A konzervatív költő

Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben

 

   A könyvpiacon az imázs, a szerző fotója – s az attitűd, amelyet az sugall – egyre inkább hozzátartoznak a produkcióhoz. Nem a szerző életrajzának visszatérésére gondolok az irodalomértelmezésbe, hanem a szerző fotójának, az általa adott interjúknak a paratextuális, széljegyzetszerű fontosságára. Az olvasó kíváncsi, és szeret valamiféle ikont társítani az általa olvasott szövegekhez, alig több ez a szerzői név felismerésénél – aha, ez a háromnevű szerző az a háromnevű szerző.
   Ezúttal a szerző fülére szeretném irányítani a Párbaj a Grand Hotelben potenciális olvasóinak figyelmét. Volt Orbán János Dénesnek egy fotója, amely az első kötete mellett még jónéhány antológiába bekerült – napszemüveg, fülbevaló, egyszóval: a macho ikonikus figurája. Az új, gyűjteményes kötet hátlapján klasszicizálódik az imázs. Fülbevaló nincs, van viszont egy elegáns, cigarettatartó mozdulat, enyhe mosoly, lehajtott fejű magabiztosság. A beér(kez)ett költő arcmása. Csupán azért jelezném ezt a változást, mert rímel a gesztusra: a háromkötetes fiatalember gyűjteményes kötetet ad ki, amely egy vers híján teljes egészében tartalmazza addigi kötetei anyagát. Egy fél évtizednyi felfutási időről van szó, amelyet a gyűjteményes kötet borítója rendkívül egyenletesnek mutat, talán ez is hozzátartozik a klasszicizálódáshoz (kétévente egy-egy kötet, közli a borító, valójában A találkozás elkerülhetetlen megtöri ezt a sort, megjelenési éve helyesen: 1996).
   Mennyiben indokolható ez a gesztus a marketing és a könyvkereskedelem logikáján túlmenően? Végül is erre válaszolni az egyedüli igazán fontos vállalkozás. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy Orbán János Dénes (a továbbiakban: OJD) a kilencvenes évek második felének legmeghatározóbb erdélyi költője. Több értelemben is. Egyrészt: a korszak legjobb erdélyi versei közül jónéhány benne van ebben a gyűjteményes kötetben. Másrészt: OJD könyvei rendkívül kedvező kritikai fogadtatásban részesültek az egész magyar nyelvterületen. Ilyen alapon kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán kijelentéseket tenni OJD-ről, mint “erdélyi” költőről. Ha “erdélyiség” alatt valamiféle hangulati vagy tematikus prediszpozíciót is értünk, akkor nyilván nem. Maradjunk tehát az erdélyi-ség befogadói közegként és viszonylag behatárolható irodalmi korpuszként való értelmezésénél. Annál is inkább, mert, ahogy Magócsy István megállapítja, a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években feltűnt magyar költők, beleértve OJD-t is, “szépen belesimultak a megelőző generációk által megteremtett irodalmisági rendbe”(1).
   OJD még egy szempontból meghatározó jelensége az erdélyi magyar irodalomnak: ő tűnik jelen pillanatban a legnehezebben kikerülhető hagyománynak egy bizonyos költőnemzedék számára. Jónéhány fiatal költő művei több, mint intertexturális kapcsolatban állnak verseivel. Azok a toposzok, amelyek OJD első kötetében tűntek fel látványosan: ödipális fiú-anya kapcsolat, az ürítkezés és a versírás közti “analógia”, a nemi aktus sajátos, burkolatlan megjelenítése, illetve a városhoz/városokhoz való elégikus viszony OJD-i megverselése mintha megkerülhetetlenné vált volna, elég fellapozni az Előretolt Helyőrség Könyvek 1999-es termésének legjelentősebb hányadát. Ez is egyfajta recepció.
   OJD közben dolgozik, rendkívül következetesen. A gyűjteményes könyvben még világosabban lemérhető: azok a vonulatok, amelyek a második, harmadik kötetben hangsúlyossá váltak, jórészt már az első kötetben megvoltak csírájukban. OJD konzervatív költő, sőt, újabban követhető a lapokban, hogy konzervatív író is: ugyanazokat a remek fogásokat képes megvalósítani prózában is, mint versben, és ugyanazokat a mellényúlásokat is követi el újra meg újra. Nem akarom túlságosan leegyszerűsíteni a sikerült és kevésbé sikerült OJD-versek közti különbséget, amelyet a kritika eddig talán kétszer, Berszán István szenvedélyesebb, és László Noémi visszafogottabb hangján fogalmazott meg. Legszerencsésebbnek azt tartom, ha OJD szájába adom a megfogalmazást, ahogy a Korunk 1999. decemberi számába megjelent: “hiányzott a csendesség, a meghittség, a szelídség, a kosztolányis hangulat. Túl intenzív, felőrlő volt az egész, én pedig egy menő ifjú kannak számítottam, aki jól eljátssza a rá kiosztott szerepet a kocsmaasztalnál, a pódiumon és az ágyban, és cserébe megkapja ugyanazt, hasonló minőségben, a többiektől. Aztán erre rádöbbentem, kissé megundorodtam magamtól, és a félénk, romantikus régi Rák megpróbálta visszafoglalni helyét bennem, de az eredmény a fent körülírt hibrid lett. Azért lett hibrid, mert a környezet nem ezt igényelte, én pedig igényeltem a környezetet, alkalmazkodnom kellett. Próbálom kezelni a környezetemet, ha romantikát nem is, de bár egy kis nosztalgiát belevinni mindenbe; nem mindig sikerül, olykor vannak periódusok, amikor stílustalan bohémként élek, és igyekszem bármibe fojtani érzékenységemet és romantikámat. Utána meg undor. S megint elölről…”(2)
   Nem gondolom, hogy ez “magyarázatként” megoldja a problémát, analógiaként viszont megteszi. Arról van szó ugyanis, hogy OJD nem mindig és nem egyformán meggyőző. A kritika hajlamos OJD “újraíró” kísérleteit, “lapszélverseit” egyöntetűen a hagyományt újrastruktúráló teljesítményekként leírni, ilyesféleképpen: “amiként szétírja az előd és kortárs szövegeket (korántsem pusztán kamaszos tiszteletlenség, talán még csak nem is az ››erős‹‹ költőt ››revideáló‹‹ aktus, semmi esetre sem ››irodalmi apagyilkosság‹‹) inkább a különféle modernségek egészelvűségét kacagva kétségbe vonó, az avantgárd újgrammatikát elutasító, az új tárgyiasság dokumentarista, ››köznyelvi megoldásait‹‹ kiforgató költészetesztétika jegyében történő újraírás, amely az eredetiség – utánzás dichotómiát feloldja, másutt zárójelbe teszi, több ízben pedig allúzióival az előd/kortárs poézis kihasználatlanul maradt lehetőségeire utal”(3). Vagy: “Orbán János Dénes az iróniától nem mentesen elképzelt hagyományegészt (…) mint lapszélversek töredékeit prezentálja, s a legegyedibb történés-elemet is a kulturális hagyomány teljességének igézetében fogalmazza meg.”(4) Kevés az olyan kritikusi megnyilatkozás, amely az alábbihoz hasonló módon felvetné az átírás hogyanjának a problémáját: “ezen ››posztmodern gesztuson‹‹ túl – melynek eredete a megelőzöttségen alapuló hagyomány-tapasztalattal magyarázható – egy szöveg teljesítményeként e viszonyok, egymásrahatások megvalósulásának a hogyanja értelmezhető, a szöveg poétikai megalkotottsága kell, hogy irányítsa az olvasót. E szempontok figyelmen kívül hagyása olyan következményekkel járhat, hogy csupán számba vesszük egy-egy szöveg olvasásánál a fenti ››jelenségeket‹‹, ily módon a legtöbb jelenkori alkotást ugyanazon séma szerint olvasva.”(5)
   A remek megoldások, amelyek talán többségben vannak – A szárnyas idő, a Herceg, hátha az Ige is eljő! vagy A megsebzett Galamb és a többiek – kínosan gyönge és/vagy hatásvadász átiratokkal váltakoznak a gyűjteményes OJD-kötetben.(6) Például: “Verecke híres útjának porát / fölsöpröm a halottak élén, / s az ugart mint vakondok töröm föl, / ha te vársz rám a munka végén.” (Véremnek elég volt egyetlen átok) Hasonló színvonalú átiratok (szimptomatikus, önreflexív megfogalmazás a Hivatalnok lírából: “s lőn indíték egy új travesztiára”) még a harmadik kötetben is találhatóak: Anna egy pesti bárban, vagy a Verecke híres útján, át Kocsárdon. A Don Quijote második szerenádját is ide sorolnám, amely egészen egyszerűen megszünteti a Don Quijote-figurát. A különbséget nem könnyű tetten érni, nem könnyű rámutatni, mitől jobb a Gregor vagy az Ód a fenti verseknél. Talán a Hümériáda és A találkozás elkerülhetetlen Juditjai közti eltérés nyújthat valamiféle magyarázatot. “Juditot a mosógép elkapta, / messze fröccsent vére. / Nem volt pénzem, hogy eltemessem, / hát a Dunába dobtam. A rakodópart / alsó kövén ültem, onnan néztem / kiégett szemmel: hogyan merül el / drága teste. (Akkor jöttem rá, hogy /Dunának, Oltnak egy a hangja / – hogyha alulról hallgatod.)” – szól az első kötetbéli ötlet. A második kötetben a Judit-ciklus nőalakja viszont már sokkal több, mint az előbbi versben: a másfél mázsás boldogság, a Mama, Judit és a város egy személyben, sokarcú és emlékezetes, amint József Attila, az Énekek éneke, Nagy László, vagy utalásszerűen Szilágyi Domokos vendégsorai közül kirajzolódik. A Nagy László-sorok közül pédául így: “Ki lép át értem árkot, bokrot? / A szögesdrótból ki köt csokrot? // Hatalmas Asszonyom, Judit, / ki viszen át, ha nem vagy itt, / ölében ama tulsó partra (…)?” Az átírás az ehhez hasonló OJD-szövegekben hozzátesz valamit a pretextushoz, s a nyilvánvaló irónia ellenére nem egyszerűen travesztiaszerű a célzat. A tét, ahogy Margócsy István mondja, “a kultúra fikcionálása”, vagy másutt a múlt kitalálása,(7) a kérdés csupán az, hogy mindenfajta intertexturális játék képes-e újrastrukturálni a hagyomány építményét, vagy olykor ezek átfolynak a posztmodern kor előtt is dívó hommage-típusú, illetve az azokkal ellentétes, tagadó funkciójú, de alternatívát ugyanúgy nem teremtő beszédmódokba.
   Máshol a sikeres szerepjátékok (amelyek közül feltétlenül kiemelendőek a figurát a maga rejtélyességével együtt újrateremtő Vanek úr-versek), illetve a ciklus- és kötetkompozíciók erősítik meg az egyes OJD-szövegeket. Ebből a szempontból nyilvánvalóan A találkozás elkerülhetetlen a legjobb, legfeszesebben megszerkesztett OJD-kötet, ahol a kötetkompozíció és az egyes versek kölcsönösen támogatják egymást. Keresztesi József szerint a kötet többszörösen is egymásra linkelhető ciklusai “a széphez való felemelkedés klasszikus platóni útját írják le (A lakoma 210 A-E). Mindez természetesen a szerző ironikus világlátásán és beszédmódján szűrődik át”.(8) Ez az út oda-vissza bejárható, nem is az irány a lényeges, hanem az utalások jól kitalált rendszere, amely az önmagukban is jelentős verseket kötetté fűzi.
   Egyetlen “bonus track”-kel gyarapodott a kötetben hozzáférhető OJD-versek száma az eddigiekhez képest. (Ugyanakkor egy prózavers, A rózsa nem került be a korábbi kötetek anyagából.) Térey, Peer, Poós és mások rapszövegei nyomán, úgy tűnik, újragondolódik ebben a versben OJD populárishoz való viszonya. A “transzközép” csoport kezdeti kiáltványaiban a populáris irodalom részeként kínálta saját szövegeit, a kilencvenes évek második felére ez az intenció egyre inkább háttérbe szorult, illetve csupán Sántha Attila néhány szövegében jelentődött még ki. OJD Szappan-reppje jelzi, hogy a populárishoz való radikálisabb közeledéshez médiumváltásra is szükség van: “Érted a lírám akármit átlép / – hallgasd hát ezt, míg főzöd a kávét! (…) Egy gombnyomás csak – tedd, ó, na, tedd meg, / hallgasd meg ezt a reggeli reppet!” OJD iróniája itt is – mint legtöbbször – többélű: egyszerre érinti a hagyományos költőszerepet és a rapper-költőt: “Csak annyit: vérbajként hintem a szépet, / és így is, úgy is megduglak téged, / s fertőző art-om száz alakban / becsúszik szívedbe mint a szappan!”
   OJD helyenként önmagát is átírja a gyűjteményes kötetben – néhol írásjeleket, szavakat cserél ki, a prózaverseket pedig következetesen versformába tördeli –, és kétségkívül jó érzékkel teszi. Ez talán jelzi azt is, hogy ha eljön az ideje, biztos kézzel szelektál majd a Válogatott versek összeállításakor. Kívánjunk sok szerencsét hozzá. (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000)

 

Jegyzetek:

   1 Margócsy István: Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról. Alföld 2000/2. 28.
   2 Orbán János Dénes: A rák a városban. Korunk 1999/12. 104-105.
   3 Fried István: Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált (1. rész) Helikon 1999/17.9.
   4 Margócsy István. I.m. 32.
   5 Dánél Mónika: Hagyomány és olvasás. Korunk 1999/12. 129.
   6 Berszán István elhíresült írásában a több változatban létező, folklorizálódott travesztiákhoz hasonlítja OJD némely verseit: “S a kis szobába toppanék, / Röpült felém anyám. / Én félreállék, / S anyám röpült tovább.” Vö. Berszán István: Hümért leb..ák avagy a “Sire”-t kutyaharapással. Látó 1996/1.
   7 Vö. Margócsy István. I.m. 30-31.
   8 Keresztesi József: A testen innen és túl. Jelenkor 2000/4. 422.

 

Balázs Imre József