Gömöri György

 

Beszámoló a keresztény
fegyverek fényes és
dicsőséges győzelméről
az oszmán törökön

 

1.

A Kahlenbergről letekintve
látni hogy nincs veszteni való idő
a Burgtól a Schottentorig
már kő alig kövön csak romra rom
a jezsuiták a Stefanskirche tornyából
éhségtől homályos szemmel kémlelik
a felmentő sisakok fényjelzéseit
A macskákat szőröstül-bőröstül
utóbb már a patkányokat is
Pörög a borsó szorgosak
a török aknászok
már nem sokáig
időnk
homokszemcsékkel mérhető

2.

karmazsinvörös palota-sátor
hatalmasan lobog a szélben
vértől iszamosak az árkok
sikongó lányokat szögez földhöz a handzsár
habos szájú tevék kifordult szemgolyókkal
öklüket rázó janicsárok
„A Prófétára mondom: itt a Király maga!”
hát vágta előre
feje hull a szelíd struccmadárnak
kiömlik a porba a mandulatej
s porral elegyül
sörbet füge pálma sok déli gyümölcs

3.

„Uram” mondtam „örülök hogy csekély
szolgálatot tehettem Önnek”
de még a kalapjához se nyúlt
ekkora paraszt is csak egy Habsburg lehet
A Nagyvezér ízlését nem dícsérhetem eléggé
c’est vraiment un galant homme
sok szép ajándékkal lepett meg
ha nem is épp önszántából
lelkem Marisenykám
Thököly üzent: tárgyalni kíván
közben se takarmány se prófunt
a szegény lovaknak felkopik az álla
rekkenő hőség a sereget tizedeli a vérhas
lopkodják málháimat
Te Deum ide Te Deum oda
a pénzt amit a pápa
nekünk küldött
az osztrákok bezsebelték
 

 

Egy „történelmi” vers elemzése

    Gyerekkoromban az u.n. beszéd- és értelemgyakorlatok mellett kedvenc tantárgyaim a történelem és a földrajz voltak. Ez mintegy jelezte, hogy később milyen verseket fogok írni: olyanokat, amelyekben hasznosíthatom e két területről szerzett ismereteimet. Persze vannak teljesen képekből összeálló, saját érzelmeimet és gondolataimat megjelenítő verseim is, de amióta a versírás életformám részévé lett, egyre-másra születnek az idő-tér koordinátán elhelyezett szerep-szövegeim. Így a hajdani Egyetemi ifjúság c. lapban (1954-ben vagy 55-ben?) közölt első versem Szenczi Molnár Albert alakját idézte, akit a heidelbergi dúlás idején spanyol zsoldosok megkínoztak, hogy „adja ki a kincseit”. Talán még ennél is korábban, 1954 májusában jelent meg az Irodalmi újság-ban „Balassi Krakkóban” című versem, amit azért írhattam meg, mert 19 éves fejjel a Magyar Írószövetség ösztöndíjával sikerült eljutnom a hajdani koronázó városba, s megvolt a kellő helyszínismeretem ahhoz, hogy el tudjak képzelni egy kissé romantikus módon felfogott tizenhatodik századbeli „bujdosást”.
    Mindezt bevezetésnek szánom a hetvenes évek második felében írt és először a müncheni Új Látóhatár 1980/2 számában közölt versemhez, aminek hátterét és egyes utalásait igyekszem a továbbiakban megmagyarázni, bár úgy gondolom, ha egy vers jó, nem baj, ha nem minden sorát értjük pontosan. De azért vágjunk csak bele. Már maga a cím későbarokkos hangulatot próbál teremteni: „Beszámoló a keresztény fegyverek fényes és dicsőséges győzelméről az oszmán törökön”. Jóllehet korabeli szövegek is íródtak, vagy íródhattak ilyen cím alatt, ezesetben a szándék világos: egy vagy több történelmi epizód újjáteremtésére teszek kísérletet. A magyar história ismerőinek alighanem azonnal „beugrik” az esemény helye és dátuma: Bécs, 1683. Igen, Bécs sikertelen török ostromáról és Kara Musztafa vereségéről szól a vers, amely három epizódot ragad ki egy eseménysorozatból, kissé a modern filmtechnika alkalmazásával – a képzelet lencséjét ráfókuszolom három jelenetre.
    Bécset a török egyszer már – pár évvel Mohács után – sikertelenül ostrom alá vette. De 1683-ban, nem egész két évtizeddel a szerencsétlen vasvári béke után sokkal közelebb jutott céljához. A lengyelekkel szövetséges császári sereg szinte az utolsó pillanatban mentette fel az ostromlott várost. Magyar szempontból ez nem volt egyértelműen pozitív fejlemény – I. Lipót, ahogy azt mondani szokás, „közutálatnak örvendett” az akkori Magyarország nagyobbik részén nemcsak defenzív törökpolitikája, hanem vad protestánsüldözése és a nemesi jogok megnyirbálása miatt. Igaz ugyan, hogy az 1681 áprilisában megtartott soproni országgyűlés sokat javított a korábban tűrhetetlennek érzett helyzeten, de Thököly Imre 1677–83 közötti sikereiért jórészt a lipóti önkényeskedés volt felelős. Bécs bevétele Lipót megalázását jelentette volna, s így, meglehet, nem egy korabeli magyar protestáns vágyálmai közé tartozott, de Thököly, mint a szultán szövetségese, 1681-től megkapta a „kereszténység ellensége” címet, s az igazat megvallva, nem valószínű, hogy örült volna a teljes török győzelemnek. Csak segédcsapatként működött a török mellett Pozsony tájékán, s mennyi hasznot húzott volna Bécs bevételéből? Mint Felső-Magyarország fejedelme, megmaradhatott volna a török vazallusának – de hosszútávon kérdéses, mennyire lett volna ez a kis „ütközőállam” életképes. Kara Musztafa veresége viszont őt is visszavonulásra késztette és rossz taktikájának következtében 1685-re (amikor a váradi pasa letartóztatta) szinte mindent elvesztett, amit korábban megszerzett.
    Bécs török ostroma 1683 júliusától szeptember 12-ig tartott. Versem első része azt az állapotot idézi, amikor a bécsiek már alig bíznak a felmentésben – Stahremberg gróf már alig tudja tartani a falakat, megfogyatkozott védőserege barrikádokat emel Bécs utcáin, készülve a végső rohamra. A városban éhinség dúl, a török aknászok alagutakat fúrnak; azt, hogy ez hol történik, a védők dobra helyezett borsószemek pörgéséből tudják megállapítani. A végső török roham már csak napok, talán órák kérdése: mint a homokórán, „időnk / homokszemcsékkel mérhető”.
    A második részben a Bécs falai körül húzódó török táborban kitört pánikot idézem, azt, amikor a Szobieszki János (Jan Sobieski) király vezette lengyel lovasság lezúdult a hegyről és áttörte a török-tatár sereg védővonalát. Bár a Lotharingiai Károly vezette császáriak is jól harcoltak, a csata sorsát mégis a lengyel lovasroham döntötte el – Kara Musztafa testőrsége egy szálig elesett, ő maga menekülésre kényszerült (lásd: Varga J. János, A fogyó félhold árnyékában, Gondolat, 1986, 60 oldal). A versben felsorolt tények többsége (már nem tudom, milyen forrásmunkában olvastam) szó szerint igaz: a Nagyvezér vörös sátra, csakúgy, mint a menekülő janicsárok rémülete, akik már több csatában találkoztak Szobieszkivel, s akikre maga a név bűvös erővel hatott. Menekülésük előtt a törökök keresztény foglyaik nagyrészét lemészárolták – köztük a Nagyvezér háremhölgyeit is. A második rész utolsó sorában említett „sörbet füge pálma” persze olvasás-reminiszcenciákat ébreszthet (természetesen szándékosan), hiszen az ugyancsak török környezetben játszódó „Szondi két apródjá”-ból van ide beemelve.
    Így jutunk el a harmadik részhez, amelynek szövege Szobieszki János lengyel királynak feleségéhez, a francia születésű Marisenykához írt leveleiből van összevágva. A beszélő személy tehát a király, akinek uralkodása fénypontját jelenti a bécsi győzelem – a protokoll szabályai szerint Schwechátnál találkozott a Császárral. Nem szólva arról, hogy a két uralkodó lóhátról értekezett egymással (latinul), Szobieszkinek nem volt módja arra, hogy fiát, Jakabot bemutassa, mert I. Lipót egyszerűen semmibe vette a király kíséretét. Mi több, még kalapot sem emelt a (nem királyi vérből származó, tehát eleve „alacsonyabbrendűnek” vélt) lengyel királynak, akit ez a jelenet vérig sértett. Szobieszki egyébként arra is hajlandó volt, hogy közvetítsen Thököly és a császáriak között, másszóval különbséget tudott tenni a török és szövetségesei között. (Más kérdés, hogy ez a közvetítési kísérlet teljes kudarcot vallott). A vers befejező része, amely a drámát iróniával ellenpontozza, szintén a lengyel király egyik leveléből való – jóllehet Bécs alatt a lengyelek szép hadizsákmányra tettek szert, a pápa által küldött pénzt I. Lipót kincstárnoka egyszerűen eltulajdonította, magyarán: ellopta. (Legalábbis Szobieszki szerint; nem jártam utána, de feltételezem, hogy valóban így történt. A Habsburgoknak lehetnek „objektív” érdemeik Magyarország felszabadításában, de a karlócai béke után eltelt néhány évtizedben több kárt tettek az országban, mint a török az előző húsz évben. És akkor még nem is szóltam II. Rákóczi Ferencről... )
    Másszóval a fenti vers, bár nem igyekszik kisebbíteni Bécs felmentésének jelentőségét, megpróbálja más szemszögből nézni 1683-at, mint a történelemkönyvek többsége. Meglehet, ez az ironikus megközelítés segít áthidalni azt a roppant, 318 évnyi távolságot, ami az események óta eltelt; s ha valaki interpretációmban kuruc szimpátiát vél felfedezni, azt sem ellenzem. Dolgozószobámban ott függ a mélabús tekintetű Thököly Imre korabeli képe – szegény feje még reménytelenebbül volt száműzött török földön, mint híres mostohafia. S ha 1683-ra gondolok, az jut eszembe: a magyar történelemben csak elvétve nyílik választás jó és rossz között – többnyire két rossz közt választhatunk. Kara Musztafa veresége 1683-ban csak a kisebbik rosszt jelentette Magyarországnak.