Kukorelly Endre

Hazai szakaszok

A legkényelmesebb és a legszegényebb
valahogy mégiscsak feljutottak ide, és most
erről az emelkedésről néznek le
és föl, erről a
dombocskáról néznek.

A legkényelmesebb és a legszegényebb
már igazán régóta ácsorognak itt, de
még várniuk kell egy ideig biztosan,
mert, azt hiszem,
fölrobbant a technika.

Még szerencse, hogy elég erősek, látszik
rajtuk, simán el tudnának vonszolni egy
harckocsit a határig, nem? Vagy lehet, hogy
nem, mert túl kényelmes
lenne az egyikük ahhoz.

Most itt várnak, csak ne esne ennyire, és
lehetne valahol egy pad vagy legalább valami
tűzhely, meg egy étterem, az jó volna, mivel
tűrhetően főznének ott
a szakácsok, és viszonylag

olcsón, legalább még az itthoni árakhoz képest.
De kilátni mindenképp lehet, tessék csak, annyira
nincs még köd, és lassanként kigyulladnak lent
a villanykörték is,
mintha éppen nekik.

A városi közvilágítás. Mert a legkényelmesebb
is derék magyar ember, aki íme hajlandó
volt fölsétálni a hazáért erre a dombra,
és a legszegényebb
pedig körbemutat,

látod, ez az enyém is, mert én is csak
magyar vagyok, mint te, kedves barátom,
csak nem vagyok olyan kényelmes, ahogy
te pedig nem vagy olyan
szegény, mint én.

Az ironikus tónus

    Ma Mi Ma Monakóba’ jártam, s láttam 3 nőt 1 Bélában, ezt a rigmust Ma éjjel, egy viszonylag nem mély alvási fázisban álmodtam. Rögtön le is írtam a naptáram hátuljára. Félig-meddig biztos akkor is aludtam, ez meglátszik az írásomon, és reggel már nem emlékeztem a szövegre, csak arra, hogy valami volt, leírtam valamit az álmomból. Jónéhány évvel ezelőtt, a nyolcvanas évek végén, meglehetősen feszült helyzetben pár hétig leírtam az álmaim. Rendszeresen álmodtam, rendszeresen emlékeztem is rájuk. Fölébredtem és rögtön leírtam. Elég jó volt. Aztán valamiért abbahagytam, nyilván lustaságból. Versekkel sosem álmodok, soha nem álmodtam olyasmit, amit úgymond használni lehetett volna. Vagyis hát ha leírtam, akkor használtam is: ha leírom, használ, ez nagyjából így működik. Ezt a verset az Egy gyógynövény-kertből másoltam ki, a kötet második darabja. Rég nem volt a kezemben, furcsa valamit így nézni, az enyém, szívdarab, de hideg. Aztán egyből fölmelegszik, semmi vész, szerintem eléggé rendben is van, nem? Hazafias vers. Azt hiszem így kell hazafias költeményt írni. Olyasmi álomszerű ügy, de nem álmodtam, hanem az volt, hogy egyszer fölvittem egy német lányt a Hármashatár-hegyre panorámát mutatni, és akkor jutott eszembe: az jutott eszembe, hogy egy kényelmes meg egy szegény fölmennek a hegyre, és ha kényelmes és szegény, akkor legyen már a legkényelmesebb és a legszegényebb. Hogy fölrobbant a technika, azt olvastam v.hol. Harckocsit a határig, ezt nem magyarázom meg, lehet, hogy túl kényelmes vagyok hozzá. A többi némileg realizmus, étterem, az jó volna, mivel tűrhetően főznének ott a szakácsok, és viszonylag olcsón, legalább még az itthoni árakhoz képest, és lassanként kigyulladtak lent, tényleg, a villanykörték. A vége szép, tiszta hazafiság, alaposan sőt meglepően fölmegy, engem mindenképp meglep, úgy megy felfele, hogy közben megmarad a finom-ironikus tónus. Fölsétál a hazáért.

(2001. február 5.)