Pomogáts Béla

„Mikor a rózsák nyílni kezdtek"

1956 az irodalom emlékezetében

 

Két nézőpont

   Mind az első, mind a második világháborús magyar regényirodalomnál fel lehet figyelni arra, hogy az elbeszélő irodalom bizonyos ritmuseltolódással követte a történelmi eseményeket. Mégpedig két alkalommal adott képet róluk: két periódusban, és e kettő között szinte egy teljes évtized telt el. Az első periódus magával a történelmi eseményekkel egyidejű, ekkor a közvetlen beszámoló, a tapasztalatok, mondhatnám, élményszerű összefoglalása történt meg. Az első világháború esetében például Tabéry Géza Át a Golgotán című frontregényében vagy Kaffka Margit Két nyár című társadalmi rajzában, amely a háborútól szenvedő hátország életét és a keserveit világította meg, vagy éppen Tersánszky Viszontlátásra drága című regényében, amely a hadi események lelki és erkölcsi következményeit örökítette meg.
   A második alkalommal már magasabb nézőpontból, bizonyos tapasztalatok és tanulságoknak a birtokában foglalta össze a regényirodalom ezeknek az eseményeknek a történetét. Pontosabban értelmezni és magyarázni kívánta ezeket az eseményeket. Ilyenek voltak Zilahy Lajos első világháborús regényei: a Két fogoly és a Szökevény, vagy azok a könyvek, amelyek Zilahy regényéhez hasonlóan az első világháborús hadifogságnak egy szélesebb perspektívából történő ábrázolását adták. Így Kuncz Aladár Fekete kolostora, amely már túl kívánt lépni a közvetlen megfigyelés, ábrázolás és élménybeszámoló körén. Ezt nagyon pontosan vette észre a harmincas évek vége felé a párizsi kiadás alkalmából a kiváló francia filozófus és kritikus: Denis de Rougemont, aki Kuncznak ezt a könyvét a „bebörtönzési mítosz" példája- és remekeként mutatta be. Nyilvánvaló, hogy egy könyv, amelynek az értelmezése során a mítosz fogalma egyáltalán szóba kerülhet, másként mutatja be és magyarázza a történelmi eseményeket, mint egy közvetlen tapasztalat alapján született regényírói alkotás.
   Ugyanezt a kettősséget lehet megtalálni a második világháború után, amikor is szinte az eseményekkel egyidejűleg olyan közvetlen és személyes beszámolók születtek, mint Nagy Lajos Pincenaplója, Szép Ernő Emberszag, Kassák Kis könyv haldoklásunk emlékére című személyes jellegű művei, Darvas József Város az ingoványon vagy az erdélyi Asztalos István Író a hadak újtán című írói krónikái. Évek, sőt évtizedek teltek el, amíg a második világháborúnak egy nem közvetlen közelből, hanem már bizonyos távlatból történő megítélésére egyáltalán sor kerülhetett. Először talán Szabó Pál Az Isten malmai és Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényében, később pedig olyan művekben, mint Bóka László Alázatosan jelentem, Sánta Ferenc Ötödik pecsét, Thurzó Gábor A szent és leginkább Cseres Tibor Parázna szobrok című regényében. Ez utóbbi, a legkésőbben született, mutatta be leghitelesebben és legárnyaltabban a második világháborús magyar részvétel eseményeit, indítékait és következményeit. A regényirodalomnak ugyanis meg kellett küzdenie a világháborús tapasztalatok értelmezésével, és ez a folyamat nyilvánvalóan ki volt szolgáltatva a politikai viszonyoknak, amelyek igen hosszú időn keresztül megakadályozták azt, hogy az irodalom valóságos történelmi távlatot tudjon teremteni, és hiteles számvetést tudjon végezni.
   Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket.
   Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt.

Az események közelében

   Mégis, hogyan lehet rendezni azt a mennyiségi tekintetben kétségtelenül jelentékeny szépirodalmi anyagot, amely ötvenhattal foglalkozott? Már a forradalmi napokban megkezdődött az események közvetlen ábrázolása, elsősorban a költészet nyelvén. Azokban a versekben, amelyeket Tamási Lajostól, Benjámin Lászlótól, Sinka Istvántól, Kassák Lajostól, Lakatos Istvántól és másoktól lehetett olvasni a forradalmi sajtóban, elsősorban az Irodalmi Újság híres november 2-i „forradalmi számában". Ezek a versek a közvetlen élmény birtokában, a személyes beszámoló rapszodikus nyelvén adtak számot a forradalmi eseményekről: az ávéhás karhatalom gyilkos sortüzeiről és a felkelő ifjúság önfeláldozó harcairól. A november 4-i kádárista ellenforradalom után is számos költemény született, ezeknek azonban csak egy része láthatott napvilágot.
   Voltaképpen Vas István két versével lehetne példázni az ötvenhattal foglalkozó költészet lehetőségeit. Az egyik Az új Tamás című vers, amely nagyon hosszú ideig nem került a nyilvánosság elé, kötetben először az 1990-ben megjelent Válogatott versekben volt olvasható. Ez a költemény a közvetlen vallomás hangján beszél arról a személyes katharzisról, amelyet a magyar forradalom adott: „Halottak napja. A határon át / Özönlenek idegen katonák. / Jönnek a hódítók s a gyilkosok – Magyar vagyok. / És nem vagyok többé Kettős, csak egy, / Bizonyosság dobbantja szívemet, / S értelme lett a nemértett igéknek: / Te vagy az út, az igazság, az élet." A másik pedig a Mikor a rózsák nyílni kezdtek című költemény, amely nem közvetlenül foglalkozik a forradalommal, azonban éppen a forradalom hősi halottainak a városban elszórt sírjaira utalva idézi fel a forradalmat magát: „Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, / Már nem voltunk fiatalok – / Házunk körül virágzó sírkeresztek, / Szívünkben sok friss halott." Ez a vers a költő korabeli köteteiben is megjelent, és elképzelhető, hogy az irodalompolitika talán felismerte a vers valódi utalásait.
   Mindenesetre hozzátartozott a korszak természetéhez, hogy ha nem történt nyilvánvaló utalás a forradalomra, ha nem nevezte meg valaki közvetlenül magát a forradalmat, akkor bizonyos türelmet tanúsított az irodalompolitika. Ilyen módon szőtte át az ötvenhat utáni magyar költészetet a forradalom élménye és emléke.
   Ugyanezek az élmények és emlékek jelentek meg teljesen nyíltan az emigráció irodalmában. Természetes dolognak tetszik, hogy az emigrációs irodalom egyik legfontosabb feladatának tartotta a magyar forradalom emlékének, örökségének fenntartását, egyszersmind a magyarországi könyvekben tapasztalt ferdítések és hazugságok folyamatos cáfolatát. Ennek következtében figyelemre méltó személyes tanúvallomások készültek. Néhány valóban emlékezetes költői műre, a többi között Márai Sándor Mennyből az angyal című nagy költeményére, továbbá Faludy György, Kibédi Varga Áron, András Sándor, Makkai Ádám, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László és mások verseire vagy néhány kitűnő könyvre gondolok, olyanokra, mint Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy András Tizenhat zár vagy Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című beszámolóira, valamint Aczél Tamás Illuminációk című regényére, amely egy emberi sors személyes és mitikus értelmű ábrázolása során felidézi a forradalom eseményeit is. Az emigrációban igen sok regény jelent meg a forradalom eseményeiről, az igazán nagy összefoglalás, a forradalom és nemzeti szabadságharc igazi „eposza" azonban ott nem tudott megszületni.
   Idehaza, Magyarországon viszont a jól ismert módon (erőszakos vagy manipulatív eszközökkel) súlyos tilalom alá került a forradalom emléke. A költészet metaforikus nyelvén személyes vonatkozásokban, a líra utalásos módján sokszor megjelent ez az emlék, az elbeszélő irodalom azonban aligha vállalkozhatott arra, hogy hiteles képet adjon 1956-ról. Közvetlenül a forradalom leverése után számtalan regény foglalkozott az ötvenhatos eseményekkel, ezek azonban kifejezetten az akkori propaganda szolgálatában jöttek létre, ennek a propagandagépezetnek az érdekeit és előírásait fejezték ki. Berkesi András Októberi vihar, Dobozy Imre Tegnap és ma, Erdős László Levelek Bécsbe vagy Mesterházi Lajos Pokoljárás című akkori könyvei kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és természetesen „ellenforradalomként" ábrázolták az 1956-os eseményeket.
   Ezeket a könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény. Ez az elutasítás még azokban a fanyalgó kritikákban is megjelent, amelyek, noha természetesen hivatalosan méltatták e regények politikai mondanivalóját, mindig megkeresték esztétikai gyengéiket, és végső soron elutasították őket mint irodalmi műveket. Nyilvánvaló, hogy itt egyszerűen a forradalmat leverő hatalom agitációs és propaganda érdekeinek a szolgálatáról és érvényesüléséről volt szó. Ezeket a könyveket ezért a legkevésbé sem tekinthetjük 1956 irodalmi ábrázolásainak, ellenkezőleg, úgy kell tudomásul vennünk őket, mint az irodalompolitika következményeit és a politikai élet szomorú epizódjait.

A számvetés igénye szerint

   Ugyanakkor már az ötvenes évek vége felé is kialakult egy olyan igény, amely megpróbálta elhatárolni magát ezektől a propagandisztikus kiadványoktól, és valamilyen szenvedélytelen, közömbös ábrázolás által próbált szólni a forradalom eseményeiről. Tehát az elfogulatlanság, a közömbösség, a semlegesség pozíciójának a kinyilvánítása által próbálta megkülönböztetni magát az előbb említett propaganda-kiadványoktól. Olyan művekre gondolok, mint Kamondy László Fegyencek szabadságon című elbeszélése, ez az akkor induló Kortárs egyik első számában látott napvilágot, és annak idején bizonyos vitát is kiváltott a hivatalos irodalomkritika részéről, amely elutasította az elbeszélés szándékos szenvedélytelenségét, semleges pozícióját. De említhetnék olyan regényt is, mint Moldova György Sötét angyal című művét, amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól, romantikus tálalásban, ugyanakkor élesen megkülönböztetve magát a különböző propaganda-iratok kincstári szemléletétől. Ez volt az első regény, legalábbis tudtommal, amely ezt a szót: „ellenforradalom", nem is írta le. Hozzá kell tennünk ehhez azt, hogy Moldova, sajnos, később megváltoztatta a forradalommal kapcsolatos álláspontját. Tanulságos tény, hogy Malom a pokolban című ötvenhatos regénye első változatában, 1958-ból vagy 1959-ből, még igent mondott a forradalomra, aztán tíz év múltán, amikor megjelent, ez a regény már „ellenforradalmi" felkelésként mutatta be az eseményeket. Ebben az átalakulásban, állítólag, Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának volt szerepe. Az imént említett személytelenebb, szenvedélytelenebb irodalmiságnak volt talán az utolsó példája Galgóczi Erzsébet Közös bűn című regénye 1976-ban, amely részben ugyancsak az ötvenhatos eseményeket ábrázolta. Ugyanakkor talán megnyitott egy új korszakot is. A közvetlenül a forradalom után születő irodalomban egészen különös helyet foglalnak el Déry Tibor akkori művei. Közismert, hogy Dérynek milyen kimagasló szerepe volt a magyar irodalom szabadságharcában 1953 és 1956 között, nevezetesen, milyen szerepe volt a forradalom szellemi előkészítésében, a Petőfi Körben és az Írószövetségben, milyen szerepet töltött be a forradalom napjaiban és az Írószövetség nevezetes utolsó közgyűlésén, midőn bátran kiállt az események „forradalomként" történő minősítése mellett. Mint a hírneves szovjet író, Solohov egy rágalmára válaszolva mondotta: „Az igazságra való törekvése, az igazság fáradhatatlan kutatása az író legnehezebb hagyománya. Kérdem Solohovtól, vajon nem gondolt-e arra, hogy más oka is lehet annak, ha a magyar írók bátorsága nem vonult hadba az ellenforradalom ellen? Talán egyszerűen az, hogy nem volt ellenforradalom. Ellenforradalom abban az értelemben, ahogy a hivatalos politika megfogalmazta és átminősíti az október 23-án kezdődött népi forradalom jellegét. Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?" Köztudomású az is, hogy Déryt az elsők között hurcolta el a karhatalom, majd kilenc évi börtönre ítélték, amit hála Istennek nem kellett letöltenie, minthogy a nyugati értelmiség, ezen belül a baloldali értelmiség követelésére 1960. április 4-én amnesztiával szabadult.
   Természetes dolog, hogy a börtönben és a börtönből szabadulva megpróbált számot vetni a saját forradalmi szerepével és a forradalomnak az emlékeivel. Volt egy elbeszélése, amely mintegy a visszatérés feltételeként látott napvilágot: a Számadás című elbeszélésre gondolok. Ennek a hőse, egy idős tudós mintegy önvádat érez amiatt, hogy a tanítványait beavatta az igazságba, és ezzel fegyvert adott a kezükbe, és később éppen ezekkel a fegyverekkel küldte őket a pusztulásba. Az önvád szorításában szánja el magát a menekülés öngyilkos kalandjára, tudatosan osztozni akar azoknak a fiataloknak a sorsában, akiket a történelmi vihar elsodort. „Felelős vagyok – vallja – s mindenki ebben az országban azért, ami történt, s azért is, ami azelőtt történt, és ezután fog történni. (…) A felelősséget pedig vállalni kell." A felelősségtudat Déry felfogása szerint a személyiség integráns része, az értelmiségi ember morális igényességéból következik.
   Ebben az elbeszélésben semmi olyan nincs, ami miatt Déryt utólag megróhatnánk. Az azonban kétségtelen, hogy bizonyos önkritikai szellem nyilvánult meg benne, annak az értelmiségnek az önkritikája, amely úgy érezte, hogy felelős a forradalom áldozataiért. Mindezt a hatalom oldaláról úgy is lehetett olvasni, mint annak az értelmiségnek az önkritikáját, amely segített kirobbantani a fegyveres eseményeket. A hatalom mindenesetre ezt a számára kedvezőbb olvasatot választotta, és ennek következtében kerülhetett sor arra, hogy ez a novella nyilvánosságot kapjon, és megnyithassa az utat Déry többi művének a megjelenése előtt.
   Ezek az elbeszélések, például a Philemon és Baucis, ugyanakkor semmi nyomát sem mutatják annak, hogy Déry a hatalommal egyezkedni próbált volna, és akár apró mozzanatokban is elfogadta volna azokat az értelmezéseket és magyarázatokat, amelyeket a hatalom képviselt és megkövetelt. Ez az elbeszélés is a felkavart szenvedélyekről beszélt, utcai harcokról, sebesültekről adott képet, s egy öregasszony haláláról, akit akkor ér a gyilkos golyó, midőn orvoshoz siet, hogy beteg férjének hozzon gyógyulást. A halál értelmetlen és véletlenszerű, a történelmi összecsapás egy ártatlan család idillikus békéjét zúzza szét, a létezés örök rotációja mindazonáltal tovább forog: és ebben már a történelem véres kegyetlenségével szembeszegülő emberi remény mozzanata van jelen.
   Dérynek e története a korábbi Niki című kisregény mondanivalójára felel. Itt egy ártatlan kutya halála példázta a zsarnokság kegyetlenségét. A Philemon és Baucis ugyancsak példázatos története éppen ennek ellenképére épül: az öregasszony meghal, az öregek kutyája viszont világra hozza kölykeit. Ez a felelet persze kétellyel és tragikus érzéssel terhes: a Nikiben a humánus értékek fennmaradásába vetett hit, itt csupán a biológiai megújulás reménye korrigálja a szenvedést és a pusztulást. Déry válasza mégis reménykedő, az élet, ha a biológiai létezés szintjén is, erősebbnek bizonyult a halálnál, és mindig megújulásra hivatott.
   E novellák mellett Déry Tibor egy másik utat is választott, mégpedig 1964-ben megjelent G.A. úr X-ben című regényében, amelyet akkor óriási viták fogadtak. A regény értelmezése körül egészen elképesztő elméletek kaptak lábra, még az is hangot kapott, erre utalt az az írói bevezető is, amelyet a könyv megjelenésének érdeke indokolt, hogy Déry a polgári társadalmak várható következményeiről beszél. Igazából mégsem volt félreérthető, hogy a regényben a szovjet típusú társadalom kap megsemmisítő bírálatot. Ennek a regénynek is voltak olyan félre nem érthető mozzanatai, amelyek 1956-ra utaltak, igazából egy „kafkai abszurd" eszközeivel adva képet a forradalom eseményeiről. Éppen ez a „kafkai abszurd" volt az az eszköz, amelynek révén a forradalom mint történelmi élmény és tapasztalat egyáltalán szóba kerülhetett.
   A regény Franz Kafka mitológiáját idézi, illetve értelmezi át. Az emberiség jelenének és további sorsának, lehetőségeinek filozófiai kérdéseivel viaskodik, egyszersmind az író személyes közérzetéről tesz vallomást. Az epikai koncepció mindkét motívuma mögött a kommunista diktatúra és a levert forradalom tapasztalata áll. Már a regény megjelenése után is kételkedtek abban a kritikusai, hogy a bevezető néhány – Déryre kényszerített – mondata jelölné meg a történet helyes olvasatát. Bori Imre arra hivatkozott, hogy az X-ben érvényes szabadságfogalom valójában a szabadság klasszikus eszményének huszadik századi devalválásával azonos. A felidézett kép ezért a struktúrától függetlenül tükrözi a huszadik századi társadalmak némely jellegzetességeit, elsősorban a sztálinista-kommunista politikai gyakorlatot. Ezt az álláspontot képviselte Egri Péter is, aki szerint X. társadalmának több vonása a sztálinizmus, ahogy ő nevezte: a szektariánizmus új típusú elidegenedésére utal. Az X.-ben lefolytatott bírósági processzusok például a konstruált perekre emlékeztetnek, Ireneusz úr, a szegények nyakában lovagló gazdagok vezére pedig a zsarnokság képmutató etikáját fejti ki, midőn a vezetők kiváltságait áldozatnak tünteti fel, a tömegektől viszont aszketikus önfeláldozást követel, minthogy: „aki az életet szereti, nem lehet erkölcsös". A szabadság és az igénytelenség elvének összekapcsolása, a valóság voluntarisztikus kezelése szintén a „szektariánus", azaz kommunista politika tulajdonságai.
   Mindehhez hozzátehetjük azt, hogy egyértelműen az 1956-os forradalom sorsára utal az az emlékezetes jelenet, amely során X. polgárai az ágyúk elé vonulnak, hogy a gyilkos erőszak áldozataivá váljanak. Ez a kép azt a történelmi pesszimizmust mutatja, amely az írót a forradalom leverése után kerítette hatalmába.

A parabolától a riportregényig és tovább

   Voltaképpen az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek elejéig tartott az az időszak, amikor az ötvenhatos forradalommal a magyar irodalom megpróbált valahogy számot vetni, akár a hivatalos elvárások jegyében a hatalom oldalán, mint agitációs-propaganda eszközrendszer, akár óvatosan vitatkozva a hivatalos hatalommal, rejtegetve a maga mondanivalóját, utalásosan, példázatosan kifejezve a forradalom igazságait. Ezután következett el az az időszak, amit legegyszerűbben a mentális elfojtások időszakának nevezhetünk. A hatvanas évek elejétől kezdve egészen a nyolcvanas évekig ugyanis a forradalom emléke mintha eltűnt volna a magyar értelmiség gondolkodásából, következésképp a szépirodalom világából is.
   Hogy mi okozta ezeket a mentális elfojtásokat, erre vonatkozólag sok mindent lehetne mondani. Egyik oka volt, hogy enyhült a nyomás, véget értek a brutális megtorlások, ennek volt jele a hatvanhármas amnesztia. Oka lehetett egy bizonyos gazdasági fellendülés, az a szerény életszínvonal-emelkedés, amely országszerte, és különösen az értelmiség életében mindinkább érezhető volt. Mindenekelőtt pedig az, hogy az értelmiség mintegy meggyőződött arról, különösen az 1968-as „prágai tavasz" elfojtása után, hogy az úgynevezett „létező szocializmust" megdönteni amúgy sem lehet. Úgy látszott, hogy a szovjet típusú társadalmi rendszer hosszú távra berendezkedett Közép-Európában, és a nyugati hatalmak ezt a rendszert nem kívánják megrendíteni, ellenkezőleg, minden külpolitikai és emberjogi retorikával ellentétben, tulajdonképpen elfogadták az adott hatalmi realitásokat.
   Ezt követően a forradalom emléke valóban háttérbe szorult, a magyar értelmiség legnagyobb része egyszerűen nem kívánt emlékezni ötvenhatra, nem kívánt számot vetni a forradalom eseményeivel és örökségével. Általában senki sem számított arra, hogy a magyar forradalom öröksége – még a mi életünkben – egyszer ismét napirendre kerül, mint a politikai önazonosság kifejezésének és megalapozásának lehetősége.
   Ám még a hallgatásnak ebben a korszakában is az irodalom megpróbálta a maga lehetőségei szerint fenntartani a forradalom emlékét. Regénymotívumként ugyanis jelen volt a forradalom, és ha nem születtek is olyan művek, amelyek közvetlenül beszélték volna el a forradalom történetét, kivált a forradalom eposzát, mégis sok olyan regény vagy beszámoló jött létre, amelyben föllelhetők voltak a forradalom emlékei és erkölcsi igazságai. Természetesen nem közvetlenül, nem a hagyományos valóságábrázolás eszközeivel, ellenkezőleg, egy utalásokkal és elvonatkoztatásokkal dolgozó regénypoétika eljárásainak segítségével. Minél elvonatkoztatottabb, példázatosabb volt a regény, annál szabadabban utalhatott 1956 eseményeire és erkölcsi igazságaira.
   Mint Déry Tiborral kapcsolatban említettem, először az abszurd és parabolikus irodalom kifejezései rendszerében volt bizonyos mód arra, hogy a forradalom emlékét valaki felidézze. Ilyen példázatos társadalomfilozófiai regény volt Karinthy Ferenc Epepéje, amely egy abszurd világ ábrázolása révén bizonyos képet rajzolhatott meg a magyar forradalomról. Abban a meg nem nevezett képtelen városban, ahová a regény hőse téved, ugyanis kitör, majd elbukik a forradalom, és mindez jól emlékeztet a magyar ötvenhat eseményeire. Ez az ábrázolásmód azt is jelezte, hogy a forradalommal foglalkozó epikai alkotásnak nem lehet hőse maga a forradalmár, nem lehet hőse olyan ember, aki tevőlegesen részt vett a forradalomban. A hősnek itt egyértelműen a tanú és a szemlélő szerepe jutott, bizonyos mértékig a rezonőr szerep.
   Az ötvenhat emlékét utalásos módon felidéző regények általában olyan szituációkat állítanak elénk, ahol a regény hőse nem részt vesz a forradalomban, a fegyveres harcban vagy a politikai szervezetek tevékenységében, inkább csak találkozik a forradalommal, érintkezik a forradalmi eseményekkel. A forradalmár pozíciójából nem is született és nem is születhetett regény, a szemlélő, a megfigyelő és az emlékező pozíciójából azonban igen. Szép példája ennek a pozícióválasztásnak Jókai Anna Napok című, 1972-ben megjelent regénye. Valójában tudatregény, főhősének, Oláh Viktornak az életét adja elő a tudatregény eszközeivel, ennek hagyományai nyomán. Ez a főhős maga is találkozik az ötvenhatos forradalommal, sőt élete végén, midőn visszatekint, mintegy lelkileg és erkölcsileg lezárja saját zaklatott történetét, rádöbben arra, hogy legnagyobb élményét ama forradalmi napok jelentették, és sorsának igazságát a forradalom teljesíthette volna ki. A találkozáson, a szemlélő magatartásán és pozícióján kívül itt már valamiképpen megjelenik az azonosulás motívuma.
   Hasonlóképpen a szemlélő és a rezonőr helyzetéből tekinti át a forradalom eseményeit Karinthy Ferenc 1982-ben közreadott regénye: a Budapesti ősz. Ez a regény már címében is egy régebbi Karinthy-regényre, a Budapesti tavaszra utalt, s párhuzamba lehet állítani a két regény cselekményének szerkezetét, narratív megformálását, a magyar társadalomról adott képét is. Mindkét regény epikai konstrukciója arra a felismerésre épül, hogy Európa keleti felében a politika milyen végzetes módon határozza meg az emberi sorsok alakulását, s a történelem milyen közvetlenül irányítja, mozgatja és dúlja fel az emberi élet legszemélyesebb dolgait, az ember intim világát, érzelmi életét. A Budapesti ősz valamiképpen válasz a Budapesti tavaszra: ugyanannak a baloldali értelmiségi nemzedéknek a történetét mondja tovább, amelyről tulajdonképpen Karinthy Ferenc valamennyi műve beszél.
   Ehhez a baloldali értelmiségi nemzedékhez tartozik, ha nem is emberi sorsa, de vállalt eszméi és politikai tájékozódása következtében Páhy Gyula, a Budapesti ősz nyugtalan vándora, aki sorra járja az októberi napok szinte valamennyi történelmi eseményének színhelyét a Bródy Sándor utcától a Köztársaság térig. Neki is az ötvenhattal foglalkozó elbeszélő irodalom jellegzetes szemlélő, megfigyelő és kommentáló alakjai között van helye. Mindenütt jelen van, mindent lát, az ő egyéniségén és tudatán átszűrve mutatja be Karinthy Ferenc a budapesti ősz mozgalmas és véres történetét.
   A forradalom krónikáját voltaképpen Páhy Gyula rezonőri szemszögéből ismerhette meg az olvasó. Ebben a krónikában valóban rendre megjelennek a forradalom és szabadságharc emlékezetes eseményei: a rádió ostroma, a Kossuth téri sortűz, a Corvin közben és a Kilián laktanyánál folyó harcok, a Köztársaság téri véres események, a szovjet csapatokkal kötött fegyverszünet, végül a második szovjet katonai beavatkozás. Kétségtelen, hogy a maga korában, midőn a módszeres kádárista propaganda és az országosan érvényesülő „elfojtásos" lelki mechanizmusok következtében főként az ifjabb nemzedékek szinte semmit sem tudtak a forradalom valóságos eseményeiről, ennek a krónikának ismeretközlő, felvilágosító szerep jutott. A regény végén például olvasható volt Nagy Imre miniszterelnök nevezetes november 4-i rádiószózatának szövege, amely bejelentette a szovjet inváziót. Ennek nyomán mindenki megítélhette azt a hivatalosan terjesztett hazugságot, amely szerint a kormányfő külföldi: amerikai katonai beavatkozást kért, s e hazugság lelepleződése után véleményt formálhatott a hivatalos propaganda egészéről.
   A regény egészét mindazonáltal a történeti hitelesség tekintetében is bírálat érte, természetesen csak az emigrációs sajtóban, ahol az ilyen kritika egyáltalán teret kaphatott. Így az Egyesült Államokban élő Sanders Iván Hiányos krónika című írásában (a Chicagóban megjelenő Szivárvány 1983. szeptemberi számában) mindenképpen jogosan jegyezte meg, hogy a szenvtelen, rezonőri ábrázolásnak az a pozíciója, amelyet az író szándékosan (s talán önmagát és művét védve) választott, bizonyos mértékig eltorzítja a forradalmi események igazi történetét. A bírálat írója ezt a következőképpen fejezi ki: „Nem a hitelességgel van baj, a regény tényanyaga csakugyan kikezdhetetlen, hanem annak elrendezésével, ››adagolásával‹‹, hangsúlyozásával, illetve háttérbe szorításával. Az író nemcsak arra ügyel szinte mániákusan, hogy adatai ellenőrizhetően pontosak legyenek, hanem arra is, hogy kiegyensúlyozottan, tárgyilagosan ábrázolja az eseményeket. S mert a tárgyilagosság gyakran szenvtelenségbe siklik át, nem érezzük – nem érezhetjük – a regényben 56 októberének mélységét, magasztosságát, pátoszát, félelmetességét."
   Igen, a történelmi krónikák hitelességéhez kétségtelenül hozzátartozik az események megítélése, a historikus állásfoglalás is, és ez Karinthy regényéből, nyilvánvalóan politikai adottságok és kényszerűségek következtében, de bizonyos mértékig az írói egyéniség természete miatt is, elmaradt. Más kérdés, és erre az emigrációs fogadtatás ugyancsak rámutatott, hogy a regénynek vannak esztétikai fogyatékosságai is, a jellemábrázolásnak azzal az árnyaltságával, amely Karinthy Ferenc néhány kiváló elbeszéléséből ismerős, ezúttal nem találkozunk. A Budapesti ősz mindazonáltal az első olyan hazai írói krónika volt, amely legalább megkísérelte felidézni az ötvenhatos eseményeket. A hivatalos irodalompolitika elégedetlen is volt vele.
   Mélyebben és eredetibb látásmóddal közelít az 1956-os forradalom világához Rónay György utolsó (1978-ban, az író halála után megjelent) regénye: A párduc és a gödölye. Ez a regény az író végső tanúságtételeként is olvasható, a teljes írói üzenet megfogalmazásaként, amely egy gazdag emberi sors és írói pálya végső bölcsességét: kialakított erkölcsi világképét mutatja. Ha tetszik, „filozófiai" és „etikai" regény, mégsem száraz és elvont, egyáltalában nem tézisszerű, ellenkezőleg, élettel gazdag, izgalmakban bővelkedő, mint a kor is, amelynek gyötrelmes krónikáját felidézte. A magyar történelem egy emberöltőnyi korszakáról olvasunk: a harmincas évek végétől a hatvanas évek végéig. E három mozgalmas és kegyetlen évtized történetéről, pontosabban a korszak nagy emberi és erkölcsi konfliktusairól. Rónay György egy nemzedék történelmi tapasztalatát dolgozta fel, elfogulatlanul nézett a múlt mélységes kútjába, s nagyfokú gondolati igényességgel vetett számot a helytállás és a mulasztás morális következményeivel.
   A regény elsőszámú hőse, Stoll Aurél törvényszéki bíró a Rákosi-korszak egyik, politikai perekben szereplő vérbírójának az alakmása. (Annak idején tudni vélték, hogy a forradalom leverése után oly véres szerepet játszó Tutsek bíró alakja áll a regénybeli bíró mögött.) A bíró a hatalom utasításai szerint hozta meg ítéleteit, belső ellenkezéssel ugyan, de végrehajtotta a parancsot, kihirdette az előre elkészített ítéletet, és ezzel akasztófára küldött valakit, akit semmiféle bűn sem terhelt. Megfélemlítették: közönséges eszköznek bizonyult a zsarnokság kezében, előbb-utóbb neki is be kellett látnia, hogy a törvényesség hivatott védelmezőjéből a hatalmi önkény silány szolgája lett.
   A bíró gondolkodását és magatartását az a logika irányította, amely a háborús regényekből és emlékiratokból volt ismerős, s amely annyi szenvedést okozott az emberiségnek. A „parancsra tettem" logikája ez, az a torz önigazolási rendszer, amely a megfélemlítés és a gyávaság ördögi körében juthat érvényre. A bíró is ennek a logikának a bűnös képviselője, egyszersmind áldozata volt, aki csak gyötrelmes számvetések után ébredhetett annak tudatára, hogy ez a hamis logika nem ment fel senkit sem a felelőség súlya alól.
   A személyiség mélyebb világában megmozduló felelősségérzetet: az elszámolás még halovány igényét a bíró először 1956 véres őszén érzékeli. Szabadságáról hazatérve találkozik a tüntető budapestiekkel, látja az utcai harcokat, tudomást szerez a Parlament előtti vérengzésről. Tapasztalatai hatására úgy érzi: „valami döntő változás történt vele, egész életével: ami addig volt, menthetetlenül megszűnt, fonákjára fordult, a valóságosból átcsúszott a hihetetlenbe, ahol most már minden megtörténhet, s mindennek, ami történik, az ő számára titkos, egyelőre még megfejthetetlen jelentősége van. Jelzéseket kap, egyiket a másik után, csak még nem tudja, mi az értelmük, mit jeleznek; mi az, ami abban az irrealitásban, ahová az élete átbillent, kibontakozóban van, megállíthatatlanul valamilyen beteljesedés felé közeledik, csak éppen azt nem lehet még látni, mi bontakozik ki, mi lépked feléje és kerül hozzá percről percre érezhetőbb közelségbe. Egy mindenesetre bizonyos: a régi szabályok érvénye megszűnt, az élet megszokott törvényszerűségei hatályukat vesztették."
   Ez a váratlan és felzaklató élmény ébreszti fel benne a lelkiismeret-vizsgálat vágyát, amit azonban először elhárít magától, és csak később, már visszavonultságában, felidézve a múltat döbben rá arra, hogy ötvenhat októberének drámai napjaiban vele is történt valami: „Hogy találkozott az utcán az Ítélet Angyalával, de a bűnbánatot elmulasztotta. Az Ítélet azonban nem zúzta szét, csak lesújtotta a földre. Az Ítélet irgalmas volt hozzá, az irgalmatlanhoz, és haladékot adott neki a bűnbánatra. Most már érti. Most már készen áll rá, hogy az életét, mint egy férges gyümölcsöt, a tenyerére vegye és átnyújtsa valakinek."

Versekben élő forradalom

   A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek végéig igazából nem az elbeszélő próza, hanem a költészet tartotta fenn – a maga metaforikus nyelvén – a magyar forradalom emlékezetét. Olyan költőkre gondolok, mint idehaza Nagy László, Eörsi István, Tornai József, Kalász Márton, Obersovszky Gyula, Petri György, Ágh István, Bella István, Szepesi Attila, Utassy József, Nagy Gáspár, az emigrációban Faludy György, Fáy Ferenc, Tollas Tibor, Határ Győző, Siklós István, András Sándor, Gömöri György, Horváth Elemér, Makkai Ádám és mások. (A forradalom harmincötödik évfordulóján Ezerkilencszázötvenhat, te csillag címmel terjedelmes antológiát szerkesztettem – Medvigy Endre segítségével – az 1956 emlékét őrző költeményekből.)
   Három költőre, illetve költői műre külön is szeretném felhívni a figyelmet. Nagy László, aki a második világháború után őszinte hittel és lelkesedéssel szegődött az új társadalom eszméihez, az ötvenes évek elején, bulgáriai ösztöndíjas tanulmányai végeztével hazatérve fedezte fel a magyar vidékre, a paraszti életre nehezedő elnyomást, és saját családjának és szülőfalujának rosszra fordult sorsát tapasztalva fordult szembe a Rákosi-rendszer önkényével és hazugságaival. Az ötvenes években már az „írói ellenzék" soraiban kereste a politikai vagy legalább az erkölcsi fordulat lehetőségét. 1956 őszén lelkesen csatlakozott a forradalomhoz, majd a vereség után a gyász színeivel fejezte ki keserűségét. Karácsony, fekete glória című versében adott számot arról a személyes és közös fájdalomról, amit a forradalom veresége okozott:

   Léleknek nem hozott békét
   ó busa isteni angyal!
   Vér-illatos a karácsonyfa,
           – glória –
   aggatva iszonyattal.

   Foszforos tüzek emléke
   perzsel, mint új pokolkör,
   forog a város lángrózsában,
           – glória –
   csillagszóró ha fröcsköl.

   Csillagig növő halálfa,
   ragyognak vér-zománcos
   gömbjeid – szemem fájva zendül
           – glória –
   a holtak homlokához!

   A magyar líra fiatalabb – 1956-ban még diák vagy gyermekkorú – nemzedékeinek érzésvilágát fejezték ki Petri György és Nagy Gáspár költeményei. Petri György, a hazai szamizdat-irodalom bizonyára leginkább jelentékeny költője tizenhárom éves volt a forradalom idején, és később, amikor már lemondott arról, hogy versei hivatalos nyilvánosságot kapjanak, versek egész sorában idézte fel a forradalom és a kivégzett miniszterelnök: Nagy Imre emlékét. A kis októberi forradalom 24. évfordulójára, Karácsony 56, A 301-es parcelláról, valamint Nagy Imréről című verseiben szikár szavakkal, a forradalom eltipróit támadó szarkazmussal és hőseit idéző szeretettel beszélt ötvenhat szellemi és erkölcsi örökségéről. Nagy Imre emlékének áldozó versét a következőkkel zárta le:

           emlékeznünk szabad
   a vonakodó, sértett, tétova férfira,
   akibe mégis
   fölszivároghatott
   düh, káprázat, országos vakremény,

   mikor arra ébredt
   a város: lövik szét.

   Végül Nagy Gáspár ugyancsak gyermekként: kilencévesen élte át a forradalom eseményeit. Öröknyár: elmúltam 9 éves című nagy politikai vihart kavaró versében (1984 októberében) félreérthetetlenül utalt Nagy Imre vértanú-halálára, 1986-ban közreadott és politikai retorziókkal járó A fiú naplójából című versében pedig a forradalom emléke körül gerjesztett hivatalos hazugságokat utasította el, azokat a hazugságokat, amelyek ötvenhat emlékének besározásával próbálták (nem is egészen hatástalanul) kitörölni a nemzet emlékezetéből a forradalom eseményeit és eszményeit:

   …és a csillagos estben ott susog immár harminc
   évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
   susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
   lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
   …és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
   a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod
   alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
   elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
   gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
   tócsafénye és fénytelen homálya…

Ötvenhat feltámadása

   A történelem végül elhozta az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának szabadságát is. A nyolcvanas évek második felében, midőn elsőnek éppen Magyarországon bekövetkezett a szellemi és politikai erjedés, és leomlottak a cenzúrának azok a korábban oly szilárdnak tűnő bástyái, amelyek az úgynevezett „három T-s" művelődéspolitikai szerkezetet rákényszerítették a szellemi életre, természetes módon kezdődött meg a magyar forradalom történelmileg is hitelesebb ábrázolása, az, aminek igazából közvetlenül 1956 után kellett volna megkezdődnie. Lassanként bekövetkezett az ötvenhatos események nyilvános (és hivatalos) átértékelése, és Magyarországon is nyilvánvalóvá lett a forradalom világtörténeti jelentősége, az, amit a genfi emigrációban élő Molnár Miklós már közvetlenül a forradalom után „egy vereség diadalának" nevezett.
   Az imént arról írtam, hogy a nagy történelmi események bemutatása nálunk általában két periódusban, kettős ritmusban történt meg: először a közvetlen eseményvilág ábrázolásának, később a történeti vizsgálódásnak, egy megváltozott szemléletnek és a megszerzett történelmi távlatnak a jegyében. Az ötvenhatos forradalom irodalmi ábrázolása során ez a rend tulajdonképpen felbomlott: Déry elbeszélései és Rónay György regénye voltaképpen a második periódus feladatait vállalták és végezték el, vagyis az eseményeket, a tapasztalatokat próbálták értelmezni; Karinthy Ferenc történelmi regényriportja pedig inkább eseménytörténetet adott. Azok a regények, amelyek a nyolcvanas évek második felében tértek vissza a forradalom krónikájához, ugyancsak inkább eseménytörténetet, közvetlen beszámolót próbáltak adni. Olyan könyvekre gondolok, mint Konrád György Cinkos, Szakonyi Károly Bolond madár, Szalay Károly Párhuzamos viszonyok, Simonffy András Rozsda ősz, Gergely Ágnes Stációk című, egyébként vallomásosan költői regénye, és így tovább.
   Már a kilencvenes évek végén került az olvasó elé Benedikty Tamás (Horváth Tamás) Szuvenir című kétkötetes regénye, amely a Corvin közi harcokról, a forradalom kitöréséről, majd leveréséről ad igen színes képet, miközben széles panorámán rajzolja meg az 1956-os események hőseinek, résztvevőinek emberi sorsát, azokat a személyes motívumokat, amelyek a fiatalokat a fegyveres harc vállalására késztették.
   Külön jelentősége van Nádas Péter Emlékiratok könyve című, 1986-ban megjelent átfogó művének. Ennek a regénynek közvetlenül nem tárgya a forradalmi napok története, csak motívumként, az elbeszélt nagyobb eseménysorozat egy részeként van jelen a forradalom A temetések éve című fejezetben. Ugyanakkor, talán ez az a regény, amely erkölcsileg teljesen azonosul a forradalom szellemi örökségével. Nádas egy olyan fiatal életét jeleníti meg, aki kommunista funkcionárius családból származik, de akit mégis magával ragadnak a másik oldal igazságai, a személyiségnek az a függetlensége, az emberi szolidaritásnak az az elemi ereje, amelyet a kommunista berendezkedés áldozatai és ellenfelei képviselnek. Azok az igazságok, amelyek az ötvenhatos forradalomban felemelkedtek és nyilvánvalóvá váltak. A regény egy fejezete felidézi az ötvenhatos utcai tüntetések, majd a forradalom jeleneteit, s mindez azt fejezi ki, hogy az író belsőleg azonosult ezekkel az eseményekkel és a bennük részt vevő emberekkel.
   A regény gyemek-főhőse ötvenhat napjaiban ismeri fel azt, hogy igazán hol a helye, mit kell választania, és éppen saját családjával, az apja által képviselt politikával szemben ki is mondja a „forradalom" szót: „mert nem voltam se tájékozatlan, se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha itt lenne, látná, és tudtam azt is, ő nem lehetne itt, nem tudom hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia, éppen ellenkezőképpen nevezne el nekem. És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó, ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett zűrzavarában, két olyan szó, melyek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott…" Úgy tudom, hogy a nyolcvankilences – Pozsgay Imre-féle – híres terminológiai fordulat előtt ez volt az egyik olyan – az első nyilvánosság fórumán megjelent – könyv Magyrországon, amely 1956-ra a forradalom kifejezést alkalmazta.
   A forradalom érintőleges ábrázolásának egy másik kiváló (mondhatnám: klasszikus) példája Ottlik Géza 1993-ban sajtó alá rendezett műve: a Buda. Ottlik nevezetes regénye, az Iskola a határon közel három és fél évtizeddel korábban került az olvasó elé, és megjelenését, valamint nemzetközi sikerét követve tudni lehetett, hogy írója a folytatáson dolgozik. A végül is az író halála után közreadott „második kötet" ugyanabból a világból építkezik, mint korábban a kőszegi katonai alreáliskola növendékeinek életét feldolgozó epikus mű, mégsem lehet pusztán folytatásnak tekinteni, minthogy nem egyszerűen folytatja a történetet, inkább összefoglalja és befejezi. Az új regény szerkezetét ugyanis nem az életrajzi (önéletrajzi) események kronologikus rendje szabja meg: Ottlik olyan eseményeket, tapasztalatokat is felidéz, amelyeket a kőszegi iskolában élt át, ezenkívül beszámol a budai katonai főreáliskolában eltöltött újabb négy esztendő történetéről, és hőseinek: Both Benedeknek (akinek alakját egyes szám első személyben mutatja be), Medve Gábornak, Szeredy Dénesnek, Hilbert Kornélnak és a többieknek a mozgalmas élettörténetéről is. A regény eseményei így a húszas évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig ívelnek: több mint hatvan mozgalmas történelmi esztendőt fognak át.
   A regény belső rendjét nem a kronológia, hanem annak a személyes és bensőséges világnak a felépítése szabja meg, amely a tapasztalatok, felismerések hatására a lélek benső övezeteiben, mondhatnám így is: a személyiség mélyvilágában kialakult. Ebben a tekintetben az írónak két alteregója van: a festő Both Benedek, aki mintegy rezonőrként kommentálja a felidézett múltbeli eseményeket, és az író Medve Gábor, aki inkább Ottlik filozófiáját, mentalitását szólaltatja meg.
   A múlt, amit át kellett élni, és végül el kellett vele számolni, a huszadik századi Magyarország múltja, ott rejlik benne a trianoni sérelemérzet, a háborús megpróbáltatások, a Rákosi-féle zsarnokság szörnyű lelki nyomása, a reménytelenség amiatt, hogy semmi sem akar jóra fordulni, s marad a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a félelem. Legfeljebb egy-egy futó, ám annál maradandóbb emlék: egy régi futóverseny, egy megbízhatónak bizonyult barátság, egy költői szerelem emléke ad vigasztalást. És egy történelmi élmény: az ötvenhatos magyar forradalom több alkalommal is szóba kerülő, megrendítő eseménysorozata, ahogy Ottlik mondja: „einsteini világvarázslata". „Október végén – válik hirtelen lelkessé az elbeszélés elégikus hangja – visszataláltunk a gyerekkorunkba. Én úgy jártam az utcákat, mint nyolc-tízéves koromban. A város tündökölt a boldogságtól. Mindenkinek volt hova hazamenni, egyszerre csak." A magyar forradalom a Buda írója számára azt tanúsítja, hogy még van értelme az ilyen szavaknak: szabadság, hazaszeretet, magyarság, emberi szolidaritás, önfeláldozás. Ötvenhat emléke mozgatja meg azt az „ingoványt", amely a szerencsétlen történelem és boldogtalan emberi létezés következményeként hatalmasodott el a lélek belső világában, a személyiség mélyebb rétegeiben.
   A Buda, akárcsak korábban az Iskola a határon, az elégikus életérzés regénye, és ennek az elégikus visszatekintésnek, múltat idézésnek az ötvenhatos forradalom emlékeinek írói életre keltése a legforróbb pillanata. A magyar forradalmat Ottlik huszadik századi történelmünk magaslati pontjaként szemléli, olyan kivételes történelmi csodaként tartja számon, amely vigasztalást és elégtételt adhat annyi kudarc, mulasztás miatt. Ötvenhat emléke ezzel a személyes számvetések, a külső szemlélő nézetéből készült krónikák és az abszurd történelembölcseleti parabolák világából a messze sugárzó erkölcsi példák és közösségi mítoszok magasába emelkedett: a Buda írójához hasonlóan az egész nemzetnek így kellene róla gondolkodnia.
   1956 emlékének legnagyobb szabású költői felidézése kétségtelenül Juhász Ferenc 1993-ban megjelent terjedelmes „lírai eposza": a Krisztus levétele a keresztről. Juhász nem itt érintette először a maga ötvenhatos emlékeit, közvetlenül vagy áttételesen szerepet kaptak ezek az emlékek a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb című költeményében, Halottak királya című történelmi eposzában vagy Halott feketerigó című önéletrajzi versfüzérében. A Krisztus levétele – hozzájuk képest – a számvetés könyve, az önvizsgálaté, egyszersmind válasz azoknak, akik heves szavakkal bírálták azt, hogy a költő a hatvanas évek közepétől közel került az Aczél György által képviselt irodalompolitikához. Juhász egy nyilatkozatában (Magyar Hírlap 1992. nov. 14-én) a következőket jelentette ki: „Az én válaszom az ítélkezőknek ez a vers… Ez az én ötvenhatom, mellyel nekem el kell számolnom. Ez az eposz nem eseménytörténet, nem politikatörténet, hanem inkább szenvedéstörténet, megváltástörténet, kudarctörténet, tékozlástörténet. Vereség, halál, reménytelenség. Mindezeknek a szövedéke."
   Valóban, a Krisztus levétele nem történelmi tabló, jóllehet igen gazdagon jelennek meg szövedékében az ötvenhatos forradalom és szabadságharc emlékképei, hanem mitikus számvetés a forradalom tragédiáival, magának a történelemnek a tragikus voltával. Maga a kereszthalált halt Krisztus is a kínszenvedésekre ítélt és magára hagyott emberiséget jelképezi. Juhász költői eposza a magyarság és az emberiség folyamatos pokoljárását idézi fel, és a költő világképe értelmében a történelem váratlanul érkező szabadító pillanatai, mint amilyen 1956 is volt, kudarcra vannak ítélve, igaz, ezek a szabadító pillanatok mégis szükségesek ahhoz, hogy az ember el tudja viselni a történelem iszonyú terheit.
   A magyar forradalomról nem kevés epikai beszámoló született, igaz, ezek között igen sok olyan akad, amely konjunkturális érdekeket szolgált, természetesen 1989 előtt (az ötvenes évek végén) másfajta érdekeket, mint 1989 után. Ugyanakkor a forradalom és a szabadságharc nagyepikai feldolgozása, legalábbis abban az értelemben, ahogy Jókai regényei képet adtak 1848-49-ről, Zilahy Lajos művei az első és Cseres Tibor nagyregénye a második világháborúról, valójában elmaradt. Úgy hiszem, ilyen nagyepikai feldolgozás már nem lesz, nem is lehet. A magyar forradalom története továbbra is feldolgozásra vár, írói feladatként áll a jelenben előttünk, hiszen manapság nagyon sokan beszélnek a forradalomról, de nagyon kevesen ismerik a forradalom igazi történetét. Ezért valóban itt az ideje annak, hogy a forradalom emlékét és örökségét a szépirodalom eszközeivel is birtokba vegyük, azonban ez talán már nem valamilyen nagyepikai alkotásnak, nem egy regényeposznak a nagyívű szerkezetében történhet, hanem inkább az ismeretterjesztés, a tudományos kutatás, a publicisztika eszközeivel.(Ezért is népszerűbbek manapság a forradalom történetével foglalkozó „nonfiction" művek: dokumentumkötetek, riporteri nyomozások, személyes beszámolók.) Ötvenhat története a magyar regény világában valójában részletek és töredékek tükrében szemlélhető, és lehet, továbbra is töredékesen marad fenn: bizonyára készülnek majd további töredékek is. Amit igazán meg kellene írni, az az, hogy miként lett történelmünkből töredékek halmaza, hogy miként lett a történelmi tudatunkból magából is töredék: hogy miként lett ötvenhatos emlékeinkből töredék. Igazából ez lehet egy vérbeli posztmodern regényíró méltó feladata.