Kovács András Ferenc

 

Ex Ponto

Füzi Lászlónak

Nincs kegyelem. Csak örök csodákat,
Közhelyeket cicomáz a lélek.
Babrálgat ezzel-azzal, míg leszáll a csönd.
(Vagy hirtelen, nem tudhatom, reánkszakad.)

Bundás éjszaka, köd borít: prémek, állati szőrmék
Között didergek, mint a másnapos lator,
Ki részegülni képtelen, s kijózanodni fáradt
Reggelig, itt idegenben, az isteri gyűlöletek közt –
Oly köztesen, mint ék, ha fába tompul… És
Olykor még ki-kibotladoz, déltájban ki-kitéved
Lábam a partra: visz engem is tán
Magával, mint kivert kutyát a megszokás.

Nincs kegyelem. Nincs.

Csak bámulom, hogy mily sötét, lealjasult
A szolga habzás: szirteket nyaldos körül,
S tajtékzik – ám süvölt, ha hergelő vihar
Korbácsolja haragra a tespedt pontusi tájat.
Nézem, amint Tomiszon végigüt, újra lesújt –
Résnyi szemembe hazug homokot fúj… Moesia földjén
Messzi futár se keres, gálya se hoz levelet.

Nincs. Kegyelem sincs.

Csak állok árnyékommal itt: ketten fogyunk,
S növünk, amíg a nap telik, tovább halad…
(Hesperiába megint hazahajtat a fény fogatán: száll
Héliosz!) Alkonyodunk, barátom!

Mint befagyott vizek, úgy hallgatok én már –
Hosszan, mélyen az ég alatt, álmok medreiben. Már
Eddig is épp eleget fecsegtem –
Már eztán csak a csontjaim roppannak, csikorognak,

Mint rossz metrumok. Így megy ez.
Puszta hasonlat a lét, s a világ csupa “mintha”… Akárha
Szajha, megunt szerető az ajkam –
Szél harapja a házereszt.