„Nem sokaság, hanem lélek"

Csetri Lajos (1928-2001)

 

    A felvilágosodás kori magyar irodalom kiváló tudósa távozott el közülünk 2001 karácsonyán. Nem könnyű élet után: megszenvedte a háborút, a fogságot, az újra meg újra rá támadó betegséget.
    Erdélyi gyökerű család fiaként Kisújszálláson született, Szegeden érettségizett, ott végezte egyetemi tanulmányait, s rövid ideig tartó szentesi tanárság meg a budapesti TIT-központban végzett munka után oda tért „haza" előbb könyvtárosnak, majd (1963-ban) az egyetem bölcsészkarának klasszikus magyar irodalmi tanszékére. Végigjárta az egyetemi ranglétrát a tanársegédségtől a tanszékvezető egyetemi tanárságig, a „professor emeritus" címig. Hetvenedik születésnapjára tisztelői, kollégái, tanítványai terjedelmes tanulmánykötetet állítottak össze, 1999-ben jelent meg Mesterek, tanítványok címmel.
    A felvilágosodás kori magyar irodalom tudósának neveztem, érdeklődése azonban, különösen pályája első felében, jóval szélesebb körű volt. Főként az esztétika, az irodalomelmélet, a stílustörténet foglalkoztatta; doktori értekezésének címe: Az irodalom fejlődésének stílustörténeti koncepciója. Volt mondanivalója a kortárs magyar irodalom számos alkotójáról, művéről is a Tiszatájban meg a Kortársban megjelent kritikáiban.
    1972 szeptemberében találkoztam vele először Sümegen az Irodalomtörténeti Társaság vándorgyűlésén. A nyelvújítás kora irodalomszemléletének nyelvfilozófiai alapjairól tartott előadása bizonyára nemcsak engem győzött meg arról, hogy ez az akkor még viszonylag kevéssé ismert irodalomtörténész új távlatot nyit a korszak irodalmának kutatásában.
    Jellemző vonása volt a meggyökeresedett nézetek újragondolása, árnyalása, szükség esetén elvetése. Így például rámutatott: nem bizonyos, hogy Kis János 1803-ban a Váczy Jánostól megnevezett három Berzsenyi-verset küldte el Kazinczynak. Új megvilágításba helyezte Berzsenyi 1808 előtti költészetét azzal, hogy verseinek a költő kézírásával megőrzött ősszövegeit vette elő, s nem igazolhatatlan időrendben, hanem versformáik szerint csoportosítva tárgyalta őket. Ugyanott (Nem sokaság hanem lélek című kötetében) Berzsenyi műfajainak, az ódának meg az elégiának különféle változataira mutatott rá, s a német klasszicizmushoz igazodva másként világította meg a dunántúli költőnek Horatiushoz való viszonyát meg a romantika felé tett közeledését is, mint a francia tájékozódású Horváth János.
   Egység vagy különbözőség? című művében új megvilágításba helyezte az ortológusok és neológusok vitáját. Megmutatta, hogy Kazinczy neológiája nem egyetlen lehetősége volt a nyelvújításnak: a maga módján újító volt a költő nyelvalkotó szabadságára hivatkozó Kisfaludy Sándor is, Kazinczy pedig irányzatát normává téve híveivel is szembekerült.
    Azzal, amit a Bánk bán Tiborcának meg a IV. szakaszban említett öreg parasztjának társadalmi helyzetéről a kritikai kiadásról készített lektori véleményében írt, még vitatkoztam; 1991-i kecskeméti előadása (Bánk bán problémák – szociológiai vetületben) után már kész vagyok elfogadni azt a véleményt, hogy történelmi alakként a XIII. század eleji szabadok alsó rétegéhez tartoztak, csak a drámában kapták a XIX. század eleje elszegényedett zselléreinek vonásait.
    E rövid emlékezésnek nem lehet célja fölmérni és értékelni Csetri Lajos gazdag munkásságát. Csak utolsó találkozásainkat szeretném még felidézni. 1999 áprilisában néhány előadást tartottam a szegedi egyetemen a Bánk bán értelmezéseiről. Lajos, már nyugdíjasként, mindig eljött, jóval az előadás kezdete előtt, hogy beszélgethessünk. Ugyanabban az évben, szeptember elején a lakásán kerestem föl. Berzsenyivel kapcsolatos probléma megoldásához vártam tőle segítséget. Már beteg volt, de hiába kértem, ne tegye, székre állva keresett meg könyvespolcának fölső sorában egy jegyzetet. Nem tudta volna elviselni, hogy ne segítsen.
    Fáj, hogy ezentúl már csak az írásait forgathatom.

2002. január 16.

Orosz László