákat, átokcédulákat, a temetők megdőlt sírköveinek rövid összefoglalásait, Plinius Naturális históriájának ajzó növényeit és ásványait, a gesztusokkal imitálható Sapphót, Aemilius Paulus Makedóniából elrabolt s Rómába vitt hellenisztikus könyvtárát, sőt azt nagyon, mert kerthez és oszlopcsarnokhoz csatlakozott, és az olvasás számára eleven teret kínált. Utóbb itt ismerték meg Ovidiust, végigsétáltak benne, mint papirusztekercsben s végig, mint pergamenből összerakott lapú kódexben, ahol a hordozó anyag mindkét oldalát is élvezhették. A cenzúrázott Ovidius és a csonkítatlan szövegű, az eredeti változat! Az Ars amatoria minden ízét, hajlatát, öblét és szirtjét áttanulmányozták, az első és második kötet hónapjai után a harmadik is elkövetkezett, a nők számára írott libellus (micsoda remek olvasónők számára írottnak találták), bebolyongták Petronius Trimalchióját és Herenniosz Philón művét, A könyvek kiválasztásáról és megvásárlásáról címűt. A lapozható könyvet kedvelték és használták, még akkor is, amikor a hangos olvasást átváltották a félhangos dünnyögésre. Csöndesen mormogtak és kevés szöveget olvastak, mert már a kódex kinyitása is imádság volt, a másolás is, amikor ugyanazt a mondatot írták fel diktálást követve a sárguló falevélre, a templomokat, cellákat, refektóriumokat, kerengőket, szerzetesi iskolákat ugyanannak a szent szövegnek a fragmentumával – mint téli barlang üregét a meleg levegővel – töltötték fel.
   S tavasszal tovább folytatódott a méhzümmögésszerű olvasás, amelyet nem csak a száj, de a szem, a kéz, a nyelv, a gyomor és a végbél is végzett. Kevés szöveget olvastak, mégha sokszor is tették, s oly kegyesekké változtak, mint a veronai Raterius püspök, aki mindig a könyvben tartotta az orrát. Nem volt szöveg továbbra sem, amelyről ne azt állapították volna meg, hogy nem olvasásra szántak, nem kegyes feladatra, az üdvösség eszközének szánták, nem örökségnek, a legértékesebbnek, a legmonumentálisabbnak, a szentté, a misztériummá válás egyedül megengedett módjának. Szerzetesi ruminációjuknak következménye is volt: kezdték szétválasztani az addig egybeírt szavakat, mert egyre másra úgy érezték, nem felel meg saját retorikai ritmusuknak, s olyan olvasásokra szánták magukat, amelyben apró jeleket alkalmaztak, a szövegrészek között szabad teret engedtek szemüknek, s a központozást is másféle gyakorlattá tették, ami már ugyan nem felelt meg a korábban gyakoroltaknak, ám hozzájárult a szöveg megértéséhez vagy egy biztonságos értelmezéshez.
   Olvastak, olvastak, és különféle módokon olvastak. Néha csak az írott betűket kívánták megérteni, a szöveg jelentéséhez nem férkőztek közel, máskor már a szentenciát is hallani akarták, a rációt kívánták teljes szívvel, de könyvhalmozási rögeszméjük nem csillapodott úgy sem, hogy lassanként az írás mélyére tudtak hatolni, felgombolyították a kommentárt, s osztozkodtak annak tekintélyében. Intellektusuk még többre vágyott. S túl Az Ezeregyéjszaka meséin, a Száz mesén és a Dekameronon, a Szerelmeskerten, a Rózsa regényén, Hildegart von Bingenen és Thomas Mannon továbbra is udvari könyvek szórakoztató és kegyes olvasmányai közé vágytak, a civilizáltság, a jómód, a pompa tárházába, ahol a figurális díszek, drága bőrök, finom textilekből készült, drágakövekkel kirakott kötések, ragyogó tükrök és sóhajok között egymásé lehettek. Bibliák, hóráskönyvek, breviáriumok, nagy fóliók, bölcsek közepes formájú kódexei s széles néprétegek számára készített zsebben hordozható, kapcsos könyvekék között szüntelen a hangos és a néma olvasást, a humanista, a keresztény és a modern olvasási módot cserélgetve ismerkedtek a tomboló szerelemmel, és az ölelkezés édes méze mindkettőjüket, mint üreget a meleg levegő, tartalommal töltötte fel.
   Róza átadta magát a napfénynek, s a napsugarak, miként ujjak a fehér oldalak közé, belelapoztak hajába, húsába, szétnyitották hajlatait és megcsókolták szétnyíló ölét, gömbölyű hasát, illatos ágyékát.
   Jenőt kézen fogta s átvezette a könyvhasználat újabb módjainak erdejébe, elfeledtette vele a megőrzést és emlékezést szolgáló ölelést, s megmutatta, hogy a könyvet miként kell egyszerre tárggyá és eszközzé alakítani. Szabaddá, titkossá és bensőségessé, gyorsabbá és jártasabbá nevelte, olyanná, akit nem térit el az oldal bonyolult szerveződése, sem a szöveg és glosszák, idézetek és kommentárok, a szöveg és az indexek közötti sokféle kapcsolat. Ilyenformán egyazon könyvek többféle használatában vált a férfi járatossá: ha a társaság vagy a rítus úgy kívánta, hangosan olvasott, esetleg másokkal együtt, ám olvasott csöndben is, önmagában, a dolgozószoba, a könyvtár vagy az oratórium magányában. Hol megelégedett a könyvek korlátozott és zárt korpuszával, amelyeket újra és újra föllapozott, memorizált és recitált, meghallgatott és betéve tudott, s áthagyományozta a következő napjaira, hol düh kerítette hatalmába, s rengeteg nyomtatványt fogyasztott, Goethét, Heinét, Gertrude Stein verseit váltogatta Villonéval, gyorsan és mohón falt, kritikus szemmel nézte étkét, s egyetlen porcika sem menekülhetett rendszerezett kétkedése elől. A tiszteletteljes viszony szabadabbá, fesztelenné és tiszteletlen olvasássá – és olvasattá – változott, hol voltak akkor már a testet összezúzó könyvkerekek, a változatokat összegyűjtő florilégiumkönyvecskék, amelyben idézetek, információk és megfigyelések gyűltek kritikailag egybe. Az új Héloise, a Paul és Virgine, Az ifjú Werther szenvedései és a Pamela hatalma alatt vergődtek és ujjongtak, hatalmuk alatt tartotta őket a szöveg, s minden érzékenységüket mozgósította.
   A városiak csupán annyit tudtak mondani, hogy Jenő ugyan elindult a családi házukból s meg is érkezett a hegyoldal teraszosan kiképzett strandjára, s ott valami romlott bőrkötésű könyvecskébe temetkezett, de folytatni nem voltak képesek a mondatot. Némelyek szerint a Csomay-strand alatt húzódó ér, amely csak kisebb patakban adta a vizét a medencéknek, a bővebb vizű továbbra is a föld alatt maradt, s valahol a kertészetnél érte el s adta át magát a Sédnek, hívta magához az ifiurat s egy lefolyó szörcsögő szájával magához ragadta. Szerintük a Séd partjait kell csáklyákkal felszurkálni, valahol a Wöller-malomnál, ahol még utoljára tószerűvé terebélyesedik. Mások véleménye az volt, hogy a nagy hirtelen kerekedett nyári vihar egyik széltörcsére emelte föl, s most a Hold sárga lámpásának üvegét fényesíti, hiszen az az egyetlen dolog, amely a környéken az utóbbi időben egyedül megváltozott. Voltak, akik látták a sólyi pálinkafőzdénél, a család arácsi nyaralójának környékén, s az aranysakál szemében, amelyet a Balaton partján lőttek ki, a fiú szemének pillantását vélték fölfedezni.
   – A te véred volt! – üvöltötte idősb Cholnoky a feleségének, s a kését beleállította a kút kávájába.
   Az asszony azonban ettől sem támadt föl, csöndes és észrevétlen halála tovább folytatódott.
   Kétséges volt Jenő számára is, hogy hová röpítette a tomboló szerelem. Fogta Róza kezét, s csupán annyit válaszolhatott volna a kérdezőnek:
   – Ez a világegyetem.
   Ha zötykölődő szekéren utaztak, s ha a havon sebesen sikló szánon, az állomáshelyekkel fölszabdalt dunántúli vicinális fapadján, hajón, a ruhagyár málhái között, avagy a varjú fekete hátán, nem látott egyebet Róza napfény színű szeménél, meg nem mondta volna, ugyan égerek, akácok, avagy olajfák szegélyezik az útjukat, a kósza felhők cummulosok-e vagy cirrusok s a szürkület, amely számukra is ágyat bont, hol készíti el a fekhelyüket.
   Róza még soha sem tapasztalt ekkor önfeledtséget. Asszonyt még nem szerettek ennyire a földön, amennyire őt – nem baj, ha a szerelmen kívül nincs más. Nincs selyemszoknya, gyertyafényekkel ünnepélyessé tett vacsora, keringő és valcer, csak idő, amelybe nyakig merültek.
   S fölröppenő szerelmes kiáltások.
   - Kinek a vére vagy te? – kérdezte férjétől Róza, és várta a csodát két éven át. Jenő sosem szólalt meg, nemhiába szokott hozzá az olvasáshoz.
   - Kinek a vére vagy? – olvasta el Jenő a kedvese száján kikerekedő kérdést, kinek a vére, visszhangzott benne, s piros lett, miként piros a dinnyék béle augusztuskor, sárga lett, miként az október végi szilvák húsa a mag körül, fehér, amilyen a félig ért eper belseje április legvégén. És minden kérdésre sokszor adott választ, ahogy ráfüggesztette hűséges tekintetét asszonyára, amiként beletúrt hajába, ágyékbozontjába, s mindenhol édes, cukrozott gyümölcsöt fedezett föl a fehér vászonruha alatt.
   Nem apadt el az ereje sosem.
   És ez az erő, akkor sem csökkent, amikor visszaérkezett Veszprémbe, mint nagy hírt szerzett és nemzetközileg ismert geológus, aki már megjárta a Földközi tenger valamennyi kék párába öltözött táját, bekóborolta Belső-Ázsiát és eljutott a messzi Kínába, s útjairól mindenféle holmit hozott magával, unkorniscsontot, kitömött, lábatlan paradicsommadarat, térképeket, amelyeket korábban senki sem készíthetett el, hosszú szemű rizst, amelyet pálcikával illett enni, rókaprémet, selymet, lapocskákból álló, zsineggel összekötött könyvet, amelyet, miként a molyok szokása, alkonyatban körberöpködtek az emlékek puha szárnyú pilléi. Jenő erős és néma férfiként jött vissza, vizes pohárból itta a Méhes gazdakörének exkluzív gyomorerősítőjét, nem követte tekintetével a várba vivő lépcsőkön fölfelé lépdelő fiatal asszonyka rengő tomporát, nem mélázott a tollhegy nyomán papíron maradó fekete betűk fölött, nem képzelte magát tussal felvázolható novellahősnek. Sugárzott belőle a magány.
   Esténként, népszerűsítő előadásai után rögtön otthagyta a kedvéért gyűlt társaságot, s még kóborolt kicsit a teljes nyáron át lombhullató, s az őszt már csupaszon váró gesztenyefák alatt a püspöki kormányzóság kietlen környékén, vagy átvágott a sikátorok szamárszőrtől kifényesedett falai között, hogy elballagjon a Sörház lépcső alatt megbúvó korcsmába, holdszínű altatóját kortyonként meginni. Egyedül volt, de bárki láthatta, hogy egy testetlen, formátlan, hangtalan alak lépdelt mellette, széles karimájú piros kalapban, s finom, keleti illat maradt a nyomukban, amellyel azonban nem elegyedett el Jenő szivarjának brutális, macedóniai dohányszaga.