Hetényi Zsuzsa

A pokol tornácán

Szolzsenyicin*

 

   Szolzsenyicin köteteit a kelet-európai értelmiségiek a hetvenes években újságpapírba kötve kapták kölcsön, egy-két éjszaka alatt olvasták ki zárt ajtók mögött, kézről kézre adták. Nyugat-Európában A GULag-szigetcsoport a ‘68-as nemzedék nagy kiábrándulását, a baloldali mozgalmak válságát mélyítette el. Szolzsenyicin egymaga több nemzedéket világosított föl, és előkészítette őket a Szovjetunió összeomlására. Bármily ellentmondásos az író egyénisége vagy későbbi pályája, a kommunizmus hazugságaival egyedül szembeszálló szakállas próféta alakja minden más arcánál élesebben vésődött bele a XX. század történetébe.
   Egyénisége már igen fiatalon készen állt erre a szerepre, csak irányultsága volt más a kezdetekben. A doni Rosztovban iskolai évei alatt élenjárt mind osztálymegbízottként, mind a futballcsapat kapitányaként, mind a színjátszócsoportban. Nem okozott számára belső konfliktust, hogy szülei vagyonos parasztok voltak, igaz, édesapja még születése előtt egy vadászati balesetben meghalt, s nagyapját volt béresei bújtatták haláláig. Az író egyébként apai nevét Iszaakjevicsből Iszajevicsre változtatta, nem tudni, miért. A korai évek templombajárása elfelejtődött, miután az utolsó templomot is lerombolták az egyház elleni kampányban, 1929-ben. Lelkes komszomol-tagként már fiatalon foglalkoztatták ideológiai kérdések, R-17 címmel az orosz forradalomról készített feljegyzéseket (R – utalás a Revolúcióra, és a Rusz ősi országnévre is). A matematika szak mellett levelezőként a moszkvai Filozófiai, Irodalmi és Művészeti Főiskolára is beiratkozott, a marxizmussal foglalkozott behatóan. Amint későbbi cikkeiben öngúnnyal emlegeti, Zotovhoz, A Kocsetovka állomáson történt című novellája főhőséhez hasonlóan ő is Marx műveiben kereste az eredeti igazságot. Ez a novella már háborús élményt dolgoz fel: alig kezdett tanítani 1941-ben, behívták, a légifelderítésnél szolgált Orjoltól Kelet-Poroszországig,, 1945 elején kivezette csapatát a bekerítésből, erről a hőstettről parancsnoka részletesen ír abban az igen előírásosan pozitív jellemzésben, amelyet már 1946-ban, Szolzsenyicin letartóztatása után egy évvel írt. Ezt az eseményt A füstön át című novellában látjuk viszont. Szolzsenyicint a fronton működő kémelhárítás (szmers) leplezte le: elolvasták leveleit, amelyekben a szovjet rendszert illető kételyeit osztotta meg barátjával, s ahol Lenint gúnyosan Vovkának (ami kb. Lackó), Sztálint pedig bandafőnöknek titulálta. A hírhedt 58-as törvénycikk, a “hazaárulás” két alparagrafusa alapján nyolc évi lágerre ítélték. Ettől kezdve életrajza életművének szerves része.
   A nyolc év munkatábor gyúrta olyannak Szolzsenyicint, amilyennek a világ megismerte. Rövid börtön (Lubjanka, Butirka) és átmeneti tábor (Novij Jeruszalim) után 1946-ban egy moszkvai építkezésen kezdte lágeréveit a Kalugai kapunál, itteni élményeihez kapcsolódik A kopasz és a lágerkurva című színműve. A marfinói saraska három évét (1947-1950) A pokol tornáca, a kazahsztáni munkatábort az Ivan Gyenyiszovics egy napja, a taskenti betegséget és a rákkal folytatott küzdelmet a Rákosztály örökíti meg. A saraska, az elit-tábor, ahol az értelmiség tudományos kutatómunkájával a felderítést és az állambiztonsági szerveket szolgálta, páratlanul gazdag emberi közegnek bizonyult az író szellemi és erkölcsi formálódásához. Szolzsenyicin még itt kezdett írni egy poémát (Az én kis utam), amelyet egy rózsafüzér segítségével memorizált. Az évekig ismételgetett önéletrajzi eposz 8. fejezetét később Porosz éjszakák, a 9. fejezetet pedig Győztesek lakomája címmel rekonstruálta. Kazahsztanban résztvett az 1952-es ekibasztuzi lágerlázadásban, amelyet a későbbi A tankok tudják, mi az igazság című drámában dolgozott fel és A GULag-szigetcsoportban részletesen leír. A lázadás után pár nappal Szolzsenyicint a lágerorvos megoperálta, a rákos daganatból vett minta vizsgálati eredményei egy külső laborban elvesztek. Az író egy év múlva szabadult, Sztálin halála előtt egy hónappal. „Örök kényszerlakhelyül” egy sivatag szélén lévő kazah ault jelöltek ki számára, ahol egy kis házat is vett. Apró betűvel körmölt írásait pezsgősüvegekbe zárva elásta. ‘sszel újabb daganata alakult ki, próbálta gyógyítani magát, majd 1955-ben engedélyt kapott, hogy Taskentbe utazzon gyógykezelésre. Kétszer utazott besugárzásra szinte a halál küszöbén, ahogyan regényhőse, Kosztoglotov is (Rákosztály). Közben szinte állandóan írt, és amikor rákos daganata felszívódott, véglegessé vált az a hite, hogy az írás számára elhivatás, olyan szent feladat, amely életben tartja.
   1956-ban rehabilitálták. Moszkvába, majd Rosztovba tért vissza, s egy vidéki iskolában helyezkedett el – innen a Matrjona háza novella története. Ismét feleségül vette első feleségét, Natalja Resetovszkaját, aki a lágerévek alatt elvált tőle és férjhez is ment. 1957 és 1959 között Rjazanyban lakott, tanított és írta a Rákosztályt. 1959-ben három hét alatt elkészült az Ivan Gyenyiszovics..., születik A tankok tudják, mi az igazság és a A fény, amely benned van (eredeti címe Gyertyák a szélben). 1961-ben keletkeznek a Morzsák – e sajátos rövid novellák az életbe való visszatérés etűdei, műfajuk Turgenyev Versek prózában ciklusára nyúlik vissza. Szolzsenyicin a XXII. pártkongresszus után megkísérelte az Ivan Gyenyiszovics... publikálását, a kéziratot Lev Kopelev germanista, egykori marfinói rabtársa vitte el a Novij Mir szerkesztőségébe, Tvardovszkijnak. Ezzel egyidőben az író minden írását elrejtette felesége barátjánál, Teusnál, aki antropozófus volt. Az Ivan Gyenyiszovics... publikálását személyesen Hruscsov engedélyezte (Novij Mir 1962.11.). Szolzsenyicin rövid időn belül világhíres lett. Szolzsenyicin az Ivan Gyenyiszovics...-ra érkezett olvasói levelekből antológiát állított össze. Lényegében így kezdte gyűjteni anyagát a A GULag-szigetcsoporthoz.
   A Pravda hamarosan közölte A Krecsetovkai állomáson történt egy részletét, amely később teljes terjedelmében is megjelent a Matrjona házával együtt. Hruscsov személyesen is találkozott az íróval egy kremli fogadáson. Az ügy érdekében már rendelésre készült. Az írót Lenin-díjra jelölték. S miközben egyszerre két másik könyvet is írt, A GULag...- ot és a Rákosztályt, elkezdte tisztogatni A pokol tornáca kéziratát, hogy a cenzúra számára elfogadható változatot készítsen. Lassan feltűntek az első ellenséges kritikák. Mint később, a Fejjel a falnak című könyvében (a kiadókkal és a cenzúrával folytatott hadakozások történetében) írta, ekkoriban a sikerek hevében túl közel került az “udvari” pártkörökhöz. A hatalommal való egyezkedés kísértésétől a történelem mentette meg: Hruscsov bukása után nem kapta meg a Lenin-díjat,.
   Művei szamizdatban terjedtek. A pokol tornácának megcsonkított változata, amelyet Tvardovszkij személyesen olvasott el (kifejezetten ezért utazott Rjazanyba három napra), már nem jelenhetett meg. Szolzsenyicin újra belefogott az R-17 írásába (ebből nő ki később a Vörös kerék), járta az országot, keresve az 1920-21-es tambovi parasztfelkelés szemtanúit.
   1965-ben Teusnál házkutatást rendeztek, és elvitték az összes ott elrejtett kéziratot. Szolzsenyicin váltogatott színhelyeken rejtőzködve gőzerővel folytatta az írást, elsősorban A GULag-szigetcsoportét, amelyet 1968-ban fejezett be. 1966-ban zajlott le a Szinyavszkij-Danyiel írópáros pere, s ez korszakhatárt jelentett az értelmiség számára: az írók többsége szinte illegalitásba vonult. A Novij Mir még közölte a Tarisznyás Zahart, de a Rákosztály, amelyet az Írószövetség gyűlése Kaverin támogató véleményével kiadásra javasolt, már nem ment át a szűrőn.
   1967-ben Szolzsenyicin nyílt levelet intézett az Írószövetség IV. kongresszusához azzal a javaslattal, hogy érjék el a cenzúra eltörlését. Válaszul Solohov azt követelte, hogy Szolzsenyicint ne hagyják írni, tiltsák be. A nyílt harc időszaka következett. Szolzsenyicin egyre inkább úgy érezte, küldetést teljesít. Az ellenzékiek között is magányos maradt, még Szaharovval sem értett egyet (különösen az emberiség haladásáról szóló elméletével).
   A Rákosztály kézirata már levonatban vesztegelt a Novij Mirben, az Írószövetségen belüli harcok folytatódtak, Szolzsenyicin ismét külön élt a feleségétől, írta a Tizennégy augusztusát, amikor 1968-ban a Times rangos irodalmi mellékletében megjelent a Rákosztály egy részlete, majd a regény önálló kiadásban, valamint A pokol tornáca is Nyugaton. A prágai tavasz hírnökeként a Rákosztály egy részlete a cseh Plamen folyóiratban is napvilágot látott. Alig pár hét múlva Szolzsenyicin a szovjet csapatok bevonulása ellen írt röpcédulát: “Szovjetnek lenni szégyen!”, de ekkor nem tette közzé, hogy ne tegye kockára A GULag... kéziratát, amelynek mikrofilmjét 1968-ben csempészte Nyugatra Vagyim Andrejev, Leonyid Andrejev író fia. A párizsi ‘68-as diáklázadás évében Szolzsenyicin kapta a legjobb külföldi regénynek járó francia díjat.
   A harcok és az írás közepette Szolzsenyicint aktívan segítette új társa, későbbi második felesége, Natalja Szvetlova, maga is régi ellenzéki. Kéziratait gondozta, biztosította a feltételeket, hogy Szolzsenyicin írhasson, s e csöppet sem nyugodt élet közepette három fiút is szült igen rövid időn belül (Jermolaj 1970, Ignat 1972, Sztyepan 1973).
   Szolzsenyicinnek 1970-ben ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat François Mauriac francia író javaslatára, az indoklás szerint “azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”. Az író nem mert elutazni a díj átvételére, attól tartott, hogy nem engedik majd vissza az országba. A Nobel-bizottság 1972-ben a moszkvai svéd követségen tervezte a díj átadását, ami azonban a svédek politikai óvatossága miatt elmaradt. Két év múlva annak a Solohovnak ítélték és adták át a díjat, aki Szolzsenyicin betiltását követelte...
   Szolzsenyicinnek nem volt bejelentett lakcíme, válóperét húzták-halasztották. Barátoknál lakott ideiglenesen: Kornyej Csukovszkij írónál, Msztyiszlav Rosztropovics karmesternél, – élettársával és gyermekével együtt nem lakhatott, megtiltották a “hivatalos szervek”, hiába tiltakozott levélben a belügyminiszternél.
   Pimen pártriarkához intézett Húsvéti levelében (1972) azzal vádolta az egyházi vezetést, hogy Isten követése helyett lepaktált a hatalommal.
   1973-ban Szolzsenyicin gépírónőjét három napig vallatták a KGB-ben, amíg be nem ismerte, hogy az író tudta nélkül elrejtett egy példányt A GULag-szigetcsoport másolataiból. Voronyanszkaját ezek után lakásán találták meg holtan, felakasztva. A hírre az író üzent Nyugatra: adják ki a művet. 1973 decemberében megjelent A GULag-szigetcsoport első kötete Párizsban, oroszul. 1974. február 12-én az író felhívást tett közzé: ellenállásra és a hazugság felszámolására szólított fel. Másnap letartóztatták, megfosztották állampolgárságától és különrepülőgéppel külföldre toloncolták. Németországban Heinrich Böll fogadta. Szolzsenyicin első dolga volt, hogy megjelentesse a fél évvel azelőtt elküldött levelét A Szovjetunió vezéreihez, majd rövidesen bemutatta a Sziklatömbök alól című vallásos és nemzeti hangvételű cikkgyűjteményét, benne három cikkével (Újra magunkhoz térünk és levegőhöz jutunk, Megbánás és önkorlátozás, mint a nemzeti élet kategóriái, Áltanultak).
   Nyugaton éles polémiát folytatott az orosz emigránsok legkülönbözőbb csoportjaival és képviselőivel, köztük egykori barátaival is, az orosz történelem értelmezéséről, a műveiben szereplő egyes tények valódiságáról és Oroszország jövőjéről. A vitában nem ritkák a durva hangvételű cikkek, amelyben az írót Khomeini ajatollahnak, a hazugság ellen prédikáló hazugnak, reakciós monarchistának, nagyzási hóbortban szenvedő egoistának vagy antiszemitának nevezik. Pamfletek születnek róla (a legszínvonalasabb szatíra Szim Szimics alakja Vojnovics könyvében, a Moszkva 2042-ben).
   A Nyugat sem azt kapta, amit várt: Szolzsenyicin híres Harvard egyetemi évnyitó beszédében (1978) a demokrácia dicshimnusza helyett a fogyasztói társadalom lesújtó kritikáját adta, vádolta a Nyugat közömbösségét, lelki kiüresedését és habzsoló, önmérsékletet nem ismerő életmódját. 1976 és 1994 között Vermont államban Cavendish mellett vásárolt birtokán élt családjával a világtól elzárva, az írásnak szentelve minden percét. 1983-tól hét évig interjút sem adott. 1978-tól Párizsban adták ki összegyűjtött műveit, az YMCA-Press keresztény kiadónak maga az író és felesége készítették elő a szövegeket. Ekkor jelent meg A pokol tornácának eredeti, 96 fejezetes változata (a rövidített 87 fejezetből állt). A sorozatba nem került bele a Fejjel a falnak. A Vörös kerék első köteteit újraírta, majd a nagy lélegzetű mű lezárult a negyedik résszel.
   Szolzsenyicin fáradhatatlan polemista. A Vörös kerék kritikusai ellen írott vitairata (A mi pluralistáink, 1982) az emigrációban élő pályatársak, ismerősök és barátok (Amalrik, Jefim Etkind, Lev Kopelev és Andrej Szinyavszkij) cikkeit kritizálja és szemükre hányja: mindent előre lehetett tudni az orosz történelemben, ahogy ő azt “csomópontok”-ba gyűjtötte a Vörös kerékben.
   Szolzsenyicin kijelentette, hogy műveinek oroszországi publikálásához csak akkor járul hozzá, ha megjelenik A GULag... 1988-ban tizenhat neves író és értelmiségi Gorbacsovhoz címzett levélben tiltakozott a publikálásának késlekedése miatt, de még egy évnek kellett eltelnie, amíg a Novij Mir folytatásokban közölni kezdte.
   A kötetek egymást követik azóta is. 1990-ben nagy port vert fel a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című brosúra. A GULag...- ért 1990-ben Állami díjat kapott, amelyet visszautasított. “Milliók szenvedéséről szól ez a könyv, nem gyűjthetek be vele elismeréseket” – nyilatkozta.
   1994-ben visszatelepült hazájába, Szibérián keresztül vezető körúton, szinte diadalmenetben vonult Moszkva felé. A főváros mellett vett nagy házat. Fiai Amerikában maradtak. Nem csatlakozott a rá igényt tartó egyik politikai párthoz vagy csoporthoz sem. Heti egy órás műsorát a televizióban az érdeklődés hiánya miatt megszüntették.
   Irodalmi munkássságának ismertetése előtt publicisztikáját tekintjük át, hogy eszmerendszerének ismeretében az olvasó könnyebben tájékozódjon erősen irányzatos szépirodalmi életművében.

   Előadás a Nobel-díj átadása alkalmából (1972-ben írott) beszédében költői képekkel ad hírt a szovjet táborokról és a szovjet valóság táborszerűségéről. A világirodalom szerinte a világméretű tisztánlátás és igazság eszköze. Tétlenséggel vádolja az ENSz-t, amely erkölcstelenné vált, nem védi a nemzeteket, csak a kormányok érdekeit szolgálja ki. Szolzsenyicin beszédében nem köszön semmit, nem tesz tiszteletköröket, hanem felhívást tesz közzé, amelyben a hazugság leleplezésére szólítja fel az írókat.
   A közvetlenül az emigráció után publikált kötetben (A sziklatömbök alól) szereplő írás, az Áltanultak (1974) az orosz értelmiséget és felelősségét veszi górcső alá. A címben szereplő fogalom, amelyet Szolzsenyicin alkotott (obrazovanscsina), magában foglalja az író minden megvetését. Az „obrazovanyec” orosz fül számára egy másik, egyáltalán nem hízelgő szót asszociál („zaszranyec”=beszari, szarházi). Szolzsenyicin a XIX. század önostorozó gondolkodóinak hagyományát folytatja vitairatában, amelyben metsző gúnnyal tekinti át a szamizdatban közzétett, értelmiségről szóló írásokat. Szövegének taktikája, hogy túlzó kijelentéseinek sorozatával gyűri maga alá az olvasót, aki lélegzetvételnyi időt sem talál a logikus és pártatlan gondolkodásra. „A manapság működő több ezer tudományos kutatóintézet felvirágoztatását az orosz falu és az orosz hagyományok szétrombolásával érték el” – hangzik egyik tipikus csúsztatása.
   Alapvető tétele, hogy az értelmiség felhígulásával létrejött nagyszámú „áltanult” réteg nem képviseli többé azokat az eszméket, amelyeket még a XIX. század hagyományozott rá. Nem törekszik már arra, hogy a néppel egységet alkosson, és főleg nem áll szemben a fennálló renddel az igazság nevében. Életeleme a hazugság, és semmilyen áldozat vállalására nem kész. Kiváltságokért, külföldi utakért, kiemelt élelmiszerellátásért és állami kitüntetésekért cserébe, vagy gyermekei jövőjéért aggódva kész bármit aláírni, behódolni, hazudni. Az értelmiség nem létezik, mert tagjai kispolgárokká váltak, akiknek konyhai politizálgatása nem segít az országon, csak lelkiismeretük megnyugtatására szolgál. Szolzsenyicin értékrendje szerint a gyermekeket inkább nélkülözésben, de erkölcsi tisztaságban nevelni, az igazság kimondásáért a szabadságvesztést is vállalni az egyetlen igaz út. Az erre kész „áldozatos elit” a jövő záloga.
   Felhívása nem tüntetésre, nyílt ellenállásra szólít, mindössze arra, „ne mondd, amit nem gondolsz”. Ez a belső lelki tartás, a lelkiismeret szerinti tiszta élet is azzal jár, hogy az ember elveszti munkahelyét, tanulási lehetőségeit, lemond a karrierről, de aki erre az útra lép, az életét nem kockáztatja. Szolzsenyicin a belső nemesedés, az egyének erkölcsének összeadódása révén reméli a társadalom megváltoztatását, hiszen aki a szovjet rendszert valaha megélte, elveszti az intézmények iránti bizalmát.
   A rendszerváltás módozatait illetően sem maradhatott néma a hazáját ostorozó író. Hogyan mentsük meg Oroszországot? (1990) című, „Töprengések” alcímű esszéje valójában nem az elmélkedések műfajába tartozik, hanem inkább kiáltványra emlékeztet. A szónoki stílus minden eszközével – pátoszteli körmondatokkal, metaforákkal, szóhalmozásokkal, költői kérdésekkel – él. Javasolja az orosz választási és igazgatási rendszer alulról építkező reformját.
   A helyi jogok kiszélesítésével kezdődő „kis térségek demokráciája” véleménye szerint a Nemzet és Föld alapján létrejött régi orosz falusi „mir”, a városi vecse és a XIX. századi zemsztvo intézményére vezethető vissza, és kiküszöböli a jelenleg demokratikusnak vélt vagy mondott rendszer veszélyeit. Az egyház kell képviselje az önfegyelmet, az önkorlátozást, amely tulajdonságok hiányában a pénzarisztokrácia uralkodik a szervezetlen kisebbség fölött. Szolzsenyicin helyteleníti a pártharcokat és a listás választást, mert a párt eredeti jelentése „rész”, s így jól tükrözi azt a kártékony szerepet, amelyet a Nemzet megosztásában játszik. A kelet-európai volt szocialista tábor országainak minél előbbi leválasztását javasolja, de nem elsősorban – mint várnánk – szabadságelvek alapján, hanem arra utalva, hogy azok már eddig is „kedvezményes ellátást” kaptak „a mi mindent megváltó nyersanyagainkból, most éljenek és virágozzanak szabadon, de fizessenek mindenért világpiaci árakon”. Szolzsenyicin ebben mintha a szovjet propagandaszövegeket követné: azt próbálták elhitetni az egyszerűbb oroszokkal, hogy a szovjet gazdaság (elsősorban ellátási) nehézségei arra vezethetőek vissza, hogy a Szovjetunió tartja el a szocialista országokat és az arab országokat is.

    Az „orosz kérdés” a XX. század végén (1994) című esszé mutatja, hogy Szolzsenyicin történelem-értelmezése és jövőképe szorosan összefügg. Elsősorban Kljucsevszkij Oroszország-történetére hivatkozva széles körű történelmi tablóját adja az orosz múltnak. Az első bolsevik I. Péter volt, aki a nép történelme, lelke és szelleme ellenében cselekedett, „az igazi orosz gyökér irtása” a bűne. A múlt uralkodói közül kevesen tudtak a földdel kapcsolatban maradni. Az uralkodók és a főnemesség érdekszférájából kieső Pomorje viszont a gazdag és szabad parasztság békésen művelt szigeteként az orosz jövő záloga tudott maradni, amint Szibéria is, amelyet a népi erők tettek gazdaggá. I. Miklós alakja is szokatlan értelmezésben szerepel. A dekabristák leverésekor a cár a terrorizmus ellen védte meg országát, és micsoda nemeslelkűséggel büntette a lázadókat, legalább is a szovjet leszámolásokhoz képest! Szolzsenyicin idealizálja az I. világháború előtti orosz gazdasági helyzetet, szerinte Oroszország virágzott az általános ingyenes egészségügyi ellátás, jól szerveződő érdekképviselet és kibontakozó, erőteljes gazdaság közepette, és ezt szakította meg a bolsevik forradalom.. Régebben is hangsúlyozta, hogy a „szovjet” és „orosz” szavakat a külföldiek rendre összecserélik, holott csakis szembeállításuk lehetséges (Miért veszélyes a Nyugatra nézve Oroszország hibás megítélése, 1980). A bolsevik ideológia Nyugatról átvett, nemzetellenes és ruszofób áramlat, és sok idegen származású volt a vezetésében – írja. A proletár messianizmus is az internacionalizmus egyik változata, tévútra vivő képzelgés (Megbánás és önkorlátozás mint a nemzeti élet kategóriái, 1973).
   Szolzsenyicin szerint az orosz történelem a hibás külpolitikai lépések története: az ország mindig akkor követett el hibákat, amikor történelmi határait átlépte, mások dolgaiba avatkozott, lett légyen ez a magyar szabadságharc leverése, a lengyelek bekebelezése vagy a balkáni kereszténység védelme, azaz amikor a pánszláv elmélet nevében megkísérelte területei kiterjesztését. Nézete szerint azonban a történelmi határokon belülre esnek az orosz többségű Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán. Az ország önállóan kell gondjait megoldja, hiszen a Nyugat többször is bizonyította önzését, például az intervenció idején és az 1917 után Szovjet-Oroszországba települő külföldi vállakozások „rablógazdálkodásakor” is.
   Szolzsenyicin sajátos nacionalizmusa és egyes irodalmi alakjai kapcsán felvetődött a kérdés, vajon antiszemitizmusnak minősülhet-e idegenellenessége. Hadd álljon itt erre egy idézet: „Ha azt mondjuk, «nemzeti hovatartozás», soha nem a vérre, hanem mindenkor a szellemre, a tudatra gondolunk. A vérkeveredéstől semmi sem függ. Évszázadok óta létezik viszont az orosz szellem, az orosz kultúra, és mindazok, akik lelkükkel, tudatukkal, szívük fájdalmával ragaszkodnak ehhez az örökséghez – oroszok.” (Páll Erna ford.) Úgy tűnik, Szolzsenyicin egy nehezen körülhatárolható oroszság (lélek, szellem, tudat) mellé asszimilálódó egyéneket hajlandó a nemzet részének tekinteni, és számára a közös történeti múlt és származás révén egyértelműen „oroszok” az ukránok és a belaruszok is, viszont a soknemzetiségű államban terveit megvalósíthatatlannak látja, a „veszélyeztetett, kihalóban lévő” oroszokat (!) félti, s ezért negatívak zsidó alakjai, akik Szolzsenyicin szemében idegen testrészek a nemzet egységesnek álmodott szerves organizmusában. Idén, 2001-ben megjelent könyve 200 év együtt (Az oroszországi zsidók története) azonban új fényt vet a kérdésre – Szolzsenyicin itt nyíltan hangoztatja antiszemita nézeteit. Ennek a nemzetszemléletnek pontos tükre az Ivan Gyenyiszovics egy napja nem orosz szereplőinek dinamikája. Az ukrán benderista Pavlo közel áll Ivanhoz, Cezar Markovics viszont irodán dolgozik, csomagokat kap, Ivannak ad belőle szolgálataiért. Alá- és fölérendeltségük azonban kölcsönös – Cezar gazdagabb és kivételezett, de ezért meg is vetik, le is nézik (még a csomagjára sem tud vigyázni), kicsit életképtelennek és főleg idegennek tekintik. Az észtek és lettek magukba zárkózva élnek, összetartanak, becsületesek, de szintén idegenek, kívülállók.

    Ivan Gyenyiszovics egy napja (1959, megjelent 1962) eredeti címe Scs-854 volt. Az író egy fennmaradt fényképén rabruháján a Scs-282-es számot viseli. Az Ivan név emblematikusan orosz. S a címben tovább mélyül az allegorikus értelmezés lehetősége: egy napról van szó, s ez az egy nap nemcsak a végtelen rabság egyforma napjai közül az egyik, hanem a kronotoposz, a tér-idő emberéletben elképzelhető határok közül kiemelése. Ivan Gyenyiszovics számára megszakadt a múlttal való kapcsolat: feleségére alig emlékszik, összezavarják a szőnyegfestéssel szerzett jó pénzekről szóló otthoni hírek, s évente engedélyezett két levelében nincs miről írnia. Ivan Gyenyiszovics számára nemcsak visszafelé, előre is zárt az idő: szabadulását nem tudja elképzelni, tudja, hogy mások is újabb büntetéseket kaptak, amikor lejárt az idejük, s már haza sem vágyik, mert nem tudja elképzelni a kinti életet. Ez az egy nap a történelmi idő-számegyenesen is csak azért felel meg egy konkrét 1951-es januári napnak, hogy pontosan tudjuk: a Sztálin-éra alatt történik mindez. Mint Szántó Gábor András rámutat, éppen az idő kettős ábrázolása vezethet el Szolzsenyicin alapvető mondandójához, amely a földi hamis törvény és az isteni igaz törvény szembeállításán alapul. A tábori lámpák és a fényszórók rendre elhomályosítják, túlragyogják a csillagokat. Még a nap is mintha oszlopok között látszana, és a fogoly első gondolata azt kérdi, nem húznak-e oda is szögesdrótot. A nap járását már nem veszik figyelembe a földi dolgok szabályozásához. Rendeletbe adták, hogy a nap nem délben, hanem egy órakor áll a legmagasabban – a szovjet kormány megváltoztatta a nagyapák hagyományozta szabályt. Vasárnap is dolgozni kell, nincs az isteni törvényben pihenésre rendelt hetedik nap. A harmincas években a gyárakban bevezetett, szocialista vívmányként elkönyvelt ötnapos munkahét révén az egész Szovjetunióban általánosan felszámolta a vasárnap és az egyházi ünnepek megtartásának ritmusát – öt nap munka után egy nap pihenő járt). Suhov időszemlélete egészen más. Számára a nap és a hold járása szabják meg az élet és a természet rendjét, valamint Isten égben őrlő malmai; az öreg holdat az isten csillagokra aprítja fel, azzal pótolja a lehullottakat. A népi hiedelem (a farkasnapocskáról szóló is) állandó természeti törvényekben, félelem szülte mitikus, naiv istenhittel örök körforgásként magyarázza a világot. Istenben mennydörgéskor kell hinni, és ha a hold nem látszik, akkor nincs is. A kesztyűbe rejtett fűrészdarabot is csak egy kis fohászkodó imádsággal előhívott szerencse segít bevinni a táborba. Az imádsággal azonban nem szabad visszaélni, nem attól változik a sors – Suhov az imákat az elutasított kérvényekhez hasonlítja (a szakirodalom ebben Suhov ateizmusát látja).
   Suhov istenhite nem tételes, tanult vallásosság, és nem is a baptista (eszméiben és nevével is Dosztojevszkijt idéző) Aljoska magatartásához hasonló ájtatos, bibliaolvasásba merülő megszállottság, amely jósággal és készséges alázattal párosul. Sem a pokol, sem a menny nem foglalkoztatja Suhovot. Ösztönös hívőnek alkotja meg az író, akinek számára Isten maga a természetes világrend, s mindenféle rend innen ered, a munkáé, a tisztességé, a túlélésé, és legfőképpen a szilárd értékeké. A szakirodalom felveti Suhov és Platon Karatajev párhuzamát (Tolsztoj: Háború és béke), holott ez a párhuzam inkább Aljoskára vonatkozhatna. Suhov hite, Karatajevéval szemben, nem is specifikusan pravoszláv hit. Nem hirdet békességet és belenyugvást, sőt, semmit nem hirdet, nem prédikál, inkább szűkszavú, szótlan. Nem népi primitív szent, de valami mégis Karatajevhez közelíti, és ez az írói szándék, hogy a kollektív oroszság egy tagjaként mutasson fel egy hús-vér, de allegorikussá emelt alakot.
   A Suhov tisztelte természeti rend alig észrevehetően felülkerekedik a novella vége felé. A nap felemelkedve kiszabadul az oszlopok közül, bíborvörös fénye szinte már melegít. Suhovnak a nap végét csak a napszállta jelzi, nem a kongatás – a munkaidő után is dolgozik, mert sajnálná a kárbaveszett habarcsot. Munkája lázadás, mert individuális cselekedet: csak azért tud tovább dolgozni, mert van saját, titokban rejtegetett vakolólapátja, amit nem kell leadni. A rabok tudják, hogy az égben őrlő malmok forgatják a földi időt: már az őket lágerbe juttató emberek is ‘letűntek’, ki maga is táborba, ki a halálba. „Láttam én már karón varjút” – mondaná erre a magyar népi bölcsesség. A lámpások fénye elhomályosul a holdfényben, a csillagok tündökölnek. A híres befejező mondatokban az ember alkotta időmérés is erőtlennek bizonyul a Nagy Körforgással szemben: „Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap. Büntetése így pergett le az első perctől az utolsóig, háromezerhatszázötven ilyen nap. És még három nap ráadás – a szökőévek miatt.” (Wessely László ford.)
   A lemeztelenített tér nincs megnevezve. Ez a tér-idő szerkezet és az egy központi szereplő körül zajló cselekmény sokkal inkább megfelel a novella műfajának, mintsem a kisregényének, ahogyan a kritikusok egy része nevezi az Ivan Gyenyiszovics...ot. „Hólepte, üres térség...”, „csípős, gonosz szél fújdogál kelet felől”, „szembe a széllel, szembe a vöröslő, felkelő nappal.” „Jobbról, balról, ameddig a szem ellát, hólepte síkság, egyetlenegy fa sem nő az egész sztyeppen” – így látjuk ezt a télideji sivatagot, ahol a díszletek is filozófiai teret sejtetnek.
   A magyarban Közszolgáltatási telepnek nevezett rettegett munkahely az 1962-es orosz szövegben Szocbitgorodok, azaz szocialista lakóváros volt. Jelenlegi változatában (az 1991-es orosz kiadásban) Szocgorodok, azaz szocialista város, ami az elbeszélés allegorikus értelmezését teszi lehetővé: ez maga a szocializmus. Milyen is az? A mű legelején olvassuk: „Az a szocváros pedig kietlen pusztaság, csupa behavazott meredély, és mielőtt bármihez kezdenének, gödröket kell ásni, oszlopokat állítani, és önmagukat szögesdróttal elkeríteni, nehogy megszökjenek. Azután jöhet az építkezés.” (saját ford. - H. Zs.) A szocializmus magunk teremtette fogolytábor egy kietlen pusztaságban, sugallja Szolzsenyicin ezzel a képpel, és e háttér előtt az egész cselekmény egzisztenciális eseménynek is tűnik.
   A magyar fordításban, illetve az eredetijéül szolgált 1962-es orosz szövegben, sőt, az ennek nyomán készült németországi kiadásban más eltérések is mutatkoznak a legújabban publikált változattól. Ebbe visszakerültek az olyasféle mondatok, hogy „a kocsikísérők akkoriban gépéusokkal (=ávósokkal – H. Zs.) járták a vonatokat”, ezt kihúzta a cenzúra a brigadéros történetéből. Újra szerepel az esti beszélgetésben az a történet, ahogy a kapitány a jaltai egyezmény aláírására érkezett amerikai küldöttet körbe kell vezesse Szevasztopolban, s a számára berendezett üzletet megrohamozzák az emberek, mert évek óta nem láttak fehér kenyeret és vajat. Kilgasz neve Kildigsz az új szövegben.
   A természet is csupasz, ellenséges: tél van, a fagy ugyanúgy átjárja a foglyok minden porcikáját, ahogyan a külső világ (rendszer, lágerrend) behatol az élet minden szférájába, és nem hagy ellenőrzés nélkül egy pillanatot sem. Miközben az embert a félelem és a túlélési ösztön magányossá teszi, állandóan kollektívába kényszerítve, kényszer-napirendben és menetoszlopokban, összeterelt tömegben oldódik föl maradék egyénisége. A táborban nem szabad egyedül járnia. Brigádban eszik, dolgozik és fekszik-kel a rab. A brigád ambivalens életkeret: kényszerközösség, de mégis közösség. A főnökség helyett szemmel tart, hiszen ha egy valaki késlekedik, mindenki bűnhődik miatta. Ugyanakkor munkaközösséget is alkot, a munkában egyéniségekké válhatnak tagjai, Ivan Suhov például a brigádvezetőnek is adhat tanácsot. Hierarchiája belső is: aki gyenge, segítséget kaphat, aki segít, emberi mivoltában felemelkedik, a besúgót, a sunyit kiközösítik. „A brigád mint egy nagy család.”, „A brigadéros édesapa.” Az író Suhov szemével a hagyományos orosz paraszti munkaközösségeket is láttatja a brigádban.
   Érdemes belegondolni, mit olvashatott ki a hatvanas évek szovjet olvasója ebből a novellából. A kritikusokhoz hasonlóan tévedhetett, s akár a munka (szocialista?) himnuszának vélhette a munka megtartó erejének, az orosz paraszt munkaszeretetének pszichológiailag hiteles belső ábrázolását. Suhov zavartan gondol a szőnyegfestéssel megkereshető könnyű pénzekre, amiről felesége ír a levelekben – szerinte annak a pénznek, amiért nem izzadt az ember, nem is lehet örülni. Szolzsenyicin a paraszti fizikai munka etikáját fejezi ki hősével. Ez a tevékenység egyértelműen rímel Szolzsenyicinnek az életrajzban említett írás-etikájára, az életbentartó elhivatás szinte eksztatikus, ugyanakkor kötelességszerű gyakorlására. Ilyen értelemben magának az építésnek, a falemelésnek szimbolikus értelmet is tulajdoníthat az olvasó (bár tudja, hogy Szolzsenyicin valóban dolgozott kőművesként a táborban, hogy Suhov prototípusával a háborúban találkozott, és realizmusa így minden ponton „hitelesen igazolt”.) Suhov nem a falért, nem az épületért dolgozik, hanem saját lelkének egészségéért, saját épüléséért, saját örömére. Így érezheti magát embernek, és szabadnak is.
   Egyik epizód jól megvilágítja, hogy Szolzsenyicin filozófiai, sőt, vallásfilozófiai síkon értelmezi az építést. Suhov már említett szűkszavúságára jellemző, hogy a süket Szenykával dolgozik együtt a legszívesebben, aki „mindenkinél okosabb, szó nélkül is megért mindent”, „együgyű”. A süketségnek ez a felfogása hasonló a jurogyivij, a „szent félkegyelmű” népi értelmezéséhez: aki bolond, annak összefüggéstelen mondatai mögött isteni kinyilatkoztatás sejlik, aki süket, annak fejében bizonyosan „bölcsebbek a gondolatok”. Szenyka „egész életében hallgat”, de a novellában megszólal kétszer. A kimondhatatlan tudásának szent aurája veszi körül, a szavak hiábavalóságának titka tragikus életéből fakad. Négyszer esett német fogságba, túlélte Buchenwaldot, onnan került orosz táborba.. Suhovval ők ketten jutnak legmesszebb vagy legmagasabbra az euforikus falemelési lázban, ők maradnak fent legtovább, a szabott időn túl, s ekkor a süket megszólal, és szóra fakad. Az építés szent folyamattá, a gyógyító, megtartó erő révén szimbolikussá válik, s ez a fal talán Salamon örökké épülő spirituális templomának a fala is, az emberiség javára munkálkodók közös építményében egy kicsi rész. Ugyanakkor ez a munka reálisan értelmetlen, bevégezhetetlen. A Hőerőmű torzója és az építkezésen uralkodó reménytelen összevisszaság (“félbehagyott épület”, „szétszórt házelemek”, „összetört kapcsoló”, „hulladék”) a szocialista építés Babel-tornyának is tűnhet, amelyet mit sem sejtve, a célokat nem is látva építenek a hatalom által iderendelt rabszolgák, egymás hulláin átlépve. Közismert, Szolzsenyicin műveiben is gyakran feltárt tény, hogy a szocialista presztizsépítkezések legtöbbjét a lágerek népe, a rabok milliói építették.
   Az Ivan Gyenyiszovics... narrációs módszere többrétegű. Az elbeszélő hangja még a harmadik személyű narrációban is átcsap Suhov belső monológjaiba, mondataiba, egyfajta közvetett szkaz-elbeszélésbe. „Családja is kétszer ír évente, de az ember nem ismeri ki magát az életükben.” „... hogy a parasztok ne a saját falujukban dolgozzanak, ez sehogy se fér a fejébe. Háziipart űznek talán?” E két hang egymásba fonódását a magyar fordításban különösen nehéz érzékelni, mert Wessely László pontos és hű fordítása (amelyben a lágerszavak magyarításához egy volt magyar recski foglyot kellett megkérnie) nem tudta átadni azt az elliptikus szintakszist, ritmikus egységekbe rendezett folklór elemekben (ismétlések, jelzőhátravetés) gazdag népi nyelvet, ami az elbeszélés sajátja. Nem sikerült a helyenként biblikus ünnepélyességbe átcsapó, bilinákra is emlékeztető anaforikus „és”-sel kezdődő mondatok ritmusát sem átmenteni.
   Az egybefonódó hangok ellenére Suhov egy percig sem szócsöve az írónak, gondolatai nem elvontak. Szolzsenyicin annál negatívabb alakoknak mutatja az elméleti vitákat folytató Cezart, a versíró lógós Vdovuskint és általában a volt értelmiséget (Fetyukov, a brigád sakálja, Der, a pallér). Mind könnyű munkát kapnak, mind lógósok. A szakirodalomban gyakran tárgyalt irodai jelenetben Cezar, a volt filmrendező Eizenstein filmjéről beszél. Itt nem Cezar esztétikai nézetei és nem is az író erről alkotott véleménye fontos, hanem Suhov helyzete. Egy hidegről jött, átfagyott fizikai munkás ácsorog az ajtóban, és várja, amíg a jóllakottabb, meleg irodában tétlenkedő társának odaadhatja az ebédjét, s azt reméli, talán kap belőle szolgálataiért. Eizenstein itt nem esztétikai vitatéma, hanem az életbenmaradáshoz szükségtelen úri huncutság.
   A hideg-meleg, kint-bent (anyag-lélek) ellentét motívummá nőve uralja a művet. A két hőmérő – a kinti, amelyik csak nem akar mínusz 41 fokot mutatni, hogy a lágerben maradhassanak, és a benti, az orvosi rendelőben, amelyik szintén megáll 37,2-nél – emblematikusan jelzik ezt az élet-halál ellentétet. „Kint huszonhét fok volt, Suhovban harminchét. Majd eldől, melyik az erősebb.” A plusz 41 fokos láz szabadulást jelentene a munka alól, de a betegnek halált. A 41 fok emlegetése, csakúgy, mint az ellenséges hidegben lecsupaszodott létezés, a redukált kronotoposz Zamjatyin két művére is utal, a Mi c. regényre és a Barlang c. novellára. Itt megvalósult az a világ, ahol (mint Zamjatyin antiutópiájában) az emberek számokat viselnek. (Szolzsenyicin igen nagyra becsülte Zamjatyint, akit a Nobel-díj beszédében a cenzúra alatt „befalazott” íróként említ Ahmatovával együtt.) Nemcsak a hőmérők, de a tárgyak általában felnagyítva, illetve jelentőségükben egy-egy pillanatban kizárólagossá válva jelennek meg. A saját készítésű kanál, a saját vakolólapát, a talált fűrészdarabka, a szájvédő rongy, a dédelgetett cipő mind személyessé teszik az életet, és a rabságban a birtoklás kivételes érzését adják.
   Lukács György tanulmánya (1965) szinte a szocialista realizmus győzelmének értékelte Szolzsenyicin novelláját, amikor azt hangsúlyozta, hogy a műben az élet valósághű részletét adja az író, aki ezzel elősegíti a szocializmus sztálini korszakának kritikáját és eljövendő korszakának megújulását. Későbbi kritikák ezt a nézetet ismételgették, átvették, sőt, még tovább mentek a szocialista eszmeiség taglalásában: Suhovnak, aki „alapvetően bízott a hatalomban”, „a szocialista társadalom alapvető eszméit” tulajdonították (E. Fehér Pál).
   Szolzsenyicin realizmusáról valóban fontos beszélni, de egészen más értelemben. Az író teljes életművén észrevehető (és egyre jobban), hogy mindig a valóságból vett élmény, történet és alak szolgál művei megírásához kiindulópontul. Maga utal rá, melyik alaknak ki volt a prototípusa, hol, mikor találkozott vele, hol lakott Matrjona, hogy tényleg volt a taskenti rákkórházban Tolsztoj-kötet – s ezeket az érveket, mint realizmusának ékes bizonyítékait nemcsak akkor sorolta elő, amikor a megvadult írószövetségi és pártkritikusok mindenféle cenzúrát szolgáló érveit verte vissza, hanem saját esszéiben és nyilatkozataiban is, összegyűjtött műveinek párizsi kiadásához írott előszavában is. Az író legendás kartotékrendszerében számon tartja minden egyes hősét és összes találkozásukat. Alakjainak nevét is a valóságból gyűjti, például Vera Gangart német nevét egy rosztovi gimnázium 1904-es évkönyvéből. Az életmű előrehaladtával egyre több dokumentumot illeszt műveibe, ami A Gulag...-ban tanúságtétel, de a Vörös kerékben már fellazítja a szépirodalmi műfajt. Szolzsenyicin ezt a műfajt polifonikus regénynek nevezi, azonban a szónak nem abban az értelmében, ahogyan Bahtyin Dosztojevszkij regényeiről szóló elméletében fejtette ki. A műfajok és a hősök sokféleségét és sokfelőliségét akarta az író e szóval jelölni. Az „igaz” és „valódi” diszkrepanciája, a szépirodalom és a dokumentarizmus belső feszültsége az egész életműre jellemző. A szövegek elemzése jól mutatja, hogy legtöbbször bennük rejlik a nagy művekre jellemző, motívumokból kibomló szimbolikus vagy parabolikus értelmezés lehetősége, s a szolzsenyicini irányzatosság valódi irodalmi struktúrákban jelenik meg.

   Ez a kettősség jellemzi két rövidebb remekművét, a Matrjona háza (1959-60) és a Tarisznyás Zahar ((1965) című novellákat. Matrjona háza a vágyott „legeslegbelső” Oroszországban, Közép-Oroszországban található. A helyszín nemcsak azért szimbolikus, mert a száműzetésből szabadult elbeszélő éppen oda törekszik, mert „szomjú lelke” nyugalmát keresi ott, el akar rejtőzni egy „zugban”, „begubózni” (ford. Elbert János). Itt nem bömböl a rádió (állandó motívuma a külső világ ellenséges behatolásának Szolzsenyicinnél, a Morzsákban is kipellengérezi). Az állomáson a felirat „Jegy nincs” fokozza a hely teljes elszigeteltségét. Kenyeret sem lehet kapni – és akaratlanul felidézzük: „nemcsak kenyérrel él az ember”, hisz az elbeszélőt is lelki éhség hajtotta ide: „az élet megtanított rá, hogy ne az evésben keressem a mindennapi lét értelmét”. Itt is van a magyar fordításban éppen az allegorikus jelentésrétegeket elfedő hiba. A munkát kereső elbeszélő „az N.-i területi oktatási osztály lépcsőjén” megy föl. Az orosz szövegben viszont a vlagyimiri oktatási osztályra megy. A szent és szimbolikus középpont lokusza nem tág, archetipikus értelmű, hanem a tulajdonnevek révén az ősi, erőteljes orosz kultúrához kapcsolódik: Vlagyimir kijevi nagyfejedelemhez, az elbeszélés első mondatában álló Murom városához, a népköltészeti bilinákban szereplő sűrű, sötét muromi erdőkhöz és Kazanyhoz, a „mély” Oroszország már Gogolnál is (Holt lelkek) szereplő jelképéhez. Szimbolikus a toposz azért is, mert Közép-Oroszországban vagyunk, és a falu egy magaslaton fekszik, erről kapta nevét is. „Magasmező. Már a puszta nevétől is megvidámodott bennem a lélek.” A világ középpontja, de még inkább az ott elhelyezett kozmikus szent hegynek archetipikus képe van előttünk: hegyen épült szentélyek és szent jelenetek bizonyítják, hogy az ember ősidők óta így gondolkodott (Sinai-hegy, Akropolisz, Olümposz, Koponya-hegy), Föld és Ég találkozópontjának képzelte a magaslatokat. Matrjona házában lépcsők vezetnek a tornáchoz, majd a szobákhoz. A szent hegyen lévő szent helyek lépcsőkön megközelítése pedig szakrális közeledés az éghez.
   A szomjú lélek ezen a szakrális magaslaton közelebb érzi magát az éghez. Mindezzel egybecseng a novella konklúziója: nem állhat meg falu szent, igaz ember nélkül. Matrjona háza maga Oroszország, Matrjona pedig a szent ember, aki biztosítja a világ egyensúlyát.
   A falusi gazdaság szovjet évek alatti lehanyatlását is részletesen megismerjük Matrjona és a falu életéből: rabló kolhoz, igazságtalan nyugdíj. Matrjona alakja ellentétben áll a környezetével. Akár a mesehősök, a kemencesutban heverészik. Reggeli mormogó köszöntése olyan, mint a mesebeli öreganyóé, kerek arca maga a jóság. A munka a gyógyszere, jókedve az őrzője, akárcsak Ivan Gyenyiszovicsnak. Matrjona az együgyűségig jó, mindenki kihasználja, mert segítőkészsége végtelen, pénzt nem fogad el. Háza régi, jó építésű, de elhanyagolt, kiköltözött belőle a jólét, a hat gyerek korán meghalt.. Matrjona maga sem szeret szépen öltözködni, nem szerzett magának eleget. „Csak a jó szívét nem temette el.” A történelmi Oroszország nem külső csillogásával, hanem belső értékeivel ékes Szolzsenyicin szerint. Valaha Matrjona is erős volt, még a megvadult lovat is megállította, félni viszont leginkább a vonattól fél, az is okozza halálát – talán a vidéke nyugalmát megrontó technikai felgyorsulást képviseli a vonat, talán a 20-as évek irodalomába (pl. Andrej Platonov: Csevengur) visszanyúlva magát a forradalmat. A tragédia előjele, hogy Matrjona szenteltvizes fazekát ellopják a templomban, nincs az új esztendőre szentelt vize. Mintha a sátán (eredetiben: a gonosz lélek) vitte volna el... Rontás van a házon, mondja a falu. A fekete macska még sánta is, három lábra ugrik, koppanása rendre borzongással tölti el az elbeszélőt. A konyha fekete a nyüzsgő csótányoktól. „A vaksi tükör nem mutat képet” – ez szószerinti újszövetségi utalás a „tükör által homályosan” passzusára, Pál levelében (I Kor 13,12.). „Most már csak rész szerint van bennünk az ismeret”, töredékesen – sugallja Szolzsenyicin ebben a példázatként ható elbeszélésben.
   Matrjona vallásosságát Ivan Gyenyiszovicséhoz hasonlónak mutatja az író: nem ájtatos, nem imádkozik, babonás is, de mindenhez Isten segítségét kéri. Legfőképpen pedig maga a megtestesült tevékeny földi szeretet, s lényeges, hogy női alak: az asszony vigasztaló-segítő-szenvedő jelképét az író úgy vonatkoztatja Oroszországra, hogy egy kicsit az Istenanya, Mária népies-pravoszláv képzetét vetíti rá. A rontás Matrjona ifjúkori bűne miatt lehet a házon: nem várta meg a front után fogságba került vőlegényét, hanem hozzáment az öccséhez. Hat gyermekükből egy sem maradt életben. A végzetes bűn azonban a szülői ház, a Nagyház szétszedése. Az alapokig leszedik a fagerendákat, hogy áthelyezzék. A következő bűn az iszákosság. Részegen indulnak útnak a ház elemeivel. A harmadik bűn a kapkodás, a fukarság, a mohóság. Nem várt Matrjona a vőlegényre egykor, most szedett-vedett fát hoznak a rokonok, sebtiben rakodtak, nem akarnak kétszer fordulni. Így reked a szekér a síneken... Oroszország építménye is ezektől a bűnöktől ment tönkre.
   A Matrjona háza iskolát teremtett az orosz irodalomban. Ebből nőtt ki az egész ún. falusi próza, elsősorban Abramov, Mozsajev, Asztafjev művei.
   A Tarisznyás Zahar színhelye, a kulikovói mező is specifikusan orosz és egyúttal történelmi jelkép. Ekkor már világosan kirajzolódik Szolzsenyicin jelképekre orientálódó helyválasztása. A láger is Oroszország, Matrjona udvara is Oroszország, és a kulikovói mező pedig még inkább az. Itt ironikus a kezdet és a vég. „Meséljek valamit a nyári kerékpáros élményekből?” – vezeti be könnyed ellenponttal a súlyos mondandót a novella (ford. Szabó Mária). Ismét eldugott helyen járunk: táblákkal sem jelölt, térképen is alig található orosz vidék. A magyar Ugar orosz megfelelője. Elvadult táj, ősi föld, dudva, muhar... a fordításba szinte belekéredzkednének ezek a szavak. Az idő megállt a mező fölött. A magányos, félig szétlopkodott emlékmű és a – fémlemezeitől megfosztott – átlátszó kupolájú, „földöntúli” templom történelmi lecke színhelye: az 1380-as ütközet minden tragikus és nagyszerű részletét ismerteti az író. Az oroszok elvesztettek ugyan minden tíz emberből kilencet, de döntő csapást mértek a mongol seregekre Dmitrij vezetésével, akinek leszármazottai a Moszkvai Ruszt, Oroszországot megalapozták. Tarisznyás Ivan, Ivan Kalita pedig Dmitrij elődje volt, aki sikeresen egyezkedett a tatárokkal. Az emlékhely őre, akit az elbeszélő tréfásan Tarisznyás Zaharnak nevez (apai neve Dmitrijevics, mintha egyenes Dmitrij hercegtől származna), furcsán viselkedő múzeumi őr, aki szigorúan ügyel a puszta helyre. Groteszk alakja lassan felmagasztosul, a hely Szellemévé nő (a nagybetűs megnevezéseknek is köszönhetően), aki mintha egy következő ütközet számára őrizné a szent helyet. (A magyar fordítás a Novij Mir cenzúra számára enyhített szövegváltozatát követi: az ironikusan betoldott Faun szó kirí a szövegkörnyezetből.)
 

   A Rákosztály (1963–1967, megj. 1968, Frankfurt, Párizs; jav. kiad. 1979 Párizs) helyszíne, a rákkórház is elvont tér, amolyan sztálini korszakba helyezett Varázshegy (vagy a jelen esetben nem 6-os számú, hanem hangsúlyozottan 13-as kórterem), ahol összegyűlnek a társadalom jellegzetes képviselői, összecsapnak a korszak lehetséges magatartásai, konfrontálódnak a nézetek egy leszűkült élettérben, ahol az Élet küzdelme folyik a Halál ellen. Szolzsenyicinnek ez a „legregényszerűbb” regénye a rák okozta tragédiákat a történelmi élettragédiákra vetíti rá. A személyi kultusz leleplezésének első szellői fújdogálnak, a Legfelső Bíróság és Malenkov leváltásának újsághíre vitákat provokál, és vízválasztóként a száműzöttekben és a lágerlakókban reményt, a hatalomhoz közelállókban pedig félelmet szül. A regény a szó szoros értelmében az olvadás korszakát fémjelzi: 1955 márciusában vagyunk, a télből haladunk a tavasz felé, amint ezt a természeti képek sokasága jelzi.
   A regény indítása egy abszolút negatív szereplő, Ruszanov szemszögéből már sejteti, hogy Szolzsenyicin e művében sokkal áttételesebben avatkozik bele saját nézeteivel hősei ábrázolásába, mint másutt. Ruszanovnak, a belügyesnek az ellenpontja Kosztoglotov, aki a láger utáni száműzetésből érkezik félholtan (önéletrajzi motívum), s a regény mindkettejük távozásával végződik. Ruszanov jelszószerű frázisokból álló gondolataiban a szocializmus és a marxizmus sémái uralkodnak. „Ruszanovék szerették a népet..., de... egyre kevésbé tudták elviselni a lakosságot.” (Ford. Szabó Mária) A kórteremben lévő közönséges betegek gyanakvással és viszolygással töltik el Ruszanovot „Mindenki bűnös, ha megvakarjuk”, „ha az ilyen alakokat megkaparjuk, mindig kiderül a burzsoá származásuk” – hangoztatja, s mint kiderül, múltjában ennek megfelelően tette el az embereket az útjából, például a társbérlőjét, hogy a szobáit megkaphassa. Az író a kegyetlen kínzómódszerekkel dolgozó kiskirály-Sztálin egész családjának természetrajzát adja a kispolgári ügyeske káderfeleség, az aznapi vezércikkekben diktált ideológiát rugalmasan követő újságíró leány, a családban ügyetlennek tartott kezdő belügyes fiú és az elkényeztetett kisebb gyerekek típusos portréiban. Ugyanakkor Ruszanov belső gondolataiban hitelesen követi az önző, gyáva, esendő ember betegség okozta kedélyhullámzásait.
   Kosztoglotov alakjában a lágerből kikerült ember lélektani változásait élheti át az olvasó. Az egyetemről a háborúba, onnan a táborba, majd a szabadulás után a rák fogságába kerülő férfi csodaként éli meg az élet minden apró rezdülését, az első konvoj nélkül megtett lépéseket, a fényszóróktól nem halványított csillagokat (ez a motívum az Ivan Gyenyiszovics...-ban alapvető volt), a barackfa virágzását, ugyanakkor gyanakvással, bizalmatlansággal szemléli az ideológia és a hatalom oldalán álló embereket; tisztán látja, hogy a frázisok szajkózásával, az úgynevezett szocialista eszmékkel privilégiumokat, anyagi javakat és hatalmat lehet szerezni. Betegségének paradoxona, hogy gyógyszerei férfiúi potenciáját rombolják, s a végre nők közelségébe került érett férfi vergődése két nő, az „égi” és a „földi” szerelem, Vega és Zoja között élet és halál közötti választást is jelent. Az író azonban nem engedi hősét egyik kapcsolatba sem belépni, méltóságát az csak magányosan őrizheti meg.
   Kosztoglotov kórház utáni egy napos vándorlása a városi élet mohó újraérzékelése és újrapróbálása, annak felfedezése, hogy húst is lehet enni, és hogy az embereknek van gallérméretük. Állatkerti látogatásában Szolzsenyicin a láger életre szóló szemléletformáló hatását mutatja: a volt rab minden rács mögötti állatot rabtípusként definiál. A regény komor zárómondata, „Kosztoglotov csizmája mint két halott himbálózott orrával lefelé”, sem a betegség kimenetelét, sem a főhős jövőjét nem engedi látnunk.
   A betegség többszörös metafora e regényben. A rabságé mindenekelőtt – aki eddig nem volt rács mögött, az csak most tapasztalja a szabadság elvesztését, s így az kerül fölénybe, aki már lejjebről, a valódi rabságból jön. Kosztoglotov e helycserében egyre magabiztosabbá válik, „istenségként” szónokol a szabadok előtt. A rák olyan parazita az emberen, mint a táborok az ország testén. S ahogy a daganat, a betegség húzódik vissza, úgy szorul vissza a sztálinizmus is. A betegség rabsága azonban nem embertársaktól, hanem ismeretlen erőtől származik, igazságszolgáltatásnak is tűnik, főleg a bűnösök számára. Büntetés, hogy a filozófusnak, Szolzsenyicin egy újabb negatív értelmiségi figurájának éppen a torka betegszik meg, hogy Ruszanovnak lidérces álmai vannak a kórházban, hogy Sulubin, miközben készségesen vonul vissza a betiltott tudományoktól és tanoktól, belebetegszik a folytonos hazugságokba. Jobb volt a táborban, ott kevesebbet kellett hazudni – mondja keserűen. Sulubin alakja az egyetlen, akinek nem volt prototípusa a szerző vallomása szerint, s mint ilyen, ő a szerzőt izgató gondolatok kimondója – az etikus szocializmusról, a bálványokról (a barlang, a színház és a piac bálványairól), Szolovjov és Kropotkin nézeteiről (31. fejezet) vall. Más hősökben és mozzanatokban is felbukkannak az író ismert eszméi. Az ifjú Vagyim a szívós munkában véli felfedezni a betegség elviselésének eszközét, s az idővel versenyt futva akar valami hasznosat tenni, mielőtt meghal.
   A rák természetes gyógyszerének vélt nyírfagomba a népi gyógyítás, a hivatalos eljárásokkal szembeni orosz őserő jelképe. A gomba lelőhelyének leírásában a szelíd orosz táj egyszerűségének himnusza Közép-Oroszország dícséretét zengi. „Akik ott élnek, sokszor nincsenek is tudatában szülőföldjük értékének, kék vizű tengerekre, banánra vágynak... A természet a föld minden pontján gondoskodik arról, ami az embernek kell.” A Titok, a csoda létezése, az isteni rend zárójeles írói kommentárt is kap (11. fejezet). A Világszellem szilánkja maga az ember is, Sulubin szavaival. Poddujev kicsinyes hazugságokkal ügyeskedő életében a betegség törést okoz, de gondolkodni csak Tolsztoj novellájának hatására kezd. A Mi élteti az embert? kérdései érthetően fogalmazzák meg a sofőr és lágerőr életében először felmerült kételyeket életről, halálról, szeretetről. Irodalmi áthallás Sulubin kérdése is: az ember vajon tuskó? Remizov (Testvérek a keresztben) kisemberének, a szeretetlenség keresztútját az öngyilkosságig végigjáró Marakulinnak tételét ismétli Sulubin, aki az emberi közönyt látja ebben: az ember, akár a tuskó, nem hallja a másik imáját, hívását, bocsánatkérését, csak némán áll, legfeljebb egyszer majd eldől.
   Szolzsenyicin szereplői ékesszólóan képviselik a kor jelenségeit: a perifériára szorult értelmiséget (a magánpraxisától megfosztott professzorban), a háború utáni magányos nők nemzedékét vagy a táborokról mit sem tudó új generációt. A tábor utáni száműzetésben minden apróságnak örvendező Kadmin házaspár, e modern Filemon és Baucis prototípusai Szolzsenyicin személyes barátai, Zubovék voltak.
   Szolzsenyicin fokozatosan vezeti be hőseit a kórterem nyomasztóan belterjes cselekményébe. A szerkesztésnek végig ez az elve és életbentartója, például az utolsó oldalakon szólal meg először az addig csöndesen dominózó üzbég beteg. Elbocsátása napján derül ki, hogy lágerőr volt, hogy a rabokat nem tekinti embereknek, enni sem adna nekik, s gyűlölettől fröcsögve vallja, hogy ő ott szolgál, ahová helyezik. Szolzsenyicin figyelmeztet, hogy az olvadás megkezdődött, de a lágerőrök itt vannak közöttünk, és a fejekben a változásnak még nyoma sincs.
 

    A pokol tornáca (1957-1959, megj. 1968 New York, 1978 Párizs) című regénynek készült egy „finomított” változata is a cenzúra számára 1963-1964-ben. Ez a 87 fejezetes variáns jelent meg New York-ban, és tíz évvel követte a teljes, 96 fejezetes regény párizsi kiadása. Az utóbbiban a „kinti” cselekményszál elindítója, Innokentyij végzetes telefonhívása az amerikai nagykövetséggel tudatja, hogy a szovjetek hol és mikor kapják meg Amerikában az atombomba készítésének titkos leírását (az ártalmatlanított, rövidített változatban egy orvosnak telefonál, és egy gyógyszerről beszél). Innokentyij motívumai is mások a két változatban: az eredeti, csonkítatlan szövegben Innokentyij családi-érzelmi öröksége révén kezdi kritikusan szemlélni a szovjet valóságot, anyja szekrényét átnézve válik gondtalan világfiból vívódó, kétkedő hőssé (vajon szolgálhatott-e ilyen figura Sztálin államgépezetében?). Szolzsenyicin gondosan építi fel alakjában azt a világnézeti eszmeegyüttest, amellyel saját álláspontját közvetítheti, s Innokentyijnek a társadalmon kívülre vonult nagybátyjával mondatja ki élesen megfogalmazott didaktikus tételeit: „A haza szeretetét nem kell kiterjeszteni a kormányra”, „Hétmillió embert veszítettünk a háborúban, hogy szorosabbra húzhassák nyakunkon a kötelet”, „Az apák vétkét a fiaknak kell levezekelni”, „A tizenhetes forradalom egy kis csoport puccsa volt” (ford. Makai Imre). A nagybácsi furcsa neve Avenir, azaz franciául Jövő...
   Az orosz vidéken tett kirándulása során Innokentyij (akinek a neve viszont a latin „ártatlan” szóból származik) két kört rajzol a földre. A nagy kör az emberiség, benne a kicsi a haza. A haza az emberiség része lenne, ha át lehetne törni a szögesdrótok és előítéletek kerítésein – mondja keserűen (44. fej.). Telefonjával ezt az áttörést kísérli meg, mert hazáját eláruló diplomataként az emberiség érdekében cselekszik, ugyanakkor honfitársai életét félti. Szolzsenyicin eme szélesebb ideológiai háttér megrajzolására kitérőket tesz, és hosszadalmas fejtegetésekkel terheli regényét, ami annak művészi megformálásán sokat ront. Egyes nézeteit szervetlenül, szinte ügyetlenül erőlteti a szövegbe, például egy jelentéktelen börtönőr kihallgatja két rab beszélgetését a rabszállítóban I. Péter jelentőségéről az orosz történelemben (28. fejezet vége).
   A regénycím, amely tulajdonképpen Az első körben, nemcsak erre a két körre utal. Dante Poklának első körében vagyunk, ahol a kereszténység áldását még nem ismerő ókori bölcsek tengették halál utáni életüket. Sorsuk lényegesen jobb volt, mint a pokol mélyebb bugyraiban szenvedő és kínlódó bűnösöké, ahogyan a saraska (a tudományos kutatásra összeszedett rabok elit börtöne) is kibírható életkörülményeket nyújt a kiváltságosaknak. Az író „varázskastélynak” gúnyolja a sajátos képződményt, amelyet „fekete ruhás lemurok” építettek, alakítottak át. (A lemurok tevékenységét vélte a vak Faust lázas életjobbító munkának, pedig csak sírját ásták, amelybe holtan hullott bele, amint becsapatva kimondta, ‘”, állj meg, pillanat...’) A kutatók feladata mindössze a titkos hadiipar és az államvédelmi hatóságok technikájának fejlesztése, amellyel a rendszernek nem tetsző embereket, köztük Innokentyijt börtönbe juttatják (hangfelismerő akusztikai módszerekkel megállapítják, hogy ő telefonált az amerikai követségre). Aki kitünteti magát a munkában, szabadságát is elnyerheti. Aki viszont megtagadja az együttműködést, az a pokol mélyebb köreibe vettetik, azaz munkatáborba viszik. A cím jelentése így bomlik ki: hiszen Dante poklában a tornácon maradók soha nem láthatják meg istent, csak az juthat el a purgatóriumba, majd még tovább, aki a pokol legmélyét is megjárja, mert onnan nyílik átjáró fölfelé. Geraszimovics és Nyerzsin, akik nem hajlandók az együttműködésre, a regény végén egy rabomobilban a láger felé tartanak, és a cím értelmében az ő etikai választásuk az egyetlen út a felemelkedéshez.
   A pokolba hull Innokentyij is, még a ruháját fertőtlenítő gépről is a pokol pörkölő tüze jut eszébe a börtönben, s a lift zúgását csontőrlő gép csikorgásának képzeli. A regény némileg emlékeztet a Bűn és bűnhődés vagy A Karamazov testvérek cselekményvázára. Dosztojevszkijnél is regényei elején megtörténik a bűn, és a nyomozás és a közben zajló etikai eszmélés alkotja a művek gerincét. A detektívregénnyel maszkírozott filozófiai regény műfaji jellemző vonása az is, hogy az író nem árulja el, volt-e értelme Innokentyij Vologyin telefonjának. ‘ is leírja saját köreit: a telefonhívás előtt taxijával úgy köröz a Lubjanka börtön előtti téren, ahogy majd az őt oda szállító rabomobil teszi, mielőtt a kapu elnyelné. A börtön más időszámítása viszont azzal lép életbe, hogy a mindig rohanó hivatalnok óráját elveszik, és nem köti semmi többé a mutatók körözéséhez. Szolzsenyicin életművében ezek a sokjelentésű körök mind elemei lesznek a vörös kerék történelmivé növekedett szimbólumának, amely már itt is szerepel a tüzes kerék metaforájával.
   A regény szereplőinek egy része sorsával, teljes élettörténetével vesz részt a cselekményben, így bomlik ki az orosz történelem teljes körképe a háttérben. A főszereplők viszont elsősorban nézetek képviselői és lélektani típusok. Közülük Nyerzsin magával az íróval azonosítható. Nyerzsinhez illik a szerep, hogy börtönben legyen (fogalmazza meg felesége), nézeteit itt formálja, az életet itt tanulja, itt kerül helyes kapcsolatba a Néppel, elsősorban Szpiridon személyében. Szpiridon nemcsak az író ideálja, a családját és naiv vallásosságát mindenek felett őrző orosz paraszt, de közvetve ő mondja ki az értelmiségiek között az atombomba birtoklásáról folyó vitában az értékítéletet is: a bombát le kell dobni rájuk, Oroszországra, mert csak így semmisíthetik meg Sztálint. Ez áttételesen Vologyin telefonjának az erkölcsi jóváhagyását jelenti. Vologyint viszont árulónak tartja és börtönbe is juttatja akusztikai méréseivel a zsidó származású Lev Rubin – alakját az író a később szintén emigrált Lev Kopelevről mintázta. A letartóztatásban is a szocializmust védelmező párthű kommunistában a hatalmas műveltség, a sziporkázó intellektus tragikusan él együtt a politikai önbecsapással. Rubinnak a Polgári Templomokról alkotott elméletében Szolzsenyicin alighanem a Gorkij és Lunacsarszkij nevéhez kötődő istenépítés század eleji teóriáját eleveníti fel arról, hogy a szocializmus új rituáléját az egyházi rítusok mintájára kell megalkotni. Nyerzsinnel fogalmazza meg az író azt, hogy ennek a vallásos szocializmusnak az elemei a gyakorlatban már megfigyelhetőek: a szocializmus az Evangélium paródiája. Rubin és Szologgyin (ejtsd: Szolog-gyin) együttműködnek a dekódert követelő hatalommal: Rubin vak meggyőződésből, Szologgyin a hírnév és szabadulás reményében.
   A pokol tornácán a „bölcsek” sokat bölcselkednek, s megvitatnak minden lényeges filozófiai kérdést, egy görög tudósiskolához méltó dialógusaikban. Beszélgetéseik és tudásuk összekovácsolja őket, zárt társaságuk a kívülállókat a rózsakeresztesekre emlékezteti. „Úgy érezték, az egész emberi történelemért felelősséggel tartoznak.” A titkos társaság jelentése az orosz történelemben a dekabristák hagyományához vezet. Ezek az új dekabristák előszeretettel idézgetnek az Anyeginből, a publikálatlan 8. fejezetből, ahol utalások vannak a nemesi lázadók összeesküvésére. A színhely más szellemi távlatokba vezető asszociációkra is alkalmas: a börtönt egy volt kolostorban helyezték el. Szolzsenyicin motívumait a Krisztusi szimbolika köré szövi, a karácsony körüli időpont összefonódik a Krisztus vérével teli Grál kelyhet őrző vár legendájával, a történet három napja a hősök elfogásában és pokoljárásában egy majdani feltámadást rejt. (Vologyin szeme előtt lebeg az aktáján lévő nagybetűs felirat: ÖRÖKRE MEG‘RZEND‘.) A regény közepe táján leírt különös kép, Kondrasov-Ivanov fogoly művész képe is a Szent Grál várát próbálja látványba foglalni. A Szent Grál körül pattanásig feszített ádáz viták zajlanak: a kétkedő Nyerzsin légvárnak tartja, a reménykedő Geraszimovics (akinek nézetei Andrej Szaharovéra emlékeztetnek) a technikai haladás megtestesítőjének. A tökéletesség keresése Szologgyin ideálja, aki mintha kőtáblákról olvasná a tízparancsolatot, úgy sorolja a munka etikai szabályait. Innokentyij orosz természetbe vezető kirándulása Rozsgyesztvo faluba vezet, azaz Karácsony faluba, s alakja az emberiség oltárán hozott önáldozat írói megfogalmazása. Vértanúsága a Nyikita Vértanú templomára rímel, ahol Jakonov tábornok ifjúkori szerelmének elvesztésére, árulására emlékszik vissza. Agnyija neve ismét beszélő név. A lányt tisztasága (hagnesz= gör. tiszta), ösztönös vallásossága, következetessége és a testi szerelmet kerülő magatartása nem evilági alakká formálja. A karácsonytól az öröklétig, a feltámadásig ívelő liturgikus utalásrendszer egy újabb kör jelentéstartományával kapcsolódik a címhez.

    A GULag szigetcsoport (1963-1968, megj. 1973-1973, Párizs, 1989 Moszkva) a lágerek 3 kötetes monumentális krónikája. A szakirodalom szerint „néprajzi kézikönyv a szovjet koncentrációs táborokról” (G. Nivat). Az író 227 egykori fogoly nevét sorolja föl a bevezetőben, akiknek levélben leírt sorsa beépült a műbe. Ez a kollektív tanúságtétel a táborok enciklopédiája, szociográfiája, természetrajza, amelyben a gyűlölet és a maró irónia keveredése a pamflettől a vádiratig terjedő széles skálán váltogatja a műfajokat. Egyrészt korrajz, ami a saját népét irtó sztálini abszurditást írja le: a külső háborút megnyert Sztálin hogyan fordul saját nemzete ellen egy belső háborúban. Szolzsenyicin arra is módszeresen kitér, hogy a forradalmi állam már megszületése után igen hamar börtönállammá lett. A könyv nemcsak korrajz, kórrajz is: pszichológiai körkép arról, mit tehet a tábor egzisztenciális határhelyzetébe kényszerített ember, arról, hogy nincs köztes választás, vagy hitvány lesz, vagy szent. Kritikusai a szerző szemére hányják tévedéseit és félreértelmezéseit, a vehemensebbek hazugságoknak is nevezik. Ezek történelmi-történészi megítélése hosszadalmas és bonyolult folyamat. Bizonyos, hogy Szolzsenyicin a maga történelemszemléletének rendeli alá a tényeket, és prófétai hevében csúsztatásokra is hajlamos, de a leleplezés eltökélt szándéka is kétségtelen.

    Ugyanez a szándék szülte a hatalmas, de túlságosan laza szerkesztésű összefoglalást, a Vörös kereket (1971-1991) is. Ennek négy része, amelyeket Szolzsenyicin „csomóknak” nevez, mert az orosz forradalom felé vezető – szerinte végzetes – események történelmi csomópontjait ragadják meg, a Tizennégy augusztusa (2 kötet, 1967- , megj. 1971, Párizs – a továbbiak már az emigrációban íródtak és szintén Párizsban jelentek meg); a Tizenhat októbere (2 kötet, 1985), a Tizenhét márciusa (4 kötet, 1986-1988) és a Tizenhét áprilisa (2 kötet, 1990-1991). A címben szereplő kép változatai már feltűntek a szolzsenyicini életműben. A GULag...-ban az író egy tűzön elégő nővérke előtt tesz esküt, hogy erről mindenki olvasni fog. A Tizennégy augusztusában egy égő és forgó szélmalomkerék árnyékában találkozik Blagodarev és Vorotincev. A bibliai szimbólum, az Ezékiel könyvében szereplő tüzes kerék a bizánci korakeresztény ikonokon az utolsó ítéletet jelezte... A megsemmisítő történelem és az áldozat jele is a tűz: Szolzsenyicin példaképül hozza föl az óhitűeket, akik I. Péter idejében az egyházújítás elől hitük védelmére az önégetésbe menekültek. (Az író meg is látogatta az óhitűek kései leszármazottait, akik hagyományos ruhában járnak és a XVI. századi egyházi rituálét követik: ezek az igazi orosz óhitűek Amerika kellős közepén, Oregon államban élnek...) Az összesen tíz könyvre rúgó monumentális mű részei egyenként mindössze alig egy-két hetes időszakaszt dolgoznak fel az orosz történelemből. A Tizennégy augusztusának körképe komótos vidéki gazdagparaszti élet megrajzolásával indul, amely erősen emlékeztet a Csendes Don első kötetére (e könyvet Szolzsenyicin igen nagyra becsülte, csak éppen nem hitte, hogy Solohov a szerzője, és részt is vett az ebben a kérdésben folytatott vitában, a Solohovot vádoló kiadványokban). Azután a sajátos sokszólamú szerkesztés jegyében más szférába ugrik, és az időben spirálisan visszafelé haladva betekinthetünk az 1911-es Sztolipin elleni merénylet előkészítésébe, majd tanúi leszünk a politikus halálának és a merénylő elleni tárgyalásnak. Sztolipin Szolzsenyicin számára az orosz birodalom erőteljes gazdagságának a letéteményese, halálával kezdődik a végzetes sodródás a forradalom felé. Az író az 1914-ben kezdődő háborús eseményeken, a lemeztelenített, kiélezett katonai helyzetek megpróbáltatásain ellenőrzi az emberi jellemeket: Szamszonov például, akinek alakját az író bevallottan Tvardovszkijról mintázta, a katasztrófa előtt öngyilkos lesz. (Szolzsenyicin igazságtalan volt Tvardovszkijjal, mint sok más segítőjével szemben is, gyávaságot vetett szemére, pedig sokat köszönhetett neki. Tvardovszkij védelmére és Szolzsenyicin önkényességének és önzésének feltárására egész könyvet szentelt Vlagyimir Laksin, a Novij Mir egykori főszerkesztőhelyettese.) Az első rész a legeseménydúsabb, a többiben a cselekmény lelassul, egyre szaporodik a nehézkes politikai vita, a providenciális történelemszemlélet szinte tételes taglalása. A Tizenhat októberében Szanya Lazsenyicin alakjában – mint a névhasonlóságból is kitűnik – Szolzsenyicin saját soha nem ismert apját mintázta meg. Szanya gimnazista korában elzarándokol Tolsztojhoz, szót is vált vele a parkban, ám később elhagyja tolsztojánus ideáljait, és önkéntesnek jelentkezik a háborúba.
   A kritika sokat foglalkozott azzal, mennyire hitelesen rajzolja az író a történelmi alakokat. Leninje lobbanékony és türelmetlen, holott az életben hidegvérű és határozott volt. Az író történelmi és irodalmi módszereket vegyítve ábrázolja alakjait, belső monológok és didaktikus leíró részek váltakoznak a hosszadalmas politikai párbeszédekkel. Szolzsenyicinnek egy lobbanékony Leninre volt szüksége, hogy a forradalom meggondolatlanságának történelmi tételét alátámassza. Éppily negatív fényben tünteti föl az orosz liberalizmus és parlamentarizmus tevékenységét, amely 1917-ben fél év alatt a teljes összeomlásba taszította az országot. Az orosz történelem elrontóinak szerepe zsidó származású történelmi alakoknak jut. Sztolipin gyilkosa az emberileg igen hitványnak ábrázolt Bogrov. Lenin és a forradalmat finanszírozó német kormány között a végzetes közvetítő a fizikailag is visszataszítónak rajzolt Alekszandr Gelfand, azaz Izrail Parvusz. (Megszületett már Parvusz alakjának freudi értelmezésű elemzése is...) Szolzsenyicin regényében félreérthetetlenül tükröződnek az írót hőseihez fűző érzelmek: Lenint gyűlöli, a kadetpárti Miljukovot megveti, Szamszonovot sajnálja, II. Miklós monológját pedig teletűzdeli saját nézeteinek megfogalmazásával (pl. a keleti terjeszkedésről), s teret ad némi monarchista szimpátiának. Itt érhető tetten, mennyire nem bahtyini-dosztojevszkiji ez az ún. polifónia: Szolzsenyicin sok szereplő szemszögéből ábrázol, de alakjai még csak nem is szabadok véleményeikben. Ez az ábrázolásmód mintha tagadná a történelemben a központi személyiség meghatározó szerepét, s fejet hajtana a vörös kerék mítoszi körforgása előtt. A kerék, a kör (a pokol első köre), a történelem csomói mind ebbe az értelmezési irányba mutatnak.
   Szolzsenyicin alaptételeinek egyike, hogy az orosz forradalom idegenek, jövevények műve, s durva beavatkozás az orosz fejlődésbe. E gondolat általános volt a század elején és napjainkban ismét azzá lett: érdekes azonban látni, hogy a valóban nacionalista körök számára Szolzsenyicin nem eléggé nemzeti szellemű és a nem eléggé Nyugat-ellenes, amint azt például a Nas Szovremennyik folyóiratban (1998, 1999) megjelenő támadó cikkek tanúsítják. Szolzsenyicin nacionalizmusa szlavofilságából fakad, szlavofilsága pedig vallásosságából, s mindezek nevében az író abban az irodalmi vonulatban helyezkedik el, amely az irodalmat etikai alapokra helyezi.
   Az életművet áttekintve kitűnik, hogy Szolzsenyicin számvetése az orosz történelemmel a kezdetektől összefonódott az eltűnt apa alakjának feltámasztásával, megismerésével. Az apátlanul makaccsá éleződött, az eszmékben prófétaian, a végletekig igazságot kereső Szolzsenyicin mintha Andrej Platonov hőseinek, az orosz utópikus eszmeiségnek az örököse volna.

 


   * Szemelvény az orosz irodalomtörténet készülő második kötetéből