Katona Imre

Búcsúszavak a Drávaszögről

 

   Hány szülőföldje lehet egy embernek? Egyik bizonyosan az, amelyikbe születik, de a többit már maga választhatja, kiszemelheti magának azt, ahol legjobban érzi magát. A május 21-én elhunyt dr. Katona Imre néprajzkutatónak, nyugalmazott egyetemi docensnek is több jutott választott hazából. Egyik legkedvesebbike a Drávaszög volt. Fiatalon, a laskói születésű professzorának, Tálasi Istvánnak vezetésével egyetemista társaival jutott el 1941-ben Kopácsra, hogy tanulmányozza a dél-baranyai halászfalu népéletét. Ott kincsesládára bukkant, melynek először csak kis hányadát tudta magával vinni. A magyar nyelvterület legszebb tündérmeséit jegyezte le gyorsírással, és Budapesten kötetet szerkesztett belőlük. Az első találkozást hosszú szünet után több is követte. Az 1970-es évek elején jutott el újból Dél-Baranyába, s kereste meg a még élő nagy tudású adatközlőit. Majd több mint húsz évig nyaranta visszajárt, segített a páratlanul gazdag és régies folklórkincs gyűjtésében és publikálásában. Családtag lett, olyan ember, akit a drávaszögi falvakban is közébük valónak tartottak, szeretettel és nagy tisztelettel fogadtak. Amit azonban a vidéktől, a tájtól és népétől kapott, azt önzetlenül vissza is szolgáltatta: elsősorban az általa és a közösen összeállított és szerkesztett könyveinkben nagy tapasztalatával, mindig az egyetemes magyarság tudásába illesztve adta közre a lejegyzett és összegyűjtött folklóralkotásokat. A határon túli, elsősorban délvidéki magyar néprajzi kutatások első tudós, önzetlen anyaországi segítője címet lehetett volna neki adományozni.
   Amikor 1991-ben kirobbant háborúban végveszélybe került a horvátországi, drávaszögi magyarság léte és kultúrája, akkor is aggódva kísérte az eseményeket. Betegségével küszködve halálának esztendejében mondta el, sőt kérésemre le is írta, hogy szerinte milyen jövő vár a drávaszögi magyarokra. Megállapításait tapasztalataira, megfigyeléseire alapozta. A történelmet bölcsen és elfogulatlanul szemlélő tudós fogalmaz és készít ekképpen jövőképet, mely kicsit több is annál, mint egy maroknyi népcsoport sorsának fürkészése, mert óhatatlanul beleszövődött az egész határon túli magyarság egyetemes jövőképe is. (Fejtegetése a megemlékezés után következik.)
   Katona tanár úr – életében ez a megszólítás nemcsak a pedagógusnak szólt, hanem sokaknak a Mester szinonímájával volt azonos értékű – 1921. október 18-án Csongrádon született. A gimnáziumot szülővárosában és Vásárhelyen végezte, amely ugyancsak egyik választott szülőföldje, pontosabban szülővárosa lett, akárcsak Szeged, ahol egyetemi tanulmányokat folytatott magyar-történelem-földrajz szakon. Ugyanott doktorált néprajzból, majd 1963 óta kandidátusi fokozattal is rendelkezett. Nyugdíjba vonulásáig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének volt a docense, ahol a Horvátországból érkezett hallgatókat mindenkor kitüntetett figyelemmel pártfogolta. Közben a fél világot bejárta: négy világrész harminc országába jutott el. Minden érdekelte, ami az emberrel kapcsolatos. Kutatási témái is változatosak, legfőképpen a népdal, a népballada, népmese, néphit, a népi vallás, továbbá a közéleti viccek műfaja érdekelte leginkább. Bibliográfiája félezer tételt tartalmaz, s közülük tucatnyi könyvre vonatkozik. Mindezeket úgy hozta létre, hogy szakmáját hobbinak tekintette. A népdal stilisztikája lett volna életének fő témája, azonban csak fejezetei készültek el az összefoglaló nagy szintézisnek, az életmű lezárásául szánt munkának. Egyetlen oka volt ennek: számára mindenkor fontosabbak voltak azok, akik segítséget, szakmai tanácsokat kértek tőle, fontosabbak voltunk mi, tanítványok, s ezért saját munkáját is hajlandó volt félretenni. A hadvezér filozófus, Marcus Aurelius jegyezte le elmélkedéseiben, hogy „Az emberek egymásért születtek. Vagy tanítsd, vagy tűrd hát őket.” Ő nem választott, mindkettőt gyakorolta. Szerencsére még életében kézbe vehette a
Bevezetés a néprajztudományba címmel megjelent kötetét, amely kárpótlást nyújthatott a nagy összefoglalásért, ugyanis efféle könyvet legalább fél évszázados tapasztalat, és ezen idő alatt megszerzett tudás birtokában írhat az ember. Életében volt dicséretben, elismerésében része, de több is juthatott volna neki, mert megérdemelte. Ennek kapcsán is a filozófus császár gondolatai jutnak eszembe, aki hasonló kérdésekről töprengett, és erre a végkövetkeztetésre jutott. „Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak! Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt.”
   Rövid, fájdalmas szenvedés után 2001. május 21-én zárult le az a gazdag alkotói pályája, mely sok-sok termést érlelt. Katona tanár úr számára váratlanul, mert élni és dolgozni nagyon szeretett. Bizonyos vagyok abban, hogy erre a váratlanságra is lenne elfogadható magyarázata. – Tudod, kérlek, én úgy gondolom… – kezdené. A mondat folytatását, az élet misztériumára adott válaszát azonban magával vitte. A rá emlékezőkre, az őt szeretőkre bízta, hogy tovább keressék rá a feleletet…
   A mellékelt kézirat Katona Imre videovallomásának lejegyzett változata.
   Közreadja:

Lábadi Károly

   A szakemberek nem szívesen vállalkoznak két olyan kérdés megválaszolására, amelyek éppen a legjobban izgatják az érdeklődőket: mi lett volna, ha (valami) másként történik? (Ez az oly sokat emlegetett „történelmi ha”.) És a másik: (valamivel kapcsolatban) milyen jövő várható? A felkért válaszadók a „történelmi ha” felvetését feleslegesnek, sőt komolytalannak tartják, a „jövőbe látástól” pedig azért (is) tartózkodnak, mert nem szeretnek tévedni. Alábbi eszmefuttatásunk éppúgy vállalja a jósolgatással járó kockázatot, mint a nagyobb fontosságú ügyekben a futurológusok. Mivel minden komolyabban vehető jóslatnak a múltból és az adott jelenből kell kiindulnia, Drávaszög várható jövőjét tekintve sem árt egy futó országos és helyi visszatekintés.
   Bár földrészünk középvonalában a Baltikumtól a Balkán-félsziget déli csücskéig szinte minden népnek nehezen volt elviselhető a történelme, a múltjukat, jelenüket és jövőjüket illetően is talán a magyarok a legborúlátóbbak, ezt sugallják himnuszunk és költőink jövőbeli látomásai is. Minden tudományos, művészi és közgondolkodásbeli vélekedés ellenére is a vártnál jóval kedvezőbb a helyzetünk; például a két és félezer éven át tartó vándorlások, idegenekkel való együttélések ellenére is folyamatos maradt a magyar nyelv, vele a nép legbelső magja is, mely nemcsak átvészelt és alkalmazkodott, hanem másokat is beolvasztott. A nálunk hatalmasabb hun és avar nép szinte nyomtalanul eltűnt, hasonló sorsra jutottak az úzok, besenyők, kunok, jászok és még sok más nép is, mi pedig a germán, szláv és román nyelvű népek tengerében úgy és ott maradtunk fenn, hogy Európa egyetlen pontján sincs ilyen sokféle nyelv, vallás és fejlettségi szint, mint éppen körülöttünk, a Kárpát-medencében. Mikor jártak idegen hódítók pl. Angliában, Portugáliában vagy a közelebb eső Svájcban? Hozzánk viszont rövidebb-hosszabb időre betértek a tatárok, a törökök, a németek és legutóbb az oroszok is. Így a bennünket valamennyire ismerő nyugat részben minduntalan „eltemet” bennünket (ez a finis Hungariae = vége Magyarországnak gondolat), másrészt viszont „átvészelési” képességünket hangsúlyozza. Már 1242-ben feljegyezték az évkönyvek, hogy Magyarországot elpusztították a tatárok, majd a 18. században Herder jósolta meg a magyarok kiveszését, és újra 1945-ben úgy nyilatkoztak egyes győzelemtől megmámorosodott baloldali szláv elemek, hogy a magyarok csak hadd bűnhődjenek, úgy sincs semmi jövőjük. (E vélekedés annak ellenére terjedt el, hogy a II. világháború utáni mélypontról népünk meglepő lendülettel építette újjá az országot, s csak az 50-es évektől torpant meg a fejlődés.) A legutóbbi fél évszázad – az 56-os szabadulási kísérlet kudarca miatt is – fékezte a fejlődést, szétzilálta a köztudatot, s mindez épp akkor történt, amikor Nyugaton gyorsuló ütemben ívelt felfelé az életszínvonal. Éppoly szerencsétlenül esett egybe ez a kettő, mint a 16. századi ún. második jobbágyság is, és vele a török hódoltság, mert Nyugaton viszont a polgárosodás fellendülése, gyarmatosítása, világmeghódítása zajlott. A korabeli közhangulatokra jellemző példákat is tudunk említeni: amikor pl. az egyesült európai hadak a törököket végleg kiszorították hazánkból, a hódoltságot helyben átvészelt magyarokról egyes megfigyelők megállapították, hogy azok milyen szomorúak, lehangoltak! A hazánkat mostanában látogató nyugati turistáknak is azonnal feltűnik, hogy a magyarok milyen kedvetlenek! (Egy korábban „nyugatnémet” szociológus megállapította, hogy a „keletiek” rosszabbul öltözködnek, mint ők, kedvtelenségükről azonnal felismerhetők, és sokkal gyanakvóbbak, nehézkesebbek; a kiegyenlítődés elhúzódik.) A II. világháború utáni etnikai vérbosszú súlyosabb csapás volt a jugoszláviai magyarság, mint az anyaországiak esetében, később a „puhább” titói egyeduralom elviselhetőbbé tette viszont az életet, egészen a belső fegyveres harcok kitöréséig. A jelenkori nehézségek vetekszenek a történelmiekkel, ha ugyan felül nem múlják valamennyit. Maradjunk Drávaszög múltjának és jövőjének bemutatásánál! Néhány fontosabb adat róla.
   A Dráva és a Duna összefolyásánál elterülő Drávaszög voltaképp két, dél-baranyai magyarok által (is) lakott tájat jelöl: a kiterjedtebb ún. Külső-Drávaszög mintegy 24–26 faluja nyugatabbra esik, érintkezik az Ormánsággal, ellenben a Duna vonalát szorosabban követő 10 községre zsugorodott Belső-Drávaszög, falvakkal el van szakítva a népesebb társától (az eszék-budai hadiút mentén a törzsökös magyarság kipusztult), ez utóbbival ezúttal nem foglalkozunk. E kisebb Belső-Drávaszög nevét korábban Drávaköz, sőt Drávazug népi eredetű névvel is emlegették, de a szakmai és népi Drávaszög elnevezés bizonyult legnépszerűbbnek, és az erőltetett műnév, a Baranyai háromszög végleg ki is szorult a tudományos és köznyelvi szóhasználatból.
   Ez a csöppnyi Belső-Drávaszög maga is két egyenlőtlen részre oszlik, az északinak félnépi neve Hegyalja, melyhez Vörösmart, Csúza, Hercegszőlős, Sepse, Kő és Karancs tartozik. Hegyalja magyar és részben délszláv lakossága a középkor derekától folyamatos, a török után, a 18. században német és újabb délszláv telepesek is érkeztek, de a II. világháború után a németek nagyobb részét kitelepítették. Hegyalja korábban polgárosodott, mint a külön Alfaluk névvel illetett déli rész, ahová az északiaknál régiesebb, hagyományosabb Laskó, Várdaróc, Kopács és Bellye tartozik. Valaha a két rész nem is szívesen házasodott össze, és belső határul a Maláka-patakot nevezték meg. (E tartózkodás legfeljebb átmeneti lehetett.)
   E 10 község nagyobb tájak, vízi- és szárazföldi utak mentén helyezkedik el, a római limes egyben a Duna vonalát is követi. Élen járt a gazdasági, társadalmi és szellemi élet terén; lakói a hadak járása idején menekültek és pusztultak ugyan, de a maradékok folyton visszatértek, sőt a 18. század végére újra magukhoz is tértek. A lassú hanyatlás a 19. századi egykével kezdődött, majd a két vesztes háború és a határok módosítása után felgyorsult. Az ősi drávaszögi magyarság arányszáma 1991-re 10–20–30 százalékra zsugorodott Bellyén, Hercegszőlősön, Karancson és Kő községben, megtartotta viszont 60–70–80, sőt 90 százalékos számbeli többségét (az arányszám szerinti sorrendben) Vörösmart, Várdaróc, Kopács, Csúza és Sepse. (Pontosabban lásd Lábadi Károly: Drávaszögi Ábécé. Eszék-Bp. 1996.) A legutóbbi belharcok során e drávaszögi magyarság jó harmada hagyta el korábbi lakóhelyét, az újjáépítés, a visszaköltözés voltaképp napjainkig húzódik; a társadalom magán- és közéleti eresztékei meglazultak, a gazdaság vontatottan fejlődik, a szellemi élet rendkívül lassan bontakozik ki. (Ezekre alább még visszatérünk.)
   A drávaszögi múlt és jelen teljes ismeretében Lábadi Károly idézett műve előszavában némi ellentmondással nyilatkozik. „A Drávaszög életében mindenkor volt egy látszólagos ellentmondás: amikor a külső szemlélő legsanyarúbbnak ítélte helyzetét, megmaradásának esélyeit csekélynek látta, talpon tudott maradni, s mint a kagyló, gyöngyöt izzadott ki magából, értéket teremtett.” (5.o.) Majd a jelenlegi helyzetről szólván: „A lakosság etnikai összetételére mindeddig ez a háború volt a legpusztítóbb csapással, a Drávaszög talpra állásának esélyei először vesztek ködbe.” (7.o.) Így az említett reprezentatív „ábécé” is „tárgyilagos rekviem a magyarság egy kicsiny csoportja felett”. (8.o.) Nézzük, melyik állítás valószínűbb, ill. az egyik a múltra vonatkozólag igazolható, a másik a jövőt illetően valószínűsíthető.
   A drávaszögi menekültek egyharmados aránya, a még oly lassú újjáépítés és visszaköltözés sem indokolná önmagában e most már jól ismert, sok értéket megőrzött népcsoportunk kihalását, ám a népesség elöregedése, a születések tartós elmaradása (egyelőre) visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik, a hiányzó népesség pótlása pedig (egyelőre) sem a vajdasági, sem pedig az anyaországi magyarság részéről nem képzelhető el. Alapvető kérdés, meddig él, marad meg azonosságában egy kisebb-nagyobb közösség, ezen belül hogyan alakul az egyének helyzete? Drávaszögi példákkal szolgálhatunk.
   Ami az egyéni teherbírást illeti, annak talán nincs is határa, de magányos Robinsonként semmiképp nem képzelhető el, csakis valamilyen tartós közösségi (családi, rokonsági, faluközösségi, etnikai, vallási vagy más) keret esetében. Ismét Lábadi Károlyhoz fordulhatunk, aki Istennek népei a Drávaszögben című legújabb könyvében végigkíséri tájunk jó félezer esztendejét, kiemelve az egyéni sorsokat és a közösségi intézményeket, szervezeteket is. Ami az egyéneket illeti, egy-egy prédikátor a 16–17. század folyamán gyakran hányatottabb életet élt, tartósabban zökkent ki a megszokott környezetből, mint a mi, néhány éves világ- és belháborúink és egyéb bajaink szenvedő alanyai. Hogyan bírták eleink ezeket? Úgy, hogy töretlen volt bennük a hit, többszörös az újrakezdési szándék: pl. ha kellett, újra és újra megnősültek; nagy volt az életek pusztulása, de még nagyobb a gyermekáldás, mely a csecsemőhalandóságot, a járványokat, sőt némileg még a háborús pusztulást is ki tudta egyenlíteni. Némely értelmiségi sors olyan mostoha és változatos volt, hogy regényben olvasva romantikus túlzásnak vélnénk, pedig a valóság volt az alapja. És ezek az egyéni sorsok nem kivételesek, hanem általánosak. Amíg bőséges a gyermekáldás, folytonos a róluk való gondoskodás, minden visszaesés csak átmeneti.
   Vélhetné valaki, hogy a korabeli prédikátorok és egyéb értelmiségiek önként vállalták netán különleges sorsukat, ám nemcsak az ő, hanem az egész népüknek a sorsa is különlegesen hányatott volt jó néhány évszázadig. E hosszas időszakból kiemelhetjük Drávaszög esetében pl. az 1683–1689 közé eső többszörös hajdú-dúlást, az 1701-es szerb pusztítást, az 1708–1709-es kuruc támadásokat, és akkor még a törökök elleni háborúkról nem is szólottunk. Mindezek következtében csaknem egész Drávaszög, sőt a déli országrészek magyarsága is állandó mozgásban volt, s már korábban eléggé régtől fogva kiépültek közöttük a kapcsolatok. Így az 1522-es, tehát még „békebeli” Bács-Bodrog-Csongrád megyei dézsmajegyzékekben baranyai eredetű helynevekből képzett családnevekkel találkozunk, a továbbiakban pedig a törökkori baranyai defterekben (adójegyzékekben) bácskai családnevek fordulnak elő, tehát nemcsak az említett kis Maláka-patakon, hanem bizony a nagy Dunán is (békében is) átjártak házasodni. A vallási-etnikai szempontból vegyes lakosságú Baranyában olyan körzeti „leányvásárok” is voltak, amelyekben az azonos vallású és nemzetiségű fiatalok találkoztak, ismerkedtek és esetleg el is jegyezték egymást. (Házasságszerző szokás volt a sárközi és a drávaszögi szőlőőrzés is, amikor az érni kezdő szőlőt leányok-legények együtt őrizték a nagy rajokban pusztító seregélyektől; ilyenkor a már megszilárdult párkapcsolatokat a rokonszenvezők, kívülállók, harsány hangon név szerint ki is kiáltották.)
   Ez a már-már idilli kapcsolat háborús időkben teljességgel felborult. Drávaszögből ember és állat tömegesen menekült át a Dunán, melynek akkoriban még jóval szélesebb volt az ártere. A drávaszögiek elsőrendű mentsvára Kiskunhalas volt, így pl. a töröktől való szabadulás idején 1699-ben oly sokan menekültek el a Drávaszögből, hogy az adott időpontban a város lakosságának 70 százaléka baranyai menekült volt, és csak 30 százaléka helybeli „őslakos” bennszülött. A visszaköltözés már akkor sem lehetett teljes, mert drávaszögi, dél-dunántúli családnevekkel még a hódmezővásárhelyi anyakönyvekben is találkozunk. A rövidebb távú és időtartamú menekülés, egyúttal a gyakori házasságkötés természetesen a Drávaszög és Szlavónia kapcsolatának esetében is fennállott: így pl. 1942-ben az akkori Magyarországhoz visszakerült Kopácson szentlászlói menekülttel találkoztam, egyébként közvetett bizonyítékok sokasága utal e két történelmi táj többszázados, állandó kapcsolatára: számításaim szerint pl. 1000 drávaszögi tájszónak számszerűleg több a szlavóniai rokona, mint az ormánsági, holott hangtani szempontból Ormánság és Drávaszög nyelve egymáshoz áll közelebb. Az ormánsági és a drávaszögi nyelvjárások közeli rokonsága valószínűleg még a török hódoltság előtt kialakult, majd az eszék-budai hadiút elvágta Ormánság felé is a szálakat, Szlavónia irányába viszont sokkal kevésbé. A török utáni betelepülésekkel az Ormánság, Drávaszög és Szlavónia esetében hiába lett vegyes etnikumú minden szomszédos táj, a vallási alapon kötött endogám házasságok megszilárdították a különállást, azonos felekezet esetén viszont gyorsították az összeolvadást. Tanulságos pl. a Drávaszögtől nem túlzottan messze eső Mohács (ahova 1991 után is újra több drávaszögi menekült érkezett) házasodási körzete: a mohácsi katolikus magyarok a közeli szebényiekkel, a reformátusok pedig a Külső-Drávaszöghöz tartozó kölkediekkel (is) házasodtak. (Mohácson éltek még görögkeleti szerbek, katolikus sokácok, sőt laktak ott németek és kétféle cigányközösség is.) A Drávaszöghöz hasonlóan zilálódott a régi Sárvíz és a Duna közötti Sárköz: az egymással tőszomszédságban megmaradt református magyar falvak képezték a belső magot, területi szempontból kiesett ugyan, de népi-felekezeti hovatartozása révén mégis Sárközhöz soroljuk Bátát, de már a földrajzi értelemben is sárközi Bátaszéket katolikus magyar és német lakossága miatt kirekesztjük. A Külső-Drávaszöghöz hasonlóan (valaha a távolibb Zengőalja is sárközi rokonsággal rendelkezett, de később elszigetelődtek egymástól, sőt Mecseknádasd a 19., Hidas magyarsága pedig a 20. században kihalt; elnémultak a harangok.
   A Drávaszög vallási-nemzetiségi szempontból vegyes falvaiban a helyzet kissé másként alakult. A Bácskából beköltöző magyarok jelentősebb része megtartotta ugyan katolikus vallását, de a hangadó reformátusokhoz igazodott, esetleg a vagyoni-társadalmi különbségek megakadályozták az összeházasodást, ám ez önmagában a magyarság arányát nem csökkentette. A Vörösmartra települt katolikus németek idővel elmagyarosodtak, ellenben a délszlávok – részben a céltudatos betelepítések révén – egyre nagyobb erőre kaptak. A görögkeleti és a katolikus délszlávok, valamint a zömmel református magyarok összeolvadása a múltban érthetően vontatott ütemű volt, és időről időre meg is szakadt, de az állam délszláv jellege és esetenként a céltudatos beolvasztási politika egyre jobban elérte célját. Mivel a magyarság polgárosodása hamarabb megindult, mint a délszlávoké, a németek pedig kezdtek elmagyarosodni, majd 1944 után nagyobb részüket ki is telepítették, a drávaszögi magyarság volt, főként a korai egyke révén, a legpusztulékonyabb magyar népcsoportok egyike. Az utóbbi évtizedekben, években már egy-egy százalékkal csökkent az aránya, a délszlávoké egy ideig tartósan növekedett. Napjainkban pedig utánaléptek más nemzetiségek is a polgárosodás és vele az egykézés „útjára”, az egy-két nemzedéknyi időkülönbség már elegendő volt arra, hogy a magyarság számbeli túlsúlyát elveszítse, és végleg háttérbe szoruljon. Az erőszakos, háborús események, tehát a külső okok általában nem okoztak annyi kárt, mint a kedvezőtlenné vált demográfiai helyzet. Igaz, az ismert katonai, politikai és szellemi erőszaktételek a magyarság hátrányos helyzetét tovább fokozhatták.
   Felvetődik a kérdés, hogy egy-egy adott etnikai közösség, népcsoport meddig bír fennmaradni ilyen (többségű) környezetben, mikor és miért szűnik meg azonosságtudata, melyek a beolvadás ismérvei. A zárt tömböt alkotó és teljes önkormányzatot élvező, többletjoggal rendelkező szászok úgy maradtak fenn 700 éven át, hogy szoros kapcsolatot tartottak hajdani hazájukkal. A teljes elszigeteltségben élt Krím-félszigeti németek, továbbá a középkorban a hazánkba települt vallonok, valamint a jászok és a kunok különjogaik ellenére is a többségi népbe olvadtak. Hazai cigányságunknak soha nem volt saját állama, sem egyháza, sőt önálló helysége sem, nem is éltek egy tömbben, sőt messzemenően alkalmazkodtak környezetükhöz, így elvesztették ugyan saját anyanyelvüket, de valójában – egyes szórványokat kivéve – nem olvadtak be. Megmaradásuk alapja a bőségesebb gyermekáldás.
   Drávaszög esetében a továbbélés és fennmaradás egyik biztosítéka lehet(ne) a polgárosodás eredményeként elért tulajdonlás: sokaknak van hova visszatérni, van miből újrakezdeni, a titoista rendszer nem semmisítette meg a magántulajdont oly mértékben, mint Magyarországon. A drávaszögi őslakosok sok szempontból homogének, míg az újabb jövevények többféle eredetűek, és ezáltal eltérő érdekűek is lehetnek. A jövevények azonban – mint említettük – az átmenetileg kedvezőbb demográfiai helyzet miatt számbeli fölénybe kerültek, sőt a kitelepített németséget is elsősorban ők pótolták, a legutóbbi belháborúban kisebb számban menekültek el hazulról, mint a magyarok, ugyanakkor nagyobb számban tértek vissza, otthonukat gyorsabb ütemben építették újjá; így pályaelőnyük többszörös és tartós.
   A drávaszögi magyarság napjainkig hagyományos közösségként próbált fennmaradni, sikerrel. Egy viszonylagos homogén népcsoport addig „eleven” közösség, amíg a belső kapcsolatai erősebbek, mint a külső, idegen relációk. Népcsoportunk esetében eddig (részlegesen) adva volt az egységes és folyamatos nyelvi érintkezés, melyet az etnikai-vallási belházasodás is biztosított; a családi-rokonsági és faluközösségi együvétartozást eddig erősíthette az egyház és az iskola, bár ez utóbbi közép- és felsőfokon már ellene is működhetett. A gyermeklétszám nagyarányú csökkenése ma már alsó, középső és felső szinteken egyaránt bizonytalanná tette az anyanyelven való tanulást és képzést. A vallási közömbösödés mellett a református egyházi vezetés szétesett, egysége megszűnt, és az említett harcias és öntudatos századok, illetve személyek helyett minden épp az ellenkezőjévé fordult: pásztor híján szétszéled a nyáj! A katolikusok vallásuk révén is ki vannak téve a fokozottabb horvátosodásnak, a reformátusok pedig az egyre nagyobb számú vegyes vallások miatt vérezhetnek el időnek előtte. Korábban az etnikai, vallási ellentéteket egy „jugoszláv” köztudattal próbálták kiküszöbölni, manapság e népek és nyelvek feletti globalizáció és internetes kapcsolattartás veszi át a helyét. Ma már nem szükséges hazulról kimozdulni, hogy a néphagyomány szivárványszínei elszürküljenek, bekövetkezhet ez odahaza is. (Egyébként az egész emberiségnek mindössze 5 százaléka nem él odahaza, hanem idegenben keresett megélhetést.) Ez a „kiegyenlítődés” sokkal kevésbé fenyegeti az egy tömbben élő magyar nemzetet, mint pl. a félig-meddig elszigetelt kis drávaszögi népcsoportot, ahol a szülők pl. sokszor úgy sietnek a jövő elébe, hogy gyermekeiket a többségi nemzetbe próbálják betagolni, és ezzel az anyanyelvi talajt ki is húzzák lábuk alól. Míg korábban vegyes lakosság esetén egy-egy erősebb tanítói, lelkészi vagy más egyéniség a kis közösség etnikai-vallási arculatát is eldönthette, így lett magyarrá pl. a Duna-Tisza-közi Kecel, maradt meg sokáig szlováknak a szomszédos Kiskőrös, ma az iskola, a különféle hagyományápoló és egyéb csoportok nincsenek tartós hatással. Hiába tudjuk, hogy az „édes” anyanyelv minden korlátozása mentális zavarokkal járhat, és hogy legsikeresebben anyanyelvén tudna az emberiség egészébe betagolódni az egyén, ellentmond neki a modern élet. Még jó, ha a gép nem helyettesíti a személyes kapcsolatokat, s a passzív nézők nem azonosulnak az érdemtelenül reklámozott hősökkel, kik közül a határozott, sőt erőszakos egyéniség a képzeletbeli eszménykép, a sikeres típus stb. Nem véletlen, hogy a magyar nevelőotthonokban (még talán nem a családokban) a whiskys rabló az ideális, szélsőségesen még rosszabb a helyzet a mai (városlakó) oroszoknál: a kamaszok fele jól kereső bérgyilkos szeretne lenni, a lányok pedig a prostitúciót jelölték meg életcéljuknak.
   Nyilvánvaló, hogy az egész magyarság és Drávaszög esetében itt még nem tartunk, sőt a nagyobb közösségek jövőképe sem lehet ennyire értelmetlen és sivár, de kis népcsoportunk esetében a hagyományok és az egész működő közösség felbomlása komoly fenyegetettséget jelent.
   Hiába a kedvezőtlen külső okok megszüntetése, ha az elöregedés és gyermektelenség tovább tart! Hiába a többi nemzetiség egykéje, ha azok már számbeli többségbe kerültek a magyarokkal szemben. Az európai csatlakozás és a globalizáció is felgyorsítja a nemzetközi folyamatokat. Bár a régiók meghirdetése és favorizálása mindenféle jellegtelen összemosás ellen hat, s talán remélhetjük a középkori keresztény egységhez, a latin nyelv használatához hasonlóan a nemzeti értékek párhuzamos fennmaradását is.
   De csupán ez Drávaszög magyarságát már nem menti meg, több kell ott, ahol „magyarnak születni kisebbségben a véletlen műve, megmaradni azonban tudatos küzdelem”.