Dobozi Eszter

Tükröződések

„Felgördül a függöny, kilátás nyílik a tóra; a
hold a látóhatár fölött, képe a vízen tükrözödik;”
(Csehov)

I.
A belső éjszakában úsznak
sorok, szavak. Ó, régi téma!
S a hely már ismerős: a túsznak
kelepce. Hártyavékony a tél ma,
szél s hó csak halkan háborúznak.
S a tó! A tó a képzeletben
még gőzölög. Lélegzeteddel
a Kék, a Szürke hömpölyögnek,
és repdezők, mint kiskölyöknek
álmok. Lábadhoz hull egy árnyék.
Könnyű volt, ennyi volt: Sirály-lét.

II.
Egy tó ez is. Mint kút ölébe –
húzott a hűs, a sás, a nádas
benyelni vágyott, vízi népe
így krúgatott: ez itt az ágyad.
Felhők között tollak pihéje
ingott. Őrzött – otthontalant bár –
a nyír, a fenyves és a hant. Nyár
nem szállt még folyton készülődve,
mint egykoron. Jég, hó fölötte.
Nem tükröződik itt ma lent s fent:
a Táj, ki volt, rég elfelejtett.

 Rejtőzködő? Megmutatkozó?

    „... az írásnak csak akkor lesz ismét jövője, ha megfordítjuk a mítoszt, az olvasó születésének ára a Szerző halála.” (Roland Bartes) Ez az antimítosz a mi várunk, a mi erősségünk, a mi kelepcénk. Az elrejtőzéssel taktikázóké – a megmutatkozás kényszerében. Bástya ez, mely megvéd, eltakar. De kelepce is, mely magába zár. Kelepce, mert nem lehetséges rejtőzködő megmutatkozás. Megmutatkozó rejtőzködés. De ha mégis?
    Nincs menekvésre ingerlőbb, mint az illetéktelen vájkálódása. Mint a jólértesültség pózában játszódó. A tolakodó kíváncsiság.
    A „Szerző” Roland Barthes-i értelemben történő elhaláloztatása a rejtőzködve megmutatkozónak a legfőbb jó azon elméletek között, amelyek mű és szerzője megnyugtató távolságot tételezik. Amelyek szerint nem ő „zokog, mint malom a pokolban”, nem ő az, ki nem „rokona, sem ismerőse” senkinek, nem ő ül „A rakodópart alsó kövén”, és nem ő undorodik „Vak dióként dióba zárva lenni”. Nem ő! Hanem Te! És mi! Valaki. Bárki.
    A szerző, ki Arany Jánossal vallja, „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa”, vonakodva bár, mégis válaszol a szerkesztői felszólításra, van-e köze, s ha igen, miféle a versnek a valósághoz.
    Weöres Sándor szerint „a költemény minden porcikája élmény-származék, és sosem egyetlen élmény áll a vers mögött, hanem milliónyinak kibogozhatatlan szövedéke”. Jó száz éve, hogy az élmény az irodalomelmélet egyik központi fogalmává lett, úgy, mint olvasói beleélés, befogadói azonosulási készség. De élményként foghatjuk fel azt az életjelenséget is, amely által az élet megélésére, megértésére képesek vagyunk. „Minden egyes élmény egy olyan énre utal, melynek részét alkotja.” (Dilthey) Az élmény tehát egyszerre bír szubjektív és objektív vonatkozásokkal, jelezve különbözőségét az egyén számára megjelenő és a voltaképpeni élménynek. Mű és élet, mű és élmény kapcsolata így bonyolult áttételekben valósul meg. S arról a folytonos újjászületésről – a mű létmódjáról – még szót sem ejtettünk, amely nem más, mint a mű világa és a befogadói életismeret érintkezése folytán keletkező olvasói élmény.

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer (azaz hogy van is!) egy tiszta, hűvös, bár otthonos ország az illedelmes Északon. Nem azon az égtájon, amelyik maga a „titok, idegenség”. Éppenséggel a rokoni Északon. Szerző először juthat ama legvidámabb barakknak és táborának határain túlra. Épp ezért – most már nyilvánvaló – minden súlytalanabb a valóságosnál.
    Ezer tó. Megfordul az ezer egyikénél-másikánál. Hol piknikező társasággal, hol egyes egyedül. Ismeri a szaunák kipárolgását. A forró kövek leheletével váltogatott jéghideg tó érintését. Az északi nyár röpke, de annál féktelenebb burjánzását. Tudja, milyen ott az augusztusi ősz, a nyárutón a föld szaga. Egy fotó őrzi is: a partot, a rövidülő napok fényével behálózott nyírest. Akkor ez volt a könnyűség. Ez volt a ráadás a hosszú, áporodott levegőjű, fülledt évekre.
    És lepergett újabb tizenhárom esztendő. Ismét ott állt – ezúttal dermedten, télben, más alakban, már poggyászokat cipelve –, ugyanott. Az ezerből ugyanannak az egynek a partján. S ahogy körbenéz: minden ugyanúgy, csak mintha végtelenségig kivilágosított felvételen – fehérben. Egy hangulat? Egy gondolat? Valami egyéb volt, ami odaszögezte a helyhez, ahol megállt? Végigtekintett a fehérben feloldódó hófehérségen. Kibogozhatatlan összevisszaságban ott mocorgott, feszengett valami – belülnél is belülebb. Nem volt nyomasztó, nem volt bántó, csak mert kimondhatatlan volt és felfejthetetlen, mégis való, percnyi nyugtalanságot keltett. Olyasmit, mint egy sejtelem. Mint valami vagy valaki, amire, akire nagyon várunk.
    Ez – a jobb szó híján – hangulat vagy megérintettség mintha nyomtalanul elszállt volna az újabb események sodrában. A díszebéd feszesen társalgó résztvevőinek körében és a búcsúvacsora vendégseregletében örökre elfelejtődni látszott. Majd elnyelte a gyors csomagolás igyekezete. S a látvány látvány hátán. Még egy séta a vasárnap rövid délelőttjén csaknem alvó fővárosban. Egy pillantásra a téli kikötő. Repülőtér. Felszállás a koradélutáni estében. A világosság elhalása odaföntről nézvést. A viharos út.
    Fél évig szunnyadt érintetlenül. Mi is? Emlék? Ki nem gondolt gondolat? A még nem gondolt gondolat? A még nem gondolat, de már több mint érzéki benyomások kavargása? S egyszer csak sodróbb lendülettel, mint az eredeti élmény maga, a legváratlanabb pillanatban felszínre tör. Ellenőrizhetetlenül, önkényeskedve, követelőzve. A helyszín: egy tanterem. Tanóra. Orosz Éva Andrea Csehov Sirályát tanítja a zeneművészeti szakközépiskola 11. osztályában. Jó hallgatni a szép beszédű tanárnőt – a látogatásnak tulajdonképpeni céljáról is megfeledkezve. A jellegzetes csehovi miliőről beszélnek – a tanárnő és a gyerekek. A tanárnő felmutat egy képet: „Tó, felhő, sziget”. Orosz István rézkarcát. A magyarázatot elnyomja a ráeszmélés hevessége: ebben a pillanatban pontosan tudja, mi is annak a fél évvel, aztán pedig majd másfél évtizeddel korábbi tavi látványnak a rendeltetése. A gomolygó öntudatlanságból valami tudatosult. Ám még mindig kimondhatatlannak, megnevezhetetlennek maradva. Magában tartva továbbra is a titokzatos lehetőséget: a káoszból majdan megformálódó tartalmat.
    Egy újabb egész esztendő vonul el: zord és zajos, csöppet sem lírai esztendő. Sok gyásszal a végén. Minden elmélyülésre, elcsendesedésre alkalmatos egy-két, olykor fél napért is külön meg kell küzdeni.
    Ezúttal a forma felől közelítve – pontosabban a formával való játszódással – jut el ugyanoda: a gondolatelőttes káosz és a nyelvi kikristályosodás közötti belső útban arra a pontra, amelyen már egyszer megállott. Kétszer tizenegy (az I. rész 4. sorában megzökkenő) ötödfeles jambus a lermontovi rímegyüttessel kombinálva. Az első sorok hevenyészett lejegyzésekor még bizonytalan, innen hová juthatni el. A nem túl testes forma és az emlékfoszlányok találkozásában milyen tartalom bontakozik ki? (Nem tudhatni, hiszen a vers nem egyszerűen egykori hangulatok egymásra montírozásáért, nem azoknak a bizonyos egyszeri élményeknek a rögzítéséért íródik. Ha emlékidézés, élményfelmondás volna csupán, nem kellett volna legalább másfél évig az öntudatlanság homályában lappangania a témának. Az élmény ugyanis lejegyezhető – keletkezése pillanatában – akár a napló közvetlenségével is.) Lehetetlen még látni a kétszer tizenegy sort összekötő címet: Tükröződések. S hogy mi tükröződik, miben? Mi által?
    E ponton engedtessék meg a szerzőnek visszavonulnia. Az olvasóra bízva (ha lesznek olvasói) az értelmezést. A verssé szerveződést megindító élményegyüttes fölidézése ellenére is hadd kísértse a lehetetlent: a rejtőzködő megmutatkozást. A megmutatkozó rejtőzködést.