Móser Zoltán – Polcz Alaine

Tárgyak – surlófényben

 

„Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsáságy felé.
Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van."
Mészöly Miklós: Alakulások

    Sokan emlékeznek arra, hogy a 70-es évek közepén a Kortársban volt egy sorozat, amelyben a címnek megfelelően az írók, költők vallottak a kedves tárgyakról. Ez a sorozat – okát csak sejteni lehet –, Mészöly Miklóssal ért véget. Ehhez a képeket én készítettem, így az ittlévőket is, amelyek soha nem jelentek meg. S azt sem tudom, hogy Mészöly Miklós megírta-e akkor a vallomását.
    E képeket aztán eltettem azzal, hogy soha sem kellenek, de folyton kezembe került a negatív. Legutoljára a 80. születésnapjára készülődve, de akkor már olyan beteg volt Miklós, hogy nem tudtam e képekről beszélni vele. S most, hogy előveszem, ennek rövid oka: immáron az életmű lezárult, és így mást mondanak ezek a tárgyak. Ráadásul az egész életművet bemutató album összeállításán dolgozunk évek óta, s valószínűleg ezek is részt kérnek az egészből. Sokat vagy keveset, nem tudom megítélni most, hisz ránézésre alig van értékük. Értékük ha nincs is – bár ez sem biztos –, de jelentésük nyilván van. Mivel nem tudom pontosan mindegyiket, ezért kértem meg Polcz Alaine-t, Mészöly Miklós feleségét, hogy az én rövid leltáramat próbálja kiegészíteni. Így született ez a négykezes írás, amelyben kurzív betűkkel mindig Polcz Alaine megjegyzése áll.

*

    Kezdem a maszkkal, amely nem haloti maszk. A szomszédban lakó Schaár Erzsébet készítette a 70-es évek elején, s mivel arra a kérdésre, hogy ez kedves emlék-e, igen volt a válasz, ezzel kezdem a képek sorát. (Természetesen a tervezett könyvben is közölni fogjuk.) A füstölő tudtommal Izraelből kapott ajándék.

    A maszkot Schaár Erzsi „Az utca" szoborcsoporthoz készítette és használta: az egyik tömbből kiálló fej és a kéz a Miklósé (a kiállításon sokan Nagy László fejének nézték).
    Most a falon az én szobámban áll, alatta egy könyvön a kéz, kezének gipszmásolata, kezének maszkja. Kevesen látják, beleolvad a fehér falba. Nem örvendett, amikor kiraktam, de én szerettem és hiányoltam, hogyha nem volt a szobámban.
    Veszekedtek, amikor az Erzsi csinálta: „Megfulladok, kitépte a szemöldököm", mondta Miklós.
    52 év alatt soha fájdalomra nem panaszkodott, jelét sem adta. (Pedig nagyon sokat szenvedett az utolsó 2 évben is.) Azt hiszem unta a pepecselést az arcán, és azért morgolódott.
    Füstölő? Szentségtartó? Nem tudom. Egy húsvétkor Komoróczy Szonjának akarta adni. Aztán maradt, – majd eltűnt. Csak a kép őrzi.

    A következő kép egy román üvegkép részlete: számos ilyen ikon található Mészöly Miklós felesége, Alaine szobájában: egy egész falat elfoglalnak, szép, megkomponált rendben.

    Ez az ikon arany-kék-vörös pompájában és egyszerűségében a szobámban lévő ikonosztáz közepén áll. A Fogarasi-havasok alatt megbúvó kis faluból hoztuk. Ez egy híres iskola, az alsóárpási népi üvegikonfestőké.
    Jézus keblére hajtja János a fejét, Jézus nyújtja a falatot az áruló Júdásnak. Nem tudtam, hogy Miklós szereti.

    Az orosz ikon Miklós könyvespolcán volt, mindig szem magasságban. Csak az ezüst kerete volt meg, a mögötte lévő festmény – az arcok – nem. Ennek hiánya, főként Nádas Péter búcsúztatója óta, különös jelentéssel bír.
    Az elmosódó olajkép rajta egy Krisztus fejjel, nem tudom, hogy honnan való. (Mellé tettem azt a Mészöly portrét, amelyet Szekszárdon, épp a szülőház előtt készítettem.)

    „A pravoszláv ikonnak csak a fém borítása áll szemmagasságban" – hiányoznak az arcok. Nem látni Krisztus arcát. (Az alvó tanítványok mellett vércsöppeket könnyez, halálra készülődve.)
    A másik elmosódó olajkép, Krisztus arca. Azért vettük le a borítót, hogy láthatóbb legyen. Ez az én kedvenc képem. A borítás nála állt, a kép nálam. Nem tudtam, hogy szereti. De szimbolikusan is nézhetjük: „Emeljétek fel a fejetek, emelkedjetek fel, ti örökkévaló ajtók…" – erre gondol, ezek a szavak visszhangoznak Saulusban, amikor megvakul. Ő maga mindig megállt a kapuban. A Saulus könyv is a damaszkuszi úton fejeződik be. Mielőtt újból látna.
    Nádas búcsúbeszédében csak egy részt emelt ki. „Nem hitt Istenben." A szavak hatalma, Móser ezt látja a képen. – Kereshetjük, mit mondanak a tárgyak. Nem az ellenkezőjét? Kevesebb, mint Saulus?

    Ez a zenélő óra – rég nem láttam – nyilván családi örökség, vagyis a szekszárdi szülőház emlékét idézi. A gyermekrajz is jelent valamit, amelyről nem tudok semmit.

    Az óra most is megvan, zenél, de nem húzom fel.
    A zsiráf.
    Nem tudom ki rajzolta, miért szerette? Talán egy Réka nevű kicsi lány, aki azóta már rég asszony lett: jogilag vagy sem? Van gyermeke? Nincs?

    Ez a letört szárú ortodox kereszt és egy középkorból való olló, bármilyen hihetetlen, a Duna hozta-vitte, és rakta ki véletlenül Kisorosziban, a parton – ott találták.

    A letört szárú ortodox, kettős keresztet a kisoroszi Kálváriánál találtuk Nádas Péterrel. Egyikünk meglátta, másikunk felvette, ezért Miklósnak adtuk.
    Az ollót a homokban találtuk.

    A csonkig égett gyertya, úgy tudom, a Porkoláb-völgyi présházban „munkaeszköz" volt: itt írta a Saulust. (Nagy valószínűséggel Mészöly Miklós legfontosabb regénye ez volt, illetve az én megítélésem szerint ez a legfontosabb.)
    Az erdélyi bokály pedig magáért beszél, bár nyilván ehhez az egyhez is tartozik valamilyen történet.

    A gyertyatartót Porkoláb-völgyben használta a petróleum lámpa mellett. De eredetileg a szekszárdi Szászy présházból került hozzánk. (Édesanyja, Joci-mama Szászy lány volt.) A boltíves hosszú, alagútszerű pince oldalágai beomlottak. A présház még áll, a gyertyatartó is Kisorosziban a verandán lévő nyári-íróasztalán.
    A bokályt Kalotaszegről hoztuk. Eltörött, megragasztotta. Látszik fent a törés nyoma. Soha nem dobta ki a törött tárgyakat.

    A Szent Pál mozaik-képéről készült reprodukciót Ravennából küldte valaki. Évekig nálam volt, mert szerettem volna, ha a képzőművészeti gimnázium kollégiumában, ahol dolgoztam, az egyik diák készít egy másolatot. Végül ez került a Szépirodalmi Könyvkiadó által megjelentetett Saulus címlapjára. (Ebben a sorozatban két vagy három címlapot én terveztem.)

    Basch Lóránt küldte a képeslapot Olaszországból. Kemény Pál apostol ábrázolás. Az ágy fölött áll még most is a könyvespolcon, a könyveknek támasztva. Minduntalan lepotyog – a huzat, a paplanszéle, a kezünk lesodorja. Nem győzöm visszarakni. Makacsul kitart a helyén.

    A kalapot soha nem láttam Mészöly Miklós fején, de láttam egy régi fényképén. Tudom, hogy ez volt a vadász kalapja, és minden vadászatról szóló történethez ezt kell oda képzelnünk. És persze kézbe a puskát, s a célzó szemet éppúgy, mint az elejtett vadat.

    A kalapot nagyon sokat viselte. Ott állt Orosziban az általa készített fogason: rusztikus, göcsörtös fadarab, nagy kampósszögek állanak ki belőle. Az akasztók. Sokszor ki akarta dobni. Nem engedtem.
    A háború óta nem vadászott, de a kalapot Orosziban sokat viselte, rongyosra hordta. Különben még havazásban is szeretett hajadonfővel járni. Utálta a kalapokat. Ezen kívül más kalapja nem is volt.
    A vadászkalap és a bot az más. Kellett sétához, barangoláshoz. Amikor a bot valóban kellett volna, eldobta. Inkább elesett. A karomat sem fogadta el. Váratlanul, hangtalanul zuhant.

    Hogy ez a két rongyos ruhában álló leányról készült század eleji, nagyméretű fénykép – az ágya fölött függött – miért volt fontos Mészöly Miklós számára, nem tudom.

    A két „rongyos ruhában" álló lány közül az egyik én vagyok, a másik a nővérem. Sokat szenvedtem a toldozott, másoktól levetett ruhák miatt. Mintha soha sem kaptam volna új ruhát. Miklós pont ezt a képet szerette, és a kis kopott gyűrött fotót kinagyítva az ágya fölé akasztotta. Nem tudom, mit jelenthetett neki. Ő maga hihetetlen nemtörődömséggel öltözködött. Sokszor kifordítva vette fel a pulóverét, ahogy este ledobta, kockás flanelingben jött az Operába. De ha hajlandó volt egy zakót, vagy garbót fölvenni, a szépség eleganciája jelent meg. Ezért nem szeretett felöltözni? Göncz Árpád mondta: „Bessenyei óta a legszebb magyar író." Bosszankodott. Azt hiszem, nem egyszerű a férfi szépséget viselni.
    Persze a képhez már mi fűzünk gondolatokat, és nem ő.
    Móser Zoli szavai indítottak engem is a ruha felé: „A két rongyos ruhás kislány". Ez a szavak hatalma.

    Az utolsó képhez, amely jól ismert immár, történetem is van. A Magvetőnél jelent meg a Volt egyszer egy Közép-Európa című vastag kötete, amelyhez Mészöly kérésére én készítettem az illusztrációkat. Ám a címmel nem boldogultam: én naivan azzal próbálkoztam, hogy rávegyem az írót, adjon mást címet. Javasoltam például a Változatok a szép reménytelenségre, vagy az egyik novelláját: Térkép, repedésekkel! Mert ezek mellé lett volna bőséggel anyagom. De nem tágított. Amikor már a végső leadáshoz közeledtünk, akkor egyszer a polcon észrevettem valamit: – Miklós, nézz csak oda – mondtam, és arra felé mutattam. De nem ott állt meg tekintete, hanem a falon, egy barna képnél. Szinte elámulva nyúlt a falon függő kép után: – Ez az, megvan – válaszolta, és mosolyogva a kezembe nyomta. Egyáltalán nem erre gondoltam, de örültem, hogy végre megszabadulok a nehéz munkától – mert az volt –, és végre teljesen kész a könyv.

    Ezt levelezőlap nagyságú, kicsit kopott barnás fotót kinagyíttatta, bekereteztette. Nem tudni, hogyan került a házhoz. Sokszor nézegettük, kerestük a nyitját.
    Pontos, világos, áttekinthető. De mit ábrázol? Mit csinál ez a három ember? Milyen távol állnak egymástól. Valami mégis összetartja őket.

 


A közölt „négykezes írással" emlékezünk Mészöly Miklósra, szerkesztőségünk megbecsült barátjára, kortársi irodalmunk közelmúltban elhunyt nagy alkotójára. (A Szerk.)

A kurzív betűkkel szedett szövegrészek Polcz Alaine 2001 októberi hozzáfűzései/emlékezései.