Vári Fábián László

 

Veránkai románc

A nap már éppen
anyjához készült,
mosdóvíz, vacsora várta,
mikor egy orgazmus-közeli
sikoly szakadt
a szeplőtlen gemenci tájra.

A fékre lépett,
visszanézett
Isten legszebbik csillaga,
s olyan tüzekkel
fordult máris,
mint annakelőtte soha.

Nagyságos szemét
körbehordta,
a szigeten végignézett,
de a bokrok szoknyája alatt
csak a tüdőszín eper vérzett.

S újabb kéjes
hörgések nyila
hatolt öreg szívébe,
övén alul is buzogni kezdett
Zeusz délszaki vére.

Haragjában
a Duna tükrét
tördelte darabokra,
végül az író
elhagyott asztalán
rálelt a jegyzetlapokra.

Lejjebb csavarta
hát a lángot,
s küldetését feledve,
megcsalatottan,
szégyenülten
roskadt egy öreg fotelbe.
Képtelenség,
hogy csak írva virítson
a szerelem jószagú bokra! —
Ez járt eszében.
s helyben rákapott
a Cabernet Sauvignonra.

 

Orromból a szél

Mikor az erdő égni kezd,
S ropognak a fák csontjai,
kérve-kérem a felleget:
áldott batyuját bontsa ki.

Söprik azonban az eget
a szél hatalmas szárnyai,
a láng, a láng a holdba kap,
lehet sírni, jajongani.

A tűz, a tűz engem akar,
buja, nőstényi hatalom,
ágyasházába úgy megyek,
mint vágóhídra a barom.

Költenék neki valamit,
írni, mondani nem merem.
Elszakadnak hangszálaim,
megbénul mind a két kezem.

Lehetne lányom, asszonyom,
több változat nem érdekel.
Jöjjön inkább a láz, a láz,
önnön véremben égjek el!

Aztán a rontás leterít,
s a vánkosra vért hördülök.
Gyöngytermő szememre gyűlnek
az álomrabló ördögök.

Mikor a hajnal rám akad,
szemgödreimben mit talál?
Egyikben az élet dereng,
másikban fészkel a halál.

De orromból felcsap a szél,
s ellobbant minden csillagot.
Miasszonyunk, Miasszonyunk
már öltözteti a napot.