Villányi László

Kecske-híd

Én úgy álltam, mintha a hídon, ahogy Schiele meg-
    festette. Ne feledjük, 1913-at írunk, keleti eső esik,
    s mi talán a századfordulón néztünk először egy-
    másra.
A szél elsodorta kalapodat, gurult végig a Baross
    úton. Hajad elázott, nemlétező tető alá hátráltál,
    de lassanként szétfoszlott ruhád, kipirosodott bő-
    röd.
Akkor rémlett föl, hogy addig még hangodat sem
    hallottam, míg te minden szót ismersz tőlem. Így
    egészen másról beszéltünk, mint mondataink.
(Vizes hajadat igazgattad, pedig egyre formásabb lett,
    ahogy fejedhez simult. Egyszer majd elmesélem,
    kép lépésre onnan, naponta megálltam arcképed
    előtt.)

 

Egon Schiele és a győri lány

   Egon Schiele – egy szeszgyáros meghívására – Győrött töltötte 1913 szilveszterét. Ekkor fedezte fel, s festette meg a Mosoni-Duna fölé épült fahidat, melyet hosszú lábai miatt japánosnak érzett, a győriek pedig éppen emiatt nevezték Kecske-hídnak. Az 1920-as évek végéig állt ez a keskeny, csupán gyalogosforgalomra tervezett építmény, összekötve Győrt a Szigetközzel.
   A versben szereplő lány a vasútállomás előtt – ahova Schiele 1913-ban megérkezett – a gimnazisták csoportjából nézett rám, hosszan, hogy meg tudjam jegyezni arcát. Így nézett néhány év múlva Alázat című könyvem bemutatóján is, majd akkor, amikor a Révfaluba vezető – a Kecske-híd helyére épült – hídon beszélgettem valakivel, s ő lassan elsétált mellettünk. Újabb év múltán akkor bólintottam először felé, s köszönt vissza, amikor a révfalusi híd íve volt a háttér találkozásunkhoz.
    Az alma íze című kötetem megjelenésekor a könyvesboltban hozzám lépett egy kedves nénike, kérve, a könyvet unokájának dedikáljam, s hozzátette, biztosan tudom kiről van szó, hiszen az egyik legszebb lány a városban, ráadásul én vagyok a kedvenc költője. Nem is volt kétségem afelől, kinek a nagymamája tartja kezében verseimet.
   Egy év múltán, a Baross úton, a könyvesbolt előtt szinte beleütköztem a lányba. Néhány másodpercig álltunk csak, s aztán a köszönésnél nem futotta többre, talán az eső miatt sem. Ahogy távolodtam, arra gondoltam, ez a lány verseim okán mindent tud rólam, bizonyára azt is, hogy egykor újra meg újra megnéztem fényképét az érettségi tablón, a könyvesbolt kirakatában.
   A versben megtörténhetett – ami a valóságban nem – hogy megállunk, s beszélni kezdek a lányhoz, akárha 1913-at írtunk volna, ami az ő szecessziós szépségéből következett, ezért találtam ki a kalapot, ekként kerülhetett „képbe” Schiele, aki miatt az eső jelzője a „keleti” lett, s vetült általa és az elmondott emlékek által a Baross útra a Kecske-híd.