Katona Imre

Sír a Tisza

A tiszai valóság és annak lelki mása

 

   A természeti és a természetszerető embernek nem lehet térkép a táj, sem pedig élettelen víz a folyó, és nem is uralkodhatnak egymáson, mert abból csak bajok származnak. Így a “természetes” ember is minden korban testvérének tekinti az egész élővilágot, és a (látszólag) élettelent pedig szinte átlelkesíti, sőt emberarcúvá is teszi. Ezt a nép és írói, költői értik meg legjobban. Ékes példa erre a Sír a Tisza, mely írásban és képben mutatja be a hajdani és a jelenlegi tiszai valóságot, és annak lelki mását. Minden idők egyik legszebb albumát tartjuk kezünkben!
   Hosszan idézhetnénk más címadó folyóneveket is, mint amilyen pl. a Zsong a folyó, a Mississippi…, Csendes Don, Ég a Volga, A Rajna ködbe vész… és még sok hasonlót, de ezek közül a könyvünké a legemberibb, csak az 1940-es években a Szank határának adott Sír a puszta cím és a Síróhegy tájnév fejezi ki ilyen híven ember és természet közös fájdalmát, egy századforduló körüli népies műdal kezdősora: Sír a Tisza, sír a Duna… Nem idegen ez az egész magyar népköltészettől sem: Amerre én járok, Még a fák is sírnak…, hangzik egy keservesben, a másikban: Sirat engem a madár is, Lehajlik értem az ág is… A kötet munkatársai közül a lírikus Pintér Lajos prózai tömörséggel jelenti ki: “Nekem a Tisza: ember” (12. old.) A síró Tisza sorsát globalizálja Sebeők János: “A folyók ágya bárhol is van megvetve: álmuk és átkuk közös.” (7. old.) Fenn az égen Nap, lenn a vízen naphalfogyatkozás következett be, és a pintéri Tisza költői köntöse: a fehér ing most a ciántól bemocskolódott (12), a sebeőki tiszai aranyhalacska pedig arra kérte horgászát, hogy ne dobja vissza a vízbe (6), és itt nincs folytatás, mint ahogy egy tápai halász mesélte, hogy a mérgezéstől némelyik hal úgy próbált menekülni, hogy a partra vetette magát (23). A “Komáromi szép leány (a török rabolta leány)” balladában a hősnő inkább meghal, minthogy az ellenség kezére kerüljön, és előtte így sóhajt fel: Dunai halacskák: az én siratóim! Az égi madárkák: az én éneklőim!… Lehet, hogy tudat alatt ez indíthatta Karátson Gábort, aki egy publicistától idézett hasonlattal érzékeltette a tiszai halak bánatát: Ha a pontyok, kecsegék sírni tudnának, most kiáradna a nagyvíz… (17.) Egy körösfői keserves a lelki fájdalmat hiperbolizálva így fogalmazza meg: Ha kicsapna, tenger lenne belőle, Nagy a Világ, elborítaná örökre!… Ehhez tegyük hozzá, hogy a magyar sír szó kétnemű, vagyis egyszerre ige és főnév, s így nemzeti folyónk nemcsak velünk együtt hullatja könnyeit, hanem maga egyszersmind gigászi sírverem is, benne az általa táplált gyermekeivel: a halakkal, a kisded élőlényekkel, a belőlük élő madarakkal és a túlélő magyarokkal, közöttük jó ezernyi hivatásos halásszal, és vagy kétszázezernyi alkalmi horgásszal, továbbá százhúsz ezernyi, közvetlenül a Tisza mellett lakó emberrel. A Tiszával együtt élő ember más, mint a többi”, állapítja meg Horváth J. Benő (107), ugyanakkor írja: “…a felsőtiszaiak még másabbak, keményebb életvitelűek, mint a folyónk középső és alsó szakaszán élők” (92), ahol viszont a ciánszennyezés, ez a részleges természeti Trianon, ahogyan a Magyarok Világszövetsége e katasztrófát jellemezte (21), a legpusztítóbb volt, s e szakaszokon követelte a legkeményebb védekezést is.
   Távolabb élő és közvetlenül nem érdekelt emberek talán túlzásnak vélik az összefüggő láncolatot alkotó, s e sokféle kár felmért nagyságát, ám Karátson Gábor: Három hét rettenet c. gyászbeszéde, mely itt írásban jelent meg (14-27), híven érzékelteti e tiszai tetszhalált, melyből a szerző szerint lehet ugyan feltámadás, de az életbe újra visszatért víz és a benne vagy a körötte élő lények élete már soha nem lesz olyan, mint a régi (25). Igaz, már az ógörög Hérakleitosz is a folyókra gondolva állapította meg: panta rhei (minden folyik, vagyis változik), de ez éppen az élet jele! A Tisza történetében is voltak ugyan kedvezőtlen természeti-társadalmi változások, de mintegy negyedmillió (!) év óta ez a mostani a legrettenetesebb! A bajt tetézte maradék hazánk rendkívül exponált vízrajzi helyzete, hozzánk ugyanis 16 folyó érkezik, és csak kettő távozik tőlünk, maga az Alföld pedig olyan, mint egy gigantikus tál: itt adnak randevút egymásnak az árvizek, és itt folyt be az erdélyi mellékfolyók ciánmérge is. A mintegy félmilliónyi Tisza-menti ember ivóvizét meg tudták ugyan óvni a szennyezéstől, de a halállomány 80%-a elpusztult, a Közép-Tiszán a haltetemek szőnyegszerűen borították a folyót, holott régen az előző, még a kemizálás előtti időszakban a kérészrajok felhőiből a vízbe hullott milliárd és milliárd tiszavirág összefüggő terítőként hullámzott a felszínen. Ilyenkor a halak mintha csak megfeledkeztek volna az óvatosságról, szinte mindegyik feljött a víz színére, sőt a legmerészebbek ki-kiugráltak, de ekkor néhány órára senki nem törődött velük, hanem vesszőkosarakkal, vizet áteresztő gyékényszakajtókkal merítgették ki a váratlan zsákmányt, de a kérészeket nem annyira csalinak, mint inkább a mindig éhes aprójószágoknak szánták. (A négy évenként, nyaranként ismétlődő tiszavirágzás az idén halvány árnyéka volt csak önmagának, de mégis vigasztalón jelezte, hogy a mélyen az iszapban megbúvó kis lárvák nem mind pusztultak el, lassan visszatér az élőlánc, maga a tiszai élet.) Juhász Gyula gyönyörűséges Tisza-versei közül A nagy víz (1879) emlékére c. alkotás így talál vigaszt a Szegedet elpusztító régi árvízre: “Most nem lehet halálos az ítélet, Míg megterem itt búza és erő!…” (60) És tovább: “A szőke víz emelje a hajókat, Mint az öröm az emberszíveket, Tiszavirág viruljon(!) a habokban, És már ne késsen az a kikelet!” (62) Ha nem is ennyire egyértelműen, de a könyv sorai, képei mögül is megcsillan a halvány remény: újjáéled a Tisza.
   A Karátson-féle tiszai gyászbeszédet végigkísérik a halott halak véres, naturális tetemeinek képei, a Duna TV híradójának filmfelvételei, továbbá Miskolczi Gábor, Horváth J. Benő és Szörényi Zoltán döbbenetes fotói. De mintegy ellenpontként követik ezt Az élő Tisza című fejezetben Bodnár Mihály világszép természetképei, melyeket Juhász Gyula versei foglalnak keretbe. Hadd valljam be úgy is, mint a Tisza egyik szerelmese, hogy e csodákat szabad szemmel alig-alig láttam, ezt az igazi tündérországot e színes diaképek vetítik elénk. (28-69) A mindennapi életet Kunkovács László Élet a Tiszán című fejezete (70-85) mutatja be bravúros fekete-fehér képekben, de annál színesebb stílusban. Maga a szerző külön is méltatja ezt a kettős értelmű objektív módszert, írván: “A vizuális leképzés alapműfaja az állókép. Az elkapott pillanat jó esetben kiemeli a lényeget, nem fikció, nem festi át a világot.(73) A szerző hazánktól Mongóliáig, sőt utóbb Tibetig munkálkodó etno-fotográfus, aki képben és szóban a maximumot nyújtja: röviden bevezet bennünket a halászat tudományába, a legszívesebben máris csatlakoznánk hozzá és a halászokhoz: “Értő szem előtt nyitott könyv a halász-szerszámok garmadája. Sokféleségük a vizek változásaihoz, és a halfajták természetéhez idomulva alakult ki… (így) igazi halászember ritkán marad hoppon” – írja szerzőnk (73), aki e mesterséget valamelyest maga is gyakorolta.
   Megtudhatjuk, hogy az egyik, ma már ritka hálófajta, a milling, nemcsak a halászat, hanem “…szinte a vadászat élményét adja”. (74) Vígasztaló, hogy a műanyagból való perlon helyett az “…újra természetes anyagból készített varsát a hal fagyökérnek nézi, s egyenesen belebújik.” (74) Az ártéri kubikgödröt, ahonnan a töltésbe való földet valaha kiemelték, évszakos halastónak használták, de sem Kunkovács László, sem pedig a többi szerző nem említi, hogy a múlt századi, illetve a 19. századi ármentesítés során e munkagödröket kis ún. fokokkal össze kellett kötni a fő mederrel, de ezekről a kis csatornákról később alig gondoskodtak, többségük eliszapolódott, a gödör-tavak elposványosodtak, majd végleg betemetődtek, ugyanúgy, mint a hajdani halastó-rendszer, amely a szabályozások előtti Tiszát végigkísérte. (Ez utóbbiakra hajdan azért mégis nagyobb gondot fordítottak, mint a mesterséges kubikgördökre.)
   Az ármentesítés fő célja az volt, hogy a víz mozgását meggyorsítsák, ezért száznál is több kanyart vágtak át. 
   “A forrástól a torkolatig”
című fejezet (86-115) Horváth J. Benő és Bognár Antal írása, melyeket ugyancsak Horváth J. Benő, továbbá Dormán László és Smit József képei kísérnek. Névtelenül és szervetlenül illeszkedik a fejezet végéhez a kanizsai Dobó Tihamérról (1937-1987) szóló méltatás, és néhány tiszai tárgyú grafikája. Egyébként e szerzők segítségével végighajókázunk a folyón, talán csak a középső szakaszról tudnak és látnak kevesebbet. Hangulatos, és többünknek is örömöt jelentő két madárportréval indít a fejezet, megtudjuk róluk, hogy a fehér gólyák “… a bő termésű, kövér réteket, a gazdagságot… hirdetik. Jelenlétük a földek termékenységét jelenti” (88), míg a rejtőzködő, ritka fekete gólya “…az érintetlen, nagy kiterjedésű ártéri erdőknek viszi a hírét.” (88)
   A fehér gólya emberközeli, fekete társa viszont emberkerülő, és tollazata is a “bújkálás” miatti mimikri eredménye, bár ezt az utóbbiról inkább csak kitalálni lehet, Horváth J. Benő külön nem említi meg, hanem remek gondolattársítással mutatja be a legfelső folyószakaszt: a Fehér- és a Fekete Tiszát. “A természet itt még nagy úr” (92), a táj és a települések is még Kelet-Európa felé mutatnak, szinte jelképes, hogy alább, a régi földrajzi számítás szerint az első jelentősebb településnél, a Tisza-menti Rahónál volt egész Európa földrajzi középpontja, melyet a századfordulón meg is jelöltek. (95) Kelet és Nyugat mellett a múlt és a jelen is ugyanitt találkozik, mert a városka mellett még megvan egy Monarchia korabeli sétány maradványa, a barokkos (nem hagymakupolás, vagyis nem bizánci stílusú) templomban magyarul zsolozsmáznak, a templommal szemben áll egy “… monumentális szovjet partizán szoborcsoport. Aranyszínű, négyméteres partizán nők és férfiak, hatalmas lendülettel, rohamot kiáltva dobtáras gépfegyverrel támadnak a templom irányába (!)” (“Míg Keletről az eszme, Nyugatról viszont a környezetszennyezés első hulláma elérte ezt a Felső-Tiszát is.) Horváth J. Benő valósággal hangot vált, amikor a hegyek szorításából a lapályra ért Tiszáról ír, a zordon Kárpátok után szinte Petőfiéhez hasonló lelkes, empatikus stílusban fogalmaz: a Tiszát szinte megrészegíti a szabadság, “…állandóan változó, óriási, élettel teli hálót sző a tájba… Itt találkozik a hegyek zord szigora a völgyek gazdagságával. Mindent megtalálunk, de semmi sem állandó.” (97) A szerző úgy tekint vissza a Tisza földtörténeti múltjára, hogy állandóan összeköti a mával, és az egyes folyómenti vidékeket a távolabbi rokon tájakkal. A rövid idei árvízi helyzetképet, mely friss fotókkal van illusztrálva, a régi holtágak lefűződése miatti hátrányokkal magyarázza, külön kiemeli a kiskörei Tisza tavat, mely csaknem teljesen – szó szerint – “megúszta” a ciánkárosodást. A múltbeli Tisza egész ártere egyébként leggazdagabb területe volt Európa élővilágának, a száznál is több eredeti kanyar, a sekély talajfelszíni szintkülönbség szivacs módjára szívta be, tartotta vissza a vizeket, táplálta az életet. Mindez a szabályozással csaknem teljesen eltűnt. (105)
   A 108. oldaltól a jugoszláv Tisza-szakaszt Bognár Antal külön mutatja be. A folyó 1214 km-es hosszából százegynéhány kanyar átvágásával 453 km-t vettek el, és ezzel a Szeged alatti folyószakasz és az itteni mellékfolyók hálózata jutott talán a legnehezebb helyzetbe. Temesközhöz hasonlóan exponált volt a Körösök vidéke is, de a szakaszos ármentesítés és szabályozás a déli Tiszavidéken kezdődött leghamarabb, és eredményei is itt voltak a legbizonytalanabbak, ezt tetézi a nemzetiségi tarkabarkaság, melynek egyik jellemző folyománya volt, hogy a II. világháborúban az átmenetileg győztes németek Temesközt nem hagyták a szerbek kezén, de nem adták át egyik szövetségesüknek sem (sem a magyarnak, sem pedig a románnak), hanem német katonai közigazgatás alá vonták. (Jellemző távoli példa: a Baltikum legutóbbi felszabadulása után a német Königsberget, Kant szülővárosát, nem adták át sem a litvánoknak, sem a lengyeleknek, hanem az oroszok megtartották maguknak.) Bognár Antal a mai Temesközt, illetve a vajdasági Tisza-mentét úgy jellemzi, hogy a tiszától elvették a vizet, s így két szélsőség alakult ki, váltja egymást az aszály és az árvíz, erre épp 2000-ben volt a legjellemzőbb “példa-év”. A mai Tisza itt “…a nagy test, karok és lábak nélkül” (112), írja Bognár, aki egyúttal a díszkötet szerkesztője is.
   A díszalbumot záró fejezet, “A Tisza egykor és ma” (117-175), Molnár Géza munkája, ő készítette a fényképeket is, de ezeket nem kötötte helyhez, és aláírással sem látta el külön-külön. Egyéként is ez esetben nem a kép, hanem a szöveg a domináns. (E leghosszabb fejezet így is egy még terjedelmesebb kéziratos tanulmány része csupán.) Szerzőtársaival ellentétben Molnár Géza mondanivalóját pontos filológiai apparátussal kíséri, stílusa élvezetes, olvasmányos, élmény- és életszerű. E fejezet mintegy keretbe foglalja az egész könyvet. A negyedmillió éves Tiszát születésétől máig (majdnem azt írtam: haláláig) kíséri végig, tehát az előző térbeli összképet időbelivel egészíti ki. Van valami párhuzamosság abban, hogy e tájon nemcsak az emberi mozgás változás, vagyis maga a történelem volt nagyon dinamikus, hanem a természet, köztük a mi Tiszánk története is. Addig rendben is voltak a dolgok, amíg az ember nem avatkozott be ilyen erőszakosan a természet életébe, vagyis nem akarta “átalakítani”, így pl. Molnár Géza szerint “Eurázsia nomádjai épp úgy gazdálkodtak az árterekkel, mint a középkori Kárpát-medence lakói.” (159) Korabeli szóhasználat szerint a Tisza kétharmada víz, egyharmada pedig hal volt, és ne higgyük, hogy ez mesebeli túlzás, némileg csakugyan megközelíti a valóságot. A folyó mentén talán a legnagyobb kincs az ún. galériaerdő volt, mely kétfelől szalagszerűen övezte a Tiszát, a szakemberek az ilyet ligetes tájnak tekintik. A török hódoltság alatt és után is az erdőirtások kezdték megbontani a természetnek ezt az egyensúlyát, mely napjainkra kiterjedt a Tisza vízgyűjtő területének egész hegykoszorújára is. A szerző nehezményezi az egyoldalú, ún. monokultúrás gabonatermesztés kiterjesztését, melynek során feltörték a mezőket, legelőket, majd a gátakkal védett ártereket is, időközben pedig a gabonaőrlő vízimalmok elszaporodása változtatta meg a víz mozgását. (Mivel a lapályon egy-két méteres szintkülönbség már ármentes területet jelenthetett, a pókhálószerű vízhálózatnak pedig minden egyes hajszálere kihatott közvetlen környezetére, a Tisza mentén a legkisebb változás is lavinaszerűvé duzzadhatott.) Amíg a tulajdonviszonyok engedték, az ember a természet adottságaihoz alkalmazkodott, s így a Tisza mentén foltokban minden volt: szántó, erdő, kert, gyümölcsös, de rét, gyep, nádas, tó-láncolat is, mely az említett fokokkal össze volt kötve a Tiszával. Mivel Alföld-szerte régen sem volt elegendő a csapadék, ezt a folyóvíz a talajban és a légkörben is pótolta. “E föld népe tehát a fokok segítségével egységes rendszerbe kapcsolta az ártér valamennyi álló- és folyóvizét.” (129) Így nemcsak a folyó, hanem az ártér vize is állandóan mozgott: áradáskor az ártér, apadáskor pedig a folyó irányában. (130) A Tisza mente szinte egyetlen hatalmas halgazdaság volt. (132) Ami pedig a termőföldet illeti, a természet adományaként itt ún. árasztásos öntözésben részesült, és ez nagy szerencse volt, mivel ma már jól tudjuk, hogy az öntözéses gazdálkodás voltaképp zsákutca. A szerző megkísérli a hagyományos társadalom és az önszabályozó természet békés egymás mellett élésének régi rendjét bemutatni, majd a harmónia felbomlásának menetét ezzel ellentétbe állítani. A társadalmi-természeti kölcsönhatás bemutatása elfogadható, de a magántulajdon, a társadalom egészségtelen rangsorolódása és a természet rendjének egyidejű megbomlása aligha lehetett ennyire közvetlen és egyértelmű, hiszen akkor valamiféle “kollektivizmus” lenne a gyógyír mindkét “sérültre”, mind a két betegnek. Ennél azért bonyolultabb a kép. Szerzőnk nem szól pl. a régi és a közeli múlt siralmas egészségügyi viszonyairól, az ihatatlan vizek miatti túlzott alkoholfogyasztásról, a maláriáról stb., az időnkénti járványok pedig épp a folyók mentén lakókat tizedelték legjobban, amikor viszont a hegyekben minimális volt a járványok miatti halálozás, ott tömegesebb volt a túlélés, de ezt a kedvezőtlen folyamatot idővel sikerült valamelyest megállítani. Összességében azonban ténylegesen is kedvezőtlen a társadalom és a természet “életrendje”, nem harmonikus többé egymás közötti viszonya. Szerzőnk így kiált fel egy Sinka István-idézettel: “Nem lehet, nem szabad már tovább fájni, tovább pusztulni! Valami olyat kell mondani, írni, ami az élet és a Nap felé tör!…” (175) Megtörtént, most további lépések kellenek!
   Ezt tehát e gyönyörűséges album minden munkatársa meg is tette. Külön dicséret illeti a szerkesztő Bognár Antalt és művészeti szerkesztőtársát: Balogh Ágnest, továbbá a Masszi Kiadót, mely ezt a többszörösen jubileumhoz is méltó díszkötetet megjelentette. Azért ne feledjük, ha ma még sír is a Tisza, “azért a víz az úr!” (Masszi Kiadó, 2000)