Legenda Kemény Jánosról

Összeállította: Albert Zsuzsa

    Kemény János visszaemlékezése: (A Petőfi Irodalmi Múzeum részére készitette Szekeres László 1969. június 20-án.
   Sose voltam mecenás eredetileg, csak a későbbi körülmények hozták, hogy azzá kellett lennem. Én Amerikában születtem, anyám egy amerikai pionír család ivadéka volt, ősfoglalóké, akik Skóciából jöttek, kisiparosok, és hasonló kézműves emberek, akik mentek új világot teremteni, mert Skóciában akkor nagyon nehéz volt az élet. Ők valahonnan Glasgowból származtak, apám pedig kivándorló volt, teljesen vagyontalan fiatalember, akit katonai pályára adtak, otthagyta a katonai pályát, és kiment szerencsét próbálni, úgy kezdte az életet, hogy dokkmunkás volt, liftesfiú volt, végigcsinálta mindazokat a küzdelmeket, amiket más kivándorlók csináltak, amíg végül elérte azt, halála előtt néhány évvel, hogy a pittsburgi osztrák-magyar konzulátusnál írnok volt. Ő ott halt meg, szegény, különösen a pittsburgi bányászok akkori szervezete nagyon támogatta özvegy édesanyámat, mivel egy időben ott a bányánál nem tudom milyen munkát végzett, valószínűnek tartom, hogy köbméter számító, vagy valami ilyesmi lehetett. Akadt egy konzulátusi tisztviselő is, és ezek azt mondták anyámnak: magának vannak normális körülmények között élő rokonai Erdélyben – nem a marosvécsiekről van szó, mert azok nagyon gazdagok voltak, nem vetődött fel a nevük –, akik bizonyára magát a négy gyerekével eltartanák: (az egyik gyerek féltestvérünk volt, mert anyám özvegyasszony volt, mikor apám elvette) ott próbáljanak megkapaszkodni. S ott összeadták a pénzt, a legkülönbözőbb rétegekből való emberek, konzulátusi emberek, ott élő egyszerű magyar emberek, és hazaszállítottak minket.
   Dacára, hogy Amerikában születtem, én Alsójárát tekintem a szülőfalumnak, mert másfél éves koromtól fogva ott éltem. Másodszor otthonomnak Kolozsvárt vallom, ahol tíz éves koromtól éltem egész addig, ameddig Marosvécs akkori gazdája, egy nagyon derék Kemény Ákos nevű ember, szívszélhűdésben meghalt, utódok nélkül, és eléggé váratlanul rám hagyta azt a Marosvécset, ami addig egész bizonytalan dolog volt, hogy kié is lesz. Én akkor Bécsben voltam erdőmérnök tanuló, magam is úgy, mint a többiek, hogy tanultam és közben igyekeztem megszerezni a tanulásra való dolgokat. Mindenkit ismertem, nemcsak az egyszerű embereket, ismertem akkor ott élő írókat, Kassákot, Balázs Bélát, ez jut hirtelen eszembe a nevezetesebb emberek közül. Kölcsön-pénzen jöttem Marosvécsre átvenni az „uradalmat.“.
   Ezt azért kellett elmondanom, hogy én viszont abban az időben már az Ellenzék című kolozsvári lapban, mint diák, rendszeresen dolgoztam, azelőtt megjelent előfizetéses alapon az első verseskötetem, azt hiszem, az utolsó is az életben, mert nagyon rossz volt, már Tamási Áronékkal megvolt a kapcsolatom, mikor Amerikában volt kinn, előzőleg egy darabig az Előre című diáklapnak voltam a szerkesztője, szóval én az irodalomból és a hétköznapi emberek világából kerültem a főúri kastélyba, amelynek a tradíciói között egy igen nagy és nemes tradíció élt, az én szépapám barátsága Bolyai Farkassal, akivel együtt voltak annak idején kinn az egyetemen. Hogy mecenás lettem, hát természetes, ha magamfajta ember bekerül egy ilyen helyre, az mecénás is lesz, de nem ez volt a lényeg, mert az én mecénásságom irodalmi vonatkozásban a legkisebb jelentőségű dolog volt, mert ha erről beszélünk, akkor én tulajdonképpen amim volt, nem az irodalomra költöttem el, hanem a kolozsvári színjátszásra.
   – Albert Zsuzsa: Vári Attila Marosvásárhelyről került át Magyarországra, ott a Színház és Filmművészeti Főiskolára is járt. Nem tudom, hogy akkor-e, amikor Kemény Jánosnak volt kapcsolata ezzel az iskolával.
   – Vári Attila: Nem, nem, Kemény János a Székely Színház megalakulása után gyakorlatilag hosszú időre kikerült a szellemi életből. Egy mészkő égetőben cipelte a köveket, talicskázott, rakta az égetőbe egymásra a köveket. Tudjuk azt, hogy a két világháború között a kolozsvári magyar színház tulajdonképpen néhányuk, Bánffy Miklós gróf pénzéből, Kemény János pénzéből élt, meg úgy tudom, hogy még a Telekiek adtak valamennyit a működtetésre. A marosvásárhelyi református kollégium kéményein elfüstölgött tulajdonképpen a Görgényi havasok és a Kelemen havasok erdeinek egy része, mert Kemény János támogatta őket. Meglehetősen emberséges volt az emberekkel is, akik a havasokban dolgoztak azokon a fakitermeléseken, amelyek az ő birtokain voltak. Ösztöndíjakat adott olyan gyerekeknek, akiket érdemes volt tovább taníttatni, tehát nem az a tipikus arisztokrata volt, akit Arisztid-Taszilóként szoktak emlegetni a viccekben.
   – Albert Zsuzsa: Eszköznek tartotta a vagyont, amihez jutott.
   – Vári Attila: Valószínűleg a születése miatt is már elrendeltetett eleve az, hogy ő mit fog csinálni, hiszen ahogy viccesen mondta mindig magáról, Pennsylvániában születtem, és Transsyilvániában fogok meghalni. Már kisgyerek korában valamiféle amerikai demokráciát is szívott magába, azon kívül, ami az erdélyi arisztokrácia sajátja volt. Vidéki kastélyokban hetven-nyolcvan, száz ember gyűlt össze egy-egy felolvasó estre, tehát már eleve kettős az indíttatás. Egyrészt a transzilván erkölcsiség és szellem, másrészt az Amerikából hozott, demokrácia utáni vágy.
   – Albert Zsuzsa: Puritanizmus.
   – Vári Attila: Puritanizmus is, arról nem is beszélve, hogy aztán Lady Auguszta, a felesége, aki skót arisztokrata hölgy volt, szintén hozott magával egy másfajta, nyitottabb szemléletet a skót felföldről, mint amit mi itt a Duna–Kárpát régióban megszoktunk.
   – Albert Zsuzsa: Kemény Miklós nagyon hasonlít az édesapjára.
   – Kemény Miklós: Igen, általában azt mondják, hogy én hasonlítok a legjobban rá. Van erről egy kedves történet is: Marosvécsen voltunk látogatóban, ott most beteg gyerekek vannak, odajött az egyik gyerek hozzám, megfogta a kezemet, s azt mondja: én téged ismerlek. Mondom: Honnan ismersz? Azt mondja: Mindjárt megmondom, te vagy ott a vár oldalán. Az édesapámról készült dombormű volt feltéve, arra emlékezett, s azt hitte, hogy én vagyok.
   – Albert Zsuzsa: A marosvécsi vár kertjében van Kemény János és feleségének nyugvóhelye, és ott van a híres kerek asztal, a Helikoni asztal is.
   – Kemény Miklós: A Kuncz Aladár asztala.
   – Marosi Ildikó: Ez az asztal csak „emlék volt“, sosem ülték körül, padokon ültek az írók különben.
   – Albert Zsuzsa: Ez nagyon nagy dolog volt akkor, mert a húszas évek után, amikor megörökölte ezt a kastélyt Kemény János, arra használta, hogy a magyar irodalomnak szolgáljon vele. Erre igen nagy szükség volt, hiszen ha Erdélynek volt is óriási irodalmi hagyománya, mégis akkor elszakadt a teljes magyar irodalmi élettől, és az, hogy ő megszervezte a marosvécsi találkozókat, megmentette az erdélyi irodalmat.
   – Kemény Miklós: Egy gernyeszegi találkozón vetette fel Berde Mária, hogy kellene egy ilyen egyesületet alakítani. Mások nem vállalták, s akkor édesapám azt mondta: elfogadnátok-e, ha ilyen fiatalon is, hogy én szervezzem, nálam legyen Marosvécsen. S aztán így alakult ki szép lassan, hogy megindult a Helikon.
   – Albert Zsuzsa: Hányan voltak akkor ?
   – Kemény Miklós: Ötvenöten, akik helikonistának vallották magukat.
   – Albert Zsuzsa: Marosi Ildikó Molter Károly menye. Marosvásárhelyen az irodalom középpontjában élt. Mindenkit ismert, azzal kezdtük az előbb ezt a beszélgetést, hogy régebben az írók nagyon kedves emberek voltak és nagyon szeretetre méltóak.
   – Marosi Ildikó: Nemcsak hogy kedvesek, gyönyörűek is voltak. Magasak, szépek, kellemesek, Tamási Áronnál gyönyörűbb férfit, avval a csodálatos hangjával… De a maga törékenységében finom kedves ember volt mondjuk Sipos Domokos, vagy Dsida Jenő. János bácsi nemcsak hogy kellemes és nagyszerű ember volt, ő is nagyon magas, nagyon elegáns, érdekes, mint jelenség is, szép volt, úgyhogy nem lehetett vele úgy elmenni az utcán, hogy ne figyeltek volna fel rá. Azt nem tudom neked megmondani pontosan, hogy mikor ismerkedtünk meg, mert én az öt Kemény gyerek közül Zsuzsával voltam nagyon jó barátságban. A többieket is nagyon szerettem. Kemény Jánosnak volt egy Jánoska fia, aki nagyon hamar, hét éves korában meghalt difteritiszben. Utána következett Mikolt, aki festő és művészettörténész volt, őt kiküldték nyolc vagy kilencéves korában Angliába, a Kemény János felesége, Auguszta néni, angol-görög származású volt, Mikolt kiutazott a skóciai családhoz, a második világháború kitörésekor már nem tudott hazatérni. A háború utáni években pedig már nem is lehetett, és azt a családi meleget, amit Keményék a nyomorúságban is, a gyerekeiknek nyújtani tudtak, szegény Mikolt nem kapta meg. Sokat jött haza látogatóba már a későbbi években, de tulajdonképpen nagyon magányos volt. Segíteni kész, nagyon kedves valaki volt. A harmadik gyermek Klió, aki operaénekesnő lett, ő is végtelenül segíteni kész, és gyönyörű: a görög és angol vérkeveredésnek valami egészen különlegesen szép példája. Utána jött Árpád, akinél bájosabb férfit nem is tudtam soha elképzelni. A budapesti Nemzeti Színház díszlettervezője volt, nagyon tehetséges festő. Aztán Zsuzskó, illetve Árpád előtt volt Zsuzskó, az én barátnőm, ő Nagy Pál festőművész felesége lett. Kemény Zsuzsa sajnos a proletárdiktatúra legrondább korszakát élte át, amikor származása miatt nem tanulhatott, úgyhogy csak érettségizett, de végig Sütő András szerkesztőségében dolgozott az Új Életnél. Először mint gépírónő, később mint szerkesztő. Nagyon szép verseket is írt. Végül következett Miklós, aki szintén itt él Budapesten, neki is három gyereke van.
   – Albert Zsuzsa: Kemény János unokája Vécsi Nagy Zoltán.. Az én számomra Kemény János akkor kezdett élni igazán, amikor megtanultam, hogy mit jelentett Marosvécs.
   – Vécsi Nagy Zoltán: Vécs szellemét vállalom, ezért is szívesen vettem fel a Vécsi nevet, de van ennél egy sokkal személyesebb dolog, hiszen a Kemény családnak a vécsi emberekkel mindig szoros baráti kapcsolata volt. És én gyerekkoromat, a nyaraimat, több hónapot minden évben Vécsen töltöttem.
   Én őt kis unokaként ismertem meg. Utólag az az érdekes, hogy soha nem mesélt nekünk arról, hogy honnan származunk, akkor nem volt ez divat, nem akarta, hogy emiatt kiváljunk a többiek közül. Jobban szeretett arról mesélni, ami neki szíve csücske volt, a természet, az emberekkel való bánásmód, a megkülönböztetés nélküli bizalom az emberekben, körülbelül ilyeneket próbált nagytataként tovább adni nekünk.
   Legkedvesebb emlékeim azok a hajnalok, amikor együtt keltünk náluk, és elindultunk hajnalban a havasra horgászni. Abból talán többet tanultam minden kis mozzanatból, mint nagyon sok minden másból. Abból, ahogy a vonaton viselkedett, ahogy az emberekkel szóba állt, románokkal, magyarokkal. A havasi emberek szeretete, szerintem ez az ő irodalmának a lényege, és az emberszeretet. Ami a havasban testesült meg. Havasnak mi a Maros felső folyásának a hegyeit neveztük – odajártunk horgászni.
   – Albert Zsuzsa: A horgászat Kemény Jánosnak gyerekkorától kedvenc szórakozása volt.
   – Vécsi Nagy Zoltán: Voltak alapszabályok. A horgászás úgy kezdődött, hogy tavasszal felhívta édesanyámat, megkérdezte: Zsuzsa, a gyerekeknek kiváltottad-e már az engedélyt? Ha nem váltotta ki, akkor azt mondta: én hozzájárulok, de az engedély mindenképpen legyen meg. Volt horgásznaplónk is, ahova be kellett írni a legkisebb – pirkának hívtuk mi – keszeget is, időjárás, napszak, mindent nagyon pontosan be kellett jegyezni, így hát horgászengedéllyel elindultunk hajnalban, kimentünk a Galonya völgyébe, ami az irodalmi találkozók színhelye is volt. A Galonya völgyében volt egy régi ismerős román család, ahol szép színes csergék voltak a falon, és sajátos, kellemes illat volt a házban, oda mindig betértünk. Megvoltak a kis szertartások, hogy mit viszünk ennivalót, kis kekszet, ezt-azt. Nem volt szabad világos ruhában menni, nagyon halkan kellett mozogni a természetben, mert ahogy mondta, nemcsak a halakat, hanem az állatokat is elriasztjuk, minden érdekes, mindenre figyeljünk, egy gyerek körülbelül ezeket a nagyon értékes tanácsokat kapta a nagytatájától, hogy nagyon tisztelje a természetet, és azokat az embereket, akik ott élnek a természet közelében.
   – Marosi Ildikó: Hitbizomány volt a vécsi Kemény birtok, ami azt jelentette, hogy nem lehetett megosztani az utódok között, hanem mindig a legidősebb fiú örökölte, egy arra érdemes férfi utód. Amikor rászállt a történelmi vagyon, Bécsben volt diák, egyetemista. Még akkor nagyon nehéz körülmények között élt, apja meghalt Amerikában, az anyja csak később ment férjhez egy Teleki grófhoz, akkoriban még csak társalkodónő volt különböző jobb családoknál.
   – Albert Zsuzsa: Szegény rokon volt, nem is Vécsen laktak,
   – Marosi Ildikó: Alsójárában laktak, Kolozsvár mellett, gyönyörű helyen, a nagyszülőknél. János bácsi először Kolozsváron volt diák, utána pedig Bécsbe küldték ki. Kiterjedt erdőbirtokai voltak a családnak, nemcsak Marosvécsen, hanem az Öreghavason, Jára környékén, a Vlegyásza és Bánffyhunyad környékén is, ezért faipari mérnöki szakra iratkozott be akkor Bécsben. Olyan mostoha körülmények között élt, hogy reggelre befagyott mosdótáljában a víz. Szóval a klasszikus diáknyomor.
   Amikor értesítette az ügyvéd, hogy meghalt a nagybácsija és megörökölte a marosvécsi birtokot, akkor János bácsi nagy vacsorát rendezett az akkori Bécs legelőkelőbb vendéglőjében, fantasztikus előkelő helyen, és meghívta az összes diáktársát, bohém barátait, cirkuszistákat, nagyon vegyes társaságot. Éjfél felé azt vette észre, hogy fogyatkozik a társaság, egyedül maradt, lassan elszivárgott mindenki. Tudniillik a barátai meg voltak győződve – mivel ismerték Kemény Jánost, hogy milyen társadalmi és anyagi lehetőségekkel bíró ember, mindenki azt hitte, hogy ez egy jó vicc, egy diákcsíny, és itt irtózatos botrány lesz előbb-utóbb ebből az egész vacsorából. És mindenki elpucolt. Kemény János maradt a nagy vacsora végén!
   – Kemény János (hangfelvétel): A Helikon megszületésének nem annyira a romantikus oldalával kéne foglalkozni, hanem a valóság, a realitáshoz közelebb álló részével. A régi Magyarország megszűnése, felosztása után az az elvi, írói réteg, amelyik Pest felé nézett, úgy irodalmi példa, mint kiadói lehetőségek szempontjából, teljesen magára maradt. Ebből természetszerűleg következett az, hogy a közönség is elárvult, az olvasóközönség. Ebben a bizonytalanságban felmerült az igény, hogy valamit tenni kéne, hogy meglegyen a saját központunk az adott társadalmi és politikai viszonyoknak megfelelően. Az Erdélyi Helikon megalakulásának a gyakorlati formája a következő volt: amikor a Kemény Zsigmond társasági írók: Berde Mária, Molter Károly, szegény öreg Sényi László, aki nagyon érdekes ember volt, ők bíztattak és támogattak. Én az én nagyon közelálló barátommal, Kuncz Aladárral ültem össze, és feltérképeztük az erdélyi irodalmat. Értvén ezen azt, hogy néztük, hogy melyik helyen, hol vannak erdélyi írók, ez az egyik feltérképezés, és hogyan lehetne az erdélyi irodalomnak legkülönbözőbb színű, ízű és gondolkozású íróiból egyet-egyet legalább összehozni, hogy megbeszéljük az erdélyi irodalom szellemi és gazdasági problémáit, és hogyha lehetne azt mondani, egy szellemi népfrontot alakítani arra, hogy a magyar kultúrának, s főképp a magyar nyelv tisztaságának a védelmében összefogjunk... A másik része pedig a dolognak, hogy megkeressük azokat a gazdasági feltételeket, amelyeknek az alapján a könyvkiadást meg lehetne csinálni, annál is inkább, mert hiszen Kós Károlyék nagyon lelkesen megindították az Erdélyi Szépmíves Céhet, de nem volt meg a gazdasági lehetőségük.
   A másik körültekintés pedig az volt, hogy hogyan hangsúlyozzuk azt, hogy az un. Petőfi-utánzók világával, azokkal a konzervatív emberekkel, akik Adytól, Kosztolányiig, Karinthyig, Schöpflin Aladárig mindezt nem veszik komolyan, hogy ezekhez semmi közünk sincs, hogy azok kimaradjanak, hogyan lehet ezt mind úgy összeállítani, hogy ne legyünk többen harminc embernél, mert fizikailag nem tudjuk megoldani. Eszerint próbáltuk az embereket összehozni egy körlevélben. Illetve kétféle körlevél volt, az egyikben olyan emberekhez írtam, akiket már ismertem, a másikban olyanokhoz, akiket nem ismertem, csak tudtam, hogy írók, és tehetségeseknek látszanak. A szöveg lényegében egyezett, azzal a különbséggel, hogy akit ismertem, annál hivatkoztam a régi barátságra, a másiknál pedig nem.
   Az első Helikoni Találkozó 1926-ban volt.
   Vári Attila: János bácsit amennyien szerették, pontosan annyian átkozták is. Nem, nem, azért kevesebben. Jogosnak tartotta, hogy ezekből az erdőkből Helikon lesz, és Szépmíves Céh lesz, kolozsvári színház lesz. A másikból kolozsvári református gimnázium lesz, és marosvásárhelyi református gimnázium. Valahogy úgy vagyok én János bácsival, mint hogyha meg kellene határoznom a felhőtlen eget. Nem tudom meghatározni, de annyit tudnék mondani róla csehovi módon, hogy: az ég kék.. az ég ragyogóan kék, esetleg bővíteni tudnám… a személyisége olyan varázslatos és annyi emberséget sugárzó volt. Nem tartozott a nagy anekdotázók közé, nem tartozott azok közé, akikkel lépten-nyomon történik valami, de hiszen azért történt az évszázadok alatt a családjával éppen elég sok minden. Nem tartozott azok közé, akik ha kimennek az utcára és mellettük zuhan le éppen egy akkora tégla, amitől meg lehetne halni és azt rögtön el is mesélik, nem, ő olyan egyenes vonalúan élte az életét, hogy az szinte elmesélhetetlen, annyit lehet mondani, hogy élt. S nagyon szépen élt.
   A barátságunk gyakorlatilag akkor mélyült el, én huszonhárom évesen...
   – Albert Zsuzsa: Maga olyan unoka-korú volt. Majdnem.
   – Vári Attila: „Csak” negyvenhárom év a korkülönbség. 1969-ben megindult Bukarestben a Televiziónak egy rövid kis magyar műsorkája, csütörtökönként fél óra és vasárnap a déli órákban 1 és 2 óra között egy egy órás műsor, Bodor Pál lett a főszerkesztő, meghívott oda dolgozni, első lépésben abban egyeztünk meg, hogy még elég sokan élnek a helikonosok közül, végig kellene őket látogatni. És döntöttem Kemény János mellett. Ez már az én találmányom volt, hogy mivel itt van közöttünk a házigazda, a koronatanú, szembesítsük a túlélőket. Jöjjön velem, ketten kérdezzünk, és beszélgessünk a hajdani helikoni időkről. Gyakorlatilag csak az első műsor készült el. És el is indultunk, emlékszem, 1969 decemberében Mikulás és Karácsony között olyan iszonyatos köd volt, hogy Marosvásárhelytől Kolozsvárig vagy hat órán keresztül mentünk egy autóval. Annak idején nem igazán volt a szerkesztőség sem jól elengedve pénz dolgában, egy ágyas szobák nem nagyon voltak a szállodákban, János bácsival három-négy napig egy szobában aludtunk. Rossz alvó volt, korán ébredő, és elég sokat beszélgettünk a Helikonos időről.
   1969-ben a barátságunk már olyan volt, amit „atyaiként” szoktak emlegetni. Nagyon beteg volt, ő azt hitte, hogy súlyos asztmája van, de akkor már a tüdőrák kikezdte, hiszen másfél év múlva, 1972-ben halt meg. Rengeteg mindenről mesélt, a helikoni előkészületekről, arról, hogy miért olyan az erdélyi román irodalom és az erdélyi magyar irodalom kapcsolata amilyen, hogy szinte nincs kapcsolat, hogy mitől volt például az a dac bizonyos írókban, hogy olyan steril környezetben játszatják a regényeiket, a színtér olyan, mintha nem is egy két-három nemzetiség által lakott területen történne, hanem tudomisén Kiskunparadicsomfalván, ahol református magyaron kívül aztán senki sincs az égvilágán.
   Az ötvenes-hatvanas években alakult ki ez a sterilitás, amikor szinte kényszerítették az írókat, amikor kimérték hivatalosan, hogy a szocialista realizmus nevében például Nagy István regényében ennyi sztahanovista, kohász kell legyen, ennyi román főhős, és a negatív hős lehetőleg ne legyen román és ne legyen párttag.
   – Tóth István: Kitűnő prózaírónak tartom, különösen jónak tartom az önéletrajzát, de általában a természet leírásait, a vadászattal kapcsolatos dolgait, tehát rendkívül üdítő jellegűek, könnyed természetűek, érdekesek. A legérdekesebbnek én az önéletírását tartom, lenyűgöző, ahogyan feltárul egy emberi jellem a változások különböző fokozatain. Érdekes az, hogy ugyanez a fajta lelkiség jellemezte a gyermekeit is. Rendkívül nagyvonalú emberek voltak, rendkívül humánus gondolkodásúak, különösen közelebbről ismertem Árpádot és Miklóst, akivel a Színiakadémián együtt dolgoztunk, ők a díszletet, a színpadi dolgokat készítették, én pedig esztétikát tanítottam. És Mikoltot ismertem, akivel Párizsban sokat csavarogtam. Egy művészi galériának volt a titkárnője, rendkívül kedves, művelt leány volt. Több ízben telefonáltunk közösen az édesapjának, aki nagyon kedves volt, és továbbította az üzeneteimet Marosvásárhelyt.
   A vécsi református templomban, ahol Csiha Kálmán nagyon szépen beszélt Kemény János életéről a százéves évfordulón, és a szellemi életnek, a társadalmi életnek a nevezetesebb emberei jelen voltak, mindenki kedvező helyen volt, főhelyen, a kedvenc fia, Miklós pedig szerényen bejött és állt. Hát, mint ismerősnek, mondtam, hogy üljön mellém. Én nem ültem főhelyen, de elég rendes helyem volt a padon. Ő egyáltalán nem ünnepeltette magát, pedig hát az ő apját dicsérte mindenki, ez a keményjánosi szerénység azt hiszem, mindegyik gyermekét jellemezte.
   – Vári Attila: Ha az ember a kezébe veszi a XX. század elejének lexikonjait, döbbenten fedezi föl, hogy a történelmi neveket viselő családokban szinte nincs olyan, ahol ne lett volna regényíró, drámaíró, költő, tehát még él egy a jó értelemben vett főúri dilettantizmus.
   Kemény János nem azért hozza létre a Helikont, ilyen hatalmas pénzbedobással, hogy önmagát nyomja előtérbe, itt arról van szó, hogy amikor a legeslegelső prózai antológia megjelenik, az erdélyi fiatalok antológiája, Kemény János már ott van. Kérdeztem, hogy Elek apót miért nem hívták meg soha, s azt mondta: ide figyelj, vonalat húztunk. Csak azok szerepeltek nálunk, azok jöttek össze, akik a háború után indultak, hiszen az a problematika, az a mentalitásváltás, az a szemléletváltás ment bennünk végbe, amit valahogy összhangba kellett egymással is hoznunk, meg egymással megbeszélnünk. Benedek Elek már öreg volt hozzánk képest.
   – Marosi Ildikó: Az lett helikonista, akit Kemény János nyaranta meghívott három napra, két napra, négy napra a marosvécsi Helikoni írói találkozóra. Az 1926-os találkozón huszonheten voltak jelen, és végül is minden évben bővült ez az írói társaság, úgyhogy 1943-ra, amikor az utolsó találkozó volt, ötvenöt meghívott tagja volt a marosvécsi Helikon írói közösségnek.
   Ő volt a házigazda. És Auguszta néni a háziasszony, akire szintén nagy terhek hárultak. Az írókat nagyon szerette Auguszta, mert ezek mind tudtak európai nyelveket, Auguszta néni pedig nem tudott magyarul, amikor idekerült. Lassan-lassan megtanult, de soha tökéletesen, hibátlanul nem tudott, de itt Bánffytól, Kuncztól elkezdve mindenkivel nagyszerűen lehetett diskurálni, mert mind szellemesek, kedvesek voltak. A találkozó óriási előkészítést kívánt. Negyven embert fogadni három-négy napra, elő kellett készíteni a vendégszobákat, reggeli, ebéd, vacsora… És a vécsi találkozók után mindig voltak nagy havasi kirándulások, fel a kisvasúttal a havasra, az Istenszékére, gyönyörű helyekre. Ide mindig elment Auguszta néni is, János bácsi testvérei is, Beri néni is, akibe egyébként Dsida volt nagyon szerelmes. Auguszta is nagy vadász és nagy halász is volt. A későbbi években egy nagy záró ünnepséget, irodalmi ünnepséget rendeztek, ahová az egész falu népe s a környék is meg volt híva.
   – Albert Zsuzsa: Mit csináltak az írók Marosvécsen három nap alatt, csak beszélgettek, vagy fölolvastak, vagy országos problémákkal is foglalkoztak?
   – Marosi Ildikó: Ők egymásnak nem olvastak fel semmit… Általában a kultúra, vagy a színházak, az irodalom, vagy az erdélyi tudományosság ügyét tárgyalták, készültek rangos elemzések, rendszeresen megtárgyalták a Szépmíves Céh helyzetét. Mindig voltak kritikai értékelések, általában Molter Károly számolt be a Szépmíves Céh elmúlt évi könyvterméséről. Képzeld el, hogy már 1936-ban még a televíziós jogokat is kikötötték az Atheneummal való szerződésekben. A színházi koncesszióktól kezdve a pénzügyekig, az erdélyi magyarság minden fontos dolgát megtárgyalták.
   Persze, senki sem hozott itt határozatokat. Volt jegyzőkönyv szerencsére, ami megmaradt, és megvan az én Helikoni Levelesládám-ban. Szinte mindegyik találkozóról megmaradt a jegyzőkönyv. Ezt aztán a Céh irodája, amely a Helikon szerkesztői ügyeit is intézte, sokszorosította, és minden helikoni tagnak kiküldte. Ez volt az egyetlen írásos dokumentuma, vagy anyaga a Helikoni író közösségnek.
   Kemény János volt egyik alapító tagja a vásárhelyi Székely Színháznak, egészen 1952-ig megtűrte a színháznál a politika, „annak ellenére“, hogy még a vagyona utolsó roncsait is a Székely Színházra költötte. 1952-től pedig a mészégetőkhöz száműzték, és ott végzett nagyon ronda, nagyon nehéz fizikai munkát. Talicskázott, méghozzá Zsuzsával együtt, szegénnyel, és mind a kettőjüknek ebből kifolyólag nagyon súlyos gerinc betegségük maradt, ez egész életük végéig elkísérte őket.
   Innen, a mészégetőktől vette ki 1954 őszén Szabó Lajos, Dsida özvegyének, Imberi Melinda második férje, aki akkor már a Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti Intézet rektora volt. Azelőtt Melinda is, Szabó Lajos is Kolozsváron dolgoztak Kemény Jánosnál, amikor Kemény János a két világháború között 193l-től 1944-ig a kolozsvári magyar színház, először a Thália RT, aztán a Nemzeti Színház főigazgatója volt. Tehát ők nagyon hálásak voltak, és ahogy valamit tehetett Szabó Lajos, rögtön meg is tette. Kemény János a Színiakadémiára került könyvtárosnak.
   A háború után voltak évek, hogy elmondhatatlan nyomorúságban, éltek, mert Kemény Jánosnak tíz embert kellett eltartania. Két hátsó udvari kicsi szobában laktak az összes gyerekkel, Auguszta akkor már órákat adott angol nyelvből, hogy valahogy kiegészítse a jövedelmet, és velük élt János bácsi édesanyja, és még két vagy három elaggott nagynéni. Ezért kulizott a szó szoros értelmében a mészégetőnél Zsuzsa is.
   Kovács György, a színművész, munkaszolgálatosként a háború alatt Marosvécsre került. Ezt is János bácsi intézte el: a honvédhadosztálynál közbenjárására egy szelídebb parancsnok keze alá kerültek, és a kastély kosztoltatta a munkaszolgálatosokat. Úgyszintén több olyan angol pilótát hozott hozzájuk illegálisan az ellenállási mozgalom, akik német lágerekből szöktek, és aztán Jugoszlávián keresztül mentek tovább. A színész Kovács György szervezte meg, hogy a műszakiak, akik szintén imádták János bácsit, összeadtak egy disznóra valót, azt le is vágták, és karácsony délutánján egy kicsi szekéren a műszak behúzta a Kemény család udvarára… Azt mondja Zsuzsa, az valami óriási élmény volt, hogy amikor vacsorára kenyéren és hagymán kívül nem jutott nekik semmi más, akkor hozott nekik a műszak egy levágott disznót!. Nagyon sok jó ember van a világon, aki nem felejti el, ha vele valaki valamikor jót tett. Hát János bácsinál azt hiszem, regimentek kellett volna álljanak, mert ő annyi emberrel tett jót. Addig, amíg tehette.
   Sütő András: 1957 vége felé bíztak meg azzal, hogy szervezzem meg a Marosvásárhelyt megjelenő képeslap szerkesztőségét, munkaközösségét. Ekkor értesültem arról, hogy Kemény János újból munka nélküli Marosvásárhelyt. Egy fanatikusan „osztályharcos” újságcikk hatására a Színművészeti Intézet könyvtárából is eltávolították. Polgár István barátom ajánlotta nekem, hogy megkeresi Kemény Jánost személyes találkozás végett. Így találkoztam először azzal a Kemény Jánossal, akiről én már kisdiák koromban is sokat tudtam, hiszen olvastam néhány könyvét is a nagyenyedi kollégiumban, olvasgattam az Erdélyi Helikont, amelynek egyik megalapítója volt. Akkorra a Kemény János által megalakított helikoni munkaközösség legjobbjainak regényein csüggtem. Nagy rajongója voltam Tamási Áronnak és az ő barátainak, így Kemény Jánosnak is, akit kedves ragaszkodásában Áron is Jánoskának szólított, és ez a kicsinyítő képzős megszólítás az ő irodalmi köreiben élete végéig megmaradt.
   Visszatérve találkozásunkra, első alkalommal már megegyeztünk abban, hogy a Művészet indulásakor 1958-ban Kemény Jánosra bíztam a lap művészeti rovatának vezetését. Ez főleg a színházi életre vonatkozó megbízatás volt, hiszen János életének évtizedeit töltötte az erdélyi magyar színházi élet gondjainak vállalásában. Én a szerkesztőség megszervezését azzal a feltétellel vállaltam akkor, bármilyen szigorúak is voltak az úgynevezett pártirányításbeli viszonyok Marosvásárhelyt és Bukarestben, hogy magam válogatom ki a munkatársaimat, ebben semmiféle külső beleszólást nem fogadok el, ha másként gondolják, akkor csinálják maguk. Így, néhány esztendőre ezt az engedményt valóban meg is kaptam, a helyi és bukaresti pártfórumoktól és a művelődési minisztériumtól. Ekkor került a laphoz Kemény Jánoson kívül jó néhány olyan újságíró, író, költő, festő, akik ötvenhatos büntetésüket letöltve mint börtönviseltek tengődtek a városban. A laphoz szerződtetett munkatársaim közt voltak 5-6 éves börtönbüntetést szenvedett fiatalok is, mint pl. Szekernyés László, Balázs Imre, Bartis Ferenc. Őket követték a más lapoktól politikai okokból eltávolítottak, mint pl. Benczel Béla, Polgár István, Marosi Ildikó, Erdélyi Lajos, Török László…Később a felháborodás úgy szólt a tartományi pártbizottságnál, hogy: mondja, Sütő elvtárs, mit csinál maga ott annál a lapnál! – Lapot csinálok – mondtam – Dehát kikkel csinál maga lapot? – Mondom, olyanokkal, akik értenek hozzá. – No dehát, azért muszáj magának bárókat odavinni? Mondom, nem bárókat vittem, hanem Kemény Jánost, az írót, a Helikoni Munkaközösség irodalomtörténeti jelentőségű személyiségét. – Na de kérem, bárónőket is vitt oda maga! – Nem vittem bárónőket, én „csak” Kemény Zsuzsát vittem oda, Kemény János lányát, aki remek munkatársunk, mert jól ír, és kiválóan gépel is. Ezen kívül az ő férje Nagy Pál, a kiváló, és önök által is nagyrabecsült festőművész.
   Kemény János nem kritikusként működött, hanem inkább a színházi élet dolgairól, hagyományairól, színészekről, színháztörténeti jelenségekről írt. Egyébként boldog volt, hogy egyességünk alapján semmilyen más feladattal a szerkesztőség őt nem terhelte, hanem hagyta, sőt, kérte, hogy írja a saját prózai munkáit. Volt egy olyan szobácska, amely két íróasztal gazdájának volt a munkahelye, de rendszerint János üldögélt ott egymagában. Jellegzetesen kerekded betűivel írta a regényeit, novelláit, amelyek aztán rendre kezdtek megjelenni, és amelyek őt az ötvenes évek második felétől kezdődőleg valójában visszahozták az irodalmi életbe. Ezt én Kemény János gazdag alkotó korszakának tartom. Az Új Élet szerkesztőségéből vonult nyugdíjba. Én búcsúztattam őt halálakor is, 1971 októberében.
   – Marosi Ildikó: Ehhez a laphoz, az Új Élet-hez kerültem, miután engem másodszor is kirúgtak az ötvenhatos események miatt, akkor két évig voltam munkanélküli, és Sütő András tényleg azt kell mondjam, szintén az utcáról vett fel engem is. Nem is volt neki más helye, csak egy portási posztja, úgyhogy hét évig én „mint portás” dolgoztam az Új Életnél félnormás újságírói munkát, és Kemény János volt a főnököm ez alatt az idő alatt. Egészen addig, amíg János bácsi nyugdíjba nem ment, és utána én vettem át János bácsi munkáját.
   Nagyon jó viszonyban volt a Molter család a Kemény családdal. Az ostrom alatt Budapesten voltak, azt hiszem, Bajor Gizinél – de ennek külön története van, mert azért Auguszta néninek az angol származásával nem volt könnyű helyzete az utolsó időkben, a nyilasok is rengeteget vegzálták, és házkutatások voltak náluk. Szóval hazajöttek ,és akkor kezdődött Romániában a proletkultos számonkérés. Akármilyen nagyszerű ember is volt Kemény János, a Helikon megteremtője és a színházat is ő pénzelte egész végig, már ekkorra mind nem számított. Ahogy a zsidó színészeket letiltották a színpadról, ő a saját vagyonából tartotta fenn a zsidó színházat Kolozsváron, a Vasas kultúrotthonban játsztak, és éppen Dsidáné Imberi Melinda mesélte nekem, aki Kemény János titkárnője volt, hogyan ment minden hónapban és Kemény János személyes bankszámlájáról ő vette fel a zsidó színészeknek a fizetést.
   Amikor hazajött, nagyon csúnya támadásoknak volt kitéve Kolozsváron.
   – Albert Zsuzsa: Nyilván elvették a birtokát akkor. Mekkora volt, amiből pénzelni tudott addig?
   – Marosi Ildikó: Hatalmas birtoka volt, a Kemény uradalom, többezer hold erdő… Vásárhelyen volt egy mondás: ha nem jött volna negyvennégy és nem jött volna a bolsevizmus, akkor hamarosan Tischler Márton ügyvéd nézett volna ki a vécsi vár ablakán és nem Kemény János, mert ő túl bőkezű volt, és a gazdaság nem különösen érdekelte.
   – Albert Zsuzsa: 1972-ben jelent meg Kemény János posztumusz köteteként a Kakukkfiókák című önéletrajzi munka, amelynek Csiki László volt a szerkesztője.
   – Csiki László: Ez volt az első munkám a Kriterion Könyvkiadónál, Kemény János nekem addig inkább legenda volt, semmint élő személy. Báró is volt, meg fejedelmi sarj. Én pedig egy kis szerkesztő. A kötelező olvasmányaimban szerepeltek bárók, de nem igazán jó színben. Őróla meg azt is tudtam, hogy „vörös báró“, aki a háború előtt-alatt ellenállókat segített. Volt némi fogalmam arról is, mit szervezett Vécsen, és mit áldozott ezért. Vadpáva című könyve egyik kedvenc olvasmányom volt a havasi világa és a vadászat miatt. Amikor aztán közölték, hogy meg kell beszélnem vele a kéziratát, enyhe gyomorgörccsel elutaztam Marosvásárhelyre, és egy hosszú ház végében, a kamillás udvaron rátaláltam egy asztmásan köhécselő öregúrra. Nem tudom, illik-e férfira a jelző, hogy „bájos“- de ő az volt. A felesége, Auguszta néni időnként kijött a konyhából, és kérdezett valamit. Nem igazán értettem. Biztosan kedveseket kérdezett. János bá pedig végiganekdotázta a kéziratszerkesztést. Évek múlva jöttem rá, miért tehette. Azért, mert ő tudta, mi lesz a következő kötetben. Nemcsak a kedélye miatt, hanem mert egy meglehetős élet állt mögötte. A Kakukkfiókák, melyről beszélgettünk, csak a gyerek-és ifjúkora története. Ott volt utána a többi. Megjön egy kölök Amerikából Erdélybe, ahonnan el se ment, kijárja ilyen-olyan iskoláit, majd elküldik Bécsbe, ahol még cirkuszba is beáll műlovarnak, hogy egy kis zsebpénzre tegyen szert. És akkor egyszer csak rászakad a nagy vagyon!
   Ezt Kemény Jánosnak sikeresen sikerült elpallnia a bárósága idején. A kisebbségi magyar kultúrára költötte. Kár, hogy ennek a történetét már nem írhatta meg. Felelősnek érzem magam ezért egy kicsit. Azt kértem ugyanis, stilizálja meg, szerkessze át a Kakukkfiókákat, tekintse önálló iodalmi műnek, ne puszta életrajzi vallomásnak. Zokszó nélkül belement. Lehet, hogy nem kellett volna, mondom a mai szájammal. Elhalasztotta emiatt az angliai útját. Akkoriban pedig nagy dolog volt – lehetett volna. De nekilátott. Hitte még talán, annyi megcsalattatás után is, hogy lesz más idő, alkalom meglátogatni a királyi rokonokat. Soha többé nem jutott el.
   Halála után átnéztem jónéhány jegyzetét, meghallgattam néhány hangkezettát. Pompás anekdoták estek a marosvécsi Helikon-estekről egymással inkompabilis írókkal, lettek légyen népiek, avantgardok, egymást seprűvel kergető, travesztia francia márkikkal és egyéb csodabogarakkal. Hát így élt, mulatott egy magyar úr…
   Csakhogy kevés hozzá a dokumentum. A második kötetet lánya segítségéve se tudtuk összerakni. Nagyon szerettem volna pedig írni egy előszót azzal a címmel: Hány fenyőfát ér a magyar irodalom? (Mivel Kemény János eladott erdei árát irodalomtörténeti és színházi pályázatokra fordította.)
   Aztán, amikor János bá mészégetőként dolgozott már, mert se bárónak, se dramaturgnak nem kellett Vásárhelyen, megjelent a telepen egy gyárigazgató fehér ingben, és azt mondta neki, munkást nem tud kivezényelni segítségül, de ő maga kész csákányolni, hogy meghálálja, amit a báró úr tett érte, amikor az még nem volt divat. És tudod, miért volt az én brigádom a legjobb akkoriban? – kérdezte tőlem Kemény János, már az önéletrajzi kötetének szerkesztése idején. Mert nálam azok a zsidók dolgoztak, akik a háború alatt, kényszermunkán tanulták a kőtörést.
   Szerintem a keményjánosi stílus majdnem ellentéte az embernek. Az ember kedves és bölcs, akár egy halász-vadász, a stílusa meg egy kissé göcsörtös, mint egy örökös tanulóé. Ezt én a férfiasság megnyilatkozásának is betudhatom. Vadászik a szavakra, és hol talál, hol nem.
   – Albert Zsuzsa: Az ő családja a nagy fejedelmi, meg írói Kemény família.
   – Csiki László: De azért mégsem írói dilettáns volt. Noha szerintem küszködött ezzel a rémmel. Lehet, hogy innen a stilisztikai görcse. De mindig megpróbálja önmagát adni. Olyan korszakokban, amikor ezt inkább titkolni kellett.
   – Albert Zsuzsa: Ez a görcsösség szerintem legkevésbé a Kakukkfiókákban látszik.
   – Csiki László: Igen, azon, mondom, sokat dolgozott.
   – Albert Zsuzsa: Én magam a Vadpávában érzem, hogy kettéválnak dolgok. A természetleírások tökéletesek, aztán a történet maga kimódoltnak látszik, holott nagyon jól tudom, hogy ő a népek közötti barátságnak valóban híve volt, de érzem rajta a kor szorítását is.
   – Csiki László: Igen, van egy szándékoltság feltehetőleg, amikor, hogy úgy mondjam, a román-magyar barátságot minden módon megpróbálja megjeleníteni a havasi emberekben
   – Albert Zsuzsa: Ami a havasi emberek között. igaz is.
   – Csiki László: Ugyanakkor valóban, azt hiszem, hogy ő saját tapasztalatából rájött arra, amire egyszer már rá kellene jönni, hogy a két nép, vagy bármely népek közti viszony a gyakorlatban egyszerűbb, mint elméletben és politikailag ezt megjelenítjük. Tehát, ha elmegy az ember vadászni egy románnal akárkivel, egy ukránnal, akkor ott csak két vadász van. És ha lehull a hó, akkor nagyon kell vigyázni egymásra, és ott nem gondolkozik az ember azon, hogy te mi vagy, ki vagy, hanem azon, hogy bírod-e, hogy fölmenj a hegyre, vagy legyere. Ezt ő mint természetjáró és szerető ember, pontosan ismerte.
   – Tóth István: A két fiával együtt dolgoztam a Színiakadémián, a fiairól beszéltem inkább vele, nem annyira a színházról, különös szeretettel beszélt a kisebbik fiáról, Miklósról, mindig. Kemény Jánossal való ismeretségem inkább a költészet vonalán történt, érzékeny volt a költészetre, és értett a költészethez. Volt egy versem, amit megbeszéltem vele, úgy láttam, hogy megnyerte a tetszését, másrészt, igen sokszor előfordult, hogyha például angolból, vagy németből fordítottam, a segítségemre volt, nagy készséggel, szívességgel. Soha jobb érzésű emberrel, nemesebb lelkű íróval nem találkoztam.
   Amit soha nem tudok elfelejteni, amikor egyszer megbíráltak, és a szocializmus ellenségévé nyilvánítottak, volt bátorsága ahhoz, hogy az Írószövetség előtt eléggé hangosan azt mondta: ez lélekgyilkosság, nem ért egyet vele. Pedig ő eléggé veszélyeztetett helyzetben volt, ezért kellemetlensége is lehetett volna. Több ízben hangoztatta, hogy a fontos az, hogy a lelki épségünket megőrizzük. Csodáltam benne, ahogyan túl tudta tenni magát, amikor mindenét, minden birtokát elvesztette, amely szinte fejedelmi kiterjedésű birtok volt, nemcsak a vécsi vár, hanem hatalmas birtokai voltak, és túl tudta élni töretlenül, és minden ember iránti jóindulattal mindezt.
   – Albert Zsuzsa: Kemény Miklós már 1940-ben született, tehát a Marosvécsi nagy irodalmi összejövetelekre már nem nagyon emlékezhet. de emlékezhet az édesapjának 1944 utáni életére. Amikor mészégető volt, szerették a munkások?
   – Kemény Miklós: Napokon belül majdnem fellázadtak, azt mondták, addig nem hajlandók megrakni a mészégetőt, ameddig Kemény Jánosnak nem adnak jobb munkát. Látták, hogy nem oda való, kérték: „üljön ide le, és meséljen nekünk régi dolgokat.” S akkor kellett meséljen..
   – Albert Zsuzsa: Milyen régi dolgokról volt szó?
   – Kemény Miklós: Kérdezték hogy ki volt, hol élt addig, az életéről kérdezték, mesélt nekik, utána azok a mészégetők bementek a főnökükhöz, és akkor őt kiemelték és ő számolta el a bérüket. És mivel annyira rossz anyagi körülmények között voltunk, még engem is bevettek oda dolgozni, de nem meszesnek, hanem egy kis lovas szekérrel kellett a tejet hozzam, mert járt egy fél liter tej minden munkásnak. Akkor a munkások, mindennap más, odaadta a tejet édesapámnak, hogy vigye haza a családjának. Nagyon szerették.
   Ő volt az, aki mellett megszerettem a halászatot, és a természetet, amit én is nagyon szeretek. Reggel nem akartam felkelni, bejött, szólongatott: Miklós, Miklós – nem mozdultam meg, s azt mondta: megyünk halászni, és erre abban a pillanatban kipattant a szemem és már talpon is voltam, nagyon szerettem vele menni, halászni, kirándulni. Sokszor, amikor mentünk a havason, elmentünk Galonyára – az fenn van a hegyek között, oda szokott kijárni szarvaslesre – csak rácélzott a sétabotjával, minthogyha lőné, látszott rajta a természet, az emberek s az állatok, mindenki iránt a szeretet.
   – Vécsi Nagy Zoltán Megpróbált nem ellenségeskedni senkivel, összefogni a különböző irányzatú embereket, nem odaállni egyik kis csoport mellé sem. Jellemző szerintem, hogy annak idején még a Helikon alapításakor népi írónak tartotta magát, arisztokrata létére. Ez nagyon érdekes dolog. Aztán még minden oldalról megvádolták, de tulajdonképpen igazán rosszat soha nem tudott egyik szélsőséges csoport se mondani róla. Becsült mindent, ami emberi, különösen becsült mindent, ami a művészet, az irodalom körébe tartozott. Ezt mi is éreztük, gyerekek, mert ha bármi kis rajzot, vagy bármi kis szellemi zsengét, értéket mutattunk neki, annyira tudott lelkesedni, rögtön belelátta, hogy mi művészek leszünk, nagyon tudott bíztatni és gondolom, ezt csinálta a gyerekeivel is.
   – Albert Zsuzsa: Öt gyerekük volt.
   – Vécsi Nagy Zoltán: Egy kinn maradt a háború idején Angliában, ő ott képőzőművészeti főiskolát, akadémiát végzett, és egy nagyon neves, modern galériának lett az alkalmazottja Párizsban. Aztán van a másik nagynéném, Kemény Klió, ő operaénekesnő volt, Kolozsváron indult a karrierje, majd Szegeden folytatódott. Nem nagyon szerette azt a szellemet, ami működött a magyarországi kultúrában, amikor telítődött vele, akkor elment tisztviselőnek. Egyik nagybátyám Kemény Árpád, díszlettervező volt, festőművész Vásárhelyen, majd ő is áttelepedett Magyarországra a nyolcvanas évek végén. Itt végül a Nemzeti Színháznál volt díszlettervező. Szegény már meghalt. És van Kemény Miklós, aki itt él most Magyarországon Az én édesanyámat nem mondtam, aki Kemény Zsuzsanna volt, Nagy Pál festőművész felesége, ugyanannál a lapnál, ahol nagytatám dolgozott, ő gépírónőként dolgozott, mert nem engedték egyetemre, az első évet elvégezte, aztán kirúgták. Később, ahogy enyhültek az idők, akkor már riportokat készített, meg-megjelentek a novellái. Nagyon szép írásai ellenére, a legnagyobb érdeme az, hogy nagyon jó művészfeleség volt, aki a legnehezebb időkben is olyan szellemi társadalmat tudott abban a kis lakásban építeni Vásárhelyen, hogy nagyon sok mindenki odajárt – tulajdonképpen kicsiben megismételte azt, amit az édesapja Vécsen – édesanyám kedvességének köszönhetően, és édesapám szellemiségének, aki nem volt annyira társasági lény, mint édesanyám.
   – Kemény Klió: Édesapámék jöttek föl Pestre néha, ilyenkor igyekezett találkozni régi barátokkal, íróemberekkel, de hogy pontosan kikkel, mikor, hogy, azt nem tudom. Fogalmam sincs.
   – Albert Zsuzsa: Többen átjöttek Erdélyből.
   – Kemény Klió: Igen, előbb-utóbb. Nem tudok neked nagyon beszámolni, mert hangom se nagyon van, mert körülbelül huszonnégy órája nem beszéltem senkivel, úgyhogy ilyenkor be van rezesedve teljesen. Egyébként az énekes pályámnak úgy lett vége, hogy idegi alapon elvesztettem az énekhangomat. Különböző események következtében. Szerencsére a beszédhangomat nem. Mindenesetre apám végig asszisztálta, itt volt, amikor kiderült, hogy én a pályáról lekerülök, és nagyon érzékenyen érintette. Borzasztóan rossz néven vette az egészet, ami történt, és amit nem akarok elmondani, mert bizonyos embereknek ártana, és most már mindegy. Nem akarok ártani.
   Nagyanyámat kérdezted, aki apám könyve szerint is a világ egyik legszebb nője volt, csodálatos bőre volt, olyan hófehér, gyönyörű, és azt mondta, hogy ő glicerint kever össze kölnivel és csak azzal keni a bőrét, semmi mással soha. Nagyon szép asszony volt. És érdekes asszony volt, érdekes élete is volt, mert amerikai volt eredetileg, az ő édesapja bányamérnök volt egyébként. És már özvegy volt, amikor a nagyapám feleségül vette. Volt egy gyerek is az első házasságból, aki nem szeretett itt, visszament Amerikába és aztán ott élt és halt meg.
   – Ádámovics Sándor: Szinte az egész faluban még nagyon elevenen él Kemény János emlékezete. Zsuzsa néni, ki most nyolcvan éves, Szabó Cserbár Zsuzsa, annakidején hat évig a kastélyban Kemény Jánoséknál mint szobalány szolgált, ő mondott el nagyon sok érdekes esetet. Azt kérdeztem főleg, hogy a Helikoni napok megszervezése hogyan történt. Mesélte, hogy a bárónénak mindig főtt a feje, hogy hogy is helyezze el a vendégeket, kiket tegyen vagy kiket ne tegyen egy szobába. Mert pl. Berde Máriát Gulácsi Irénnel nem lehetett egy szobába tenni, mert mind a kettő a nagyasszonyt játszotta, így mesélte el Zsuzsika néni, viszont Hunyady Sándort bárkivel lehetett, mert olyan közkedvelt volt.
   Mikor aztán elmenekültek a háború alatt, a bejárati ajtó mellett volt egy kis, pince szerű szoba, befőttes kamrának használták annakidején. Keményék ide rejtették el értékesebb, vagy értékesebbnek tűnő dolgaikat, mint pl. a fényképeket. Nagyon sok fénykép megmaradt Zsuzsa néninél.
   – Szabó Cserbár Zsuzsa: Ez én vagyok, meg Zsuzskó, hát ilyen kicsi képek vannak. Egy ünnepen úrvacsorát vettem, és mikor hazamentem a templomból, ez volt a konfirmáló ruhánk, és a báróné levett.
   – Albert Zsuzsa: Itt van még két kislány, ez kicsoda?
   – Szabó Cserbár Zsuzsa: Hát ez Mikolt és Klió, s az ölemben Zsuzskó van.
   – Adamovits Sándorné: A faluban bárkinek volt esküvője, mindenhova meghívták. És hogyha nem is tudott elmenni, akkor mindig ajándékot küldött. Mi például, akinél voltunk, láttunk egy nagyon szép gyümölcstálat, ezüst foglalattal, kristály gyümölcstál, és mondta, hogy az esküvőjükre kapták. Azonkívül, nagyon sok gyereket keresztelt. Ezekről a gyerekekről is mindig gondoskodott, mindig ajándékot kaptak, különösen karácsonykor hatalmas nagy fát díszítettek és minden gyereket meghívtak. És még egy nagyon kedves dolog, amit mondtak, hogy senki a faluban kicsi, nagy, nem tudott neki előre köszönni. Ahogy őket tisztelte Kemény János, a legegyszerűbb kicsi emberkét is, ez olyan csodálatos volt, mondták, hogy nem tudták olyan gyorsan kivenni a kezüket a zsebükből, és köszönni, kalapot emelni, mindig hamarabb tudott köszönni.
   – Marosi Ildikó: A felesége, Auguszta néni szintén fantasztikus kellemes, kedves, és igazán csak azt kell mondanom neked, bohémségre hajló ember volt. Minden társadalmi kötöttségen túllépő, de nem szabados, hanem roppant természetes. A nyugat-európai kultúrát akkor éreztem kézzelfoghatóan, amikor 1977-ben életünkben először és utoljára kinn voltunk Párizsban. Éppen akkor érkezett Auguszta néni is meglátogatni Mikoltot, aki Párizsban élt. Mikoltnak éppen nem volt ideje, és megkért minket, hogy menjünk ki az Orly repülőtérre és fogadjuk Auguszta nénit. Boldogan mentünk, mert legalább megnéztük az Orly repülőteret is. Megérkezett a román gép, és leszállt Auguszta néni. És ahogy ő bejött a csarnokba, ott láttam, hogy ő milyen otthon van ebben a miliőben, a nyugat-európai világban. Elegáns volt, szép volt, magabiztos volt, az esernyőjére támaszkodva, most is látom magam előtt, magas, gyönyörű kékszemű, hófehér hajú nagyon impozáns jelenség volt ott is.
   Nyilvánvalóan nem véletlenül lett Auguszta János bácsi felesége, és hát rengeteget utaztak Görögországba, Skóciába, Auguszta néni nagyon gazdag családból származott, a skót családnál vadászidényben a királynő is megállt. Textilgyáraik is voltak.
   – Albert Zsuzsa: Auguszta néni miért nem ment haza?
   – Marosi Ildikó: Ezt megkérdeztem tőle, miután szegény János bácsi meghalt. Most is emlékszem, a főtéren álltunk Vásárhelyen, és mondom neki, hogy Auguszta néni, miért nem megy vissza John bácsiékhoz Skóciába? – Hogy képzeled?! Itt soha nem lehet unatkozni!
   – Sütő András: Kemény Miklós kezdeményezésére létrehoztuk a Helikon Kemény János Alapítványt. Kemény János életművét így remélhetőleg sikerül majd újra kiadatni, másrészt pedig ettől remélem, s természetesen az erdélyi magyar irodalmi közösségtől is, hogy mihamarabb egy Kemény János életéhez és munkásságához méltó emlékkönyvet írassunk és adjunk ki.
   – Albert Zsuzsa: Hogy áll ez az alapítvány?
   – Kemény Miklós: Most már úgy látszik, az utolsó stádiumában vagyunk, már csak Bukarestből várjuk a végleges engedélyt, hogy beindulhassunk, nagyon szép célkitűzéseink vannak. Többek közt egy emlékház létesítése édesapám és a Helikon-i szellemi örökség ápolására. Meg szeretném még említeni, hogy a törvény szerint visszaigényelt és esetleg visszaadott Kemény János-vagyon maradékát, annak egy részét én is mindenképpen az alapítvány támogatására szeretném fordítani.
   – Sütő András: Kemény János minden idők egyik legnagyobb erdélyi magyar kulturális mecénása. Mai napig is a méltánytalanság közönyét szenvedi. Többek között csak azt hozom fel most, hogy tizenöt esztendőn át volt a kolozsvári Nemzeti Színház, a Magyar Színház, majd negyven és negyvenöt között a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház intendánsa, igazgatója, részben fönntartója, anyagi támogatója, minden lényeges, fontos ügyének intézője.
   – Albert Zsuzsa: Az, hogy megcsinálták az Erdélyi Helikont, megcsinálták a Helikoni Találkozókat, az erdélyi magyar irodalom számára olyan hajó volt, mint a Noé bárkája: az özönvízből mentette ki a magyar irodalmat, és ezzel együtt az egész magyarságnak, az erdélyi magyarságnak, de az egész magyarságnak is, meghálálhatatlan szolgálatot tett.
   – Sütő András: Halhatatlan művek is születtek Kemény János anyagi támogatása folytán. Itt most nemcsak arra gondolok, hogy a Helikoni Munkaközösség miként hatott serkentőleg a két világháború közötti magyar irodalom legjobbjaira, hanem arra is, hogy konkrét módon, vagyont érő összeget, százezer lejt adományozott Kemény János Szerb Antalnak A magyar irodalom története című díjnyertes munkájáért is..
   – Albert Zsuzsa: Valóban, a pályázatot ő írta ki, amire Szerb Antal megírta kitünő irodalomtörténetét.
   – Sütő András: Szerb Antal nyerte meg a pályázatot. Nem vagyok biztos abban, hogy a Kemény János és felesége, Augusta Paton által meghirdetett pályázat nélkül Szerb Antal ezt megírta volna.
   – Albert Zsuzsa: Biztosan nem, sőt, valószínűleg a siker buzdította Szerb Antalt arra, hogy megírja a világirodalom történetét is.
   – Sütő András: Vagyonának jelentős részét áldozta az erdélyi magyarság kulturális céljaira. Nála tehát szó és tett, kotta és hang, eszmény és cselekvés egy volt, nála ezek a fogalmak soha nem kerültek egymással szembe. Soha nem láttam még olyan ragaszkodó és gyászoló tömeget, mint a marosvécsit, amely elkísérte őt Marosvécsett az utolsó útján. És amikor először és utoljára lépdeltem magam is rózsaszőnyegen, mert hiszen a koporsóját kísértem, a virággal borított főúton, végig a falun, föl, a tisztásig, ahol eltemettük Kemény Jánost. A Helikoni Munkaközösség kőasztala áll ott, ahonnan el lehet látni az Istenszékéig.

   Ádámovics Sándor és felesége, Csiki László, Kemény János (hangfelv) br. Kemény Miklós, Kemény Klió, Marosi Ildikó, Sütő András, Sz. Cserbár Zsuzsa, Tóth István, Vári Attila, Vécsi Nagy Zoltán.

   A Magyar Rádióban 2000. május 5-én és június 2-án elhangzott műsor szerkesztett szövege.