Zelei Miklós

Az első ember

 

   Állkapocsra fejlődött és fogakra. Arra az időszakra, amikor az emberi magzat már egész felismerhetően szokott hasonlítani a halra, ő egy pitbullra hasonlított, pontosabban a pitbull szájára. A többi testrésze még egyáltalán nem kezdett kifejlődni. Csak a szív, a fogak, meg az állkapocs, ami egyenes következménye volt a gondviselő életveszélynek, amely fogamzáskor a csíratestben a lélek helyébe gyökerezett.
   Mire a sorsáról döntés született, teljes értékű szemfogak, tépőfogak és zápfogak álltak ki az anyaméhben figyelő állkapocsból, s kéttonnás harapással kattantak rá a kaparókanálra, berántották Dr. Hippokratesz Alajos phd. kezével együtt, s könyökből leharapták.
   Hatalmas közfelháborodás követte az agresszív, élősködő magzat terrorcselekményét. Helyettes államtitkárok, szociológusok, pszichológusok, médiaszakértők, emberjogi aktivisták ültek össze, rádiós, tv-s kerekasztalok alakultak, gyűjtés indult Dr. Hippokratesz megsegítéséért, aki ezentúl nem élhet hivatásának, s hogy gyermekeit mégis tudja etetni meg iskolába járatni, a következő időközi választáson bejuttatták az országgyűlésbe, ahol fél karjával hősiesen szólásra jelentkezett, és elmondta, a természet téved, amikor a megtermékenyülés képességét idő előtt szolgáltatja.
   A parlamenti tudósítással egy időben az újságok megteltek kispublikkal, nagypublikkal, vezércikkel, glosszával, jegyzettel, megtámadták az új képviselőt, és elmagyarázták, hogy a természet mindenkor téved. A fogamzás beleavatkozik az anya emberi jogaiba, a terhesség sérti a homoszexuálisok érzékenységét, megalázza a leszbikusokat, és lealacsonyít minden nőt, inkább tehenek, kutyák, macskák hordanák ki a kölyköket, minthogy házasságon belül vagy kívül véghezvitt erőszakkal a nőket kényszerítsék erre.
   Hogy a tisztesség követelményeinek megfelelően az összes érintett hallathassa szavát, a szakmai igényességéről nevezetes showman behívta műsorába az anyát, feldugta neki a kamerát, de ebben a pillanatban rögtön reklám következett, s a nézők összeverekedtek, hogy egy showműsorban vannak-e véletlenek vagy teljesen kizárt, hogy egy showműsorban véletlenek legyenek. A reklám után azonnal két pedofil került sorra, akik az ölükben sugárzó arcú kisfiúkkal meg kislányokkal, a gyermeknapi örömökről beszélgettek. A délutánonként megjelenő Akadémiai Értesítő az első oldalán ismertette a gyermekek érett válaszait.
   A bíróság pedig soron kívüli eljárással házi őrizetre ítélte az embriót. Két kommandós költözött az anyaméhbe, és figyeli minden percét, amíg megszületik az első ember, aki kéz- és lábbilincsben, vezetőláncon fog világra jönni.

 

 

Márssal társalkodó Vajay Szabolcs

 

   Hencegő kortes, tájékozatlan vidéki potentátok, fondoran helyezkedő sehonnaiak. A “nap hősei” ott tolonganak a fontoskodó főszerkesztő körül: a nagy lisszaboni napilap szerkesztőségében vagyunk, Eça de Queiroz XIX. század végi regényében, a parlamenti választások napján. Éjfélre jár, cammogva érkeznek a vidéki eredmények.
   Eközben a regény egy prototípus értékű mellékszereplője, a liberális haladásban megszállottan bízó, de nemegyszer orra bukó Joao de Ega – talán magának a szerzőnek idealizált önarcképe? – az irodalomról társalog Melchiorral, a munkáját egykedvűen végző tördelővel:
  – Hogy megy a munka, Melchior?
   – Jó lenne valamit hozni Craveiro új könyvéről. De nem látom, hogyan közelítsük?
   Zsebretett kézzel, Ega tréfára fogta:
   – Szót se írjatok róla! Egy szerkesztőségben csak napi hírekkel szabad törődni, meg apróhirdetéssel. Irodalom… minek? Craveiro remekművéről elég annyit közölni – tisztelettudóan persze –, hogy hol kapható és mibe kerül…”
   A kultúra – miként azt portugál példám is mutatja – mindenütt a rövidebbet húzó nagyúr. De: Nagyúr. Azok mennek majd feledésbe, akik most semmibe veszik. A nyeregben ülők alól elvágtázik a ló. Az utókor a mifélénknek állít majd emléket, akárcsak a festészet Van Goghnak, aki életében egyetlenegy képét adta csak el – 5 frankért. Ma pedig 50 millióra taksálják ugyanazt a vásznát. És ki tudná ma már megmondani, hogy a párizsi Szalon-botrány idején, amikor a mélyben pancsikoló elit kigúnyolta az impresszionisták kiállítását, ki volt a francia császári kultuszminiszter?
   Tök igazad van benne, Szabikám, amit a császári imidzsről mondasz! A kultuszminiszter Victor Duruy volt, www.empereur.hu. Azt viszont még én se tudnám megmondani, hogy Van Gogh ki volt. De a lényeg a lényeg, Szabikám, hogy monsieur Duruy 5 frankért el tudta vinni azt a kurva drága képet.

 

 

Télapó ittas

 

   Kirajzott ötszáz kaptár Mikulás, és hatalmas, piros felhőkben úszott a város közepe felé. A júliusi forró delet követő kora délutáni órákban a hőmérséklet hirtelen fagypont alá zuhant, gyors hózáporok rohantak át Budapest kerületei fölött, majd azonnal újra kisütött a nap, s a nyári háztetőkön, a templomtornyokon, az önkormányzatok ormain szikrázott a hó.
   Az őrült idő összezavarta a Mikulások ösztöneit, és fölriadtak cukorba süllyedt álmaikból. Az éles fénytől hunyorogva először csak egy-egy jelent meg a kaptárak röptetőin, igazgatták piros köpönyegüket, csizmájukkal toppantottak, köröztek a kaptárak fölött, majd mind többen és többen rajzottak elő. Agancsukat magasra tartva hamarosan kiváltottak a kaptárakból a rénszarvasok is, és a Mikulás-rajok élén röpültek a város irányába.
   Néhány család már a tétényi dombok havaszöld fáira leereszkedett, a rénszarvasok a fák hegyében állva bámulták a hóban virágzó domboldalakat, madarak röpködtek agancsuk körül, s az ágak, a fatörzsek hemzsegtek a Mikulásoktól. A többi húzott tovább Rózsavölgy fölé, egy-egy raj leszállt a Gerinc utca valamelyik kertjébe, a rénszarvasok a megdöbbent lakók szeme láttára legeltek a virágágyásokban. Nyalint, kanyarint, nyalint, kanyarint, s a margaréta, jácint, liliom, mind eltűnt a rénszarvasok pofájában, ahogy a virágok közt ízlelve, harapva haladtak előre.
   Megbénult a Nagykörút forgalma, amikor a Mikulás-rajok gömbjei elborították a közlekedési lámpákat, a busz- és villamosmegállók tábláit, a villamosvezetékeket. Krampuszok vonaglottak a lámpaoszlopok tövében, a csúszós fémtesteken sikertelenül próbálkoztak, hogy feljussanak a magasba, az emberek undorodva söpörték le magukról a rájuk mászó Mikulásokat, rugdosták a cipőjük körül kapaszkodó krampuszokat. Az autók rémülten tülköltek, a járőrkocsikon megszólaltak a szirénák, villogott a piros-kék fény, a rendőrök kiugráltak, de a sok Mikulás azonnal fölmászott rájuk is, vagy a vállukra pottyant a villanydrótról, az erkélyek rácsairól, eltakarva a rangjelzések csillagait és sávjait. A rénszarvasok a Blaha Lujza téren csordába verődtek, szárazra itták a szökőkutat, és nyomukban Mikulás-rajokkal eliramodtak a Keleti felé.
   A Parlament kupolájáról rénszarvasok bámulták a budai meg a pesti oldalt, aztán följebb baktattak, és lelegelték az országzászlót. A Köztársasági Ôrezred ügyeletese a Kossuth téren rohangászva figyelte az eseményt, csak néha jött ki hang a torkán: “De nincsen tűzparancs! De nincsen tűzparancs!”
   Szerencsére a frakciók éppen nyaraltak. Mert a Mikulások a Parlamentet ölelő állványzatok gerendáiról és pallóiról a szellőzőnyílásokon, a nyitva felejtett ablakokon ezrével özönlöttek a képviselőház üléstermébe, csimpaszkodtak Attila kardja, Emese álma, Buda halála alatt, ellepték az elnöki emelvényt, a miniszteri bársonyszékeket, a gyorsírók asztalát, a jobb és a bal üléseit, a sajtópáholyt, és elkezdtek berendezkedni, listázni a jó és a rossz cselekedeteket, hogy kik kapnak cukrot, csokit, narancsot, virgácsot. A főrendiházi ülésteremben fölállították szaloncukorgyártó gépeiket, a miniszterelnök irodáiban a csokipapírhengert, a köztársasági elnök déli rezidenciájában a csomagolót.
   Leghamarabb a kerttulajdonosok ébredtek rá, hogy mi a teendő. Engedéllyel és anélkül tartott fegyvereikkel halomra lőtték a függőágyaik, a bokraik közé menekülő rénszarvasokat, a Mikulásokat és a krampuszokat meg hólapáttal agyonverték, avarsöprűvel kupacokba söpörték, és felgyújtották őket, benzint dúsítva a nehezen éledő tűzhöz.
   A kóbormacskák, a limuzinokból kihajított sánta kutyák a fogukban már mind Mikulással, krampusszal rohangásztak, nyugodt, biztonságos helyet keresve, ahol elfogyaszthatják vagy eláshatják zsákmányukat, mire a főpolgármester magához tért, és egyszerre intézett rádió- és tv-szózatot a lakossághoz, arra kérve mindenkit, hogy őrizze meg nyugalmát, méltóságát, s egyúttal rendkívüli hómunkások felvételét hirdette meg az összes közlekedési csomóponton, közterületi hivatal, ingyenkonyha és polgári védelmi parancsnokság előtt.
   A város központjába elindultak a hóekék. A polgári védelem parancsnokainak fejében azonnal megszületett a terv, hogy a csatornanyílásokról eltávolítják a fedőt, és a Mikulásokat a hóekékkel benyomják Budapest csatornáiba, s az egész lemegy a Dunába.
   A rendőrök gázsprével fújták, gumibottal verték le a lámpákról, a megállótáblákról a Mikulás-rajokat. Ám ugyanolyan hirtelen, mint ahogy lehűlt, megint kánikula lett. A Mikulások fürge mozgása lelassult, röptük lanyhult, s egyik pillanatról a másikra kilencven fokos szögbe fordulva buktak a betonra. Mire a szirénázó rendőrautók felvezetésével a központba értek a hóekék, addigra elpárologtak a Mikulások. A Keleti környékén olvadozott még néhány, meg az Erzsébet híd pilonjain folytak lefelé rénszarvasok.

 

 

A mindent elszed malmocska

 

Pethő Bertalannak

   Volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is innen, ahol a kurta farkú kis Túr siet beléd, volt egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi gyereke lehetett volna, mint a rosta lika, még eggyel több is, de időben elkapartatták mindet.
   Volt így egy használt Trabantocskája, ippeg csak akkorka, hogy ki se látszott a kerekecskéi verte porból, mögéje meg egy kis utánfutó csinálva magad, s azzal járta a szegény ember az erdőt, gyűjtögette az eldobált akkumulátorokat a feldolgozónak. Amint ott szedeget, reciklál magányosan, még üres üveget, egész konzervet is talált, hát mit látnak szemei! Egy szép tisztáson játszadozik két szép gyermek, egy fiú és egy leányka. Odamegy a gyermekekhez, szóba ereszkedik velük, s megtudja tőlük, hogy a leányka napjötti Berlin tanácselnökének lánya, a fiú pedig napmenti Berlin polgármesterének fia.
   Mert úgy tudjátok meg, hogy éppen azon a tisztáson volt a határa a napjötti és a napmenti országnak. Drótokat szögeltek, szögeket drótoztak egymáshoz ott a népek, s a napjötti leányka nem mert nekirohanni a csengő-bongó ércgyepűnek, hiába integett napmentén a fiú. De a szegény ember megörült a sok nyaláb vasnak! A drótokból kihúzkodta a szögeket, a szögekből kiráncigálta a drótokat, és az egészet elvitte a méhbe, az árából meg jól berúgott. Dehogy gondolta, hogy a méhtelepről a sok drótot meg szöget rögvest viszik is tovább, s mindjárt a kertje végében fogják újraállítani, hogy még az édes öccse se futhasson át hozzá egy kis garatöblögetésre.
   Amikor kijózanodott a szegény ember, látta, hogy az árokban hever. Fölült, széjjelnézett. Réti nyúlpaszuka, vörösbegy, ártéri poszmó sárga leveleit söpörte a szél. Csuda egy kopárság volt körülötte! Még a kis bors Trabantocskát is kifogták az utánfutóból! Biztos aszitték, hogy a napjötti leány után maradt, bucsálódott a szegény ember, aztán befogta magát az utánfutó elé, és hazahúzta nagy kínlódva a mérgezett hulladékát.
   Még a biztosítótűk is mind eltűntek a háztól a sok kitűző miatt! Meg ne halljam még egyszer a demokratákat, ordított otthon a felesége. A szegény ember meg csak vígasztalta, hogy akinek semmije sincs, az semmit se veszíthet, de az értelmes beszéd nem fogott az asszonyon. Se pénz, se poszmó! Felüti a fejünket egy behajtás, hogy csak úgy koppan. Mi lesz akkor?
   Elege lett a szegény embernek a sok ordításból, felindult, neki napmentinek, ment a nádszálszép világkisasszony udvarába. Mégis ő, a szegény ember segítette férjhez, így okoskodott.
   Áldott szerencséjére, nem messze lakott az ifjú pár. Bement a szegény ember az udvarra, ott játszott a napmenti fiú meg a napjötti leány, de mihelyt meglátták, kézen fogták azon nyomban, és vezették fel a departmentbe, mintha rögtön tudták volna, miért jött. Tudták is! A malmocskát kérje, bácsi, mondta neki a napmenti fiú meg a napjötti leány. Ilyen időkben, amikor kulcsévre kulcsév következik, az kell az olyan szegény embernek, mint maga!
   Nem felejtette el a szegény ember a jó tanácsot, pedig hétszer is fejbe rúgták, mire fölért. Na, ott is volt az asztalon a malmocska. Itt írd alá, ott írd alá, mondták a szegény embernek, amikor a malmocskát végre odadták neki. Mert nagyon úgy tettek, mintha nem akarnák adni.
   Úgy-e, gondolta magában a szegény ember, csak nem gyerekjáték lesz ez, ha olyan nehéz szívvel adták ide. Hóna alá fogta a malmocskát, sietett hazafelé, hogy a lukas Adidas alig érte a földet. Amint nagy sebesen igyekezett, egyszer csak azt látja, hogy valami rettentő nagy feketeség közeledik feléje. Csak jött, csak jött, s hát mi volt az?! Egy éktelen nagy fekete kalap, alatta egy ember, de alig tudott lépegetni, úgy el volt gyöngülve, mint az őszi légy. A nagy kalapú ember enni kért. Egy falás száraz kenyerem van még, mondta a szegény ember, telepedjünk le! Helyet foglaltak két használt gumiabroncson az út szélén, a nagy kalapú ember maga mellé tette a kalapját, nézett, ugrált a gigája, a szegény ember meg előhúzta a zsebéből a falás száraz kenyeret, de mielőtt kettétörte volna, a malmocska járni kezdett, hörgött, zakatolt, és hamm, bekapta mind az egészet. Beleharapott még a nagy kalapú ember csuklójába is, ahogy az utánakapott a kenyérnek. Úgy megijedt ettől a nagy kalapú ember, hogy elfelejtette a gyengeséget, talpra szökkent, és uccu, olyan sprintet vágott ki, mintha kalóriapénzt is kapott volna. Még a nagy kalapot meg a botját is otthagyta. A malmocska leállt és boldogon mosolygott a gazdájára.
   A szegény ember nézte, nézte, miképpen hízik a malmocska, aztán úgy gondolta, hogy inkább megszabadul tőle. Az útszélen felejti! A nagy kalapot bánatosan a fejébe csapta, ha már ott maradt gazdátlanul, vette a botot is, és inalt volna csendeskén tovább, de a malmocska nagyot ugrott, és hopp, befészkelte magát a szegény ember hóna alá. Gyerünk, édes gazdám, ordította a malmocska, és beledöfött a szegény ember oldalába.
   Amint közeledett a háza felé, a szegény embert majd fölvetette a bánat és keserűség. Csodamalma van, de micsoda malom az, aj-baj! Ám hiába sóhajtozott, mert a malmocskát nem tudta letenni, csak már odahaza, ahogy befordult a konyhába.
   Hát ezt hozta kegyelmed, játékszert, méltatlankodott az asszony. Pedig mára csak a tegnapi leves zacskóját tudtam megfőzni. Meghallotta a malmocska a fedő csörömpölését, nekiugrott a levesnek, fazekastul fölfalta, s megint hízott egy kicsit.
   Most már az asszony is látta, hogy nem játékszer az. Fogta a nyújtófát, és nekiugrott a malmocskának, hogy agyoncsapja. De több se kellett a botnak, kitépte magát a szegény ember szorításából, a feleség hátára ugrott, és püfölte a berlinert, hogy csak úgy porzott. Jaj, jaj! Aztán meg a szegény ember fejét potyolta. Leverte róla még a nagy kalapot is, hajadonfőtt menekült ki a szegény ember a házából, nyomában a feleség sikoltozott, a kalap meg kigurult az udvarra, beirányította magát, és piff! puff! paff! bumm! lőni kezdett a szegény ember meg a szegény asszony után.
   A malmocska meg csak hízott odabent a házban. És amikor a szegény ember meg a felesége hátra mert nézni, már csak azt látták, hogyan feszíti szét belülről a falakat.

 

 

Masamódi

 

Mi a célod a lapnál, Sanyi?

1981

Hogy Darvasi elvtársnak jó véleménye legyen rólam!

1991

De jó ellenzéki újságírónak lenni!

2001

Hogy az új tulajdonos ki ne rúgjon.

 

 

Eutanázia hentesbolt

 

   A Bartók Béla úti lakótelep hentese kimérte Ványiné Bea fiatalasszonyt.
   Ványiné hitelbe kezdte etetni a gyerekeit, vitte, csak vitte a rengeteg húst, de soha nem fizetett. Marhalábszár, csirkelábszár, fejhús, pontyfarka, csécsiszalonna, parasztkolbász, fogyott nagyétkűen, harmincforintos harapásokkal, nem törődve azzal, hogy a mészárosnak is meg kell élnie egyrészt mint üzletembernek, másrészt magánemberként.
   Fenni kell a kést, törni a csontot, és kiszippantani a remegő velőt, darálni kell a combot, fizetni a hasított disznókért, négyelt marhákért. Otthon két kis hentes figyeli, hogy a nagy hentes mikor lép be az ajtón, bárddal ugranak rá, úgy kaszabolják testéről a szelet húsokat, és csemcsegve alszanak el.
   Meg is mondta Ványinénak a hentes: fizesse ki végre a rengeteg húst, mert ő, a hentes, nem engedheti meg magának, hogy ne hajtsa be, ami jár neki.
   Ez így tisztességes, Bea, magyarázta a hentes, amikor egy péntek délután elkapta adósát. A csuklójára tekerte Ványiné Bea haját, hátrahúzta a fejét, és pont úgy vágta át a torkát, ahogy a csirkét szokták levágni, egyet nyisszantva a gégén oda, egyet nyisszantva a gégén vissza. Ványiné is pont úgy viselkedett, mint egy csirke, amikor rövid időre elszabadult, és átvágott torokkal össze-vissza rohangászott a hűtőkamrában. Oldalra nyaklott feje úgy verdesett a vállán, mint a derekán a ridikül.
   A hentes kitette a frissen pirosló húst a kirakatba, beleszúrta a táblácskát: Ványiné kilója 540 forint. Belsőség, használt ruha!
   De mégis tönkrement, mert Ványinét is hitelbe vásárolták meg, és hitelbe vitték el a Ványiné után levágott többi adóst is. Végül nem maradt hátra más, minthogy a hentes önmagát vágja le. Ez így tisztességes, kérem, magyarázta magának a hentes, a nyakába akasztotta a táblát: akciós husi, bárdját a fejébe csapta, és kitántorgott az üzlet ajtaján.