A


abszolút csend Számomra a legtisztább, maximális intenzitású csend a következőképpen állítható elő: Beethoven IX. szimfóniájából ki kell gyűjteni az összes szünetjelet és a világ legjobb zenekarával, nagyszámú kórus közreműködésével összefüggően, egyvégtében előadni. ® csend I-II., ® csend/csönd

Balla D. Károly


afro Ne haragudj, még be kell fordulnom egy barátomhoz, utána csatlakozom hozzátok. Hárította el ideiglenesen a főutcát szegélyező szilvafák lombja alatt a koszorús költő meghívását, aki nemkülönben papírral a kezében sétáltatta tacskóját a városban, hogy annak dolga végeztével megtörölje a fenekét, lapátkával zacskóba görgesse a potyadékot, és akivel néhány év múlva, ugyanebben a faluban találkozik majd utoljára. Belekarolt az ifjú titán hírében álló, kis irodalmunk első ~-frizurás bárdjába, akinek egyébként se fűlött a foga a gerontokrácia soron következő magasztalásához, és elindultak fotós barátjuk választott otthonát felkeresni. A Nagy Öreget jöttek felköszönteni éppen időszerű születésnapján. Megtörtént. A kultúrház udvarán a félkarú, féllábú újságíró kínált körbe egy palackot. Pálinkusz domesztikusz vulgarisz! Unszolta, ha valakit noszogatni kellett. Pálinka fogytán indultak tulajdonképpen Gáborhoz, ahol került némi ital az asztalra. Sör, bor.
    Vizelni is együtt mentek a hátsó udvarba, a góré mellé. Te, lehugyoztam a kutyát. Állapította meg, miután a homályhoz alkalmazkodni igyekvő szeme felfedezte a sötétben meghunyászkodó, korcs patkányfogót. Szegény kuznyecov. Fűzte hozzá az ~-frizurás, némi irigységgel a hangjában, és gombolkozni kezdett.
    Az epizód másnap egy tárca fő motívumaként elindult a világirodalomba vezető útján.

Ephemeria Silver


Agnosztosz theosz (hatványozott hiány) A görögök az ismeretlen istennek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Többszörös áttételek révén megalkotott hatványozott hiány! A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak egy valóságban nem létező, "elsődleges hiányú" világot szerkesztettek meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen "a hiány jelenvalósága", üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi apoteózisa.

Balla D. Károly


áhítat Az a lelki és szellemi összeszedettség, amely nélkülözhetetlen egy alkotó ember számára az igényes, elmélyült munkálkodáshoz, a komoly önvizsgálathoz és létfaggatáshoz; s amelyet némely gondolkodó szerint a cella-magányban lehet csak megteremteni. Noha Déry és Genet esetében ez szó szerint is igaz volt, a "cella" nem feltétlenül jelenti a börtönt.

Bálint Péter


áldozat Az önös érdekről, a gátlás nélküli haszonszerzésről, az egyre inkább túltengő becs- és bírvágyról való lemondani tudás, amelyet a leszakadt szociális réteggel való szolidaritásérzés és értük hozandó áldozatvállalás hat át.

Bálint Péter


alkotó nyugalom Először Arany János definiálta, az elképzelése szerinti ~ azonban azóta sem következett be.

Csatári Bálint


állatok Nagyon is hiányoznak az állatok, folyton csak emberekkel találkozom, s ez monotonná teszi az életet. Például szívesen összefutnék a körúton néha egy-egy monguzzal, vagy figyelném az égen az apácafütyülő ludakat, amint X-alakban úsznak, amely alakzat alapvetően négy darab V alak a szélrózsa minden egyes komoly iránya felé. De elnézném még napközben a pöttyös gekkó sütkérezését, vagy a gnubika taglejtéseit is.

Podmaniczky Szilárd


álom A Sugás asztalánál ülök, Darkó Zsiga atyai barátom (aki a mennyei kávéház törzsasztalától csepűtelefonon leszól, hogy már várunk, jöhetsz, mondhatsz annyit és amennyit csak akarsz, senkit nem zavar, sőt, idő van!) - felemeli a poharát. Kevélyen és hideg-szigorúan csillan meg a vodka. S számonkérően is. Egy pillanatig csend lesz. Mindenki ránéz. (Mindenki itt van, kivéve azokat, akik nem lehetnek itt.)...
    Vári most érkezik, gyalog jön, Bereckből, megáll az ajtókeretben. Czegő épp azt kezdi el, hogy sirass édesanyám, a hirtelen beálló csend megzavarja, elhallgat.
    Ülünk a csendben, a füstben és a fényben.
    Bizonytalan megint minden.
    Lehet, hogy ez hiányzik legjobban - azokon kívül, akik itt lehetnének, vagy akik már nem - a bizonytalanság?!
    De hát ez álom. Ne keress benne logikát.
    Isznak-e még eperpálinkát? - kérdezi körülbelül Zsiga bácsi. - Isznak-e még valahol eperpálinkát az urak?
    ® az eltévedt lovas, ® bizonytalanság

Bogdán László


(az) általános rendszerelmélet ismerete és az élet minden területén való alkalmazása, a rendszerekben való gondolkodás manapság az élet minden területén hiányzik. Ludwig von Bertalanffy és tanítványai szerint a rendszerek ismérvei: rendezettség, kapcsolatok, ® kölcsönhatás, szabályozás, önfenntartás, evolúció, ® önszerveződés, teljességre törekvés, szintetikus látásmód, intuitív szemlélet, ® miszticizmus, ® teleologikus gondolkodásmód (finalitás elve), az összefüggések, a hálózatok fontosságának felismerése. Ezek hiánya miatt nem mérjük fel cselekedeteink lehetséges, sőt már jelenleg mérhető következményeit, a földi kultúrát, sőt az életet fenyegető veszélyeket. (Garrett Hardin írja: "Nem cselekedhetsz egyszerre csupán egy dolgot.")

György Lajos


anyag Keletkezését vagy megszűnését, örök és végtelen voltát vagy végességét, meglétét vagy hiányát sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudjuk. És ugyanígy vagyunk más bölcseleti alapfogalmakkal: Eszmével, Léttel... A materialista világnézet felől szemlélve az idealizmus éppoly képtelenségnek látszik, mint az idealizmus felől nézve az anyagelvűség. Az objektivizmus oldaláról a szubjektivizmus őrültségnek hat, de ugyanez érvényes visszafelé is. Bármelyik filozófiai rendszer is próbálja a másik tarthatatlanságát bizonyítani, ezt a bizonyítást saját fogalmai, saját igazságai és összefüggései révén teszi, és a művelet végeredménye nem a másik rendszer képtelenségét, hanem sajátjának a zárt felépítettségét igazolja.

Balla D. Károly


anyám-apám (Magánügy - magánhiány) Szüleim hosszú életűek voltak, s utolsó heteiket leszámítva öregségükben sem szorultak különösebb gyámolításra. Nekem: egyetlen fiuknak Ők jelentették az el nem múló, rendíthetetlen valóságot, a létezés bizonyosságát.
Sorsom felmérhetetlenül gazdag ajándéka, hogy sokáig éltek, hogy sokáig láthattam, szólíthattam Őket. Felmérhetetlen a lelkemre nehezült tartozás is, amit Nekik már le nem törleszthetek soha.
    Anyám még az imént letűnt huszadik század végnapjaiban húnyt el, 89 évesen. Apám tíz hónappal később követte Őt, élete 93. esztendejében. Váratlanul kezdődő, lassú agóniájuk előzményeiről, körülményeiről s részleteiről most még nem tudok, s nem is akarok írni: ez egy másik, egy merőben új feladat lesz. (S különben sem tartozik ide.) Ám igazából azóta érzem át s tudom: mi a halál, s azt úgyszintén, hogy magam is halandó vagyok.
    Hanghordozásomban, gesztusaimban, vonásaimban, vénülő tagjaim mozdulataiban nap mint nap rájuk ismerek.
    A hiányuk-szakította űr azonban örökre befoltozhatatlan. ® hiányhatvány

Buda Ferenc


anyanyelv ismerete Panaszkodik egy filmgyártási vállalkozó, vagy ha úgy jobban tetszik, egy producer, egy gyártásvezető - vigyázat, pontosan idézem, mert rádiónyilatkozata után tüstént lejegyeztem a szavait! -, panaszkodik tehát, hogy "bele vagyunk verve a magyar nyelvbe", mármint ők, a magyar filmesek, s ez a sajnálatos körülmény eleve akadályokat gördít a magyar film eladhatósága elé a világpiacon. Istenem, ha Arany János is így gondolkozott volna, meg Balassi Bálint és Csokonai Vitéz Mihály is! Igaz, ők nem filmesek voltak, csak költők. Így viszont, mint ilyenek, reménytelenül "bele voltak verve a magyar nyelvbe." Az utánuk következők is: Móricz, Ady, Krúdy, Kosztolányi, de még Weöres Sándor és Nagy László is, mind a mai napig jóformán mindenki, aki magyar költőnek tartotta magát s ezen az elátkozott nyelven írt. Ritka kivétellel így volt minden nép költője, mindegyik a saját népének, a saját anyanyelvének a nyelvébe volt beleverve, s ez az eléggé el nem ítélhető hagyomány ma is folytatódik. Persze voltak és lesznek is írók, akik a nagyobb világhír reményében a saját provinciális anyanyelvüknek hátat fordítva valamelyik világnyelven próbálták és próbálják megírni remekműveiket, de ez az oroszokkal, spanyolokkal, angolokkal, németekkel, franciákkal ritkán vagy egyáltalán nem fordul elő, jól érzik magukat a saját anyanyelvük ketrecében, kalitkájában, úgy is mondhatnánk, hogy saját anyanyelvük tengerében. Ebben a ketrecben, kalitkában vagy tengerben Petőfi is kifogástalanul, fesztelenül mozgott s inkább levágatta volna jobb kezét, kimetszette volna a nyelvét, mintsem megtagadta volna, hogy magyarul írjon vagy énekeljen. Egy Áprily Lajos vagy egy Tamási Áron sohasem érezte édes anyanyelvét börtönnek, lubickolt benne, mint hal a vízben. Persze a filmművészet egészen más tészta. Egy film talán már eleve úgy készül - tisztelet a ritka kivételnek -, hogy az alkotói, mindenek előtt a producer, a világpiac esélyeit fürkészi; a hazai közönségnek, különösen, ha kis országról van szó, nem érdemes filmet csinálni: nem fizetődik ki, a gyártásába fektetett tőke nem térül meg, hogy az esetleges haszonról ne is beszéljünk. Ezek után jogosan az arcomba vághatná korunk gyártásvezetője, hogy míg egy vers megírásához untig elegendő egy darab papír és egy ceruzavég - Faludy Györgynek Recsken még erre se volt szüksége; minden ott "írt" versét a fejében rögzítette -, addig egy film elkészítéséhez kemény milliók szükségesek, enélkül a kemény milliók nélkül hozzá se foghat a forgatókönyvíró, a rendező, a színészek és a statiszták hadserege, de még ha az asztalon is vannak a kemény milliók, ott van a producer szájában a keresű íz, hogy hiábavaló munkát végzünk, mert "bele vagyunk verve a magyar nyelvbe". Ebbe a kicsinybe, árvába, elátkozottba, társtalanba.
    Avagy talán nem is hord ez a gyönyörű föld a hátán egyetlen olyan teremtményt, aki egyszer, akár akaratlanul is, meg ne bántotta volna azokat, akiknek a létét köszönheti?

Németh István


apám mosolya

    Mosolygott menekültként, amikor Tito emberei miatt hagytuk el az otthont.
    Megbélyegzetten, amikor titóistaként nevezték.
    Szegényen, ahogy a puliszkát kanalazta.
    Büszkén, amikor családja körében ült.
    Megbocsátóan, ha vétettek ellene.
    Elégedetten, ha befejezett munkáját nézte.
    Egyszer zokogott: bátyám halálakor. De mosollyal az arcán távozott erről a világról...

Komáromi Attila


Arany Nem arany, nem ezüst, nem nemesfém, hanem másfajta arany: Arany János, a legnagyobb magyar költő. Egész életünket elkíséri a Tolditól az Őszikékig. Így az Epilógusig. ("Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam...) Aranyunk, igazi értékünk, a magyar nyelv őrzője, a becsület példaképe. ("Az nem lehet, hogy milliók fohásza / Örökké visszamálljon rólad, ég!" - írta a Magányban című versében.)

Szekér Endre


Aranyat talált Gion Nándor regényének zárófejezetei hiányoznak mostani számunkból, azokat szeptemberi számunkban találja majd meg az Olvasó.

A Szerkesztőség


arculat Az ember személyiségének jegyeit, erkölcsiségének és meggyőződésének senki máséval össze nem téveszthető vonásait magán viselő képmás, mely nem felvett és nem színlelt, hanem az egyén lényegéből fakad. Persze egyes emberek (úgy mint élveteg dívák, kivénhedt hírszerkesztők, hétpróbás politikusok) olykor arra kényszerülnek, hogy a maszkmesterek helyrepofozzák, szelídebben szólva, kiigazítsák omlatag arculatukat: egy új image megteremtésének reményében. Ezt hívják póriasan arculatváltásnak; csak ne járna együtt oly gyakran köpönyegforgatással is.

Bálint Péter


Árnyék

még árnyéka
sem vagyok
magam magamnak
miféle árnyék
fény nélkül
árnytalan árnyék
színtelen maszat
csak lehullt
darabok
koncok
mélyszürke salakon
ennyi vagyok

Maurits Ferenc


árvaság Nietzsche apám, se anyám.

Balla D. Károly


Atlantisz

A macskák, az örökkévalóság informátorai
azt tettetik az utcán, hogy van, és sietős a dolguk.
A kutyák, az itt-és-most derék obsitosai, le-leütik a mezsgyekarót:
- Hu-hu-vau, áll még a világ, itt vagyok.
Az esti ködben, levéltüzek füstjében
jelentést kap ez a kötelességekből álló világ:
... Talán Atlantiszról jöttem, tiszta, egyforma házak közül,
ahol mindenki egészséges, és a lélek, mint elszánt utazó a Földet,
be tudja járni a mindenséget.
Vagy magas hegyek közül jöttem,
a felhők közül, az ég alól, ahol a szellem is lát,
és a szelek és patakok a világ teremtéséről szóló eposzokat zúgnak...
Minél több hiányból áll össze,
annál kikezdhetetlenebb egy állapot.

Bratka László


az "abonyi kettő" Valahol utat vesztettünk... Utat vesztettek velünk. A cigány tulajdonképpen árjább, mint a germán. A nácik mégis summásan ki akarták iktatni ferde logikájuk szerint működtetendő világ-képletükből. Ez is egyik bizonyítéka a homo sapiens tévelygésre való gyönyörű hajlamának, s annak, hogy történelme elszűkülő helyzeteiben vad szellemi holocaustokat élt át, bizony nem minden következmény nélkül. A "minden vízbe mártott test" és a Titanic elmerülése közt, ha nem is került túlsúlyba a meddőhányóra talicskázható tananyag, de nem is volt minden "kisangyalom"! A megnyomorított népességeket éppen ez a "mitsemsejtés" teszi még vulnerábilisabbá, mint a többi saccolót, hencegőt, tévedőt, aki lehetőség szerint valami hasznot húzott a történelem összes kanyarjaiban egy-egy szárnyából, combjából a családi legendáriumnak. Történelemből semennyi se elég! Ezért ámulva hallom, hogy egyesek itt, hallótávolságon belül sokallják, amennyire végre az utóbbi "szabad" 5-10 évben jutottunk, juttattuk végre kiherélt, megcenzúrázott önismeret-tananyagunkat a két Trianont követő nagy proletárinternacionalizmusra támaszkodó agymosás, szétnevelés, elnevelés után. Csak nem akarnak megint egy új adag fürdővíz ürügyén egy újabb nemzedéket kiönteni? Inkább haljanak meg "bután", mintsem olyan illetlenségeket tudjanak meg, melyektől nemzetet éreznek magukban?
    Ami azt illeti, az agymosás csak visszavet, végleg nem lehet eltitkolni semmit.
    Az előbb felhozott cigányságnak is megvan azért a maga történelem-pótló belső normarendszere, mely ha bájosan pontatlan is, de éppen úgy iszonyú időoszlopon alapszik, mint egy angolszász arisztokrata dinasztiáé. Így vannak ezzel az eszkimók vagy a kurdok is (hogy csak olyan túlélő pápuáit, polinézeit vegyük az emberiségnek, akiket mások érdeke tartott meg egy-egy pre-kolumbián, pre-hellén, pre-sumér tudatszinten, valamilyen érdekből, okból. Hogy minél kiszolgáltatottabbnak lehessen betagolni őket. Szárnyát levágják, nem száll fel a hattyú, különben még ő is magasan szárnyalhatna és hosszan énekelhetne, mint egy haldokló "kultúrnép". Habsburgoknak, Hitlereknek, britteknek, ruszkiknak így végső soron csak vagonkérdés volt mindig a "besorolásuk" a gyarmati világot felszámoló divatos demokrácia évadai óta is).
    Valakik tán csak nem szeretnék, hogy ilyen, hogy ez legyen a magyarság jövője is? Legfennebb dühöngő állapot igazolja az ápolók részéről a szedativumok alkalmazását. Zárt intézetben, nem szabad hazában holmi politikailag szemérmes aggszűz ideológiák. Nos, ha valaha értéknek, kedvenc jelzőjükkel: "haladónak" tudták be, fogadták el más népek lassú és eredményes harcát az önrendelkező egyesülésért, hát most a sarokba szorított magyarság múltőrző, nyelvét okkal féltő kulturális újraegyesülése indult be. Ez éppen olyan pozitívumként kezelendő, legalább a meghagyott magyar ország jövő-koncepciójában. A majdani majlandi harminckettőt senki se az abonyi kettőért cserébe ígéri és ajánlja fel, nemde?

Lászlóffy Aladár


B


bajvívás Az a fajta nemes párviadal, küzdelem, melyet két, saját igazáról és becsületes szándékáról meggyőződött fél vív meg (ma már többnyire csak) szóasszójában, a másik megsemmisítésének szándéka nélkül; vagyis a lovagiasság szabályai szerint akarják érvényre juttatni szellemi kiválóságukat, briliáns agytornamutatványukat, és az ítélkezést a nem is mindig elfogulatlan olvasóközönség belátására, lelkiismeretére bízzák. Egymás szapulása, sárral dobálása, s egyéb másfajta nemtelen hátba támadása ebben a megmérettetésben kizárt, úgyhogy a szellemi könnyűlovasság képviselői ne is kísérletezzenek; ha mégis ragaszkodnak hozzá, ajánlatos a napilapok hasábjain tenni, az elhülyített tömegember vevő az efféle mocskolódásra.

Bálint Péter


barátság Ha senki sem akad, akit vérig sérthetnél, akkor nincsenek igaz barátaid.

Balla D. Károly


beavatás Valamely magasabb szellemi tudományba, mitológiai vagy teológiai rendszerbe, esetleg a létezés eleddig fel nem tárt titkaiba, melyek ismerete a felkenteket oly zárkózottá, gőgös csudabogárrá teszi, hogy szinte megközelíthetetlennek tűnnek az egyszerű halandó számára. Persze, ha az ember arra gondol, hogy olykor az avatatlanok (mondjuk a szférákhoz tartozó nagyvállalkozók) is megközelíthetetlenek, fenemód gőgösek, ostobák és otrombák is, a műveltségbe beavatottak elkülönülését már nem is nézi oly fura szemmel.
    Persze azok, akiket mi literátorok hajlamosak vagyunk "avatatlannak" mondani, a maguk módján nagyon is beavatottak olyan mesterségekbe, melyeket fennhéjázón megvetünk, például a "pénzcsinálásba" és hatalomgyakorlásba. Mily szívszorító olvasni az őrültnek nyilvánított Vincent Van Gogh sorait: "A pénz ma az, ami régebben az erősebb törvénye volt." Ellentmondani valakinek veszélyes. Ha az ember mégis ezt teszi, akkor a másik felelete nem az lesz, hogy tűnődik a mondottakon, hanem sokkal gyakrabban az ökölcsapás. Ökölcsapás pl. olyan formában, hogy "nem vásárolok többé semmit sem tőle" vagy "nem segítem tovább". Ebből is kitetszik, hogy az igazi zseni még a jövőlátás tudományába is beavatott.

Bálint Péter


béke A nyugalom állapota, a háború, polgárháború, fegyveres erőszak, elnyomás hiánya; egy közösség biztonságának és rendjének az állapota. Mentesség a nyomasztó érzésektől, gondolatoktól, harmónia a személyes kapcsolatokban. ® erőszakmentesség. Kölcsönös megegyezés és türelem az államok, nemzetiségek, vallások, eszmerendszerek, osztályok között. A ~ hiánya mindenki számára szenvedést hoz magával.

György Lajos


békés, baráti beszélgetések Az alkotó értelmiségi lét alapvető szükséglete és cselekvési formája, ami a rendszerváltás óta folyamatosan hal ki. A szinte minden értelmiségi csoportban kialakuló politikai szekértáborok tagjai között jelenleg alighanem teljesen működésképtelen.

Csatári Bálint


belátás Az önkorlátozásnak egy fajtája; valamely dolog elbírálásakor az ember képes lemondani vélt igazáról, önös érdekéről, erőszakos érdekérvényesítéséről, s valamiféle sugallatra megérti, hogy a másik is csak halandó és érvényesíteni szándékozik igazát, jogát, tévedéseit, ezért méltányosságot is gyakorol vele szemben, s nem fojtja meg rögtön egy kanál vízben.

Bálint Péter


bensedin Ilyen kurva pénzhiányban még soha sem szenvedtem eme pocsék életemben. Mondta. A múltkor is fölajánlottam egyik ismerősöm által az ő ismerősének szolgálataimat. Egy kis enyhe öngyilkosságot kellett volna elkövetni nemtudomkicsodán, és képzeld, sokallták a száz márkát! Az ilyen megrendelők kezdők! Folytatta. És elmélyülten dohányzott.
    Meg nyakalta a piacon vett, gyanús állagú pálinkát.
    Egyik barátom a nyolcvanas években a kezdődő koszovói csata idején befejezte a "szabadúszást". Vadászat közben a tiszai nádasokban találtak rá ismerőseim, az autójában ült, szájából a térdéig érő jégcsapszerű alvadt vérrel. Az agyvelődarabokat a kocsi környékén gyűjtötték össze kis zacskókba.
    Ma újra vettem ~t, meg egy liter brandyt. Az egészségemet nem nagyon féltem, hiszen már jó ideje begubóztam. Kell a ~, néha egész héten csak két éjszakát alszom, úgy-ahogy, két-három órát. Így ő.

Ephemeria Silver


beszédkultúra Füleljünk egy kicsit a mindennapi életünkben, értekezleteken, utcasarkon, lépcsőházban, lakógyűléseken! Milyen kevés - akárcsak köznapi, tárgyias tartalmú - színvonalas párbeszédet, eszmecserét hallunk! Dadogó nemzet lettünk. Egy-egy szót vagy csak szótagot vakkantunk, épkézláb, kerek mondatok helyett. (Igaz, alkalom sem igen nyílik rá, mert az idegbajos letorkolás is népbetegség lett mifelénk.)
    Ha összefüggő beszédre kényszerülünk, elmondunk három szót, elakadunk, újra nekikezdünk, most már négy szót is sikerül kinyögnünk, megint zátonyra fut a mondatunk, újra nekivágunk, zavarunkban összefüggéstelenül öltjük egymásba a szót, amit csak tudunk, megismételünk (addig sem kell gondolkodnunk a mondókánkon), így lesz és helyett és-és, hogy helyett hogy-hogy, nagyon helyett nagyon-nagyon és így tovább, ahogy talán az álszerénység is diktálta - talán az "egyszerű ember" képmutató és kényelmes, demagóg képzetét is sugallni szándékozó - újmódi divat kívánja.
    Nem úgy indoeurópai szomszédaink. Germánok, latinok, szlávok általában folyamatosan és értelmesen tagolva szövik mondataikat. Többnyire köznapi beszédhelyzetekben is. Nem csoda. Az olasz már a XIII-XIV. században, Dante, Petrarca, Boccaccio óta "készen van", kikristályosodott, és szinte kortársainknak is élő, érthető és jórészt használatos nyelve. Az angol, a német meg a spanyol, a portugál már a XVI. század óta majdnem olyan, amilyen ma. A XVII. század óta a francia is.
    Ezzel szemben, mi alig értjük a - kétségkívül az olasz "édes új stílusnál" is vagy száz esztendővel régibb - Halotti Beszédünk nyelvét, és annak már nyoma is alig van mai beszélt nyelvünkben. Történelmi és művelődéstörténeti okok, hódoltság, nemzetietlenítő törekvések, latinhoz menekülő nyelvi-kulturális önvédelmünk miatt Pázmány, Károli, Bethlen Miklós nyelve sem ihletett dúsan áradó, megszilárdult nyelvi hagyományt. A több szakaszban, Kazinczyéktól Kosztolányin keresztül napjaink döcögő informatikai-technológiai szaknyelvi forradalmáig, századokon átívelő, oly hasznos, hősies és néha oly kétes magyar nyelvújítás is elég mélyre eltemette anyanyelvünk szerves fejlődésének immár távolivá, szinte idegenné vált előzményeit.
    De nemcsak nyelvünk kései "kialakulása", hanem valami más miatt is makogunk (nyomatékos tisztelet a kivételnek). Az indoeurópai nyelvek mind imádják az előregyártott elemeket, a kész frázisokat. Sőt, iskolázottnak, pallérozottnak tartják az olyan ember beszédét, aki minden lehető - bármilyen üres - frázissal, nyelvi fordulattal él. Bezzeg a mi kényes ízlésű - uráli-ugor és altáji-törökös - keveréknyelvünk: ki nem állhatja a nyelvi szokványt, a közhelyet.
    Szép, szép ez a nagy finnyásság, de törököt fogtunk ezzel a törökösséggel. Szakadatlan alkotó munkára, szüntelenül szinte művészi leleményre ítéljük magunkat vele beszéd közben. A mi nyelvünk nem "önműködő", frázisontó nyelv, nem bízhatjuk rá vakon magunkat, folytonos figyelmet követel. Csak hát nem mindenki nyelvművész! Ettől aztán, mihelyt élőszóban nyilatkozik meg, a legbutább német-angol-francia sportoló is okosabbnak, de legalább is nyelvileg iskolázottabbnak hat, mint amilyen; ám egy rögtönözve beszélő, akár zseniális magyar akadémikus is kevésbé okosnak hat, mint amilyen.
    Mi magunk is tudatában vagyunk beszédkultúránk hiányosságainak. Meg is szeppenünk tőle. Wesselényi Miklósnak még nem volt hangerősítője a pozsonyi diétán, Kossuth Lajosnak sem a ceglédi piactéren. Mégis hallották, értették, mit mondott ez a két nagy szónok. Mi azonban minél szélesebb nyilvánosság előtt beszélünk, annál meghittebben motyogunk. De nem csak azért, mert megszoktuk a hangszórót, és attól várjuk szavaink vivőerejét. Hanem talán azért is - bár ez már bizonyíthatatlan néplélektani következtetés -, mert Mohács, Világos és Trianon, a török-német-muszka hódoltság megrendítette a középkorban még fennen tündöklő, régi magyar önbizalmat.
    Pedig a mi nyelvünkön is lehet igényesen, folyamatosan beszélni - csak sokkal nehezebb, mint az indoeurópai nyelveken -, és ha visszanyerjük évszázadok alatt veszendőbe ment magabiztosságunkat, még hangerősítő sem kell hozzá.

Benyhe János


beszédtechnika Gyakori szóbeli megnyilvánulásra késztetett, vagy éppenséggel azokból élő közszereplők számára megtanítható előadásmód, amely gondolatok méltó nyelvi megjelenítésére szolgál.

Kerényi Ferenc


betyárbecsület A bajban összetartozásnak és az egymásért kiállásnak, a közös felelősségvállalásnak és az együttes ítéletelhordásnak az a ritka erénye, amely valaha a szegénylegény sorsra jutott, vagy útonállóvá vált egyének között még megtalálható volt, ma viszont már hírből sem ismerős, még a gazemberek között sem, ezért is nehéz a bírák dolga. Igaz, Rózsa Sándor és bandája azért válhatott legendássá, mert gaztetteikben hajlandóak voltak egyfajta szociális igazságszolgáltatást látni a kisemmizettek; korunk útonállói és szemesei kizárólag saját zsebük megtömésével vannak elfoglalva, s egymással is kíméletlenül számolnak le, ha veszélyeztetve látják felségterületüket vagy inkognitójukat.

Bálint Péter


Bibó Nem először mondom, ha kérik, hogy egy mondattal jellemezzem korunkat. Jellemzem: bibótlan. Bibó bölcsessége hiányzik. Hiányzik egy lámpás, amely bevilágít az értetlenség, a gyűlölet, a káosz, a hatalmi harc sötét zugaiba.
    A bibói gondolat kristálytiszta. A bibói mondat matematikailag így hangzik: 2+2=4, a2+b2=c2. Ezek törvények, az emberiség felhalmozott tudása. A felismerés után nem illik otrombán megkérdezni, hogy kettő meg kettő az mennyi.
    Ezzel szemben Bibó minden megválaszolt kérdését felteszik újra. Mintha Bibó nem történt volna meg. Ez a mi műveletlenségünk, ez korunk bibótlansága.
    Milyen kár, hogy személyével nem találkozhattam. Pedig ott voltam kézközelben. A Statisztikai Hivatal könyvtárába kellett járjunk egyetemi éveink alatt kötelező olvasmányért. Csak senki sem világosította fel gyermekét ("világosítsd fel gyermeked, a haramiák emberek"), hogy Bibó István ott dolgozik. Arcélét sem ismertem volna fel, hisz a hetvenes években jól titkolván.
    Az egyetemet el tudtam végezni úgy, hogy Bibó nevét egyetlenegyszer, egyetlen hivatalos körben nem hallottam. Kormos Egyetemét nem! Kormos alap. Tőle hallottam e neveket: Bibó, Tóth Menyhért, Szabó Zoltán. Miért Ő tudta? Vagy Ő merte kimondani?
    Egyszer azt mondotta nekem Kormos: az Ő legkedvesebb könyve a Harmadik út, Bibó írásainak Nyugaton kiadott válogatása, Szabó Zoltán előszavával. Évekkel később került kezembe, versben is megírtam azt az "államférfit", aki a Parlamentben egyedül maradván a törvényes kormány képviselőjeként, kiáltványt fogalmaz a világ népeihez, utána gyalog elindul és Budát-Pestet végigjárván, a nagykövetségek postaládájába csúsztatja.
    "Csúsztatás" mindez? Legenda? Csak így történhetett valahogy. Bibó István államminiszter.
    Rögtön versbe írtam, még a hetvenes években, hogy úgy hullanak az őszi rőt falevelek, mint "Bibó úr röpke cédulái".
    Illyés búcsúztatta, már az is győzelem volt, hogy a búcsúszavak megjelentek a Tiszatájban.
    A teljes Bibó-kiadást barátaim hozták Bécsből. Köznapi, megtört emberek. Nyolcvanas évek eleje, Gorenjét mentek venni Bécsbe, könyvesbolti címet adtam nekik, feketén vett schillinget és címet: Bibó összes I-III. Hozták. Hazafelé jövet Sopronban éjszakáztak, és beleolvastak, akkor ijedtek meg, de már későn. Az árán tudtunk volna venni egy pár cipőt - mondták rosszallóan. A cipő azóta széttaposván. Bibó pedig széttaposhatatlan.
    E kötetből Bibó fényképét kifényképeztettem, és szobám falára helyeztem. (Nyolcvanas évek.) Vendég jött, azt kérdezte: apád? nagyapád? Egy ember nézte meg, s nem kérdezett semmit. Nem kérdezed - kérdeztem én. Bibó, felelte. Nagy Attila volt, a színész, "pont így nézett ki a börtönben, mikor 56 után együtt voltunk" - mondotta. - "Valamennyiünk között testileg a leggyengébb, lelkileg a legerősebb" - tette hozzá.
    Egy megkínzatását is elmesélte, nem tudom felidézni, valami vizes lepedőt említett, és egy orvost, aki időnként szívét nézte, hogy él-e még. Akkor úgy gondolták, hogy Bibó ebbe belehal, de "ezt is túlélte".
    A Forrásban olvasok egy kiadatlan Bibót. Szemezgetem, szálazgatom, és úgy látom, Bibó szemében nem az állam a szent, hanem a társadalom, a "társadalom azon jelenségei, ahol az államnak meg kell állnia". Ahol a társadalom hallatlanul erős, saját belső erőivel dolgozik, és a társadalom kis csoportjai döntőek, és divat, szokás, erkölcs, melyet az uralkodó állam, hódító, uralkodó állam nem tud szabályozni. A divat, a szokás, az erkölcs él, a "parancsra felépített állam hallatlan belső ürességtől kong".
    Jó, hogy idéztem, látjátok, Bibó nem politikus, nem politológus, inkább "költő". Mondatai nemcsak pontosak, hanem költőien szépek és emelkedettek.
    Nem tudok írásom végére pontot tenni. Mert megint környül a kérdés, hogy kettő meg kettő az mennyi?

Pintér Lajos


bizalom I. Az az elképzelés, meggyőződés, hogy valaki velünk és közösségünkkel helyesen és hatékonyan cselekszik. Valamiben való bizonyosságunk, bensőséges viszony valaki iránt. Szinonima: biztosíték, jótállás. Az emberekből hiányzik a ~, ezért sokan nem mennek el szavazni, vagy mások a szavazáskor esetleg áthúzzák az egész kínálatot. Ennek az oka részben az, hogy csak négy évenként kérdezik az embereket, hiánycikk a ® részvételi demokrácia. A ~ hiánya lehetetlenné teszi a ® béke megvalósulását.

György Lajos


bizalom II. Akárki vagy, körülölel a tekintetem, ha vagy. Nem bízom a rossz tulajdonságaidban. Bennem is vannak ilyenek. Ezekben sem bízom. Te nem vagy rossz. Ha rossz volnál, nem menekülnél mindenféle hidegből. Azt akarom, hogy jobb légy. Ha jó vagy, elindultál. Ne nálam légy jobb, hanem nálad. Soha ne fejezd be a növekedésedet. Mivel bízom benned, látom, nem is akarod befejezni.

Vasadi Péter


bizonyosság I. "keresek / bizonyosabbat...", írja versében minden költők legnagyobb Attilája, akit az egyetemesen mostoha sorsa tett a Föltámadott rokonává. Minél bizonyosabbat?, kérdem tőle. Minél? Vagy inkább kinél? Azaz, hogy kit. Kit keresett Attila, aki maga volna a bizonyosság? Erre nem nehéz válaszolni. Csak szégyelljük kimondani. Valamilyen beteges álszeméremből, ami a bűnösök tipikus szemérme. Mintha kissé begyulladtunk volna örökre a nagy Persona Non Grata tiltott határátlépéseitől. Pedig nem igaz, hogy kihúzza alólunk a talajt. Alánk teremtette, miért húzná ki? Nem igaz, hogy a rabszolgájává tesz. Ő a Rabszolga. Nem igaz, hogy elbambult hódolókká alacsonyít le minket. Fölemel. Hogy kiveszi vagy belegyömöszöli szánkba a szavakat, a szavait. Nem igaz, hogy öröme telnék abban: lenyesegesse azokat a szárnyakat, amelyeket Ő növesztett mindkét lapockánk árkából. Nem igaz, hogy elítél és bebörtönöz minket, mert ha csakugyan Ő a bizonyosság, akkor Ő a szabadság is. Mi ítéljük el és börtönözzük be magunkat. Mi nem vagyunk szabadok. Van-e ártatlanabb mondat annál, amelyet az Isten-Fia elsóhajtott?: "Ok nélkül gyűlölnek engem." Végül keresztre került "A semmi ágán ült" Szíve, majd szétáradt Léte a Mindenüttbe, az Igékbe, a Kenyérbe.
    Nincs számunkra több s másféle bizonyosság.
    Minden egyéb, mi annak mondja magát, szellemi huncutság s mitikus öklendezés.
    Ez az Abszolút Bizonytalan a Bizonyosság.

Vasadi Péter


bizonyosság II. A Prédikátor negyedik könyvében olvastam a napokban: "jobb egy marék nyugalomban, mint két tele marék fáradtság és szélkergetés árán." "Másfelől láttam a sok elnyomást a nap alatt, az elnyomottak könnyeit, és hogy nincs, aki vigasztalná őket." "Ami görbe, nem válhat egyenessé."
    Claudel: A selyemcipő mottójaként egy portugál közmondást idéz: "Isten egyenesen ír görbe vonalakon is."
    Hiány: "hogy nincs aki megvigasztalná őket, ezért boldogabbaknak mondom a holtakat, akik rég meghaltak, mint az élőket."
    "Láttam, hogy minden igyekezet és minden siker csak az egyik féltékenykedése a másikra, hiábavalóság és szélkergetés."
    És mégis:
    Egy talmudi történet:
    Öregember ül a zsinagóga kerítésénél. Egy nézelődő megkérdezi tőle, hogy miért ül ott?
    - Várom a Messiást.
    - De odabenn biztosan van rendes lakása.
    - Ha esik, behúzódhatom a lépcsőre az eresz alá.
    - És a hideg?
    - Valaki mindig betakar.
    - De a gyülekezet biztosan jól eteti, fizeti.
    - A jószívű emberektől mindig kapok eleget.
    - És mégis, akkor miért ül itt?
    - Várom a Messiást.
    Ő megtalálta bizonyosságát, pedig nem ismeri a Hegyi Beszéd Nyolc boldogságát: nem tudhatta, hogy amikor a Messiás a föld sójáról beszélt, őrá is gondolt.

Vattay Elemér


bizonytalanság Ötvennégy éves múltam. Amióta végig tudom gondolni nagyjából racionálisan az életem és a lehetőségeim - óvodás koromtól kezdve, amikor az volt a nagy kérdés, hogyan tehetem rá a kezem a százas kockára etc. -, bizonytalanságban éltem... Minden bizonytalan volt körülöttem és bennem. Még az időjárás-előrejelzéseknek sem hihettem, nemhogy...Lehet, hogy igazán ez hiányzik, ma? Egyvalamiben ugyanis egyre biztosabb kezdek lenni. Erről, ami közeledik, itt van, néha már úgy érzem, egészen közel - nem beszélek. Talán ezért is van ez így, mert már nincsen olyan ® cél, amiért érdemes lenne forszírozni.

Bogdán László


biztonság I. A legtipikusabb érzés Kárpátalján: a biztonsághiány. A világnak ebben a sarkában minden megtörténhet - de mindennek az ellenkezője is. Ha pedig hosszú időn át semmi sem történik, az kelt csak igazi pánikot! (Jaj, mi fog történni!)

Balla D. Károly


biztonság II. Az az állapot, amikor biztonságban érezzük magunkat, a veszélytől, félelemtől, aggódástól, a nélkülözéstől való mentesség, annak érzése, hogy valami védelmet ad számunkra a bűnözéssel, támadásokkal, a háborúval, a terrorizmussal, a nukleáris sugárzással, a természeti (?) csapásokkal szemben. (A kérdőjel oka az, hogy a "természeti" csapások oka rendszerint az ember.) A biztonság állapotában a szülő látja gyermeke és utódai helyét a világban, a társadalomban. A biztonság állapotában az embereknek van ® jövőképük, nagyobb a ® bizalmuk. Ennek az érzésnek a hiánya esetén életünk szomorú és sivár.

György Lajos


biztos és zárt körök Itt például erre gondolok: küldtem egy SMS-t arról, hogy küldtem ímélt, amiben leírtam, hogy küldtem egy SMS-t.

Podmaniczky Szilárd


bocsánatkérés Olybá tűnik, egyre inkább fehér holló számba megy az a képességünk, hogy őszintén, ha kell, alázatosan is meg tudjuk követni az általunk rászedett, megsértett, kihasznált egyént (közösséget), akinek (vagy amely tagjainak) múlhatatlan fájdalmat, nehezen helyrehozható kárt, becsületén esett csorbát okoztunk meggondolatlanságunkkal, s belássuk saját alávaló voltunkat, ami béklyót vetne további bűnelkövetésünknek.

Bálint Péter


bor Lelkész barátom azt állítja, hogy szenvedélybeteg vagyok (alkoholista), mert majd mindennap megiszom egy-két pohár bort este, vacsorához és utána. Hiába magyarázom neki, hogy a napi munka feszültségét oldom így, s ez jó módszer. Megértően bólogat, aztán azt mondja, akkor is.

Jász Attila


brosstű Az a kisméretű, nemes fémből készült herkentyű, mely oly vonzóvá teszi a szebbik nem bizonyos, melltájban domborodó bájait, hogy kénytelenek vagyunk a szemünket legeltetni rajta, még ha a mérete nem is feltétlenül indokolja ezt a szemérmetlenségünket, s felindulásunk olyasfajta sületlenségeket is kimondat velünk, amitől egyébként megtartóztatnánk magunkat, mint például azt, hogy "drága asszonyom, egészen odavagyok magáért". S hogy olykor egy-egy míves csecsebecse mennyire megtéveszthet bennünket, csak akkor vesszük észbe, ha gerjedelmünk alább hagy: ezért viszont ne az ötvösnek tegyünk szemrehányást.

Bálint Péter


busz Pompásan ~ozott. Imádott ~ozni, a vonatokat gyűlölte. Túl nagy a szabadság a fülkékben, sőt szabadosságnak is mondhatná: esznek, isznak, kopulálnak, ürítenek vadidegen emberek. Társalogni szeretnének, intim titkokat fednek fel szedett-vedett hallgatóság előtt, facér arccal belefingnak a Nagy Közösségi Levegőbe. A busz, az más. Fegyelmezett társaság. Talán az utasok állandó halálfélelmét fokozza, hogy nem biztonságosan rögzített síneken haladnak, hanem ki vannak szolgáltatva a sofőr emberi gyengeségeinek, mindenesetre nem abajgatnak fékevesztetten, legtöbbje kussol és igyekszik átaludni félelmét.
    Mögötte két fiatal nő utazott, egész úton Nostradamus jóslatain, Ufó-eltérítéseken, gondolatátvitelen, meg még egy sor varázslatos jelenségen elmélkedtek. Nagy szakértő lehetett mindkettő. Pompásan ~ozott, jól esett elmerülni a két nő csevelyében. Amikor a ~vezető pihenőt tartott, megnézte a nőket. Mintha testvérek lettek volna. Bájos arc, erős, varkocsba font haj, formás, már-már dundi test, bokáig érő, széles szoknyával palástolt virgonc csípő. Egyik szőke, a másik barna. Mint a nótában. A szőkét Evelynnek szólította a másik.
    Az újbóli beszállásnál két üléssel előrébb ült, közelebb az első ajtóhoz. Leszálláskor maga elé engedte a nőket. Parancsoljon, Evelyn! Udvariaskodott. A szőke dermedten meredt ábrázatába. Ismerjük netán egymást? Kérdezte. Még nem. Válaszolta sejtelmesen, és a nő aranypihés combjaira gondolt.

Ephemeria Silver


C


céhmesteri tudás Saját választott mesterségünknek elmélyült szakmai ismerete, műhelyfogásainak és más mesterektől elsajátítható minden fortélyának birtoklása értendő alatta, amihez hozzátartozik még az igényességgel és figyelemmel, illetve precízen és örömmel végzett munka, mely a mesterember egyéni ízlését, tehetségét és szorgalmát dicséri, és a produktum szinte sugározza azt a szeretetet, amivel létrehozták. Valéry szószólója volt ennek az elvárásnak, azóta már Valéryt is dekonstruálták.

Bálint Péter


cél Már nincsen olyan cél, amiért érdemes lenne tovább forszírozni. Huszonöt esztendeje írtam egy regényt, arról volt szó benne, hogy városom Bodok nevezetű toronyszállója alatt - privatizációjáról lehetne megírni a nagy romániai, ezen belül transzilván umbuldák hőstörténetét - kincs van. Ezt a kincset - hajdanában-danában Borsós Tamás vásárhelyi bíró ásta el, a szálló mai helyén, ami akkor lápos mezőnek volt leginkább nevezhető. A csúszópénz - a baksis egy része volt ez, amit fejedelme megbízásából a fényes portára kellett volna elvinnie, kenegetni az imaginárius kerekeket, de ő úgy gondolta, már szorult nyaka körül a hurok - titkos szombatos lévén-, hogy a kincs egy részét mégiscsak elássa, s ha majd szerencsésen megtér, kiássa s hites társai, a többi üldözött javára fordítja. Talán megbocsátja neki az Isten.
    Erre nem került sor. Ellobbantak az évszázadok, egyik boldogabb év követte a másikat, most pedig, amikor végre kiáshatnánk, fölötte van egy tízemeletes ízléstelen toronyépület
    "Szőjünk terveket" - állított meg jó néhány esztendeje egy olvasóm. "Miféle terveket" - hőköltem meg, egyfelől, mert csak elképzelt olvasóimat szerettem, azokat, akik meg is érinthettek, miközben érzékelhettem - hajaj az orr a legjobb értékmérő - elfogyasztott italmennyiség lebírhatatlan illatát, nem annyira. "Hát ki kellene ásni a kincset" - így az olvasó. "Intézze el - vontam vállat -, vegye meg hitelbe a szállót, még mindég tetemes summával maradhat." "De ha mégse lenne kincs?" - bizonytalanodik el. Igen, lehet mégiscsak ez a ® bizonytalanság, ami a leginkább hiányzik, a törzsasztal mellett. (Vagy mellől?)
    Segíthetnek persze még a ® cselek.

Bogdán László


cent Az utóbbi évtizedben a kutatásokra fordított összegek, illetve részarányuk közérthető és nehezen magyarosítható neve, mely megegyezik a 2002. január 1-jén bevezetett EURO aprópénzének nevével. Hiánya több társadalmi szektorban óriási. ® tudomány II.

Csatári Bálint


cenzúra Az irodalmi művek értékét megnövelő speciális erő. Megfigyelésem szerint a lágy diktatúra idején Kárpátalján született költemények sokaságát a cenzurális körülmények emelték fontos, jelentős alkotássá. Ma ugyanezek a versek - felhajtó erő hiányában - sután vergődnek a porban.

Balla D. Károly


ceruza Apámnak már soha nem lesznek olyan grafitceruzái! - Anyám bátyámat egyedül nevelő özvegyként nem vette komolyan pattanásos arcú fiatal kollégája közeledését. Hogy valami ürügyet találjon a szóba elegyedésre, apám minden nap vett egy különlegesen jó minőségű ceruzát a képzőművészek számára fenntartott üzletben, és ezzel somfordált oda anyám íróasztalához: "Babika, nézze, milyen kiváló puhaceruzát vettem, próbálja csak ki!" Kipróbálta, húzott vele pár vonalat, leírt egy szót, aztán visszaadta azzal, hogy valóban remek portéka. Másnap "Babika nézze, milyen kitűnő keményceruzám van..." Sorra kerültek a félpuha, félkemény, két, három és több M-es minőségek, anyám egyre kelletlenebbül vette kézbe őket, aztán, amikor talán már a tizedik írószerszámot kellett volna megcsodálnia, a felé nyújtott irónt a nyitott ablakon át kihajította a papkertbe. Apám kicsit megsértődött, de megértette, hogy újítani kell udvarlási módszerén. Ekkorra fiókja már tele volt jobbnál jobb ceruzákkal, amelyeket, miután elhasználódtak, már csak ímmel-ámmal pótolt. Azóta se volt ceruzából ilyen gazdag készlete.

Balla D. Károly


cezúra A korrektorok szótárából hiányzó szó. Ha egy szövegben a szerző ezt a kifejezést használja, biztos lehet benne, hogy a korrektorok ® cenzúrára vagy ® ceruzára javítják, és nyomtatásban így fog megjelenni.

Balla D. Károly


civil társadalom (és -kurázsi) Nagy lendülettel kezdett kiépülni 1990 után. Ezt igen dinamikusan növekvő statisztikai adatok is igazolják. A "civil kurázsi" fogytával működése és átfogó társadalmi hatásai ma már inkább hiányként jelentkeznek.

Csatári Bálint


civil-lét Civilnek lenni e hazában majdnem lehetetlen. A civilek azt hiszik, hogy akkor tudnak tenni és hatni, ha politikai támogatót szereznek, ha maguk is dörgölődznek a politikához, ha burkoltan vagy nyíltan szimpatizálnak egy párttal. A politikus azt hiszi, hogy azért kell szóba állnia a civillel, mert politikailag ez jól mutat, és csak így lehet feltérképezni, hogy a civil miként állítható a politika szolgálatába.
    Ha egy politikusból civil politikus lesz, azt ő és környezete teljes bukásként éli meg. A civil politikusnak a civilsége, a civil szervezet vezetése csak annyiban érték a számára, hogy ezzel kapcsolatokat tud építeni. Vagyis a civil politikus ismételten karrier-építésbe kezd, hogy aztán egy kedvező fordulattal, politikusi és párt hátszéllel a politika magasságába emelkedhessen.
    A politika imádja a civil szervezeteket. Elsősorban és meghatározóan a választások előtt és a választások után. A közte lévő mintegy három és fél évben viszont nem törődik velük. Aztán a politika imádja őket szóban, hiszen a politikai közbeszéd egyik állandó eleme dicsérni a civileket és a civil társadalmat. A civilek egyébiránt senkit, egyik pártot, egyik kormányt és egyik minisztériumot sem érdeklik. A civilek és szervezeteik csak púpot jelentenek az amúgy is jól működőnek hitt állam hátán, és csak zavarják a hatalomgyakorlást.
    A civil szervezetek és azok vezetői azért fontosak, mert párt és kormányprogramok szorgos végrehajtói ideológiát közvetítenek és legitimálnak. A politikai és ideológia transzmissziós szerepéért cserébe az Országgyűlés évenként némi aprópénzt, mintegy 200 millió forintot oszt szét közöttük, szigorúan pártpreferenciák alapján, áldemokratikus procedúrával. A pénz azonban nem csak itt, vagy nem elsősorban itt van, hanem a mindig és kizárólag - jórészt sohasem publikus névsorú - szakmai testületek által eldöntött pályázatokban.
    A civil szervezetek közül politikai szempontból csak azok a fontosak, amelyek közvetlenül hasznosíthatók a primér politikai színtéren, illetőleg amelyek a politikusoké vagy azok köré szerveződnek. Ideológiát közvetítenek és legitimálnak, amelyek a politikusoké, vagy azok köré szerveződnek. Nincs annál szívet melengetőbben "valódi" civil mozgalom, mint amelyet aktív politikusok hoznak létre a párt tagjaiból és holdudvarából azért, hogy pártpolitikai ellenfeleik ellen - az emberi jogi érvelés vagy hazafias érzület mentén - mozgósítsanak. Amit a politikusok nem tudnak elvégezni hivatalból és politikusi-szakmai szempontból, azért létrehoznak egy választási civil gyülekezetet, egy mozgalmi csoportot, amely függetlenként lép fel a politikai arénában. Nyilván hatásos (és a politikának ez a fontos), de hiteltelen az, amikor a választások előtt pártcivilek húsvéti békemenetre hívnak, miközben annak részükről nincs előzménye, és nyilván folytatása sem lesz. A húsvéti békemenet a pártok konkrét békepolitikáját hivatott hirdetni (amint a mindenkori béketanács), miközben ugyanők soha, semmilyen békeügyben nem hallatták a hangjukat. A hatalom és a hatalomra kerülés pártos békéjét keresik ők civil, pacifista és húsvéti köntösben, miközben tisztán politikai csillagokat követnek.
    A civilek nagyon szeretnek részesedni a hatalomból. A civil szervezetek Civil Parlamentet csinálnak és rendszeresen üléseznek a Parlamentben. Az a vágyuk, hogy ugyanott lehessenek térben és lélekben, ahol a nagypolitika zajlik. A civilek parlamentjébe, a Civil Parlament ülésére hivatásos politikusokat hívnak meg, és boldogok, hogy azok elfogadják a meghívásukat. Boldogok, hogy a nagypolitika díszletei között hallgathatják a nagypolitikusokat, hogy egy kis időre egyenrangúaknak érezhetik magukat.
    A civilek, a civil szervezetekről civileknek szóló tudományos konferenciára főembernek a legfőbb közjogi méltóságot hívják meg. Az egész civil konferencia összekuszálódik ettől, mivel a méltóság - bokros és mindig méltányolandó teendői miatt - több órát késik. A civil konferencia legnagyobb attrakciója a hivatásos politikus lesz, tőle lesz fontos a civilek élete, és miatta fog az eseményről öt sor megjelenni a másnapi sajtóban.
    A politikusok és magas beosztású közhivatalnokok a civil rendezvények védnökei. Azért ők, hogy a rendezvények tényleg tekintélyesek legyenek. Ettől lesz valóban komoly a rendezvény. Ettől lesznek kiskorúak a civilek és mozgalmaik. Kell nekik a hatalommal bíró politikus, aki megnemesíti, valójában felhígítja a rendezvényt. Az ilyen civilnek állami ember, állami tekintély, a hatalom szimbolikus és tényleges viselője kell ahhoz, hogy civilnek érezhesse magát.
    A civilek számos esetben ugyanúgy hatalmat akarnak, mint a politikusok. A civil szervezetek, az egyházak, a nemzetiségek mind a kétkamarás országgyűlés mellé álltak. Ha a nagy hatalomba nem is jutnak be, legalább kis hatalom jusson nekik is.
    A hatalomra törő civil, ha nem jut be a hatalom felkent templomaiba, akkor olyan civil szervezetet hoz létre vagy olyanba lép be, ahol vezető lehet. Megteremti a maga infrastruktúráját és udvartartását, a maga hatalmát. Kizárólag a tagság és a civil szervezet által képviselt nemes ügy érdekében évről évre ál-demokratikusan újraválasztatja magát. A civil vezető az állam felé a demokrácia élharcosa, belül pedig egyeduralomra törekvő hatalom-mániás civil lesz és jól élő bürokrata.
    Hogyan lehet (civil) alapítványban kurátornak lenni, amikor aktív politikus is az illető? Miként lehet valaki egyszerre a lapok által sűrűn foglalkoztatott véleményformáló, függetlenként beállított szaktekintély, valamely párt mellett nyíltan kampányoló alapítvány pénzosztó vezetője és egy politikailag frekventált civil szervezet első embere? Valószínűleg azért, mert pártalapítókból, pártaktivistákból és pártdelegáltakból lesznek a legjobb civil és független szakértők, civil kuratóriumok tagjai és civil díjak kiosztói. A pártemberek civilként pályáznak és kurátorként döntenek. Pártot alapítanak, majd alapítványt. A civil kurátorok pedig pártérzékenység szerint döntenek. Civilként elutasítják a balkáni háborúban való magyar részvételt, majd a parlamentben politikusként megszavazzák azt.
    Az aktív és mellékállású politikusok által alapított civil szervezeteken kívül a nekem legjobban tetsző civil csoportok a nyugdíjba vonult hivatásos katonák és a papok által vezetett civil mozgalmak. Ők alkotják a szimbolikusan létező civilek pártját.
    Természetes, hogy ebben a társadalmi közegben hiány mutatkozik civilekből, civil szervezetekből és civil kurázsiból.

Csapody Tamás


Cola Mai kolozsvári író-süvölvények nem tudnak már róla, pedig a hatvanas évek második felében igen csak nagy élet folyt itt (főként magyarul - a pincérek is magyarok voltak), olyan főszereplőkkel, mint az egészet (az "írók és művészek házát", román rövidítésben Colá-t) kitaláló Földes László (kritikus, esztétika-tanár, szerkesztő), a különféle hódolóit itt fogadó Páskándi Géza, a zeneszerző Vermesy Péter, a prózaíró Bálint Tibor ® mosoly I. (bár őt elsősorban a "Zokogó majom"-szerű kocsmák tudták vendégüknek) - hogy csak a már nem élőket nevezzem meg. Alighanem a Cola történetét is érdemes volna megírni, akárcsak a kolozsvári New Yorkét.

Kántor Lajos


Creedence Clearwater Revival Semmirevaló éjszaka volt, a Pink Floyd az atomszívű anyáról énekelt, a fiú meg jázminillatút pisált.
    Ő lepődött meg leginkább, de ugyan ki más lehetett volna élményének tapasztalója, hiszen a fiú régimódi jovialitással kivívta magának a magányt a legintimebb cselekedetei lebonyolítására.
    Dübörgött az 1974-es Bang és Olufsen a maga kétszer 75 Wattjával, neki meg heveny vizelhetnéke támadt, pedig csak három pálinkát ivott meg, két szilvát és egy magozott szőlőt, de már szorította a hólyagját az ürülés reménye. December 23-át jelzett a mobilja, s tudta, baj, hogy nem 1967-et, mert néhány nap, vagyis egy (akkori) év múltán a Blue Velvet együttes egy azóta is magyarázat nélküli indíttatásból a ~ nevet veszi fel és aztán szárnyallása megállíthatatlan.
    De a jázminillatú vizelet? Mennyei üzenet, a családban valaki új illatszert használ, vagy teljesen megbolondultak az érzékei? A fehéren hideg WC-csészéből a fürdőszoba páratelítettsége ellenére erős jázminaroma csapott arcába, szinte megsemmisítve mindent maga körül. A Saba deck már rég a Relics dalait nyúzta, míg a fiú reményvesztetten huzigálta darvadozó fitymáját a porceláncsésze felett. Julia's Dream - suttogta a hangszóró.
    Sört is ihattam volna. Mondta.

Ephemeria Silver


cs


csábítás Az állatvilágban is ismerik a hímek a delejezésnek, a páváskodásnak, az önmutogatásnak azt a szemkápráztató trükkjét, mellyel a leggyakrabban a "násztánc" idején élnek; mivel többségük évente csak egyszer párzik, akkor sem a kéjszerzés vágyával, nem is lehet számukra olyan fárasztó ez a figyelemfelhívó tevékenység, mint az embernek, aki, életének egy nem is csekély szakaszában, hajlandó bármiféle mutatványra és színlelésre, csakhogy a magáénak tudhasson egy nőt. Ám, mi sem bizonyítja jobban, hogy az ember oktondi fajzat, nem éri be egyszeri hódítással, mindig újabb és újabb trófeára van szüksége, akár a szívinfarktus vagy a tönkremenés árán is. Csak kevés férfi veszi észbe, hogy mulandó a heves vágyakozás és felkorbácsolt gerjedelem, negyven fölött inkább csak képzeletünk játszik velünk, semmint ösztöneink késztetnének szerelmeskedésre; jobb tehát beérni azzal, amink van, mintsem káprázatot kergetnünk, mely pénzünkkel együtt önbecsülésünktől is megfoszt.
    Viszont e nőbűvölésnek az elegáns, megnyerő, nem állati mohóságról árulkodó, szalonképes változata: a flörtölés, mely kellemes időtöltés és művészet, nyelvöltögetés és mértéktartás, mintha Krúdyval együtt kiment volna a divatból, s helyébe a moliere-i érintésőrület lépett volna.

Bálint Péter


csapat

Akkor volt jó, amikor még magam sem tudtam a csapat létezéséről, hogy én vagyok a vezető-, a pálya- és a kapusedző, az állandóan úton lévő játékos megfigyelő, a szertáros, akkor kezdődött a csapat romlása, amikor elhittem, hivatott vagyok mindegyik tisztségre, sőt, nem is létezhet számomra más feladat, minthogy összehangoljam szerteágazó tennivalóimat, szüntelenül formáljam a játékot, egyre gazdagabb, finomodó fantáziával és elméleti megalapozottsággal.
    Úgy hittem, a játékosoknak nincs ugyan egyforma szerelésük, ám van valami közös jelleg öltözékükben, s ha netán levetnék, akkor is összetartoznának szemük, hajuk, nevetésük, mellük, bőrük, fenekük, járásuk okán, a játéktér az egész város, erkélyek, járdák, útkereszteződések, buszmegállók, hidak, nappal és éjszaka, a csapat tagjai bennem ismerik meg egymást, ha feltűnik egyikük, rögtön köréje teremtődik a többi, bárki bármikor improvizálhat, nem sínyli meg a csapatjáték, s új tehetséget adhat egy érettségi tabló.
    Soha, senkinek nem mondtam, kisasszony, bekerült a csapatba, némelyikük cinkos mosolya mégis elárulta, sejt valamit, és jöttek az idegenlégiósok, a metrón csukáját kecsesen tartó párizsi, az örök tavaszban felhőfejest bemutató kunmingi, a higanymozgású chicagói, a Zatterén a becsúszó lábat ügyesen átugró velencei lány, álltak sorban a szertár előtt, s én olyan szereléket osztottam, amelyik felvillantotta legjobb képességeiket, finom vádlijukat, meztelen derekukat, hosszú nyakukat.
    Mára már be kell látnom, túlságosan bíztam az alibi játékosokban, szinte senki sem játszott a saját posztján, a legtehetségesebbek kölcsönben voltak vagy a kispadot koptatták, a szertárban tébláboltam, amikor meg kellett volna hajtanom őket, kapusedzést tartottam, amikor ki kellett volna dolgoznom a taktikát, igen, felforgattam a hadrendet, foszlányok sem maradtak az ötletességből, így aztán feloszlott a csapat, észrevétlenül, ki tudja hány éve, csak néha, a hiánya sajdul bennem, lassan már fel sem tudom idézni az elfutásokat, a csúsztatott fejeseket, a kiugratásokat és a finom testcseleket, de hát úgysem vágyom már másra, minthogy egyérintőzzek egyvalakivel a Rába-part füvén.

Villányi László


cselédlány Az a ritka fajta házvezetőnő, aki ugyebár nem lopja meg a házigazdát; nem keres kifogásokat, ha vasalnia is kell; nem hivatkozik tériszonyra a tavaszi nagytakarítással járó ablakmosáskor, még ha a tizedik emeleten szolgál is; nem torkos és nem csélcsap (ellentétben nagyanyáival, kiket olykor "bakasárinak" tituláltak); nem úgy tesz rendet az ember íróasztalán, hogy másnap semmit sem talál a helyén, és emiatt a guta kerülgeti; nem emeli havonta a bérét; nem szeret pletykálni, s csak módjával rabja a "gugyizásnak" (pálinkáspohár emelgetésének). Úgyhogy, ma már csak a nyugdíjas takarító nénik felelnek meg az efféle elvárásoknak: ezért is adják kézről-kézre őket.

Bálint Péter


cselek Segíthetnek persze még a ~, fogjuk fel az egészet úgy, mint kaleidoszkópot. Egy mozdulat elég már ahhoz, hogy minden megváltozzon.
    Rázni nem is kell.
    Olyan ez, mint a kelet-közép-európai történet. Állandóan változik minden, mégis alapvetően minden ugyanaz, s időnként egyre tébolyítóbban hangzik a sorsverkli fülsértő zenéje.
    S a cselek már focipályán se mindég jönnek be. Brutálisan vághatják fel az embert. Aki hasra esve is tapasztalhatja, hogy a ® dáridó folyik tovább.

Bogdán László


csend I. Igényes zenét ne másolj át ismeretlen vagy megbízhatatlan cédé-írón, mert a szünetekben, amelyre olyan nagy szükség lenne a két zeneszám között, hiányozni fog a csend. Helyette csak furcsa, fémes pisszegést-sercegést fogsz hallani a hangszórókból. Úgy pedig igényes zenét nem lehet kezdeni vagy zárni. Ügyelj hát a részletekre, és ha lehet, ha teheted, inkább vedd meg az eredeti lemezt. ® abszolút csend, ® csend/csönd

Jász Attila


csend II. Herbert Spencer szerint az intelligencia fokmérője. A külső és a belső csend, főként az utóbbi. Ezt meglelni, megteremteni egyre nehezebb, már-már reménytelen vállalkozás. "Állandó harcban állok az engem megillető csendért, a lélek csendjéért (...), mely nélkül nem ébrednek bennem gondolatok" - írta 1934-ben Edmund Husserl. Mit mondana ma? A modern ember gyűlöli és rettegi a csendet, csak a folytonos lármában érzi otthonosan magát. A világ megtelt fülsiketítő zsivajjal, s már a lélek sem tud védekezni ellene. Ébrednek-e a zajban gondolatok? ® abszolút csend, ® csend, csönd

Lőrinczy Huba


csend/csönd Ülünk a házi olvasmány fölött. Érthetetlen, mondják ( ® megértés), nem tudtunk vele otthon egyedül megküzdeni, így aztán felfoghatatlan számunkra, mi értelme, hogy az iskola mind több és több felesleget próbál ránk kényszeríteni. Mind több fogyaszthatatlan, feldolgozhatatlan betűhalmazt. (Ez új hang, állapítom meg, csak úgy magamnak. Korábban ugyanebben a körben nagyobb fogékonysággal fordultak ugyanilyen korúak olvasmányaikhoz. Elvétve néma ellenállással vagy a mellébeszélő nagyotmondással lehetett ily esetekben találkozni. Ma nyíltan, olykor büszkeséggel telve fogalmazzák meg kijelentéseiket, merészen vállalva az elutasító magatartást.) Az otthoni felkészülés, tanulás körülményeiről faggatom őket. Hogy van-e helyük a félrehúzódásra? Elcsendesülésre? Elmélyülésre! Beszélgetésünkből kiderül, hogy ezek üres szavak számukra. Nincs olyan élményük, amely által e szavaknak jelentést kölcsönözhetnének. Nem igényük a koncentrálás, a befelé figyelés ~je. ( ® figyelem) A világ egyre erősödő zajaival szemben a még nagyobb hangerővel védekeznek. A walkmanjükben üvöltő zene hangszigetelő funkciót tölt be, mondják. A hangfalakból dübörgő monotónia - állítják - nem zavaró tényező, épp ellenkezőleg, általa képződik meg az ő külön világuk. De nemcsak az övék. Hányan vagyunk a háttérzenélés, háttérrádiózás, háttértelevíziózás rabjai! Szól a gépi hang, s csak azért, hogy elfedjük a bennünk, körülöttünk keletkezett űrt. A magány riadalmát.
    Hovatovább érzéketlenek leszünk tehát azokra a csak valódi nagy ~ekben észlelhető finom moccanásokra, apró zörejekre, halk neszekre, amelyeket a természet produkál. A füredi parton kesergő költő ma nem írhatna verset a tihanyi Ekhóhoz. Babits soraihoz sem találunk mai párhuzamokat az életünkből ("csend, csak a fecske csicserg"). Szabó Lőrinc tollán vajon ma megszülethetnék-e a Tücsökzene? Weöres Sándorén a Csend ("A félig nyitott ablakon/ behajol a szél a szobába,/ a világűr csendje, magánya.// A bútor szögletétől/ a légi fellegekig/ s az égi csillagokig/ a csend vonulása lakik.")? Egyre ismeretlenebb a "béke csöndje", "csönd békéje" (Weöres: Dob és tánc). Lakásunk ugyan sokáig az alkotói nyugalom szigete volt. Mióta kicserélődtek szomszédaink, hiába húzódtunk a zajos központoktól távolra, odavan a békénk. A Sörgyári capriccio Pepin bácsijának hangereje üde színfolt ahhoz a fülszaggató szakadatlan indulathullámzáshoz képest, amely kora reggeltől késő éjszakáig felülről ér el bennünket. Alattunk pedig mintha non stop diszkót rendeztek volna be. Remegnek a falak! Reszketnek a csövek! Hová meneküljünk? Tavasztól őszig a közeli s távoli vízpartokon is a mesterségesen keltett hangorkán rezegteti a fák levelét, nem a szellő. De elveszett a hegyek, erdők ~je is. A kopár sziklákig, a csúcsokig bőgetik terepjáró motorjaikat a fékezhetetlen és megregulázhatatlan - ám jobb sorsra érdemes - kamaszok.
    Tudjuk, a zaj épp olyan környezetszennyező elem, mint a vegyszerek, a nehézfémek, a sugárzó anyagok, a háztartási szemét. Épp annyira veszélyes egészségünkre. Éppúgy megbetegíthet. Mégis tétlenek vagyunk. Tűrünk. Tompán hallgatunk. Vagy még nagyobb zajt csapunk magunk is. ® abszolút csend, ® csend I-II.

Dobozi Eszter


csősz Apáink még ismerték a mezőőrt, a hegyőrt és a parkőrt, akik naphosszat a szántót, a szőlővel beültetett hegyoldalt és a nagyvárosi sétányokat járták, s a gazdák javait, a polgárok békés felüdülését vigyázták. Függetlenek, megvesztegethetetlenek, és köztiszteletnek örvendő emberek voltak, igaz, nem az útonállók, orvgazdák és rendbontók körében. Velük ellentétben kevésbé jó emlékeket őrzünk az erkölcscsőszről, aki néhány száz éve még éppoly hivatalos és megvesztegethetetlen személy volt, akár fent nevezett kollégái; később mintha egyre többen irigyelték volna meg ezt a posztot, s vállalták fizetség nélkül is, hogy törvényt üljenek mások felett: az ilyenekre szokás mondani: más szemében a szálkát, sajátjában a gerendát sem veszi észre

Bálint Péter


D


dajka A szüfrazsettek elérték, hogy az emancipáció révén a nők is munkába állhattak képességeiket kibontakoztatni, ám annyit mégsem keresnek, hogy a gyermekek nevelését egy megbízható, szívjó dajkára, dadusra bízzák, aki bölcsődalt énekelne, népmesét mondana, a helyes táplálkozásra és magaviseletre szoktatná védenceit, s ha valamiben hibázik, nem traktálná dajkamesével a szülőket, mint mostanában szoktak bennünket a politikusaink.

Bálint Péter


dáridó A ~ folyik tovább. Nincsen szünet, a dokumentumok sokasága sem segít, sőt eleve aláhúzza a bizonytalan motívumokat, részleteket. Ha ez regény, akkor most tévedünk el benne, valahol a kétszázhuszonegyedik oldal tájékán, ahol a hőst, miközben szeretőjéhez lopózik a dűlőúton, rablók támadják meg s az egyiknek a kezében, a holdfényben, gonoszul villan meg az a görbe kés, amelyről egy időben annyit álmodtam.
    Eltévedhetünk. A dáridó tart. A zenekar tust húz, és a falnak, a tükröknek nekivágódnak a poharak. "Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el!" - kornyikál valaki a füstös sarokból. Az események, ha vannak, de hát ez regény, kell lenniük ® eseményeknek, egyre inkább elbizonytalaníthatnak.

Bogdán László


delete Na, most pedig tornázni fogok egy kicsit, mert akkora hasam lett itt az elmúlt napokban, hogy ilyen "kazánnal" már szégyen pl. a nélkülözésről írni. Stefán, a prózaíró akupunkturista írta ezt legutóbbi eMail-jében. Ráállt az üzenet menüsorára, majd megnyomta a ~ gombot. Leellenőrizte a sörtartalékot a spájzban, majd újabb palackot bontott a hűtőből.

Ephemeria Silver


derű Eltűnt a ~. El a lebegtető, a "könnyű." A "testtelen úszás". Az emelkedett. A már-már nem is evilági. Az fogyott és szállt el egyszeriben társadalmi méretekben, amelyiknek óráit számolni érdemes? (Vö.: Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben!) S van helyette komor szégyenkezés: milyen vak volt a remény, buta a bizakodás, a bizalom. Maradt a megütközés: hát ezt akartátok. Fanyar mosoly a gyógyír. A merészebbeknek akasztófahumor. Egyfelől. Másfelől buja vigyorgás. Hahotázás. Állatias ujjongás, fülsértőbb, mint a nyerítés. Gúnykacaj hullámzik, a káröröm vonaglása. ("Ma a röhögés tömegáru lett, csiricsáré bóvli, egy különös vallás teológiája" - hallhattuk Csoóri Sándor egyik beszédében, amely olvasható is a Hitel 2002/4. számában.) A gyűlölet izomrángásai arcokon, egész testeken. Árad az önteltség. A fennhéjázás. "Lesz még egyszer ünnep a világon"? Vagy csak az ítélkezés, a megbélyegzés, a megfeszíttetés évadja ismétlődik? Újfent és újfent.

Dobozi Eszter


dilettáns Kiveszőben lévő fajta. Még száz-százötven éve csapatosan élt Magyarországon, abban az időben kártékonynak gondolták és irtani próbálták. Újabban természetes ellensége jelent meg, a profi, vérprofi. Ennek következtében egyedszáma olyan nagy mértékben megfogyatkozott, hogy míg a huszadik század elején kiadott Révai Nagy Lexikon önálló szócikket közölt róla, a most megjelenő Magyar Nagylexikon meg sem említi. Alapvető természetrajzát Benedek Marcell tanulmányozta, ő Moliere nyomán úgy találta, hogy három tulajdonságáról egyértelműen felismerhető: (1) azt állítja magáról, hogy nagyon gyorsan dolgozott; (2) szigorú bírálatot kér; (3) ha megkapja, azt feleli, pedig másoknak nagyon tetszett. Kosztolányi beható búvárlatai nyomán a mai tudomány kezd másképpen gondolkodni a hasznáról. Már az elnevezése is, amely a latin gyönyörködik igéből származik, igényes és önzetlen szellemre utal. A vele azonos természeti környezetben élő profi szembeötlő tulajdonsága a célratörés, erőinek körültekintő felhasználása és a várható haszon optimalizálása. Ezzel szemben a ~ elsősorban a maga örömére tevékenykedik, esetleg közelebbi-távolabbi környezetét akarja megörvendeztetni, léte fenntartására azonban munkásságának eredményét nem kívánja fordítani. Pénzre, rangra, elismerésre, hatalomra nem tör. Így működése anyagi kárt ritkán okoz. Alkotását egy személy biztosan őszintén csodálja, élvezi és elismeri - ez ő maga. Ennyire egyértelmű siker a profira ritkán vár. Ezért a profi gyakran elégedetlen, emiatt támadó és veszélyes lehet, míg a ~ szelíd, ártalmatlan. A természeti környezet megváltozása és az ellenséges fajok elszaporodása kifejlesztette a ~ mimikrijét: újabban vérprofinak álcázza magát. Ennek az egyébként természetes folyamatnak a környezetkárosító hatása nagyon számottevő lehet. Nemzetgazdasági szempontból a legcélszerűbb védekezés az antagonista fajok helyes arányának a helyreállítása. Tehát égető szükség van sok rossz profi helyett néhány jó ~ra.

Schiller Róbert


diszkréció Nyilvánvaló, hogy olyan világban, melyben mindennek, ami magántermészetű, bizalmas, néhány ember legbenső ügyét képezi, hír értéke van, kiváltképpen is, ha közismert személyről van szó, a legcsekélyebb mértékben sem számít a titoktartás, a tapintat. A tömegember (másként hírfogyasztó) egyenesen falja a pletykát, szánalmas módon élvezetét leli abban, ha bepillanthat másvalaki hálószobájába, tudomást szerezhet a nála különbnek hitt jellemgyöngeségeiről. Az írott és íratlan sajtó egymással verseng ennek a mohó titokbúvárlási vágynak a kielégítésére, mi tagadás, elég szépen kasszíroz is a szennyeskiteregetésből.
    Ám, ha egy jobb érzésű ember felháborodik a titoksértésen, a tapintatlan beavatkozáson, a "kukkolók", a "kéjlesők" meg is orrolnak rá, fürkészik, nem érintett-e maga is az ügyben, s ha nem marad más hátra, egyszerűen azzal vádolják, hogy vaj van a fején, ezért tiltakozik. A tapintatlanság elképesztő méreteket öltött; átszövi a köz- és magánéletet egyaránt. Elég egy ember elveszejtéséhez valamiféle alantas koholmányt gyártani, lényeg, hogy hihető legyen és undort váltson ki a színlelésre mindig is kapható emberekből, mire tisztázza magát, senki sem emlékszik már a szégyenfolt igaztalanságára, ám sokáig megbélyegzett marad.
    Hol van már az az idő, amikor Voltaire még egy magánlevélben panaszolta fel felvilágosult uralkodók hálátlanságát, s vallotta meg, hogy ő mosta tisztára a szennyesüket!

Bálint Péter


dívány Az a fekvő alkalmatosság, melyet egy magára valamit is adó csábító elsőként szerez be, hogy egy dívát, delnőt, kikapós menyecskét, csélcsap hitvest magához felcsábítva, hellyel kínálhassa, s egy nagyvilági gesztussal átölelve a vállát, fülébe súghassa: "Asszonyom, önben egy Madame Pompadour veszett el, de én most a rökamién szeretnék elveszni önben".

Bálint Péter


Don-kanyar (Kecskemét) A kecskemétiek számára nemcsak a történelmi esemény, tragédia színhelye, hanem egy már lebontott, lassan feledésbe merülő, jellegzetesen kanyargó utca emléke is.

Szekér Endre


Dylan Robi mintegy ötven, de legfeljebb hetven fiatalnak tartott előadást az éppen akkor ki tudja hány esztendős és hány albumot maga mögött tudó Bob ~ zenéjéről. A közönség viszonylag gyorsan szétszéledt, mire Robival elhúztak a Klikkerbe. A szokásos törzsgárda már túl volt az első italokon, ittak ők is valamelyecskét. Robi az ígéretesen igyekvő prímással vívott heves, de mindenek fölött hangos gitárpárbajt. A ~-számok többször sikeresen elnyomták a cigányok bazseválását, aminek eredményeképpen egykettőre kipenderítették a kéttagú gitár-együttest a Klikkerből. Vidáman indultak Robi lakása irányába, útközben is keményen pengetve a Blowin in the Wind refrénjét.
    A kaszárnya és a kórház közötti sikátorban lakott Robi, fölmentek az első szintre, ahol a lépcsőházban az ajtó előtt két útitáska, egy hátizsák meg egy göngyöleg ágynemű állta útjukat. Robi hiába próbálkozott a lakáskulcsával, csöngővel, az ajtón való dörömböléssel, az asszony kitette a szűrét. Felbatyuzták magukat, visszabaktattak a központba, az éjjel-nappal nyitva tartó üzletben vettek négy üveg bort, majd a férfi lakására mentek. Robi félszáz ~-dalt tudott fejből, és hosszú volt még az éjszaka.

Ephemeria Silver


E


egyetemes magyar irodalom Nem a regionalizmussal szembe állítandó, hanem a fölébe emelkedő jelenségre gondolok, arra az összességre, amelybe a világ bármely (földrajzi vagy szellemi) táján - tehát Magyarország mai (tegnapi) határain túl is és a fővároson kívül is (tehát "vidéken") - születő irodalmi érték, könyv, folyóirat, akár egyetlen jelentős vers, novella, esszé beletartozik. Ebben az egyetemességben gondolkodott, ebben a szellemben szerkesztett (Erdélyi Helikont) Kuncz Aladár; a maga (kizárólagosságoktól szintén nem mentes) módján végül is ezt szolgálta Gaál Gábor a két világháború közti Korunkkal, (nem annyira az irodalom, mint inkább a kultúra változásainak figyelésével), - ennek az egyetemességnek vagyunk az elkötelezettjei mi, a mai Korunkban, és hasonló törekvés jellemzi a marosvásárhelyi Látót is. A "határon túliak" tehát (természetszerűen) befogadók (a mi nézőpontunkból "határon innenieket" kellene írnom); vajon ugyanez érvényesül bentről kifelé is? A folyóiratok jó gyakorlatán túl. Részben - állítom én, aki személyesen nem érzem magam semmilyen frusztráció szenvedő alanyának. Nézzünk néhány tényt. A "Nagy Spenót", vagyis A magyar irodalom története címen futó akadémiai összefoglalás 1966-ban a "Kitekintés" három fejezetébe engedte be a határon túliakat (Csehszlovákiából, Jugoszláviából és Romániából). Tizenhat évvel később, az 1945 és 1975 között született irodalom történetében már külön kötetet kaptunk (A határon túli magyar irodalom), ebbe belekerült a kárpát-ukrajnai és a nyugati magyar irodalom is, sőt (a "nyugatiakat" leszámítva) mint összefoglalók is megszólíttattunk. Ez még nyilván nem az egyetemesség érvényesítése, nem a műfaji vagy stílusok, iskolák szerinti besoroltatás. Díjakat, magas díjakat ugyancsak osztanak a "határon túliaknak" - a mindenkori politikai szempontok figyelembe vételével persze, "kellően" arányosítva. Én ide sorolnám, ami a közelmúltban történt, a Magyarország Európában 2002-ben adott díjával. Köztudott, hogy Szilágyi István (Kolozsvárról), a Hollóidő szerzője nem vette át a fél-díjat, amely a végső elszámoláskor neki jutott volna, megosztva Bodor Ádámmal (aki 1982-ig szintén Kolozsvárt élt, első kötetei itt jelentek meg). Félretéve most azt, hogy egy nagyregény és egy interjúkötet összemérhető-e, a kérdés (Szilágyi felől) így is felvethető: vajon egy Esterházy (Péter) egyenlő egy Szilágyival (Istvánnal) plusz egy Bodorral (Ádámmal)? Mert hát 2001-ben, teljes joggal, egyedül Esterházynak ítéltük a díjat; 2002-ben is volt olyan mű, amelyet egyedül lehetett volna a tekintélyes díjjal kitüntetni. (Bodor Ádám valamelyik előző évben - ha már létezett volna az a díj - részesülhetett volna elbeszéléseiért, regényéért a magas elismerésben; mint ahogy részesülnie kellett volna a Kossuth-díjban!) Mindennél nagyobb hiánynak vélem azonban, hogy az olvasó (amennyi még van) ugyanezt a megosztottságot éli, pontosabban, csak "határon túli" minőségben veszi tudomásul az Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken születő művek nagyobbik részét. Boldog Márai Sándor, aki Amerikából tér vissza a magyar(országi) könyvpiacra, miközben a világ is hódol előtte. ® irodalom

Kántor Lajos


egy fő Még százas motollaszámmal vernek a szívek. Egyeseket megszívattak, mások uzsonnáztak, ismét mások a közeli matekórára készültek. Már nincs szünet. Most óra van. És úr a tanár. Krétapor lebeg a padló fölött, a hangosbemondó épp néma, nincs igazgatói zengzet, mellesleg Sinkovits Imre, az Isten is halott, tanár úr kérem, még hatvan percig fog ez tartani minimum a kicsengetésig, óra van, osztály vigyázz, heti napos, napi hetes, tanár úrnak tisztelettel jelentem. Fél szakaszokból. A hetes jelent. Osztálylétszám harminckét fő. Igazoltan hiányzik egy fő. Hát ez az. Hiányzik egy fő. Nekem is egy fő az, ami hiányzik. Igazat beszélt az általam előttem szóló. Hiányzik egy fő. Mert bőviben vagyunk a fejnek és hiányában a főnek. Jó fej sok van. Ez az iskola is hemzseg a jó fejektől. Itt még a tanárok is jó fejek. A diri egyesek szerint ugyancsak jó fej, negyvenkét évesen nevezték ki igazgatóvá. A televízióban a bemondó is jó fej. Akadnak olykor jó bemondásai. Például, hogy most pedig a híradó következik. Az apánk is jó fej. Elenged a buliba. Nem jó fej? De hova tűntek a fők? A kiművelt emberfők? A kútfők. Tejkútból jöttünk, alkoholisták vagyunk. Kútfők helyett kútmérgezés. Bölcsesség helyett pocsolyapocskondia. Hiányzik egy fő. Fej vagy írás? Főtétel, mellékmondat. Főfogás, melléklet. Szegény ember vizet áraszt. Olcsó húsnak híg a hala. Hiányzik egy fő. Ha visszatér közénk, ő lesz az, aki majd vezércsillagunk gyanánt a garas élére áll.

Sebeők János


együttérzés Részvét, mely nem szánalomból fakad; az elesettek, nélkülözők, rászorulók iránti nyitottság, mely nem hivalkodó; pillanatnyi osztozkodás a másik bajában vagy örömében; más szóval: fogékonyság és beleérzés, részrehajlás és megnyílás. Milyen kár, hogy ma már csak a kondoleálás pillanataiban lehetünk tanúi ezen érzület megnyilvánulásának.

Bálint Péter


ékezet I. A számítógépek rohamos terjedésével párhuzamosan, főleg a nem honosított programokból hiányzik. Hiánya édes anyanyelvünk újabb keletű alkalmazkodóképességét és végtelenül ízes humorát bizonyítja. (pl. Imre Mészáros e-mail címe: imeszaros)

Csatári Bálint


ékezet II. "...és lehull nevedről az ékezet", írta Márai Sándor Halotti beszéd című versében fájdalmasan utalva arra, hogy a külföldön élő magyarok neve is "megváltozik", a magánhangzók ékezetei eltűnnek. Így az idegen nyelvben átformálódik, mássá válik neve. Napjaink televíziós-internetes világában lassan megszokottá válik ez a számomra szomorú jelenség. ® Haza a magasban, de hol?

Szekér Endre


elégedett férfi 1. Minden nőre vágytam, de csak eggyel éltem le az életemet, és nem érzek megbánást. 2. Csak egy nőre vágytam, de száz mással éltem le az életemet, és nem érzek megbánást. 3. Mindent jól csináltam (vagy rosszul), és közben sosem éreztem megbánást.

Kántor Péter


élet értelme 1. Az élet értelme önmagáért valóságában, azaz a hétköznapi értelemben vett "értelem" hiányában rejlik. Az élet oly módon tartalmazza önmagán belül önnön "értelmét", hogy az utóbbi különválasztva kimutathatatlan és vizsgálhatatlan. 2. Akikből hiányzik az élet értelmének meghatározhatóságába vetett hit, időnként feltűnően értelmes életet élnek, míg az élet értelmének megszállott keresői gyakran értelmetlenül elfecsérlik életüket.

Balla D. Károly


elhallgatás Amikor a szóözönbe, fröcsögésbe és viszontválaszolgatásba, bíráskodásba és mentegetőzésbe belefáradt lélek elcsendesedésre vágyik, hogy valamely ideig komoly önvizsgálatot tarthasson az ember és megtisztulásra készítse elő magát; ezért fojtja magába a szót, mellyel másokat delejezhetne, megtéveszthetne, megnyerhetne az ügyének, s határozottan úgy véli, a csönd megoltalmazza az ármánykodástól, az indiszkréciótól, a kollektív elhülyülésben részvételtől.
    Egy-két száz éve az írók és gondolkodók még beiktatták "életművükbe" az elhallgatás erkölcsi hozadékát; Gide egy időben már csak posztumusz művet volt hajlandó írni (vagyis semmilyet); ma viszont olyan méreteket öltött a szöveg- és könyvgyártás, hogy valamire való író visszasírja a könyvnyomtatás előtti kort, amikor elegendőnek tűnt egyetlen művet írni, hogy a halhatatlanok táborához tartozzon.

Bálint Péter


elnáspángolás A gyermeknevelésnek egykoron jól bevált, ma már kevésbé alkalmazott eszköze, mellyel egy csínyt, feleselést, mulasztást, hisztériázást, renitenskedést, nevelési elvekkel szembehelyezkedést büntettek meg. Félreértés ne essék, nem tévesztendő össze az ütlegeléssel, ami néhány elvetemült és iszákos apa szokása, akinek úgy jár a keze, mint a cséphadaró; vagy a kiadós szíjazással, ami után napokig nem mer tornagatyára vetkezni a kis csibész, nehogy diáktársai kiröhögjék.
    Manapság talán tanítók és tanárok hiányolják leginkább a fenyítés e rendkívül hatékony módszerét, ezért is vágják orrba vagy naplóval fejen, ököllel hátba, visszakézből szájon a megzabolázhatatlan nebulókat.

Bálint Péter


előzékenység Olyan udvariassági forma, melyet azután várunk el fiatalabb embertársainktól, hogy betöltöttük a negyvenet, amikor is hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, ha a reggeli ébredést követően nem fáj semmink, biztosan meghaltunk. S az általunk minden korban neveletlennek mondott ifjoncok valóban előzékenyen engednek előre bennünket a pokolba.

Bálint Péter


Eltávozott Nap Hivatali homály telepedett életének balladájára.

Ephemeria Silver


eltelt idő Mindaz, amit emlékezetemmel felidézek a múltból, oly távol van és olyannyira nemlétező, hogy pusztán a megszokás uralma miatt mondom azt: volt. Egyébként olyan, mint bármilyen ábránd új pulcsiról, csíkos zebulonról, kókusszal töltött meggyszemes kalácsról; vágy a múlt felé, ami biztosan nem teljesülhet már be. ® idő I-III.

Podmaniczky Szilárd


(az) eltévedt lovas Időnként még végigkocog a változó, lepusztult tájon. Hol vannak immár a mélyben aluvó faluk? Kiskapuson korom hull az égből, Tordán cementpor, Bányán ciánnal fertőzöttek a vizek, s havazni is csak néha havazik, hogy a pillanatnyilag még fehér, majd azonnal szürkülni kezdő hó eltakarja a mozdíthatatlan szeméttelepet. Döglődő gyárak füstje rajzol kérdőjeleket az égre.
    Hol van immár a tündérkert?
    Az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek düledező betonkártyaváraiból - mállik a fal, repedezik, pusztul, romlik minden - alkonyatkor, amikor a bárányok elvéreznek, néha, hagyományos, kétezer esztendős szerszámára - bunkó a bunkójára - támaszkodva előmerészkedik az új ember és hosszan néz az ~ után.
    Már nem látja, még nem hallja, de valamit érzékel.
    Amíg fejbe nem verik, vagy ő nem ver fejbe másokat.
    A szemétdomb marad.
    Ha be van havazva, még elviselhető.
    De minden hó elolvad egyszer, s akkor nem marad csak az ® álom.

Bogdán László


emberhez méltó körülmény Az emberhez méltó körülmények hiánya idővel az embert méltatlanná teszi emberhez méltó körülményekre.

Balla D. Károly


emberi méltóság Az "emberi méltóság" fogalmát, mint annyi más bölcseleti és erkölcstani fogalmat, amelyre egyéni és közösségi öntudatunk épül, a görög és a római filozófusok alapozták meg. Közelebbről, a "sztoikus" bölcselők, elsőnek a Krisztus születése előtt 3-4. században élt kittioni Zenon, aki Sokrates tanítványaként Athénban, a Polynotos festményeivel díszített csarnokban kezdte hirdetni tanításait. Innen ered az irányzat elnevezése is: sztoa görögül csarnokot jelent. Az ő tanítványa volt Kleanthes és Khrysippos, majd iskolájának követője a nevezetes filozófus-császár: Marcus Aurelius, aki a Garam melletti katonai táborban írta fő művét, az Elmélkedéseket. A sztoikus bölcselők azt hirdették, hogy minden embernek vele született méltósága van, a rabszolgának is. Így köthetett barátságot - a sztoikus bölcselet csillaga alatt - Marcus Aurelius, a császár és Epiktetosz, a rabszolga.
    A sztoikus filozófia igen nagy nyomot hagyott az európai gondolkodásban és kultúrában: Giordano Bruno, Descartes, Spinoza, Kant vagy éppen (a költők közül) Goethe és Schiller ugyanúgy tanultak tőle, mint a magyar írók és gondolkodók közül Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Babits, Kosztolányi és Németh László. Hatott a korai és a későbbi kereszténységre is, például Szent Pálra, akinek leveleiben nem egyszer találunk a sztoikus filozófusokra emlékeztető gondolatokat. Valójában a kereszténység "megszentelte" a sztoa bölcseletét, és az emberi méltóság fogalmának, amelyet a sztoikusok még a józan értelemmel, egyáltalán, az emberi értelemmel hoztak összefüggésbe, "transzcendentális" jelentőséget adott. Minthogy a keresztény gondolkodás értelmében minden ember Isten gyermeke, és a krisztusi megváltás révén minden ember üdvösségre hivatott: ez az elhivatottság ad igazán értéket az emberi méltóság fogalmának.
    Vajon miként állunk ma az emberi méltóságnak ezzel a nagy bölcseleti és szakrális hagyományokra épülő fogalmával? Van-e még emberi méltóság egyáltalán? Mert azt minduntalan tapasztaljuk, hogy ez a fogalom megroppant, szinte megsemmisült a mögöttünk maradt 20. század véres poklaiban. Az emberi méltóságot megtörték a világháborúk, a zsarnokságok, a haláltáborok, megtörte a politika és a köznapi élet, többnyire figyelmen kívül hagyták mindazok, akik egyáltalán hatalmat kaptak, szereztek a népek, az országok fölött. Valójában a huszadik század irodalmát és művészetét úgy is lehet értelmezni, mint az emberi méltóság megtörésének, elpusztításának krónikáját és látleletét. Hadd hivatkozzam most csupán magyar költőkre: Adyra, József Attilára, Pilinszkyre.
    Igen, a huszadik század szinte tudatosan, de mindenképpen elvadult kegyetlenséggel támadott mindenre, ami az emberi méltóság tudatáról és erkölcséről árulkodott. Jóformán szadista dühvel próbálta elpusztítani az emberi személyek és közösségek méltóságát, identitását, erkölcsi tartását: mindennek legvégletesebb két példája (két pokoli diktatúra végső kinövéseként) Auschwitz és a Gulág. Valójában az a csodálatra méltó, hogy a zsarnokságok végső (valóban végső?) alkonya után, a 20. század végén emberi méltóság még egyáltalán létezett. Köszönhető ez azoknak a nyugati nemzeteknek, amelyek minden körülmények között fenn tudták tartani ezt a fogalmat (ámbár a gyarmatokon ők is bűnöket követtek el ellene!), s azoknak a közép-európai nemzeteknek, amelyek időről időre forradalmi úton nyilvánították ki, valósággal a zsarnok arcába vágva igazságukat, miszerint az emberi méltóság igenis létezik: 1953 Berlinjére, 1956 Poznanjára és Budapestjére, 1968 Prágájára, 1981 Gdanskjára gondolok.
    A közép-európai történelmi átalakulások következtében sokan (magam is) az emberi méltóság látványos feltámadását és igazolását, mondhatnám így is: "rehabilitációját" várták. Szomorúan kell mondanom: súlyos csalódásokat kellett átélnünk ebben a vonatkozásban is. Hadd maradjak most csupán a magyar valóság keretei között: a közélet színterein (sajnos, ez vonatkozik az irodalmi életre is) teljesen ésszerűtlen gyűlöletrohamokkal találkozunk, késnek a megfontolt szociális, egészségügyi, kulturális reformok, a magyarországi társadalom egyharmada tengődik nyomorúságos körülmények között, és nem is tudom, hány tucat hajléktalan fagyott halálra a budapesti télben. Egy társadalomnak, amely közönyösen elnéz az emberi elesettség és nyomorúság fölött, nincsenek hiteles képzetei a maga méltóságáról. Igen: a 20. század, a közép- és kelet-európai régióban és persze még a nagyvilág számos helyén (Afrikában, Dél-Amerikában, Dél-Kelet-Ázsiában) szinte felszámolta az emberi méltóság fogalmát (már, ha a "harmadik" világban egyáltalán létezett ilyen fogalom!), és a történelmi korforduló egyelőre nem állította igazán helyre ezt a fogalmat. Ezért kell a "hiánylexikonban" számon tartani.

Pomogáts Béla


erdélyi magyar irodalmi (köz)élet Ebből valamivel több van, mint a pénzből, ám messze kevesebb, mint 1989 decemberéig volt. Ugye furcsa ellentmondás, hiszen ma senki nem tiltja a Romániában vagy akár Románián kívül élő magyar írók romániai összejöveteleit, van is elég koszorúzás, emléktábla-, sőt szoboravatás, évfordulós emlékezés. Irodalmi élet jóval kevésbé. (Van persze drága utazásokhoz kötött magyarországi irodalmi élet, amelynek részesei lehetünk - és ez jó.) Néhány emlék, a régmúlt időkből. A XX. század eleji és a két világháború közti szakaszt érintően, a "békebeli" kávéházakra vonatkozóan csak a mások emlékeit idézhetném: így a kolozsvári New York kávéházat, ahol Ady is megfordult, s a később itt fungáló "duma-postát", amelynek író-újságíró körében Kós Károly ugyanúgy otthon volt, mint Gaál Gábor.

Kántor Lajos


erőszakmentesség A nem-ártás, az ahimsza elve. Az indiai vallások alapvető törvénye. A véráldozatok elleni tiltakozásból alakult ki, majd kiterjedt a halálbüntetések ellenzésére, a buddhista vallásban a háború tiltására is. Ez alapvetően Krisztus és például Assisi Szent Ferenc, Tolsztoj Leó, Albert Schweitzer, Gandhi tanítása. Sokan kiterjesztik ezt az ~-et az ember mellett a többi élőlényre, bolygónk egész élővilágára, a folyókra, a hegyekre, erdőkre stb. is.

György Lajos


érték "A társadalom tagjainak többsége által elfogadott értékek" a művészetben leggyakrabban értékhiányukról ismerszenek meg.

Balla D. Károly


érvénytelen szavazók Mindenki azt sulykolja, hogy a választásokon valamilyen politikai terméket mindenképpen venned kell, ha kukacos is, ha lejárt a szavatossági ideje, ha tisztességtelen módon állították elő, akkor is. A pártok monopolhelyzetben vannak, ők határozzák meg az árukészletet és az áru árát, amit csak akkor lehet meghaladni, ha egy másik párt áruját veszed meg. Azonban, ha egyik párt áruja sem morálisan korrekt, akkor bármelyiket is veszed, valójában inkorrekt árut vettél. Ennek a helyzetnek ellenszegülni politikai és előbb-utóbb egzisztenciális öngyilkosság. Ezért sokan új pártot alapítanak, vagy ál-független jelöltként indulnak, továbbá titkolják, hogy kire fognak szavazni.
    A termék a termékkel, párt a párttal versengeni tud, még akkor is, ha egymástól vesznek el szavazatokat. De a pártra szavazó alapvetően nem ellenség, mert valamelyik párt-terméket megveszi. Az igazi ellenség az, aki a politikából való kiábrándultság miatt nem akar elmenni szavazni. Az "nem akarja, és nem érdemli a demokráciát", "annak semmi nem jó", és "annak jobb volt az egypárti rendszer". Az hazafiatlan és anarchista. Voltaképpen egy rövid időre le kellene csukni az ilyet, a demokrácia tagadásáért.
    A választásokon való részvételt lelkiismereti kötelességgé teszi minden évben minden közjogi és egyházi méltóság. Az egyházak a választási körleveleikkel, a templomi és média-szerepléseikkel azt sugallják, hogy bűn nem elmenni szavazni. Választások idején otthon maradni a klérusok és főpapok akaratával, hatalmával való szembenállás, önmagában megálló egyházkritika. A kormányon lévők szemében nem elmenni szavazni, cimborálás az ördöggel, amely az ellenzék nemzetellenes, múltidéző képében jelenik meg. A liberálisok tízmilliókat áldoztak arra, hogy óriásplakátokon és az egyik fővárosi hídon felállított díszlettel a szavazáson való részvételre bírják a lakosságot. Bevallott módon a szélsőségesek visszaszorítása volt ezzel a fő cél, és mint ilyen, nekem felettébb szimpatikus, de ezzel az erővel szembeszállni és azt mondani, hogy ne menjetek el szavazni, ismét bűn. A szabadság, a liberalizmus, a másság, a politikai szabad piac elleni bűn, aminek szintén behatárolhatóan negatív következményei lehetnek. A legrosszabb persze, ami minden oldalról érheti a részvétel ellen érvelőt, az, hogy szélsőségeket pártolónak, magát is szélsőségesnek mondják, ami aztán egy életen át letörölhetetlen stigmaként fosztja meg őt a szabad boldogulás lehetőségétől.
    Ilyen közegben azt mondani, hogy igenis menj el szavazni, de szavazz tudatosan érvénytelenül, egyszerűen képtelenség. Nem politikai szabálysértés és bűn, hanem halálos bűn. Ha a nem szavazót morálisan le kell járatni, akkor az érvénytelenül szavazót főbe kell lőni. Utóbbi már a társadalom alapjait romboló politikai terrorista. Az ilyen ember ugyanis nem kér a romlott árukészletből, és nem hitegethető a megjavítható terméket hirdető reklámszövegekkel. Más paradigmát akar, és ezt képviseli is. Az ilyen emberre, polgárra, állampolgárra, egyháztagra nincs szükség, mert ő nem választópolgáruk (pontosabban mást választó polgár), nem pártkatona, nem alattvaló, nem meggyóntatható. Ellen-választó és az ilyen hajszálrepedést okozhat.

Csapody Tamás


Érzékeny Magyarország

lesiklom zsúfolt Kháron vizibusszal
s a részeg jósnő barlangjába érvén,
látok falvédőn hímzett kvintesszencet
mely sorsparancs, mely közerkölcsi kérvény,
minővel fajtánk áltat, s néha henceg.
Nehéz a fény: kegyelmet fontol, ad
Egyként szelídnek és könyörtelennek.
Minden teremtmény más-más gondolat.

(Részletek KAF verseiből)

Hiány 1758. "A mélt. autor a könyvnek fordítását éltében ki nem nyomtathatta. De bőven kipótolta ezt a heányat exczellencziádnak bőkezűsége."
(Haller László: Telemachus...)

A hiány főnév elvonása a hiányos-ból; előző szórványos előfordulásai után a nyelvújítás korában terjedt el a használata, származékai nyelvújítási alkotások.
(A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára)

hiány: 1/ Ált. vminek, (ritk.) vkinek meg nem léte v. valahol nem léte, hiányzása.
2/ Ált. vmely számadás eredménye és a valóság, a tények közt mutatkozó negatív különbözet.
3/ Vminek egységét, összefüggését megszakító, teljességét megcsonkító hézag, rés, űr, fogyatkozás.
(Vö. még: hiánybetegség, hiánycikk, hiányérzet, hiányjegyzék, hiányjel, hiányol, hiányos, hiányosság, hiánytalan, hiányzás, hiányzik, hiányzó)
A magyar nyelv értelmező szótára

    Hiányjegyzék(em), persze, válogatott; szótári jelentésekkel bástyázom körül, nem az egyértelműség illúziójának igézetében, hanem azért, hogy a magam részére tisztázzam, mit gondolok hiányaimról 2002 márciusában(!), s e gondolat miféle nyelvi előfeltevéseken alapul.
    Ekképpen alapozva az értelmezést és ekképpen körülír(at)va a lehetséges jelentésadást, a szócikkek kijelölésének indokairól néhány szót.
    Magyarország: érzékeny, állapította meg a közép-európai humanizmus folyóiratában, a Gál István szerkesztette Apollóban, 1939-es írásában Márai Sándor. Érdemes a sokféleképpen magyarázható jelölésnek Márai által tulajdonított jelentéslehetőségeire hivatkozni. A talán terjedelmesebb idézet egyben a magam kiindulópontját is rögzíteni segíti, amely természetszerűleg elmozdul a Márai-diagnózistól, hiszen több mint hat évtized (inkább szomorú, nevetséges, torz, fárasztó, kellemetlen, tragikus, tragikomikus, mint vidám, felemelő, derűs, félelmet nem ismerő, kellemes, pátosszal teli) tapasztalatát tudhatom magam mögött. Miközben a Márai diagnózist továbbra is helytállónak gondolom, bár (a följebbi ok miatt) nem teljesnek, lényegében pontosnak, számos részletében kiegészítendőnek, hitelesnek, ugyanakkor néhány fontos hangsúlyában változtatandónak. Hiányról szólva persze elmélkedhetnék az ementháli sajtról, amelyben sajt és luk együtt alkotja a bekebelezendőt, a luk kiiktatása a sajt lényegi jegyének megszüntetése volna (a hiány itt pozitívum, az ementháli hiányaival együtt hiánytalan). Efféle léha fejtegetésre ezúttal nem vállalkozom, inkább napi olvasmányomat (mely ugyan nem kirekesztőleges) citálom a magam mondandója elé védőpajzsul:
    "Érzékenyek vagyunk, mert nem vagyunk eléggé polgárok, nem vagyunk elég öntudatosan és hangsúlyozottan azok. Érzékenyek vagyunk, mert e nagy változásban, mikor a társadalom eddig élesen elválasztott rétegei kezdenek összemosódni a középszinten (bár így történt volna! illetlen közbevetés. F. I.), senki nem találta meg egészen pontosan helyét: mindenki feszeng s tart tőle, hogy a másik társadalmi elégtételben kevesebbet ad vagy többet követel, mint megilleti. Érzékenyek vagyunk, mert állandóan be kell bizonyítani valamit - származást, múltat, rangot, odatartozást -, s tudjuk, hogy kiérett társadalmakban mindezt egyéb nem bizonyítja többé: polgárnak lenni Nyugaton állapot, Magyarországon cím- és rangjelzés, melyet az egyik büszkén visel, mint megemelkedést, a másik kissé lehorgasztott fejjel és dörmögve, mintha az élet finoman lefokozta volna. Érzékenyek vagyunk, mert emlékeink vannak."
    Egy jelentéktelennek tetsző technikai probléma: Márai többes szám első személye. Ugyan, ha valaki 1939-ben, Márai Sándor nyugodtan és megfontoltan, öntudattal és szerény-magabiztosan, de kétségtelenül, polgárnak mondhatta magát. Olyannak, amilyennek az ország lakosságát szerette volna látni. Mégsem különült el az alakulásban lévő, máig befejezetlen folyamattól, mivel a folyamat részesének tudta magát, művét, az Egy polgár vallomásait, s ebbe az irányba tartónak érezték kortársai színművét, A kassai polgárokat is.
    A magam válogatott hiányjegyzéke (vö. nyelvújítás korszaka) a Márai-passzusra épül, a Márai-életműhöz fordul(t) erősítésért. Ezért (is) kívánkozik az első helyre a
   polgár. Az utóbbi években inflációja van. De mert inflációja van, hiányból fakad. Ami túlteng, ami ellaposodik, ami lépten-nyomon használt, meggondolás nélkül kimondott szólássá válik, erőteljesen jelzi, hogy valójában nincs, hiányával figyelmeztet. Minden szó-infláció valamit elleplez, ürességet, kiüresedettséget, gondolattalanságot igyekszik elrejteni. A polgár: létezési mód, élet-"technika", amelyet egyfelől az anyagi biztonság, másfelől az értékszemlélet, a minőség jellemez. Kiegészítésül a másik "nagy" polgárt, Thomas Mannt idézem, aki tetralógiájának amerikai kiadása elé szánta e sorokat: "... mert kereskedő fia vagyok, alapjában véve hiszek a minőségben. Mi volt az, ami az emberi kéz oly sok alkotásának segített túlélni a korokat, ellenállást tanúsítani évszázadokkal szemben, mi vette rá az emberiséget a legvadabb napokban is, hogy megóvja őket a pusztulástól? Nos hát: a minőség." A polgári értéktudat az, aminek meg kellene formálódnia, polgárrá kellene lennünk, polgári demokráciává kellene válnunk, nemcsak szavakban.
   műveltség Márai Naplójában nem kevés keserűséggel tette szóvá, visszapillantva a Horthy-rendszer két és fél évtizedére: egy ország 25 éven keresztül árulta el a műveltséget. Ehhez a huszonöthöz számítsunk hozzá még öt évtizedet. És azóta oly megnyugtató a helyzet? A műveltség valóban megkapta volna azt az össztársadalmi, kormányzati, össznépi tiszteletet, amely hozzásegítené a magyar történelmet a kiművelt emberfők köztársaságának megvalósításához? A műveltség: szakmai tudás, de nem szakbarbárság, a "két kultúra" (ha kettő) találkozása, találkoztatása, nem felületes ismeret, nem merő jólértesültség, de nem is íróasztal-fedezékben kigondolt "doktrina", sem nem stratégia, sem nem taktika, hanem részévé lenni a hagyománytörténésnek, a szüntelen törekvés (nem elsősorban az ismeretszerzésre, hanem) az évezredes hagyományok értelmező elsajátítására, a kulturális javak méltó megbecsülésére. A műveltség: nem passzivitás, nem a tanítás elszenvedése, hanem hozzájárulás, nem pusztán őrzés, hanem továbbgondolás. Amikor Márai azt állítja, gondold meg, csak az ember olvas, nagyon fontosat mondott ki. Olyasmit, ami Pascal fölismerésével rokon az emberről, a gondolkodó nádszálról. Ennek az embernek volna becsülete nálunk és más nemzeteknél? A műveltség koráról szólhatunk-e az ezredfordulót jellemezve?
   önismeret Egyéneké és népeké. A Kárpát-medencében és a Balkánon, az óceánon innen és túl. Hermeneuta álom volna a mások általi önismeret eszméje? Kazinczy, Berzsenyi, Széchenyi, Ady, Babits magyarságképe elgondolkodtatta-e, s ha igen, mennyire mélyen, s ha nem, miért nem tévedező korunkat? Vajon a nyelvészeti, délibábos történeti eszmefuttatásokkal hazug álmokat kergető dilettánsok ("hazug álmok papjai") szavai, könyvei visszhangtalanok-e? Kik kapnak több hitelt: a keserűbb, nyersen őszintébb helyzetmagyarázók, vagy az esetlegesen kedvezőtlenebb körülményekért mindig másokat okoló önjelölt "nemzetmentők"? Hányan akadnak olyanok, akik nem másban keresik önnön eredménytelenségük okait, hanem számot vetve lehetőségeikkel ("érett ésszel, józanon") a saját kudarcaikból, tévútjaikból igyekeznek tanulságok levonása által megerősödve kikerülni? Az önismeret hiánya kitűnő alkalom az ellenségképzésre, a másik, a másság démonizálására, az üldözöttség, a mártíromság és egyben a felsőbbrendűség, a küldetésesség magatartásának kiképzésére, amely mindenben és mindenkiben, akinek más a véleménye, más a színe, más a nyelve, más a vallása, más a gondolkodásmódja, megvetendő, üldözendő, kirekesztendő, nevetségessé teendő, alsóbbrendűnek nyilvánítandó nem-személyiséget fedez föl, aki fantomizált - külső - ellenségekkel köt szövetséget egy vélt - a többnyire szemérmetlenül önös - nemzeti érdek, üdv, szebb jövő ellen. Az önismeret hiánya osztja jóra és gonoszra a világot, önmagában és hasonszőrűekben nevezve meg a jót, a világ többi részében a gonoszt, amely ellen kereszteshadjáratot kell folytatni. Az önismeret hiánya egyébként frusztráltságot leplez, félelmet, gondolattalanságot, fölkészületlenséget; s ezt palástolandó megjelenési formája az agresszivitás, a kizárólagosság, a hitvitázó frazeológia, a legalacsonyabb szinten (mivel az önismeret hiányában szenvedők kompenzáló igyekezete csak alacsony, alacsonyabb és legalacsonyabb szinten képes megnyilatkozni) durva, alpári hanghordozás, trágárság, s mindez természetesen leegyszerűsítés, rövidre zárás, "csúsztatás", miközben a jó ügy (utcai) harcosainak jelmezében jelennek meg.
   tisztességgel elvégzett munka Hányszor hallani, hogy csak "mester"-rel, "iparos"-sal ne legyen dolgunk; hányan nyilatkoznak elégedetten egy házépítés, intézményátadás, lakástatarozás után; hány tételes hibajegyzék készül egy munka átvételekor? Márai Sándorra hivatkozom megint, a kassai polgárok lakásának bútorairól, berendezéséről ír, amiként a polgárgondolat, polgártudat, polgári életforma külső alakzatban jelenik meg. Aztán a céhekről, ahová remekkel lehetett bejutni. Fölösleges nosztalgiázni: mindössze arról van szó, hogy ki-ki a maga munkaterületén nem érez annyi felelősséget az iránt, amit elvégeznie kellene, hogy az minőséget képviseljen, amelynek tartósság (és használhatóság) a jellemzője. A könnyen, odavetve, felületesen, gondatlanul átadott, befejezettnek nyilvánított munka miatt a hanyag "mester" nem érez lelkiismeret-furdalást, nem bántja, hogy esetleg híre csorbul, nem érdekli, mi marad utána. Hiszen jó darabig uralkodott a mennyiségi szempont, szorult a háttérbe a minőségi. A kiszolgáltatott megrendelőnek nem volt panaszával hová fordulnia, az ügyeskedés, a mások becsapása érdemként könyveltetett el (az ige állhatna jelen időben is). A becsület, a tisztesség hiánycikké lett, a pontosság, a megbízhatóság nem kevésbé. Azaz, a polgári erényekben szűkölködik a magyar világ. Ne korlátozzuk ezt az iparosokra. A hanyagul készített, de nagy példányszámban megjelenő fordítások, az ellenőrizetlen hírek közlése az újságokban, a közömbössé tett-lett pedagógusok, az ügyeket-aktákat a végtelenségbe nyújtó hivatalnokok, minisztériumi packázások hosszú sort alkotnak, önnön pozicionáltságukat őrzik (makacsul), mit sem törődve, hogy a közjóért vannak kitalálva. És vajon hány miniszter tudatosította önmagának, hogy a minister jelentése szolga, megbízást kap, hogy szolgáljon? S az alulfizetett orvosok türelmetlen, hippokratészi esküt feledő viselkedése? Még az a szerencse, hogy bőséggel akadnak minden területen kivételek. Az összkép azonban nagyon kevéssé szívderítő. Csakcsupán a polgári éthosz hiányával kapcsolható össze a tisztességgel elvégzett munka hiánya.
   alázat Nem azonos a megalázkodással, semmi köze nincs a megalázást kényszerűen követő viselkedéssel. Jórészt kizárható a valláshoz kötött változat, mivel intézményhez (azaz egyházhoz, tehát hierarchikus szervezethez), (megmerevedett) előírásokhoz, konvenciókhoz van kötve. Mindazonáltal övezze tisztelet azokat, akik őszintén alázatosak, és szabad akaratból követik vallásuk idevonatkozó (erkölcsi?) parancsát. A magam részéről kizárnám a világtól elvonulókat, hiszen remetelakban és/vagy elefántcsonttoronyban viszonylag könnyű ellenállni a magahittség kísértésének, jóllehet nem egyszer gőg vezérli azokat, akik oly látványosan alázatosak. A "Gyűlöllek, távol légy, alacsony tömeg" arisztokratizmusa fakadhat oktalan elittudatból, de művészi alázatból is, mikor is a tömeg nem szociológiai kategóriaként értendő, hanem szellemellenes erőként. Ezt körvonalazza Goethe Kosztolányi Dezső átköltésében:

Mért bánt a dölyf vad láza, nos?
Mért rontasz úgy neki a nagynak?
Hisz lennék én alázatos,
de hát sohase hagynak.

A világhoz való viszonylatban pedig Schiller magyarra tolmácsolt szavaival ekképpen hangsúlyozódik az alázat szava:

Mindig egész fele törj. De egésznek lenni, ha nem bírsz,
Láncszemként illeszd egy nagy egészbe magad.

    A költő alázata általában arra rádöbbenés, hogy kevesebbet tud, mint a nyelv. S ezért tágabb és szűkebb hazája egyként anyanyelve, a kritikusé nem kevésbé, bár az utóbbi időben elfeledni látszik, hogy a költőnek és művének köszönheti létezésének jogosultságát. Mint ahogy a költő sem mellőzheti a kritikus értő-megértető munkálkodását. Arany János figyelmeztetett: nyelvész urak jobban tudják, költő jobban érzi. Csakhogy egyik nincs a másik nélkül, valójában tudni is kell, érezni is kell, meg kell küzdeni a tudásért is, az érzésért is. A költőnek meg a kritikusnak tisztában kell lennie, hogy előtte is voltak, utána is lesznek, egyiknek sincs ártalmára, ha gyakrabban mondogatja magának Friedrich Schiller epigrammáját. Hosszan lehetne még elmélkedni arról, él-e és mennyire a tudatokban Goethe pedagógiai provinciájának gondolata a háromszoros (ember)tiszteletről. Az elhivatottságukkal eltelteknek eszébe jut-e a Romeo és Júlia Lőrinc barátjának természetértelmezése, amely az embervilágot is szerénységre, alázatra inti:

Mindegyikének más-más célja van,
Különböző mind, egy se hasztalan.

    Kölcsey a könyvek számának végtelenségét állította szembe az emberi évek végességével. Fogjuk föl ezt intelemnek, parainézisnek, és e jegyben értékeljük az emberhez méltó alázatot.
   szabadság Szoros összefüggésben a polgárléttel/tudattal, az igazi polgármagatartással, ennek hiányát nem könnyű körülírni, miképpen nem könnyű meghatározását adni. Kiváltképpen egy olyan periódusban, amely a már nem és a még nem közé esik. Elmúlt a régi rezsim, ám az új (legalábbis az emberi reflexeket, reagálásokat, a kormányzati törekvéseket tekintve) még nem alakította ki tartósnak ígérkező formáját. A régihez való visszatérésre szerencsére semmiféle esély nem kínálkozik, de a megnyugtató kibontakozásnak sem látszanak még a szükséges mértékben és világosságban körvonalai. Ne felejtsük: világtörténeti, világgazdasági körülmények hozták meg a szabadság lehetőségét, de azt se felejtsük (újólag Márai Sándorra hivatkozom), hogy jókora a különbség a szabad és a felszabadított ember között. Nem bizonyos, hogy a felszabadított rabszolga (utalok a Rómában történt valami című regényre) szabad ember, legfeljebb olyan, mint akit felszabadítottak. A kelet-európai, kelet-közép-európai régió a XIX. században tapasztalta a jobbágyfelszabadítás következményeit. Az nemigen vitatható, hogy feltétlenül szükséges volt, már korábban meg kellett volna történnie. Csakhogy önmagában nem hozta meg a jobbágyok, a muzsikok szabadságát. Az 1980-as esztendők fordulatai roppant energiákat mozgattak meg, de nem eredményezhették minden téren a változásokat; a tudati-mentalitásbeli váltás részint hosszabb időt igényel, részint a demokratikus deficit kiegyenlítése nem kevés fáradozással, türelemmel és "neveléssel" jár. A valódi felszabadulás folyamatában azonban elkezdődött a várt szabadság kisajátítása, a saját részére a nagyobb, a másik részére a kisebb szabadság juttatása, eleinte akaratlanul, az idők folyamán bevallatlanul is egyre inkább akarattal. Miként a szabadságtól elszokottak, többen vélték, hogy a mások szabadságával a sajátjuk károsul. S bár messze múlt az az idő, amelyben a fortélyos félelem kölcsönössége irányította a lépéseket, a másik szabadságának a lehetőségekig való megrövidítése egyre finomabb (és egyben egyre durvább) formában nyilvánul meg. Nem a szabadság és szükségszerűség vélt, netán valódi összefüggéseinek elnyűtt téziséhez kell(ene) visszanyúlni; az azonban megfontolandó, jogosult-e bárki arra, hogy meghatározza, paragrafusokba foglalja, kit, kiket mennyi illet meg a szabadságból. Hogy az egyenlőknek kevesebb rész jár, mint az egyenlőbbeknek. Ami nem diktatúra, még nem bizonyosan demokrácia; aki nem a hagyományos szóhasználat szerint rab, még nem bizonyosan teljesen szabad. A polgári szabadságjogok gyakorlása természetes jog, ezek bármilyen korlátozásával sérül a szabadság, még akkor is, ha számos indokot lel az önjelölt "népboldogító" a személyek, a mások szabadságjogainak csorbítására. Az önismeret az ön-felszabadítással függ össze, a szabadságba belenövéssel, azzal ugyanis, hogy a személyiség nemcsak saját szabadságáért felelős. A szabadság a legtöbb, amit önmagának adhat az emberiség, írom ide szabadon idézve a költő gondolatát.
    A hiánylista még sokáig folytatható lenne. Például úgy, hogy végigmennénk a Tízparancsolaton, s szembesítenénk napjaink gyakorlatával. Dehát ezt szenvedjük el valamennyien hétköznapjainkban. Inkább abbahagyom ezeket a töredékes följegyzéseket, s visszautalok Márai Sándor 1939-es írására, az Érzékeny Magyarországra.

Fried István


és Az "és" kötőszó, mely szavakat, mondatokat kapcsol össze. Pl. Vörösmarty Előszó című versében: "Most tél van és csend és hó és halál". Manapság a kötőszavak és a töltelékszavak szerepét töltik be a durva szavak, kifejezések, mondatok az élőbeszédben, az irodalmi alkotásokban, a színházban, a televízióban. Pedig vigyázni kellene anyanyelvünkre, hisz "erős várunk a nyelv." (Kosztolányi)

Szekér Endre


esély Lehetőség arra, hogy mindannyian egyformán embernek hihessük magunkat; egyforma törvény szerint ítéljenek meg bennünket, akár jót, akár kihágást követünk el; egyként odaállhassunk a rajtvonalhoz, s ne hátrányból kelljen nekivágnunk a távnak; egyaránt vonatkozzanak ránk a kedvezmények és kötelességek; egyszer s mindenkorra megszabaduljunk a félelemtől, melyet a hatalmasok gátlástalansága és cinizmusa vált ki bennünk.
    Olykor nagyvonalúan adunk egy utolsót az ellenünk vétkezőnek; de mily hálátlan is az ember, szinte mindig vissza is él vele, s ezen oly mértékben elképedünk, hogy egy legeslegutolsót is felkínálunk, merthogy képtelenek vagyunk lenyelni a békát, hogy hiszékenységünket kihasználva, megint rászedtek bennünket. Különben miért járnánk négyévente szavazni?

Bálint Péter


esemény Az ~ek, ha vannak, de hát ez regény, kell lenniük ~eknek, egyre inkább elbizonytalaníthatnak. Elér-e a hős a szeretőjéhez a dűlőúton vagy mellbe szúrja támadója a megálmodott görbe késsel? Ha elér, egyedül találja-e imádottját vagy in flagranti találja valakivel. Vagy esetleg nem is lesz otthon, ezért visszafordul és a dáridóba invitálja támadóit. Körülöttük - körülöttük - zajlik az élet, választások kezdődnek, mesék érnek véget. Valaki a sarokból megkérdezi, kissé rekedten, kissé lökötten: "És mit tud felhozni a mentségére, János bácsi? A lőcsöt a szekerből, instállom" - válaszol a kérdezett, és a másik sarokból jól hallatszik ® Gogol eszelős röhögése.

Bogdán László


euronyelvi (fordítói norma) Egyre nagyobb szükség van a fordításra, s ezek a fordítások sokszor gyorsfordítások, "norma alatti" szövegek. Pedig a fordítás nagyon sokszor normateremtés is. Összevisszaság, rendezetlenség van az "euroterminológia" fordításában. A kialakuló magyar euronyelvben mind az intézménynevek, mind pedig az alapvető terminológiai megnevezések tarka változatossága figyelhető meg - ami végső soron az azonosítás, a megértés gátjává válhat. Pl. life long learning - élethosszig való tanulás, életfogytig való tanulás, egész életen át való tanulás, holtig való tanulás. Látható, hogy ez nem egyszerűen fordítói hiba, hanem a fordítók közötti megegyezés, norma hiányának a következménye.

Balázs Géza


Európa 1. Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták (Bajor Andor nyomán) 2. Észak az északiaké, Dél a délieké, Nyugat a nyugatiaké, Kelet a keletieké. Európa pereme Európa közepén található. (Józsa T. István nyomán)

Balla D. Károly


évelő növények Léda mindig váratlanul érkezett, és mindig kefélni akart. Sőt, azonnal. Ha módjában állt, nem sok akadályt gördített szándéka elé, ám akadtak kellemetlen percek. Éppen nő volt nála, vagy kettő is, egyszer meg a WC-lefolyó dugulás-mentesítése közben lepte meg, könyékig a szarban. De azért jól esett a férfinak, amikor a városi buszról leszállva átbaktatott a holdbéli tájra emlékeztető építkezési területen, át a kertvároson, majd a telepen enyhén kívül eső, gondjaira, pontosabban őrizetére bízott villa előtt friss kocsinyomokat talált. A konyhában, az asztalon két palack vörösbor, meg egy friss kígyóuborka várta. Tudta, Léda hamarosan visszatér, hoz még valami kaját, grillcsirkét vagy pizzát, és kezdődhet az éjszaka. Szeretkezés éhgyomorra, a zuhany alatt, meztelen vacsora, lepedőakrobatika hajnalig.
    Léda meggyőződése volt, hogy a nyers, sós uborka semlegesíti az alkohol ingersorvasztó hatását, de soha nem hagyatkozott a cucumis varázserejére - végzős medikaként egyéb praktikákat is ismert. Például egy helyet a férficomb belső felén, amelynek ingerlésével állítólag még a formalinba áztatott hulláknál is merevedést lehet előidézni. A férfi szeretett Lédával kefélni.

Ephemeria Silver


F


fekete lyuk A hiány legköltőibb attribútuma. A fekete lyuk olyan tér és olyan idő, amelyben nincs tér és nincs idő; az a valami, ami lényegét tekintve semmi. Az önmagába visszasemmisült önmaga. A fekete lyukban a Minden nincs és a Nincs van.

Balla D. Károly


Fekete tó Első pillantásra sivárnak látszó külvárosi udvar. Nem is ez, hanem a középen trónoló nagy farkaskutya állít meg. Sétáim közben, ha tehetem, egy-két szót szeretek váltani a kutyákkal. Megkérdezem tőlük, hogy vagytok, erre vagy vakkantanak valamit, vagy válaszra se érdemesítenek. Megszólítom ezt a farkaskutyát is, odasiet a kerítéshez, barátságosan figyel. Ekkor veszem észre közvetlenül a lába előtt a három tarkatollú kacsát. A kutya hozzám szaladtában szinte el is taposhatta volna őket, mégsem ijedtek meg, nem rebbentek szét, miért is, hiszen a kutya jó barátjuk, egy udvarban nőttek fel, szerethetik egymást. Legközelebb arrafelé sétálva már ismerősként üdvözlöm a házőrzőt, ő is engemet, szólítás nélkül siet a kerítéshez, kidugja az orrát, odanyújtom neki az ujjamat, megszagolja, megnyalja. Örvendünk egymásnak. Nekünk az emeleti lakásunkhoz nem tartozik udvar, se kutyánk, se macskánk, semmiféle teremtményünk nincs azon az egy szem pókocskán kívül, aki viszont teljes védelmet élvez...
    Hol vannak a barátaid? - kérdem a farkasbőrbe bújt kutyától, vakkant egyet, ami az ő nyelvén nem jelenthet mást, mint azt, hogy hát nem látod, ott tollászkodnak az udvar közepén. És csakugyan ott tollászkodnak. Aranybarna ruhájukon, bársonykék nyakravalójukon megcsillan a napsugár. Két jérce meg egy gácsér. (Mi odahaza a falunkban csak gácsernek hívtuk, é nélkül.)
    Olyan szépek, kedvesek, hogy nem tudom róluk levenni a szememet. Ha én lennék ennek az udvarnak a gazdája, csinálnék nekik kacsaúsztatót. Márcsak a gyönyörű látványért is, ahogy a kacsák fürödnek. Hát még amikor úsznak a vízen! Olyan az, mintha nem is a lábukkal eveznének, hanem egy abszolút hangtalan, vízalatti motor volna rájuk szerelve, s az siklatná őket. Ahogy így a vízen úsznak, az maga a fokozhatatlan csend. A meglehetősen kopár udvarnak nincs ugyan kacsaúsztatója, fekete tava sincs. Egyelőre kiskacsája se, csak a versike van, amely hangtalanul, a fokozhatatlan csend csengésével úszik be valahonnan az elnémult múlt vizéből: Kiskacsa fürdik Fekete tóban, Anyjához készül Lengyelországba...
    Legközelebb szunyókálás közben találom kacsáimat. Csőrüket a szárnyuk alá dugva, fél lábon állva álmodnak. Vajon miről? Amiről olykor jómagam? Gyerekkorom elvesztett Paradicsomáról? Ők arról a mesebeli Fekete tóról? Sietve elosonok a kerítés mellől, nehogy a farkaskutya, engem üldözve, öblös hangjával fölriassza őket gyönyörű álmukból.

Németh István


fele-falu Kerek ez a zsemle, nem fér a térképemre, ketté kéne vágni, úgy kell megpróbálni... Az hogy "éljen Garibaldi", így már nem talál a nóta végére. Na szóval azt, hogy fele falu, fele külföld, évtizedekkel ezelőtt láttuk egy film-burleszkben, Fernandel, Toto és elvált feleségük épületes történetében, ahol egyenesen a konyhán futott keresztül a határvonal. Most pedig ezt olvassuk a lapban: a szír-libanoni határon ott a kettévágott Adzser (nem kívánok egy lepedőnyi cikket idemásolni, még kivonatolni sem). Ez is benne van a homo sapiens szép nagy szapienciájában. Istenem, hát mások is, hát megint valahol? - kiált fel bennünk a lélek. Már akinek eszébe jut, hogy volt egy magyar falu is, így felébe vágva; a nagy Szovjetunió és Csehszlovákia felezte meg testvériesen. Amúgy útlevéllel annak idején legfennebb nagy kerülővel lehetett átutazni a falu másik felébe, a szögesdrótos határon át viszont lehetett kommunikálni: egy-egy jóhangú menyecske nótázásba fogott teknője fölé hajolva a kútnál, "híreket mondott", s odaát hallgatták, hogyaszongya, "Máté Marci jól nézd meg a menetit: holnapután nagynénédet temetik"... Rengeteg ősi népi státusmegoldás volt, eme manapság bevezetni próbált legújabb előtt.

Lászlóffy Aladár


felelősségérzet Amióta bevezették a felsőoktatásban a fejkvótát, s kénytelen vagyok minden hallgatót megfeleltre minősíteni, nehogy elveszítsem a kenyeremet, kételkedem, hogy fellelhető-e bennem; lelkiismereti gondjaim feltárása, némiképp arról győz meg, azért mégsem veszett ki belőlem teljesen.

Bálint Péter


felmérések, elméletek A magyar nyelvművelésnek vannak korszerű és maradandó meglátásai, elvei. Mint minden tudományterületen itt is természetes a vita, a változtatás. Már két évtizede elhangzott, hogy a szociolingvisztikai módszereket kellene, avagy lehetne alkalmazni a nyelvművelésben. Magam egy évtizede a nyelvpolitika, nyelvtervezés, nyelvstratégia, nyelvművelés és nyelvvédelem többszintűségét, feladatainak egymásra vonatkoztatását szorgalmazom. Az ehhez vezető úton nagyon sok szolgálatot tettek az 1990-es évek és napjaink sokszor heves és indulatokat sem nélkülöző vitái. A nyelvművelő, nyelvi-kulturális tevékenység láthatóan megváltozott, megújult - és föltehető, hogy ez a folyamat folytatódik. Biztos, hogy a nyelvi kultúra ápolásának különböző szintjein sem nélkülözhetjük a Panek Zoltán által megfogalmazott bölcsességet: "Anyanyelvünket csak együtt tudhatjuk jól."

Balázs Géza


Férfiak Nem tudom, Lászlóffy Ali kortárs erdélyi költőnk ír-e szócikket a hiány-
lexikonba? Nem tudom, elírom-e előle tárgyát. ( ® az "abonyi kettő", ® fele-falu, ® könnnnnnybe lábad, ® taposóakták, ® "kettős kötődés" II.)
   Azt tudom, hogy van egy igen kedves versem, Ő írta, Lászlóffy Aladár. Tudom kívülről, tudom megjelenése óta. A rendszerváltás sem változtatott aktualitásán. Az ezredforduló sem. Többek között arról szól ez a vers, hogy a jellem, az erény mily romlandó. De lám, a szó maradandó.
    Hadd másolom ide a verset:

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.
E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.
Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,
s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.
Húsz és harminc között hányan rohadtak el.
Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.
Kiszállok menet közben a kortársi liftből,
velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.
Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút
fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva
vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos
bársonydobozában, de hát
sokan rohadnak el húsz és harminc között,
mert esős a nyár, mert száraz a nyár,
mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,
mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,
mert egy leckét sosem felejtenek el,
mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,
mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.

    Közben halljátok a belső hangot, ahogy mormolom magamban mondatait, mint a nagyszemű eső a háztetőn, úgy kopognak e mondatok. És körülnézel, nézel barátaidra, keresnéd helyed a világban, és azt látod, hogy nicsak, hányan vetettek lapulva ágyat egy kitüntetés összkomfortos bársonydobozában. Hívod őket, emeletenként és évszakonként állsz meg a "kortársi lifttel", de magad vagy, mondod magadnak. Mindenkinek dolga van, mindenkinek indoka és kifogása van, mert esős a nyár, mert száraz a nyár.
    Mert kijött nekik, mert nem jött ki nekik. Mert éppen emlékeznek, mert épp elfelednek.
    Nekem a töretlen gerincek hiányoznak, a töretlen akarat, az egykori elszánás hiányzik. Nekem a férfiak hiányoznak. És a nők.

Pintér Lajos


figyelem A gyermektől a jó ötvenesekig, hatvanasakig mintha mind hiperaktivitásban szenvednénk. Ideges nyugtalanság hajszol át egyik pillanatból a másikba. Mert mindent egyszerre akarunk megszerezni, elsajátítani. Megenni. Fölfalni. Elemészteni. Megtapasztalni. Szüntelen mozgásban lenni. Folyton fokozódó sebességgel. Pörögni. Áttörni és betörni. Fel- és előretörni. 1000 %-osan égni-élni. Végtelen versenyben a világgal, önmagunkkal. E szakadatlan törtetésben azonban nem érinthetjük, csak a felületeket. Száz és ezer oldalnyi levél, üzenet, hirdetés és ajánlás, ajánlkozás, rábeszélő ravaszkodás, kérés, kérvény, jelentés, összefoglaló, kivonat és a kivonat kivonata vár naponta? Már előre tudod, a szöveg harmada, fele, kétharmada ámítás. Jelentéstelen betűhalmaz. Megtanultad hát egyetlen pillantással szelektálni a lényegtelent és kiemelni azt az egyetlen sort, mondatot, amely által eldől a levél, az üzenet, a hirdetés, az ajánlás, az ajánlkozás, rábeszélő ravaszkodás, kérés, kérvény, jelentés, összefoglaló, a kivonat és a kivonat kivonatának a sorsa. Eldől a sorsod is. Olvasnál regényt? Költeményt? Olvasnád a művet? A címnél azonban oly ritkán jutsz tovább. Mert figyelni kellene. Befelé. S ® csendben lenni. Hosszan, tartósan egyetlen dologra összpontosítani. Mélyre ásni. Belül kerülni idegen, sértetlen világokon. Ki tud itt még mögé gondolni látszatoknak? A sorok között olvasás fogalma szinte üres játék a szavakkal számunkra is. Eljön (eljött?) az ideje annak, hogy egy újságcikk értelmezése is meghaladja az olvasói képességeket? ( ® megértés) Már csak az erős impulzusok érintenek meg. Csak a vihar robaja. A fenyegetés vicsorítása. Világomlások kápráztató fény- és fülsiketítő hangeffektusai. A mértéktelen ordítozás. Mindenből csak az, ami aránytalan, ami túlságos. S ha már aránytalan, legyen aránytalanul rossz, gyenge, gonosz. Ha már túlságos, legyen túlságosan kegyetlen, az sem baj, ha fáj, öl, megaláz, lerombol. Mert mínuszokból, tagadásokból, tiltakozásokból sosem elég a túlontúl soknál kevesebb. Vigyázz, mert megtörténhet veled: a hiperaktivitás végkifejleteként (annak épp ellenhatásaként) rád szakadó depressziódba süppedve ülsz a forgatagban bambán bámulva, mint süketszobában a néma hallgatag, és nem veszed észre azt sem, körülötted felrobbant, porig égett a világ.

Dobozi Eszter


filológia Hát ezügyben is lehet valakinek hiányérzete? Sajnos igen. Nem valamiféle szakmai sovinizmus íratja le velem, hogy az irodalomtudomány ezen területének már jó ideje nincs különösebb becsülete, s így aztán nagyon kevesen művelik. Pedig a szövegek hitelessége, az egyes változatok vizsgálata, a velük kapcsolatos életrajzi háttér, a művelődéstörténelmi körülmények ismerete mind-mind fontos lehet a hiteles szöveg értelmezéséhez.
    Szemléletes példa mindehhez a körkérdés nyitó mondatának idézete: "e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka". Az Eszmélet egyik változatának nevezett sorok megleptek, pedig meglehetősen otthonosnak tudom magamat az életműben. Magát a verset gimnazista korom óta ismerem, a versmondás szintjén is, s tudok a töredékes előzményekről. De bennem csak a végleges szöveg élt: "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat mint a kocka". Még az első kritikai kiadás sem tudott arról a kéziratról, amelyik a körkérdést nyitó változatot tartalmazza, az csak az 1984-es második kritikai kiadásban található meg, szükségszerűen jegyzetként.
    Az Eszmélet a huszadik század egyik alapműve, minden vele kapcsolatos információ fontos a szakmai vizsgálódás számára. Ugyanakkor olyan rendkívülien, kényesen tudatos költő esetében, amilyen József Attila volt, nem lehet véletlennek tekinteni a formálódó, az akár már szinte kész szöveg módosítását. A véletlen inkább az, hogy ez a kézirat fennmaradt. E két - s a rá következő három sor szövegének módosítása az alkotói műhelybe is bepillantást enged: miként formálódnak a gondolatok és a poétikai-nyelvi eszközök.
    Aligha nevezhető mellékesnek, hogy a föld vagy a lelkek minősülnek léhának és locskának. Egy személytelenebb és elvontabb közlés - "ilyen a világ" - válik közvetlenül az emberekre vonatkoztatottá. A jelzők korántsem dicsérőek, de nem is vérlázítóan bántóak. Van bennük valamennyi játékosság, s ezt a hármassá váló alliteráció csak fokozza. Fontos a szorongva keresek felváltása az ingyen keresek kifejezéssel. A szorongás képzete ugyan ebben az egész versszakban, az egész versben, sőt az egész 1933-mal kezdődő életműszakaszban meghatározó, a végleges szövegben azonban ennek viszonylag egyértelmű egzisztenciális magyarázata van. A nélkülözés versszakbeli képei így nemcsak azt fejezik ki, hogy nincs jövedelme a költőnek, hanem azt is, hogy dolgozó, alkotó ember, aki nem kapja meg munkájának semmi ellenértékét. A bizonyosság keresése így magával a költői alkotómunkával is azonosul, a lehető legtömörebb ars poetica ez: a költemény bizonyosságkeresés.
    József Attila hiányként élhette meg 1934-ben, hogy léha, locska lelkek közt kell léteznie. Az emberiség azonban mindig ilyen volt, ma is az, mi is odasorolódunk, hol jobban, hol kevésbé a lelkeknek ebbe a seregébe. Olykor még az a művész, tudós is, aki egyébként - a lényeget tekintve - ma is ingyen keresi a bizonyosságot.

Vasy Géza


filozófia I. Adjuk össze és osszuk el kettővel a végeredményt: Kafka és Wittgenstein. Mindkettejüknél a valós élet elemei, de ott is, emitt is az elméleti igény, sőt. Filozófia lehetősége amatőröknek ma.
    Ki tudja, mi hiányzik, miért érzem én, nem érzed te, érzi ő, vegyesen fogjuk fel mi, ellenzitek ti, vallják ők. Egy-egy hiánynak is csak a (halvány) igazát, még csak ennyit is. Készülő könyvem (ld. fentebbi cím, még visszatérünk) egyelőre, jó egy évig, négy évszakon át tehát, nem is sejthető, biztos nem betűs sorrendiség. Hát itt akkor, ha előmunkálatokat végzek is, nem idézek... bár nyilván megkönnyítem, a (talán részleteiben Forrás-hasábokon is majd látható) Nagyobb Utat.
    Kezdjük
   a. Alapok. Vannak-e? Honnét kezdődnek? Milyen jellegűek? Történetiek, eredetünktől fogva foghatók? Önkényesek? Anyagiak? Lelkiek? Megújulók? Akkor miért alapok...
   b. Becslés. Vészes, hogy a "becsülés"-sel összevétődik, gyakorlatilag. Láthatnád: "érték".
   c. Csodálkozunk-e még: "ccc"?
   d. Dolgok. Elvégzendők, tárgyak; szerencsétlen előfordulás egy rosszul értett német kifejezésben: "az...egy dolog". Nem, a "das ist eine Sache", sajnos annyi csak, hogy az az egyik dolog, és van a másik dolog is. Ergo, ha így mondjuk, mint mai divatunk, felértékelünk valamit netán, ami nem is igazi dolog, csak az egyik valami (és kiderül majd, tényleges dolog-e vagy sem).
   e. Elemi. Evidens? Nem bonyolult, tömören önmagában-való, önmagában álló? A hülye is tudja? Az biztos, elemi dolgokkal hülyére venni senkit sem lehet, tehát a visszakövetkeztető feladványok szellemében azt kell mondanunk, valami elemi dolog előtt kellett, hogy álljon a hülye, elemiségekkel nem lehet hülyíteni, legföljebb már primitivizált dolgokkal. (Ld. előző szócikkünket, ide nagyon vág.)
   f. Filozófia. Lásd Wittgenstein-Kafka. Az amatőr, mint majd jómagam (talán), nem építhet fel rendszert. Ahogyan bizonyos festészeti-költészeti-stb. technikai tudás is kell a festészethez, költészethez... De a "stb."-hez? Íme, a filozófia!
   g. Nekem a G-string, elemien. Az alig öltözék. (Hölgyeken.)
   h. Halk H. Tehát nem "némaH". Ez csacska, a néma H. Magyarul nincs. Francia, olasz etc. dolog. Szép Ernőnél, de ezt már írtam másutt, a halk H-val "való" egyre lélegzés van, s egyre pontatlanul, idézem magam is. Ergo hadd higgyetek, hívek, héma (néma) a há, hem halk, naná.
   i. Megoldhatatlan: a pont az í-n. Így ejtjük. A pont az i-n? Erőltetett. A pontosság erőltetett?
    Egy rajz ehhez:
    A kör négyszögesülése.
    A "kb. apoteózisa" (megdicsőülése).
   j. Jé...!? Csodálkozunk-e még így?
   k Ld. fentebb, a "kb." Egyben köb is, ergo lehetne a gömb hasábosulása, de ez nem elemi (ld. elemi), csak hülyítés. De a "kb." nem vicc, tényleg áll.
    (Ld. ami eldől, nem áll - másutt volt már)
   l. Itt igen fontos: ld. Lásd. Nem lényeges a tegezés kérdése, you és egyebek, mégis: ki látja? ki lássa? valakinek mondjuk ezt? vagy a személy, ld. sz., személytelenedik? Nem is kell személy, ha "ld." alapon mennek a dolgok? (Kompjuter, internet etc. Áldás - de ellenese is vagyok.)
   m. Mmmm...etc. A legszebb angolszász hangcsoport. Csudára lehet mondani. Magyarul: magyarul, magyarán. De mi van úgy? Épp ha oly nagyon "magyarán"? Nekem bonyolult. Országok szerint nézem az embereket. Sajnos. Így éltem meg a dolgokat. Nem jugoszláviai, romániai stb. honoráriumok szerint, és ma sem úgy élek. Bonyolult (de a b.-nél ezt kihagytuk).
   n. Természetesen az ismeretlen, az akármi, a végtelen és tetszés szerinti hatvány "n".
   o. A legtökéletesebb betű. De kezdjük ki! Az ovális, a tojás:
    az oválisban így egy alvó, fejét szárnya alá dugó madár is látható, sőt, ahogy a madár a tojásban... Érdekesebb, mint a kavics-elemi "o". Az "o": MocDonolds, Formo Ogy, polotoko (már ahol).
   p. Inkább "pí". Disznóságok. De nézzünk egy igazi p-s szót: "passer domesticus", házi veréb, latin, nem jó: "philosophy", nem jó, angol. Petőfi, ez magyarul van.
   r. Rádiusz. Róma. Rigolya. R...elakadok.
   s. Szintén szép betű. Szinte satu. De elszaladtunk.
   t Az én nevem kezdőbetűje. Sírkőben (szárán a d teste a hant):
   u. Nem örök visszatérés. Unalom. Hosszan: út. Patkó. Ugocsa (vármegye, mozi).
   v. Megint egy u-elvű betű. Hanem hát nekünk, ismétlem, nem a betűk kellettek volna, hanem fogalmak. Kategóriák. (Vannak-e ma elemien kategóriáink? Elveink? Gyűjtőfogalmaink a paraktikumiakon, atavisztikusakon túl? Itt-ott ki-ki a másikát vádolja az "atavisztikus"-sal. A. Kezdhetnénk újra, mondhatnánk B.-t.)
    z. Megint egy ide-oda, cikázás, zrikázás. Győzött végleg a nyelv, ha csak betűinek erejével is. Ha a nagy A-val kezdeném, nem is tudom:
    kis kunyhó,
    kalyiba lenne!

Tandori Dezső


filozófia II. A magyar irodalom (versben, prózában, drámában, esszében), néhány kivételtől eltekintve, gondolatilag elég szegény. Ez a leginkább szembetűnő tulajdonsága, ha a nyugat-európaival, orosszal, távol-keletivel (indiai, kínai), perzsával összehasonlítjuk. Ez a különbség 1990 óta még föltűnőbb, hiszen manapság már nem volna akadálya, hogy versek, novellák, regények, drámák, esszék az emberiség nagy bölcseleti kérdéseire is megkíséreljenek a maguk eszközeivel válaszolni. Az etikai, filozófiai, teológiai, természettudományos értékek jelenlegi alakulásában és zűrzavarában az írás művészeinek is jó volna idáig merészkedni a tudatnak arról az ösztönös, féléber szintjéről, ahol most tartózkodnak. Szabadon írhatunk az istenfogalom sokféle értelmezéséről, az ember származásáról, a kozmosz keletkezéséről, vallások közti különbségekről, és arról is: mi a szellemi meg az anyagi viszonya a létegészben, teremtettségben vagy teremtetlenségben? Miért nem tesszük?

Tornai József


fordítói norma ® euronyelvi ~

Balázs Géza


független média Nem létezik Magyarországon politikailag független és objektív napi- és hetilap. Ezt a rendszerváltás és ránk zúduló szabadság egyik legnagyobb hiányosságának érzem.
    Azt tapasztalom, hogy a lapok részrehajlóan írnak. Persze összehasonlíthatatlanul jobb az, ha minden lap más és más hovatartozás szerint manipulálhat, mintsem volt az a rendszerváltás előtt, amikor egyszerre kellett ugyanazt hazudni. Azonban ez a sokszólamú hazugság-özön, amit lehet nevezni dezinformálásnak, tálalásnak, szelektálásnak, torzításnak, manipulálásnak, hamis kiemelésnek vagy egyenrangúsírásnak is, nem nyugtat meg. Ugyanis ami egyik újságban hazugságként (manipulálás stb.) jelenik meg, azt a másik újságban megjelent hazugság még nem oltja ki, hanem a hazugság mennyiséget csak tovább növeli.
    Mindez persze nem jelenti azt, hogy a lapok kizárólag hazugságokat írnának, hogy a lapokat nem kell elolvasni, mert úgyis manipulálnak. A baj az, hogy a lapok és olvasóik elhiszik és elhitetik magukról azt, hogy a véleményük, a "tényfeltárásuk" maga a valóság. Nem az szerepel a kiadói oldalon, hogy ennek vagy annak a pártnak, ideológiának, egyháznak, gazdasági érdekcsoportnak a lapja vagy "rész-lapja", teszem azt kormánylap vagy kormányváltó lap, hanem az, hogy egy mindezektől független, mértékadó, kizárólag a történésekre figyelő, tényeken alapuló lap.

Csapody Tamás


fürdetés A feleségemnek kifejezett fürdetéstudata van. ® víz Amint estefelé végre folyni kezd a víz a csapból, azonnal megfürdeti a családját.

Balla D. Károly


G


Gogol ... a másik sarokból jól hallatszik ~ eszelős röhögése. Vagy mégis az ördög röhög a sötét sarokból?
    Ha mégis Gogol, akkor jól van. Ő az itteni szótárírók egyik fontos ősmintája, akinek bizonyos történeteiben minden káprázat, semmi megfogható nincsen, csak a szent és sérthetetlen hivatal nyomasztó jelenléte érződik, még a végeérhetetlen dáridózás alatt is. Kinevethetjük és kinevettethetjük a Gonoszt, ámde mindebbe bele is őrülhetünk, nem bírván elviselni, hogy a nem létező gonosz is nevet. Baljós vihogása ki/e/s erdélyi hiánylexikonunk kiiktathatatlan, állandó háttérzenéje lesz, s ha ez mégis regény, akkor a dűlőútról nem egykori támadóihoz tér vissza a hős, hanem a szavakhoz, a hívószavakra rímelő anekdotákhoz, történetszilánkokhoz, mert helynek ahol vagyunk igen-igen bizonytalan a léte, történelmében és történeteiben is minden ® álom, hazugság, káprázat és csalás. ® gyalázat

Bogdán László


gondolkodás Hiánya - különösen a megfontolt jelzővel együtt - igen gyakori jelenség. Így sokan például nincsenek is, mert nem teljesítik a "gondolkodom, tehát vagyok" szólás kritériumát.

Csatári Bálint


GY


gyalázat ~ magától értetődően, így is érheti a hőst. Másodszor is rátámadhatnak a rablók, mondjuk, s ezúttal nem kerülheti el a görbe késsel való utolsó találkozást. De az is lehet, észreveszi a holdfényben feléje settenkedő árnyakat, vagy a kés vagy valamelyik rabló szeme is megvillanhat egy pillanatra, de ez - ennyi éppen elég. Ha egyebet nem itt az ember - még ha hős is vagy csak akkor igazán megtanulja, hogyan lehet elkerülni az éppen esedékes gyalázatot. Hogyan lehet túlélőnek lenni ebben a puszta és kopár történetben? ® hasonlóságok

Bogdán László


gyerekkor Egész gyerekkorom magányosan telt. Egyedül bóklásztam vagy ücsörögtem a fűben, egy faágon, vagy a patak partján a vizet nézve. Anyám megkérdezte néha, mit csináltam, és hogy nem unatkoztam-e. Soha nem jutott eszembe, hogy ez unalmas lenne, vagy hiányozna nekem valami vagy valaki. Talán csak később alakul ki ez az érzés bennünk, amikor e szó jelentését felfogtuk, megértettük már. Hiányoztam neked, kérdezi például a kamaszlány a fiút. Némi habozás után a várt, de rövid választ adja.

Jász Attila


gyökér 1. Gyökértelen vagyok, mint a zászló nyele. (Horváth Elemér nyomán) 2. Gyökerek? Miféle gyökerek? Nekem szárnyam van. (Ismeretlen forrásból)

Balla D. Károly


gyufa Puccos, csupatükör, csupaneon áruház, háromszor annyi eladó, mint bámészkodó. Két összevillanó szempár, ismerősök talán. Igen, tizenöt éve nem találkoztak már. Istenem, de jó, hogy látlak benneteket! A gyerekosztályról egyenként szivárog elő feleség, fiú, a neje, a kisunoka. Három határ és egy háború állt közöttük.
    Hogy vagytok?
    Olvaslak gyakran, eljut hozzánk a Szép Lap.
    Most is sietünk, tudod anyám...
    Én is tudok a megjelent könyveidről.
    Felment az emeletre, hátha talál valami kedvére való olvasólámpát. Vészesen romlott a szeme. Aztán a csemegeosztályon vett egy csomag cigarettát. A visszajáró fejében kínált ~t a pénztárnál hagyta.

Ephemeria Silver


H


hagyomány Akkor szoktunk a hagyományról beszélni, amikor vagy túl sok van belőle, vagy amikor hiányát szenvedjük. Ebben a tekintetben a hagyományt akár a fürdővíz hőmérsékletéhez is hasonlíthatnánk: ha éppen megfelelő, nem törődünk vele, de ha vagy hideg, vagy forró, akkor lázasan csavargatni kezdjük a keverőcsapot. A fürdővízzel azonban sokkal kényelmesebb helyzetben vagyunk, semmint a hagyományokkal, mert egyrészt magunk állíthatjuk be olyan melegségűre, amilyenre szeretnénk, másrészt pedig nincs tudomásunk arról, hogy a szomszéd éppen milyet szeret és kever magának. A hagyomány kérdése így hát inkább a kollektív fürdőzéshez áll közelebb, ahhoz az alkalomhoz, amikor sokadmagunkkal ülünk egy medencében, és vagy éppen megfelelőnek találjuk a közös vizet, vagy pedig úgy érezzük, híja van melegségből vagy hidegségből. Jó esetben több medence is van a fürdőben, ha az egyikben fázunk, átmegyünk a másikba, ha ott meg elönt a forróság, akkor egy harmadikba. Megfelelő mennyiségű medence megléte esetén bizonyosan megtaláljuk a magunk számára legmegfelelőbbet. Ebben a medencében csupa magunkhoz hasonló ízlésű embert találunk, azokat, akiknek a hőérzékenysége, melegigénye, fázékonysága pontosan a mienkkel azonos, így valószínűleg szóba is elegyedünk velük, megbeszéljük, milyen jó kis medence ez a mienk, milyen remek a víz, mi épp így szeretjük, nem igaz? Igen ám, de valamilyen rejtélyes okból nem elégedünk meg a magunk medencéjének a dicséretével, hanem elrettenve mesélni kezdünk a többiről. "Voltál a hidegben? Hát az valami szörnyű! Miféle emberek lehetnek, akik ott úszkálnak!?" Szó szót követ, és előbb-utóbb arra a következtetésre jutunk, nincs rendjén, hogy itt másféle medencék is vannak, belátásra kellene bírni az abban lubickolókat, megértetni velük, hogy csak a mi medencénk hőmérséklete az egészséges, az üdvözítő, és akik másféle vizekhez ragaszkodnak, azok megsértik a fürdő szellemét, idegen szokásokat követnek, nagyjából és egészében gazemberek és árulók. Követelni kezdjük, hogy saját emberünket nevezzék ki fürdőmesternek, olyan megbízható és elkötelezett valakit, aki minden medencébe a mi vizünket engedi. - A ® kárpátaljai magyar irodalom egyetlen langyos vizű medencéből áll, így a választási lehetőség permanens hiányát legfeljebb azzal enyhíthetik a fürdőzni kívánkozók, hogy vagy a gőzölgő befolyó csap, vagy a túlfolyóluk közelébe húzódnak. ® fürdetés

Balla D. Károly


hálaadás Úgyis mint tized a kapott javakból, az adományok feletti öröm részének visszajuttatása Ahhoz, akitől jönnek.
    Próbál az ember hálát adni, de sosem elég. Hálát a hóporcukros vagy épp teltbarna földekért, amelyeken keresztülvisz a busz a fővárosba befelé. Hálát a mező kellős közepén álldogáló két fáért, az egyik, a magas jegenyenyár, nagyapám, a másik, a kicsi, tömzsi hársfa, nagyanyám lett egy versben. Kis szigeten állnak ott, ki tudja, miért nem vágták ki őket, hogyhogy nincsenek útban, mikor kevésbé szemet szúró dolgok is rendre útban lesznek valakinek.
    Hálát azért, ami harmincéves koromra adatott, a családért, a barátokért, az öreg Skodáért, a kis házért, a falunkért, a munkáért, valahogy olyan naivan, mint egy Karinthy-képzelte Szabolcska-versben. Mert hiányzik a hála, mikor pöffeteg módra bosszankodik az ember, miért nem jött be ez vagy az, miért fizetik alul a munkát, miért, hogy néha egyik betegség a másiknak adja a kilincset, miért bicsaklik ki a bokám, miért nem találom a papírok között az épp szükségeset, miért kell adminisztrációval vesződni, számlát írni, adatlapokat kitölteni, ezernyi ingyen felkérésnek megfelelni. A hála azért, hogy végül is semmiben sincs hiányunk, s ha van, hát épp csak annyi, hogy el ne "szálljunk", hogy kelljen két kézzel csinálni ezt-azt, polcot, szekrényt, mosogatást, takarítást, hogy megfogható közelben legyenek a dolgok, hogy érintsen a tapintásuk érdessége vagy simasága, hogy olykor megüssenek, megsebezzenek, s érezhessük, hol a határ, hol a vége. Épp csak annyi, hogy olykor pénzszűkébe kerüljünk, versenyt fussunk a számlákkal, utalásokkal, garasokkal, s mindig a legszükségesebb jöjjön be, mégpedig ne a mi mértékünk szerinti legszükségesebb.

Lackfi János


halál I. A halál annak az összesített hiánynak a tudomásulvétele, amelynek részei már az életben is jelen voltak.

Balla D. Károly


halál II. Úgy döntöttem, addig nem halok meg, amíg városomban hiányoznak azok a temetkezési lehetőségek, amelyek megfelelnek elvárásaimnak. Mindenképpen szeretném elkerülni, hogy oszló tetemem a nyirkos földbe kerüljön, így meg kell várom, amíg Ungváron mód nyílik a hamvasztásra és arra, hogy hamvaimat a levegőben szórják szét - mert hát attól is irtózom, hogy látogatható sírhelyem legyen. Amilyen lassan kapnak nálunk lábra a nyugati civilizációban bevett szokások, lehet, hogy hosszú életű leszek a földön.

Balla D. Károly


hálózattalanság Azt látom, hogy azok a versenyképesek és előbb vagy többször, illetőleg majdnem mindig nyerők, akik hálózatba születnek vagy hálózatokba tömörülnek. Beleszületni valamilyen hálózatba, azaz kapcsolati rendszerbe, nem érdem, de abban maradni szinte szükségszerűség. Benne maradni sem érdem, de már kikerülni onnan, súlyos döntés kérdése, amit megtenni szinte lehetetlen. Beleszületni egy történelmi egyházi közegbe annyit tesz, mint egy nemzeti és nemzetközi hálózatba belekerülni, amely a bölcsőtől a sírig és jóval azon túl is meghatározza az illető értékét, helyét, előremenetelét. Ha valakinek sikerül egy nemzetközi networkbe szocializálódni és egyszerre több hálózatba is beleszületni, majd élete, döntései, munkája révén újabbakba belenőni, akkor egész biztosan nem lesz az illető elveszett ember, tehetségétől függetlenül. Rettentően nehéz nem hálózatban élni. A közösség meghatározza hovatartozásaink sorát. Szocializál, identitást, hitet, világnézetet, morált, politikai gondolkodást ad. A kapottak mentén éljük le életünket vagy úgy, hogy benne maradunk, vagy úgy, hogy hadakozunk vele egy fél vagy egy teljes életen keresztül. Ha az egyik beleszületési adottságból kimászunk valahogy, akkor következik a másik.

Csapody Tamás


"hamuszín egek" Leírtam néhány címszót, néhány fogalmat. De nem tudok választani, hogy melyiket emeljem be a Forrás 2002-es hiányszótárába.
    Talán éppen ezt? A hiányok közötti választásképtelenséget, mint univerzális hiányt?
    A mérvadó szellemek - messzebbre ne nézzünk vissza - Hegel óta, Kant óta, Blake, Baudelaire, Flaubert, Dosztojevszkij, Berzsenyi, Vörösmarty óta úgy kezdik vallomásaikat, hogy felsorolják hiánylistájukat.
    Minden század szellemi embere, művésze keresi a nyelvet, hogy új fogalmakat találjon, amelyekkel kifejezheti kora hiányait.
    Sokszor leírjuk: az ezredfordulónak, az előző korszakokkal szemben, nincs átfogó korszelleme, az információáradatban elhomályosodik a metafizikai horizontja, ami azzal jár, hogy eltűnik a múltja, viszonyíthatatlan, hamis a jelene, nem a valóságos időben, hanem a manipulált másolatvilágban járunk.
    A hiány, az ezredforduló létstruktúrája.
    Ebben élünk, ebben dolgozunk. Számomra a kettő ugyanazt jelenti.
    Ezt a létszerkezetet "dekonstruálva", mindenekelőtt az (ön)reflexivitás hiánya ötlik a szemünkbe, továbbá az események (önmagunk eseményei) iránti érzékenység elveszítése.
    A korszak egyik legmegragadóbb regénye Saramago műve, az, amelyiknek a látomásvilágában az ő félszigete leszakad a kontinensről, és az önfelszámolásba merül alá. Erre azért emlékeztetek, mert éveink egyik története, hogy régiónk is mintha leválna a történelem nagy, virtuális kontinenséről, és miközben gazdasági-katonai tekintetben közeledik hozzá, államformációjának mechanizmusa, mentális állapota távolodik tőle.
    Egy ideje szünet nélkül emlegetjük, hogy hová vezet a történelemből való tanulás hiánya. Az ájtatos hamissághoz.
    Tegnap a Kossuth Rádió Húsvét-köszöntőjében Pilinszky Jánost idézték: "És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ."
   Szép...
    De az idézés, így: önkényes.
    A Harmadnapon első szakasza (a költő keresztény hite szerint) a sorok szétszakíthatatlanságában, kisajátíthatatlanságában, így hangzik:

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

    A tavaszköszöntő, a feltámadás ünnep, a bárhol sötétlő, bármilyen nemzetiségű, vallású, bőrszínű ember ravensbrückjének hamuszín ege alatt zúg föl. A Költő mementója csonka, a strófa egybentartottsága nélkül.
    Negyvennégy éve jártam Ravensbrückben. Tizenhárom évvel az után álltam meg a krematórium előtt - kemencéjének nyílása nem volt nagyobb egy pékség kemencéjének ajtajánál -, hogy használták. A Láger mellett a mesterséges tóban fehér hattyúk úsztak.
    Hamuszín február volt. A hattyúk reszkettek a vízben. Ez marad az ezredforduló hiányainak formája?
    A Költő verse első két sorának leszakadása a verskontinensről, elmerülése a bármilyen szenvedésnek hátatfordító, ájtatos emlékezethiányban, (ön)reflexivitás-hiányban, hétköznapjaink élménye.
    A botrány akkor sem enyhül, ha fogalmakat, nyelvet találunk rá. Az író mégis keresi a megnevezéseket. Megküzd értük.
    Elégedettségem oka, hogy a mindennapjaim ebben a küzdelemben telnek. ® Pilinszky I.

Sándor Iván


hangzásbeli hiány A magyar nyelv hangzásvilágában gazdag, azt is mondhatjuk: zenei, de változatosabb, zeneibb lehetne, ha a statisztikailag megterhelt nyílt e hangok mellett használnánk a nyelvjárások és regionális köznyelvek nagy részében ma is elevenen élő zárt e hangot. Eddig probléma volt a zárt e hangok "kodifikálása": ugyanis vitatható, hogy egyes esetekben melyik is a legelterjedtebb zárt e hang. Ez a kodifikációs munka a magyar nyelvtani esetekben, valamint a legfontosabb közszavakban és nevekben mára a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Stratégiai Kutatások Programjának eredményeként megtörtént (Buvári Márta: Kiejtési szótár és útmutató 15 magánhangzóval. Bárczi Géza Értékőrző Kiejtési Alapítvány, Budapest, 2001). Bár a nyelvikultúra-ápolásban éppen a szépkiejtési versenyek terjednek ki a legnagyobb körre (az általános iskolától az egyetemig), s ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kodály Zoltán elindította mozgalom, a hangzáskultúra kutatásának, művelésének és ápolásának a fontosságára továbbra is fel kell hívni a figyelmet. Különösen akkor, amikor a logopédusok arra figyelmeztetnek: egyre több a beszédhiba.

Balázs Géza


hasonlóságok ~ persze mindég vannak. Az írók másik ősmintája, Borges egy helyen idézi Mallarmét, aki szerint: "a világon minden azért történik, hogy végül egy könyvben majd megírásra kerüljön."
   Ugyancsak a vak argentin látnok álmodik egy bábeli könyvtárról, amelyben csak katalógusok segítségével lehet eligazodni. A számtalan katalógus közt pedig a katalógusok katalógusa tájékoztathat. Az éberek világa egy és közös - mondja körülbelül Hérakleitosz az idők elején -, az álomvilága mindenkinek egyéni. Egy népszerű kazár tollnok álomvadászokról értekezik, akik a történelmi fejlődés egy bizonyos pontján tűnnek fel és behatolnak egy másik ember álmaiba. Tanulságos a magyarázat is: "Bizonyára megfigyelted, hogy az ember, mielőtt elaludna, az ébrenlét és az álom kettős hatalmában a Föld vonzerejével igyekszik összhangba kerülni. Gondolatai ilyenkor kiszabadulnak a Föld vonzásából, egyenes arányban azzal az erővel, amelynek révén a Föld vonzereje fokozottabb mértékben hat a testre. Abban a pillanatban a gondolatok és a világ közötti gát porózussá lesz, amely úgy engedi át a gondolatokat, miként a hármas rosta. Ebben a röpke pillanatban, amikor a hideg a legkönnyebben hatol be az emberi testbe, a gondolatai kirajzanak belőle, és különösebb erőfeszítés nélkül olvashatókká válnak. Azok, akik figyelik az álomba merülőt, gyakorlat nélkül is megfejthetik, amit abban a pillanatban gondol, és azt is, hogy kire vonatkoznak ezek a gondolatok." Még szerencse, hogy Orwell gondolatrendőrei nem voltak egyúttal pavici álomvadászok is, de abban a kísérteties körforgásban, amiben élünk - egyelőre ennyit az autentikus létezésről, mifelénk egy autópálya autentikus vonalvezetése is nehezen valósítható meg, nemhogy az emberi sorsoké - mindez démonikus jóslatként is fölfogható, hiszen Borges valahol le is írja, amit elképzelünk, bármikor meg is történhet.
    Hol a határ?
    A határt, számomra legalábbis régóta az ® idézetek jelentik.

Bogdán László


határon túli magyar nyelvváltozatok művelése A határon túli magyar nyelvváltozatok leírása, a nyelvi kapcsolatok kutatása jó ütemben folyik. Ez a munka nagyon fontos. Elfogadható tény, hogy a határon túli magyar nyelvváltozatokban vannak a helyi adottságokból fakadó helyi jelenségek (kontaktusváltozatok). A határon túli, a regionális változatok és a közös köznyelv viszony-meghatározásának hiánya tűnik fel: az egymásra figyelés, az egymáshoz igazodás hiánya. Példamutató kivétel a Magyar helyesírási szótár (1999), amely néhány szót fölvett a határon túli magyar nyelvváltozatokból. A készülő új értelmező szótár ugyancsak tartalmaz majd határon túli magyar szavakat, kifejezéseket. Tudatosítani kell, hogy a határon túli magyar nyelvváltozatok archaikusabbak, ezért nagyon sok másutt is föleleveníthető értéket hordoznak. Ne feledjük azt sem, hogy a határon túli magyar nyelvváltozatokban ma is folyamatosan teremtődnek nyelvi értékek: ezeknek a közös köznyelvbe való átvitele ugyancsak példamutató lenne (pl. várakozóhely - parkolóhely, belépő - papucs).

Balázs Géza


hatékonyság. Akkor megfelelő, ha a munka eredménye arányos a ráfordítással (Munka, idő, energia, pénz).

György Lajos


hatvanas Amikor januárban megkaptam a körlevelet, még néhány nap hiányzott ahhoz, hogy betöltsem hatvanadik életévemet, azaz hatvanas lehessek. Úgy gondolom, a legtöbb ember nem türelmetlenül szokott várakozni erre az évfordulóra, hiszen ennyi idősen már nem annyira siettetni, sokkal inkább visszaforgatni szeretnénk az időt. Én mégis vártam a hiányzó napok lepergését, mert hatvan évet leélni viszonylagos épségben és egészségben, a huszadik századból átlépve, kisebb csodának is tekinthető. Meg aztán jónéhány éve azt olvastam, tudós statisztikákon alapuló közleményben, hogy annak a magyarországi férfinak, aki infarktus, agyvérzés, szívbetegség nélkül megéri ezt a kort, annak kifejezetten megnövekednek az életesélyei, kevésbé veszélyeztetett. Van ebben valami meglepő is, hiszen minél idősebb az ember, annál halálközelibb a léte, a közmondás azt tartja, hogy hatvan fele hazafele, dehát ez a bölcsesség nagyon régi időkbe nyúlik vissza, azóta többet tudnak az orvosok, megnövekedett az élettartam. Szóval, mire írom ezt a szöveget, hatvanas lettem, s úgy döntöttem, hogy élni fogok a szó többértelműségével, s most tíz évig hatvan évesnek fogom tartani magam. A hatvanas ugyanis azt is jelenti, hogy éppen hatvan éves valaki, s azt is, hogy a hatvanas éveiben jár. S az a tíz év, ami most hiányzik a hetvenhez, bizony nem kelt bennem hiányérzetet. "Ej, ráérünk arra még!"
    A hatvanas szónak az értelmező szótár tíz melléknévi és öt főnévi jelentését különbözteti meg. Engem az előbbi után most még egy foglalkoztat, s azzal kapcsolatban bizony feloldhatatlan a hiányérzetem. Egy ezredforduló kilátópontjáról hatvanas évek előttünk is, mögöttünk is vannak. Az előttünk álló számomra elérhetetlen: 120 évesen a világ néhány legidősebb embere közé tartozhatnék, addigra gyermekeim is a dédszülő-kor sűrűjében járnak majd, unokáim is nagyszülők lesznek. Sokat nem tudhatok, legfeljebb sejthetek arról a majdani világról. Nagy László üzenetét kissé módosítva, a feltételességet felszólítóvá alakítva annyit kívánhatok: legyen emberi arca utódainknak akkor is.
    A huszadik században azonban volt szerencsém végigélni a hatvanas éveket. Hiányoznak-e? Igen? Nem? - Nincs egyértelmű válasz. 1960-ban érettségiztem. 1971-ben tanársegéd voltam a bölcsészkaron, s megszületett második fiam. A hatvanas évek: az ifjúságom. S az visszaemlékezve mindig szebb szokott lenni még valóságos szépségénél is. Egyetemistának lenni, diplomát, majd jó munkahelyet szerezni, családot alapítani, örülni a feleségnek, a gyerekeknek mind szép és jó dolog. Hiányoznának tehát a hatvanas évek? Nem ennyire egyértelmű a dolog. Sem személyes életsorsomban, sem a magyar társadaloméban. Először is: diktatúra volt. Proletárdiktatúrának nevezték, bár egy szűk pártelit Moszkvából irányított diktatúrája volt ez. Igaz ugyan, hogy éppen a hatvanas évek során látványosan javult a helyzet, engedett a szigor. Engem például szembedicsértek a bölcsészkari felvételi vizsgán, s fel is vettek, majd augusztus végén arról értesítettek, hogy a döntést felülvizsgálták és nemlegessé változtatták. Indoklás nélkül "kizártak" tehát 1960-ban anélkül, hogy egyetlen napot is járhattam volna az egyetemre. Az ok természetesen politikai: rossz volt a káderlapom, s erről bizony nem írtam az önéletrajzomban. Szegény édesapám mérnökként hivatásos katonatiszt volt 1939 és 1952 között, akkor leszerelték, egy évig munkahelye sem volt. 1956-ban pedig a tervezőintézetben, ahol dolgozott, beválasztották a forradalmi bizottságba. S a korabeli felfogás szerint "egy ilyen ember" gyermeke nem lehet pedagógus, nem lehet rábízni a jövő nemzedékek nevelését. Az évtized közepére mégis bölcsészhallgató lehettem, sőt a végzés után bennmaradhattam az egyetemen.
    A hatvanas éveknek vitathatatlanul volt lendülete. Lezárultakor nem tíz, de legalább húszévnyire volt az ország 1960-tól. Ám ez nem azt jelentette, hogy nagyon jó a helyzet, hanem inkább csak azt, hogy az 1948-ban megakasztott, felszámolt viszonylagos demokráciát néhány fontos szempontból sikerült felidézni. Már nem tombolt, de a háttérbe húzódva azért létezett a terror. Már szabad volt szót ejteni a hazai társadalom néhány komoly gondjáról, keresve a "szocialista" kibontakozást. De ne feledjük azt se, hogy a hatvanas évek közepéig nagyon sok mű nem jelenhetett meg. Ez volt a sorsa például Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc verseskönyveinek. Vagyis a politika azért mindenbe beleszólt - bizony a hetvenes meg a nyolcvanas években is. Így azokban az években rendre olyasminek örültünk a mindennapi és a szellemi életben is, ami korábban tilos, lehetetlen volt, de ami amúgy a normális társadalmakban magától értetődő. A magyar társadalom a negyvenes és ötvenes évek tapasztalatai után tehát annak örült, hogy általában már mindig lehet kenyeret kapni, hogy már háromféle cipő közül választhat, hogy olykor külföldre utazhat (nyugatra csak háromévente, ha megbízható vagy közömbös esetleges kinnmaradása), hogy néha már amerikai filmet is játszanak a mozik, hogy lassan minden író megjelenhet. Vagyis a dinamizmus a mélyponthoz képest mutatkozott oly nagyszerűnek.
    Bizony mindezt elfeledi, aki visszavágyódik ebbe a korszakba, amikor három forint volt a kenyér - s persze egy-kétezer forint a havi fizetés. Nekem legalábbis nem hiányzik a hatvanas évek magyarországi helyzete. Ami hiányzik, ami hiányozhatna: az megtörtént, tehát megvan: a személyes ifjúkor. S bármilyen gyakran szólal meg a belső hang: de jó volna huszonévesnek lenni! - tudván tudom, hogy ez ma volna jó!

Vasy Géza


haza Ha a kárpátaljai magyar költő azt írja, hogy "haza" - akkor a tényleges haza hiányára gondol. Szótárában ez a fogalom a hontalanság metaforája.

Balla D. Károly


"Haza a magasban" I. A minden-mindegy véghatárára értem. Nyolc éve nem "politizálok". Megfogadtam, hogy nyolcvanadik életévem után nem dugom darázsfészekbe a fejem. Itt, a minden-mindegy véghatárán, ha visszagondolok, élettapasztalatom megtanított rá, hogy sem béke, sem boldogság nem lesz a Földön attól, hogy az utolsó papot felakasztják az utolsó kommunista belére, az utolsó koronás királyt felakasztják az utolsó királygyilkos belére, az utolsó Elnököt felakasztják az utolsó, atombombát nyelt mozlim fundamentalista belére
    ilyen és hasonló, múltbeli/jövőbeli kijelentéseim után, melyekkel jól eljátszottam a becsületemet, nyugodtan mondhatok akármit, szavamat viaszdugóval bedugott fülek és fülig húzódó karikatúra-mosoly fogadja; annál is inkább, mivel a régi leszerepeltek helyett újra vannak Szent Teheneink, és valahányszor Budapestre látogatok, mindig is eszembe jut a Bunte Kuh - hogy Nietzsche Zaratusztrája is a Tarka Tehén Városából indult fel hegyeibe1 (valójában a svájci Engadinra, ahol "a distancia pátoszával" végigtekintve rajta, az alatta nyüzsgő termitáriumon elgondolkozott), mondom, megint vannak ilyen tarka tehén-szerű, szentebbnél szentebb Szent Teheneink. Adatott nekünk eredeti, istenáldotta tehetség, mondanivalóját mohón faljuk, és szinte érezzük, amint pábulumával raktársejtjeink gazdagodnak. Adatott nekünk másmilyen is, lévén, hogy olyik Szent Tehén a "vendégszövegekből" él, és műveiben a kimagasló legragyogóbb részek éppen a vendégszövegek (természetesen posztmodern módra jól elúsztatva, szerző megjelölése nélkül). És adattak nekünk még antul is szentebb Szent Tehenek, kiknek irodalmi rangsorolása váltig vitatott, megkérdőjelezett. Egyőjüket, egy Költőfejedelem-Trónkövetelőt kritikusa, egy elpimaszodott Lézengő Ritter, "jámbor kóklernek" merte nevezni; vakmerőségébe belehalt
    magam is jobban tenném, ha vigyáznék a nyelvemre - hátha engem is kinyír a ti-tokzatos Gyors Böllérkések Éjszakája, ami a magyar irodalomkritika. S hogy ez milyen - mert olyan -, azt Lengyel Balázs Ki találkozik önmagával?2 című remekül össze-gereblyézett könyvéből tudom. A cím maga is trouvaille, idézet Gottfried Benntől, és közel háromszáz oldala a tanulmányok, emlékezések, naplójegyzetek foglalata.
    Ha egy asztrofizikust megbíznának azzal, hogy adjon hű, kimerítő portrét egy na-gyon távoli, nekünk ismeretlen csillagvilágról, akkor ez a másik, másmilyen univerzum Balázsnak ebben a gyűjteményes kötetében plasztikusan kiábrázolódik. A multiverzumok sokaságából ez az univerzum a magyar irodalom lepergett fél évszázada, a mágneses csillagtér erővonalai, taszítások-vonzások, "fekete lyukak"; féltékenységek, lökdösődések, hatalmi harcok, és persze, a dolgok fulcruma és leglényege: a viaskodás a szörnyeteg Góliáttal, a pártállammal,amennyit belőle kikóstoltam Rákosiék alatt, és amit csak a biztos távolból, messziről figyelhettem: a "puháját", Kádárék alatt, az nekem, megélve-utánaolvasva mindenhogyan traumatikus élmény, életem (egyik) nagy traumája; mondhatni éveken át egyébbel sem foglalkoztam, mint hogy kiheverjem. Elgörgő aszteroidái közt zuzakodva és ismerkedve ezzel a mini-univerzummal, a könyv olvastán elfog a klausztrofóbia érzése, olykor a Föld Szelleme szólal meg bennem: "Nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág"
    a magyar irodalomban a Politikai Korrektséghez ("PK") hozzátartozik, evidens és nem szorul igazolásra, hogy aki nem a költészetet tartja annak az Orákulumnak, amelyen át Schopenhauer Akarata a Tuba Mirum halottámasztó hangján megnyilatkozik, és "magyar-idegen" tematikáját onnan szedi, ami a hun-magyar histórián túl a világtörténelem - az "nem a mi kutyánk kölyke", és színre-szagra gyanús, pedig mennyi mindent megtettem, hogy visszaigazítsam reflexeimet a magyar irodalom szoros értelemben vett "századaira", százados reflexeire -, a délibábos áltörténelemre, a műeposzokra, a "lángoszlopokra", majd a lángoszlopok alkonyára. Meg hogy trombitaizmaim redefiniálva, ábrázatom felöltse ama kívánatos turániságot; vagyis meg-próbáltam báránybőrt húzni magamra, de attól csak ugyanaz a toportyánféreg maradok. Ha itt most az olvasó legyintene és egy sóhajjal abbahagyná, nagyon kérem, ne legyintsen, ne hagyja abba egy sóhajjal; mert itt következik a java
    Igor Sztravinszkij 1962-ben hazalátogatott a néhai Szovjetunióba (ami neki Szent Oroszország volt és maradt). A repülőtéren - pápák és zeneszerző-fejedelmek ősi szokása szerint - lekuporodott és megcsókolta a földet (respektíve a kifutópálya cementjét). Igaz, volt szűkkörű ünnepi fogadás a tiszteletére, még Hruscsov is magához engedte; találkozhatott a pártállam zenei életének bojárjaival-hetmanjaival
    utána hazatakarodott
    hogy Sztravinszkijt, a Tavaszszentelő, a Csirkefogó Életútja, az Ödipusz zeneszerzőjét visszafogadták volna? Veszeketett fenét. Jószerével mindmáig ignorálják (már amennyire lehet, hogy semmibevétele ne legyen botrányos és a Nyugatnak szembetűnő), alig-alig játsszák, kihullott az orosz ember zenei tudatából; a szócikk az új orosz enciklopédiákban róla - holt betű
    ne értsenek félre, ne gondolják, hogy csupán azért, mert fél évszázadot a szibarita Nyugaton éltem, már mindjárt vakondtúrásnak nézem a Himaláját: nem vagyok, nem lehetek tisztában igazán azzal, hogy milyen volt a Hóhér Házában élni, a pártállam hatalmaskodásával egy fedél alatt megmaradni, parancsainak ímmel-ámmal eleget tenni, titkos félállásban fióknak írni a megjelenés minden reménye nélkül; emberdaráló börtöngépezetén keresztüldarálódni, és végezetre modus vivendit találni vele, mert "eszi, nem eszi, nem kap mást"
    tovább megyek. Hüledezve olvastam olyan kiváló és élvonalbeli írók önéletírásában, amilyen Székely János, Panek Zoltán (volt, míg élt), de még más jelesek feljegyzéseiben is, azt a dühkitörésszerű keserves legorombítást/kirohanást, azoknak, akik valaha a jövőben felhánytorgatnák nekik, hogy amaz "átkos", cudar időkben, kénytelen-kelletlen együttműködtek a pártállammal: mi volna azon szégyellnivaló? Rákényszerültek, szuronnyal a hátukban és rettegve, hogy kiesik szájukból a falat. Családos emberek; a gyerekeiknek tartoztak ezzel. Milliószámra tették: így lett a nemzet a pártállam bűnsegédi bűnrészese, cinkosa; hányattatásaira, idegőrlő "konszolidációjára" ma már az is büszkén gondol, aki a mindent bearanyozó messzeségből már képtelen melengetni gyűlölségét és Kádár Jánosban Második Deák Ferencet káprázik
    még élénken emlékezetemben él egy telefon-szóváltás, amikor egy ("államiból" vedlett) könyvkiadó kriptokádárista vezérigazgatója - már jóval a hatalomváltás után - a fejemre olvasta, hogy ne merjek sandamészáros módjára lecsapni a kádárscsina ke-gyeletes emlékeire, ne próbáljam támadni az oratio obliqua alattomos írói fogásával, életidegen - "magyar-idegen" meséimben a Múltat. Mert "az is mi vagyunk": a legkevesebb, amit elvárhatnak tőlem, hogy "tisztelem a megpróbáltatások hősi, tisztakezű embereit és mindazokat, akik a pártállamban a lehetőségeket a Jóra fordították, a nép nemzeti üdvére és javára". Ha nem tudnám, hát vegyem tudomásul. Hogy "a mi ifjú-ságunkról ez a kívülálló hang lepereg"
    nos, nálam ugyan nyitott kapukat dönget. Nemhiába bélyegzett szemtől szembe Márai Sándor "Kádár-ügynöknek", amiért recenzióimmal a Kádár-korszak irodalmát "legitimizálom", és "ennek az együttműködő bandának" rangot, jó lelkiismeretet adok. Rettegve az ismeretlentől, nem jószántamból, a biztos, harmadik hosszú börtönbüntetés elől szöktem idegenbe: a Nyugat (balos) Jókodói csupán a revizionista, "megigazult" kommunisták elengedéséért szálltak síkra, a nemkommunistákat a börtönökben még vállrándításra sem érdemesítették. De megbántottságában mind a tízmillió nem tarthatott velem, egy nemzet nem mehet neki az elaknásított határzárnak, bele a vakvilágba - a Kádár-nosztalgiások Igazoló Bizottsága előtt állva, hadd iktassam ide egyik régi versemet, amely azokról szól, akik ott maradtak, ahol voltak, ott élték le életüket - a Hóhér Házában -

mindenki ott élt a Hóhér Házában
kezére járt neki szorgoskodott
kosztkvártélyról végtére s igazában
Ő Hóhér Urasága gondoskodott

s most? napja öröme a besározhatnék
a neve légió a szennye áradat
hogy szennyétől illetetlen nem marad név
s a sárdobáló magáról kapar sarat

sár az életcélja sár - az életeleme
a szenny szemüvegén nem látja másban
a nemest a jót: ott folyjon ki a szeme
ahol van! csak ő az igaz makulátlan

...De mit tehet a bíró - hóhérszűkében
ha nem divat a bitó s drága a kötél?
ki bűnös a vámon majd lakol a réven:
ivadék az ezeríziglen-bűnökér'

mi élők ki nem várjuk ennek a végét
patakzik a sok szó a zokszó sok a vád
ésde mindenik - fene a mindenségét
a piszok fajzatának - megjátssza magát3

    Hadd szusszanjak itt; szusszanj te is, Nyájas Olvasóm. Utána hadd folytatom, Shakespeare-rel: "more in sorrow than in anger". Van sovinizmus, amely vagy beszűkült vagy beszűkülésre van ítélve - avagy a százados, szervülten megújuló beszűkülés a struktúrájához hozzátartozik. Ilyen az orosz ultra-sovinizmus. "Sztravinszkij ébresztése"?! Történtek rá kísérletek; mind kudarcot vallott. Szolzsenyicin? A vagyona tartja víz fölött. Nem szívesen vesznek róla tudomást. Nem meghatározó jelenség, pedig még az emigrációban annak ígérkezett. A magyar irodalmi nacionalizmus? Hát tágranyitottnak éppenséggel az sem mondható. Sokáig nem volt beszűkült, de most beszűkülőfélben van, nyájas-ridegen elutasító, az angol protestánsok megbélyegző gunyormottója szerint "once a catholic always a catholic" - aki egyszer pápista volt, az végig az marad. Magyarra forgatva: kutyából nem lesz szalonna. Ennek az érvényét egyre inkább kiterjeszti az ország, a média, a közhangulat ránk, "emigránsokra", azokra, akik "idegenben" éltünk vagy élünk. Van, akit nem istápolnak, van, akit a művi felejtés tölcsére felé söpörnek, hogy nyelje el, van, akit nyájas-ridegen elutasítnak; s ugyanakkor van olyan szerencsés, akit oda-odamutatnak, pofafürdőre, egy-egy kurta zengzet, tévékukucs, vers, alkalmi karcolat erejéig.
    A Lyukasóra januári számában Fábián László, az Új Magyarország volt főszer-kesztője Értékrend és Demokrácia címmel értő elemzését adja a mai magyar szellemi életnek. Ugyanebben a számban Szakonyi Károly is hozzászól a témához; rendkívül meleghangú, mindeneket elsimító, békülékeny, joviális írásában; és nicsak-nicsak - egy-két kitételén megakad a szemem. Ízelítőül:
    "Emigrációban nem születtek remekművek"
    Erre - mint remekmű-írásra még véletlenül sem merészkedő szerző - ugyan mit is mondhatnék.
    (1) Jómagam már a fiatal, vagy fiatalnak mondható Szakonyi Károly leleményes, rutinos színdarabjaira és rádiójátékaira régestelen-régen felfigyeltem.4 De tízet egy ellen - mit is mondok: mérget veszek rá -, hogy Karcsi sem az én írásaimat, sem "emigráns" társaim termését nemigen forgatta haszonnal/haszontalanul, sem azért, hogy tájékozódjék e "Mesze Idegenbe szakadt" ágrólszakadtak irodalmi munkásságáról, sem akkor, amikor "remekmű"-felfedező körútjai során becserkészre az emigráció irodalmi berkeit: nem az ő célterülete
    (2) el tudok képzelni egy másmilyen Szakonyi Károlyt, aki valamely politikai kalamajka következtében, nagy kénytelenségből fél életét, teszem, Párizsban tölti (töltötte volt légyen). Hogy írt/nem írt volna "remekműnek" minősülő színpadi csudákat, nem tudom; de hogy nagyon másképp, másmilyen színpadi játékokat írt volna, az napnál világosabb. Kötve hiszem, negyven színdarabom közül, amennyit összeírtam, valamelyiknek csupán a címét is, kapásból, hogy idézni tudná
    (3) Szakonyinak az a megérzése, hogy "emigrációban nem születhet remekmű", emlékeztet Könyves Kálmán királyunk közismert mondására - "boszorkányokról, amelyek nincsenek, szó ne tétessék" (mármint olyanokról, akik seprűnyélen, a levegőégen szálldosnak - a Malév járatain hazaszállongókról nem is beszélve)
    ám a magyar irodalomkritika máig az ő megérzésére fajzik: nem annyira Res Pub-lica, mint inkább Rest Publica. Hogyha a Kádárscsina negyvenéves televényében gyökeredző literátor/literátrix történelmi regényt ír, és teszem, az "Athenás-béli", ókori görögségből veszi tárgyát, vagy Theodora és Jusztinianósz Bizáncát idézi fel, szép számmal akad méltatója, és irodalmi visszhangja nem marad el. Ha viszont valaki "emigrációban", Iulianósz Aposztatáról ír regényt (és be is fejezi, nem úgy, mint Kosztolányi, akinek ugyanebbe beletört a bicskája) -, nem segít rajta, hogy kétkötetes változatban van magakelletős, szép honi kiadása is: csak annyi, mintha egy ronda pőcsiklégy nekikoppanna a Nagy Magyar franciaablaknak5
    most nem arról akarok szólni, hogy minden nagyon nagy irodalom, akár a francia, akár az angol, akár a spanyol, eleve olyan, mint a hörcsöglelkű Dovre Véne: "elég ön-magának"; mert önmagában is roppant paraméterű, kiteljesedett entelekheia. Hanem arról, hogy ezeknek a nagy irodalmaknak a nacionalista/soviniszta érzékenysége minimális, vagy olyanja egyáltalán nincs
    hogy Lawrence Durrell élete javát külfödön töltötte, és utolsó regényeit Franciaor-szágban, Nîmes melletti tuszkulánumában írta - ez a tény az angol olvasótáborban nem kelt ellenérzést, kutya se törődik vele
    hogy Anthony Burgess (aki félkézzel zeneszerző, de kétkézi író és olyan tehetség, polihisztori ismerettároló és akkora életmű, hogy tíz Márai kitelnék belőle) - Olaszországban élt és írt. "Emigrációja" nem szól ellene, mondhatni nem baszik egy öltést sem
    hogy Paul Claudel, mint francia külügyér, végiglakta a bolygó nagy diplomáciai állomáshelyeit, és hazájában kevesebbet élt, mint küldöldön (és/de ugyanez mondható el a franciák egyik legnagyobb költőjéről, Saint-John Perse-ről6) - ha tudná is, melyik francia olvasó törődnék vele?
    senki sem mondja nekik: nem élnek "itthon", nincsenek benn az összképben, nincs keresnivalójuk az "országimázsban", nem tartoznak a francia/angol/spanyol irodalom korpuszához
    ó - nem mondom, hogy vasseprűvel sepernek bennünket kifele; nem azért, mert rajtunk, mint "emigránsokon", nem fogott Ötvenhat otthoni amnéziája, s ezért ezt nem érdemelnénk; hanem azért, mert mint "emigránsokat" erre sem érdemesítenek
    ha jól értelmezem a körös- körül rámszegződő megrovó tekinteteket, változatlanul áll és érvényesül a "lenini vasfegyelem" - hogy emigránsnak remekművet írni még álmában sem szabad (megszívlelhette volna dublini dácsájában Kabdebó Tamás, minekelőtte Duna-trilógiájába belefogott)
    vegyük olybá, hogy a remeklés puszta megkísérlése már maga: Hivatalból Üldözendő Cselekmény? Akik ezt megkísérelték Kanadában, az Egyesült Államokban, elszórtan az európai szórványokban is, és egyikük-másikuk, tán a legtehetségesebbje, az elhullott virágjában, elvitte valami halálos kór - mint Zend Róbertet7 Torontóban, aki ha megél, "egyívású" lehetett volna Kovács András Ferenccel: nyelvi leleményessége megejtő, pesszimizmusa túltesz Petri György életundorán. Vagy itt van (volt) teszem Keszei István,8 a párizsi clochard, aki Baka Pista ellenpárja lehetett volna, ha megél
    nem mintha mondókámnak a végére értem volna. Keserveink felpanaszolásának summája csak az, hogy rajtunk, Irgalmatlan Heimarmené akaratából mindközönségesen külföldön élőkön, legyünk bár mégolyton-magyarok, levethetetlenül, kiheverhetetlenül ott a szégyenbélyeg; homlokunkra sütve, mint valaha latin időkben a szökött rabszolgára, ha utolérte és izzó vasával homlokára égette a fugitivarius
   és mi valamennyien ilyen "utolértek" vagyunk. A seb begyógyulhat, de a heg ottmarad és váltig leolvasható
    Emigráns
    Hogy ennek végét vethetnénk-e, s van-e valami remediuma; vagy ez a Rendelés, hogy a szégyenbélyeg homlokunkon maradjon - nem tudom. És ez a felelet a feladott kérdésre: számomra ez hiányzik, nekem ez az a "hiánycikk", amelyet a magyar irodalom szupermárketjein hiába kerestem, hogy beleturkáljak. Nem találtam rá
    ... mert Ő tette, ezt tette velünk Heimarmené, az Irgalmatlan. Ahogyan Nikokreón ciprusi zsarnok elraboltatta és embermozsárban törette az izgága Filozófust
    de ő, Anaxarkhósz, a csontja-tördelő rézsúlykók alatt is mindegyre csak azt kiáltotta:
    - Törd csak, tördeld csontjaimat, zúzz agyon, Nikokreón, hiába minden: Anaxar-khószod nincs rézmozsaradban: már az ÚrZeusszal lakozik!
    No de hagyjuk a lila prózát, a henye példálódzást. Mivel kezdtem? Azzal kezdtem, hogy "hazabeszélek". A szó egyértelműen kétértelmű
    hazabeszélek; úgy is, mint az ún. "emigráció" (Nikokreón embermozsarában miszlikre zúzott, külföldön rekedt) magyarnak-maradott írók fogadatlan prókátora; és úgy is, mint aki kíváncsian várja, hogy amikor - illendőképp megfelségezve - az "emigráns" a Haza udvarlására járul, hogy van-e füle a hallásra: meghallja-e a Haza.

Határ Győző

    1 "Ím-ígyen szóla Zaratusztra. És azonkoron a Városban múlatott, a'mely Tarka Tehénnek neveztetik vala". (Zaratusztra beszédei: A Három Változásról).
   2. Kiadta a Széphalom Könyvműhely. Bp. 2001.
    3. H. Gy.: A Karkasszban. 325. o. Littera Nova, pp. 668. Bp. 2000.
    4. lásd: Új Látóhatár, 1979. Kötetben, in: H. Gy.: Irodalomtörténet; Lakatos István válogatása. Tevan Kiadó, 1991.
    5. lásd: H. Gy.: Köpönyeg sors (Juliannósz Ifjúsága) I - II. Életünk Kiadó, Szombathely (hasonmáskiadvány a londoni első kiadás alapján, a magam szedésében).
     Olvasható/kinyomtatható in toto a világ-hálón; lásd a Digitális Akadémia honlapját - www.irodalmiakademia.hu
    6. lásd: Saint-John Perse: Bóják. Vas István kiváló fordításában. Európa Könyvkiadó, Bp. 1969.
    7. "Eléletálmosodtam / Halálaludni vágyom / Lefödfeketülnék / Befutakaróznám // Nyolcévtizedóra múlva / Reggelanyaméhből / Újjászülébrednék / Holnapéletemre" (etc.) az Esthajnal Csillog stanzáiból, Magyar Joyce-i Versműhelysorozat. in: Nyugati Magyar Költők antológiája 1980. EPMSz, Bern.
    8. "Írásjegyeim, kézjegyem a papíron, lábam forró jegyei a földön. Lábjegyeim nem unalmas lábjegyzetek! Csak azért rovom Európa agytekervénynél is tekervényesebb, rejtelmes utcáit, hogy lépteim rováírással rótt aláírása is tanúsítsa, hogy porból lett, porrá omló lényem mindent aláír, ami valaha is a föld porába íródott. Ami valaha is a mélyében és a felszínén megtörténhetett". (Aláírás). In: ugyanott


"Haza a magasban" II. (Illyés Gyula) Ez a haza, az eszményi haza is hiányzik még.

Szekér Endre


Haza a magasban, de hol? A "hiány" értelmezése, a "bizonyosság keresése" nem visz-e óhatatlanul is olyan ingoványos, vagy ha úgy tetszik, partomlásos területre, amellyel nem szívesen néz szembe az ember, amelynek boncolgatása a szenvedés és fájdalom anatómiájához vezethet: mert rádöbbenünk, hogy személyes, családi, és közösségi életünk már önmagában is nem más, mint egy hiánylista, és kimondva, kimondhatatlanul is, a teljesség keresésének hiábavalóságával szembesít. A "hiány" már önmagában is a teljesség elérhetetlenségének szinonimája. Adódik egy másik kérdés is, hogy a "hiányt" esztétikai-, az elérhetetlen eszmei örök szépség imperatívuszaként, vagy egyszerű filozófiai kategóriaként értelmezzem - ami nem teljes, az hiányos. Fölmerült bennem az is, amit írok, nem lesz-e a kisebbségi lét tarthatatlanságának látlelete, gondolat-rózsafüzére épp a kisebbségi léthelyzetből adódóan, hogy az a "hiány", amit értelmezni szeretnék, már önmagában értelmezhetetlen, mert paradox és elfogadhatatlan, mert a kisebbségi lét már önmagában is hiány?! Az Ön kérdése, főszerkesztő úr, számomra nagyon komoly "játék", amelyet ez idáig még nem tettek fel nekem, éppen ezért igyekszem tőlem telhetően a legkomolyabban válaszolni, s ez számomra csak az önmeghatározással kezdődhet, s tartok attól, hogy elvezet, elvezethet a két világháború közti erdélyi ideológiai vitához, a "gyöngy és homok", a "gyöngykagyló", vagy ami még rosszabb, egy újabb "nem lehet" vagy "lehet, mert kell" értelmezéshez. A felkérés - gondolom - az "írónak" szól, de én akarva- akaratlanul is "kisebbségi magyar író vagyok", s már ez a meghatározás, ahogy az előbb már fejtegettem, a szellemi teljességigény lehetetlenségét tükrözi, mert létezésem, meghatározó élményeim, helyzettudatom parciális, még akkor is, ha része vagyok az "egyetemes magyar nemzetnek". Mielőtt eljátszanék a gondolattal, esetleg sajnáltatnám magamat - sosem voltam főfoglalkozású író: milyen lehettem volna? -, tudom, a helyzetem a befogadás szempontjából is más, nem azonos a kisebbségben élő angol, német, francia vagy spanyol író helyzetével, akik mögött még "otthontalanságban, hontalanságban" is határoktól függetlenül - mindkét fogalomra a későbbiekben visszatérek - mégiscsak egy világnyelv határtalansága és védőburka feszül, de tagadhatatlanul jobb, mint egy ír vagy zsidó íróé, akinek az "anyanyelve" lehet angol vagy magyar, ukrán, román, viszont múltjának "kódjai", emlékei, nem, vagy csak részben azonosak a körülötte élő többséggel, "anyanyelvén" ír, de egy másik nép emlékezetével a szívében. Fokozhatnám persze tovább is, mert a Székelyföldön élek, helyzetem bizonyos szempontokból jobb, mint egy Temesváron vagy Bukarestben alkotó magyar írónak. "Otthon, a könyveim közt, emlékeimben és lelkemben magyar vagyok" - mondhatná, s mondja is társam az otthontalanságban, és részben igaza is van, de hogyha az "otthon" a "haza" anonimája, akkor nyilvánvaló, egyik a másik nélkül a "teljesség" hiányát tükrözi. Tehát, ha elfogadom, hogy az Ön kérdése a kisebbségben élő írónak szól, akkor válaszom is az adott helyzetben értelmezhető, még akkor is, hogyha elfogadom az egységes magyar irodalom tényét, mert író voltom legfontosabb meghatározója a hazátlanság és a helyzettudat. Meg is fordíthatnám a sorrendet, író voltomat már eleve meghatározza a helyzettudatom s a haza hiánya, annak minden pozitív és negatív vetületével. Mivel azonban helyzettudatomat is különböző tények, összetevők összessége határozza meg, akkor úgy határozhatnám meg önmagamat, a személyes Én összetevőit: egy falusi születésű, a társadalom alsóbb (nem minősítő jelző) kategóriáit megjárt (bánya, gyár) és mégis értelmiségi ember vagyok, amelyet csak színezhet, hogy író vagyok, aki viszont mint ilyen, nem volt főállású soha. Többnyire "alulnézetből" próbáltam megfogalmazni a "világ dolgaiból" a rám eső részt, sorsközösséget vállalva azokkal, akikkel együtt éltem - élek. Azt is mondhatnám, személyes sorsom szinte soha nemérdekelt (többször hívtak pártfőiskolára, nem mentem el), csak a közösség, vagy ha úgy tetszik, a népem sorsa, annak örömei - ha voltak -, bánatai. Persze ezzel együtt és ennek ellenére - nem érték és nem többlet - magyar vagyok, neveltetésem és kultúrám szerint, ennek a népnek a "teljes jogú"? tagja. Magyarságom, mert egy székely-magyar faluban születtem, amely körül száz, vagy bizonyos irányokban 200-250 kilométer körzetben csak a közösségem, tehát népem tagjai éltek, adott volt, a családban, az utcán nem kérdőjelezte meg senki, olyan természetes egy értelműséggel voltam magyar, ahogy fű a fű, csillag a csillag, azonosságomat a közösséggel nem csak a bölcső dal, népdal, magyar nóta, magyar tánc, viselet - gyermekkoromban még divat a székely ruha - határozta meg, az utca is, a falu és a legközelebbi városok is. A személyes Én és a kollektív Én harmóniáját úgy tűnt, látszatra nem kérdőjelezi meg senki, semmi, magyarságomat "érzelmileg" a teljesség igényével élhettem, de csak "látszólag", mert mint már említettem, ha az otthon a haza anonimája - és ebben a két fogalom harmóniája a legfontosabb (lehet valaki a Hazában is otthontalan), de nem lehet otthon egy olyan hazában, ahol s amely már születésed pillanatától megkérdőjelezi "léted". Magyar léted - tegyük hozzá - nem a családban, még csak nem is az utcán, a HIVATALBAN. A kérdőjel persze lehet csak egy ékezet is (Márai ® ékezet II.), már születésed pillanatában, de nem csak, elsinkófálják neved: a Sándor helyett Alexandrut írnak, a László helyett Vasilet és ez folytatódik ott és akkor, ahogy a hatalommal érintkezésbe kerülsz, a himnusz nem a te himnuszod, a zászló nem a te zászlód, az országvezetés, amelyet legtöbbször még dícsőíteni is kell, nem a te népedből vétetett, a történelem, amit tanulni kell, s ahol "barbárnak" neveznek téged - nem a tied, a szülőfölded, ahol csak magyarok élnek, "ősi román föld", miközben a hatalom is látja és tudja, látjuk és tudjuk, látom és tudom, hogy az örökölt erdélyi építészeti jegyek a gótika és a barokk jegyében fogantak. Meghatározó élményem tehát Trianon és a főhatalomváltás, annak minden következményével, hiányával és többletével: Trianon és a Haza hiánya. A Trianon okozta sebet, nem lehet begyógyítani, orvosolni, feledni, mert én nekem nem választott országom ez az ország, nem választott szülőföldem a szülőföldem, itt születtem, itt születtek őseim - őseim talán alapítói is lehettek annak a Hargita térdén lévő kétezer lélekszámú falunak, amelynek egyharmada már a Bethlen Gábor lustrájában, s ma is, Lőrincz. Trianon ott él a mindennapokban, a szemedbe ötlik, pöffeszkedik, hol megkérdőjelezi, hol számon kéri léted, sosem hagyja, hogy megfeledkezz arról, hogy ki vagy - azt is mondhatnám ez a ráadás magyarságunkra -, sosem hagyja, hogy megfeledkezzünk arról, hogy kik vagyunk, mert a kisebbségi magyar nap mint nap szembesül a magyarságával, mert nap, mint nap vállalnia kell azt. És az már csak költői kérdés ezek után, hogy az én szabadságom, önmeghatározásom sérti-e mások szabadságát (tudom sérti), a magyar gondolkodásom, amely kisebbségben érdekvédelem is egyben - mert József Attilával törvények szabályozzák az életünk - sértő-e mások számára (tudom az), patriotizmusom nem lehet, mert nincs hazám, az önvédelmem legjobb esetben nacionalizmus, ha nem "sovinizmus", holott tudom és mindenki tudja, a sovinizmus a többség nacionalizmusa a kisebbséggel szemben. És a szavak így veszítik el jelentésüket, kisebbségben már a szavak tartalma is megváltozik, hiába mondanám Illyés Gyulával, a nacionalista jogot sért, míg a patrióta jogot véd - mindhiába. Ahogy hiába mondom azt is, egyszerűen csak magyar vagyok - magyar akarok lenni és semmi több. Nem több és nem kevesebb. A helyzetem persze fokozódik, hogy ne mondjam, súlyosbodik, hogy miközben idehaza nap, mint nap szembesülök a magyarságommal, és én vállalom a szembesülést, Magyarországon rám kérdeznek, "honnan tudsz Te ilyen szépen magyarul", vagy ami még rosszabb lerománoznak - oláhoznak. Persze tisztelet a kivételnek. Ebben az esetben lesz igazán kisebbségi és hontalan az ember. Hogy miért? Mert a szívében, álmaiban, mégiscsak ott van -, hogy van egy haza, a "magasban", a lelkünkben, egy idealizált, álomszép, amely a Mienk is. A Miénk. Számítunk rá, számon tart, és ő is számíthat ránk. A kérdés persze még "mindig az" - értelmezhető-e a Haza hiánya. És ki kell mondanunk, hogy nem. A haza hiánya nem értelmezhető, csak elszenvedhető. És minden más kérdés - ebből adódik. Lehet-e nekem, van-e hazám, vagy csak államom, álmom, mert az az ország, amely- nek polgára va gyok - lojális polgára - csak meg tűr, amelyet lélekben a magaménak vallok - nem fogad el. Persze tudom azt is, lehet, csak nekem ennyire fontos a Haza hiánya?! Lehet, ha volna, nekem se lenne ilyen fontos. Lehet, ha nem látnám a pusztulást, a rengeteg "ungurent"(magyarfalva), a rengeteg Ungureanut (Magyar, Magyari), nekem se lenne ilyen fontos? Sokszor eljátszom azzal a gondolattal is, hogy alakult volna az ország, a nemzet sorsa, ha nincs Trianon? Azzal is: - és ezeréves történelmünkben volt már rá eset - mi lenne, ha Trianontól Erdély lenne az önálló Magyarország? A magyar értékek őrzője és megtartója? De ha már nincs, ak kor még is csak Illyés Gyula meg tartó, féltő, őrző gondolata a lényeges: "Haza a magasban". Vagy a Németh László által megfogalmazott: "erős és gazdag Magyarország-kép". Azok a válaszok, amelyet a XX. századi magyar gondolkodás a hazát lanságra meg fogalmazott - ezek közül még is csak ez a kettő az, amelybe belekapaszkodhatunk, amely reményt és hitet ad nekünk sziváványragyogást a szavaknak. És persze mind ezt aranyló kévébe köti az anyanyelv. "Édes anyanyelvünk" - anyanyelv Hazánk. Mert kisebbségben - és ezt mondanom sem kell - mindennek éltető parazsa, kovásza, rejtett buvópataka a nyelv. Egy kisebbségben élő író többnyire csak is konzervatív le het. A romlás annyi irányból leselkedik ránk, pusztít, hogy kisebbségben csak egy érték őrző társadalomban lehet szó túlélésről. Ráadásul tudom azt is, nem sok alternatívát kínál az élet. A nyolcvanas években hosszabb riport sorozatban foglalkoztam az árvaházi gyermekek helyzetével. Éppen Széchenyi mondásán fölbuzdulva, hogy oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosokra is szükség van. Átolvastam mindent, ami a családról fellelhető volt, a fejlődés által felkínált modelleket, de a GYERMEK számára más, új alternatívaként - mint a legjobbat - a svéd és a svájci mintát ajánlották. Öt-hat gyermekmellé kell egy apa és egy anya figura, egy asszisz tensnő, egy takarínő stb. Kérdem én, akkor nem jobb volna a családot, a család-eszményt erősíteni? S akkor persze még a társadalmi integrálásukról nem is beszéltünk.

Lőrincz György


hiány I. (elsődleges) Valamelyik mexikói vagy perui kősivatagban fedeztek fel bizonyos ábrákat, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkezhettek, és amelyek csak a magasból - repülőgépről - láthatók. Ezek az ábrák a hiány révén jöttek létre. A vonalakat ugyanis nem úgy jelenítették meg valakik (az itt nem érdekes, hogy kik) a kőtörmelékekkel teleszórt sivatagban, hogy - például - hasonló méretű szikladarabokat egymás mellé, egy vonalba helyezték volna, hanem - ellenkezőleg -: több kilométer hosszú egyenesek mentén eltávolították a vonalak útjából a kisebb-nagyobb köveket. A sivatag egésze a spontán kialakult "rendetlenség" és esetlegesség képét mutatja, csupán a kívánt ábra vonalai válnak ki ebből a káoszból azáltal, hogy hiányok sorozata kirajzolja őket. Másik példa: H. G. Wells hőse, a Láthatatlan ember úgy tette magát láthatóvá, hogy tetőtől talpig felöltözött, és a ruhából kilátszó (illetve éppen hogy ki nem látszó) testrészeit körbefáslizta. Így a szem számára nem létező valóságot a környezet egy másodlagos és voltaképpen teljesen jellegtelen "közlés", a ruha és a fásli révén észlelhette, és nem kételkedett abban, hogy magát az embert látja.

Balla D. Károly


hiány II. (önállósult) Oresztészben az eltávozott Elektra után maradt hiány önálló életre kelt. Kialakultak a tulajdonságai, szokásokat vett fel, megszólította Oresztészt és vitába szállt vele. Tudott kedves lenni, és képes volt a haragra, megsértődött és hagyta magát kiengesztelni. Adott és kért, elfogadott és visszakövetelt. Végül olyannyira beágyazta magát mindennapjaiba, és annyira intenzív lett a jelenléte, hogy Oresztész többé nem vágyott a hús-vér Elektrára: az Elektra-hiány jelleme lényegévé égett, és ez fontosabb lett számára bármiféle beteljesülésnél.

Balla D. Károly


hiány III. (kitölthető) Örkény István: Üres lap. Kazimir Malevics: Fekete négyzet. Kurtág György: Némajáték. A pontosan tudott valamiben keletkezett hiány jól elképzelhető, behelyettesíthető a létezők ismerete alapján.

Balla D. Károly


hiány IV. (szerves) József Attila Eszmélet című remekének elemzése során Nemes Nagy Ágnes jutott arra a következtetésre: ebben a költeményben nemcsak a leírtak a lényegesek, hanem legalább annyira az is, amit a költő elhallgat. Egy monumentális görög oszlopcsarnok sem csupán oszlopai révén az, ami: lényegéhez tartozik a hiány, az oszlopok térfogatát többszörösen felülmúló üres tér. Vagy: Szentkuthy Miklós írja a Prae-ben: "Minden mű kifejleszti organikus 'nem ez a mű'-párját"; másutt kifejti, hogyan lehetséges "az irodalom lényegi impotenciáját" úgy alkalmazni "termékeny optimizmussal", hogy "az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkatrésszé" tegyük, miközben a Nem-et éppúgy belevonhatjuk "a mű területébe, ahogy a Panteonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«." Az is Szentkuthy, aki "végtelen, de agyontagolt mozgó semmi"-ről, "gazdag mértani semmi"-ről, "dogma-hálózatos semmi"-ről és "ezerrezgésű semmi"-ről ír. A hiány ez esetekben a létezővel szerves egészet alkotva ismerszik meg. ® Szentkuthy

Balla D. Károly


hiány V. (hatványozott) ® Agnosztosz theosz

Balla D. Károly


hiány VI. ("Talán a hiány az ami, a mindenséget pörgeti" -hiány:) (Alap-hiány? Elemi hiány? Ős-hiány? Az elveszített Éden, az Évává lett oldalborda hiánya?) Leírni, meghatározni nem lehet, csupán érezni, sejteni, elképzelni, s legfeljebb körülírni, mondani róla (helyette) valamit. Valamit, ami által nem lesz láthatóvá, s nem szűnik meg, csak mint a fekete lyuk, még inkább belemélyed, belenehezedik a zsigerekbe, a tudatba, a mindenségbe. S megijeszt, ellehetetlenít, agyonnyom. Miközben gondolkodni, cselekedni, megvalósulni kényszerít. A Teljesség (Tökéletesség? Isten?) hiánya? Ami (aki) önmagát akarja, próbálja meg újra meg újra visszaállítani (újraszülni?, lemásolni?, meghosszabbítani?, teljesebbé tenni?). Önmagát abból a milliószor millió részből (egészből?), amivé szétrobbant, s amely milliószor millió rész (egész?) mind-mind, külön-külön is megpróbálkozik (megpróbálkozna) ugyanazzal? A Teljesség (Tökéletesség? Isten?), ami (aki) talán nem is egyéb, mint ez a folytonos próbálkozás, lüktetés, mozgás, beteljesülés-megsemmisülés,?
   ("Ez sem az, az sem az" - hiány:) A hiány bennem van. Vagy nincs. (Jaj, ha nincs!) Egy üres pohár (üres fej?) is érezheti tökéletesnek, telinek (teljesnek?) magát, s lehet valaki gazdag, sikeres, boldog(?), vagy annak látszó akkor is, ha nem érzi magát gazdagnak, sikeresnek, boldognak. Hiába teljesedett be, mondjuk, egy (aktuális) "álmom", fejeztem be a tervezése, csinálása közben a legfontosabbnak, legszebbnek, legjobbnak képzelt munkámat, ha a végén úgy tűnik, nem tökéletes, s nem is lesz tökéletes soha. Elindulsz valami felé, amiről hallottál, amit egyszer láttál már (vagy mintha láttál volna), amit megnéztél a könyvben, a térképen, amit elképzeltél. Aztán odaérsz, ott vagy, hogy most akkor szemtől szembe, a hangját, a tapintását, az ízét, a szagát is, s kiderül, hogy ez sem az, az sem az. Több? Kevesebb? Mindegy. Nem az! Ha szerencsés vagy, mert olyan a természeted, hogy a váratlan, a meglepő események megragadnak, fölizgatnak (izgatnak föl), akkor hirtelen boldog is lehetsz, ki is elégülhetsz. (Jó neked... Irigyellek.) De jaj, ha úgy érzed, mindent elértél, amit szerettél volna. Akkor véged van.
   ("Bizonyosabbat, mint a kocka" -hiány:) József Attila a "földön szorongva" keresett "bizonyosabbat, mint a kocka". Azóta a helyzet rosszabbodott. A szilárd pont, az archimédeszi, ma sincs meg, de az eszelősök és a politikusok szótárában gyakoribb lett. S a kockának is hiába van megszámolt hat oldala (lapja), nyolc csúcsa (sarka, hegye), tizenkét éle, az egyik kocka fából, a másik fémből, a harmadik műanyagból, a negyedik ki tudja miből készült, készül, s mindet ember csinálta, csinálja. Ember csiszolja, méri, minősíti kockává csalóka ("léha"?) érzékeivel, bizonytalan, hiányos ("locska") szavaival, fogalmaival. Egy adott pillanatban és térben, folytonos változásban. Amikor és ahol csak a bizonytalan a bizonyos. Kell lennie, kellene tehát lennie valaminek (s bizonyára van is), ami a felszínen elúszó világ alatt (fölött?, mögött?) tartja, "szorítja, nyomja, összefogja" az egészet. De nincs. De van! De abban a körben, kupacban, mindenfélében, amiben vagyunk, mozgunk, amit úgy-ahogy ismerünk, ismergetünk, abban csak a hiányát érezzük-észleljük, tapasztalhatjuk meg. Kinyitsz nagy nehezen egy ajtót, s ott van mögötte a másik. A másik mögött megint egy másik. Aztán még egy, még egy... S rádöbbensz, hogy neked csak a nyitogatás marad (maradt). Az egyetlen bizonyosság, amiben megkapaszkodhatsz. Ha tudsz.
   ("Innen oda, onnan ide"- hiány:) Egyiknek az örökélet, másiknak a következő perc. Mindig az az egy (kettő?, mennyi?), ami ahhoz, ami éppen van, kellene. Az hiányzik. A csoporthoz (közösséghez? Istenhez?) való közvetlen (szükségszerű?) kötődés megszakítható (megszakadt), az elnyert (elnyerhető) szabadság, önállóság nem csupán függetlenné, hanem kiszolgáltatottá (kiszolgáltatottabbá) tette, s felelősebbé kell (kellene), hogy tegye az embert. De miközben építgeti, félti, s meg akarja őrizni önállóságát, ugyanazt várja (várná) el a csoporttól (a Mindenségtől ?), amit azelőtt kérés nélkül (oda-vissza) megkapott. Hiányzik az együttes erő, az automatikus (s ösztönös) védelem, a biztonság-érzet, s az akol melege. Alighogy kiszakadt, visszavágyik. Visszavágyik, de vissza nem mehet. Azaz, ha (ha úgy hiszi, érzi, hogy) mégis, akkor csak úgy, ha viheti (viszi) magával az (egyszer) már elnyert jogait(?), a személyiségét. Az innen oda, onnan ide vágyódás, törekvés, mozgás feltehetően ugyanannak a törvénynek(?) a következménye (eredménye?), amelyik a hegytetőn meglazult (meglazított) követ a völgybe hengeríti, a vizet erekbe, patakokba, folyókba gyűjti, s az éppen legmélyebb helyig, a tengerig, az óceánig hömpölygeti, az életet a halálig lükteti, s a világmindenséget valami véges kiegyenlítődés (harmónia?) felé tereli. Aztán meg azonnal szétrobbantja, s külön-külön, egymástól minél messzebbre röpteti. Az egyik állapotban a másik, a másikban az egyik hiányzik. Azonnal, ahogy kiderül (kiderülhetne) a nyugalmi, a minden-egyben állapot, a csönd, a vég, működni kezd a másik pólus, mozgásba lendül a legkisebb rész is, el megint, minél messzebbre, ameddig csak lehet.
   ("Csak az igazság egyik oldala" - hiány:) A működő közösség (csoport?, falu?, üzem? mi?) hiánya. Amelynek egy-egy tagja átlátta még az egészet, érezte annak minden rezdülését, tudta a többiek értékeit, hibáit, gondját, baját, felelősséget érzett értük, s felelősséggel tartozott nekik. Mára mint a fölborított, széttaposott méhkas, szanaszét, összevissza mind. Külső erők, természetidegen kényszerek, csillogások sodorták (sodorják), csábították (csábítják), tartják bűvöletükben a darabjaira (sejtjeire, egyedeire) esett kast. S a zavarosban valakiknek (politikusoknak?, kibiceknek?, haszonlesőknek?, hitvány embereknek?) az a jó, hogy szándékosan csak az igazság (a valóság) egyik oldalát, szeletét, részét emlegessék, emeljék ki, kritizálják, gyalázzák (avagy dicsérjék, magasztalják), úgy mintha az egész volna. A hatalom, a haszon, a győzelem érdekében. Törvényesen, de erkölcstelenül, mint az állat. Csakhogy az állat nem áll ki a többiek elé, nem ül be az országházba, nem imádkozik, nem papol egyenlőségről, szabadságról, testvériségről. Morgása vagy vonítása mindig ugyanazt jelenti. Az emberi szavak meg, attól függően, hogy ki, mikor, hol, kinek mondja, vagy hogy kik, mikor, hol, kitől hallgatják őket, sokszor félig igazak csak, elvesztik eredeti jelentésüket. Kinek-kinek egyedül, s külön-külön kell (kellene) felismernie a hazugságot (igazságot), s mindnek (vagy sokaknak) egyszerre, együtt kimondania, lelepleznie a csalót. De könnyebb a hősre (hősökre) várni, mint bátornak (hősnek?) lenni.
   ("Egyik pillanatról a másikra"- hiány:) Most például az a viszonylagos nyugalom (testi-lelki kondíció?, környezeti jó feltétel?, családi béke?, az univerzummal való összhang?) bomlott meg, ami az alkotáshoz, az alkotói lelkiállapothoz (ihlethez?) szükséges. Ami az elmúlt néhány napban megvolt, s ami, úgy tűnik, egyetlen meggondolatlan (rossz?) szótól (kettőtől?) ellibbent, megszűnt. A szó nem volt szándékos. Mintha valaki behajította volna a csukott ablakon, s megpattanva a számon, ütődött volna oda, ahol az akna (az akna gyutacsa?) volt. Minden elszállt, ami addig volt, s maradt a helyén a gödör, a füstölgő űr, a hiány. Sajog, mint a seb, szorít, mint a harapófogó. Vége. Semmi jelzés, hogy merre, hogyan. Aztán mégiscsak elindul valami, úgy tűnik a semmiből, a romokból, a már-már megbonthatatlannak, kiengesztelhetetlennek hitt magasság, a tökéletlennek gondolt működés irányából, a hiányból, ami, ha mást nem is, a hirtelen lett állapotot gyógyítani, helyettesíteni, megszüntetni törekszik. Üzemanyagot, lökést kap a szerkezet, hogy akkor innen, ahová kerültem, folytassam, csináljam, próbáljam meg ugyanazt. Lüktessek, hangolódjak rá a ritmusra, topogjak, lépegessek. A hírtelen robbanás döbbent rá, hogy mekkora űr van itt is. Űr, ami talán nem is most keletkezett, de amit gyorsan, egyik pillanatról a másikra betölteni, betömni lehetetlen. Ki kell nyílni, el kell kezdeni a porszemnél, a legkisebb részletnél, a keresésénél, az aprómunkánál. Mit is?

Bertók László


hiány VII. Csak az hiányozhat, ami bizonyossággal létezik valahol, bár számunkra nincsen. Már nincsen vagy még nincsen.
    (A keresés szabálytalan sokszögében mozgunk, oldaltól-oldalig verődve. A nyomvonal, amit közben húzunk, neveztetik alkotásnak. A szusszanásunk helyén üres, száraz folt marad. Aki valóban Rátalál, boldog-moccanatlan; nincs több cikázás, maga a lét válik művészetünkké. Mert mondják-mondom: minden hiány istenalakú, azért olyan nehéz betölteni. A pótlékok nem illeszkednek, az adott keretből előbb-utóbb, rendre kihullnak. A felismert hiány a tehetség leghűségesebb, legszívósabb hajtóereje. "Pénzhiány", "időhiány": felületi hiányok.)
    Ami komoly a világban:
        hit ~
        szeretet ~
        remény ~
    mivel a plasztikus erényeket vízszintes falvédőbölcsességgé laposították
        gondolkodás ~
    mivel az agy kényelmes, előregyártott panelekkel dolgozik
        érzés ~
    mivel a szívet elfásította a gyűlölet s fölperzselte a szenvedély
        akarat ~
    mivel cselekvéseink megszokás-vezette gépies-automatikusak
    Bezzeg kéretlen bősége
        a félelemnek (bátorság ~)
        a hisztériának (mérték ~)
        a hazugságnak (tudás ~)
        az ítélkezésnek (irgalom~)
    Hiányaimhoz annyiban ragaszkodom, hogy ne a közöny fosszon meg tőlük. ® hit I.-III., ® remény III., ® szeretet

Jókai Anna


hiány VIII. (görög: endeia, erémia, szterészisz; latin: inopia, privatio, absentia; francia: manque, insuffisance, absence, déficit; német: Mangel; angol: lack, absence, shortage, scarcity). A magyar szócsalád alaptagja, a hiányos, származékszó: a híján megszilárdult ragos alakulatból jött létre - s melléknévképzővel."(1) A híján viszont a régi nyelv manapság csak egyes nyelvjárásokban élő hiu szóból származik. Ennek jelentése kettős: "üreg" és "üres". Feltehetően ősi örökség az ugor (finnugor?) korból.(2) Ezt az ősi örökséget a történelmi tapasztalataink sulykolták olyan határozott és jellegzetes nyelvi képződménnyé, amelyikhez foghatóan éles jelentés-kontúrja a felsorolt nyelvek közül csak a német szónak van.
    Az antropológia mérvadó művelője, Arnold Gehlen - történetesen német - ezt használta ki: az ember "Mängelwesen", "hiány(oló) lény".(3) A felismerés előzményei, mint rendszerint, a régi görögökig követhetők. Platón Prótagorasz szájába adja a Prométheusz-mítoszt. Amikor a halandó lények a világra jöttek, az istenek megbízásából Epimétheusz mindegyiküket ellátta a túlélésükhöz szükséges szervekkel és képességekkel. Mire az emberre került a sor, ezekből a képességekből nem maradt semmi: "ott volt csupaszon az emberi nem".(4) Ekkor érkezett Prométheusz, aki azzal segített az emberen, hogy hiányainak a pótlására ellopta Héphaisztosztól és Athénétől a tüzet és a mesterségbeli tudást. Ennek a hasznosítása és művelése a kultúra és a civilizáció fejlődéstörténete.
    Ilymódon a Hiányoló Lény a kozmológia és az antropológia Határán keletkező Kezdet, kezdemény. A Világból kiszakadva előálló élőlény Egyed, aki eleve meg van fosztva a Mindenségtől. De aki ugyanakkor felszerelkezések kezdeménye. A metafizika az előbbi, az ökonómia az utóbbi viszonylatban vizsgálódik elsősorban.
    Arisztotelész(5) a megfosztottságot (szterészisz) tartotta a Logosz (és vele a forma) és az anyag mellett (ős)elvnek. A metafizika azon volt, hogy a megfosztottságból erényt csináljon. Kései, de nemesen betetőző gondolkodója, Hegel, a hiány megszüntetésére irányuló vágyat hangsúlyozta: "Csak az élőlény érez hiányt. Mert csak ez a természetben az a fogalom, amely önmagának és meghatározott ellentétének egysége. Ahol korlát van, az csak valamely Harmadik számára, a külső összehasonlítás számára tagadás (Negation). Hiány ez azonban, amennyiben az Egy(ed)ben megvan a Rajta-túl-kifelé-Lét (Darüberhinaussein), amennyiben az ellentét mint olyan bennrejlő (immanent), és benne van tételezve. Ilyen a szubjektum, ami az önmagával ellentmondást magában bírja és elviselni képes; ez teszi az ő Végtelenségét."(6)
    Miután a metafizika a mi korunkra hiú reménynek bizonyult, a gazdagságra vár - ha a teljesség és a teljesedés feladata többé már nem is, de - a gyarapodás feladatának a megoldása. Ennek a feladatnak a paradoxona az egyén megosztottságának növekedése a jóléte arányában. A javak egyre változatosabb formákban egyre növekvő termelése a termékek végeláthatatlan sorában játssza vissza a kozmikus Mindenséget, amitől a történelmének kezdetén csupasz ember eleve megfosztottnak találta magát.
    A posztmodern hiány(lás) a reklámozott teljesülés-kínálatok özönében átélt hozzáférés- és felélés-korlátozottság. "Számtalan dúskálási mód, ínycsiklandozó ételek, pompás testek, távoli vidékek és utazások, helyszíni közvetítés az Űrből, fényes karrierek, alternatív szex és életpályák, jelek, képek, képmások szédítő forgataga - és velük szemben az egyetlen életét egyetlen testében élő egyén, aki valamennyi után ácsingózna, de igazán sokat akkor sem tudna bekebelezni, magáévá tenni, ha kielégülésének mértéke nem társadalmi kódjának a függvénye lenne, ami legjobb esetben is ugyancsak korlátozott."(7) Tantaloid szituáció ez; a mondai Tantalosz királyt mindennel elhalmozta Zeusz, de a feje fölé óriási követ függesztett, ezért Tantalosz nem élvezhette a töméntelen javakat. A lelki hiányok a gazdasági fejlődés paradoxona miatt tűnnek elő. Eszmék hiánya, kishitűség, erkölcsi értékek hiánya: a metafizikai ideák hitelvesztése után ezek a hiányok mindezideig nem pótlódtak.
    Újfajta Egészség adódhat ugyan: az egyre fejlettebb médiumok Szuverénjének lenni.(8) Ehhez azonban gyakran hiányzik a kellő felszereltség. Amely hiánylást sajgóbbá tehetnek a helyi veszteségek: vereségek több évszázadon át, országcsonkolás, több évtizedes önrendelkezés-vesztés a közelmúltban, heveny konszenzus-hiány, önbizalomhiány, a reménykedések visszametszése a kudarcok és fenyegetések fondorlatos előrejelzéseivel. Ezeknek és a kompenzációknak a sora folytatandó: http://www.hu/hiany.
    Irodalom: (1) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerk.: Benkő Lóránd. Második kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 107. o. - (2) I.m. 112. és 122. o. - (3) Gehlen, Arnold: Az ember. Gondolat, Budapest, 1976, 43. skk. o. (A "Mängelwesen" a magyar fordításban "fogyatékos lény", ami fogyatékos fordítás.) - (4) Platón: Prótagorasz 321c. - (5) Arisztotelész: Metafizika XII. 2, 1069b 33-35. - (6) Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. Második rész: Természetfilozófia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 475. o., 359. §. (A szerző fordítása). - (7) Vay Tamás: A Posztmodern Amerikában. Platon, Budapest, 1991, 210. o. - (8) Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek. Platon, Budapest, 2000, 168. o.

Pethő Bertalan


hiány IX. Mindenkinek - természetesen - egyéni, személyes hiánylistája van. Életünk sohasem lehet "teljes", sohasem lehetünk megelégedettek, hanem szinte mindnyájunkban kell, hogy éljen a babitsi soha-meg-nem-elégedés szelleme. Még a "leggazdagabb" ember is úgy gondolhatja, hogy valaki vagy valami hiányzik életéből, és a legszegényebb ember is olykor teljes boldogságban élhet. Hiányoznak elhunyt családtagjaink, régi vagy nemrég elhunyt barátaink, hétköznapi ismerőseink és híres kortársaink Latinovits Zoltántól Bibó Istvánig és Fodor Andrásig. Hiányoznak.

Szekér Endre


hiány X. Nem vagyok az, aki egykor talán szerettem volna lenni. De ez a legkevésbé sem zavar; nem okoz bennem hiányérzetet. Az elmulasztott, elnapolt cselekvések sora, az örökös elkésettség (ami nem csupán a viszonylag későn beindult pályára vonatkozik) annál inkább: Akhilleusz sohasem éri utol a teknőst. Soha nem érjük utol magunkat. Mindazonáltal ez szerintem így van rendjén, mert minden dolgok motorja a hiány, a vágyakozás. No meg az előzetes várakozás, ami a költő (Fábri Péter) szerint a csalódás alapja.
    Az írás első szintje, foglalkozásom, a megélhetési újságírás is hiányból fakad, pénzhiányból. Persze közben nem érzi mindig munkának az ember, merthogy szereti csinálni, olyor még szolgálatnak is hazudja.Cinikusabban: még mindig jobb, mint tanítani, szántani, vagy mint esetemben, jogászkodni. Az úgynevezett irodalmi tevékenység gyökere is a hiány, amit szoktunk volt belső(külső) késztetésnek, becsvágynak, egyebeknek nevezni. No és persze ez esetben sem feledkezzünk meg a pénzről. Egy babérkoszorús költő-iparos barátom( sem az ő, sem pedig betéti társasága nevét nem írnám ide) nemrég azzal állt föl nagy hirtelen a közös kocsmaasztaltól, hogy most már haza kell mennie, mert reggelre meg kell írnia az egyik folyóiratnak tízezerért(plusz áfa) a beígért verset. Így születik az irodalom. A cipész talpal, a nagymama köt, az író ír. Tehát a szó szoros értelmében a hiányból (a bizonyosság és a pénz kétségbeesett kereséséből, a létezést leárnyékoló szorongásból) élünk. Bajban is lennénk, ha a kétségek (hiányok) nélküli bizonyosság-tudat uralná lelkünket-szellemünket. Egyedül a dilettánsokat nem szorongatja a hiány. Meg a küldetéstudattal megvert megélhetési prófétákat, nemzetállam(álom)ban gondolkodó váteszeket. Tőlük, az ő kétséget nem ismerő, paranoid magabiztosságuktól sokkal inkább mi, örök bizonytalanok szorongunk.
    Mivel ma tisztességesen (a túléléshez nélkülözhetetlen kompromisszumoknak eufemizált hazugságok és megalkuvások nélkül) élni úgyszólván lehetetlen, marad az írás mint a valóság (és gyarló magunk) leképezésének eszköze, a feloldozást-megbocsátást nélkülöző gyónáspótlék. Hogy mi hiányzik az életemből? Alighanem a nyugalom, amit, ha ideig-óráig működött, mindig sikerült lerombolnom. Menekülök a megállapodottság elöl, közben meg vágyom rá. Feloldhatatlan dilemma. Menekülök, tehát vagyok. Az ember, aki nem Robin Hood, terrorista vagy milliárdokkal dobálódzó bróker, nem éli (élheti) meg teljes intenzivitással az életét, az ebből fakadó, sokszor megfogalmazhatatlan hiányt transzponálja valami mássá. Valami helyett csinál mást. Például a hiányról okoskodik, ahelyett, hogy egyszerűen idemásolna néhány sort a noteszéből: "Már saját megvívott pitiáner harcaim is bosszantanak Fölpörögni, de már közben beleunni. Roncs vagyok - kívül, belül. Egy moralizáló, izgága roncs, aki nem hisz már saját igazában, vagy ha rá is hangolja magát a hitre, belül tudja, hogy mindez csak színjáték önmagával, a valósággal. Időnkénti megfelelni akarásom kurvára bosszant. Minden dolgom félbemaradt, ha egyáltalában elkezdődött. Kár volt másokat is belerángatni ebbe az ámokfutásba, ami az életem. Hőzöngeni, aztán megfőni saját levemben. Korszerűtlenül, örökös önrevízióban. Az indulat mozgat bennem mindent, magán- és politikai véleményt; a lélekre guanóként(legyen csak madárszar) lerakódott keserűség: a magamnak való megfelelni akarás kudarca. Blabla-blabla. Nincs bennem - nem is volt soha - pozitív fejlődés (még a kocsimat, ha volt, sem akartam soha nagyobbra, jobbra cserélni), bár szerintem a leépülés is egyfajta fejlődés, bizonyíték arra, hogy az ember egy bizonyos ponton megáll, és elindul visszafelé: leépül, vagyis lefelé épül. Ebben nagyon jó vagyok. Rombolni csak pontosan szépen..."
    Hát nagyjából ez van.

Tódor János


hiány XI. Ami hiányzik, az itt is van valahol, ami itt van, abból is hiányzik valami.

Vasy Géza


Hiányaimnak összege

A verset kerestem. Vagy a hiányát.
Mert árva voltam. Mert nem tudtam mi a vers. Ma sem tudom.
Ha tudnám, nem írnék verset. Amikor tudom, nem írok verset.
Amiként nem írtam meg 1975 áprilisának egyik riadalmas-drága szerdáját sem.
Mert az a nap, az az éjszaka maga volt az ítéletidő, a vers.
Az egyetlen, lobogó hóvihar, pusztító erdőtűz, a nagybetűs vers.
Amelyből csak egyet kellene megírni.
Amelyből csak egyet szabadna megírni
Amit meg sem szabad írni, csupáncsak megélni.
Azon a tündökletesen keserves szerdán ennek a versnek a rettenetével indultam el.
Épp ezt akartam megkérdezni, megtudni:
Hogyan születik a Vers?!
Hogyan írja a verset, ki Versben bujdosó...
S talán meglelni évtizednek tűnő árvaság után apám szigorúra gyötört tekintetét.
Mert a vers maga az árvaság.
Nagy Lászlót megkeresni indultam el azon a szerdán.
Először megfürödtem. Aztán hajat mostam. Megborotválkoztam. Kétszer.
Levágtam a körmeimet. Bekentem lábszesszel a lábam.
Fehér inget öltöttem magamra. Itthonról hozott, lobogóra keményített
gyolcsfehéret. Még egyszer megnéztem a város térképét.
Az útvonalat. A szerkesztőséget.
Tavasz volt. Gyönyörű, mint gyermekkoromban, mint amikor szerelmes
voltam egy fehér éjszakába, s mint a négerek meséiben a hó, felfele szálltak,
égre havaztak a cseresznyefák.
És akkor ott, abban a havazásban uránmagként meghasadt bennem s
pusztítani kezdett az öröm, a mámor. A boldogságnak olyan elemi erővel
tomboló forradalma hatalmasodott el rajtam, hogy muszáj volt lekésni az
első villamost és meginni egy féldecit. Aztán egy egészet. Tovább fokozni
annak örömét, mámorát, boldogságát, hogy én most meg fogom ismerni
Nagy Lászlót és minden idők himnuszát.
Mert a vers mámor is, a vers öröm is, a vers boldogság is. Kellene legyen.
Fékezhetetlen, önpusztító körtánca a gyönyörűségnek. Halálratáncoltató
pirosa a szerelemnek, az elragadtatásnak. A majdnem üres, idegbajosan
rángatózó villamoson állva rohantam a belváros felé. Ahol kitavaszodásomat
újabb kocsma várta. Mert kivert a hideg veríték, mert rettegni kezdtem, mert
félni, mert koszosnak éreztem magam, bátorításra volt szükségem, mert már
nem voltam tiszta. Jaj, mi lesz, ha dadogni kezdek?! Jaj, mi lesz, ha
megbotlok az első szőnyegsaroknál!
Akár egy megsebzett, sötétülő radarú galamb, csapongtam körbe az épületet,
ahol akkor Nagy László dolgozott. Leszállásaim, megszusszanásaim a kínzó
szomjúságban egyszer örömre gyújtottak, máskor a
csüggedésbe, a kétkedésbe, a kétségbeesésbe kergettek. Ariadné és Dionüszosz gyermeke
lettem én. Imbolygó, légszomjas szökőkút. Honnan tudhatnám, hogy hol és
mikor szakadt el, tekeredett bokám köré a gyönge aranyfonál, mely a túlsó
partra vezethetett volna? Visszatérni egynapos nyaramba, boldogságomba
lehetetlen vágy lett immár, hiábavalóságok hiábavalósága, ki elhozza a
zuhanást, a teljes öntudatlanságba, a fertőtlen álomba, ahol meghal a
költészet, elfelejtődnek a legszebbek, az álomban látott versek...
S hozzánk szegődik a gyalázat.
Most már sejtem, ez is hozzátartozik a vershez, ki forró merészért:
önpusztításért kiált, miként szülőföldem gótikus, kicsi templomainak
névtelen pallérai kiáltottak tűzért, lobogó mészért isten lábaitól egykoron.
A rakodópart alsó kövén ébredtem. A késő éjszaka, a megsemmisülés
partjain. Kiábrándulva önmagamból, szégyennel, undorral, irtózattal,
bánattal, fájdalommal torkig telten. A legmélységesebb pokolba:
önmagamba taszítottan. Földrésznyi bűntudat, országnyi veszteségérzet, a
kudarc úszó jéghegyszigete lett abban a pillanatban a hazám. S hiába
kiáltottam a szédítő, émelyítő víz fölé a feloldozó ráolvasót, tudtam, hogy
nem én leszek az, aki átviszi a Szerelmet a túlsó partra...
Elveszettem az egyetlen, az első és az utolsó lehetőséget, hogy
megismerjem Nagy Lászlót, hogy tőle, a legihletettebbtől halljak egy-két élő
szót a költészet születésének nagypéntekjeiről.
"- Majd én állítok - dörrent rám a rend komor őre -, pofonokból katedrálist,
ha el nem kotródik rögtön a Duna-partról... Minket nem lehet félrevezetni...
Ismerjük az ilyen jómaradakat... Az ilyen jöttment románokat... Mozgás,
kotródás Haza... Elég legyen a handabandából..."
Lehajtott fejjel, megszégyenülten indultam el. Nem tudom, hová. Azóta sem
tudom, hol van a hazám...
Számban keserű volt a nyál, s már nem tavaszt, a telet idézték a hajnalodó cseresznyefák.
Évtizedek teltén már tudom, hogy ez a szerdai nap volt az egyetlen, a
nagybetűs Vers, amit megírni nem lehet, csak megélni.
Kitakart meztelenre, védtelenné tett. Nem oldozott fel, nem váltott meg, nem
mentett meg semmi veszélytől. Csillagoktól a mocsokig hordozott, a
koromtól a hóig kergetett végig útjain.
Ez kellene megtörténjen mindig, valahányszor a fehér papír égtájtalan
aknamezőire száműzetünk. Ne legyen többé irgalom.
A verset akartam megtudni akkor. Vagy a hiányát. Pedig csak árva voltam.
Apa helyett kerestem apát: egy kézfogást. Hiánya most is éget. Ma már
tudom, hogy az apátlan árváknál árvábbak csak azok lehetnek, akik után árva sem marad.
Aki bitangot, fattyút, hiányainak összegét: a verset szüli, dajkálja és neveli
föl. Akinek a felhők az utódai. Azokat nézi majd a ravatalon is, mert nem
lesz, ki lezárja két szemét.
® Nagy László

Ferenczes István


hiánycikk Rendeltek tőlem egy szócikket a hiányról. Vagyis rendeltek tőlem egy hiánycikket. Nylon-harisnya? Orkánkabát? Számítógép? Színes televízió? Ma már nincsenek hiánycikkek. Ami hiányzik, az: a hiánycikk. A létező szocializmusban az ontológia kiült a semmi ágára, elkiáltotta magát, hogy éljen Major Tamás és nézte, mint úszik el a Dunán dinnyehéjként, ami lehetne, de nincs. Sorban áll egy kislányka, túrós-e az ő háta? Állóképesség, na ja. Olvasni a sorok közt kellett, állni a sorba lehetett. Értékválságról locsog a szó, szó, szó. Ahol van még nincs, ott van még érték. Ott van miért. Miért állsz sorba? Kenyerecskéért, gombocskáért, import olasz csizmácskáért. A létező kapitalizmusban minden van. Nincsenek hiánycikkek. Telt ház. Telt has. Sorok sincsenek. Itt az ontológia bulémiás. És várja, hogy érte jöjjön egy nagy, Diana hercegnői Mercedes. Legelő kövér.

Sebeők János


hiány-grafika ® 71-76. oldal

Benes József


hiányhatvány Nekem azok hiányoznak a leginkább, akiknek ezt a néhány sort publikálás előtt megmutathatnám: akiknek az ítéletében a legjobban megbíztam. Sorsom úgy hozta, hogy ez a két ember az apám és az anyám volt. Azt gondolom, hogy szülei elvesztése minden embernek rendkívüli fájdalom, és mindenkiben hasonló űrt hagy. A szellemi emberben másféle, de hasonló súlyú fájdalmat, és hiányt kelt mestere halála. Miután az én mestereim apám és anyám voltak, egyéni létük megszűnése számomra hatványozott hiányt jelent. Ezt a hatványozott hiányt szellemi létük nyomainak az olvasása és követése a legmagasabb hiány szimbólumává transzformálja. ® anyám-apám

Tábor Ádám


hiány hiánya Nekem nagyon nem természetes, hogy ha a nem tagadására gondolok, akkor feltétlenül az igennek kell beugrani. Így például, ha a hiány hiányát érzem, nem tekintem paradoxonnak, inkább rossz nyelvi képződménynek, ami eleve a nyelv korlátlanságának hiányából fakad. Ez a zavaró körülmény váltja ki belőlem azt a feltételes reflexet, hogy ha például a hiánylexikon szócikkeit írom, nem képzem meg magamnak a hiányra vonatkozó magyarázatot, hanem amikor megszületett, akkor megnézem, hogy mi az. Az elégedetlenség nem mindig esztétikai természetű.

Podmaniczky Szilárd


hiány-lexikon Végül is ez nem hiányzott, mert amikor odanyúltam a polcra, tudtam, hogy amit leveszek, az nem lehet a hiánylexikon.

Podmaniczky Szilárd


hiányok hiánya I. Sosem az hiányzik, ami nincs. Mindig az hiányzik, ami volt, ami lehetett volna, vagy még lehetne. Ami úgy nincsen, hogy már megszületett a tudatunkban, megfogant a vágyainkban, de meg nem valósult, s mégis vissza-visszasír szorongató nosztalgiáinkban. Hiánya által létezik: vádol minket és gyötör mulasztásainkért. Nélkülözzük és gyászoljuk, mert elveszett. Lennie kellett volna, mert akartuk. Fogadására készen álltunk pedig: tiszteletére asztalt terítettünk, virágot tettünk a vázába, megmosdottunk, díszbe öltöztünk, tiszta ágyat vetettünk neki, fellobogóztuk a házat, de nem jött. Godot-ra hiába vártunk.
    Sokszor az hiányzik, ami van. Mert nincs eléggé, mert nincs igazán. Ami nincs, az nem hiányzik. Sosem szomjaztam nektárra, s még nem éheztem ambróziára. Nem ismerem ízüket. Más dolog, hogy kíváncsi lennék rájuk: egyfelől Éva és Ádám, másfelől Tantalosz unokája vagyok. Ők is az isteni eledelre vágytak, a tudásra. Almára könnyen éhezem és szomjazom, mert emlékeimben jelen van íze, illata, színe s a harapás nyomán kibuggyanó nedve. Ős-eleinket nem az éhség, hanem az ellenállhatatlan - s mint kiderül, olthatatlan - kíváncsiság vonzotta e tiltott gyümölcshöz (indíttatásukat a sátáni közreműködés révén nevezhetjük kísértésnek is). Az első emberpár áhítozásához képest már a serdülő fiú szűzi sóvárgása is egészen más: rengeteg inger és képzet mozaikjából tevődik össze az az állapot, amelyet Paul Verlaine így ír le Ady Endre tollával: Álmodom egy nőről, akit nem ismerek. Ős-szépanyánknak és -apánknak halvány fogalma sem volt arról, hogy mibe kóstol, ám a kamasz képzeletében egy egész lánygimnáziumra vagy egy zsúfolt uszodára való nimfasereg ingerkedik.
    Nem tudom, a tudomány párba állította-e már bibliai őseinket a görög mitológia Tantaloszával, de utóbbi is a kíváncsiságáért bűnhődött. Az istenek e halandó gyermeke nektárt és ambróziát lopott az istenek asztaláról. Ám ezért és más bűntetteiért egészen másként büntették az olümposziak, mint az Úr az első emberpárt.
    Ádámnak, Évának nem a paradicsomból való kiűzetés volt az igazi csapás, hanem az, hogy a bűnbeeséssel beléjük plántálódott a tudásvágy, amelytől többé nincs menekvés az ember fiának. Mindhalálig megválaszolhatatlan kérdések gyötörnek minket: Isten léte vagy nemléte, a történelem kiismerhetetlen tegnapja, tegnapelőttje, holnapja és holnaputánja csakúgy, mint legtitokzatosabb alkotóeleme, melyre a legvaksibbak vagyunk, a napihírek nyomán faggatott jelen idő. Izgat minket gyerekünk boldogulása, dédunokánk arca. A XXV., XXX. század Magyarországa - vagy ha az nem lesz már, a magyar nyelv, a magyar szellem sorsa. Ki érti majd Kölcsey szavát kihalt fajtánkról? Lesz-e, aki fölteszi a kérdést, hogy mi lesz Európával, a Földkerekséggel s az elérhető égitestekkel az újabb huszonöt-harminc évszázadban? Mi marad az Amazonász őserdejéből s az Antarktisz jegéből? Meddig ér föl majd a tenger szintje, meddig terjeng a sivatag? Termékennyé teszik-e egyszer a sívó homokmezőket s a még sivárabb Holdat Ádám, Éva kései utódai, értelmet adva az eredendő bűnnek s a kiűzetésnek, vagy tovább perzselik, gyötrik, szennyezik a Földet, amíg teljesen lakhatatlanná nem válik?
    Tantalosz nemcsak a nektár és az ambrózia ízére s az élvezésük által elnyerhető halhatatlanságra vágyott. Véghetetlen hiúságában, mely messze meghaladta mohóságát, túl is akart járni a magasságos istenek eszén. Meg akarta mutatni, hogy nemcsak fölér hozzájuk, hanem különb is náluk. Büntetése mégis sokkal animálisabb volt, mint Ádámé, Éváé. A puszta testi szükség, az elemi éhség és szomjúság örökös kielégítetlenségével sújtották, amikor a Hadészban kristálytiszta vízbe állították, mely rögtön kiapadt, ha inni akart belőle, s a faágak elrántották előle gyümölcseiket, amikor szakítani kívánt belőlük. Tantalosz istenülni szeretett volna a halhatatlanná tevő étellel-itallal, és állati módon büntették. A "tantaluszi kín" a monda értelmében pusztán fizikai - és nem szellemi - szomjúság. Ádám és Éva vágya, kísértése és vétke hasonló volt, mint a görög istenek halandó sarjáé, de a büntetés, mellyel az Úr megverte őket és minden utódukat, mívelt velük valamit, mely által gazdagabb lett a világ. Emberré tette, emberré verte őket azzal, hogy arcuk verejtékével kárpótolták magukat az elvesztett paradicsomért. Teremtésük igazából ekkor fejeződött be - már "csak" a történelem volt hátra. Engedetlenségükkel az elemi szükség s az elemi kielégülés állatian boldog édenéből átküzdötték magukat a magasabbrendű kínok, a mindig új kérdéseket fiadzó válaszok földjére, mely pokol és tisztítótűz egyaránt lehet, s egy majdani éden lehetőségét sem zárja ki a vágyképzetekben. (A felvilágosodás óta mondogatjuk Európában, hogy a görög mitológia mennyivel emberibb a Bibliánál. Ez az összevetés mintha cáfolná vagy kikezdené az iskolás tételt.)
    Hiányok hiánya: a költészet legfőbb témája volt kezdettől, és az is maradt. Szapphó tárgytalan vágyakozást kifejező szerelmes énekeitől a boldogtalan Schiller Öröm-ódáján, az eszméért legyilkolt Petőfi Világszabadságán, Ady nemzet-szétszóratásán, Babits fűszálán és a tarkón lőtt Radnóti Miklós által megszentelt Hazán keresztül Nemes Nagy Ágnes hiánybetegségeink legnagyobbikáról írt kései verséig kimeríthetetlen a skála. Nemes Nagy Ágnes - akiről úgy sejtem, hogy ő az, aki költőként legtöbbet küszködött (szenvedett!) a testet-lelket megillető, "örök" üdvösség, egyszerűbben mondva a boldogság gondolatával - Isten létét hiányolja, illetve az erkölcsi értelemben hihetetlen (mert elfogadhatatlan) Istent ostromolja kérdéseivel, gyászolja és vádolja a költemény végére elcsukló hangon.
    Szavakat adott a legfőbb Hiánynak - és ezzel tudatosította. Még létezőbbé, még fájóbbá, de fölemelőbbé is tette azt, ami kimondatlan aggódások és szorongató sejtelmek formájában mindnyájunkat gyötör eszmélkedésünk hajnalától életünk utolsó pillanatáig.

Alföldy Jenő


hiányok hiánya II. Háromféle hiányról, egészen röviden. Egy: egy személy hiánya. Az ember élete folyamán hozzászokik, hogy szerettei, ismerősei fokozatosan eltünedeznek mellőle. Az ember egy darabig úgy érzi, hogy a veszteségek pótolhatók, vagy legalábbis "megoldhatók". Anyám halálát (ő negyvennégy éves volt, én tizenöt) "megoldottam". Apám halálát (ő hetvenöt éves volt, én negyven) ugyancsak, egész másképp, "megoldottam". Összevesztem egy jó barátommal, idegen emberként látom viszont, "megoldottam". Szakítottam, huszonöt évvel ezelőtt, akkori szerelmemmel, "megoldottam", nem hiányzik: ha meglátom öregedő, boldogtalan, idegen asszonyként, hidegen és érzéketlenül nézek rá. Aztán egyszerre csak jön egy olyan hiány, amely hiány marad, nem lehet megoldani. Jön egy másik, egy harmadik. Álmatlan éjszakákon tüzes golyók forognak az ember mellkasában, mindegyik egy-egy személy hiánya. (És jó, hogy égetnek ezek a golyók, mert legalább emlékeztetnek valakire.) Kettő: az erő hiánya, főleg a lelkierőé. Amikor nincs erő elvégezni vagy rendbe rakni valamit. Vagy kiszakadni a megszokott rossz kerékvágásból. Az ilyesféle hiányt az ember néha csak évek múlva veszi észre: olyankor az elfecsérelt hónapok, évek, elmulasztott boldog vagy tartalmas órák jelennek meg hiányként. Három: a szavak hiánya. Ezt íróként és műfordítóként különösen gyakran érzékelem. Valahol megvan egy kiválóan odaillő szó, csak épp nincs benne a szótárban. Vagy már háromszáz éve elavult. Vagy nyelvjárási szinten is alig tengődik. Ami másfelől azt is jelentheti, hogy sokkal több szó van a kelleténél.
    Végül egy-két szót a címben foglalt hiányok hiányáról és annak kontextusáról is. A hiányok végtelenül sokfélék, tarkák és végtelenül egyhangúak is tudnak lenni. Hiánygazdaságban nőttem fel, a legtöbb árucikk hiánycikk volt. Most kereslet-hiány van, továbbá egyszerre van munkaerőhiány és munkanélküliség. Istenhiány és a lelki élet hiánya. Továbbá minden jog megannyi hiányt ír körül, ahol a jog, ott a hiány: ha valamihez törvény vagy alapokmány szerint jogom van (legyen az munka, egészséges környezet, emberi méltóság, testi épség), annak megléte legalábbis nem magától értetődő. Ám a legnagyobb a hiány a perfekcióra törekvő tömegtársadalmakban, ahol hiába nagy az ínség, semminek a helye nincs üresen hagyva: ott mindenekelőtt - és ez lassan kezd észrevehetővé válni Magyarországon is - maga a hiány hiányzik.

Márton László


(a) hiányrúl

"Van mindenütt hiány, bármerre nézz."
(Goethe-Kosztolányi: Faust)

    A KÖLTŐI HIÁNYGAZDÁLKODÁS

    Nem a költők hiánya, mert bennük nincs hiányosság most sem, hanem a versekben előforduló hiányé. Alighanem József Attila hozta divatba: "Hiányod átjár, mint huzat a házon ; "mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod" ; "Miként a tiszta űrben a világok, / lebeg keringve bennem a hiányod". Aztán Nagy László József Attila 50. születésnapjára írott versében szerepel újra: "Az örök hiány köszörűjén / tündökletesre élezett pengét csókolják meg a hűségesek. / Műben az embert megünnepeljék." A hatvanas évek közepén valóságos költői divat volt a hiányt versbe venni, az Új Írásban Farkas László ki is kelt ellene.
    Sólyomhiány, önhiány, világhiány, időhiány, "hiány sarjaszt rügyet az ág hegyén", "magán átbucskázó hiány", "a jelenlét hiánya" - mind-mind egyetlen akkori fiatal könyveiből való. József Attilánál a hiány metaforája még érzékletes, de szerintem már Nagy Lászlónál is túl modoros az az örök hiány köszörűje. Nem is értem egészen, hogy mi az az örök hiány köszörűje. A magán átbucskázó hiány pedig végképp elképzelhetetlen. Nem is kell azt elképzelni, vethetik ellene, olyan összetett képről van szó, amelyhez finom műszer illik.
    Mire a hiány ennyire kifinomodott, jó másfél száz esztendő telt el. A tizenkilencedik század harmincas éveitől fordul elő metaforaként. (Előbb persze nem is jelentkezhetett, mert a nyelvújítás vonta el a hiányosságból.) Kisfaludy Károly azt írja: "Bátran megvivtam a jelen hiányait..." ; Vörösmarty: "Leszáll a szív reménye, S helyén örök hiány." ; Tompa Mihály: "A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány, / Gyötri valami nem ösmert hiány." A boldog hiány jelzős szerkezete Arany János Ősszel, Komjáthy Jenő Euthanázia című versében, Kosztolányi Dezsőnek pedig egy Dante Gabriel Rossetti-fordításában olvasható. Kosztolányi Faust-fordításának töredékében azt mondja Mefisztó: "Van mindenütt hiány, bármerre nézz." Kisfaludy erre azt válaszolja: "Büszke lemondással tűrd e lét annyi hiányit".
    A hiány ma már nem divat. Volt valami fennköltség benne, a fennköltség azonban már oda, helyébe az irónia, a nem is elioti köznapiság, hanem a tényleges lépett; T. S. Elioté még költői volt, a mai valóságosan az. Ezt a jelenséget Hegyi Lóránd nagyon pontosan fogalmazza meg: "... a modern művészet, az avantgárd, a valósággal szemben, a hétköznapi élet valóságával szemben egy utópikus valóságot képviselt. Ma a művészet fáradt az utópiáktól. Nem közvetít jövőre vonatkozó projekteket. Sokkal inkább kis megfigyeléseket, kis kommentárokat ahhoz a globális realitáshoz, amit a hétköznapi élet jelent. Sokkal inkább részletekre figyel, és ezeket a részleteket nem feltétlenül köti össze egymással, hanem azt mondja, hogy itt egy kis megfigyelés, ott egy kis intervenció, ott egy kis kommentár. Az egyéni hitelesség dönti el, hogy ez most valóban jól sikerült vagy nem." Ha a hiány valóban utópikus valóságot, az utópikus valóság nevében számon kért negatívumot jelent, amely fájdalmat, szenvedést vált ki belőlem, és emiatt folyton le szeretném gyűrni, mert még bízom abban, hogy vele szemben létezik a hiánytalan, a töredezettségmentes, a globális teljesség, akkor a hiánynak csakugyan lejárt az ideje. Hegyi Lóránd látleletének különben egyetlen gyönge pontja van: az "egyéni hitelesség". Ki dönti el? Másfelől, ha radikálisan végiggondolom: minek ehhez a költő, egyáltalán a vers. Én például a magam részéről le is vontam a konzekvenciát (ha valakit egyáltalán érdekel): versek nélkül írom a hétköznapokat, a fragmentumokat, a kis kommentárokat, mint afféle rejtett szövegeket a számítógépen.

    A FEKETE HIÁNY

    Lehet, hogy csak én látom bele, de mindig is azt képzeltem, hogy József Attila hiányai, a hatvanas évek hiányai mind-mind a fekete lyuknak a metaforái, annak a fekete lyuknak, amely egy-egy nagy tömegű csillag összeomlásakor, azaz gravitációs kollapszusakor keletkezik, és amelynek minden fizikai jellemzőjét leírja a kezemnél levő Magyar Nagylexikon; leírja, ki sejtette meg a létét (már Laplace a 18. század végén), úgynevezett eseményhorizontját, ami egy laikusnak is nagyon szórakoztató, egyet nem, csak közvetve: hogy a fekete lyuk olyan égitest, amely nincs, de közben mégis van, mert rettenetes energiát hordoz. A nagy Lopakodó. Egy láthatatlan csillag, a fekete hiány. A sólyomhiány mi egyéb, ha nem a láthatatlan, a setét sólyom? Ettől persze mégsem győz meg a kép. Hiányzik hozzá a megoldási képlet, a matematikai egyenlet, s nincs is mit megfejteni rajta: energiátlan metafora.

    A HIÁNY A PRÁGAI SZÍNEN

    Hiányom van a hiány megfogalmazásához, lévővé tételéhez, egyelőre csak mellébeszélek. Egyszerűen nem tudom megfogni, kisiklik a kezem közül; amit megfogok, olyan közönséges, hogy nincs mit megírni rajta. Egy anekdota kellene hozzá, ami lendületbe hoz, ami fölkelti az én figyelmemet meg az olvasóét is. Megy Hrabal a prágai utcán, találkozik Apollinaire-rel, mennek tovább, hát jön Kafka, mennek, jön Hasek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja Kafka: - Él itt a második szomszédban, Pesten egy ismeretlen, a hiányról kéne írnia, szóljatok neki, van rá egy történetem. - Nekem is van egy - mondja Hrabal. Szembejön velük Esterházy. Így mennek, mendegélnek ötösben a prágai sör felé, amely Prágában sohasem hiányzik. - Ismertem egyszer egy írót - mondja Esterházy -, akinek az anyjának hiányzott egy hetedik krajcár. Ha azt a krajcárt egy koldus oda nem adta volna neki, az én mesém is tovább tartott volna. - Ismertem egy költőt - teszi hozzá Kafka -, aki viszont úgy megírta versben, miszerint arra a szegény vidékre való, ahol a hetedik krajcár mindig hiányzik, hogy az egészen szívhasogató. (Váci Mihályra célzott; ők öten mind tudták, de a hatodiknak, a mai napi magyarnak már nem biztos, hogy neki tízes találat Váci Mihály.) Legközelebb, ha még élek, meg is írom a Hét krajcár című novellámat. - Én pedig - mondja Hrabal - a Hét korsó című remekemet, ugyanis Pepin bácsi mindig azt szokta mondani: - Én nem tudom, hogy van, de a hetedik korsó mindig hiányzik. Meg a nyolcadik. Meg a kilencedik. Tovább nem tudok számolni. A nyolcadik után elvesztem a számérzékem, de a hetedik, tudom, az mindig hibádzik. - Hiányzik, nem hibádzik! - mondja Esterházy. - Mi az, már a hetedik nyelvérzékem is elvesztettem? - kérdezi Hrabal. És így mennek, mendegélnek, ámde a hiány továbbra is visszafele jár, mint Apollinaire Égövében a zsidó órákon a mutató ("A nagy zsidónegyed órái mind ellenkező irányba forganak"), azaz nemhogy több lenne a keresztény idő, az idő ellenkezőleg (átellenben) minden lüktetéssel egyre kevesebb.

    MÉG NAGYOBB HIÁNY A PRÁGAI SZÍNEN

    - János, nekem szükségem volna pénzre.
    - János! - reggelre ne feledd a pénzt.
    Borbálának, a prágai feleségnek, Kepler asszonyának - akinek a státuszának a szava sumér-magyar nyelvészkedő logikával, elgondolkodtató módon éppenúgy fevel kezdődik , mint a feminizmusé - legfőbb hiánya a pénz. Madáchnak a tragédiája többek közt amiatt az én tragédiám, mert a fenségest meg az egészen porosat, a trágyaférgeset elegyíti sorról sorra: "Ha vétkezel, fiadban bűnhödöl, / Köszvényedet ő benne folytatod." Mondhatná úgyis: hiányodat őbenne folytatod. Borbála mindig megszólal, és azt mondja mindig: "nekem a prágai színben, valamint az összes színben hiányom van a pénzben; reggelre, délre, estére, hajnalra ne feledd az én hiányomat betölteni". Borbála nem mindig Borbála, ide-oda változik aszerint, ki tudja megfejteni a csillagok állásbeli mibenlétét, még Bor vitéz is lehet, férjnemű tehát - a hiány azonban mindig ugyanaz: a pénz. Erről a hiányféleségről azonban hallgatunk. A relativitás legnagyobb rejtélye. Hiába hánytam össze a legtudósabb könyveket, miközben erre a dolgozatra készültem, sem Kézai Simonban, sem Romsics Ignácban, sem Paul Johnsonban, sem John Lukacsban, sem Lukács Györgyben, sem Kanizsa Józsefben, sem Bokros Leventében, sem Freisinger Edében, sem Hajdu Lászlóban, sem Péntek Imrében, sem Petri Györgyben, sem Vidrányi Katalinban, sem Jakabos Zsuzsannában nem találtam választ, hogy a pénzhiányt mimódon emelhessem egy olyan magasabb szférába, például egy fölhúzott kútágaséba, ahonnan nézve már nyugodtan, Marcus Aurelius-i, római császári fennségből tekinthetnék alá a trágyaféregre, a köszvényre.

    A FEKETE PÁRDUC

    János, Borbála, arról nem beszélünk, hogy szükségem lenne pénzre, viszont a Hortobágyon elszabadult egy fekete párduc kétezerkettő február elején; elveszett a ködben, de hogy csakugyan tévelyeg a pusztán egy fekete párduc, arra az a bizonyíték, hogy megtalálták a körmei nyomát. Mit csináljunk, ha találkozunk vele? Ne nézzünk a szemébe, tegyünk úgy, mintha nem is lenne; nyugodtan, kimért léptekkel haladjunk tovább! A pénzzel ugyanígy cselekedjünk! Ne nézzünk a szemébe, nyugodt léptekkel haladjunk tovább kimért utunkon. A fekete párduc csak akkor támad, ha óvatlanul szemébe néz a korrupció vagy a becsület.
    Sohasem felejtem el egy bölcs, egy már börtönön, egy már mindenen, éveken, időkön túl lévő akadémikus szavait, aki jóval a rendszerváltás után egy szakszervezetiféle összejövetelen azt mondta arra az ókonzervatív javaslatra, tegyük ki a falitáblára minden hónapban, kinek mennyi a fizetése, miért mennyit kapott, hogy "tiltakozom, már bocsánat, magánügy!" És ebben a pillanatban mindörökre megértettem: a fekete párduc szemébe nem szabad belemerevedni, lépj tovább, és nincs fekete vadállat.
    A prágai színen át nem kopognak körmök, Borbála Jánoshoz nem szól, Kepler nem csillagjós, ez a hiány pedig nem létezik.

    A NŐ

    A nő mindig. A szerelem, a szexualitás. Magyar ember erről nem beszél. Az úriember lehet, hogy igen, de a magyar ember szemérmesen hallgat róla. Bár egyszer olvastam egy néprajzi könyvet, amelyben egy magyar öregasszony elmeséli, a férje hátulról szerette: a földön állva könyökkel az ágynak hasalt, a férje pedig a gerince felől hatolt bele, mert azt mondta, úgy a legjobb neki. Ebből is látszik, hogy milyen szégyenlős a magyar. A nénő ugyanis afelől már hallgat: hát neki jó volt? Magyar ember, magyar asszony csak a néprajzban létezik. Magyar férfi nem kiabálja fönt a fa tetején, mint egy félbolond Antonioni-figura: - Nőt akarok!
    Csak hiányzik neki. Lásd Móricz Zsigmond naplóját a Holmi 2001. évi nyolcadik számában: Már egy hónapja nem... Onanizáltam... És így tovább. Majd elájultam, amikor elolvastam ezt a naplót. Engem is olyan szemérmesnek neveltek, hogy erről egy szót sem ejthetek. Persze, tudtam, amit tudtam, apám se volt éppen az a fedhetetlen férj. De mindenre jó az a bölcs Antall József-i mondat: - Tetszettek volna forradalmat csinálni.
    Boldogok a fiatalok, akik a fák tetején szeretkeznek.

    ÉS AMI NEM HIÁNYZIK

    Nem hiányzik a Hiány című filozófiai folyóirat, mert van. Nem hiányzik, amit elmulasztottam, mert úgy van rendjén, hogy el kellett mulasztanom. Nem hiányzik, hogy akkora a nevem a nagy magyar költészetben, amekkora, és nem nagyobb; nem hiányzik, hogy nem írtam meg életem főművét, a főművet, már tudom, hogy nem muszáj főművet írni, tudom, hogyha visszaküldenek egy-egy verset azzal, hogy korszerűtlen, nem biztos, hogy én, a szerkesztő is lehet korszerűtlen. Már tudom, hogy mindent rá lehet fogni az esztétikumra, holott csak arrról van szó, máshová tartozol.
    Nem muszáj mindenáron megjelenni, lehet, hogy tényleg rosszat írtál, és nem muszáj az utókorra hagyatkozni, hogy majd egyszer, majd meglátjátok. Az utókor sem törődik veled, a verseidet ki fogják hajigálni a szekrényből, mert másra kell a hely, sőt arra is kérem a tisztelt utókort, hogy minél előbb vágja ki a verseimet, tudok is egy rendes céget, nemcsak hogy ingyen szállítja el a papírt, nemcsak megsemmisíti, még igazolja is, hogy földarabolta, átadta az enyészetnek. Nem négybe vágja, kedves Lajosom, negyvennégybe, kedves Lajosom.

Győri László


Hiánytalan hiány Válogatott verseim hátsó borítóján többféle idézet található kritikusaimtól. Két évtizede írta például Monostori Imre a Vakügetésről: "A személyes hiányérzet... újfent kollektív életérzés tükörképe; Veress Miklós istenkereső nyugtalansága alighanem korunk egy problémáját fogalmazza meg: »lélekhiány a testem, istenhiány az isten.«"
    Hasonló gondolatok már előbb is megfogalmazódtak bennem, később is néhányszor, de ez nem csupán annak költői terméke, hogy életem során a valláshoz és Istenhez való viszonyom folytonos vitára késztetett: mindennek mélyebb történelmi, családi és személyes okai vannak, melyek olykor első személyben, mert a negyvenes években születtek korosztálya ebben feltétlenül hasonlít egymásra, s a Forrás által fölemlegetett József Attila-képlet is analógiákat mutat. Ez összeköti az I. és a II. világháború utáni nemzedéket. Ha csak a szociális hátteret nézzük, akkor is: lakáshiány, pénzhiány, élelemhiány. Különb- s különbféle családi szempont pontból: otthonhiány, apahiány (többségében így!), boldogsághiány. Történelmileg pedig: hazahiány, igazsághiány, hithiány.
    Az én sorsomban mindez egészen sajátosan fonódott össze, mondjuk úgy, hogy valamiféle gordiusi gubanccal álltam szemben, amit egy gyerekkori fakarddal nem lehet szétsuhintani. Csak most, hatvanéves koromra fogom föl, hogy milyen hatással lehetett rám a tény: sosem ismertem nagyszüleimet. Apai ágról azért nem, mert Trianon után Aradon maradtak, s édesapám onnét szökött át Magyarországra, hogy itt próbáljon szerencsét; anyai ágon pedig azért nem, mert nagyapám orosz hadifogságban halt meg. Árván maradt anyámnak pedig valódi nagyanyám még az esküvőjét sem érhette meg. A rokoni házban, ahol Papes Mikiként neveltek, leírhatatlan szeretettel próbálták ezt a hiányt kitölteni a nagynénikéim, de - tudhatjuk - ez szinte lehetetlen vállalkozás. Mint ahogy az is, hogy - szüleim válása után - az apanélküliséget a nagybátyáim kompenzálják. Aztán - súlyos betegségem után - évekig megint rokonoknál éltem, még Barcsnál is vidékebb vidéken, s édesanyámat alig láthattam. Ez a pénz- és közlekedés hiányának volt betudható, de hét-nyolc éves gyerekként mit tudhattam minderről. Mikor anyám végre valamiféle kaposvári albérletbe magához tudott venni, akkorra meg határsávvá változott a Dráva-part, s elvesztettem a barcsi kert édenét. Albérletről albérletre hurcolva magunkkal szegénységünket, mindketten elvesztettük Istenbe vetett bizalmunkat. Anyám felküzdötte magát gyógyszertári leltározónak, én magamat öntudatos úttörőnek, akinek nem illett templomba se betérnie. Elhagyott minket az Isten - mondogatta édesanyám, s ettől még dacosabb lettem.
    De éreztem a hiányt.
    1956-ban lettem gimnazista, és már két hónap múlva ifjú titán, aki forradalmi verseket írogat. Aztán - szinte pillanatok alatt - kicsapandó diák, ki házi nyomdán lapot szerkeszt, s amerikai segélycsomagokat osztogat a plébánián. Latinul tanul, és újra imádkozik. Ám hamarosan kiderült, hogy mindez csak olyan ködös álom, amiben agyhártyagyulladásom után évekig éltem gyerekkoromban. S amikor végül Szegedre kerültem az egyetemre, a különféle hitek romjain új világot próbáltam fölépíteni magamban: az egzisztencializmusét. Társaságom is akadt hozzá, mely nem ismerte az alkoholhiányt, sem a gondolathiányt. S ettől olyan érzésem volt, mintha szabad is lennék. A szegedi albérletekben azonban újra kezdtem érezni az albérletesdi miatt ezerszer is elátkozott Kaposvár, a szülőföldem hiányát - már csak anyám miatt is. Ő közben végre lakást kapott, férjhez ment, s ekkor úgy döntöttem, hogy egyetemi éveim városában maradok. Búcsút mondtam somogyi szerelmeimnek, megnősültem. Helyi irodalmi sikerekben sem szenvedtem hiányt, csupán lakásban ismét. Aztán azt is megtanultam keserves kínok között, hogy milyen az oxigénhiány, mely éppenséggel nem a magaslat miatt kínoz, hanem a hörgőtágulatok jóvoltából.
    1969 karácsonyára, mikorra a Mester és Margarita elrontott nyomdai ívébe csomagoltan újra visszakaptam - ötödszörre - verseskönyvem, meg is pattant belül egy nagyobb ér, és föl kellett készülnöm az operációra, melyet Kulka Frigyes végzett el aztán huszonnyolcadik születésnapom alkalmából. Fizikálisan is keletkezett bennem egy hiány: a szív alatti, a bal alsó tüdőlebenyemé. Ami utána következett az viszont felemelő érzés volt, ahogy a maradék apró pattogással, melyek mint a rügyekéi, igyekszik betölteni az árt. Írtam akkoriban egy húszsorost, melyet minden rosszmájú kritikusom félreértett: "Február, március, április / szabadság - táguló tüdő...", holott, oly közérthető lett volna: "a mellkasomban is okos / mindennapos honfoglalás / hegedő seb a hátamon / múló kardvirág-hatalom..." stb. Az értetlenség és a kiadók hiánya majdnem ahhoz vezetett, hogy - mint sógorom-barátom, az egzisztencialista egyik kedvenc tanítványa - magam is a szabadság végső elvét alkalmazzam. P. Z. ezt szemben a híres klinikai Tisza-parttal, túlnan, hol ártéri fűzek ingadoznak, hurok formájában realizálta nyaka köré.
    Mert érezte a hiányt.
    A sors másként rendelkezett: lakáshoz jutottunk, lassan bútorokhoz is, pénzhez, magam elismeréshez, s végül kiadókhoz is. Furcsa módon azonban - erre mondják, nincs rajta Isten áldása - akkor fogtam föl kedvenc mesterem, Kosztolányi Dezső sorait úgy, hogy ne csak elvontan, hanem tételesen is: "Van már kenyerem, borom is van, / van gyermekem és feleségem. / Szívem minek is szomorítsam? / Van mindig elég eleségem." E.t.c. 1917-ben született ez a költemény, melyben az a zseniális, hogy éppen állításaival negál (vessük csak össze ezt egyfelől Berzsenyinek a közelítő télhez írott versével vagy Petőfi Szeptember végén-jének módszerével!) egészen az utolsó tizenkét lázbeteg sorig, melynek ez a vége: "Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.".
    Ez idő tájt írtam - még mindig küszködve az operáció utóhatásaival, s egyre romlandóbb családi viszonylataim ellen - azokat a régi magyar irodalom nagyjait (Nyéki Vörös Mátyást, majd Szenczi Molnár Albertet) fölidéző verseimet, melyekben az Isten-hiány végre úgy kezdett behegedni, mint hátamon a seb; igaz, azok a fonadékmaradékok, melyekkel belül is összefoltoztak, hosszú éveken át bujkáltak ki, teljesen áratlanul, belőlem. Mögöttem hagytam Szegedet mindenestül, ahogy hittem, hogy aztán megint évekig harcoljak mindazért, amit el kellett veszítenem: otthont, feleséget, gyereket - a kenyérhez és a borhoz, mely megmaradt. Az előbbi nem is akármilyen formában: alapító felelős szerkesztője lettem egy olyan folyóiratnak, mely "hiány-pótló" volt, hiszen egy új művész-nemzedék honfoglalását készítette elő.
    Mindmáig úgy érzem, hogy ez volt az a pillanat, amikor elkezdődhetett egy becsületes harc - amelyben nem maradtam mindig egyedül -, hogy győzzünk a Közös Nagy Hiány ellen, még legalább másfél évtizedig. Mondjuk úgy: 1974-től 1989-ig. A kincsért, amiért érdemes volt olykor porig is égni, ha újra emberré vétettünk a porból. De ez már a férfikornak olyan szakasza volt, amikor nem csupán barátaim távoztak (így vagy úgy) az életemből, hanem szüleim is. Előbb édesapám, kivel kevés időt tudtam együtt tölteni, mert mások voltak gondjaim - éppen, amikor a folyóirat ügyei kezdtek jövővé válni. Akkor tűnt ki, hogy gyerekkori agyhártyagyulladásom milyen szellemi és idegi energia-hiányokkal jár ilyenkor. A másik ötvenkilenc éves édesanyám elvesztése éppen abban az időben, amikor nem csupán az történt, hogy lemondattak a Mozgó Világ további szerkesztéséről, hanem szinte magán tragédiámmal egyidőben bezúzatták azt az utolsó számot is, melyet még szerkeszthettem. Lám ez is olyan állítás, mint Kosztolányié, de a többszörös hiány elviselhetetlen volt.
    A hiány érzett minket.
    Jóval később, amikor Szigligeten voltam alkotói szabadságomon, s megint jött egy szokásos kérő távirat, amely egyben könnyeztető is volt, írtam egy verset Weöres Sándor halálakor, mely visszarímel Esti Kornélra is: "Mesterem - még folytathatnám, de virrad..."
    1985-től úgy voltam jelen a magyar irodalomban (egy ideig az Írószövetség főtitkáraként is), hogy másfél évtizedig nem jelent meg verseskötetem. Közben lezajlott a változás, amiben hittem, hogy megadja Isten, ha kivitatjuk Nála az igazunk, aztán a másik, amely a lélek-hiányt akarta újratermelni; a harmadik, mely végül is azt a történelmi kettősséget vállalta, mint akár az Ady-úri önmagunk. Kelet és Nyugat virága-e a magyar? S egyáltalán: a pénz- vagy az Isten-hiány határozza meg a sorsét! (Sors, nyiss nékem tért... - ez, igaz, Petőfi.)
    Magánszemélyként - néhány halálos vitát az élettel túlélve - a máig látó Adyra gondolok az új évezredben. Utcán, televíziót bámulva vagy nagygyűlést, támadókat vagy őrző-védőket, ebben az új és egyre nem magyarabb évezredben. Arra, hogy már nem szürrealisztikus látomás a Disznófejű Nagyúr. Sokféle hiány-betegségünk volt (ld. "Nekünk Mohács kell" - s hozzá Trianon, Donkanyar e.t.c.), de abból a rémlátomásból, hogy "sertés fejét, az undokot, én simogattam" mindig marad utódainkra is. De legalább: "csatázunk vadul". Kár, hogy ez amolyan, csak Istenbizonysággal mérhető József Attila-hiány: "A mindenséggel mérdd magad...!"
    Ebben a mindenségben fél Teremtője az emberhiánytól, kezdetek kezdetétől. Hátha megint egyedül marad.
    Ő a Hiánytalan Hiány! ® Isten formájú hiány, ® Név

Veress Miklós


hit I. A hit nem egyéb, mint a világban és önmagunkban tapasztalt égető hiányok feltöltésére tett egyik kísérlet. ® Isten I. További kísérletek neve: ® tudomány I., ® művészet I. 2. A hit hiánya a hiányba vetett hitet jelenti. 3. Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.

Balla D. Károly


hit II. "Aki nem hisz, elkárhozik" - mondja az Írás. Ez nem holmi ködös, babonás fenyegetődzés, hanem egy egyszerű, világos ténymegállapító tőmondat. Közérthető. Miért teszünk mégis úgy, mintha nem értenénk? Gondolom azért, mert büdös vállalni a megértésből eredő életre szóló felelősséget Isten előtt önmagunkért és a Világért. Mint hívő embernek, szent meggyőződésem, hogy aki nem hisz abban, hogy jelenlétének a világban célja és értelme van, amely tőle telhető legteljesebb betöltéséért egyszemélyben felelős Teremtőjének, az elveszett mind önmaga, mind embertársai számára. Tragikus, ha valaki erre az igazságra csak akkor döbben rá, mikor Charon ellöki ladikját az innenső parttól és világossá válik előtte, hogy ajándékba kapott egyetlen életét üres célokra véglegesen és megmásíthatatlanul elvesztegette. Vége. Korrekcióra nincsen mód. Rémületes és lesújtó lehet a totális és végleges vereség felismerésének megsemmisítő élménye. Ez a kárhozat. A hívő ember bizonyos abban, hogy ha már egyszer megkapta az élet csodálatos és kivételes ajándékát, egyben felelősséget és csak reá szabott, másra át nem ruházható feladatot is kapott a Világ folyásában. Az emberiséget az egyes emberek, ők, te, én, mi alkotjuk. E tekintetben tökéletesen mindegy, hogy tudós, pap, államférfi, tanár, diák, gyáros, munkás, kereskedő, földbirtokos, földmunkás, földönfutó, fekete, sárga, rézbőrű vagy fehér, szellemi, testi fogyatékos, átlagos vagy netán zseniális vagy. Ha a reád bízott feladatot tisztességgel betöltöd (de legalább minden erőddel erre törekszel), akkor nyilván van értelme létednek a Világban. Nélkülözhetetlen vagy ahhoz, hogy a Világ működjön. A kiszáradt mikroszkopikus egysejtűt életre keltő finom pára éppúgy víz, mint a Niagara. Mindegyik létfontosságú a maga helyén éppúgy, mint ahogy Te vagy létfontosságú a Tiéden. Nélküled a Világ nem ugyanaz lenne, mint Veled. A mozaik csak akkor tökéletes, ha minden egyes elem pontosan olyan és pontosan ott van, amilyennek és ahol lennie kell. A hit tehát hatalmas erő. Az Isten egy, de végtelenül sokféle út vezet Hozzá. Kinek rövid és viszonylag egyenes, kinek hosszú, fájdalmas, tekervényes és sok zsákutcával terhes. De az utat minden tiszta szándékkal, nyitott lélekkel kereső biztosan időben megtalálja. Sikertelenségre csak az kárhoztatja magát, aki hiú önteltségében már magát a keresést is eleve elutasítja, vagy nem tisztességes, körmönfont, farizeus módon csinálja. Mert megkaptam, életem az enyém. Tőlem függ, mit kezdek vele. Döntésem szabad. Isten csak elém tárja az utat, de nem kényszerít rá. Megmutatja végtelen szerető gondoskodását csodálatos alkotásában, a Világegyetemben, a kvantumoktól a Világegyetem határáig. Rádöbbent végtelen jelentéktelenségem/d/re az anyagi világban - tömegem/d/ hiba nélkül elhanyagolható a Világegyetem össztömegéhez képest -, de megmutatja azt is, hogy a Te (Mi) tudatod (tudatunk) nélkül a Világegyetem semmit sem tudna önnön létezéséről. E tekintetben tehát jelentőséged (jelentőségünk) csaknem felfoghatatlanul óriási. Te vagy a híd az Isten és az anyag között. Fontold meg ezt, mielőtt szabadon döntesz, hiszel-e?

Koch Sándor


hit III. Nem rajzolat a húsvéti tojáson, hanem a kiskakas ugráló szerelme. Nem az, ami hozzáad valamit az élethez, hanem az élet. Bevon, átjár, birtokba vesz; ő bíztat minket zendülésre. Nincs igazi akarat nélküle. Nincs igazi arc, veséből áradó emberi világosság, észfény, szó, szemhunyás. A hit Isten bent közelítő ujja hegye.

Vasadi Péter


homály Ki tudná eldönteni, hogy a homályból a világosság vagy a sötétség hiányzik-e nagyobb mértékben?

Balla D. Károly


humor Mindig pontosan célba talál, időnként megmar, nevetségessé tesz, minek következtében persze büntet is, de annak ellenére sem az ártani akarás szándékával születik, hogy időnként "gyilkosnak" mondják; kíméletlenül pellengérre állítja alanyát vagy tárgyát, rátapint fonákságainak lényegére, de sohasem közönséges, bárgyú, erőltetett, ami csökkenti hitelét. Ebben a műfajban leginkább Karinthyt szeretem, aki a humorban nem ismer tréfát.

Bálint Péter


hűség I. Nagyon óvatosan lehet csak körüljárni e fogalmat, mert a legkevesebb, ami mondható róla, hogy relatív, s persze koronként másként is ítélték meg. Ha mondjuk, azt kezdem el magyarázni, hogy a hős Achilles hűséges barátja halálát és nem elrabolt ágyasát megtorolni ment vissza a csatamezőre, egyesek azzal vádolnának, hogy a "melegek" malmára hajtom a vizet. Ha tanítványaimnak az emlékezetébe akarom vésni a hűséget, s a bibliai Péter alakját idézem föl, rettegni kezdek a kakas kukorékolásától. S akkor sem könnyítem meg a dolgomat, ha a mindenkori vazallusok hűségesküjét említem példa gyanánt, mert miként is magyarázhatom meg, hogy e hálátlanok sosem restek hátba támadni védelmezőjüket, s emiatt hol lázadónak, hol pedig forradalmárnak nevezik őket. S végezetül a legbonyolultabb, a házassági hűség kérdése. Csakugyan erénynek számít-e barátom hűsége nejéhez, ha tudván tudja, hogy évek óta szeretőm; avagy az én kitartásom hitvese mellett nem nagyobb áldozat-e, hisz én végzem el helyette a férfimunka dandárját, és én hallgatom végig mindazt, amit e maflának szándékozna elmondani kedvesem?

Bálint Péter


hűség II. Aki hűséges, okos.

Vasadi Péter


I


identitás I. Azok foglalkoznak mások identitásával, akiknek részben vagy egészen megbomlott vagy hiányzik a sajátjuk.

Balla D. Károly


identitás II. Azt mondják, hogy van, sőt erősíteni, hovatovább újraépíteni szükséges. Szerintem, ha nem is hiányzik, de legalábbis hiányos a mai meghatározottsága és valódi tartalma. (lásd még: pédául európai, magyar, kárpát-medencei, pannon, alföldi, jász-nagykun, kiskun, kecskeméti, vacsi-közi, hetényi, családi, kisgazda, polgári, szociáldemokrata, kulturális, stb. identitás)

Csatári Bálint


idézet A határt számomra legalábbis régóta az ~ek jelentik. Életünket jelölt és csalafinta módon jelöletlen idézetek és parafrázisok hálózzák be. S hol vannak ama régi pártgyűlések, ahol az ülést vezető elvtárs rámennydöröghetett a hősre, aki épp azon töprengett, hogy, hogy is van ama vers, hogy most lopja életét, Kanizsa, Rozgonyi? Hogy nosza gyakoroljon önkritikát, miért is tévelyedett el, ha eltévelyedett?! Mindez, természetesen a ® játék szerves része...

Bogdán László


idézőjel Másoktól kölcsönzött gondolatok, szövegek pontos felidézését jelző írásjel, amelyet - logikusan - a kölcsönzés forrásának megnevezése követ. Példa helyes használatára: "Amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt ..." József Attila

Kerényi Ferenc


idő I. Az emberi tudat az idő tengelye mentén halad. Haladtában béna értetlenséggel szemléli, hogy kevés az idő, hogy nincs elegendő idő. Holott az idő örök és végtelen, azaz minden mennyiségben rendelkezésünkre kellene állnia. Nyilvánvalóan a szemléletünk hibás, ha hiányoljuk azt, ami végtelen. ® eltelt idő

Balla D. Károly


idő II. Amióta tudatos lényként élek, bennem és rajtam kívül a legfőbb hatalomnak az időt éreztem. Azt az időt, amely a Mindenség Teljességévé érett gondolkodásomban az elmúlt - megélt és túlélt - évtizedek során.
    Ha ma valamire még igazán szükségem volna, akkor az ennek a Mindenség-időnek az előttem lévő birtoklása és biztonságtudata lenne. Amit igazából nem tudok megragadni, sőt pontosan leírni sem, mert nincsenek hozzá hiteles, megbízható emberi-nyelvi fogalmaink. Ennek ellenére ez az idő-hiány szabja meg cselekedeteim ritmusát, ez sürget vagy fékez különös és hatalmas sugárerejével.
    Minden egyéb hiány, amit tetten érhetek magamban és magamon kívül - társadalomban, természetben, művészetben stb. - e nagy és fogalmak felett álló létező következménye. ® eltelt idő

Gál Sándor


idő III. Nem mások igénye vagy akarata dönt, amely nem a kötelességteljesítésben morzsolódik el, amelyet nem az élet mellékes és érdektelen teendőinek intézésére pazarolunk - idő, amelynek mi vagyunk teljhatalmú urai. Ebből kellene a legtöbb, ebből jut a legkevesebb. Gyakran semmi. ® eltelt idő.

Lőrinczy Huba


ifjúság "Mint e varázsló, tünde, parázsló, édes idilli / nap tovasurrant, úgy fut el egyszer a szép fiatalság." (Dsida Jenő: Miért borultak le az angyalok Viola előtt)

Szekér Endre


igaz A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy. Dolgok viszont önmagukban nincsenek. Így hát semmi sem igaz.

Balla D. Károly


igényesség Nem szabad lejjebb tennünk a mércét: válogassunk, gondolkodjunk, legyünk igényesek. Babits Mihály igényességét követhetjük: "Többet, örökké többet, amíg élünk" - írta A sziget nem elég magas című versében.

Szekér Endre


ilia Az ilia egyszerre af, állítm, ált, birt, egysz, es., felsz mód, ff, főm, gyak., h., hangut, haszn, hat, hsz, isz, jelen, jövő, kf, ksz, lat, m, mellékm, Mit, mn, múlt, nem hiv, pejor, rég, ritk, sz, Sz:, Szj:, tbsz, tn, ts, vmely, vmerre, vmi, vulg. 1. Huzamosan ül vhol, s maga köré gyűjti a közkeletű és a szakterületeken ált. haszn. rövidítésüket (nagy részük megvan a Magyar Értelmező Kéziszótárban, másik részük pedig még nincs) s a rövidítések feloldásait is. Különféleképpen összeállítható, variálható darabokból álló, éppen azért lehet maga a minden, a mindenség, s azok hiánya. A KMIK 1959-1988 szerint ugyan 1934-ben született (Tápé), de miként a többi, itt közölt toposza is kétséges (irodalomtörténész, Szeged, Tiszatáj, kritikai kiadás): valószínűleg nem adatolható. Szapphó egyik töredéke éppen az ő hiányára mutat, Cassiodorus ravennai tevékenységében is nyomokat hagyott, Hrabanus Maurus állítólag már képversbe foglalta (lappang), a lódarázs ellen pókháló, Balassi Bálint a lovában tisztelte, a (politikai) költészetben az ellenállás mértékegysége, más meghatározók szerint 1972-től a magyar nyelvű irodalom nem más, mint lábjegyzet ~hoz, stb. Egyetlennek vélhető. 2. A következő példázat, mert nem cáfolható, hogy nem tőle származik, nem is bizonyítható, hogy ne tőle származna: "Ha a világ valamennyi volt, létező és leendő rózsáját vesszük, a sárgákat, fehéreket, vérpirosakat, vadakat és nemeseket, futókat és bokrokat, s ha melléjük állnak azok is, amelyekről a perzsák Avestája szólt, vagy éppen Tacitus, az olasz misztikus írónők, Antoine de Saint-Exupéry, Borghes, s nem mások, mint illatos szavak, és hozzájuk illesztjük, amelyek Amico Aspertini, Ercole de' Roberti, Dürer vagy éppen Szabados Árpád virágai, szóval, ha az élő rózsák mellé odaállnak a rózsát hivatkozók, sőt, még ha azok a rózsák is, amelyek csak az álmokban léteznek, akkor is lesznek rózsák, amelyek nem kerültek a megnevezhetőség-megláthatóság állapotába. Marad egy rés, amelyben ott a másik kozmosz." Meglehet ez az ~. ® sarkantyúzó életérzés

Géczi János


informatikai hatások vizsgálata Az informatikai forradalom hatására terjed egy új nyelvi minőség, az ún. másodlagos szóbeliség, új beszéltnyelviség. Az új nyelvi létmód a jelenlétélményt, képszerűséget, a gondolkodás-nyelv linearitásának, sokféle nyelvi és logikai kategóriának (pl. a szillogizmusnak) a feladását jelenti. A megváltozó kommunikációs technológiák sokban segítik, megkönnyítik mindennapi és tudományos munkákat, fontos nyelvpolitikai, nyelvstratégiai, nyelvművelő feladatokat is ellátnak (nyelvfelismerés, helyesírás-ellenőrzés, fordítóprogram), de az is biztos, hogy óriási hatással vannak a kommunikációra, újabb nyelvi változásokat indítanak el. A digitalizációnak a nyelvekre tett hatását már sok helyen kutatják, a nyelvészek mintha lemaradtak volna e téren. Több friss nyelvi észrevételünk, fölfedezésünk e jelenségek eredményének tulajdonítható, de még nem számolunk az új kommunikációs technológiáknak a nyelvre gyakorolt hatásával. Pl. Sokszor alárendelést, álalárendelést használunk mellérendelés (vagy új mondat) helyett; az alanyvesztés jelensége stb. *Ambrus Attilát román barátja buktatta le, aki az ügyész szerint jól van. Helyesen: Ambrus Attilához román(iai magyar) barátja nyomán jutott el a rendőrség. Az ügyész szerint Ambrus Attila jól van.

Balázs Géza


ingyen berúgás (az "ingyen ebéd" egyik alfaja) A vendégekre való várakozás ideje alatt meginni egy üveg szentgyörgyhegyi száraz szürkebarátot, amitől az ember ellazul, enyhén feldobódik, s egyre fokozódó szeretettel gondol a közelgő vendégekre. A vendégekkel gyorsan meginni két üveg szekszárdi Cabernet Franc-t (ezalatt elfelejthetik az út közbeni veszekedéseiket), majd kicsit lassabban két üveg szekszárdi Cabernet Sauvignont (mindenki mindenkinek azt felejt el, amit akar). Aztán kinyitni egy Kamocsay-féle kékoportót (szeressük egymást!), majd ugyancsak Kamocsaytól egy régebbi évjáratú, tölgyfahordóban érlelt Cabernet Sauvignont (ha maradt még tüske, ez remélhetőleg kihúzza). Az egészséges versenyszellem jegyében bevetni Molnár Tamás és Neuperger Balázs vörös ördögeit, eközben élvezetes társalgást folytatni egy (vagy más) aktuális színdarabról (vagy filmről), mellékesen hibátlanul idézni egy latin auktort (mértékkel lehet eszegetni is hozzá). A kialakuló parázs vitában kinyitni egy Bock-féle 1997-es cuvée-t, és rádöbbenni, hogy az élet szép, utóbb a Günzer-pince remélhetőleg eloszlatja az esetleg mégis felmerülő kételyeket. A vendégek távozását követően - mind egytől egyig imádnivalóak voltak: okosak, szépek, kedvesek, szellemesek, majdnem mint jómagunk - , még a mosogatás előtt inni egy pohárka skót felföldi maláta whiskyt. Ugyanezt megismételni a mosogatás végeztével. Másnap pihenten, jókedvűen ébredni és fütyörészve végigdolgozni a napot.

Kántor Péter


intelligencia Például, hogy nem dobálom el/be az üres joghurtos dobozt, a csikket vagy a használt buszjegyet, főként mások kertjébe, amikor a buszmegállóban unatkozom vagy éppen vonulok a szakmunkásképzőbe. Ilyen egyszerű, és valahol itt kezdődik a... A probléma is, hogy ez naponta megtörténik. És nem azért keseredek el, mert hajolgatni kell, dolgozni, összeszedni mások szemeteit. A kutyaszar takarítása például egyáltalán nem keserít el. Pedig nem a saját piszkom. De a kutyánk, még nincs fél éves, de lassan már megtanulja, tudja hova "lehet", hova kell. Ő egyszerűen intelligens.

Jász Attila


irányítás, intézmény és ismeretterjesztés kapcsolata Különösen nyelvészek között akadnak, akik tagadják a nyelvművelés létét, mert ezt a tevékenységet hatástalannak, illetve (ha mégis hatásos, akkor) diszkriminatívnak tartják. Mások megkérdőjelezik, hogy van-e egyáltalán szüksége a nyelvművelésnek irányításra, szervezésre. Rossz emléket ébresztő irányításra valóban nincs szükség, de a sokszintű tevékenység összehangolására, a különféle közösségek munkájának áttekintésére, ha szükséges, segítésére föltétlenül szükség van. Szerencsés, ha ezt a feladatot Magyar Tudományos Akadémia látja el, mint az ország legtekintélyesebb tudományos intézménye, egyszersmind a tevékenység tudományos színvonalának a biztosítéka. A 2001-ben elfogadott nyelvtörvény akadémiai, szakmai segítésére magyar nyelvi testület alakult az Akadémián. De szükség van egy Magyar Nyelvművelő Intézetre vagy Kutatócsoportra (saját elhatározásból már 2000-ben megalapítottuk a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportot, valamint 2002-ben az Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központot, de az állami szerepvállalás e téren elengedhetetlen). A tudományos ismeretterjesztés (az ismeretek terjesztésének, "szétterjesztésének") fontosságát ma már aligha nehezményezi egyetlen tudós is. Hogy az elveiben, módszerében színvonalas és hatékony legyen, szükség van a tudomány és a média (beleértve a születőben lévő "új médiát" is) harmonikus kapcsolatának a kialakítására. A magyar nyelvtudomány már a modern média (sajtó, rádió, televízió) megszületésekor megtalálta az utat ezekhez a tömegközlő eszközökhöz, a helyzet nem rossz, de a folyamatos megújulás és támogatás nem maradhat el.

Balázs Géza


irodalmi folyóirat Fogalom, amely újra hiányzik a ® kárpátaljai magyar irodalomból. Az 1944-től 1989-ig tartó hiányt követően a rendszerváltás hajnalán létrehozott Hatodik Síp a tizedik évét is nehezen érte meg, 2000-ben még megjelentek az 1999-es évfolyam számai egyetlen összefoglaló kötetben, két éve azonban a szerkesztőség nem jelentkezett új számmal. Az 1993-ban alapított Pánsíp utolsó nyomtatott száma 1999-ben jelent meg, ezt még három almanach követte, majd a Pánsíp véglegesen felköltözött a világhálóra. A Véletlen Balettet Kárpátaljáról elszármazott fiatalok alapították 1999-ben Budapesten, és a szülőföldön maradt szerzők egyes műveit is publikálják benne. Az évi két lapszám 2001-ben egyetlen megjelenésre redukálódott (és az az egy is műfordításokat közölt!). Úgy tűnik, a folyóirat-nélküliség a régió jellegzetességeként válik ismét stabil állapottá, és elsősorban nem a megjelenéshez szükséges objektív feltételek szűkösségét, hanem a résztvevőknek (író > szerkesztő > kiadó > terjesztő > olvasó) az irodalmi lapra irányuló igényét, illetve ezen igény hiányát is híven tükrözi.

Balla D. Károly


irodalom Az irodalmi kánon nekem nem irodalom. Az irodalom kanonizálása nekem nem irodalom. Ez csak az utált kultúrpolitika új neve.
    Az irodalom nem megszentelt névsorok, nem ilyen vagy olyan párthatározatok.
    Az irodalom gyönyörű nyüzsgés. Ihlet és munka. Siker és sikertelenség. Jól végzett munka örömére megivott pohár bor, sarokba vágott félbetört pohár.
    Találkozások, barátságok, viták. A rokon eszmét valló epigon megvetése, és a tiédtől eltérő ideát valló remekmű méltánylása.
    Rothadó alma szaga-illata az asztalon, hátha ihletőd, nagyapád elárvult kertészetéből egy dércsípte körte asztalodon, hátha ihletőd.
    Kurvák után kajtatás az esőben, miközben elszalasztott szép lehetőségek. Kézirat, korrektúra, a megjelent példány friss kenyér-illata.
    Nemcsak a szó, szó, szó, hanem a vers, a sebre tett kötés, ahogy átvérzik. A jó mulatság, a férfimunka.
    Ez az irodalom, ez az irodalom hiánya, azok az apró gáncsok, cselvetések, az úgynevezett irodalmi élet... az semmi, akkor már inkább jöjjön a kurvák utáni kajtatás az esőben. ® egyetemes magyar irodalom

Pintér Lajos


írói szolidaritás Az irodalomban, minden irodalomban, természetesek a nézeteltérések és a viták. Valójában, mint az emberi társadalom, az emberi kultúra más övezeteiben is, ezek a viták adják az előrejutás hajtóerejét. Mindig is léteztek ilyen nézeteltérések és szellemi küzdelmek, nemcsak az irodalomban, hanem a közélet, a nemzeti élet minden más területén, és ezek a küzdelmek nem egyszer mutattak szinte kibékíthetetlen érdekellentéteket, egymással össze nem egyeztethető ideológiai, politikai ellentéteket. Ilyenkor felerősödött a csatazaj, és olyan sebeket kaptak a küzdelem résztvevői, amelyeket igen nehezen hevertek ki: nemcsak ők, az egésze szellemi élet, az egész irodalom.
    Valójában egész történelmünket áthatják a megoldhatatlan vagy igen nehezen megoldható ellentmondások: a korai középkorban a pogány hagyomány és keresztény európai beilleszkedés, Mohács után a török és a német (Habsburg) orientáció, a reformkorral kezdődő időszakban a nemzeti öncélúság és az európai felzárkózás, a huszadik században pedig a különféle parancsuralmi rendszerek és a nyugati demokratikus modellek befolyása között. Az egymással küzdő politikai és kulturális stratégiák csatazaja a jelenben is elnyomja a kiegyenlítésre törekvő józanabb véleményeket és tanácsokat. Magyarország - nemcsak geopolitikai elhelyezkedése következtében, hanem "lelki" értelemben is mindig egymással ellentétes eszmei, politikai és kulturális vonzások és ajánlatok között ingadozott, és történelmi értelemben csak ritkán sikerült érvényes és hatékony választ adni az egymással ellentétes oldalról érkező kihívásokra.
    Pedig, és ezt meggyőződéssel mondhatom, szellemi életünknek, irodalmunknak azok voltak az igazán termékeny korszakai, amelyekben a harcias indulatokat kissé moderálni lehetett, és az írói (az értelmiségi) szolidaritás erkölcsisége valamennyire érvényesülni tudott. Ilyen korszak volt például a nemzeti romantika vagy éppen a Nyugat irodalmának korszaka: akkor is léteztek persze nézetkülönbségek, irodalmi viták, egymással küzdő irányzatok, de a közös felelősség tudata és az ennek nyomán kialakult írói szolidaritás mindazonáltal elnyomta vagy legalább tompította a szellemi küzdelmek csatazaját.
    A másik fél nézeteinek, érveinek megértésére irányuló törekvések még olyan harcias időszakokban is érvényesültek, amikor valóban úgy látszott, hogy a szellemi élet belső ellentétei úgyszólván feloldhatatlanok. Hadd idézzek fel egy irodalomtörténeti eseményt: a "kettészakadt magyar irodalom" vitáját, amelyet 1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság nagytekintélyű elnöke, Berzeviczy Albert kezdeményezett, midőn a Társaság emelvényén szigorúan megbírálta Ady Endre költészetét és általánosságban a Nyugat írói táborát. A szónok, nem először, a nemzeti hagyományok megtagadásával, hazafiatlan irányok követésével vádolta meg a nyugatosokat. Erre a támadásra A kettészakadt irodalom című írásában Babits Mihály válaszolt, nem pusztán cáfolva és elutasítva Berzeviczy vádjait, hanem felajánlva a szóértés valamiféle lehetőségét is. "Micsoda magyar átok állja útját e megértésnek? - olvasom - Hisz elvi ellentétek, a nemzeti kultúra a legsarkalatosb pontjaiban, nem választhatnak el magyart a magyartól! S ahogy a Kisfaludy Társaság szónoka kívánja a magyar kultúra munkálását: múltban gyökerezve, s mégis maradiság nélkül, hittel a »nemzeti lélekben, mint eleven valamiben, amely történetileg fejlődik, amelynek fejlődése megszakíthatatlan folytonosság, amelyben mindig benne van a múlt eredménye, a jelen hatása és a jövő csírája«: annak mi mindannyian és minden hátsó gondolat nélkül csak tapsolni tudunk!"
    A jelenben ismét a "kettészakadt irodalom" kiábrándító látványa fogadja a magyar irodalom iránt érdeklődő, ehhez az irodalomhoz ragaszkodó olvasót. Egymásra fenekedő írói szekértáborok szólják le egymást: az egyik tábor műveletlen "mucsaiként" bélyegzi meg a másikat, ez pedig gyökértelen nemzetietlennek nevezi ellenfeleit. A Kortársban azt olvasom Esterházy Péterről, hogy "átlépte a magyar írók morális köztársaságának határait", a másik oldalon pedig megakadályozták azt, hogy az esztendő legjelentősebb irodalmi díját az esztendő legjelentősebb epikai munkája: Szilágyi István regénye kapja meg. Holott mind a Harmonia caelestist, mind a Hollóidőt úgy fogjuk számon tartani, legalábbis az én meggyőződésem szerint, mint az évezredforduló klasszikus remekműveit.
    A magyar irodalmi életben ma az írói szolidaritásnak nincs helye, és nincs olyan általánosan elismert írói tekintély, mint például a két világháború közötti időkben Babits Mihály, aki kezdeményezhetne valamiféle józan megegyezést. Ehelyett vádaskodások vannak: rágalmak, gyűlölködések, lekicsinylő kritikák vagy még azok sem, hiszen a két nagy "szekértábor" lakói és katonái már nem is érdeklődnek egymás írásai iránt. És persze a vádaskodásokban most is szerepet kap a szakmai irigység, a közepes tehetségek indulatos gyűlölete a valódi tehetségekkel szemben. Szolidaritáshiányos irodalmi életünk egyelőre hatékonyan rombolja a magyar irodalomnak azokat a történelmi és erkölcsi értékeit, amelyeket ez az irodalom 1956 forradalmában és a pártállami hatalommal szemben kibontakozó szellemi ellenállásban létrehozott és felmutatott.

Pomogáts Béla


Isten 1. Nem hiánya mutatja-e fel leghívebben a Jelenvalót? 2. Isten a leggazdagabban konstruált és legnagyobb műgonddal szerkesztett hiány. ® hit I-III. 3. Isten egészíti ki a Valamit Semmivé. ® Semmi

Balla D. Károly


Isten formájú hiány "A hiány az egyetlen tulajdon" - írta volt Sz. J. barátom, költőtársam (kinek hiányát [baráthiány] máig szenvedem), és én csak hozzáteszem: személyre szabott, személyes.
    Magam az apa-, barát-, haza- és szeretethiányt éltem (élem) meg a legnehezebben, de/vagy talán éppen emiatt, a földi életben ugyan csak felismerhető - ám ennek betöltési igényének szándéka mégis: csak az e világi létben eldönthető -, de legfontosabb hiánynak (esetleg költőiebben: a hiányok hiányának) ma az Istenhiányt nevezem.
    Az Istenhiány Isten formájú.
    Semmi mással nem helyettesíthető be maradéktalanul, csak magával az Istennel.
    Immáron, itt és most: e hiány betöltésének ígérete éltet. ® hiánytalan hiány, ® Név

Szűgyi Zoltán


Isten legabszurdabb hiánya Uram, add, hogy ma se szoruljak istenhitre.

Balla D. Károly


J


játék Mindez természetesen a ~ szerves része, s már József Attila is az irányú kérelmét fogalmazza meg, hogy: játszani is engedd...
   A hős nem megy vissza, a végeérhetetlen dáridó már zavarja, ellenben szeretőjét sem találja otthon, sikerrel kerüli el a dűlőúton görbe késsel rá várakozó rablókat, és megérkezik váratlanul a világhálóra.
    Egy virtuális világba kerül. És nem jut eszébe egykori szerkesztőjének világító verse, amelyben valami olyasmi fogalmazódik meg, hogy már mindenütt előre van...
    Hagyjuk ott egyelőre, ebben a virtuális világban. Ahol képzeleghet kedvére, elmosódik minden határ, s ráesik, mint ránk tizenkét esztendeje a nagy francia forradalom kettőszáz esztendős évfordulóján, mint nagy darab kő a bizonytalanság (amit akkor eléggé el nem ítélhető "komor" optimizmussal szabadságnak képzeltünk) ...
    Így végzed majd te is, hallatszik fel egy másik vers baljós sora. ® Kosztolányi

Bogdán László


jókedv Van azért, de nem olyan mértékű, mint a skandináv lottót hirdető kisfilmben látható. Talán, ha sokan nyernénk egyszerre egy kis skandináv (finn, svéd, dán, norvég) modell szerinti kiegyensúlyozott, barátságos, demokratikus polgári társadalomhoz vezető valódi haladási lehetőséget, akkor a hiánya erőteljesen mérséklődne.

Csatári Bálint


józanság Hogyan lehetséges, hogy mi, emberek oly sokszor nem teszünk semmit a nyilvánvaló rossz ellenében? Hányszor incselkedett már velünk, mégsem ismerjük fel. Miért, hogy nem vagyunk képesek komolyan venni a gonoszt, pedig megannyi tapasztalatunk van már a gonosz természetéről? Romboló erejéről. Miért, hogy az ember olyannyira feledékeny? Miért nem tanul bukásaiból, megcsalattatásaiból, becsapottságaiból, megaláztatásaiból? Babits 1918-ban efféléken - no és a háború abszurditásán - tűnődve arra a megállapításra jut, hogy "a történelem logikátlan". (Veszedelmes világnézet) A racionalizmus ellenhatásaként "A gondolkodás félelmes gyorsasággal fejlődött egy teljes antiintellektualizmus felé."
   Beállítottságokon, érzelmeken ma sem tudunk változtatni az észérvek erejével. Hiába vesszük elő adatainkat, táblázatainkat. Hiába állítjuk egymás mellé a tényeket. Akit meggyőzni szeretnénk, nem fogja belátni, hogy nem gondolkodott helyesen, sőt egyáltalán nem is gondolkodott. Babonás félelmeket a legritkább esetekben tudunk a másikban szétoszlatni. Tévedéseken alapuló meggyőződésekből hamarabb válnak rögeszmés beidegződések, mint önkritikus megtisztulások. Eljutni az önkorrekcióig veszélyesebb mutatványnak tetszik, mint az előítéleteinkhez való végsőkig ragaszkodásban felszámolódni, hiedelmeink fogságában vergődni. Azokra az impulzusokra, amelyek a homlokunktól lefelé érnek el bennünket, élénkebben reagálunk ( ® figyelem), mint amelyek a homlokunktól fölfelé érintenek meg. (Reklámgyárosok, a közvélemény akarnokai pedig milyen jól értik ellenünkre felhasználni e törvényszerűségeket! S mennyire tudnak játszani e gyengéinket ismerve - velünk!) Babits egy újfajta racionalizmus eljövetelét várja 1918-ban. Még mielőtt irracionalizmusunkba végleg belefulladnánk, rajtunk ma, 2002-ben mekkora kijózanodás segíthetne vajon?

Dobozi Eszter


jövőkép I. A távoli jövőről alkotott elképzelés. A politikai pártok, mozgalmak rendszerint a csak a következő egy vagy néhány év tennivalóit fogalmazzák meg, a távoli célokat nem. Előfordul, hogy egy csoport beszél arról, hogy nekik van ~ük, de a fogalom puszta szólammá válik.

György Lajos


jövőkép II. Nem tudom, Schéner Mihály kortárs magyar festőművész ír-e szócikket a hiánylexikonba. Nem tudom, elírom-e előle tárgyát.
    Azt tudom, hogy van egy igen kedves grafikám, Ő rajzolta, Schéner Mihály.
    Nem tudom, hogy nekem küldött leveléhez mikor csatolta, 1999 szilveszterén-e, vagy 2000 szilveszterén? Nem tudom, hogy az Ő időszámításának mikor volt az "ezredfordulója". De azt tudom, hogy ezredfordulói rajz. Elmesélem, egy kétfejű, kétarcú ember-állat-férfi-nő-torzalak néz a világba, sőt óriási nyelvét mereszti. Ez egy festőnkre jellemző egyszerre borzasztó és játékos szörnyalak, antropomorf figura. Rajta ül, lovagol egy kutyán? Vagy Ő maga is része ennek az alatta lévő szintén összetett állatfigurának, mely részben ugató kutya, részben bagzó kecske? Ezt sem tudjuk, ezt sem látjuk pontosan. És ott látjuk legalant Schéner emberi arcát is, odafeszítve a földhöz; ott az ember isteni arca, magunk között szólván, a kutya faszánál.
    Engedjétek meg, hogy idemásoljam a rajzot.
    Tessék, ti is értelmezzétek. Nem is figurája miatt tartom érdekesnek, hanem hozzáírt üzenete miatt, ezredfordulós üzenete miatt. Betűhíven idemásolom: "2000 ből 3000 be rohanunk, de hova!?"
    Valóban, jövőképünk hiányzik. A válasz hiányzik arra a kérdésre, rohanunk - de hova!?
    Lehet, hogy kalligrafikus része fontosabb is végül e rajznak, mint figurális része.
    Remélem, nem vesztébe rohan e 21. századi emberiség. Egyelőre talán nem is rohan, hanem mint hátára fordult bogár kapál - égre fordult lábaival kalimpál, mint egy hátára fordított szarvasbogár vagy katicabogár.

Pintér Lajos


K


Kajak Nem tudta, hogy Kóczosék hamarosan emigrálnak, talán ők maguk sem gondoltak rá, amikor ismét átdorbézoltak egy éjszakát. Dorbézoltak? Erősen ittak, az igaz, és a merevrészegség előtt Kóczosra mindig rájött a koslatás, ment volna kocsmáról kocsmára, belekötött a zenészekbe, pénzben sakkozott, sarokba vágta a szódásüveget, és a kirándulásai rendszeri megveretésbe torkoltak. Barátai rég leszoktak ilyenkori kísérgetéséről, a felesége meg sem kísérelte otthon marasztalni, mert belekötött még a csapvízbe is. Amit mellesleg se ivásra, se mosakodásra nem szívesen használt.
    Most csavartak neki egy spanglit, elszívta, kitámolygott a WC-re és valószínűleg az igazak álmát aludta a kagylón. Hárman társalogtak tehát, a nők még viszonylag józanul. Kóczos felesége valamikor ~ozott, a melegítő alsója mélyen bevágott neki elől, hátul. Klári megközelíthetetlen volt már megint. A férfi elmesélte rémálmait, lépcsőházakban, sikátorokban üldözik, minden zugot ismer, de képtelen elmenekülni. Ám soha nem tudja meg, mi történik vele, az álom véget ér. Kóczos felesége vizet forralt a kávéhoz. Klári megkérdezte: Nem iszol te túl sokat? Attól lehetnek a nyomasztó éjszakák.
    Igen. Vagyis nem. Az alkohol csillapítja agyam tüzét. Felelte. De már kételkedett igazában.

Ephemeria Silver


kapcsos könyv Arany János Kapcsos könyvbe írta be verseit az Őszikéket főleg 1877-ben. Régebbi szokás szerint a legkedvesebb verseket a jó olvasók külön füzetbe, a maguk "kapcsos könyvébe" írták ki maguknak. A második világháború idején, 1944-ben a rájuk nehezedő szörnyű időben Szerb Antal a Száz vers című kétnyelvű antológia szerkesztésekor - a kapcsos könyvek példáját idézi. Eltűnődve kérdezi: mit tudsz megmenteni ifjúságodból? "De ha kedves verseid veled lesznek, nem maradsz üres kézzel üres ég alatt. Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg..." (Szerb Antal).

Szekér Endre


kárpátaljai magyar irodalom 1. Annyira van és annyira nincs, mint Mátyás király okos leányának az ajándéka. Addig van, amíg a kosáron rajta a fedél. Ha levesszük a fedelet, hogy megnézzük, miben is áll, milyen a jellege, akkor elröppen, mint a sosemvolt madár. 2. Annyira van és annyira nincs, mint a zsiráf az állatkertben először járó egyszeri ember számára; két órán át szemléli tüzetesen, majd magabiztosan kijelenti: márpedig ilyen állat nincsen. 3. A kárpátaljai magyar irodalom olyan szóösszetétel, amelyben már csak a jelzőknek van jelentősége, a jelzett szó elvesztette értelmét.

Balla D. Károly


kávéház Számba venni, ami elveszett, s ami valaha megvolt. Újvidéken nincs ennél könnyebb, elég csak kitekinteni az ablakon, vagy végigsétálni a "sugárúton", máris sorolhatom, mi minden hiányzik. De nincs ennél nehezebb sem: hiszen ami sosem volt, nem is hiányozhat; a hiány fájdalma az éden elvesztésének fájdalma. Mégse túlozzunk: Újvidéken ez csak a normális élet elvesztésének naponta tapasztalható keserűsége. Minden városnak van ilyen utcája, mely összeköti a vasútállomást a belvárossal. Amikor nemrégiben hosszabb időt Németországban töltöttünk, már előre jót szórakoztunk, mert tudtuk, a vonatról leszállva milyen áruházak, bevásárlóközpontok követik egymást, minden kisvárosban szinte szakasztott egyformán, ugyanabban a sorrendben. A mi "sugárutunkon" nincsenek nagy bevásárlóközpontok, egyébként pedig nem is a városközpontba vezet, hanem a Dunán túlra, Péterváradra, s az ember sohasem tudhatja, mire számíthat. A sétánál talán csak az autózás izgalmasabb ebben a városban. Balra kanyarodni általában csak akkor lehet, ha a jelzőlámpák az útkereszteződésekben rosszul vannak beállítva, nem egyszerre váltanak zöldre, s a szembejövő forgalom néhány pillanattal később indul el. Az őslakosok már tudják, hol vannak ilyen kereszteződések, hol kell gázt adni, kivágódva a szembejövők elé. A kanyarodás pedig kötelező, mert az utca a semmibe fut a Dunába bombázott híd előtt. A két kilométernyi hosszú, széles utca mindkét oldalán megjelentek a műanyag kerti székek, jelezve, hogy a kiskocsmák tulajdonosai arra számítanak, a szép idő beköszöntével egyre többen ülnek ki sörözni. Nemsokára csupa borostás, rövidnadrágos férfit látni majd, vastag aranyláncokkal és széles karkötővel, amint ráérősen iddogálnak. Emlékszem, nem is olyan régen történeteiktől visszhangzott a város, nem is tagadták, hogy egy kis hétvégi háborúzásra járnak, ötvenmárkás napi zsoldjukkal nyíltan dicsekedtek. Nyári éjszakák fülledt sötétjében, ha jól megnézzük, még látni a véres bakancsok hajdani nyomát. Az egykori kávéházaknak csak az emléke maradt meg, nekünk már csak járdára kitett székek jutottak. Nem csoda, hogy már csak a legöregebbek emlékezhetnek a Dornstädter, majd Zágráb cukrászdára. Emlékszem, úgy tíz-egynéhány éve, amikor egyik kormányfőnk diadalittasan emelte a magasba a konvertibilis dinárt, még azt hittük, az az ország van a legközelebb Európához. Az akkoriban modernnek számító üzletközpontban egy Gerbeaud nevű cukrászda nyílt. Ma a helyén csevapcsicsa- vagy más néven kebabsütöde működik, terjeng a roston sült bárány és a vöröshagyma illata. Pedig mennyire szeretnék beülni egy valódi kávéházba, és elővenni kedves folyóiratomat, a berlini Literaturent. Vagy olyasmit tapasztalni, amit a magyar nyelvterületen kevéssé ismert, kiváló stílusban író Alfred Polgar mond el A Centrál Kávéház elmélete című szellemes szövegében: "Vannak írók, akik a penzumukat csak a Centrálban tudják teljesíteni, sehol másutt, éppen ott tör rájuk az ihlet, ahol megcsapja őket a lustálkodás szele, ott hozza meg gyümölcsét a semmittevés. De vannak olyan alkotók is, akiknek semmi sem jut eszébe a Centrálban, másutt pedig még annál is kevesebb." Nem érdemes folytatni. A Zágráb cukrászdát ma Athénnak hívják. Csak semmi Nyugat- és Monarchia-nosztalgia! Ez a név sokkal jobban illik a városhoz.

Toldi Éva


kerékpár Zorka keres telefonon. Kiabált ki a felesége az udvarra, ahol viharvert ~ját igyekezett üzemképes állapotba hozni. Megtörölte gépzsíros kezét az asszony elhajított harisnyájában, megmoncsolta az őszi napsütésben sütkérező kutya fejét meg a hátát, majd besétált a konyhába. Zorka soha nem valami okos ügyben kereste. Igen. Szólt bele a kagylóba.
    Azonnal találkoznunk kell. Négyszemközt. Meddig dolgozol? Vagy még jobb, eljövök hozzád a gyárba. Ledermedt. Az asszony tekintete lyukat perzselt a hátába. Az udvaron is izzadt, de most hatalmas csöppek ütköztek ki a homlokán. Ez nem tűnik bölcs ötletnek. Nem. Nem érek rá. Nem tudom. Úgy tűnik, soha. Hebegte a vonal túloldaláról áradó, felajzott unszolásra. Bontotta a vonalat, és visszamenekült a darabokra szedett járgányhoz.
    Ebédnél egy szót se szólt. A gyárban se tudott szabadulni a kérdéstől, hogy mi a nyavalya ütött ezekbe a nőkbe.

Ephemeria Silver


kereszténység Korántsem a kereszténységről, a mi keresztény-, vagy ha így jobban cseng: keresztyén-mivoltunkról szóló, azt fennen hangoztató kinyilatkoztatásokat és fejtegetéseket hiányolom, effélének manapság túlságosan is bőviben vagyunk. Annál inkább híján látom a mellveregető kinyilatkoztatásoktól mentes, ám igazi keresztény, azaz: Krisztus-követő szemléletnek és magatartásnak. A magánéletben éppúgy, mint a közéletben.
    Krisztus fehér köntöse bővebbre szabott annál, mintsem hogy bárkit szorongasson vagy kívülrekesszen, így hát békén betakar zsidót, görögöt, pogányokat, s elfér alatta mindenféle nyelv és nemzetség - a másik ember iránti jóakaratú türelem, a remény, a hit s a szeretet jegyében (amely utóbbira nézvést Pál apostol I. Korinthusi levelének 13. fejezete ád megbízható eligazítást). Mindazonáltal mégsem annyira tágas e köntös, hogy reá való hivatkozással az álnok hamisság, a kapzsi számítás, a gyűlölködő bosszúvágy s a féktelenül fölhabzó gonosz indulat is betakarható, elfedezhető legyen.
    Napi tapasztalataim alapján minden okom megvan rá, hogy a fenti címszójelölte fogalom jelenvalóságát hiányoljam.
    Minek is szépíteném: olykor - többnyire - magamból is.

Buda Ferenc


kert Körülkerített tér, felette tágas ég, benne gyep és gyümölcsfák, tavasszal tulipán, ősszel berkenye, madárdal körös-körül, de egyébként nagy csend, és éjjel sem fátylazza vörös neonfény a csillagokat. Itt el lehet üldögélni reggeltől estig, füzetbe vagy gépbe írni a lombokon átszűrt napsütésben, vagy hosszan, hajnalig beszélgetni a barátokkal gyertyafény és jó bor mellett, és másnap megteríteni megint szép szőttesekkel a nyers faasztalt, és együtt főzni, és jókat enni, és utána csak üldögélni csendben, aztán megint beszélgetni, énekelni, amíg meg nem virrad. Nem törődni határidőkkel, számlákkal, kényszerű munkákkal, nem kamionokat és a szirénákat hallgatni éjjel-nappal, csak írni, beszélgetni és élvezni az életet. Nyár kell hozzá, jókedv, anyagi, szellemi és lelki nyugalom, ráérő idő, és persze: kert.

Szabó T. Anna


kertes ház Budán Kertes házban lakni Budán, anélkül, hogy kimozdulnánk Pestről.

Kántor Péter


kétely Állandósult és harmonikus hiány, amely lehetővé teszi, hogy a tudatunk üregeibe befolyó ismeret és az ezzel arányosan mennyiségben belőle kifolyó bizonyosság állandó egyensúlyban legyen.

Balla D. Károly


kettős kötődés I. Határon túli magyar értelmiségiek önámító fogalma, amellyel az egy biztos kötődés hiányát igyekeznek elfedni. Valójában helyzetüknek és alkatuknak megfelelően az alábbi változatok valamelyike érvényes rájuk nézve: 1) az elsődleges (kisebbségi) kötődésüket mindig is a másikkal (többségivel) szemben, annak hatásai ellen védekezve erősítik és gyakorolják; 2) elsődleges kötődésük meglazult, vesztett jelentőségéből, és a második lett számukra dominánssá - gyakorlatilag feloldódtak a többségi kollektív identitásban, azaz megtörtént a részleges vagy teljes asszimiláció; 3) két pad között a szék alá estek, kulturális és nyelvi szakadékba hullottak, identitásuk kiüresedett; 4) sajátos helyzetük azt eredményezte, hogy felülkerekedtek a választási kényszeren és a kötöttségeken, sikerült feloldódniuk valamely magasabb szférában, egyéni identitásuk a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozik, miközben nem származási helye, hanem értéke, személyiségüknek leginkább megfelelő volta alapján elégítik ki intellektuális igényeiket.

Balla D. Károly


"kettős kötődés" II. Ásó, kapa, nagyharang önt el és választ el engem ahányszor ezt e zápult agyak romlott nyelvérzékében fogant kifejezést hallom - és sajnos nagyon sűrűn olvasom is, politikusaink szájába adva, olyan szövegekben, melyek még ráadásul pozitív hozzáállásúnak képzelik magukat a magyar-magyar gondok (szó)cséplésében. Különben csak rábólinthatok, ha formára nem is, az értelmére - az értelemre, amit akaratlanul is egy helyzetkarikatúra hordoz: bizony, bizony két helyen is kötődnek velünk, két helyen is megaláznak valamilyen szedte-vette jogon és ürüggyel. Egyrészt ott, ahova lelencként bevittek annak idején, bedugtak az első világháború után. Másrészt ott, ahol véget nem érő ritus-táncok és dínomdánom betétek után most már anyaországról mernek beszélni, ha az európaiságot éppen elamerikázók egy percre elhallgatnak. Nos itt van egy közel százesztendős passzus Benedek Elektől, aki, mikor a baj beütött, nem a szokásos módon nyugat felé iszkolt, hanem haza, Kisbaconba húzódott:
    "Szűkszavú táviratban adja hírül székelykeresztúri tudósítónk, hogy holnap huszonhat székely család indul az Udvarhely megyei Szenterzsébet községből - Amerikába. Jegyezzük meg ezt a napot, 1902. január 16-át: ezen a napon kezdődik a székely népnek tömeges kivándorlása az újvilágba, ha ugyan a hatóság erővel ki nem veszi az új hazát keresők kezéből a vándorbotot. Még nem tudjuk, de talán így lesz: a csendőrség szuronyt szegezve áll a koldus székelyek elé s szuronnyal döfi keblökbe a nagy költő szózatát: »itt élned, halnod kell«.
    Tehát 26 székely család indul Amerikába. Ha a csendőrszurony vissza nem tartja, látni fogják színről színre a tengert, melyet eddig csak a meséből ismerének. Mennek hetedhét ország ellen az óperenciás tengeren túl, mennek szerencsét próbálni, mivelhogy az ősi földön elhagyta őket a szerencse, elhagyta az Isten, veszni, pusztulni hagyta a »magas« kormány, romlásba vitte vezérök, akit ők még nem oly rég Istenként imádtak.
    Nem tudom, jól emlékszem-e (nem hiszem, hogy csalna az emlékezetem), az a nép, mely most Amerikába indul, nincs egy esztendeje, hogy új házat épített Istennek dicsőségére. Nem tudom, jól emlékszem-e, az elmúlt esztendő május havában szentelték fel Istennek házát: maga Bartók György püspök szentelte fel. És ott voltak a magasztos ünnepen a vármegye urai: a főispán, az alispán, grófok, bárók, minden rendbéli urak. És hallék az ünnepről jövők ajkáról, kikkel a véletlen összehozott, áradó dicséretet a szenterzsébeti székelyek hitbéli nagy buzgóságáról, áldozatra készségéről, férfiaknak, nőknek formásságáról, viseletöknek egyszerű, megkapó őseredetiségéről. Mindezt én is tudtam, de jól esett hallanom azoktól, akik azt eddig nem tudták.
    Nyilvánvaló ugye, atyámfiai, hogy az a nép, mely a vallástalanság e bús idejében hajlékot emelt Istennek dicséretére, a »császárnak« is megadta, ami a császáré? Hogy ez a nép dolgozott inaszakadtáig, csakhogy adósa ne maradjon az államnak, egyháznak, megyének, községnek, uzsorás takarékpénztáraknak, s mindezeken felül jusson neki egy darab száraz kenyér, egy darab sovány puliszka. Ez a nép fizetett, míg fizethetett mindenkinek: Istennek, Császárnak, vármegyének, fináncnak, erdő- és csordapásztornak, tagosító mérnöknek, jegyzőnek, bírónak, még az iskolának is. Fizetett a kutyájáért, mely a házát őrzi, megfizette a levegőt, melyet belélegzett, a vizet, mely szomjúságát enyhíté, mindent megfizetett, mígnem összeroskadt, elterült a földön kimerülten. Akkor aztán föltekintett az égre: édes jó Istenem, kinek nevét annyit dicsértem, ne hagyj el! Isten nem hallgatta meg az elesett emberek könyörgését. Akkor fordult az emberek, a nagy emberek, az országtartó urak könyörületes szívéhez: segéljetek! Ne engedjetek nyomorultan, szégyenletesen elpusztulnom!
    Vala pedig a felelet: megperdül a dob az ősi ház udvarán. A jók jobbjai rémülten szaladgálnak Ponciustól Pilátusig, könyörögnek, követelnek, szemtelenkednek a népért. A hatalmasok hatalmasai hümmögtetnek, fontoskodnak, közben ígérnek is valamit, hajítanak egy kis alamizsnát, mely után százezer kéz kap egyszerre, s tovább pusztít a nyomor, végig rombol nyugattól keletig, északtól délig. Az éhezők szörnyű nagy tábora pedig nekiesik a még le nem tarolt erdőnek, s vágják a vándorbotot Amerikába!
    Az állam, a mindenható állam biztatja a társadalmat: kezdj valamit. A társadalom, ez az elzüllött, erőtlen, összegabalyodott tömeg visszavág: kezdd te! Tiéd a hatalom, az erdő, a pénz, a dicsőség, mit akarsz tőlem? Hisz én egy semmi vagyok. Én annyi részre vagyok szaggatva, ahány vallásfelekezet, ahány nemzetiség, ahány osztály ebben az országban. Számítsd ki, ha tudod, hány felé darabolódtam?
    Az állam pedig visszafelesel: én is szegény vagyok, koldus vagyok. Kölcsönpénz kellene, hogy kezdhessek valamit. De ma még azt sem tudom, hogy mennyi kéne. De csak legyetek türelemmel, folyton számítjuk, hány millió kölcsön kéne. Ha ezt kiszámítjuk, akkor aztán majd mappára vesszük az országot s kicirkalmazzuk: hová adjunk pénzt.
    Ebben a feleselésben, ebben az örökös tanácskozásban, ebben az örökös számításban, spekulálásban telnek hónapok hónapok után, esztendők esztendők után. Eközben a nép lerongyosodik. Eközben a nép az éhség gyötrelmes kínját szenvedi, s elerőtlenedett karja nem képes egyébre: levág egy botot az erdőben s - el Amerikába!
    Halljátok emberek? Az államvédő, a nemzetfenntartó székely már nem megy Romániába. Ott már helye nincs. Megy Amerikába, honnan visszatérés nincs. Halljátok emberek? A székely megy Amerikába...
    A szenterzsébeti templom tornyán megkondul a harang, 26 család még egyszer, utoljára betér Istennek házába. Vajon betér-e? Sírva vesz búcsút a templomtól, a harangszótól, a falutól, a határtól - még egy búcsúpillanat, s nem látja többé ezt a földet, melyen ezer esztendőn át bírt, vérrel, könnyel, verejtékkel öntözött!
    Halljátok, Emberek?"
    Amit kimond - ómennek, metaforának, ébresztőnek sajnos szóról szóra alkalmas és érvényes most, az új évezred elején is. Mivel azóta még meg is szaporodott jócskán a "székelyföldjeink" száma. Az annyiszor jól bevált jelszót akasztom újévi malacfarkára: Aki hallja, adja át, aki tudja, gondolja meg...

Lászlóffy Aladár


kibertér Az információs gazdaság és társadalom egyelőre meghatározhatatlan tere, aminek részben a definíciója, részben a lassan modernizáló magyar társadalomnak a vele való tudatos barátkozása és "belevezetésének" a stratégiája hiányzik.

Csatári Bálint


Kifogy jövőjéből Időszerű versidézet korunkban, átpolitizált világunkban: "Kampányország ez, / idénycélok hazája, / Kifogy jövőjéből." (Serfőző Simon).

Szekér Endre


Kosztolányi szava is felhallatszik, miszerint az égben bál van, de a világháló virtuális világában elég nehéz a mennybéli bálokról képzelegni, vagy a sátán báljáról, ahol az inasok emberfejeket szervíroznak tálcán...
    A hős magára marad egy mezőn, ha visszament az időben, akkor valahol itten, a kátyús posványban, a zsombékok között, a dugványosban kellene legyen elásva Borsós Tamás kincse, s ha igaz, felette kék lidércfény világol.
    De a hős körül hirtelen sötétedik el minden. A virtuális tér nem szűnik ugyan meg, de áttekinthetetlenné válik, mert elveszik az áramot...
    A hely, ahol vagyunk, már csak ilyen! Ilyenkor szeretnénk ® lepke lenni.

Bogdán László


kölcsönhatás Számos bölcseleti iskola és az ® általános rendszerelmélet azon megállapítása, hogy a dolgok, folyamatok egymástól függnek, az oksági kapcsolatok gyakran körkörösek, nem állapítható meg egyik vagy másik jelenség elsőbbsége. A fizika világában bizonyított, hogy maga a megfigyelés befolyásolja a megfigyelt jelenséget, és az ökoszisztéma működésének alapja az élő szervezetek s azok fizikai környezete közötti ~ . A ~-ok ismerete nélkül a megismerés lehetetlen.

György Lajos


könnnnnnybe lábad Tudom, nem vigasz, hogy másnak is van baja, sőt az se, hogy esetleg több mint nekem. Az én hörghurutom attól nem gyógyul meg, hogy más leprás. De hát megint a másság! Azt hallom, hogy a sírógörcs csakis feszültségek levezetése, s a transzvesztita is lehet "anya" attól, hogy különben és alapjában homoszexuális férfi. Sajnos én fel nem foghatom ezeket, mert nem vagyok ilyen komplikált lény, én akkor sírok, ha bánatom van, és ... szóval egyszerűen, mint (merem remélni) a homo sapiens példányok többsége. No de éppen ez a bökkenő: ha ekkora presztizsre verekedte fel magát az olyansággal szemben a másság, mi legyen ezekkel, velünk, a bumfordian áttekinthetőkkel? A többséggel, akivel már hagyományosan a legkevesebbet törődnek, hiszen azok rendesek, el vannak akár egy kis kenyéren és korbácson már a fáraók kora óta; evangéliumi minősítés-számba megy a "megy a juhász" továbbképzőkörön, ha a jó pásztor ott hagyja a nyájat s egy-két mihaszna, csökönyös, deviáns bárányka után szaladgál, győzködi őket, hogy de igazán, térjenek észre, térjenek vissza az unalmas jóság kígyót is melengető, melegítő kebelébe. Nem képzavar ez, kérem szépen, hanem tényálladék rögzítés, ahogy a rendet igazán nemszerető rendőrség fogalmaz mindig, valamennyi jobb sorsra (is) érdemes nyelvén a világnak. Nos velünk mi legyen? Hiszen mindenki, már "pecuniális okokból" is az exportképesebbekre specializálódik, szakrendelőkbe próbálja terelni és fogadni, csalogatni és kezelni az arra valóban rászoruló különleges eseteket. Ami bizony anyagigényes és időigényes, tehát pénz(-éhes) vállakozás. Országot, várost, háztartást, háznépet kezelni, ellátni, nevelni vagy csak egyszerűen kormányozni pedig maholnap egyáltalán nem az! Sőt: egyszerre unalmas és ráfizetéses. Akkor meg minek? De mi lesz, ha egyszerre egyre többen döbbennek rá erre, és hagyják abba a kapkodást és a kantkodást, a siránkozást és a schillerkedést, egyre többen válnak ki, ugranak félre, mint a "forró vizet a kopaszra" ismert csattanójú mesében a legalsó farkas? Hiszen, ha a sírás üdvös lazítás, kéjes görcsoldó, biztos feszültséglevezető, a könnycsatorna hasznos és időnként szükséges, karbantartó átmosása, akkor csak fel kell adni a hirdetést: "Könnycsatorna-takarítást vállalok!..." mondják, hallották maguk a Rómeó esetét Tóth Júliával? és kész a könnyözön. A világirodalom pókhálósodó remekeit úgyis a zenés film megjelenése óta fogadta (kissé átírva) igazán szívébe a nagy K-val írott kultúremberiség! Könnycsatorna, mint Panama-csatorna, meg Szuezi-válság. Vagy Ádámcsutka: lásd Benyovszki Móric, via Kamcsatka... Tudom, nem vigasz, hogy másnak is van... például ennél sokkal fejlettebb és egységesebb, a másságon is túljutott bolygók társadalmában. Ahol globális szilvesztereiken már a Föld lakóival példálózva humorizálnak. Úgy röhögnek rajtunk, hogy Mars-csatorna nem marad szárazon. Térdig járhat a könnyben a lábad, míg el nem jön a holnapos retek fazonja.

Lászlóffy Aladár


könyv Mint köztudomású, a meg nem jelent könyvek jegyzékét tartalmazó könyv sem jelent meg.

Balla D. Károly


könyvesbolt A gyermekkori nosztalgia színtere. A közép-bácskai kisvárosban, ahol felnőttem, minden magára valamit adó értelmiségi, tanár, orvos, ügyvéd, gimnazista naponta betért ide. Találkozóhely volt. Mert mindennap lehetett valami érdekeset hallani, néha csak helyi pletykát. Mindennap lehetett könyvújdonságot várni, nálunk hetente adtak ki új könyvet, minden valamirevaló magyarországi kiadvány is kapható volt. Ha megjelent egy hazai elsőkötetes, élmény volt a könyvét kézbe venni, találgatni, ki is lehet. A könyvesboltban író-olvasó találkozókat tartottak. A törzsvásárlóknak kartont nyitottak, ahova fölírták az összeget, és nem kellett azonnal fizetni, lehetett részletre, hó elején. S ha valaki nem tudott fizetni, visszavihette a könyvet - így történt meg, hogy ha néha vendégek érkeztek a kisvárosba, egyetemi tanárok, írók Újvidékről, lelkendeztek, milyen érdekes régi kiadványokat, könyvritkaságokat rejteget a hatalmas könyvespolc. Középiskolásként nekem is lehetett kartonom, persze édesapám rendszeresen visszavitette velem a hazahordott könyvek felét. Volt olyan, amelyiket többször is oda-vissza vittem. Egy alkalommal az oszlop mögül néztem, hogyan vásárolják meg éppen ideiglenesen visszavitt könyvemet. Aztán elmúltak a boldog hetvenes-nyolcvanas évek, a könyvespolc egyre kisebb lett, mígnem végleg elfogytak róla a könyvek, a bolt átköltözött egy kisebb helyiségbe, ma már inkább csak játékot árulnak, a napokban láttam, a kirakatában nincs is könyv. Megváltoztak a körülmények. Én mégis szeretném még egyszer újra azt az egykori hatalmas könyvvel teli polcot látni szülővárosom könyvesboltjában, a főutcán. ® könyvszeretet, ® olvasás I-II., ® olvasóközönség

Toldi Éva


könyvszeretet A magam s nemzedéktársaim szellemi fejlődése-kibontakozása - de még az utánunk következő egy-két generációé is - elválaszthatatlan volt a könyvektől. Az iskola - elemitől az egyetemig - kinek-kinek adott, amit adott, ám az elmélyült és kiterjedt tudást, a kerek világlátást nagymértékben a kötelezőn túli (és inneni) olvasásnak köszönhettük-köszönhetjük. (Kötelező? Minket még nem kellett az olvasásra kötelezni. Szenvedélyesen szerettük: ahogyan a csikó nyargalászni, a vidra úszkálni, a fecske szálldosni szeret.)
    A napjainkban születők-felnövekvők sokasága el sem jut odáig, hogy ráérezzen az olvasás jóízére. S itt nem csupán e társadalom legalján tengődők anyagi ínséggel s zilált családi viszonyokkal sújtott gyermekeire gondolok. Jómódban élő, magasan képzett szülők értelmes csemetéi között is szép számmal vannak, akik az olvasást leginkább mellőzni szeretik. Hosszan vizsgálhatnánk a mélyről eredő okokat: a család s a tágabb társadalom válságát s ennek tüneteit (pl. a gyermekekre fordított kevés vagy semennyi idő, az ún. audiovizuális popkultúra elszívó hatása, az iskolai túlterheltség, ill. aránytalan terhelés stb.). Mindezeket nyomon követni s elemezni egyetlen szócikkben nemcsak lehetetlen, de céltalan is.
    A könyvszeretet hiányának közvetlen okát én abban látom, hogy a gyerekek jelentős része igazából meg sem tanul tisztességesen olvasni. Számukra így az olvasás nem a fárasztó tanulás utáni aktív pihenést, a kellemes kikapcsolódást jelenti, hanem újabb nyűgöt, gyötrelmet, fáradalmat. Szomorú szánalommal tekintek rájuk, mert sok-sok elmaradt örömmel s tartós elmegyarapodással lesznek szegényebbek felnőtt korukra. Bizonyos idő letelte után pedig e hiány már aligha pótolható.
    E bajok orvoslásában - de inkább megelőzésében - az iskolák, a tanítók felelősségének fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Jómagam azonban még azt a - módszertanilag talán szentségtörő - javaslatot is megkockáztatnám, hogy keltse föl maga a szülő a gyermeke kíváncsiságát a betűk iránt. Minél korábban teszi ezt, annál jobban bevésődik. Az sem nagy baj, ha már írástudóként lépi át az iskola küszöbét az a gyermek. (Arany Jánosén kívül roppant szerénytelenül a magam, néhány gyermekem s két unokám példáját említhetem. De legalább Aranyé legyen meggyőző példa: Ő már csak vitte valamire a betűvetésben!) ® könyvesbolt, ® olvasás I-II., ® olvasóközönség

Buda Ferenc


könyvtár Ő lett Van Gogh gyilkosa. Van Goghnak még mindkét füle megvolt, és csak a festő önarcképére utaló jelentős hasonlatosság miatt kapta e nevet, munkahelyén, a városi ~ban mindenki becsületes nevén, gyermeteg lelkületére utaló kicsinyítő képzővel megtoldva, Bodonyi Palikának hívta. Palika jeles szakembernek bizonyult, a lelkét adta a ~ért. Ám sohasem a bűnösök bűnhődnek, hanem a szerencsétlenek. A férfi írt egy novellát a Van Gogh-képű Bodonyi Palikáról, aki dilemmáira más megoldást nem találva, egyszerűen kisétál munkahelyének emeleti ablakán. Palika is olvasta az öngyilkosságát elbeszélő novellát, és nem lelkesedett iránta. Két hónap se múlott el, Palika, most már nem a novellabéli, feje fölött összecsaptak a hullámok. Dilettáns feljebbvalók utasítására kirúgták a munkahelyéről. Palika nem lett öngyilkos. De többé nem küldözgette lírai futamait a férfi címére.

Ephemeria Silver


közjó Ódivatú és régóta használt, közérthető magyar szó, illetve kifejezés, amely számos alkalommal és sajátos értelmezésben bukkan fel manapság is. Az elmúlt 12 év alatt a politikai értelmezése: "ami nekünk jó, az közjó" formát öltött. Eredeti formájában tehát ma hiányzik.

Csatári Bálint


köznyelvi megegyezés Az 1990-es évek magyarországi nyelvészeti vitái elsősorban a nyelvi normához (sztenderd), a nyelvművelés elveinek-módszereinek a kritikájához, valamint az idegenszerűségek elleni megmozdulásokhoz kapcsolódtak. Az egyik oldalon állók jobban körülhatárolható, összetartó (egységet szimbolizáló) normát, szabályokat, törvényt kívánnának, a mások oldalon állók minden előírást, szabályozást elvetnének, illetve a helyi közösségekre bíznának. Az a kérdés, hogy a demokrácia, a közösségi jogok, a tolerancia nevében fellépő nyelvművelés-ellenesség, a normaellenesség, a kodifikálási-standardizálási tevékenység-ellenesség nem vezet-e a magyar köznyelv feladásához? Vagyis oda, hogy lesznek helyi magyar nyelvváltozatok, a köznyelv helyén pedig megjelenik az iskolázottak, műveltek új nyelve, egy világnyelv. Magyarország és talán Európa nem tér-e vissza egy középkori műveltségmegoszláshoz: amelyben a szegények, a nincstelenek, a tömegek nyelvjárásokat, korlátozott helyi nyelveket beszéltek, a műveltek viszont az akkori világot összekötő "művelt" latint. Nyíri Kristóf ezt így fogalmazta meg: "nem lehetséges-e, hogy az irodalmi magyart lassanként regionális nyelvjárások fogják helyettesíteni? Vagy éppenséggel a magyar irodalmi nyelv modernizálását kell helyénvaló célként kitűznünk - a magyar szókincsnek az információs társadalom igényei szerinti gazdagítását, létrehozva ezzel azt a lehetőséget, hogy a felsőfokú tanulmányok során az angol csak számottevően magasabb szinteken legyen elengedhetetlen -, s megteremtve az olyan innovatív tudományos miliők kialakulásának a lehetőségét, amelyekben a magyar legalább, mint második munkanyelv, szerepet játszhatna? Alighanem ezen utóbbi stratégiát kellene választanunk. Hiszen az olyan személy, aki gazdag és eleven anyanyelvi kultúrában nőtt fel, s a globális angolt második munkanyelvként beszéli, inkább lesz képes bizonyos eltérő gondolati szempontok észlelésére és elemző-kreatív összevetésére, mint az, aki egysíkúbb és egyoldalúbb nyelvi környezetben szocializálódott." (Globális társadalom, helyi kultúra. Filozófiai vázlat. 54. In: Glatz Ferenc szerk.: Az információs társadalom. MTA, Budapest 2000. 43-64.) Úgy látszik, hogy a nem nyelvész tudós világosabb és határozottabb képet rajzol a nyelvi közeljövőről, de a végrehajtás a nyelvészeken múlik.

Balázs Géza


közösség A családi, baráti, hívő, mozgalmi közösség léte rajtam (is) múlik, de a társadalmi, nemzeti közösségi érzés hiánycikk. Kapcsolatos ez azzal, hogy hiányzik a szekértáborok közötti ® párbeszéd

György Lajos


köztársasági szellem 1. Az egyes ember társadalmi helyét meghatározó felfogás: "nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat." PETŐFI SÁNDOR 2. A társadalom választott vezetőit irányító elvrendszer: "Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja." PETŐFI SÁNDOR

Kerényi Ferenc


Kruzsok (A nyelvésztársadalom egysége) A hetvenes évek elején a nyugaton már jóval korábban "lecsengetett" strukturalizmus hirtelen betörése osztotta meg a nyelvészettel foglalkozókat. Ahogy akkor fogalmaztam az egyik kongresszus záróbeszédében: két sínen futott a nyelvtudomány. Aztán a nyolcvanas évek közepére elég jelentős közeledés, kiegyenlítődés jött létre a két tábor között. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy immár a két tábor képviselői tanulmányozták, és fel is használták egymás tanait, szemléletét, módszereit.
    A kilencvenes évek elejétől-közepétől azonban még nagyobb mértékben felerősödött a szembenállás: a régi és új(abb) diszciplínákat hagyományosan, azaz filológus módon művelők és az elsősorban csak az új (mostanában születő) tudományágakat, valamint nyugati, főleg amerikai szemléletben és módszerekkel művelők között. A szembenállás például odáig vezetett, hogy az "irodalmi nyelv" fogalmát felváltotta a lazább "sztenderd", illetve "standard", pedig milyen nagy a különbség az amerikai angol és az európai, különösen a környékünkbeli irodalmi nyelvek között, azok kialakulásáról és mai helyzetéről már nem is beszélve. Ennél is lényegesen nagyobb baj, hogy immár a nyelvtudományon belül egyesek szerint a magyar nyelvművelés - Sylvestertől Geleji Katonán, Kazinczyn, Vörösmartyn, Arany Jánoson, Kosztolányin, Déry Tiboron át Lőrincze Lajosig - haszontalan, egyenesen káros volt, ma sincs rá semmi szükség. Nem kell norma, nem kell szabály, és mindez vonatkozik a mérhetetlen számú angol szó beáramlására is. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez utóbbiakkal mindössze annyi a baj, hogy a nagy hányad nem tudja őket helyesen leírni, helyesen kiejteni, és nem ismeri pontosan a jelentésüket. Nesze neked "kommunikáció"!)
    És hogy állunk a társas élettel? A két táboron belül úgy-ahogy megvan, de a két tábor között már igen kimért az érintkezés, ha egyáltalán beszélhetünk efféléről. Aztán mint más tudományos társaságokban, a nyelvtudományiban is elnéptelenednek a szakosztály-ülések, és egyáltalán az előadási alkalmak. A ~ meg - a nyelvészeknek a XIX. század nyolcvanas éveiben létrehozott legendás asztaltársasága, amely átélt két világháborút - utánpótlás híján az én nemzedékemmel fog maholnap végleg megszűnni...
    Említsem még a nyelvi formában való jelentkezése miatt a szépirodalmat, a posztmodern írásokat, illetve a mai irodalomtudományt? Az előbbiben is ott a durvaság, a trágárság, a szokatlan hajhászása, és még sorolhatnám a furcsaságokat. Az utóbbi pedig törölte a népi írókat, de megkérdőjelezi Petőfit, Aranyt, Madáchot és Móriczot is...
    És a televízió? Igaz, odahozza elénk a világot, a világ történéseit, nyújt sok hasznos ismeretet, de odahozza a vért, a mocskot is, nagyon megkérdőjelezve az örök (legalábbis eddig annak tartott) értékeket...

Szathmári István


küldetéstudat Kárpátaljai magyar költők szériatartozéka. Hiánya születési rendellenességre, elfajzásra vagy árulásra utal.

Balla D. Károly


kvaterkázás Vidéki, nagy kertes ház udvarán, ovális ebédlőasztalnál, kiadós ebédet követő fesztelen trécselés, egy kancsó pince-hideg bor, s half korona szivar ízeit élvezve, s e nyugalmat nem zavarja meg egyetlen részvevő sem azzal, hogy a politikára, a gründolás gondjaira terelné a szót, mert az emésztést és bóbiskolást bajossá teszik az efféle úri huncutságok.

Bálint Péter


L


lábjegyzet "Halálod után majd el fogsz ámulni, amikor az Isten fejből mondja el azokat a verseket, amiket akkor írtál volna, ha jobb lett volna az életed." Emlékezetből idézem ezeket az Auden-sorokat, s majdnem biztosan pontatlanul. Régen ismerkedtem meg velük, valamikor Amerikába érkezésem után, és nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes fölütni Audent ott, ahol megtalálhatók. Persze utána is nézhetnék, de se időm, se erőm hozzá. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy az első meghökkenés után erős ellenkezést váltott ki belőlem. Ha jól emlékszem, soha nem hittem, hogy a jó élet és jó költészet között lenne valami összefüggés, legkevésbé egyenes arányban. Van jó költészet, ami mögött relatíve jó élet áll (Goethe), s jó költészet, ami mögött kevésbé jó élet található (Hölderlin). S egy egészen keserves élet is eredményezhet kitűnő költészetet (József), ahogy egy remek élet is adhat rossz költészetet. (Erre számtalanok a példák.)
    Látszólag Auden cáfolja azt a véleményt, miszerint a költők esztétikailag elfogadhatóbb verseket írnak akkor, amikor boldogtalanok, mint akkor, amikor boldogok. Magasabb ethosz lenne a sírás-panaszkodás, mint az öröm? Ez a kérdés alapvetően értékek keverése, névszerint az ethikaié és az esztétikaié. Értékek azonban nem járnak együtt, legalábbis az ember állapotában nem. Auden hite szerint (a "megtért" Audenre gondolok) van egy nézőpont - az Istené -, ahol az értékek azonosulnak. A szép nemcsak szép, hanem jó is és igaz is. Ez a nézőpont azonban kívül és túl van a condizione umanán. Pascal diktuma, miszerint vannak a szívnek titkai, amiket föl nem fog az ész, azt hiszem, fején találja a szöget.
    Ami ezt a költőt illeti, kitűnő élettel rendelkezik. Ebből azonban nem következik, hogy jó költő is. Foglalmam sincs, hogy mi lett volna, ha..., de különösebb hiányérzetem nincs, legalábbis nem olyan hiányérzet, ami költészetet tudna teremteni. Végső fokon a költészet - mint bármi más emberi tevékenység - Isten ajándéka (ha hívő vagy), vagy merő biológia (ha hitetlen). Az értékek eme elválasztása bizonyos skizofréniát árul el. Jöhet-e ebből a feszültségből valami emberileg értékes, nem tudom. De addig is, amig a tudomány ki nem deríti, vagy az Isten fejből mondja azokat a verseket... írok.
    Marad a talán legfontosabb kérdés, hogy miért írok. Egy ógörög atléta elfogadható választ tudott adni erre. Azért fut az olimpiászon, hogy teljesítményével elnyerje embertársai becsületét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy efféle motiváció hiányzik belőlem, bár ahogyan öregedtem, egyre inkább hiúságnak tekintettem. S ha nincs ilyen hübriszem, akkor az egyetlen alternatíva: szembenézni a semmivel. Szizifusz. Ebben az a félelmetes, hogy vonz. Az örökös igyekezet, aminek nincsen vége, s talán értelme sem. Az a hatalmas megkönnyebbülés, amit akkor érzek, amikor a kő legördül a mélybe, s ismét teendőt ad. Nem hiszem, hogy mazochista lennék, de a működésben, legfőképpen a céltalan működésben van valami fölemelő nyugalom. Teszem. Szüntelenül. Ahogyan tettem a vasfüggöny mögött, ahogyan a karibi tenger sétahajóján, vagy sielve a sziklás hegyekben. S köszöntöm a napot, ahogyan Pessoa tette volt. Nem azért, mivel búcsúzom, hanem mert látom még.

Horváth Elemér


Latinovits Zoltán Színész-király, örök Szindbád - Huszárik Zoltán filmjéből. Messiás-magyar, varázsos vers- és igazmondó. ("Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes sorsú zsenit, őt nem tudtuk megtartani" - Illyés Gyula).

Szekér Endre


lepke Ilyenkor szerenénk ~ lenni. Vagy legalább egy asztalnál, gyertyafénynél írni a lepkékről. Van egy történet, bizonytalanul gomolyog, a lényege az, hogy egy ember mielőtt meghalna, elengedi szobájában - miután gondosan bezár ajtót és ablakot - a lepkéket, s körülbelül ötszáz különféle színű és nem elhanyagolhatatlan módon fehér pillangó röpköd körülötte.
    Rászállnak a ® lyukkártyára is...

Bogdán László


levelezés Két, térben egymástól távol vagy nagyon is közel lévő, meghitt fél közötti kapcsolatteremtés, a közeledés vagy eltávolítás határozott szándékával, hogy olyasmit is elmondhassunk a megszólítottnak: "kedvesem, várom magát ötkor az állomáson, hogy elszöktethessem attól a dúvad férjétől", vagy: "Manci, tudom, hogy most is a szeretőjéhez készül a másik szobában, nem élhetek tovább a felszarvazottság tudatával, inkább főbe lövöm magamat". Ja, és persze nagyon fontos kézzel írnunk a levelet, hogy a másik félnél hitelesen és eredményesen járjon el az érdekünkben, mert kedvesünk még azt hiheti, hogy gyanakvó férje akarja próbára tenni, s elmarad a találkáról; Manci pedig képtelen az interneten "szörfözni", hogy választ írjon az éterbe: "csak a lakbér és az életbiztosítás összegét ne felejtse az asztalon hagyni, csókolja a maga drága kis utyuliputyulija". Az sem utolsó szempont persze, hogy a grafológusoknak is lehetőséget kell adnunk a testi fogyatékosságainkban történő vájkálásra, no és az irodalmárokat sem foszthatjuk meg ínséges kenyérkeresetüktől.

Bálint Péter


lexikológiai, nyelvtechnológiai munkák, eszközök Nő a nyelvileg nem ellenőrzött (szak)munkák száma; már a "szabványnak" tekintendő nyelvtanok, szótárak között is. A szabad sajtó, a szabad könyvkiadás stb. remek dolog, de a szakmai munkáknak, különösen azoknak, amelyeknek tudományos sztenderdet kell, hogy képviseljenek, szakmai megegyezésen és valamiféle hitelesítésen, minőségellenőrzésen kell nyugodniuk. Nagy magyar nyelvi adatbázisokra lenne szükség, digitális - folytonosan újuló - szótárakra, amelyek például a határon belüli és kívüli terminológiai, euronyelvi stb. egyeztetést, magyarítást, magyarosítást, helyesírási szabályozást stb. képesek lennének naprakészen tárolni és segíteni ezzel a kommunikációt. Egyúttal szükség lenne a törvénytárak mellett anyanyelvi nyomtatványtárakra, sőt különféle szövegtípus-tárakra, amelyek az államigazgatásban elfogadott nyomtatványok, beadványok mintáival segíthetnék a hatékony (hivatali) kommunikációt, egyúttal csökkentenék a kevésbé tájékozottak hátrányát. Ezzel már át is megyünk a nyelvtechnológia és a lexikológia kapcsolatára. A mai helyesírás-ellenőrző programok nem fogadják el a tájnyelvi változatokat, nem fogadják el a magyar családnevek és helynevek többségét. Ezen is változtatni kell.

Balázs Géza


My Friend The Wind. Sikoltozta a heréltek átszellemültségével Demis Roussos valahol a hetedik emelet magasságában. A társaság háromnegyede nem értette, miért éppen a legpatetikusabb dalok hangoznak fel egymás után Kóczos magnójáról, a többieket meg tökéletesen hidegen hagyta a dolog, vagy egymást bújták, vagy a poharat bűvölték, vagy az erkélyről az utcára vizeltek - a mellékhelyiséget is lefoglalta ugyanis egy pár. Mi egyebet is kezdhettek volna magukkal, ez volt az utolsó közös bulijuk. Az egyetemnek vége, a legtöbben elevickéltek az utolsó év végéig, akik nem, többé nem is igyekeztek ilyen szellemi teljesítmény elérésére. Nagy volt a hangulat, a máskor hangosan duhajkodók is többnyire hallgattak. Mariból soha nem csak a szépség, hanem valami merev távolságtartás is sugárzott. Kerülgette folyton az egyetemi esztendők alatt, ám a nőből sugárzó magabiztosság, kimértség - olykor sarki dermedtségbe csapó hűvösség - mindig eltántorította a nyílt kapcsolatkeresésről.
    Most aztán alaposan ráhajtott. Ha józan, maga is röhög a Demis Roussos hangfal-tépő romantikusságát kenterben verő pátoszán, amivel igyekezett rávenni Marit, hogy az éjszaka, vagyis inkább már a hajnal hátralévő óráit töltsék kettesben, döglött a társaság, keblében tombol a szerelem, áldás lesz az óhajtott egyesülés a most kezdődő életükre... A nő hősiesen ellenállt, de egyre gyakrabban kapott a szemüvegéhez, majd nyúlt a borospohár után, omlott róla a kimértség és tartózkodás máza, beindult benne is a motor, csak éppen fogai gátján volt még képtelen átpenderíteni azt a szót, hogy igen, vagy csak annyit, hogy jó. Esetleg rendben.
    Mari hívta a taxit, és egyedül indult a lifthez, mert sejtette, bármennyire is béna a társaság, valaki kiszúrja, ha együtt távoznak, amit nem szívesen engedett volna meg magának. Egy kis flört mindenki szeme láttára csak táplálja nőiességének vonzerejét, de hogy soha senkivel se ment még el a csoportból, nyomatékosítja megközelíthetetlenségét. Kisvártatva a férfi is elindult, ám ahogy a felvonó gombját érintette, felvillant előtte a kép: a lakásán már bizonyára befészkelt ágyába Léda, aki másnap vizsgázott, és ilyenkor mindig egy nappal korábban leutazott az egyetemi városba. Visszalépett hát a lakásba, hogy Hucsitól, a ~tól elkérje annak lakáskulcsát. Azt hitte, egyszerű dolga lesz, nem első eset, hogy hasonló szolgálatokat tesznek egymásnak. ~ azonban teljesen letargikus volt, kétméteres testében mintha kilométereket kellett volna megtenniük az impulzusoknak, mire válaszolt. Nem adom! És hajthatatlan maradt. Nem használt szívhez szóló könyörgés, moderáló rugdosás, hasonló helyzetek például idézése, semmi. ~ csökönyös volt, akár egy dalmát szamár. Újra a felvonóhoz, gomb be, gyomor a torokban, süllyedés. Nem baj, semmi sincs még veszve, a taxiban majd meggyőzi Marit, hogy menjenek az ő lakására. Élesztgette magában a veszni tűnő reményt. Mire a lifttel leért a földszintre, sikerült kilúgoznia arcából a vesztes vonásokat. Az épület előtt csak az üres plató várta, a sárga taxi már elhúzott a város neonfényei alatt.
    Évek múltán ismét kapcsolatba kerültek, Mari többször meglátogatta, gyakran telefonoztak. Ilyenkor egy kicsit mindig hálás volt ~nak.

Ephemeria Silver


lop-ARt "A kapu nem volt bezárva. Mögötte gyerekek. Céltalanul ugráltak, nem siettek. Voltak, akik ugróiskoláztak, s közben valami versikét kántáltak. Mintha átkot szórnának. Füvet nem látott, a földről porfelhő szállt a magasba, felrobbant, majd aláhullt. Az öreg iskola háromemeletes tégla épületében sehol sem égett lámpa, pedig hirtelen fekete felhők gyűltek az égen, elsötétedett a délelőtt. Föléjük úszott a sötétség, mögéjük telepedett, ugyanakkor megszerkesztettnek, céltudatosnak tűnt, mintha a pillanat minden reményével szembeni ellentétet jelezte volna.
    Te tudod, hogy ki vagyok. Szólt át a léckerítésen egy hang, mintegy a föld gyomrából felszakadva, ragacsosan."
    Már csak két lehetőség állt előtte: vagy korábban kell kezdenie reggel az ivást, vagy azonnal abba kell hagynia végérvényesen. Természetesen az első lehetőség mellett döntött.

Ephemeria Silver


LY


lyukkártya Rászállnak a ~ra is. Szép kép, nem? Lepkék a lyukkártyán.
    Tájékozódni meglehetősen nehéz.
    Sötét van.
    Ilyenkor segíthetnek a ® nevek...

Bogdán László


M


magánélet Hiányzik a ~ fontosságának elismerése, pedig az emberi élet harmóniája nem attól függ, hogy ki a miniszterelnök vagy milyen volt a búzatermés, hanem hogy van-e társunk, családi menedékünk, gyermekünk.

Dr. Czeizel Endre


magyar-román írói találkozások Majdnem így folytattam: a normalitás jegyében, pedig hát a kívülről ránk kényszerített keretek (írószövetségi rendezvények, ún. ideológiai szemináriumok, hónapról hónapra, kötelező részvétellel) jelentették az alkalmat a rendszeres találkozásra, egymás megismerésére. Kénytelenek voltunk tudomást venni a másik gondolkodásmódjáról, jelleméről, munkájáról. Az "együttélést" visszasírni egyszerűen nevetséges volna, az egymás mellett élés tényei viszont alighanem mindkét fél hiánylistájára fölkerülhetnek, 1990-től errefelé. Ez a hiány bizonyára "ideológiai szemináriumok" nélkül is pótolható (van is rá példa, átmenetibb-tartósabb) - talán új forradalom sem kell hozzá, csak egy kevés (több) valódi normalitás a társadalom (társadalmak) életében.

Kántor Lajos


magyarságtudat Mintha egyre inkább hiányoznának egészséges megnyilvánulásai. Olybá hat, mintha a melldöngető önteltség és az ajkbiggyesztő-vállrándító negáció között semmi sem lenne. Mintha magyarságunkat csak üvöltve túlhangsúlyozni vagy fitymálva lekicsinyelni lenne lehetséges, és nem kínálkozna mód arra, hogy "csak úgy" megéljük. Vajon hogyan szakadt pólusokra magyarságtudatunk, ki hitette el velünk először, hogy büszkének kellene lennünk arra, ami született adottságunk - és ki hitette el, hogy szégyellnünk kellene? Nem végletesen abszurd dolog-e, hogy magyarok vitatják egymás magyarságát, és nem tragikus-e, hogy ebben a viszálykodásban néha már azt érezzük: jobb lenne nem lenni magyarnak?

Balla D. Károly


Mándy Iván Nem titkos gondolatom, hogy Mándy Iván az én nemzedékemnek és a már utánunk jövőknek egyik legjellegzetesebb, mondhatom, a legjobb (leghitelesebb) prózaírója. Hogy a tömörítésben, a félmondatok, megszakítások, groteszk közbevetések által létrehozott novellizmusa többlet-tartalmában egyedülálló. És ha van is, látszólag, valamelyes egyhangúság művében, ez az egyhangúság igazából látszólagos. Élete utolsó harmadában olyan bravúrokra volt képes, a túlmutatásnak és mégis a valós ábrázolás csaknem trükkös és általános érvényű megmutatásnak, hogy sajátos stílusa felfedező jellegű.
    Gondoljunk nemcsak a sorozatosan kiemelkedő műveire, például a Mi van Verával? című könyvére, a Zsámboki mozijára, a Fabulya feleségeire, hanem emeljük ki öregkori írásainak bravúros, még bravúrosabb átváltozásának, áttételes mélységű tárgyiasításának elképesztő mivoltát. A Villamosont a Strandok és uszodák, a Huzatban című végső írásait.
    És mégis, annyira nem hallunk Mándyról, mintha nem lett volna.
    Személyeset kell mondanom: Mándy már akkor megfogott, amikor még igazi kötete sem volt. Írnom kellett róla, bármi képtelen, 1948 elején az Újholdban. Később, hogy megjelentek a kritikák könyveiről, persze csaknem szenvedélyesen beszéltek róla. Rónay György, aki a pártosság idején a Vigilia következtében objektív kritikus tudott lenni - szinte egyedülállóan - ezt írta tíz év múlva, 1958-ban: "A közelmúltban annyi többé vagy kevésbé sikerült Mándy-utánzatot olvashattunk, hogy már igazán időszerű volt magának a mintának a megjelölése: az Idegen szobák című elbeszélésköteté, mely az írónak az utolsó nyolc-tíz évből való novelláit tartalmazza".
    Nemeskürty István a Vendégek a Palackban című elbeszélés-gyűjteményéről ezt: "Ezekben a novellákban a szerző megmutatta, hogy sajátos stílusa nemcsak egy bizonyos (eredetileg kiemelve) embertípus megmutatására korlátozódik, hanem bármilyen ember, bármelyikünk életét is művészi élménnyé tudja formálni."
    Király István viszont pártos, a Csillagban, 1948-ban ezt írta: "Sikerült-e Mándynak mesterségbeli, technikai fogásokkal eltussolnia művészete alapvető hiányosságát: valóságélményének szűk voltát? A kérdést nemmel kell válaszolnunk... Megóvta ugyan a művében ábrázolt élet valódiságának látszatát, de csak látszatát. A sok műfaj között megmerevedett, kihűlt, csinálttá lett, mesterkéltté vált az ábrázolni vágyott élet."
    Domokos Mátyás nagyszabású esszéjében (1987) azonban ezt: "Fölfénylik ezekben az írásokban, még a kizárólag rendezői utasításaiból összeragasztott kollázsszerű, konkrét prózaversekből, a Vízizenéből is vagy a thanatológiai sejtelmekből szőtt hangjátékperszívlázsokból is (Hang a telefonban), egyre tisztább fénnyel, vagy hogy Tolsztojjal szóljak, "hirtelen jelentőséggel és szépséggel" valamilyen alapvető eleme, tulajdonsága az emberi létnek, amely a jelenvalóságát egyre világosabban látjuk, érzékeljük a Mándy-írásokban egy idő óta, de ha meg kell neveznünk, egyre nagyobb zavarba kerülünk. Mintha kimosódott volna szótárunkból az ide illő kifejezés, mint valamely álombeli szó, amelynek csak lidérces jelentőségteljes visszhangjára emlékeznünk, csak hűlt helye sajog bennünk ébredés után."
    És még egy Domokos Mátyás idézet: "Hogy mindezek ellenére s mégis jókor, nagyon jókor - a legjobbkor! - született meg Mándy Ivánban Zsámboki János (Előadók, társszerzők) - az író, aki cetlik, kitépett irkalapok kazlaira légszomjas izgalommal lefirkantott jelzőkből és hasonlatokból, mondat- és gondolatfoszlányokból, létélmények kincseiből felépített egy irodalmunkban fantasztikusan új, de a zsigereinkből azért elemien ismerős; a boldogság sóvárgásának és a boldogtalanság biztos kudarcának a két örök emberi Pólusa közt oszcilláló világot. Tulajdon élete rétegeiből, ahogyan áthaladt rajtuk és átélte őket; egyszerre takart és szemérmetlen személyességgel".
    Talán némileg elnyúlt ez az idézet vagy idézetsor, de alkalmából azt szerettem volna elmondani, hogy ez a takart és szemérmetlen személyesség - ami Mándy sajátja -, nem egyedüli léte annak a lírainak is tekinthető ábrázolásmódnak, amely irodalmunkat jellemzi. Ami kiemelhető, mégpedig a legmagasabb szinten. Az objektiválásról beszélek költészetünkben. Azt, ami ott indul Babitsban, megjelenik részben Füst Milánban, kiteljesedik Weöresben, Pilinszkyben és Nemes Nagy Ágnesban. A tartózkodás, tömörítés, a filozófiai létezés, az objektiváló lírizmus legmagasabb formája a XX. században. Azt kívántam volna leszögezni, hogy Mándy Iván jellegzetes próza-lírizmusa, ugyanaz a kifejezési forma, mint a java költőké. Felfűtött, takart lírizmus, látvánnyal és látomással egyként telített.
    Végül - csaknem fölösleges ideiktatnom - az In memoriam Mándy Iván, A pálya szélén kötetből egy utolsó idézetet Gombos Gyulától, bár számosan idézhetnék hasonlót mástól is: "Ma már nyilvánvaló, ami egykor talán a szélesebb olvasóközönség szemében fogyatékosságnak tűnhetett, egy lényegileg újtípusú, a szövegiségre, sőt a beszédiségre épített poétika kormegelőző vívmánya volt."

Lengyel Balázs


margó Az imént hívott Herald, azt mondta, nem közli a kritikámat a könyvedről. Mondta Elvira a telefonba. Szar egy napom van, ami az írást illeti. Állítólag azért, mert a Szép Lapban is közöltem róla írást, pedig nem is ugyanaz a szöveg!
    Nem esett ki a kezéből se a kagyló, se a meggyfa szipkája. Ugyan, fel se vedd. Herold megveszekedett perfekcionista, de nem veled van baj. Velem. Nyugtattam. Én is így éreztem. Vallotta be. Tudod, pozitív az írás.
    Sejtettem. Nem férek bele a heroldokartikus Arany Alapokba. Válaszolta, majd mielőtt megszakította volna a vonalat, megköszönte a hívást. Hamarosan vége a munkaidőnek, utána Edwinnel megisznak egy-egy gyomorkeserűt. Estére kénytelen lesz új fejezetet nyitni a lexikonban. Csak túl keskenyek a ~k, érdemben nem sokat lehet hozzáfűzni a szócikkhez.

Ephemeria Silver


Marosi Péter Írhatnék helyette Utunkat, amennyiben a kolozsvári irodalmi hetilap hétköznapjait - jelentős mértékben azonban magát a lapot is (nem csupán a kritikai rovatot) - 1957 és 1989 közt meghatározó szerkesztő itt székelt, a Szentegyház utcában, majd a főtéri helyiségben. De ez igazságtalanság volna, legalábbis az én emlékeim szerint. Marosi Péter - Molter Károly fia - volt a kovász, a nagy anekdotázó, pletykákat összegyűjtő és továbbadó, akit élvezet volt hallgatni, és aki "mellesleg" nemzedékek között alkotott hidat. Kiszolgálta ő Gaál Gábort, Nagy Istvánt, keze alá dolgozott Létay Lajosnak, de korán felismerte, hogy a prózaíró Szabó Gyula után a Forrás-nemzedékre tenni érdemes. Így lett ő a Bálint Tibor "periferikus" karcolatait, novelláit szocreál oldalról bíráló, mindenféle tematikus áttekintést végrehajtó hivatalos kritikusból a Szilágyiak (Domokos és István), Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, (Köntös) Szabó Zoltán és persze Páskándi Géza támogatója. És ő hívott be minket, reményteljes ifjú kritikusokat, Láng Gusztávot, később K. Jakab Antalt szolgálatra (engedtessék meg, hogy magamat is ide soroljam); hétről hétre telefonált, vállalásainkat beírta lelkiismeretesen vezetett füzetébe, a feladat elvégzése után pedig vastagon törölte a kritikailag megmért szerzőt, illetve könyvet. Azóta nincs utóda, követője - az ilyenfajta szerkesztő egyszerűen kiment divatból.

Kántor Lajos


második anyanyelv Egy magyarországi szerb írót hallgatok a tévében, egy szintén magyarországi szerb-magyar íróról beszél - mit beszél: mesél!, igen, mesél - úgy, olyan közvetlenséggel és melegséggel, mintha jóbarátok lettek volna, pedig az, akiről mesél, már több mint száz éve halott volt, amikor ő megszületett. De fölösleges a bújócska: Vujicsics D. Sztoján személyes ismerősünk s jó barátunk - a délvidéki magyar írók és irodalom jó barátja - mesél Vitkovics Mihályról, akinek az életműve "híd, összekötő Csokonai és a reformkor szellemi és irodalmi virágzása között - híd a szerb és a magyar kultúra között."
    Elragadtatva hallgatom, miközben, többek között eszembe jut: az immár több mint hetven esztendő alatt te is megtanulhattad volna úgy a "második" anyanyelvedet, mint Stojan - így hívjuk egymás közt mi őt ideát - odaát az ő második "anyanyelvét". Nem sikerült, s most már aligha fog sikerülni. Talán még azt az egyetlent se olyan szinten - Arany Jánost, Kosztolányit és a többieket követve -, ahogyan íróhoz illenék. Stojánnak mintha a másodikat is sikerült volna. Ő, akárcsak brilliáns csevegésének tárgya, csakugyan két kultúrába, s ha egyáltalán létezik ilyen: két anyanyelvbe született bele, beleszületett abba, amibe téged tulajdonképpen bele kényszerítettek vagy bele próbáltak kényszeríteni. Akad, akinek ez szinte kapóra jött, másnak viszont, nehézkesebbnek, tehernek számított. De most ne ezen nyavajogjunk, amikor az aranyszájú Stojánt hallgathatjuk. Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor érdemes volt bekapcsolni a tévét. S ahogy Stoján befejezi mondandóját - lenyűgöző, elragadóan szép előadását -, sietek a könyvespolchoz, mert homályosan úgy emlékszem, hogy van egy Vitkovics Mihály kötetem, igen, véletlenül jól emlékeztem, rögtön meg is találom, mert valamiféle szándékkal nem a hátsó sorban rejtettem el, hanem a külső sorban hagytam, bizonyára azért, hogy szem előtt legyen, vagy egyszer, alkalom adtán a kezembe vegyem. Hát elérkezett ez az alkalom.
    A megvásárlása óta - huszonkét éve már! - most ütöm föl először a kötetet (a szerző válogatott műveit tartalmazza); huszonkét éven át türelmesen várt erre a pillanatra. Talán pironkodva, pedig nekem kéne szégyenkeznem.
    Az epigrammáknál horgonyzok le. Ebben a korban - az én koromban - illene már a tömörség titkát elsajátítani. Pedig jómagam is látom, tapasztalom, hogy a publikumot nem nagyon érdeklik a költők, az írók, fanyalgunk is emiatt sokat, sértődötten önmagunkba húzódunk, holott mindig is ez kellett volna hogy legyen elsőrangú kötelességünk: a magunkba szállás. Alászállni önmagunkba, minél mélyebbre! - fogalmazhatnám meg a saját magam epigrammáját, ha birtokolnám a műfajt.
    Az alászállás helyett inkább kesergünk: nem becsül immár bennünket, költőket, senki! Miért? Vitkovics Mihály megtalálta rá a választ is. Megtalálta vagy kétszáz évvel ezelőtt. Íme:
    Nincs becse már mostan költőknek, mint vala régen;
    Tám, hogy már mostan tud hazudozni ki-ki.

Németh István


megértés Kányádi Sándor szójátékra épülő verssorait először 1979-ben hallottam a költő saját előadásában: "Aki megért s megértet,/ egy népet megéltet."( ® párbeszéd) Arról a folyamatról beszél, amelyet egyik ma legdivatosabb szavunkkal (a kommunikációval) jelölhetünk. S ugyanakkor többről is. Arról, hogy meg- és fennmaradni csak abban a kölcsönös viszonyban lehetséges, amely a ~ és megértetés, a tudatáramok oda-vissza játékában folyamatosan létesül. A közös nyelv birtoklásán alapuló ® közösség megtartó erejéről. A Kányádi-versben megfogalmazott óhaj - minél többször ismételjük - minden korábbiaknál nagyobb hiányokra mutat rá. Volt-e valaha is olyan veszendő a ~ gondolati műveleteire felkészületlen? Az arra képtelen? Volt-e valaha ennyire veszélyeztetett a pária létre kárhoztatott sokaság? Veszélyeztetett, mert kiszolgáltatott. Mert kijátszatott. Rászedetett. Volt-e valaha ennyire veszendő, aki arra esküdött föl, hogy megértesse magát, a dolgok mögöttit, s főként ami magától értetődő és oly nyilvánvaló (olykor a leginkább magától értetődő, a legnyilvánvalóbb, a felfoghatatlan, az értelmileg követhetetlen vagy egyszerűen csak hatástalan)? Már készülnek ellene verőlegények, ácsolódnak akasztófák? Már csak a vezényszóra várnak gyorstüzelők, tankok, robbantgató aktivisták?
    És az irodalom? Mondják, érthetetlen. Megközelíthetetlen. A bennfentesek is csak a ~ tudományával (vö.: hermeneutika) gyürkőznek. A mű értelmezése helyett a ~ről értekeznek. De hányszor érthetetlenek maradnak a mindennapi élet közleményei is! A közéletiről nem is beszélve! Érthetetlenek, hiszen elveszítettük közös nyelvünket. Egyik irányból szózat hallatszik. Pusztába kiáltott szó! Másik irányból a lét alatti lét makogása. Üvöltése.

Dobozi Eszter


megnevezési hiány ® szókészleti hiány

Balázs Géza


megtérés Elég volt a mozdulatlanságból. Belököm a magánzárka-sötétség falát, mert tudtam róla, hogy ajtó. Kilépek. Kint virágzó végtelen. Futok benne, lélekszakadva. Minél inkább fáradok, annál jobban futok. Végül elterülök. Meg nem mozdulnék a világért sem. Ragyogásban fekszem. Minden mozgás felém tart.

Vasadi Péter


méltánylás Petőfi még személyes ismeretség híján írta ezt Aranynak: "Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, // S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége." Ilyesféle, lelkendező sorok ma a személyesen ismert pályatársaktól is csak a legritkábban érkeznek. A nem ismertektől soha. Esetleg, ha valamiféle hatalom birtokában vagyunk.

Lőrinczy Huba


mennyvágy Mindenki a mennybe akar jutni, s bármit megtenne azért. Vagy nem tesz meg bizonyos dolgokat, s épp azért szeretne oda jutni. Mintha a pokolban még korlátlan férőhely lenne, a mennyországban viszont véges.

Jász Attila


minőség Egyre ritkábban megtapasztalható tünemény, s ha igen, úgy mindenkor szoros szimbiózisban a szellemi-lelki igényességgel, az emberi és szakmai tisztességgel. Következésképp: egyik, ha csorbul, a másik is károsodik.
    A mesterség - s a mester! - becsületéből fakadó minőség: jó étel-ital, gondosan szabott-varrott ruha meg lábbeli, hibátlanul megalkotott - és: előadott! - vers, próza, zenemű, a tehetség s a tudás jegyeit egyaránt hordozó kép, szobor, ipari termék. Takaros, be nem ázó tető. Takaros, be nem horpadó mondat.
    A kiválasztódás minősége: ami elejét veszi a társadalmat működésképtelenné rohasztó kontraszelekciónak..
    A kiválasztás minősége: "Igazság gyanánt szemétdombot soha ne öleljek, anyám." (Nagy László)
    A magatartás minősége: alázat, de nem megalázkodás, méltóság, de nem gőg, szolgálat, de nem szolgalelkűség.
    Az élet minősége. (Ami természetesen nem ellentétes az anyagi jóléttel, de nem is óhatatlanul azonos vele, még ha sokan össze is tévesztik egymással e kettőt.)
    A minőség sorvasztó hiánya folytán kerül otthonodba - ha van otthonod - célszerű, használható holmi helyett esetleg csúcstechnológiával létrehozott, ám eleve eldobni szánt bóvli, poharadba poshadt tej, műanyag kannából kimért műbor, fejed fölé szilárd ácsolat helyett rozoga tákolmány, felelős tisztségviselő, posztjára méltó államférfiú helyett hanyag, nemtörődöm, sőt korrupt hivatalnok, hatalom-mániás pojáca-politikus.
    E hiány révén regnál a mamutjövedelemmel párosult szellemi aszály, válik a tagolt, értelmes, tiszta beszédből tonnaszám termelt híg szóömleny, szófosás, hordalék-szöveg.
    Minőség uralmából a minőség elárult, levert forradalma.

Buda Ferenc


mínusz egy forradalom Kolozsvárt élő, magyar igazolványát nem csupán a belső zsebében, hanem főként a szívében-agyában tudó, hatvanadik évén jóval túl jutott, mégsem csak hátrafelé figyelő közemberként és irodalmárként próbálom elkészíteni hiánylistámat. (Kész a leltár?) A feladat bonyolut voltáról már a leírt első mondat újraolvasásakor számot kell adnom, abból ugyanis következik, hogy - ellentétben az innen elszármazott sok magyar íróval, művésszel, szakértelmiségivel (közeli rokonaimmal, barátaimmal) - én nem hiányként élem meg Kolozsvárt; nap mint nap koptatom járdáit, kerülgetem (ha autóba ülök) az úttestek gödreit, gondolkodom a román nemzeti zászlókkal, eco-vécével és a római Traianus-oszlop ide szánt másolatát hírlelő alapkővel körülvett Mátyás-szobor mai státusán, amit a gyalázkodó (pár éve a szobortalapzatra kiaggatott) polgármesteri felirat s az ásatásinak-régészetinek csúfolt mélyebb gödrök tesznek igazán funarivá. Vagy hát mégis a hiánylistára kívánkozik a gyermekkoromban és még az ötvenes-hatvanas, sőt hetvenes években megvolt Kolozsvár? De hiszen most is itt írjuk-szerkesztjük a Korunkat, az Utunk helyébe lépett Helikont, könyveket jelentetünk meg, színházunk és operánk van, vannak iskoláink - és van persze Házsongárdunk (közös a régi kolozsváriakkal, németekkel, románokkal is).
    Ha ugyanitt, 1989 decembere előtt készítem a listámat, ugyanilyen joggal választom címként: Mínusz egy forradalom. Legfeljebb nem forradalomnak, hanem változásnak mondom azt, amivel mínuszban vagyunk. Több mint tizenkét éve viszont a forradalomnak hitt-remélt valamit kellene tisztázni, értelmezni - a hiányt kötelességünk tudatosítani. De lehet-e ezt szócikkbe foglalni? Lehet-e, képes vagyok-e a csalódásainkat úgy kodifikálni, hogy az megközelítse az erdélyi (romániai) magyarság csalódottságát? Hozzátéve persze, hogy a magát demokratikusnak mondó román értelmiség-rész (és munkásság- és parasztság- és tisztviselőcsapat-rész) csalódásai (leszámítva a pártkatonává letteket) részben rokonok a mieinkkel. A feladat nagyságát felmérve, maradok a továbbiakban irodalom-közelben, megpróbálom betartani a Forrás szerkesztői levelében javasoltakat - elsősorban az erdélyi magyar irodalmi közélet és közérzet oldaláról közelítve a hiányt, persze nem spórolva meg néhány észrevételt az "odaát", "ideát" vonatkozásában. Azt szokták-szoktuk mondani, hogy a magyar irodalom, a magyar kultúra, a magyar nemzet átível a határokon; én valóban így gondolom - így szeretném -, akkor pedig a hiányok sorolása, a hiánylisták is íveljenek át a Királyhágón (legalább annyira, mint a püspöki szavak). ® Cola, ® egyetemes magyar irodalom, ® Marosi Péter, ® pénz, ® Pezsgő-díj, ® székelyudvarhelyi értelmiségi kör, ® szerkesztői józanság, mérce, ® Ütünk, ® erdélyi magyar irodalmi (köz)élet

Kántor Lajos


miszticizmus A lelki egység, kapcsolatok, a végső igazság megtapasztalása. Az a hit, hogy közvetlenül, intuíció, sugallat vagy megérzés révén tapasztalhatjuk Istent, a spirituális igazságot, a végső valóságot. Hamvas Béla szerint a "misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja... ... a misztika nem a tudomány ellentéte: a misztika a tudás magasabb foka. Lehet, hogy az ember által elérhető legmagasabb fok." A ~ Ludwig von Bertalanffy szerint az ® általános rendszerelmélet egyik gyökere.
    Paul Davies fizikus szerint a tudományos módszerrel mindaddig élni kell, ameddig lehetséges. Azonban a végső kérdésekhez érve cserben hagy bennünket a tudomány és a logika. Ezek valószínűleg alkalmatlanok a bennünket nyugtalanító "miért" típusú kérdések felvetésére.
    A "misztikus élmény", a Világegyetemmel vagy Istennel való egyesülés lenyűgöző átélése, a végső valóság megragadása, néha egyfajta belső béke, együttérző, örömteli csönd. Hiányában az ember - csupán "összekötő kapocs a számítógépek felé..."(amit Marvin Minsky így is gondol...).

György Lajos


(a) mi utcánk Bizonyára az én elsődleges "hazám" az a ház volt, amelyikben megszülettem, ahol megtanultam az első lépéseket, az első szavakat. Ez a haza akkor tágult és színesedett, amikor kimerészkedtem egy újabb "hazába", az utcára, a mi utcánkra. Majd ismételten tágult, ahogy a környező utcákat, a szülőfalut meghódítottam. Aztán ennek a környékét: Verbászt, Topolyát, Szabadkát, Újvidéket, végül keresztül-kasul az egész Délvidéket.
    Egy olyan utcában születtem, aminek a neve abban az időben Hajduk Veljko volt. A meglehetősen hosszú és széles utcának feltehetően egyetlen lakója se tudta, ki volt az a Hajduk Veljko. Talán valami hegyi tolvaj, haramiavezér, fölkelő vagy szerb Rózsa Sándor. Később az utcánkat Damjanichra keresztelték. Jelenleg Széles utca a neve. Már senki se tudja megmondani, s nekem sem sikerült kikutatni, mi volt a neve ezerkilencszáztizennyolc, a szerbek bejövetele előtt. Ezután változtatták meg a falu nevét is Kishegyesről Mali Igyosra. A második világháború után egy rövid ideig Krivaja lett a hivatalos neve. A névváltoztatást azzal indokolták meg a buzgó javaslattevők, hogy a lakosságot semmi, még a falu régi neve se emlékeztesse a "bűnös, örökre letűnt" időkre.
    Hasonló folyamat játszódott le a tágabb értelemben vett szülőföldemen is: kezdetben vala Magyarország tájegysége Délvidék néven. Tizennyolc, a tragikus emlékű Trianon után Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra változtatták, majd a szűkebb értelembe vett szülőföldemnek a Duna-bánság nevet adták, aztán néhány évre Bácska, a legszűkebb szülőföldem visszatért Magyarországhoz, újfent délvidékiesedett, hogy nemsokára ismét az új Jugoszlávia részévé váljék. Azidőtől kezdve vidékünk a Vajdaság névre hallgat.
    Nemcsak a mi utcánk, a szülőfalum, szülőföldem stb. neve változott meg tehát annyiszor néhány emberöltő alatt, az az irodalom se találta meg végleges nevét, amelybe belecsöppentem, s amelyhez mind a mai napig tartozom. Hívták már délszlávnak, délvidékinek, jugoszláviai magyarnak, vajdasági magyarnak, voltak vagy vagyunk még mindig az egyetemes magyar irodalom ötágú sípjának egyike, s most, ha kis Jugoszlávia végleg felbomlik, s újraalakulásával új nevet kap, lehetünk még a Szerb-Montenegrói Államközösség magyar irodalma is.
    Ilyen körülmények között valóságos csoda, hogy az ember s ezen belül az író megőrizhette eredeti nevét. Ha megőrizte. Vajon igazi arcát megőrizte-e? Volt-e egyáltalán igazi arca ebben a káoszban? S azok a szavak, amelyeket papírra vetett, igaz szavak voltak-e? Az annyi nevet kipróbált délvidéki magyar irodalomban nyomát találja-e az Olvasó ezeknek az egyeseknek talán bagatellnek tűnő, végső soron megkerülhetetlen - kérdéseknek?

Németh István


mosoly I. Nemrég nemzetközi értekezleten foglalkoztak az orvosok a lehangoltság, a lelki nyomottság kihatásával, és előadásaiknak ezt a címet adták: A depresszió mint lelki betegség. Én magam azonban szándékosan használom a búskomort az idegen kifejezés helyett, mert egyszerre jelzi a beteg belső állapotát és annak külső tükröződését, amelyre aligha képes más nyelv. Mi azonban régóta ismerünk olyan szavakat a depresszió és a melankólia helyett, amikor például mélakórságot említünk.
    A konferencia megállapítása szerint minden harmadik magyarországi ember depressziós, és ez sokféle más baj eredője is lehet. Sőt, ugyancsak egy magyar orvostudós, a világon elsőként írt tanulmányt arról, hogy a csontritkulás fő oka a bánat, a levertség, a kedvetlenség. Nekem erről eszembe jut, hogy évtizedekkel ezelőtt, amikor novellafüzért írtam az idős emberekről, a legvénebb férfi azt bizonygatta az Öregek padjában, hogy minden nyavalyánk a szomorúságból ered: ez lyukasztja ki a gyomrunkat, ettől izzik a szívünk, és bújnak elő a szervezetünkben mindenféle daganatok, amelyek a sírba visznek bennünket...
    Tehát a népi tapasztalat is sejt valamit ezekről az összefüggésekről. Az értekezlet viszont csak általában foglalkozott a búskomorsággal, hiszen annak lehetnek egyéni okai is: szerelmi csalódás, egy kedves lény elvesztése, a gyógyíthatatlan betegség tudata, vagy akár súlyos anyagi csapás is. Más kérdés, hogy a tömeges jelenség esetén nem kellene foglalkozni a társadalmi-történelmi körülményekkel, és azokból levezetni a megbetegedést? A történelmieket azért említem, mert gyanítom, hogy nemzedékek hordozzák génjeikben elődeik levertségének emlékeit a mohácsi vésztől negyvennyolcig, Trianonig és ötvenhatig. S mert öntudatlanul is meg akarják szüntetni magukban a "lelombozottság" közérzetétét, vagy legalábbis szétzilálni azt, igyekeznek az üvöltő zenéhez, a kábítószerhez és a szex lehetőségeihez menekülni.
    Tehát depresszió, tehát búskomorság: de mit szóljunk e világjelenséghez mi, erdélyi magyarok, akiknek a román néppel együtt el kell viselni a gazdasági nyomorúságot, és azon felül a szüntelen érezhető és megalázó albérleti viszonyt is? De maradjunk az általános helyzetnél, anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, amelyekről mindenki tud, vagyis arról, hogy milliók éheznek, vannak halálra ítélve, mert keresetükből nem tudják megvenni az életüket fenntartó legszükségesebb gyógyszereket sem. Már oda jutottunk a koldusbotra görnyedő országban, hogy a bizonyítékok szerint már emberhúst is mérnek némelyik város piacán. Mindezek után szükséges-e fölmérni nálunk a búskomorság okát? Az állam vezetői nem is törekednek erre, hiszen ellentmond érdekeiknek, s e helyett bizonyára a jövőben is igyekeznek majd fölszítani a nemzeti önérzetet, jóllehet az utóbbi időben már ez sem helyettesíthette a húst és a kenyeret, szalmalángnak bizonyult az időnkénti hazafias lelkesedés.
    Egy külföldi barátom arról beszélt nekem, hogy nem látott mosolygó embert az utcáinkon: ezen a szomorú megállapításon tűnődve fölidéztem magamban Anatole France novelláját ama riksakuliról, aki egy napon beleszeretett a tündérien szép nőbe, mert az mosolyogva jött szembe vele az utcán. Nosza, kulizni kezdett még inkább, mint azelőtt, s miközben a családja éhezett, ő pénzt pénzre rakott, és amikor sikerült kissé kiöltöznie, megleste az igézően szép hölgyet, s eléje került sétája közben, a tündér azonban elhaladt mellette, észre sem vette névtelen imádóját, hanem tovább mosolygott, a szerencsétlen kuli tehát óriásit csalódott, és csak állt megdöbbenve, pedig csupán annyi történt, hogy a kedves teremtés nagyon szerette az életet, s ezért mosolygott mindenkire boldogságában. Még a nyomorult riksakulira is...

Bálint Tibor
Minden bizonnyal Bálint Tibor utolsó írása. Az írás Bálint Tibor halálát követő napon érkezett meg hozzánk. (A Szerk.)


mosoly II. Az eltűnt mosoly nyomába eredve fehér foltok feketéjére, felperzselt földekre lelek. Pedig a mosolynak is van megmaradási törvénye, mint az anyagnak és mint a szellemnek. Nem veszett el, csak átalakult. Amerre ellátok, balkáni mosollyá fintorodott. A mosoly - én még jól emlékszem rá - egykor derűt, nyitottságot, kitárulkozásra való készséget jelzett; a balkáni mosoly - ugyanezt mímelve - valamit leplez és eltakar. Eltakarja a valóságot; a helyzetet és a szándékot, hogy a mosoly hordozója ezt a helyzetet nemcsak elfogadja, mint természetest, hanem - létjogosultságot kérve számára - kizárólagosságot kíván. Leplezi a létszemléletet és a létezéstechnikát, a morális igénytelenséget, mellyel a talmi és a valódi értékeket összemossa. Cinizmus van ebben a mosolyban, s nemcsak azt jelenti, c'est la vie, c'est la situation, hanem azt is, hogy nem érdemes másra törekedni. A balkáni mosoly eleve belenyugvást sugall, a reményt nyújtó szembeszegülésről akar lebeszélni. Helyzetet követ és helyzetet teremt; látszólag szelíd formájában is erőszakos, és ragályossá válik. Hatása alól nehezen vonja ki magát, aki bűvkörébe kerül, mert a balkáni mosoly hordozói elvi és önérzeti kérdésnek tekintik, hogy a világ elfogadja mosolyukat, s ugyanúgy mosolyogjon vissza rájuk.
    Van erről egy történetem, az ördög tudja, miért jutott az eszembe. Volt csatlakozás a kocsárdi állomáson. A Kocsárd és Marosvásárhely között ritkásan közlekedő járat fapados, kivilágítatlan teremkocsijában a kitörött ablakokon átsüvített a szél, de így sem tudta kifújni a mellékhelyiségek felől áradó ürülékszagot. Az Aranyos és a Maros folyását követő Holdbéli tájat, a lecsupaszított, suvadásos, agyagos sárga dombokat eltakarta a sötétség és a sűrűszálú eső, melyből bőven jutott az utasokra is, akik esőernyőjüket az üres ablakkeretnek szegezve, kabátjukba burkolózva igyekeztek viszonylag szárazon maradni. Fásulttá fáradt emberek között ültem a vizeletszagú esőben és szélben, egy vagonban, amelyből minden elmozdíthatót elmozdítottak, és amelyben minden megrongálhatót megrongáltak, magam is fásult és fáradt voltam, de nálam okosabb és éberebb ösztöneim figyelmeztettek a sarokba húzódott két férfi beszélgetésére. - Jártál már odaát? - Hol? - Hát odaát, a magyaroknál. - Egyszer. - S ültél villamoson? - Egyszer. Azon a hatoson. - Láttad mennyi égő van benne? - Láttam. Éppen néztem, kettő is elég lenne, de ők negyvenet égetnek egyszerre. - Van ott talán nyolcvan, vagy száz is.
    Hallgattak egy darabig, mintha mérlegelnék a szavakat, aztán egyikük nyugodt, szenvtelen hangon megszólalt. - Arra is lusták, hogy felnyúljanak érte és hazavigyék. S még ők akarnak bennünket kioktatni...
    Cigarettára gyújtottak, s a fellobbanó fénynél mosolyukat is láttam. A balkáni mosoly - megvilágítva - fölényes. Nekem fenyegetőnek tűnik.

Gálfalvi György


mosoly III. Kormostól megkérdezte Kiss Ferenc irodalomtörténész az Egyetemi Színpadon, hogy melyik a legszebb magyar verssor. Kormos kicsit gondolkodott, és azt mondta: Nyújts feléje védő kart.
    Igen. Kérdezz engem, most azt mondanám, lehet, nem pontosan idézem Nagy László sorát, s ajánlom neked "földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát".
    Amit megélt és túlélt a 20. századi emberiség, ezt ennél emelkedettebben kifejezni nem tudom. Ennél szebb metafora nincs rá: a földrengéses arc egy megmenekült mosolya.
    Talán 50-es évekbeli vicc, hogy mi a különbség a jelen és az operett között? Hát az operett a "Mosoly országa", ami pedig van, az "kész röhej".
    Minden szókapcsolat rossz, érezzétek, mosoly országa, röhej, itt csak egy pontos megfogalmazás van, a földrengéses arc megmenekített mosolya. Vonatra ülök, buszra szállok, buszra várok, és látom a megrendült arcokat, és nem látom az arcokon a megmenekített mosolyt.

Pintér Lajos


mozgalom Polgári mozgalom, kezdeményezés, amelyben az emberek egy ® közösségen belül: nem anyagi haszon vagy meggazdagodás érdekében, hanem másokkal összefogva, önszerveződő módon keresik a ® párbeszédet, a ® békés megoldásokat, a fenntartható életmódot. Rendszerint a ® hatékonyságuk nem kielégítő. ® részvételi demokrácia

György Lajos


műveltség Az ember lelki szeme előtt megjelenik egy régi szatócsbolt, ahol köztudottan mindenféle dolgot lehet kapni, még efféle haszontalanságot is, s amikor az élemedett korú tulajdonosnál e ritka áru iránt érdeklődik, lakonikus választ kap: fogytán van; máskor meg áruhiányra panaszkodik és lehúzza a rolót: leltározás miatt zárva.

Bálint Péter


művészet I. A kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké.

Balla D. Károly


művészet II. Minden művészet hiányból fakad. Többnyire mintha Isten távollétének elviselhetetlen-bevallatlan hiányérzéséből... Annak a kétségbeesésnek a felismeréséből, hogy a teremtést (legalábbis ezt a verset) Isten nélkül kell befejeznünk.

Jász Attila


N


Nagy László Az idén épp 24 éve, hogy nincs közöttünk. Hiányát - önnön sebét a cédrus - máig sem forrta be az idő. Mondhatnánk, mondjuk is: itt vannak helyette a művek. Ez igaz. Hús-vér eleven lénye azonban általuk sem pótolható.
    Ó és új ezredév határán átbukva, átbillenve, átoldalogva, az aki-bírja-marja sztráda gyorshajtásai, szabálytalan előzései, lélekszakasztó lemaradásai közepette, jelen s múlt titkolt szégyenei és piszkos kis megdicsőülései közepette vajon ügyelünk-é Helyette is a tisztesség elárvult csillagára?
    Elképzelem, 77 évesen milyen lenne: arcbőre aprócska redőkkel, a régieknél is mélyebbre metszett barázdákkal rajzolatos, feje immár tökéletesen fehér. Ám a kézszorítása, éppúgy, mint hajdanán: erős és határozott, hisz ez aligha csupán az életkor s a testi erő, sokkalta inkább a karakter függvénye.
    Meg-megszólítom néha, sőt lázálmas tűnődéseim már-már azt a képtelenséget is elibém vetítik, hogy meg sem halt: ott ül egy Bajkálon s mindenen túli Barguzinban, s a csípős mahorka füstjétől köhécselve orosz, csecsen vagy épp burját nyelven, de leginkább magyarul szép verseket ró egy nyírfaháncsra.
    Ugyan miért is ne élhetne még? Hisz az a két hetes nem oly nagy idő, eltelik hamar, észre sem venni szinte - s már odavan. ® Hiányaimnak összege

Buda Ferenc


napilap Olyan újság, melyet a legkülönbözőbb időben és testhelyzetben kézhez vehet az éppen ráérő, felüdülni vágyó, érdeklődő és stílusra is valamit adó ember; forgathatja, hajtogathatja, böngészheti, eközben perelhet magában a tényfeltáró és magyarázó tollnokkal, kinek nyelvezetét ízlelgetheti; távoli országok nyomorúságát idézheti maga elé egy megrázó fotó láttán. Egyszóval olyan újság, melyből megtudhatjuk, hogy bár semmi új sincs a nap alatt, mégis érdemes egy pillantást vetni a nagyvilág történéseire, s nem kapunk azonnal gyomorgörcsöt egy pártszónok ordenáré megnyilatkozásától, egy bombasztikus hír kétértelmű címétől, egy rosszmájú publicista cinikus kritikájától, s nem érzünk nyomban késztetést arra, hogy a mellékhelyiségben könnyítsünk magunkon, megismételve G. B. Shaw szellemes mondását: tisztelt uram, kritikája itt van előttem, biztosíthatom róla, nem soká mögöttem lesz.

Bálint Péter


nemzedék Hasonló ízlés és/vagy életkor egymáshoz láncolta, kötelékben röppenő művészcsapat.
    Nincs nemzedék, amelybe úgy igazán beletartoznék, valahogy odapottyantam az irodalomba, mint afféle bennfentes marslakó. Estek után elnézem a megszállottan beszélgetőket, értőn együtt-hallgatókat, akik közös rémek elől futottak, közös ideálok után. Irodalmár szülőktől származván, koravénebb voltam a talán több illúzióval, több izgalommal, több szorongással nekiinduló kortársaimnál, hírből-névről jól ismertem a "nagyok", az ilyen-olyan díjasok közül nem egyet, s így előttem nem voltak bálványok az irodalmi élet kulcsfigurái, hanem csak afféle Jóskák, Pisták, akik verik a feleségüket, szeretőt tartanak, isznak, besúgnak-besúgatnak, hadakoznak-kokettálnak a hatalommal, hülyeségeket-okosságokat összeírnak. A nálam pár évvel idősebb generációból pedig sokaknak tejfeles szájú, hencegő kisgyerek maradtam, akit félig se lehet komolyan venni. Rosszban nem vagyok senkivel, egy fenékkel ülök két lovon, úgy vagyok, mint egy vidéki fellépés alkalmával, mikor egy-egy hozzám egyaránt közel álló (adott esetben ülő) népies és urbánus szerző közé ültettek: egyikkel népdalt daloltam, másikkal Rilkéről értekeztem. Élvezettel mindkettőt. Köztes állapot vagyok, ifjak közé vén, vének közé tejfelesképű. Népiesnek urbánus, urbánusnak népies gyökerű.
    Akik valamely nemzedékhez tartoznak, kifelé nehezebben nyitják meg nemzedéki élményeik arzenálját, mint ha egymás között vannak. Be kell indítani őket, és akkor előjönnek a körúti padokon, kerti összejöveteleken, füstös szerkesztőségekben, füstös kocsmákban meggyőződésről, irodalomról, nőkről, hazáról, sorsról, politikáról folytatott végtelenhosszú viták képsorai, az anekdoták, a becenevek, a lázasan olvasott-felolvasott, még forró művek emlékei. Ez nekem kimaradt, még ha hívnak-járok is hellyel-közzel társaságokba. Alighanem magam-magamnak kell nemzedéket fabrikálni, kitalálni, kitálalni, hova tartozom. Addig túlságosan zajos magányban, pohár irodalmi borral kezemben sétálgatni fel-alá az egymásnak magyarázó sok nemzedéktárs között.

Lackfi János


nemzeti stratégia A nemzet egyszerre múlt, jelen és jövő: a múlt ismerete és birtokba vétele nélkül nem lehet jövőt építeni, és hiteles jövőkép nélkül nincs értelme a múlt számon tartásának. Mindez azt is jelenti, hogy a "felnőtt" korú nemzeteknek mindig van valamiféle elképzelésük a választandó történelmi pályát, a megoldandó nagy közös feladatokat illetően. Ez az elképzelés mindig a múltba is ereszti gyökérzetét, és ott van mögötte a történelmi tapasztalat szellemi és erkölcsi fedezete. Talán ezt nevezzük nemzeti stratégiának: a közös gondolkodás és a közös cselekvés történelmi tervezetének. Ennek a tervezetnek, mint minden átfogó közösségi megfontolásnak, azonban csak úgy van értelme, ha minél szélesebb konszenzusra épül: a közös tapasztalat, érzület, gondolkodás és cselekvés minél több egyén, kisebb és nagyobb közösségek átfogó közmegállapodására.
    A mögöttünk lévő huszadik század magyar történelmét valójában egy folyamatosan és igen fájdalmasan érvényesülő ellentmondással (is) jellemezhetjük. Szoktuk mondani, különösen az egy évtizede bekövetkezett történelmi átalakulás (rendszerváltozás) után, hogy a huszadik századi magyarságnak valójában nem volt "nemzeti stratégiája", és részben ez a hiányosság vezetett azokhoz a történelmi, társadalmi és szellemi válságokhoz, amelyek jóformán felőrölték a magyarság életerejét.
    Mindez tulajdonképpen nem így van: igazából hiteles "nemzeti stratégiák" jöttek létre, természetesen a szellemi élet, például az irodalom, a társadalomtudomány és a történetírás műhelyeiben, csak éppen nem akadt olyan, a nemzet valódi érdekeinek érvényesítésére alkalmas, nagyszabású politikus személyiség (mondhatnám így is: államférfi), aki valóra tudta volna váltani a szellem embereinek elképzeléseit, terveit. Illetve, midőn ezeknek a terveknek a megvalósítása elsőrendű szükségletté vált, a történelem kedvezőtlen alakulása mindig keresztül húzta a "nemzeti stratégiák" készítőinek számításait.
    A politikai életben, többnyire a kormányzati hatalom birtokában rendre fogalmazódtak meg, nem egyszer nagyívű és hitelesnek tetsző nemzeti stratégiák. Ezeket a stratégiákat azonban, részben korszerűtlenségük, részben a mulasztások, tévedések és hibák következtében vagy éppen külső hatalmi erőszak miatt szinte sohasem sikerült megvalósítani, és a stratégiai kudarc mindig az ország erőinek vészes megfogyatkozásához vezetett. Holott a történelem nem egyszer figyelmeztetett arra, hogy eredményes nemzeti stratégia csakis megfontolt és körültekintő reálpolitikai elképzelésekre építhető fel, olyan stratégiai koncepciókra, amelyek messzemenően figyelembe veszik az ország, illetve a magyar nemzet geopolitikai elhelyezkedését és a nagyhatalmak, illetve a szomszédos országok, illetve nemzetek törekvéseit.
    De még ha létrejött volna is valamiféle hiteles nemzeti stratégia, akkor is hol volt az a nemzeti közmegegyezés, amely egy országmentő stratégiát megtámogathatott volna? Amiatt, hogy Magyarország huszadik századi történelmének leginkább válságos pillanataiban rendre pusztító válságok áldozata lett, nem csupán a külső ellenségek - ellenfelek a felelősek, hanem a nemzeti konszenzus és az erre épülő nemzeti stratégia végzetes hiánya is. Így történt ez az első világháború végén, midőn egy valóságos érdekeit felismerő és összefogásra törekvő magyar társadalom, ha talán nem tudta volna is elhárítani az ország megcsonkítását, valamit enyhített volna ezen. Ez történt a második világháború előestéjén, midőn a náci-német fegyverek időleges sikereitől megrészegült jobboldali közvélemény képtelen volt józanul felmérni a világháború kimenetelének következményeit, és egyszerűen "lehazaárulózta" azokat (még Bajcsy-Zsilinszky Endrét is!), akik óvatosságra intették a nemzetet. És ez történt a második világháború végeztével, midőn az elvetélt fegyverszüneti kísérlet ugyanúgy a nemzeti stratégia és a konszenzus-építés hiányát bizonyította, mint az 1945 után létrejött felemás demokrácia, amelynek politikai elitje, legalábbis ennek az elitnek nagy része, aggálytalanul vetette magát Rákosi Mátyás bűnszövetkezetének karjaiba.
    A nemzeti konszenzus és ennek következtében a közmegegyezésre alapozható nemzeti stratégia azóta is hiányzik. Mi több, a mögöttünk lévő tizenkét esztendő során méginkább mélyültek a hazai politikai osztályt és a társadalmat megosztó szakadékok. Következésképp nincs olyan közös cselekvési terv sem, amely mögé a nemzet (majdnem) egésze oda volna állítható. A köztársaság, és ez magát a köztársasági eszmét csúfolja meg, a mi esetünkben "negyven százalékos" köztársaság: a nemzetnek nagyjából ennyi percentje állítható valamely kormányzati megoldás mögé.
    Mindebben az a leginkább különös, hogy az ország igazán jelentős stratégiai érdekeiben mind a két nagy politikai tábor: a jobbközép és a balközép egyetértenek, és legfeljebb a politikai paletta szélső zónáiban tartózkodó csoportok utasítják el ezeket a stratégiai érdekeket. Melyek is ezek az érdekek? Véleményem szerint maga a többpárti demokrácia és parlamentarizmus, a szociális piacgazdálkodás, a kisebbségi magyarok iránt tanúsított szolidaritás, az európai integráció, sőt jelenlétünk az északatlanti katonai szövetségben. Ezeket a történelmi és stratégiai célokat valójában csak szűk csoportok, szélsőséges politikai mozgalmak kérdőjelezik meg. A nagy politikai erők szembenállása és főként ennek retorikája viszont olyan engesztelhetetlen indulatokat mutat, amelyek a kívánatos és lehetséges stratégiai konszenzust is elfedik és idővel véglegesen tönkre is teszik. Így azután mind a nemzeti stratégia, mind az ezt megalapozó nemzeti konszenzus fogalma a "hiány-lexikon" lapjaira kívánkozik.

Pomogáts Béla


név Reggelente munkába menet megnézem a postaládánkat, a liftből kiszállva azonnal rálátok. Alig egy évvel ezelőtt nem múlt el nap, hogy ne rettegve pillantottam volna arrafelé, és ne kellett volna konstatálnom, hogy megint valaki fel akarta feszíteni az éjszaka. Mintha egyenesen a postaládánkon akartak volna bosszút állni, hol a pillanatragasztóval rögzített névtáblánkat feszítették le csavarhúzóval, hol petárdával robbantották be, gyújtották föl; fenyegető leveleket, virgácsot tettek bele, cigarettacsikket dugtak a "szájába". Mi meg szorgalmasan megjavíttattuk, egyre vastagabb fémpántokat szereltettünk bele, és azon gondolkodtunk, vajon ez minek a jele, puszta gyermekcsínytevés, vagy már figyelmeztetés: ti nem közénk tartoztok, nem akarunk benneteket itt látni. Volt idő, amikor megkértük a postást, ne is hozza ki a leveleinket, majd mi hetente kétszer megvárjuk a posta ajtajában, mikor hatalmas táskájával elindul széthordani a küldeményeket, olyankor ideadhatja mind. Sokszor szobroztam így a posta előtt, s nagy megdöbbenésemre nem is egyedül. Emberek tömege várakozott a pénzes postásra már hajnalban. A nyugdíj kellett annyira, hogy nem tudták kivárni, amíg megérkezik a lakásukhoz, elcsigázott öregemberek rimánkodtak elvékonyodó hangon, nézze meg még egyszer, hátha téved, hátha mégis megérkezett a nyugdíj, vagy ideért a várva várt küldemény valamely távoli rokontól, távoli országból, az nem lehet, hogy ma sem érkezett semmi. A fiatal postás ismert már mindenkit, legalább fél órát töltött naponta az épület előtt, kifogyhatatlan türelemmel nyugtatta az embereket, s mikor a sor végére, hozzám ért, velem is ugyanolyan bús képpel közölte, hogy ma sem érkezett levelem, mintha egyenesen azt mondta volna: nincs pénz. Aztán kitaláltuk: hátha békén hagynak bennünket, ha nem lesz rajta a nevünk. Minden addiginál vastagabb acéllemezt hegesztettünk bele, szépen átfestettük szürkére, és nem írtunk rá semmit. Még a lakás számát sem. Elvégre a bejárati ajtónkon sincs ott a névtáblánk, ahogyan román, ruszin, szlovák szomszédainké sem, a barátaink mégis idetalálnak. Azóta időnként látom a villanyszámlást, hogy dühöng tömbházunk postaládái előtt. Keresgéli a lakásokat. Nyilván bennünket is csak kizárásos alapon, sokára talál meg. De nem mondom meg neki. Olyankor szó nélkül surranok be a liftbe.

Toldi Éva


Név

Valaki szólított a nevemen,
valaki, aki egyre eltűnt:
egyszerre lépett velem együtt,
és egy ütemre lélegzett velem.

Világot vallató szelek közt,
kéklő haranggá lendült tereken
nem hallottam, csupán az én nevem,
mely harangzúgásként velem jött.

Most, hogy a csend szavakra lázad,
elönti földem összes neveit,
s oszlik az összhangzó káprázat:

nevemet, mely világnyi látszat
a néma nevek körbetemetik.
Csak a magányom ér az Istenig.

® hiánytalan hiány, ® Isten formájú hiány

Tóth István
A marosvásárhelyi költő hagyatékából


nevek Ilyenkor segíthetnek a ~, hogyan is írta szegény Bálint Tibor ® mosoly I., nem rég temették el, de azért itten van ő is, hol lenne? "Attól félek, hogy ijedtünkben elfelejtjük a nevünket! - szuszogta a férfi, mintha menekülés közben saját mellén taposna. - Szólongassuk hát egymást, nehogy baj érjen? Kiáltozzunk!
    - Ádám, Ádám, Ádám, Ádám!
    - Éva, Éva, Éva, Éva..."
    S ebben a bábeli hangzavarban éri azután a hőst a csalódás. ® nyári napok

Bogdán László


Nincs hiány ® 122. oldal

Bodor Béla


Nincs hiányom Nincs gyáram, vállalkozásom, földbirtokom, telkem, háremem, magánrepülőm, Audim, sokmillió eurós bankbetétem, maroktelefonom, családi házam, üdülőm, kertem, fizetésem, nincsen apám, sem anyám, nem írtam meg sokszor végigálmodott kisregény-ciklusomat, színpadi tetralógiámat, kisebbségi irodalomtörténetemet, kismonográfiáimat, teljes verstanomat, nem járhattam be a világot, nem lettem zongora- és orgonaművész, de semmi pénzért sem állnék be a nyafogók és siránkozók hangos, divatos színpadi karába. Méltóbb, hogy örüljek annak, amim van. Hatvanöt fölött is élek: ez már maga a győzelem. Feleségemet sikerült kihoznunk a rákból: ez is az. Sikerült megmentenünk nővérem lábát: ez sem akármi. Van egy négyszobás pozsonyi lakásunk, zongorával. Van egy 15 éves Skodám, s ez jó. (A korábbit Budapesten összetörték, Pozsonyban ellopták, ezt is összetörték, de fut.) Még mindig sok a könyvem, bár néhány ezret sikerült ingyen szétosztanom. Van fiam és leányom, s általuk hat szép, tehetséges unokám. Van írógépem, kölcsön számítógépem, színes tévém, Kossuth-, Petőfi- és Bartók-rádióm, magnóm és lemezjátszóm. Negyedünket a Kis-Kárpátok erdeje zárja patkóba: ha akarom, ez is a mienk. Van egy nyugdíjam. Van egy csallóközi falu, mely kutatásaimat 17 éve támogatja. Leányomékat sikerült kimenekítenem a háborús Jugoszláviából, s élnek, boldogulnak. Három unokám pápai gimnazista. Van egy tucatnyi eredeti munkám és tucatnál több műfordításom. Sikerült világra segítenem egy regionális könyvsorozat, a Csallóközi Kiskönyvtár 28 kötetét. (Eddig!) Van néhány jó barátom. Van becsületem, Istenem, egyházam, gyülekezetem. Néha Bachot is orgonázok. Anyanyelvemen kívül beszélek szlovákul, csehül, oroszul, angolul, olvasok németül, franciául, olaszul, latinul és ógörögül: ez is az enyém. Őrzöm huszadik századi emlékeim elképesztő masszáját, bárkire, bármire gondolok, képe vagy fogalma emlékgejzíreket fakaszt föl tekervényeim közül. Van szólásszabadságom. Hajdani tanítványaim mosolyogva lépnek elém. Tudom, mi a teljes szegénység, az igazi nincstelenség, volt benne részem. Nincs gyáram, vállalkozásom, és így tovább, de szégyellném azt mondani, hogy szegény vagyok. Szégyellném például a déli égöv nyomorultjai vagy a palesztinok, a kurdok, ugor testvéreink és még legalább száz népcsoport színe előtt. Már az is nyomaszt, amim van. Nincs hiányom!

Koncsol László


nosztalgia A nosztalgia személyiségünk leltárhiánya. Valamit véglegesen elvesztettünk, és amit szereztünk helyette, azt érzelmi értékét tekintve kevesebbre becsüljük a veszteségnél.

Balla D. Károly


Ny


nyári napok ~on gyakori a délibáb. Ehhez persze sík terület kell, ahol ég a napmelegtől kopár szík sarja.
    Itten viszont hegyek vannak.
    Itten már csak az ® ornamentika segíthet...

Bogdán László


nyelv Néha úgy érzem, kihalt nyelven beszélek. A magyart főként családi körben használjuk, s mivel nálunk a család kétszemélyes, az hiszem, a férjemmel egyfajta tolvajnyelvet alakítottunk ki, "félszavakból is megértjük egymást", a lapos pillantások sok mindent elárulnak. Mint az ikrek, akik védik egymást, állandóan érzékeltetik összetartozásukat. Különösen néhány éve alakult ki ez a félszavakat használó kommunikáció, amikor az újvidéki autóbuszban egy gimnazista fiút azért vertek meg, mert magyarul szólt a barátnőjéhez. Akkor határoztam el, hogy márpedig engem soha nem fognak bántani. Mert okulok a történtekből, még a férjemnek is megtiltottam, hogy szóljon hozzám, ha együtt megyünk valahova. Az viszont nevetséges lenne és megalázó, ha nem az anyanyelvünkön tárgyalnánk meg, mit vegyünk vacsorára, így hát inkább hallgatunk. Csak akkor vagyok zavarban, ha ismerőssel találkozom a boltban, ilyenkor alig hallhatóan köszönünk egymásnak, inkább csak a szánkról lehet leolvasni. Meg vagyok róla győződve, hogy felénk már "fehér holló" a multikulturalitás. Az irataim is különbözőek, attól függően, mire volt lehetőség, milyen volt a politikai légkör. A személyazonossági igazolványom cirill betűs, mert amikor kiállították, másfélét nem lehetett igényelni, az az okmányom, amelyet viszont a legtöbbször kérnek el tőlem, a jogosítványom magyar nyelvű. És bár még érvényes, többször megtörtént, hogy ki akarták velem cseréltetni, egyszerűen nem tudták, mi az, amit felmutatok. Bizonyára az sem véletlen, hogy a magánorvosi rendelőkbe oly sok magyar jár. Nem mintha gazdagabbak lennénk másoknál, de sokan gondolhatják, hogy pénzért talán megbocsátják nekünk az akcentusunkat, odafigyelnek ránk. A hely szelleme valamiképpen egymáshoz csiszolja az itt élőket, de kultúrák találkozásáról nem lehet beszélni.

Toldi Éva


nyelvi jogok, szabályozások ismerete Kényes kérdés, mert a nyelvi, nyelvhasználati jogok szabályozása szinte mindig valami ellenében akar megvalósulni: más nyelvi hatások, más nyelvi közösségek, ideológiák, pl. a nyelv természetes, spontán fejlődésének a gondolata stb. ellenében. A hivatalos, nyilvános kommunikációban is nyugodtan elképzelhető a változatosságot, szabadságot megengedő szabályozás, leginkább önszabályozás, társadalmi kontroll. Jó példa erre a Magyar Rádióban 25 éve bevezetett többkategóriás mikrofonengedély, amely nem kirekesztő, nem kizáró engedély, de szakmai "korlát" a rádiós megszólalásban. Eredménye, hogy a Magyar Rádió nyelvhasználata tekinthető ma leginkább az eszményi köznyelvi változatnak. A nyelvi jogokat mindig a többség számára is tanítani kellene. A nyelvtanulásnak pedig a toleranciát, a nyelvi megértést és békét is szolgálnia kellene.

Balázs Géza


nyelvjárásművelés A nyelvjárásokat fontosnak, lényegesnek tartjuk, több mint tíz éve hangsúlyozom (a korábbi több mint 200 éves félelem és sokszor jajveszékelés után), hogy nem pusztulnak el, élnek, de művelésüknek, fejlesztésüknek a hiánya szembetűnő. Szükség lenne nyelvjárások népszerűsítésére, tudatosítására, elfogadottságának emelésére. Ellene dolgozik a köztudat, ezt erősíti sajnálatosan sokszor a kabaré (Hugyos Jóska, Csáti falugyűlés, stb.). A nyelvjárásművelés fontos eleme lehetne az, hogy adott nyelvjárási környezetben a nyelvjárás használata megkönnyítené a tanítást (pl. a helyesírás tanítását). Korábban a beszélt köznyelvben több változat, nyelvjárásiasság vagy regionalizmus élt, ma a köznyelven beszélő rádióban és a televízióban szinte semmi. Ennek eltűnése szűkítette a közös köznyelv színességét, változatosságát - valamint a többi nyelvváltozattal való szerves, természetes kapcsolódását, egymás elemeinek befogadását. A helyi nyelvváltozatok és más nyelvváltozatok közötti nyelvi közlekedést és közeledést föltétlenül erősíteni kell. Ebben a médiának óriási szerepe lehet.

Balázs Géza


nyelvstratégia-hiány ® felmérések, elméletek

Balázs Géza


nyelvtani hiány A grammatikai hiány a nyelvszerkezetből vagy a nyelvi változásokból fakadó hiány, s ily módon a nyelvek természetes velejárója. Akár egy-egy szóosztály vagy grammatikai forma (eset) is hiányozhat egyes nyelvekből vagy nyelvváltozatokból. A nagyon is hajlékony magyar nyelvben sok olyan grammatikai forma nincs, amely más nyelvekben (mondjuk a latinban) megvan; de az is igaz, hogy a magyar éppen szintetikus (egybeszerkesztő) jellegénél fogva sok közismert nyelvnél tömörebb kifejezésre képes. A magyarban általában kiszorult a szenvedő igeragozás (megetetik, ellátogattatik), a passzív jelentést igeneves szerkezetekkel, körülírással stb. fejezzük ki. A magyarban nincs jelen idejű (folyamatos) szenvedő melléknévi igenév (*olvastató? - olvastatott). Az igék jelentős hányadának nincs múlt idejű (befejezett) cselekvő melléknévi igeneve, pontosabban ezek nem hozhatók létre (*foglalkozott gyerek, gondolkozott ember). A jövő idejű (beálló) melléknévi igenév is csak korlátozottan képezhető (*ülendő férfi, *elvitetendő levél, * növendő adósság, de: elmondandó szöveg). Állapotjelentésű igékből csak korlátozottan hozható létre határozói igenév: János tudja a leckét - *A lecke tudva van. Az eszik és az iszik igének nincs megállapodott határozói igeneve: *meg van edve/éve. Ez a probléma az egyik igen gyakran nyelvhelyességi hibához, a tötözéshez (indokolatlan befejezett melléknévi igenév-használathoz) vezet. A magyarban a csuklik, rémlik, fénylik típusú hangzóhiányos tövű ikes igék felszólító módja "akadályosan" képezhető (vagy nem képezhető): *csukoljon, *rémeljen, *fényeljen. Ezeknek a hiányoknak szószerkezetekkel, körülírással történő áthidalása azonban nem jelent semmi akadályt! Újabb grammatikai formák vagy nyelvi változások is születnek a hiány pótlására. Nádasdy Ádám éppen "A nyelvi hiány" konferencián hívta fel a figyelmet a hatóigenév-rendszer kiteljesedésére. Pl.: a szenvedő tárgyas igék alak (használható munkatárs) mellett felbukkan a cselekvő tárgyatlan igés (előfordulható nehézség), sőt tárgyas igés (játszható játékosok) változat. Sőt megjelenik a múlt idejű változatsor is (gyűjthetett pénzösszeg, megjelenhetett cikk, pótvizsgát tehetett hallgatók). Egyes nyelvváltozatok őrizhetnek korábbi meglévő grammatikai formákat. Erdélyben máig él a régies múlt idő (megmondtam volt, láttam vala) vagy a tárgyas ragozás többes szám első személyű -nók/-nők alakja (elmondhatnók).

Balázs Géza


nyitottság Hiányzik a ~ az egészségügyben az új módszerek és irányzatok iránt, mivel ez a begyökeresedett nézetek felülvizsgálatát, a kialakult pozíciók átrendeződését és a költségvetés újragondolását tenné szükségessé.

Dr. Czeizel Endre


O


odafigyelés Mások meghallgatása, megértése. ® párbeszéd

György Lajos


okosság Hetvenötezer éves vagyok. Fiatalabb a fiamnál. Én karcoltam az első sziklarajzokat a lascanumi barlangfalra, ahogy megneszeltem, jön az Ősatya. Ma, 2002-ben is fadobozban őrzöm a pattintott lándzsafejet. Az Ősatya túllépett rajtam, mint jóval később Izajáson is, de megpillantottam hatalmas köntösének szélét. Erőlködés nélkül emlékezem Rá, s mivel nekem "kevés" van, az övéből élek. Neki "sok" van. S aki kér, kap.

A középkori szerzetesnek volt világképe. Az átlagos internetezőnek van-e? Millió képe van ugyan a láthatókról, de egy sem tükrözi a világot. Ő a vakító látású világtalan.

Vasadi Péter


olvasás I. Olvasni kellene! Többet! Nemcsak az ismeretlen olvasók, hanem mi írók szorgalmasabban olvashatnánk egymás jobbnak mondott műveit. Így tűnnének ki az értékek. Meglehetős kérdés ugyanis: olvasnak-e eleget ma publikáló íróink? Csoportok, klikkek belenéznek a művekbe, többnyire félig olvasva, odapillantva. A mélyebb irodalmi megértést mellőzve, főleg érdekektől, politikától tömötten.
    A múlt, így-úgy, csak él valahogy, még a tankönyvek is irányítanak valamelyest ebben. De a jelen? Mondjuk az új, a mai költők némileg átalakult stílusa, a másféle versbeszéd? Vagy a mai esszé (nem a tudóskodás), hanem az élvezetes, titkon művészi gondolkodás?
    És mi van a félmúlttal? Az halódik a legjobban. Pilinszkyről, Ottlikról, Sarkadiról még hallani. De például Tatay Sándorról, Mándy Ivánról, Kálnokyról, Rónay Györgyről alig. S hadd soroljam tovább a remek írókat, akikről szó sem esik. Tersánszky Józsi Jenő szellemes és okos A félbolondjáról, A margarétás dalról, a Legenda a nyúlpaprikásról című regényeiről, hogy más kiválóak hosszú sorát ne folytassam. Például Nagy Lajos A lázadó ember, a Kiskunhalom stb. című könyveit. Jó volna múltunkat és jelenünket elevenebbé tenni.
    Olvasni kell! Nemcsak azért, mintha bizonyosan igaz volna Babits szava Shakespeare-ről, hogy pompázatos barokk nyelvét nem színjátszani, hanem olvasni volna jó. Hogy pazar képein, nyelvi gazdagságán gyönyörködjünk. Úgy bomlik ki igazán. Hanem azért is, mert - bár tisztelet a kivételnek - színészeink, előadóink olyan módon beszélnek, olyan túlzott hanghordozással (meg gesztussal, mimikával), hogy szavuk olykor túljátszott. Tessék elgondolkozni azon, hogy többnyire mennyire hitelesebbek, visszafogottabbak, nemhogy az angolok, hanem a csehek vagy a lengyelek is. Félve mondom, de legfontosabb igazság: a magunkban rejtett beszéd, az olvasott szó, magyarul többnyire hitelesebb. És a szavalt vers akkor igazi, akkor hoz mélyebb élvezetet, ha a verset már előbb ismertük, olvastuk. Ritka, bizony nagyon ritka az előadott, elmondott vers felismerő nagy pillanata.
    Ez az alapigazság. Jó volna eszünkbe vésni. ® könyvszeretet, ® könyvesbolt, ® olvasóközönség

Lengyel Balázs


olvasás II. Ha száz esztendeig élnénk, s ez idő minden napján elolvasnánk egy-egy könyvet, akkor is mindössze harminchatezer-ötszáz - s a szökőévek ajándékaként még huszonöt - könyv lenne a zsákmányunk. Élünk-e száz évig, elolvasunk-e napjában egy-egy könyvet? ® könyvszeretet, ® könyvesbolt, ® olvasóközönség

Lőrinczy Huba


olvasóközönség Mely köztudottan vegyes összetételű, s nem is mindig igényes vagy művelt, amiért is korábban, eléggé méltánytalanul és meggondolatlanul, a "nyájas" jelzővel illették az írók, mivel meg sem gondolták, lesz idő, amikor irigyelni fogják őket utódaik azért, hogy volt kivel cinkosan összekacsintaniuk, ha mondjuk tolluk hegyére akartak tűzni egy korrupt mamelukot, egy kikapós bankárnét (lánynevén Weiss Rachelt), egy svihák tollforgatót; vagy, hogy volt kivel személyesen találkozniuk, amikor elhagyta a nyomdát verseskötetük, melynek első lapjára odakanyarintották a nevüket, a halhatatlanság reményében.
    A fiatalabb nemzedék aligha hiszi, volt valaha olyan író-olvasó találkozó, melyen tömegek tolongtak egy teremben, hogy szóra való éhségüket mohón csillapíthassák az ügyeletes megváltó igéivel; igaz akkoriban a templomba nem volt ajánlatos járni, a pártgyűlések pedig unalmasak és humortalanok voltak, noha nem kevés kiváló tehetség alapozta meg jövőjét ezen összejöveteleken. ® könyvszeretet, ® könyvesbolt, ® olvasás I-II.

Bálint Péter


Olympus Kora nyári kirándulást tettek a hegy lankáira. Olga nagyon hangulatban volt. Nem ivott, nem szívott semmit, mert még vagy száz kilométert kellett este vezetnie hazáig. Amikor a férfi előrámolta a fotós barátjától kölcsönzött készletet - esküdött az ~ 2-re, később meg a 10-esre -, a szokásosnál kevesebb unszolásra vetette le ruháját. A kis, piros kartonruha alatt nem viselt melltartót, kimondottan a férfi óhajára, mert egyébként igyekezett kordában tartani túlcsorduló kebleit. A fotózáshoz meg kellett várni, amíg a bugyi bevágásait kirúgja a bőr, addig csókolóztak, hessegették a semmiből előviharzó szúnyograjokat, a férfi egy évszázados tölgynek támasztotta Olgát, csókolta a mellét, benyúlt a lába közé, ám a fa kérge mintát nyomott a lány fenekére. Nehezen jött össze a fotózás.
    Este, mikor Olga elindult haza, a férfi fáradtan, elégedetten dőlt hátra az ágyon. Pink Panther pattogott a szekrény tetején elhelyezett TV képernyőjén, váratlan bolondságait a kapucsöngő szakította félbe. Eszter jött, könyvekkel megpakolva, de a csomag aljáról egy bontott kacsa is előkerült. A nő a könyvekkel foglalkozott, a férfi közben besózta a kacsát, hasüregét fokhagymával, szegfűszeggel megtűzdelt vöröshagymával töltötte meg, és az egészet berakta a sütőbe. Vörösbort bontott, és együtt nézték az ágyból a semmitmondó adást.

Ephemeria Silver


Orlowsky Rózsát szívesen ágyba vitte volna. Kissé félt is, a nő most vált el, nehogy férjfogás legyen a dologból. Ez volt a második válása. Ugyanakkor izgatták hatalmas mellei, Tereza ~ nézhetett ki hasonlóan jobb éveiben. Aztán nem lett semmi a dologból. Néha még tréfásan rákérdezett, hányadik a sorban, de az évelődésből kiveszett minden erotikus felhang, nem cikáztak már villámok a sötét zománcú románcon.

Ephemeria Silver


ornamentika Itten márcsak az ~ segíthet, ami már önmagában is azt példázza, hogy hogyan születhet kis formákból - név , anekdota, történelmi ténymorzsa, szó - nagy ívű korszakokat átfogó, korszakokon átívelő történet. A rész és az egész sokat vitatott problémájáról van szó, az egyetlen és oszthatatlan EGÉSZ együttállása érdekében.
    A hős, lekerülvén a világhálóról, elmenekülvén a virtuális valóságból újra a dűlőúton bódorog, s hallja, amint a székely gyermek azt kérdezi apjától, hogy "idesapám, mér esik az én kenyerem mindig a vajas felire?"
    "Mert megkened"- válaszolja a bölcs atya.
    A hős pedig - aki írja is önmagát - töprenghet azon, hogy vajon itt és most még van-e szerepe az ® öncenzúra elnevezésű népi játéknak...

Bogdán László


Ö


öncenzúra A hős pedig - aki írja is önmagát - töprenghet azon, hogy vajon itt és most még van-e szerepe az ~ elnevezésű népi játéknak, a régebbi és újabb kelet-európai auktorok az idők során bámulatosan kifejlődő közös tulajdonságának. Ők a valóság minél teljesebb és tökéletesebb ábrázolásáért vívott szakadatlan művészi harcukban- miközben gyűléseken vádolták meg és cellamagányukban jelentgették fel egymást - gyakran alkalmaztak öncenzúrát. Azaz alkalmazkodtak, noha arról fecserésztek hogy szolgálni szeretnének és nem kiszolgálni. Abban, hogy a sokat szenvedett térség irodalmi műveinek olvasója úgy érzi, hogy léte nem egyéb, mint káprázat, az öncenzúrának is jelentékeny része van. ® Pilinszky II.

Bogdán László


önszerveződés Az ® általános rendszerelmélet egyik fontos tétele. Eszerint az ~ a rendszerek jellemző tulajdonsága, ami minden szinten megvalósul, a legnagyobbtól a legkisebbig. (Sokan hivatkoznak E. Jantsch munkájára, aki a mindenség önszerveződéséről - "Die Selbstorganisation des Universums" írt). Van tehát kozmikus, földi, Gaiai, társadalmi, családi stb. szint. Az ~ megnyilvánul a magzati fejlődésben, az idegrendszer működésében (ahogy sejtcsoportok, agyi magvak átveszik egymás szerepét), megvalósul a törzsfejlődésben és sokféle társadalmi szervezetben. Ez csak a természetes rendszerekre jellemző, egy gépezet nem lehet önszerveződő. Vannak ugyan elképzelések úgynevezett "önsokszorozó" gép építéséről, ami Neumann János szerint megvalósítható. A társadalomban hozzájárul a ~hez a ® részvételi demokrácia. ~ nélkül világunk nem működőképes.

György Lajos


öröklét Csak az a baj, hogy meghalok, hogy nem vagyok halhatatlan... Egy verssor duruzsol bennem. Megint Kormostól. Talán az a vers címe: Harlekin búsul. Harlekin búsul tehát, igyekszik feldolgozni a "halál élményét". A legszebb paradoxon, ennél szebb paradoxont ha találsz, szólj föltétlenül. Küldj SMS-t. ("Küldjek-e neked SMS-t Spanyolból?" - közreadom, folklórgyűjtésem, minap hallottam az utcán két leány beszélgetésében.) Föltétlenül, kérlek, küldj nekem is, Spanyolból.
    Magyarázd meg e gyönyörű paradoxont, a létezés e botrányát. S akiknek ez nem kérdés, a kövek, tudatlanok, csak ők gördülnek halhatatlanul, csak ők végtelenül boldogok.

Pintér Lajos


P


papírbrikett Nem kellett volna / köpködni a földre! Sehogy sem tudta kiűzni fejéből a Tankcsapda hallhatatlan sorait, pedig szívesebben gondolt volna Klári fruskásan kacér melleire, amelyek az éjjel háromszor sodorták ájulatba. Pedig Klári harminc éves volt, s most mellette ült a buszon. Fél éjszakát Kóczosnál beszélgették át négyesben,
    Klárival meg Kóczos feleségével. Rengeteg bor, még több cigaretta. Két író, egy újságíró, egy tanár. Megfejtették a fölös sajtótermékek ésszerű felhasználásának módját: ~et belőle! Szénre idén se lesz pénzük. Utána beimádkozta magát Klári ágyába. Csak a melled! Csak a melled! Most együtt buszoztak egy vidéki temető felé, őszidőben koszorút szoktak vinni ide. Az ákácok alatti faluban azonban csak Klári szállt le. A busz tovább döcögött vele a Város irányába. Hányingere volt. Talán nikotinmérgezés. Gondolta.

Ephemeria Silver


Patyomkin-falu A kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények által folytatott azon látszattevékenységnek az összefoglaló neve, amely alkalmas a tényleges teljesítmény hiányának az elfedésére, és amely révén a különböző magyarországi támogatások hatékony felhasználását a kívülállók és a támogatók számára demonstrálni lehet. Ennek a falunak a díszlet-homlokzatai között zajlanak azok a szemlék is, amelyek során a támogatók képviselői megtekintik az elért eredményeket. Végigvonulnak a főutcán, felnéznek az ablakokra, amelyekből a hivatásos kárpátaljai magyarok integetnek, erősen kapaszkodva a díszletpárkányokba, miközben lábuk a semmiben kalimpál. A látogatók elégedetten visszaintegetnek és úgy tesznek, mintha nem látnának a falak mögé.

Balla D. Károly


párbeszéd I. Nincs ~ . Nincs a szülő és gyerek között. Nincs a nagyszülő és a szülő között. Nincs férfi és nő között. Nincs kicsi és nagy között. Nincs alant és a fönt között. Nincs hivatal és ügyfél között. Nincs beteg és gyógyító között. Nincs a tudomány és oktatás között. Nincs a mű és olvasó között...
    Nincs ~. Van viszont üvöltés. Van agresszió. Van terror. Szavainkat belénk fojtják. Mondatainkat nem fejezhetjük be. Megfenyegetnek. Torkon ragadnak. Belefáradunk a hiábavaló perpatvarokba. Belefáradunk igazságaink hasztalan ismételgetésébe. Hallgatunk.
    Nincs ~. Párhuzamos monológok vannak. Ahogyan elbeszélünk egymás mellett.
    Nincs ~. Nincs ugyanis kellő ® figyelem. Fegyelem. Nincs empátia. Nincs kíváncsiság. Nincs méltóság. Nincs tisztelet. Nincs ® megértés. Nincs ® közös nyelv. A kör bezárult. Minden hiány újabb hiányokat szül.

Dobozi Eszter


párbeszéd II. A társadalmakban a kapcsolat, ® kölcsönhatás ( ® általános rendszerelmélet) fontos alkotórésze. Hiányában az ellentétes nézetű csoportok, "szekértáborok" egyre ellenségesebben tekintenek egymásra. A párbeszéd hiánya miatt sokan azt tekintik fontosnak, hogy ki állít, ír valamit, és nem is igyekeznek egymás állítását megérteni. A másik ember, főleg az ellentétes nézeten lévők párbeszéde elősegíti a nagyobb egységek működését, fokozza a ® hatékonyságot és jótékony hatású az egészségünkre. Nevezetes társadalmi párbeszéd volt 1943-ben a Soli Deo Gloria és Püski Sándor által szervezett balatonszárszói Magyar Élet találkozó.

György Lajos


pénz (Feltételezem, hogy e tétel, pontosabban szócikk felvételével nem - sem - maradok egyedül a hiánylistázók között): itt most nem azok nevében szólok, akiknek a világ pénze sem elég, csupán azok felkéretlen szószólójaként nyilatkozom, akik havi fizetésükből még a gázszámlát sem tudják télen kifizetni. Sajátos módon ez inkább "határon túli" jelenség, noha nincs közvetlen nemzetpolitikai és kisebbségpolitikai vonatkozása; de mindjárt lesz, ha emiatt a magyar határokon kívül élő (például romániai) magyarok nem elégednek meg a magyar igazolvánnyal, hanem sietnek magyar személyi igazolványt is szerezni. A pénzhiány mint irodalmi jelenség - gondolom, eléggé általánosan, összmagyar szinten - az intézményeket, folyóiratokat, könyvkiadókat majdnem annyira sújtja, mint a Romániában élő magyar írót, akinek otthoni (itthoni) honoráriuma vagy teljességgel hiányzik, vagy nevetséges összegben fejezhető ki (forint- és nyilván még inkább euro- vagy dollár-elszámolásban).

Kántor Lajos


Pezsgő-díj Hat erdélyi (kolozsvári) magyar kritikus (Földes László, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Marosi Péter, Szőcs István) 1971-es szövetkezése az év legjobb romániai magyar irodalmi művének megnevezésére. Láng Gusztáv volt az ötletgazda, én a szervező - amíg Marosi Péter át nem vette, az Utunk keretében, a mozgósítást. Hatan voltunk, kezdetben (mint a Magyarország Európában Alapítvány díját osztók, most 2001-2002-ben), mégsem lett botrány a szavazásból, legalábbis országra szóló botrány nem. Az utolsó, 1983-as összeülésünkig történtek persze változások, kilépések, hívtunk új tagokat (ebben a sorrendben: Tamás Gáspár Miklóst, Bretter Györgyöt, Rácz Győzőt, Mózes Attilát, Egyed Pétert) - ez az önkéntes szakmai bizottság mégis úgy marad meg az erdélyi magyar irodalom történetében, mint a szellemi függetlenség, az irodalmi értékek összemérésének szabad, példaadó fóruma. (A Pezsgő-díjasok névsora időrendben: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös-Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc, Király László.)

Kántor Lajos


Pilinszky I. Amióta nincsen, kétségesebb a csillagok helye az égen. ® "hamuszín egek"

Balla D. Károly


Pilinszky II. ~, ha erre jár kissé aluszékonyan, félrehajtott fejjel szemlélődik, s aztán, kissé énekelve kezdi motyogni versét.

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

    Ő nem hagyta égve, nem is volt villany, már régebben elvették, védekezik a hős, ha megint rátalálnak az üldözői, és ha még mindég a ® regényben vagyunk, leszúrják...

Bogdán László


politikai tolerancia Állandó hiánycikknek látszik az elmúlt évtized hazai politikai eszméinek piacán. Amikor van, szinte csak percekre, kegyelmi pillanatokra létezik. Nekem, aki évtizedek óta élek Angliában, ezt nehéz megszokni - az örökzöld Szigeten nemcsak, hogy jellegzetes tulajdonság a tolerancia, de olyan, mint az oxigén, amit minden percben belélegez az ember. Hiába él valaki magyarázattal a történelmi viszonyok különbözőségéről és az ebből származó előnyökről, illetve hátrányokról; tudom, hogy bár politikai tolerancia nélkül lehet ugyan, de csak szüntelen félelemben, szellemileg megnyomorítva lehet élni.
    Seneca "Erkölcsi levelei"-t olvasom és Máraitól a "Jelvény és jelentés"-t, ami a Garrenek című családregény utolsó kötete. Már Seneca óvja a "bölcs embert" attól, hogy csatlakozzék bármely politikai mozgalomhoz, mert úgymond: "Olykor a néptől kell félnünk... olykor egyes emberektől, akiknek megadatott a hatalom a népen - a nép ellen", Márai pedig vérfagyasztó pontossággal számol be arról, milyen volt Hitlert élőben hallani. Nem csupán a démoni Hangnak a tömegekre tett hatását írja le rendkívül szuggesztíven, hanem azt is, hogyan rendeztek meg Göbbelsék egy náci gyűlést, ahol a Vezér Hangja úgy tudta maga alá gyűrni a tömeget, hogy megfogalmazta annak legaljasabb, legsovinisztább, végletesen más-ember-gyűlölőbb indulatait. Márai persze jól tudja, hogy "a Hang hazudik", de látja, hogyan hat az emberekre, s úgy véli, a németség történelmének legnagyobb vereségét éppen azáltal szenvedte el, hogy az "ösztön" szétrombolta a "stílust", a gyűlölet a kultúrát, illetve a kulturált emberi magatartást. Goethe népe a weimari humanista helyett May Károlyt választotta, Beethoven kilencedik szimfóniája helyett a kamasz-ábrándokat tápláló véres kalandregényt.
    A világ persze változott, Hitler több mint 50 éve halott, és még a mai neofasiszták és fajgyűlölők is általában vigyáznak arra, hogyan és mit nyilatkoznak. De ami közös volt a nácik és szovjet-modellben gondolkodó kommunisták között, az éppen a tolerancia hiánya, illetve a toleranciának nem mint elvnek, hanem csupán mint ideiglenes taktikai eszköznek az alkalmazása. S itt óhatatlanul kell szólnunk a politikai alkatról. Vannak ugyanis hegemón-mániás alkatú emberek. Ha egy ilyen ember hatalomra kerül, mindent el fog követni azért, hogy hatalmon is maradhasson, vagyis: nem válogat az eszközökben. Óvakodjunk az eszelős politikusoktól!
    Tudom, vannak sokan, akik valamiféle gyengeségnek vélik a toleranciát. John Locke óta az angolok tudják, hogy ez nincs így: ellenkezőleg, a liberális demokrácia tiszteli a tulajdont és mindazt, ami ezzel jár; a tulajdon védelme tehát alapvető szabadságjog. A szocializmussal sem az volt a baj, hogy olyan társadalmat hirdetett, amely az emberi egyenlőséget igyekszik megvalósítani, hanem azzal, hogy magántulajdon-ellenessége súlyosan sértette az emberi szabadságjogokat. Más kérdés, hogy az államnak van-e joga arra, korlátozza a magántulajdon elburjánzását, illetve monopolizálódását. Minden nyugati liberális demokráciában léteznek ilyen korlátozások, vagy az adópolitika, vagy más törvények révén. Ugyanakkor a politikai mezőnyben a többpárt-rendszer nem csupán program-különbségeken alapul, hanem az ellenzék elismerésén és tiszteletén. Attól, hogy programunk és nézeteink eltérnek, még nem kell okvetlenül gyűlölnünk politikai ellenfelünket; a tolerancia azt jelenti, amit a latin mondás már évszázadokkal előbb megfogalmazott: "audietur et altera pars" - hallgattassék meg a másik fél is.
    Az a szöveg tehát, hogy "Nyugaton más a liberalizmus meg a szociáldemokrácia", bár annyiban igaz, hogy minden országban mások a hagyományok, illetve a történelmi háttér, abból a szempontból nem igaz, hogy a XXI. század elején akár a "liberális", akár a "konzervatív" bárhol is szitokszónak számíthasson. A magyar liberalizmusnak, vagyis a szabadelvűségnek szép hagyományai vannak, és meggyőződésem, hogy például Kossuth Lajosra mint szellemi ősre ugyanolyan jogon hivatkozhatnak a "nemzetiek" által "balliberálisnak", illetve a "baloldaliak" által "populistának" nevezett pártok, illetve szavazóik. Kivételt képeznek a megátalkodott "internacionalisták", illetve a "magyar" szót a túl gyakori használattal lejárató nemzetieskedők, akiknek édeskevés közük van a Dunai Konföderáció tervét annakidején kidolgozó Kossuth Lajoshoz.
    Egyszóval, hazánkban még hiánycikk a tolerancia. Szeretném hinni, hogy ez a helyzet még az én életemben megváltozik, és nemcsak az Európai utas, vagy néhány vidéki irodalmi folyóirat szerkesztőségében érezhetem úgy, hogy nem járok gyűlölködéstől aláaknázott talajon, hanem hogy beszélgető-társaim "a dolgot magát" nézik. Az intolerancia, a másokkal szembeni megvető lenézés vagy féltékeny gyűlölködés olyan luxus, amit mi, az írott szó erejében még valamelyest hívő magyarok nem engedhetünk meg magunknak. A mai Európában nincs és egyre kevésbé lesz helye a milosevicseknek és a haidereknek. ® tolerancia

Gömöri György


ponty és süllő (a Balatonból) Aki már valaha horgászott, az nagyon jól tudja, hogy napokig ülni a tóparton: szép és felemelő (mint egy hidraulikus szerkezet), ám ha nincs hal, olyan, mint kordnadrágban barázdabillegetőt keresni egy bakelitlemezen.

Podmaniczky Szilárd


pormentes por

Kántor Péter


posztmodern hiányérzet Hol volt, hol nem volt - és azóta sincs sehol.

Balla D. Károly


precizitás A hanyag ember mindig készségesen és precízen megfelel arra a kérdésre, hogy most vajon miért nem tudott precíz lenni.

Balla D. Károly


R


regény ...ha még mindig a ~ben vagyunk, leszúrják. De hát hol is lehetnénk másutt?! Szél kél, össze-vissza lapozgatja a regény lapjait, a százhetvenhatodik oldalon a hős egy repülőn ül - nem világos ez az epizód, a dűlőúton való kóválygásai előtt van-e vagy utána -, mellette egy orosz vodkát kér a bájos stewardesstől, egy amerikai pedig whiskyt. A bánatos arab nem kér italt, ő, jelenti ki, hamarosan vezetni fog...
    De hát így nem lehet vége.
    A szél ismét lapoz: egy mezőn áll a hős, körülötte ördögszekerek görögnek, s a nem is oly távoli dűlőút porát kavargatja a nyughatatlan szél. Sebaj, mindjárt esni fog és sár lesz belőle, ebben a sárban fog caplatni a hős , ki tudja merre?
    Itt már nem segít a ® szó

Bogdán László


régi barátok Nem új keletű rokon érdeklődéssel és/vagy személyes vonzalommal hozzánk kötődő emberi egyedek.

    Hiányoznak a régi barátok, valahogy szétszórta őket az idő, a hozzájuk vivő utakat felverte a gyom. Eltávolodtunk egymástól, kivel csak fizikailag, kivel lelkileg is. Egyesek vidékre költöztek, mások külföldre, van, aki üres tekintettel néz az emberre, van, aki a fejét is elfordítja idegesen, ha véletlenül összefutunk. Legfájóbb a távolodás azoktól, akikkel nevezetes pillanatokban, időszakokban osztoztunk: gimnáziumi osztálytársam, akivel együtt nőttünk fel, aki megtanított cinikuskodni, boltban lopni, kutyát nevelni, dzsesszt hallgatni, nőket bámulni, róluk fantáziálni. Beton gólyalábakon álló Szabadság-hegyi villák közt bóklásztunk, elképzeltünk és kitaláltunk mindenfélét, legalább négy-öt képzeletbeli filmforgatókönyvünk volt, az egyikben a szomszédjukban álló, szerkezetkészen romladozó ház őszi napfényben nyüzsgő, halálra ítélt ebihalai is szerepeltek volna. Eltűnt egyetemi éveim társa is, akivel szédelegve együtt szívtunk Csongor szivart, akivel együtt kritizáltuk tanárainkat, csoporttársainkat, kategorizáltunk egyetemi és egyetemen kívüli nőket, rajongtunk bokákért, próbáltuk felfogni, megemészteni a tanügyi szűrőn keresztül érkező ezerféle gondolatot vagy gondolattalanságot, együtt ittuk a rossz téeszbort a BÜFÉ névre hallgató Belgrád rakparti fapadosban vagy a sert az akkor még létező Kiswernesben, együtt tanultunk meg autót vezetni; akivel a Duna szigetén csatangoltunk, teáztunk, hőzöngtünk, cigarettáztunk, s még a helyi kompkapitánnyal is összehaverkodtunk egyik télen (tányérsapkáját megvettük két sörért, évekig kallódott itthon, míg szemétre nem került); akivel együtt röhögtük végig a rendszerváltás utáni első választást, gyűjtöttük a hihetetlen, kétballábas amatőrizmus plakát-rekvizítumait (lett egy jó nagy faliújságra való). Szétrajzottak a haverok, volt, aki kinyilvánította, hogy nem kíván házibarátként asszisztálni gyermekeink felcseperedéséhez, nem érdekli a dolog, volt, aki egyszerűen csak hátat fordított és eltűnt, van, aki megmaradt, de évente egy-kétszer ha látjuk. A könyvekben megírt nagy, véletlen találkozások, szenvedélyes múltidézések nem következnek be. A régi dolgok el vannak vermelve, bennem, bennük. Nem bolygatjuk.
    Ezt a veszteség-érzetet rengetegszer próbáltam már versbe írni, mindhasztalan. Szétmálló, vacak, túl indulatos szövegkezdemények lettek. Úgy jártam, mint az olykor-olykor zsűrizett diákpályázatok lelkes szépíró fiataljai, akik érzelgős levelet írnak szerelmes vers, pamfletet hazafias költemény, csasztuskát istenes vers helyett: a téma eltakarta előlem a művet. Hát most papírra fagyasztottam. S ha lesz egykor leltárlexikon, abba belekerül egy-két igazán jó, új barátom.

Lackfi János


régi idők Hová lett, hová lett, nem látni, nincs nyoma, / eltűnt, mint dédanyám színezüst lornyona.

Balla D. Károly


rejtőzködés Ovidius még úgy tartotta: "Bene vixit, qui bene latuit" - jól élt, aki jól rejtezett. Ma úgy tartják: csak az él jól, aki sohasem rejtezik, aki folyvást "elérhető", "hozzáférhető". E kényszert kikerülni nem, kijátszani is csupán olykor-olykor lehet. Jól él, aki néha elrejtőzik, aki képes arra, hogy időnként elérhetetlenné, hozzáférhetetlenné váljék.

Lőrinczy Huba


remény I. Az emberi génekbe kódolt képesség. Hiányában életünk első tudatos cselekedete az öngyilkosság lenne.

Balla D. Károly


remény II. Ez a közös nevező. A hiánycikk, amiben minden egyéb benne van. Elvesztettem a hitet a jövőben: az emberiség halálra ítélte magát, és ezen, ha beleszakadok sem segíthetek. Elmúlt az idő, amikor még dafke!, csakazértis tettem tovább a dolgomat. A kis lépések öncsalása helyben topogás hatvanévesen.
    Nagy dolgokban pedig már nem bízik az ember. Az, hogy oda az egészség, és hogy széles ívben elkerül mindenféle-fajta siker, elhanyagolható részletek. Meg kellett tanulnom, hogy a villanyszerelőnek is több elismerés jár, ha kigyullad a fény és az áram nem ütötte agyon. Időm most már lenne, de minek. Hogy nézzem ezt a pusztuló világot vagy ezt az én kis maradék életemet?
    De van azért, ami még így is, még most is itt ül a mellemen. Az, hogy sehol nem vagyok otthon a világban, megkínoz minden éjjel. Vagy az, hogy hiába lett harminc kötetem, nem írtam meg a Művet, amire feltettem az életemet. Hasznos akartam lenni. Negyven éven át tanítottam a harmadik világban, felneveltem négy gyereket. Nehéz szembesülnöm vele: nincs rám szükség. Fel is út, le is út, mehetek.
    Végül Kafka, hogy ne legyen túl desperált ez a szöveg. "Van remény, csak nem nekünk!" - mondta ez az ízig-vérig közép-európai ember.
    De akkor kinek?

Ferdinandy György


remény III. Akinek hite van, annak szükségképpen van reménye is. A remény a hívő ember egészséges optimizmusa. Aki tudja, hogy "van dolga a világban", az azt is tudja, hogy - bárhol is legyen a hierarchiában - ő csak láncszem, de rajta keresztül gördül a világ a múltból a jövőbe. Létezése valójában a megélt jelen. Ha nem remélné, hogy - Isten segedelmével - képes feladatát maradéktalanul betölteni, létezése öncélú és ezáltal értelmetlen lenne. Egyedül a múltunk biztos. Cselekedetünk nyomai - akár jók, akár rosszak - egyszer és mindenkorra megőrződnek a múltban. Lehetetlen tőlük megszabadulnunk. Ez számunkra az élő lelkiismeret, amelynek állapotát múltbéli magatartásunk határozza meg. Megbánás esetén a bűnbocsánat a hívő számára reális remény, de az elkövetett bűn meg nem történtté semmi módon nem tehető. Meg-megsajduló hegként örökre velünk marad. A múlt megváltoztathatatlan. A remény azonban módot ad arra, hogy bízzunk jövőbeli életünknek a múlt tapasztalatai alapján történő megjavításában, és az Isten soha ki nem apadó kegyelmében. Az emberi gyengeségeinkől fakadó esetenkénti elbukás tehát, bár a hívő számára mindig fájdalmas, de mégsem jelent jóvátehetetlen tragédiát, hanem sokkal inkább felhívást új, nagyobb erőfeszítésekre, életvitelének megjobbítására. Jelenbeli létezésünket a múlt készítette elő, a ma elfogadott becslések szerint mintegy bő tízmilliárd év alatt, azóta, hogy az ősrobbanásban az anyag, a mozgás és a téridő létrejött. Ez előtt mind a Biblia, mind a modern kozmológia szerint egyaránt a Semmi volt - pontosabban "semmizett", hiszen a Semmi nincs. Arról, hogy a Semmi mi lehet, nem igazán van elképzelésünk. Egy valami azonban biztosnak látszik. Ez a mi Semmink nem lehetett üres. Az Őssemmiben benne kellett foglaltasson mindaz, ami mára mint létező múlt már kibomlott belőle, és mindaz, ami mint a múltban elveszett esély, örökre tovatűnt, de az is, ami mint a még ismeretlen jövő, ma is benne szunnyad. A múlt kibomlása a jövőből a jelenen keresztül megszakíthatatlan folyamat, benne egy szakadás egyértelműen a véget jelentené. A Lét tehát örök, isteni, míg a létezés a téridőben zajló tranziens (kezdete és vége van) folyamat. Az ember mindkettőnek részese, hiszen egyéni evilági létezése véges, de ha ezt törekszik tisztán és szeretetben - Istenben bízva - leélni, van reménye arra, hogy amikor maga is múlttá válik, a totális elveszés kétségbeesése helyett a végső kiteljesülés boldogságában legyen része. Elfoglalhassa a teremtésben neki készített helyét az Örökkévalósággá nemesült múlt végső hatalmas körképében az Isten színe előtt. A hívő ember számára ekképpen még a halál sem a reménytelenség, hanem egy új létforma kapuja. Ezért súyosan felelős mindegyikünk azért, amit tett, és amit elmulasztott tenni a jelenben a jövőért. A csak húsz év múlva termőre forduló diófát csakis a nagyapa ültetheti el unokája számára. A ma erkölcsi és anyagi rombolásai pedig nemcsak a jelent csúfítják el, hanem súlyosan károsítják, olykor egyenesen ellehetetlenítik a jövőt is. A remény éppen ellenkezőleg, természeténél fogva nem lehet rövidlátó, szűk keb lű, ön ző, hi szen aki re mél, szük ség kép pen a jö vő táv la ta i ba te kint. Ilyen kor pe dig ki csi nyes ség nek, a pil la nat nyi elő nyök haj há szá sá nak nincs he lye. Aki nek hi te, bel ső tar tá sa van, azt sem a ha ta lom, sem a pénz, sem egyéb csábítás nem té rít he ti el a táv la tok ban va ló gon dol ko dás tól. Nincs az a pil la nat nyi jó lét, ami meg éri az el ve szett em be ri mél tó sá got, sem az a ha ta lom, ami ért ér de mes len ne Damoklész kard ját a fe jem fö lé idéz ni. Aki hit ben és sze re tet ben éli je le nét, csak an nak vi rul örök ké a jö vő re mé nye. ® hiány VII.

Koch Sándor


rend Félve írom le, mert sokan, sokszor visszaéltek már ezzel a fogalommal. József Attila rendje hiányzik, amely jó szóval oktat és játszani is enged. Azt az időt várom, amikor: "...megvilágosúl gyönyörű / képességünk, a rend, / mellyel az elme tudomásul veszi / a véges végtelent..."

Komáromi Attila


részvételi demokrácia Ott érvényesül, ahol egy csoport tagjai rendszeresen részt vesznek a döntési folyamatokban; az emberek nem csak egyes alkalmakkor, pl. négy évenként választanak vezetőket. A megválasztott képviselők visszahívhatók. A ~ csak elsősorban kisebb egységekben (falu, tájegység, lakótelep, kisebb városrész stb.) valósulhat meg. Fontos eszközei, összetevői a közös munka, gondolkodás, ® párbeszéd, vita-rendezvények, helyi kiadványok, zártláncú televízió, stb.

György Lajos


rock A rock-hiány kialakulása, illetve kórossá válása előtt még érthetetlenül állnak tudósaink. Betegség ez valóban, vagy csupán a jellem rossz irányba ferdülése? Elkapható-e, vagy mindenki magában hordozza a kialakulás félelmetes lehetőségét? Sokan szenvednek benne, vagy mindössze az eddig észrevett egyetlen egyed? Nincs válasz a kérdéseinkre. De a probléma súlyosabb annál, mintsem hogy szó nélkül elmenjünk mellette.
    Az esetleírás hosszú, ám elkerülhetetlen. A nyilvánosság elé tárt példa talán jó lehetőség lesz arra, hogy az esetleges járványt kiküszöbölhessük. Tehát. 2001 novemberében járunk, a Nincs pardon nevű szórakozóhelyen. Az irodalmi est már véget ért, a kába írók a söreikkel az asztalokhoz járultak. Halk jazz szól (ez később fontos lehet), a hangulat inkább nyomott, mint fergeteges. Szó esik erről-arról, főképp, hogy ki kivel, meg miért pont x kapta ezt a díjat, hogy ki most a főgané, stb. Az asztal körül szinte mozdulni sem lehet, a füst már-már fullasztó. Ekkor vesszük észre Jánossy Lajossal a pultnál egyedül álldogáló, búskomor Békés Pált. Hogy neki nem jutott hely. Integetünk neki, de az ő tekintete a távolba réved. Szólítjuk, hogy Pali, ülj le közénk, de a füle mellett elröppennek szavaink. Mintha nem is lenne itt. Belemerült a környezetbe, szinte láthatatlanná lényegülve át. Lajossal feladjuk a dolgot, italoztunk tovább. Félóránként egy-egy nyugtalan pillantást vetünk ugyan a pult felé, de mindig azt látjuk: Pál rezdületlen. Telik-múlik az idő, a jazzlemez lejár. A lány egy pörgősebb rockot tesz a lejátszóba. És alighogy felcsendül az első akkord, Békés Pál átváltozik. Teste megnyúlik, kezei csápszerűen a levegőbe lendülnek, arca hatalmas fintorba torzul. Aztán a következő másodpercben már újra hideg kőszoborhoz hasonlatos. Lajossal rémülten néztünk össze, mi történhetett. "Orsolya - hajolt közel aggodalmasan Lajos -, még nem merem elkiabálni, de csak arról a szörnyű kórságról, rettentő nyavalyáról lehet szó, amiről az utóbbi időben - igaz, nem megbízható forrásokból -, de rengeteget hallottam. És ha arról, akkor nincs menekvés. Akkor itt még pokoli dolgok történhetnek..." Jánossy, látva rémült, egyben csodálkozó arcomat, nem késlekedett a magyarázattal. "Orsikám, a rock-hiányról van szó. A legborzalmasabb dolog, ami emberfiával történhet. Láttad az imént szegény Békés Pálit. És ez csupán a gyöngécske nyitány volt. Ha várunk még egy kicsit, hamarosan dicstelen őrjöngésbe kezd majd. Netán a ruháit is leszaggatja. Netán... na de ne menjünk ennyire előre. És mindenről mi tehet? A rock. Hogy Pál eddig visszafojtotta rock iránti elkötelezett szeretetét, ami az évek alatt aztán besűrűsödött. Aki soha nem volt rocker, aki nem őrjöngött végig lázas éjszakákat koncerteken, azokon később mindig visszaüt. Egy hét múlva Pál pénzzé fogja tenni mindenét, hogy rock-albumokat vegyen belőle! Két hét múlva, mikor már semmije sem marad, kiáll majd a Blahára, és ha ott meglát engem vagy téged, tudod mit fog mondani? Hát nem azt, hogy szia Orsi, szia Lajos, gyertek, igyunk meg egy sört! Hanem hörögve csak annyit: adjatok pénzt a lemezeimre! Ez lesz. És akkor még mindig csak az elején tartunk." Ekkor ismét a Pál irányába pillantva megláttuk a második felhorgadást. Majd a harmadikat. Gyanúnk igazolódni látszott, Pál pedig távozásra készült. "Ezt meg kell akadályozni" - hadarta Lajos, és Pált az asztalunkhoz cipelte. Erőszakkal leültette, sörrel kínálva őt. "Nem kérek semmit - mondta Pál -, mindjárt elalszom. Nem láttátok, már a pultnál is mekkorákat ásítottam?" Lajos egy percre zavarba jött, majd gyorsan felsegítve a kabátot Bé kés re, az aj tó fe lé ta szi gál ta. Mi kor pár perc múl va vissza tért, még a fü lem be súg ta: "A hely zet rosszabb, mint gon dol tam. Már fel is mer te a bajt, csak szé gyel li. Ak kor má hoz két hét re, a Blahán?"

Karafiáth Orsolya


romantika Talán néhány ezer fiatalt kivéve teljesen kimúlt már, bár szerintem ma is sokaknak hiányzik. Sajátos formája, az ál~ viszont létezik

Csatári Bálint


S


sarkantyúzó életérzés A hiány a valaha voltak kívánása, újra megélése, vagy a soha el nem értnek akarása, kínos és ábrándozásra okot adó élettünet. Valami mindig hiányzik, a megelégedés, a bölcs költői, filozófusi tanács alighanem csak fikció. A hiány sarkantyúzó életérzés is, inspiráló és serkentő. Idő és élethelyzetek szerint változó érzés, a személyes tapasztalás mellé más élettapasztalatok, pl. irodalmi művek is fölhívhatják a figyelmet valami hiányára. Így aztán a mostani kérdésre éppen most itt a válaszom: Hiányt érzek a figyelem és megértés, a szeretet dolgában. Persze jól tudom, hogy erről panaszkodik leginkább az elmúlt száz év is, ha csak a magyar irodalmat idézem, szép nagy antológia kerekedik ki Kosztolányival, Adyval, Szép Ernővel illusztrálva. De mégis, mégis... hiányukat érzem egyre erősebben az idő haladtával. Ha csak a szakmámnál maradok és a figyelmet hiányolom, akkor elém tolul a jó művek sokasága, melyek visszhang nélkül panganak el. A mások véleményének megértésére való törekvés alig jellemzi mostani világunkat, az ellenvélemény nem párbeszéd, hanem dühkitörésként fakad föl. És hát a szeretet, mely kultúránk alapköve lenne. Hiszen az egyik alapító ezt jelölte meg fő magatartásformánknak, hogy ti. erről ismerszünk meg majd, amikor az ő tanait hirdetjük, s az első kiváló hirdetője, ama bizonyos Saul-Pál erről zengett legszebben.
    Erősen hiányzik a szomszédokkal való megértés is. Nem a kertszomszédra gondolok - és nem a beton tömbházak falszomszédjaira. Országokra és népekre. Alig tudunk róluk valamit, s ők szintúgy rólunk alig. Pedig akit nem ismerünk, akinek nyelvét nem értjük, irodalmát - történelmét nem ismerjük, azzal nehéz barátkozni, jóban lenni, azt gyanúval fogadjuk, ingerenciát vált ki, ha az utcán beszédét halljuk, mert azt hisszük, hogy rejtekezni akar, ellenünk szól, valamit ellenünk forral.
    Ahogy öregszik az ember, egyre többször gondol a gyerekkor világára, nyilván megszépítőn és vágyakozva; mégis, mégis... A család egykori figyelmező és fegyelmező világát hiányolom. Többször elmondtam már, hogy abban a világban, ahol én éltem (Tápé falujában), aligha történhetett meg, hogy egy 5 éves gyermek egyedül kószál az utcán, az első fölnőtt már megkérdezte, hogy hová megy. Tehát a közösség figyelmének, gondoskodásának hiánya az én mostani érzésem.
    A magyarról azt tartjuk (mi magunk persze!), hogy nagy anekdotázó, viccmesélő, a nyelvi humornak kiváló gyakorlója. De mintha mindez csak az irodalomba szorult volna vissza vagy a pódiumra. Hétköznapjaink erősen humortalanok, komor politikai, közéleti, de szakmai vitáink nyelve is olyan, mintha mindig szószékről hangzana el a szó, mindig nehéz történelmi súlyú ügyeket görgetne, nem szellemesek, nem könnyedek, mintha nem is élt volna Mikszáth Kálmán, aki ezt a nyelvet olyan szellemessé, néha bizony kacagtatóvá tette. Egy kis mosoly hiányzik ebből a nyelvből ma, helyette inkább kínos vigyor van.
    Végül a szegények iránti nagy, mindent átfogó, társadalmat átható szolidalitásról is mint hiányról kell megemlékeznem. Minden tiszteletem azoké az erőfeszítéseké, melyeket a különböző karitász szervezetek tesznek, s tudom, hogy a korunk szentjei munkálkodnak itt. Tisztelet illeti őket. De érzem és látom, hogy a hajléktalantól, putrilakótól van valami zavart elfordulás.
    A közbeszéd ma egyre inkább nem veszi tudomásul, hogy ebben az országban sok ember él keze munkájából, teste fáradságából. Mintha ez az ország az írott és sugárzott szavaiban nem venne tudomást arról, amit fizikai munkának nevezünk. ® ilia

Ilia Mihály


semlegesség A világ nem szereti sem a semleges államokat, sem pedig a semleges embereket. És itt nem a langymeleg, a középszerű, az állandóan igazodási kényszertől terhelt vagy identitászavaros, döntésképtelen, azaz gerinctelen vagy beteg emberekre gondolok. Hanem azokra, akik ugyan tartozhatnának valahova, de tudatos döntésük nyomán mégsem tartoznak oda, mert a számukra elérhető identitások egyike sem fogadható el morálisan. Azokra gondolok, akik a hovatartozáshoz nem hajlandóak lényeges morális engedményre azért, mert a vonatkoztatási csoportjukkal érzelmileg egyébként azonosulni tudnak, mert általában sok lényegi kérdésben egyetértenek velük, mert hozzájuk tartozni biztonságot jelent, mert tartozni kell valahová. Azokra, akik akkor sem fognak pártot választani, amikor azt mondják, hogy veszélyben a haza, vagy velünk az ország, amikor azt mondják, hogy csak kettő közül lehet választani. Azokra, akik egy semleges élet után vallást és egyházat akkor sem fognak választani, amikor végórájukat élik. Azokra, akik akkor sem fognak az erőszak pártjára állni, amikor embert ölni érdem, amikor gyilkolni hősi cselekedet, amikor elfogadott a terrorra terrorral való válasz. Azokra, akik akkor sem lőnek morális vagy tényleges fegyverrel, amikor mindenki ezt a választást ajánlja, és az odatartozás morálja vagy a jog erre kötelezné őket.

Csapody Tamás


Semmi A Semmi két részből áll. Az egyiket úgy hívják, hogy Valami, a másikat úgy, hogy Isten. ® Fekete lyuk

Balla D. Károly


spontán derű és szellemesség Ez sokszor belőlem is (lásd: szerző) hiányzik.

Podmaniczky Szilárd


stratégia (-ák) Betűrendben haladva: agrárfejlesztési-, családi-, EU csatlakozási-, informatikai-, egészségügyi-, gazdaságfejlesztési-, közlekedésfejlesztési-, népességgyarapító-, nyugdíjügyi-, össz-magyar-, pénzügyi (monetáris)-, regionális fejlesztési-, vállalkozásfejlesztési-, városfejlesztési-, vidékfejlesztési, vízügyi- stb. ~k mind léteznek ugyan, de hiányzik az összhangjuk, a közérthetőségük és esetenként a valódi távlatuk ® nemzeti~

Csatári Bálint


Sz


szabadság I. A szabadság a lélek képessége. Akiből hiányzik, korlátok híján is örök fogságban él. Akiben elegendően sok van belőle, semmilyen lánccal nem lehet rabságba kényszeríteni.

Balla D. Károly


szabadság II. Hiányzik a ~, hiszen alapvetően majd' minden hiányt pótolni képes, illetve a ~ alapfeltételeinek megléte már eleve betömi az alaphiányokat, amelyek anyagi vagy lelki természetüknél fogva nem részletezendők, inkább az egyéni romantika oldalvágásai közé sorolhatók.

Podmaniczky Szilárd


Szabadság, egyenlőség, testvériség Liberté, égalité, fraternité - szabadság, egyenlőség, testvériség - a nagy francia forradalom jelszava. Mindig mérlegre kerül e három: mennyi a szabadság, van-e egyenlőség, érezzük-e a testvériség eszményét? Ezek különös módon érvényesülhetnek a mi életünkben is, akár érezzük, akár nem. Ez is "szentháromság", ha nem is vallási értelemben. Benne él történelmünkben, szabadságharcainkban, irodalmunkban. S az egyes emberben is, legbelül. ("Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, / mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség" - írta Juhász Ferenc).

Szekér Endre


szakmai türelem Annak belátása, hogy nincsenek egyedül lehetséges, egyedül üdvözítő tanok, módszerek, következtetések. Annak belátása, hogy a tudományban nincs szükség misszionáriusokra, még kevésbé inkvizítorokra. Annak belátása, hogy a sokféleség gyönyörködtet, gazdagít, hogy a sokféleség a szabadság megjelenési formája.

Lőrinczy Huba


szaknyelvi hiány Bizonyos szaknyelveken nem lehet (vagy nehéz, "döcögős") magyarul beszélni. A tudományok nemzetközi volta is szorgalmazza a publikációk, a szakmai kommunikáció idegen, leginkább angol nyelven történő művelését. Bizonyos szakmai dokumentumokat nem érdemes magyar nyelvre lefordítani, hiszen a "szakma" úgyis tud angolul. Mindez ellustítja a magyar nyelvű terminológia megújítását, gyakorlását. A határon túli magyar nyelvváltozatokban a mindennapi élet, a fordítások hatására a szaknyelvek nemcsak az angol, hanem az államnyelvek terminológiájának hatása alatt vannak, és még a magyarországi (szak)emberekkel is megnehezedik az anyanyelven való kommunikáció. Egy erdélyi kollégámtól hallottam a minap: "Nem tudok az autómról magyarul beszélni, nekem a gyújtáselosztó: delco." Nyilvánvalóan a háztartási gépek többségéről, sőt a számítástechnikáról is nehezebb a határon túl magyarul beszélni, mint itthon. Talán nem tévedés azt gondolni, hogy ha a szaknyelveken való kommunikáció nem anyanyelven folyik, akkor ez a fontos kommunikációs közeg leszakad az anyanyelvről, sőt egyes nyelvi rétegeket magával húzhat, s azokban is fölszámolhatja az anyanyelviséget. Egy anyanyelv csak széles körű anyanyelvi szaknyelvi terminológiával lehet teljes értékű. Szükség lenne magyar nyelvű terminológiai egyeztető fórum és adattár létrehozására (ez utóbbi kicsit emlékeztethet bennünket a magyar földrajzi nevek konkordanciaszótárára - magyar-idegen formák megfeleltetési szótárára).

Balázs Géza


szégyenérzet A lepel lehulltával, bőrünk vastagságával és szemérmetlenségünkkel szembesülve, olykor visszamarad bennünk egy fura érzés, talán jobb lett volna takargatni mindazt, amire most akaratunk ellenére fény derült. De ha már így pőrére vetkeztettünk, legalább ne tetszelegjünk mások előtt kéjesen, ne leljük örömünket gyalázatosságunk látványában. Aki a rajta esett szégyenfolt miatt restelkedik, jó úton jár, hasznára vált a megszégyenítés. Csak egyet ne feledjünk: nem áll mindenkinek jogában a másikat vagy másokat megszégyeníteni, de még levetkeztetni sem.

Bálint Péter


székelyudvarhelyi értelmiségi kör Ifjú szerkesztői, irodalomkritikusi éveim legszebb emlékei közé tartozik Tamási Áron, Tompa László, Tomcsa Sándor (és Szabó Dezső, Nyírő József - meg nyilván Orbán Balázs) egykori városában fiatal és középkorú értelmiségiek hétvégi "önképzőkörén" jelen lenni, vitaindítót tartani, a vitában részt vehetni. Tanár, mérnök, orvos azóta bizonyára még több van a gazdagodó Székelyudvarhelyen - a kultúrának, irodalomnak, folyóiratnak az a (a hatvanas-hetvenes évekbeli) becsülete sajnos már nemigen tér vissza. Mint ahogy az udvarhelyi képtár - benne az állandó Korunk Galéria - 1979. októberi megnyitójának hangulatát, az épületet pártolóan ostromló tömeget sem lehet felejteni.

Kántor Lajos


szélcsend Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene.

Balla D. Károly


szembesülés Hosszabb ideje dolgozom egy hiányregényen. Olyan könyvnek szánom, amelynek van fülszövege, előszava, terjedelmes jegyzetapparátusa, monografikus utószó-tanulmánya és a mű keletkezését naplószerűen rögzítő Werkje -éppen csak maga a regény hiányozna belőle. Az a regény, amely bizonyos szempontból az ógörög Oresztész-Elektra-történetek modern parafrázisa. A fiatalember Oresztész két egymásnak ellentmondó szellemi örökség közt őrlődik: a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon (a Költő) példája és a lojalitást túllihegő Egiszthosz (a Kultúrpolitikus) apai szigora egyaránt vállára nehezedik. Az erkölcsi útvesztőben Elektra mutatja fel számára a követhető magatartásformákat, miközben szembesülésre készteti őt hol a külvilággal, hol a múlttal, hol a jelennel és leginkább önmagával. Ezen szembesülések hátterében ott húzódnak a szerelmi szálak, a barátságok, a folyton átalakuló emberi viszonylatok, sőt: a közelmúlt történelme is. A Szembesülés ugyanis voltaképpen kulcsregény. A görög nevű hősökben az 1970-es, 80-as, 90-es évek Kárpátaljájának közismert figurái: írók, képzőművészek, újságírók, politikusok, később fontos közéleti szerepet játszó fiatalok jelennek meg; azok, akik egy sajátos magatartás-tengelyen helyezkednek el: a hatalom túllihegett kiszolgálásától a higgadt lojalitáson és passzív rezisztencián át a nyílt opponálásig. Oresztész a több alakban megjelenő Elektra révén avatódik be ebbe a világba, és beavatódása mértékében maga is részesévé, később alakítójává válik az eseményeknek. Mielőtt azonban elsodorná a közélet, felmorzsolnák a mindennapok, életének egy váratlan fordulata hozzásegíti ahhoz, hogy jövőjével is szembesüljön, és egy önmagára nézve érvényes, a személyiség autonómiáját megőrző értelmiségi magatartás révén megalkossa a maga szintézisét. A regény voltaképp ennek a szintézisnek az eredménye, írói összefoglalása - a hiány eszközeivel. ® hiány IV.

Balla D. Károly


Szentkuthy "Ki röfög ott a karzaton? Ki akar kifütyülni páholya poloskás szatyrából? Hogy aszongya: ez megint lexiokon? szótár? unalom és mekegő mechané? sznobok rongyszedése? semmitmondó vakfal málló és szürke maltere? Hogy hát ugyebár ez nem »művészet«;... Hát uram, zugpofám a zugolyodban -, idefigyelj! Előszöris: kell a fekete rossebnek minden pillanatban ah vagy oh »művészet«;. Ami Orpheusnak kell (pedagógus, lantverő, füttyre füttyben nagyerő...): hogy derék, egyszerű, tisztalelkű páterek és fráterek szépen nézzenek utána múzeumokban és könyvtárakban a fentebb felsorolt szép mannequineknek, akt-aktínáknak, klassz-klasszikáknak."

Ephemeria Silver


szentség Amit egy kisebb-nagyobb közösség kötelező érvénnyel tud elfogadni együttélése során, s mindazok, akik "köpnek rá", megszégyenülnek; vagy ami hivatkozási alapul szolgál akkor is, ha mibenléte, létjogosultsága idővel esetleg meg is kopik, mint a "hét szentségé", melyet fogadkozás idején bizonyságként, a harag megnyilvánulásakor szitokként emlegetnek közönségesebb emberek, merthogy mi magyarok a szentségelésre mindig találunk megfelelő indokot.

Bálint Péter


szerelem Örök Platón-paradigma. A hiányzó félrész tragikuma nemcsak lelki szinten működik férfi és nő között, hanem tovább bonyolódik. Ha a lelki megvan, éppen összepasszol, akkor biztos a testi nem stimmel, ha meg a testi illik épp össze, akkor meg a lelki nem akar sehogy se passzolni. De azért vannak csodák. Ebben az esetben szerelemnek hívják.

Jász Attila


szeretet I. A szeretet képessége az ember legcsodálatosabb adottsága. Nem holmi nyálas, Barbie-rózsaszín, túlédesített szirup, amellyel bármi felszínesen nyakon önthető, és amellyel a könnymirigyek bőséges váladékozásra ingerelhetők. Nem! A szeretet a hívő ember számára létforma. Gyönyörűen fogalmazza meg ezt Szent Pál a Korintusiakhoz írt I. levelének 13-14. versében. Nem idézem! Ki-ki olvassa el magának, és lelje meg benne a végső ajánlást: "Törekedjetek a szeretetre." Napjainkban éppen ez a törekvés, amely szembeötlően hiányzik. Az emberek nem kinyílni, inkáb bezárkózni, titkolózni igyekeznek, bizalmatlanok. Egy társadalomban, ahol a legfőbb érték a pénz, a pozíció, a hatalom, mindenki titkolja belső világát (ha történetesen van neki), hiszen a cél nem a harmonikus együttműködés, egymás kölcsönös segítése az előrehaladásban, hanem a vérre menő versengés, a győzelemre törés minden áron. Érdekes, hogy meglepő intelligenciája és kreativitása ellenére milyen kevéssé tanulékony a harmadik csimpánz, az ember. Évezredes tapasztalata alapján mára már tudhatná, hogy a fondorkodás, a brutalitás, az erőszak még soha nem vezetett jóra, csak tragédiára, Káintól Hitlerig és Sztálinig. Az ember az egyetlen élőlény a világon, akinek van történelmi tudata a múltról, és így bizonyos elvi lehetősége jövőjének okosabb megtervezésére. Miért, hogy mégis minduntalan megismétli a múlt hibáit, ahelyett, hogy tapasztalatai, állandóan fejlődő tudása, ismeretei és új technológiái birtokában egyre jobb, szabadabb, élni érdemesebb életet akarjon biztosítani mindannyiunknak, és az utánunk jövőknek. Attól tartok, az a baj, hogy önzők, mohók és kapkodók vagyunk. Mindent azonnal akarunk, a jövőre tekintés nélkül. Nincs kellő hitünk, reményünk és kitartásunk, hogy kellő önfegyelemmel kivárjuk a dolgok természetes fejlődését. Rohanvást törtetünk egyik ballépésünkből a másikba, döntve-tiporva mindent, ami pillanatnyi érdekeink útjában állni látszik. "Törekedjetek a szeretetre" - mondja Szent Pál. A világ lakosai alig 20 %-ának a birtokában van a világ vagyonának mintegy 80 %-a. A többiek zöme "csak" szegény, míg mérhetetlen tömegek a hajmeresztő nyomor állapotában tengődnek. Iszonyú. Ez nem igazán arra mutat, hogy megszívleltük volna Szent Pál szavait. A helyzeten nem sokat javít az sem, hogy a gazdagok és hatalmasok a szegények és elmaradottak égető gondjait leginkább véres és pusztító helyi és világháborúk rettenetes érvágásaival kezelik, nem pedig a megélhetés elősegítésével, a kulturális sokszínűség megoltalmazásával és az általános szellemi színvonal emelésével igyekeznek megoldani. Ehhez járul még az a társadalmilag rémisztő perspektívájú tény is, hogy az emberből fogyasztóvá, illetve olcsó munkaerővé satnyított lények többé nem, vagy alig képesek létrehozni az életképes társadalom bizalmon és szereteten alapuló építőkövét, a családot. Az emberhez méltó jövőt biztosító családi és iskolai nevelés az önállóvá válásig kizárólag az abszolút bizalomra és a feltétel nélküli szeretetre alapozható. Esetenként a mohó karriervágyért, de legtöbbször a puszta megélhetésért magukat agyonhajszoló idegroncs szülők és pedagógusok erre (önhibájukon kívül) teljesen alkalmatlanok. Ez pedig a jövő szempontjából életveszélyes. A szétesőben lévő családban a idősek és a legfiatalabak a legveszélyeztetettebbek. Ha nincs megfelelő - szereteten és bizalmon alapuló társadalmi háttér -, akkor a kilábalás reménytelen. Pragmatista, materialista, globalista világszemlélet mellett (mint a példa mutatja) ilyen tár sa dal mi hát tér nem épít he tő fel. A ra fi nált dramaturgiával fel épí tett po li ti kai bé ka-egér har cok csak a po li ti ku sok szó ra koz ta tá sá ra va lók. Leg alább a ci ni kus Voltaire-re hall gas sa nak: "Testvéreim, szeressétek egymást, mert különben ki a fenének lenne gusztusa szeretni benneteket!"

Koch Sándor


szeretet II. Gyűlölet forr az emberekben, és ritkán él bennük az igazi szeretet. "Én gyűlöletre nem születtem, / és itt szeretni nem lehet." - írta Áprily Lajos Antigone című versében.

Szekér Endre


szeretni-elviselni Minden nagy hazugság a szeretet bohócruhájában ugrándozik. Aki valóban szeret, árnyékban áll, már-már vesztegel, majdnem meztelen, hallgatag, lila ökölnyomok rajta, de nem ismer halált. A bohócok hulláit időnként összeszedik, s névtelen sírba bocsátják őket. Aki szeret, kisüt a homályból. Sebei begyógyulnak, s odahordják köréje a betegeket. Egynek sem kérdezi a nevét, mikor megérinti a homlokukat.

Vasadi Péter


szerkesztői józanság, mérce Szerencsére ez nem abszolút hiány; némelyik - rangosnak tudott - irodalmi folyóirat, hetilap bizonyos közleményeit olvasva az ember azonban bámul, mire képes a szerzői elfogultság - és mit enged meg, sorozatban, a szerkesztői liberalizmus (ami nemcsak, úgymond, liberális nézetek kizárólagos képviseletében, hanem a legkonzervatívabb nézőpont gyűlölködő hirdetésében is megnyilvánulhat).

Kántor Lajos


szexuális kultúra A szerelem az ember legfontosabb boldogságforrása, és a szeretkezés emberhez méltó örömforrás, sőt az egészség része; mégis, általában még hétköznapi megnevezéseink sincsenek a szak- és disznó szavak között.

Dr. Czeizel Endre


szó Itt már nem segít a ~, noha tudvalevő, hogy veszélyes fegyver. Sőt elhomályosul a ® tükör I.

Bogdán László


szókészleti hiány (megnevezési hiány) Talán a legnyilvánvalóbb nyelvi hiány a szókészleti hiány. Minden anyanyelvi beszélő "élménye", hogy keresi adott jelenségre a világos, pontosan ráillő szót. A jelenség neve az ókori retorikában: inopia (szóhiány), ellentéte a copia (szófölösleg). A szókészleti hiány főként spontán nyelvújító, nyelvgazdagító tevékenységgel számolódik föl. Korábban ennek a tevékenységnek mintáit sokszor jelentette az irodalom; ma ennek helyébe leginkább a média lépett. A tudatos hiánypótlás a nyelvújítás, a nyelvgazdagítás, amelynek több forrása is van (az archaizmusok fölelevenítésétől a regionális formák beemelésén túl a szókitalálásig,
-újításig). Szókészleti hiány többnyire új jelenségek fölbukkanásakor keletkezik - s ilyenkor van jó talaja (ha ezt tömeglélektani mozzanat vagy hozzájárulás is segíti) az idegen szavak beáramlásának. Sokszor valóban nehéz megállapítani, hogy miért sikerült a komputer helyett a számítógépet, a printer helyett a nyomtatót, s miért nem sikerült viszont a grépfrút helyett a kesernyét vagy a citrancsot meghonosítani.

Balázs Géza


szolgálati utasítások (Egy hiányzó nyár, az azt követő hiányzó szigorú tél nyoma ez itt. A nyarat egy nő vitte el. A telet a huszonnégy órás főzdei terhelés, öreg barátom, aki azt parancsolta, gyere, dolgozd ki magadból. Túlélhető volt mindkettő. De a hiány maradt. '99 nyara óta nem láttam a nőt, '99 tele óta nem vágtam fát, nem ittam fehérpálinkát, nem talicskáztam cefrét. A környezet örök. A hiány is örök. Ez a spirálfüzet is örök ma már, amely az első napok követelményeit tartalmazza. A múlt örök.)
    Megkísérlem elmondani, mi a feladatod.
    Figyelmesen olvasd, nem óhajtom minden nap elismételni. Ha nem megy, nem tudunk egy hét elteltével együttműködni, elhajtalak.
    Szolgálati helyed: a pálinkafőzde.
    Szolgálati időd: nincs külön meghatározva. Minden töltésnél addig tart a szolgálat, amíg az utolsó csöppet le nem főzzük. Magyarán: reggeltől reggelig. Csak folyamatos üzemben, megkerülve az újbóli felfűtést, haladunk és keresünk. Ha egyszer leállunk (bealszunk), tizenkét órás kiesést jelent.

NAPI FELADATAID:

    1. A fa folyamatos fűrészelése, berakodása a két üst közti, tűzifa számára kialakított ketrecbe. A hamu kihordása a gödör mellé.
    2. A kifőzött cefre letalicskázása a gödörhöz, lefedése - egy réteg hamu, egy réteg föld.
    3. A munkafolyamat folyamatos ellenőrzése, regisztrálása. (Ezt én csinálom, de amikor egyedül leszel, írni kell az adatokat, abból tudunk következtetni, mekkora a baj, hol állunk.)
    4. A tüzelőanyag naponkénti felmérése, megrendelése, előkészítése. Nem fordulhat elő, hogy kifogyunk.
    5. A főzőüstök nyomásának és hőmérsékletének folyamatos figyelemmel kísérése. MINDIG NÉZZ A MANOMÉTERRE, AMIKOR ELHALADSZ MELLETTE!
    6. A raktárból kiadott pálinkamennyiség pontos mérése és annak naplóba való rögzítése.   
    7. Az előforduló és szakképzettségét meg nem haladó kisebb javítások elvégzése.
    8. Minden rendellenesség és esetleges kiküszöbölésének azonnali jelentése, valamint a rendellenesség naplózása.
    9. A biztonsági és tűzrendészeti előírások fokozott és maradéktalan betartása, illetve betartatása.
    10. Az épület fizikai rendjének fenntartása és biztosítása.

Általános kötelmek:

    1. Ne igyál! Aki itt iszik, belehal. Annyi pálinkától, amennyit a két üst észre sem vesz, már feldobod a talpad.
    2. Ne igyál! Ketten vagyunk, amennyiben te kiesel részegség vagy másnap miatt, minden elvégzendő rám marad. Eddig minden rám maradt, de most számítok a munkádra. A munka az élet.
    3. Ne igyál, mert ha iszol, nekem is kedvem támad, kettesben mégis könnyebb, mint egymagában, mondják ezt az ökörre, de ketten soha, semmi szín alatt nem ihatunk.
    4. Ne igyál, mert egy óra sem múlhat el anélkül, hogy a műszereket ne ellenőrizzük. (Lehet, ezek fölös figyelmeztetések, mert két nap alatt annyira eltelsz az erjedő gyümölcs és a fővő pálinka szagával, hogy rá sem bírsz nézni. Csak miheztartás végett soroltam a dolgokat.)
    5. Ne igyál! Ha iszol, ne nyúlj a fegyverhez. (A fegyverhasználat általános és speciális szabályairól később részletesen.)

Általános óhajok:

    1. A hálórészbe nem megyünk be munkaruhában!
    2. Az adódó szabad félóra függvényében minden nap egyszer kötelező a fürdés!
    3. A szekrényedben hét darab munkásoverall lóg. Minden nap tisztát kell venni. Hétfőnként érkezik egy kerékpáros fickó a faluból, a felesége mossa a mocskos munkaruhákat, hozza a tiszta garnitúrát.
    4. A telefont nem akarom dugdosni. De tudd, én fizetem. Magántelefonként nem működik. Egyébként se hívd fel azt a kurvát (nem azért vagy itt). Megrendelések és munkaügyi dolgok levezénylésére szolgál.

*

(Nem volt tévé, nem volt sajtó, nem voltak könyvek, nem volt laptop. Rádió, amin csak a Kossuth jött be. Annyit dolgoztam, mint az állat. Négy kerek hónapig. Ötször annyit kerestem a dzsungelmélyi fekete-főzdében, mint az irodalommal egész életemben. A hiányt nem érintette sem az egyik, sem a másik.)

Onagy Zoltán


szolidaritás I. Állítólag van, de mégis hiányzik. A köztudottan növekedő jövedelemkülönbségek hiányát tartóssá tehetik, különösen a sok, lelkében erősen szolidáris hajlamú polgár esetében.

Csatári Bálint


szolidaritás II. Kár, hogy nem vagyok történész. Pontosan tudnám, hogy csíráiban mikor született meg Lengyelországban a "Szolidaritás", a mozgalom. Melynek oly szép mozgalmától független jelentéstartalma is, a szolidaritás.
    Volt Szolidaritás-jelvényem, röplapom, plakátom, filmbéli bibliám volt a Vasember és a Márványember, mindkettőt illegális vetítésen, szinkrontolmácsolással még bemutatása előtt láttam.
    "A szabadság a legtöbb, amit adhat magának az emberiség" - mondja Tékozló ország versében Juhász Ferenc. Lehet, ezen az emberiség méretű szabadság-eszményen belül viszont a szolidaritás a legtöbb, amelyet adhat egymásnak az ember.
    Weöres is használja versében, Weöres, aki látszólag társadalmi kérdésekkel nem foglalkozott, azt írja, a világ virágfüzér, mely kéztől kézig, embertől emberig ér. Nincs füzér, szétszakadt.
    Március 15-e, állok a zászlótlan lépcsőházban. A zászlót valaki tartójából az éjszaka ellopta. Kukázó jön, beleáll a kukába, és ott állván tömi magába a kikotort ételt, látom, száraz kenyér, rothadt banán.
    Valaki napok óta lakótelepi kertünkben alszik leterített újságpapíron, és látni nyomát, véreset vizel. Nagymamád lefekvéskor beviszi a kisbaltát, és ágya alá rejti ijedten, maradék nyugdíjáért éjszaka, ha meglepik, védekezzen. Ne félj nagymama, "gyorsabban érkezik a halál, mint a fájdalom" - olvastam e bölcseletet egy graffitin.

Pintér Lajos


szöveg-, szövegtípus hiánya A szöveghiány a belső és a külső nyelvi tények határmezsgyéjén található. Ide sorolhatjuk szélsőséges esetben az exkommunikációt, vagyis a kommunikációs kirekesztést is, a verbális érintés hiányát, de sokkal inkább valódi szövegtípusok visszaszorulását vagy kihalását állapíthatjuk meg. Ismerünk kipusztult irodalmi és művészeti műfajokat, de a mindennapi kommunikációban is visszaszorulóban van a hagyományos levél, a napló, a mese, a felolvasás, a versmondás, illetve olyan kapcsolódó művészeti-kommunikációs forma, mint a bábjáték. A durva beszéd terjedése is kapcsolatban lehet a nyelvi hiánnyal: hiányzik adott viselkedésbeli, nyelvi norma ismerete, de az is lehet, hogy a durvaság könnyebben talál nyelvi formát, mint a választékosság. Friss adat szerint az egyik erdélyi szakiskolában tanulók 40%-a nem tudta magyarul helyesen leírni a nevét. Figyelmeztető tény az írás, helyesírás visszaszorulásával kapcsolatban.

Balázs Géza


szülőföld Az, amiről a határon túli magyarok azt gondolják, hogy helyettesítheti a hiányzó ® hazát.

Balla D. Károly


T


tapintat I. Még mindig jobb egy társaságból angolosan távozni, semmint mindenkitől érzékeny búcsút venni - és maradni.

Balla D. Károly


tapintat II. Alig-alig találkozhatni vele, holott "...emberiességünk (...) egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön" (Kosztolányi: Esti Kornél).

Lőrinczy Huba


tapintat III. Január derekán, dermesztő hidegben ághegyet török le egy díszszilvafáról. Otthon majd vízbe teszem, s a meleg szobában kirügyezik, kivirágzik. Jó egy hét múlva ez csakugyan be is következik. Állok előtte, megcsodálom, gyönyörködöm benne. Lilába játszó levelecskék, a virágbimbók apró fehér gyöngyök. Tavasz a télben, mondhatnám az elcsépelt frázist, de nem szólok semmit, csak állok az árva ágacska előtt, és az iménti csodálat és gyönyörűség lassan elhervad bennem. Elhervad, mint néhány nap múlva az ágacska most még ragyogó, duzzadó rügyei. A virágbimbóknak nem lesz erejük, hogy kipattanjanak, mert az ághegy, törzs és gyökerek híján, erejét veszti és örökre elalszik. Nem lett volna szabad letörnöm. Ha ezt az önző lépést nem teszem meg, a legkeményebb, a legkíméletlenebb telet is átvészeli édes testvéreivel, s ha eljő a tavasz, a kikelet - mily gyönyörű szó! - fölébred téli álmából, kilombosodik, kivirágzik együtt a többi eleven ágtestvérével, s örvendeni fog a napsugárnak, a langyos esőnek, az illatos szélnek, a bogárnak, aki meg-megcsiklandozza virágainak kelyhét. Azzal, hogy meggondolatlanul letéptem - nagyon is előre megfontolt szándékkal! - mindettől megfosztottam. Tulajdonképpen már nem is őt, a halálra Ítélt ágacskát sajnálom, hanem önmagamat, az embert, aki önző cselekedeteivel sebeket ejt ott is, ahol gyógyító kezére lenne szükség. Be kell látnom, végső soron a szóban forgó ághegyet azzal, hogy hamis illúziókat ébresztettem benne, elpusztítottam, halálra ítéltem. Mert türelmetlen voltam kivárni a tavasz - a kikelet! - megváltó, nagy ajándékát.

Németh István


taposóakták Ezekben pedig írva vagyon: az álmodozók a veszélyesek, mivel akár apolitikusan is, ők kilógnak a sorból! Ez már önmagában veszélyes fegyelem, függelem- és szimmetriasértés. Kívül mindenütt életbe való beilleszkedés, az egyetlen sorsba való beletörődés következmény-rendszere fogad. A belőle szövődött emberi hínár. Ez jellemző minden korra. A miénkre is. A humanoszféra immár a természet rangjára emelkedett, a természet részévé küzdötte fel magát, de az ésszerűség-rekorderének tartott ember követi el a legnagyobb kilengéseket. Veszedelmesebb egy földrengésnél, egy vulkánkitörésnél. Ő vitte véghez a tatárjárásokat, ő agyalja ki a summás ítélkezés és az egyedi tragédiák forrását képező igazságtalanságokat. Az effélék forrása ugyanaz az "emberi", ami áthatja, humanizálja, egekbe emeli az anyagcsere és a szaporodás automatizmusa révén "örök" magasztos végterméket: a Terra mindenkori életét.
    De sajnos ez mind, mind nem egyéb, mint hézagpótlás. És állandó aggodalomban tart, hogy mint ilyen, mikor nyilvánul meg Szentbertalan éjszaka gyanánt, és mikor válik IX. szimfóniává? Igen, mert szenvedélyes képesség a hézagpótlás! Olajjal átitatott papirossal lehet pótolni az ablaküveget, de már patakmedret, ne adj 'isten, szakadékot lehet áthidalni kartonelemekkel nem tanácsos. Mégis megkísérlik nem egyszer az emberi dolgok letéteményesei, a társadalmi lét bűvészei az emberi együttlét szabályainak, törvényeinek manipulációja, meghamisítása révén.
    A természet törvényeit nem lehet hamisítani, blöffel helyettesíteni. A szakítási szilárdság, a súly, sebesség, gravitáció önmagát érvényesíti szigorúan, következetesen és puritánul. De emberi dolgokban elég erőszakot tenni például az idő és az ember legszentebb szövetségén, az emlékezeten. El kell kobozni az anyakönyveket, el kell égetni a bizonyítékokat, s a kiszolgáltatottság megtermi a maga álemlékezetét. A tanúk a legveszedelmesebbek... Na persze, sosem jánosbácsit szokás agyonlövetni (őt elég Donkanyarosítni, Doberdósítni, Dunacsatornázni), hanem Cavaradossit vagy Giordano Brunót. Nem a tömeges Szokracsek bácsi a veszélyes, ő iszik eleget magától, hanem Szokratész. Aki magától soha nem akarja megenni a gombát. Ezért a viccben, ebben a taposóaktában legalább beismerik mint csattanót az egyéni agyalapi törés tényét.

Lászlóffy Aladár


társadalom A Forrás megtisztelő s engem epekeserű válaszra ingerlő kérdésére, ami a társadalmi élet(em)et uraló hiány(ok)ra vonatkozik, a magam részéről, ha őszinte akarok lenni (s miért ne lennék őszinte?), csak egyetlen, de általános szócikkel tudok válaszolni, s ez lexikontömörséggel így hangzik: nekem maga a társadalom hiányzik; a jól működő s különféle funkcióit normálisan ellátó társadalmi organizmus. A mai magyar társadalom ugyanis - én legalábbis így élem meg - beteg társadalom. Bizonyára örökölt kóros nyavalyák kínozzák, mert évszázadokon át veszélyeztetett létében irreverzibilis torzulásokat szenvedett. Hogy laikus létemre orvosi metaforával fejezzem ki érzéseimet: status praesense és haláloki nomenklatúrája meg van írva, és mindenki számára olvasható (volna) többek között Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda, majd a 20. században legfőképpen Ady verseiben és Móricz regényeiben, és így tovább - Babitson, Németh Lászlón, Illyés Gyulán, József Attilán át minden igazi költőnk, írónk művében, ideértve természetesen az "ezoterikusnak" mondott költő-géniusz: Weöres Sándor mostanság (talán éppen ezért?) agyonhallgatott lírájában is; egészen a legutóbbi időkig, mígnem bekövetkezett a szocialista realizmus helyébe diktatórikus igénnyel lépett posztkommunista szövegirodalom. A művi vakság pszeudoirodalma, amiben még "a semmi" se úgy "szállong, mintha valaminek lenne a pora."

Domokos Mátyás


társas élet A legjelentősebb, társadalmi fontosságú hiányok gyökerét én elsősorban a negyven évi diktatúra negatív következményeiben, az abból is táplálkozó és egyre jobban elmélyülő kettéosztottságban, továbbá a túlzottan liberális és egyben globalizálódó világ negatív hatásaiban látom. Ezeknek - talán leglátványosabb és egyben legnagyobb horderejű - együttes "eredménye" a társas élet leszűkülése vagy szinte teljes megszűnése. Vidéken például már alig van névnapok, ünnepek vagy disznótor alkalmával tartott összejövetel, nem beszélgetnek az emberek a kapuban a szomszédokkal, az arra járókkal (az én gyermekkoromban a harmincas években, a téli estéken hetenként családostul még "tanyába mentünk", azaz jó ismerősökhöz, eldiskurálni, meghányni-vetni a világ dolgait). De leszűkült a társadalom alapjának, a családnak az élete is. Nemcsak a tekintetben, hogy a tágabb rokonság: nagyszülők, unokatestvérek, keresztszülők stb. ritkán, egyre ritkábban jönnek össze, hanem úgy is, hogy a szülők - ha tehetősek - ellátják ugyan gyermeküket pénzzel, de "nincs idejük" velük törődni, elbeszélgetni a számukra nagyon is fontos ügyes-bajon dolgaikról, nem szólva a mind gyakoribb kulcsos gyerekekről és a válások ilyen irányú következményeiről (az éhező gyerekekről, a szegénységről ezúttal nem szólok). Így nem csodálkozhatunk, hogy az önzés (az egyéni érdek mindenáron való érvényesítése), továbbá a durvaság, az agresszivitás korán kifejlődik a gyerekekben (a beszédükben is), és a felnőttkorban - a pénz istenítése következtében - csak tovább növekszik.
    Másfelől - az előbb említett okok folytán (is) - jelentkezik és erősen terjed a nemtörődömség. Nem törődünk a másik emberrel, embertársainkkal, és nem törődünk környezetünkkel, egyáltalán a természettel (a világ egyik legszebb panorámájú fővárosunk szeméttelepként hat, de az utak, vasutak, folyók mente és a parkok, erdők szintén szeméttel vannak tele). És hiányzik a szép iránti vonzódás, a rend, a fegyelem (lásd pl. az autós közlekedést), a kötelességtudat. Még tovább menve, szinte megszűnt a nemzettudat, a múlthoz és a hagyományokhoz való ragaszkodás.
    Ilyenformán érthető, hogy eltűnik mindaz, amit korábban tisztességen értettünk, és hogy megszűnik a társas élet legfőbb kelléke: a bizalom mások iránt, és egyáltalán: az őszinteség.
    A felsorolt hiányok természetesen befolyásolják érzéseinket, gondolkodásunkat, és egyben megrontják, megkeserítik életünket.

Szathmári István


tehetség Kárpátalján ott tartunk, hogy íróink legtöbbjének már aprópénzre sincs mit váltania.

Balla D. Károly


teleologikus gondolkodás, célokság: Az ® általános rendszerelmélet szerinti "finalitás": véglegesség, visszavonhatatlanság, megszilárdulás, beteljesülés, a Webster-féle értelmező szótár szerint egy változatlan, végső, teljes állapotba jutás jellege, állapota. A finalitás a kauzalitás fordítottja: egy folyamat a jövőtől függ és nem a múlttól.

György Lajos


teljesítmény A valódi teljesítmény hiányát leginkább a megvalósítás érdekében tett erőfeszítések részletes előadásával lehet elkendőzni. ® Patyomkin-falu

Balla D. Károly


teljesítmény objektív értékelése Ez a hiány - különösen a természettudományokban, ahol a nemzetközi értékrend szabályai kialakultak - bántó számomra, mivel teret enged a hatalomvágynak (a pozíció sokak reménye szerint majd a képességet is megadja a teljesítményhez, vagy legalábbis elhallgattatja a tárgyilagos vélekedést) és a klikkszellemnek.

Dr. Czeizel Endre


térben való mozgás Álmomban nagyon sokszor repültem már, ez igen jó kikapcsolódás és szórakozás, hadd mondjam, szabadidős tevékenység, de akárhányszor megpróbáltam álmon kívül, mindig pofáraesés lett a vége.

Podmaniczky Szilárd


természet Civilizációs ártalmak közepette a természet lágy ölére vágyunk, ám kimozdulva alighogy elkezdjük élvezni az érintetlen természet harmóniáját, azonnal hiányolni kezdjük kedvenc fotelunkat, a melegvizes csapot és a televíziót.

Balla D. Károly


tintaszivárvány És ha beszakad alattam a szivárványhíd, akkor mi vár? Örvény vagy szárazföld? Ezzel az erővel Fidel Castro akár azt is kijelenthette volna, hogy óceán vagy halál. És ha szivárványt köp a töltőtoll, az hová vezet? Életem legelső töltőtollát engedelmes felnőttként már beszolgáltattam a szervnek - értsd: Petőfi Irodalmi Múzeum -, ha kedvük tartja, hát vigyék. A fekete kenyér szegényből egészségessé lépett elő, a töltőtoll mindennapi kenyerünket add meg nekünk mából luxuscikké avanzsált. Aki a mobiltelefonnál is magasabbra kíván célozni, nos, az ma töltőtollat visel. Ezek a töltőtollak, a dandy Parkerek mások, mint sohanapjába hullott ifjúságunk szegény, Ápisz-öbű töltőtollai. A golyóstoll az írás kivégzésének egy módja: kötél vagy golyóstoll. Ugyanúgy, ahogy a számítógép az írógép kivégzése. Mély billentés az áldozat utóbbinál, míg előbbinél az áldozat: a kanyarulat. Hogy golyóstollal már nem lehet igazándiból kanyarítani. Ottvész az ív. A golyóstoll által képviselt lélek szárnyalva nem vékonyabb, és ülepedve, tekintélyesedve, megemberesedve nem vastagabb. Olajtócsák felszínén, zápor utáni olajfoltok felszínén látható az a fajta szivárványlás, mely egykor a tintabetűk terébe volt iktatva. Postáskisasszonyok e szivárvány által lehettek örökbecsűek, kacsóik alól irgalmatlan cirkalmasul származott a hivatalosság. Antikváriusok árulják ma trófea gyanánt. Ja, egyébként, ha most Jáksó László volnék, megkérdezném: mi a paca? Hát amikor gondolkodik a toll.

Sebeők János


tisztes polgári haszon (elavult) Szellemi vagy tőkebefektetés után, valós ellenértékként szerzett, kisösszegű nyereség, amelynek célja, hogy rendszeres, tartós üzleti kapcsolatot hozzon létre, bizalmi alapon.

Kerényi Ferenc


tolerancia Ha van egyetlen szó, amely magába foglal(hat)ja mindazt, amit az utóbbi tizenegynéhány évben leginkább hiányoltam: az a ~.
    Szótári meghatározás szerint a ~ egyaránt jelent béketűrést, elnézést, megértést, türelmet, türelmességet.
    Mindazt, amit másokkal szemben illik, kell(ene) tanúsítani annak érdekében, hogy jól, embernek, egyenrangú partnernek, egyenlő polgárnak (polgárnak, bizony! - sőt: állampolgárnak!) érezze magát mindenki. S jelenti azt a megértést, türelmet, türelmességet, amitől mi - teszem azt történetesen kisebbségi magyarok, s általában kisebbségiek a (különben egyharmad részben kisebbségiekből álló) nagy Szerbiában is - jól, embernek, egyenrangú partnernek, egyenlő polgárnak (polgárnak, bizony! - sőt: állampolgárnak!) érezzük magunkat. Ugyanez, ugyanígy elmondható, érvényes az egyes emberre is. Őrá, terád, énrám.
    Különösek vagyunk mi emberek.
    Mindenekelőtt arról veszünk tudomást, ami nincs. Ami van, az természetes. Arról beszélni sem kell. Az van.
    Tolerancia viszont nincs.
    Ezért foglalkoztat, mert egyre jobban érzem a hiányát, illetve ebből közetkezően a szükségét.
    Ha lenne, akkor megértené az egyik nemzetbéli a másikat, a többségi nemzet tagja a kisebbségihez tartozót. Nem kellene törvényekkel szavatolni azokat a jogokat, amelyek a legtermészetesebben, alanyi jogon megillet(né)nek mindenkit, kivált, ha lélekszám tekintetében sem éppen elhanyagolható közösség tagja.
    Ha lehetne, akkor miért nincs magától érthetődő szabad nyelvhasználat, íráshasználat, ügyintézés, község- és utcatábla-használat, (kisebbségi) anyanyelvi oktatás...? Miért kell mindenért közelharcot vívni a törvénnyel, amely szavatol, de senkit sem kényszerít rá, hogy betartsa, a hivatallal, amely tudja az előírásokat, a rendelkezéseket, de nem akarja alkalmazni, a hivatalnokokkal, iskolai, kari, tanszéki titkárokkal, akik pontosan tudják, mit ír elő a nyelvhasználati, az oktatási törvény a nyelvre vonatkozóan, csak nem alkalmazzák. Mert azt is tudják, hogy ezért senki sem fogja őket felelősségre vonni.
    Vagyis: miért nem vagyunk toleránsak egymáshoz?
    Miért figyelmeztetnek bennünket, ha anyanyelvünkön beszélünk - egymás között -, hogy ez Szerbia?
    Miért és hogyan történhet meg, hogy az évi oktatási naptárat - amikor a munkaszüneti napokat határozzák meg - rendre úgy állítják össze, hogy megfeledkeznek a katolikus karácsonyról és húsvétról? Igaz, ha erre felhívják a figyelmüket, akkor kézségesen megígérik, jövőre ilyesmi nem fordul elő. Csakhogy az is igaz, hogy az igéretről elfeledkeznek, jövőre újfent, évről évre.
    Miért akarják rám erőltetni a háromszoros pusziváltást, akkor is, ha engemet köszöntenek fel, ha nekem van születésnapom, húsvétom, karácsonyom...?
    Miért gondolják, hogy velük kezdődik és végződik a világ?
    Miért vált általános gyakorlattá, hogy a vegyes házasságok óriási hányadában csak egy nyelven kommunikálnak a házastársak és tudnak a gyerekek?
    Miért kell a társalgás nyelvének a vegyes társaságban egynyelvűvé lennie?
    Miért gondolják, hogy akik jelenlétükben a saját (másféle) anyanyelvükön beszélgetnek, azok ellenük mesterkednek?
    A tolerancia azt jelenti, hogy tudomást veszünk a másikról, tiszteletben tartjuk a mások/másik szokásait?
    A tolerancia azt jelenti: tisztelem a másikat, tisztelnek engem.
    Tiszteljük egymást.
    Ez hiányzik.
    Országon belül. Önkörünkben: a kisebbségen belül. Az anyaország részéről.
    A mindennapi életben, a politikában. ® politikai ~

Gerold László


trigonometria Szép volt, kissé dundi, de a helyi kézilabda klub első csapata is számolt már vele. Heti három alkalommal járt edzésre, két-két délutánt, estét meg Edvinnél töltött, együtt gyakorolták a matematikát. Pontosabban, Edwin oktatta a várható dolgozat-tételek megoldását, krétát az iskolából lopott, a kredencajtó volt a tábla, rajta a ~ rejtelmes rajzai. Ám nem csak a számtan miatt járt el hetente két alkalommal Edwinhez. Őt szemelte ki, hogy megszabadítsa lányságának nyűgétől. Nem szerelemből, csak úgy. Bár lényegében vonzódtak egymáshoz. Ez akkor derült ki, amikor a lány a tanulás pihenőjében Edwin húgával fogócskázott, és belekönyökölt az üvegajtóba. Edwin hegymászói tapasztalatait érvényesítve szakszerű elsősegélyben részesítette, majd elkísérte a kórházba, ahol bevarrták a sebet. A lány ekkor vallotta meg, hogy hálája aránytalanul nagyobb lenne, ha módját ejthetnék. Meleg volt és simulékony, a kislány és a felnőtt valami vad keveréke.
    A lakásban azonban folyton nyűzsgött valaki: ha Edwin anyja munkába ment, a fiúnak a húgát kellett ajnározni, a lánynál még rosszabb volt a helyzet, de a szabad ég alatti légyott se jöhetett számításba a decemberi hidegben.
    Az éjféli mise! Villant át Edwin agyán. Anyja és húga biztosan a templomban üdvözlik a karácsonyt, addig ők odahaza áldozhatnak az immár kölcsönös vágyaknak. S aztán egyre gyakrabban tévedtek a példák megoldásában, egyre bizonytalanabbul rajzolgattak a kredencajtóra, türelmetlen és félelemmel teli várakozásukban. Hogy felzúgjanak a harangok.

Ephemeria Silver


tudomány I. A megismerésben keletkező hiányok eltüntetésére tett azon kísérlet, amelynek során a globális ismerethiányok apróbbakra oszlanak, a kis részlethiányok pedig általánosakká állnak össze.

Balla D. Károly


tudomány II. Még éppen csak van, hiánya később jelentkezik. Helyzete ma legalábbis aggodalmas. ® cent

Csatári Bálint


tükör I. Sőt elhomályosul a ~ is. Így azután tükör által homályosan látunk.
    És ezért is menekülünk meg, mert arcunkra valaki - miután elszunnyadtunk végre megtalált szeretőnk ágyában, vagy a dűlőúton, egy bokor alatt - jeleket rajzolt, melyeket, ha meglátnánk a tükörben az arcunk s elolvashatnánk , megfejthetnénk, menten szörnyet is halnánk.
    De mi megyünk tovább, rendületlenül.
    A 333-ik oldalon valaki mellettünk esik bele egy kanálisba. Nem mondhatjuk, hogy nincsenek baljós jelek, még hallani a furcsa muzsikaszót, hallani a ® tyúkok kárálását is.

Bogdán László


tükör II. Barátom írja egy Kecskemét melletti tanyáról: "...A gyenge, aki folyton megbocsát. A hiányban elveszik a hit, s a megbocsátásban visszanyeretik. A hiányban érnek be a lehetőségek, a hiányban adjuk meg az árát a jelenlétnek. A hiányban csak a magunk jelenlétével idézhetjük a másikat. Aki nincs ott. Aki nincs itt. A jelenlét, a készenlét, a tiszta küszöb hagyja belépni életünkbe azt, aki erre hivatott. Akit folyton hívunk, s megtartani nem tarthatjuk, csak kegyelemből kapjuk társaságát. Aki a tiszta tükörben csak tisztább lesz, és észrevétlen, mikor kilép a tükörből, s észrevétlen, mikor visszalép a tükörbe." Írta volt barátom, és ehhez nem tudok hozzátenni semmit.

Jász Attila


türelem I. Hogy követelhetném, adj, ha ragaszkodom a magaméhoz? Megvárom, míg ragaszkodásom teljesen elapad. Magadtól többet adsz, mint amennyit kérni mernék. Nem érkezik meg ma, mint ahogy ígérte? Majd ha kopogtat, itt lesz. Addig van mit tennem. Nem akarok "ezt-azt", halomban, nehogy eltorlaszoljam az ajtót, mely újra s újra résnyire nyílik bennem. Arany villan a résben.

Vasadi Péter


türelem II. Soha nincs elég belőle. Ám mostanában kevésnél is kevesebb a türelmünk. Mióta? Húsz éve? Harminc? Azelőtt a felserdülő ifjúság jellegzetessége volt egy még elfogadható szintű türelmetlenség. Emlékszem rá, magam is mennyire vártam gyerekkoromban, hogy karácsony legyen, nyár legyen már, hogy végre 14, majd 18 éves lehessek, hogy felnőtté váljak, hogy családom legyen. Mindeközben azonban nem zavartam, zaklattam másokat, s visszatekintve úgy gondolom, hogy a személyiségfejlődést se deformálta ennyi türelmetlenség. Ma viszont a nagypolitikától a kiscsaládig, a kamasztól az öregemberig mindenki türelmetlen, s nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is.
    Arra gondoltam, nem kell nekem kitalálni sok bölcsességet, elég lesz, ha közmondásokat sorakoztatok itt fel érvül. Mindannyian ismerjük azt, hogy türelem rózsát terem. Több nem jutott eszembe, tehát fellapoztam közmondás-gyűjteményeket. S itt ért a meglepetés. A tűrésről még csak-csak akad néhány szólás és közmondás, de a nem teljesen azonos jelentésű türelemről már nem. S ráadásul az a szép rózsa-példabeszéd is átvétel a németektől Margalits Ede hihető megjegyzése szerint. Annyira türelmes lett volna a régi magyarság, hogy ezügyben nem is volt szüksége figyelmeztetésre? Ha igen, sok évszázados sors késztethetett erre. De hiszen most sem felhőtlen jó dolgunkban váltunk annyira türelmetlenné. Őseink nevében is megelégeltük volna a tűrést? Vagy talán inkább az változtatta meg az egész társadalmat, hogy míg évszázadokon át csak a halál utáni léttel kapcsolatosan fogalmazódott meg a tökéletesség ábrándja, addig a marxizmus és annak bolsevik gyakorlata mindezt már a földi létben ígérte, ráadásul a huszadik század második felében élők számára is elérhetően. Az ábrándot már Heine megfogalmazta, még 1844-ben: "Én újabb dalt, barátaim, / újat és jobbat zengek: / mi már a földön, idelenn / építjük föl a mennyet." (Németország, Kardos László fordítása). Hát bizony a mennyország-képzettel egybevehető földi élet azóta is csak nagyon keveseknek szokott sikerülni. Viszont Kelet-és Közép-Európa népeit a bolsevik ígéretek, másrészt pedig a megismert valódi nyugat-európai életszínvonal arra késztették, hogy felfüggesszék türelmüket.
    Személyiség- és társadalomlélektani szempontból is érthető ez. De nem célravezető. A türelmetlen ember és társadalom még jobban deformálódik, még kevésbé lesz arra képes, hogy megtapasztalhassa a lehetséges boldogságot. Persze nem határtalan türelemre gondolok, az szamár dolog. Emberi módon kellene szeretni és elutasítani is. És hasonlóképpen kellene bánnunk az idővel is. Jobban, türelmesebben figyelhetnénk önmagunkra és a másik emberre is. Akár a felebarátunk, akár csupáncsak egyetlen századrész-barátunknak gondoljuk.
    Köszönöm, hogy máris olyan türelmes voltál, hogy végigolvastad.

Vasy Géza


tyúk Hallani a ~ok kárálását is, hamarosan martalócok gyújtják fel a falut, s ha még mindig végre megtalált szeretőnk ágyában álmodunk, halálnak halálával halunk meg, akkor még jobb előre vagy hátra menekülni - már mindenhol amúgy is előre van! -: a hétszázadik oldalon egy napsütötte téren egy szökőkút vízsugarainak valcerezésében is gyönyörködhetünk, amíg fel nem robban a téren egy autóba rejtett pokolgép.
    El innen, el!
    Gondoljunk viszont arra, hogyha egy pillanatig is biztonságban lennénk, azonnal ránk törhetne az ® unalom

Bogdán László


U


(az) új a nap alatt Mire eléri az ember a negyvenet, uszkve, nagyjából megtanulja, mire képes és mire nem. Negyven után ezeknek a képességeknek a napi reprodukciójából áll össze a nap, több nap, de bizonyos időnként mindig ismétlődéshez vezet, s ha számpéldát keresnék rá, az a szakaszos tizedes tört lenne. S ha megint számpéldát hozok, akkor az az irracionális szám analógiáját hozza, azaz idővel nem születnek új képességeink. És ez elég unalmas. Hiányoznak az irracionalitás talaján, mint anyaföldön nyugvó irracionális szellemi képességek, amelyek az intuícióhoz hasonlóan, egyre nagyobb bakugrásokat hoznának az emberiség történetébe.

Podmaniczky Szilárd


unalom Azonnal ránk törhetne az ~, ami viszont sem a dűlőúton, sem a repülőn, sem a téren, sem szeretőnk nagy franciaágyában nem fenyeget. Hogy a virtuális valóságról most ne is beszéljünk.
    S ha úgy érezzük magunkat időnként, mint egy ® űzött vad

Bogdán László


Utas és holdvilág Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra - ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a ® nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. Az Utas által legelőször, több mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a "felelős" érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága. - Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A "saját halálnak"mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze - és ezt talán Szerb Antal is sugallja - csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim - az Utas főhőse és barátja - az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami - prüdériánk számára felfoghatatlan - erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos "visszaszületés". - Én akkor épp egy végletes, irracionális szerelem hullámhegyei közt éltem, és ahogy a regényben a halál már-más azonos a szerelemmel, úgy az életben ez a szerelem már-már azonossá vált számomra a halállal: meghalt bennem a báb és kiröppent belőle a pille. A szárnyamra akkor rakódott hímport, igen, azt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

Balla D. Károly


utazás Vonattal, busszal vagy autón - de mindenképp a hátsó ülésen, hogy nézhessen az ember: hagyja, hogy elhúzzák előtte a táj gigantikus mozivásznát, csendben figyelhesse, amint rajta kívül, de folyamatosan történik valami, állandóan változik a hely, a szín, de az idő mintha állna ebben a folytonos, ritmikus robogásban, csak a fény szögén, a felhők sodródásán látni, hogy telik mégis, telítődni a látvánnyal, megszédülni tőle, elkábulni - azután megérkezni valahova, alkonyattájban, felnézni az előbukkanó holdra, arra gondolni, ami holnap következik - egy város, egy erdő vagy egy búzaföldekkel szegélyezett országút, egy tengerparti koncert vagy egy kiállítás képei - azután ledőlni a vetett ágyra, továbbálmodni a ringató robogást, a színeket, a formákat, a lendület örömét, verssorokat álmodni, verszenét, és azután felébredni és utazni ismét, felelőtlenül, sodródva, mint levél a patakon, és nézni, nézni, nézni, mert ez az időtlen idő: az utazás.

Szabó T. Anna


utcaközösség Szokásos sétánkból hazatérve a bejárati ajtón gyászjelentés. Valaki meghalt a házban. A házban, ahol fél életünket leéltük. A kilencemeletes lakóépületben, amelyben az elmúlt viharos tíz évben úgy cserélődtek a lakók, mint kuplerájban a vendégek. Összeütközünk a bejáratban, de még csak eszükbe se jut, hogy üdvözöljük egymást, hiszen nem is tudjuk: akivel összeütközünk, vajon falszomszédunk-e, vagy besurranó tolvaj? Ilyen körülmények között élünk. Idegenek vagyunk egymás számára. Mindenki bezárkózik a saját kalickájába, kifejlesztve, megerősítve magában azt az idegenségérzetet, amellyel a lelkeken kívül tele van a modern irodalom. Most azonban nem ez jár az eszünkben, hanem a gyászlapot silabizáljuk. Ki a megboldogult? A feleségem szólal meg, rémülettel a hangjában: alattunk az öreg! A rémülete nemcsak azt a szomorú tényt hangsúlyozza, hogy meghalt az öreg, hanem azt is, hogy ilyen hirtelen: hiszen tegnap még látta, szót váltott vele! Dehát ilyen az élet. Ennyi. A lépcsőházban elhaladunk az ajtaja mellett valami olyasmi érzéssel, hogy tegnap még ezen az ajtón jött ki az öreg, s ezen is tért be. Ma koporsóba zárva hagyta el - örökre - a lakását. Tényleg ilyen az élet, ennyi. Fölérve a lakásunkba a feleségem azt kezdi összeszámolni, hogy az elmúlt több mint harminc év alatt, amióta itt lakunk (élünk?), hányan haltak meg csupán a mi emeletünkön. Ő, mert többet tartózkodott idehaza, mint jómagam, ő tulajdonképpen állandóan idehaza tartózkodott (a háziasszony sorsa, hogy állandóan be van zárva a négy fal közé), közelebbi, közvetlenebb kapcsolatba került a szomszédainkkal, mint én, most, az öreg halála ürügyén fölidézi egyenként emeletünk mind a hét halottját, mindenekelőtt volt falszomszédainkat, a magas és sovány sofőrt meg a nővérét, aki olyan erős dohányos volt, hogy az ajtajuk előtt elhaladva, tehát még a lépcsőházban is érződött a bagó szaga. Azon bosszankodom, hogy én nem tudom az alakjukat felidézni. A feleségem ezen gurul méregbe: dehogy nem tudod, hiszen a sofőrrel annyiszor elbeszélgettél!... Egymás közt spanyoloknak hívtuk őket, hiszen az édesanyjuk spanyol nő volt... És sorolja, kik voltak, mik voltak, milyenek voltak. Kedvesek voltak. Jó szomszédok... Csak lassan dereng föl előttem az alakjuk. És ahogy ez a kép élesedik, úgy tör fel belőlem a szomorúság. A szomorúság és szemrehányás. Mert amióta eltávoztak, soha eszembe se jutottak. Számomra ők valóban meghaltak. Meg a többiek is az emeletünkről. És most, hogy így elfelejtettem őket, mégsem magamat okolom, hanem a mentséget, a kibúvót keresem. Azt, hogy ilyen fokú "feledékenység", ha otthon maradok, a mi utcánkban, nem fordulhatott volna elő velem. A "mi utcánkban" ugyanis mindenkit ismertem, mindenkinek megfordultam az udvarában, a házában, minden nap találkoztam a kezük nyomával - mert még az is, ahogyan ki-ki a saját háza elejét felsöpörte, fellocsolta, mondott nekem valamit arról a szomszédról -, és nemcsak a kertjüket, a ruhájukon a foltot, hanem a természetüket, még az álmaikat és a gondolataikat is ismertem, aminthogy ők is ismertek engem mindenestül, ilyenformán, ha nem is egy család, de egy közösség, egy "utcaközösség" voltunk, összetartott, ugyanakkor szét is választott bennünket valami, s még az is, ami szétválasztott bennünket, fontos volt számunkra. Itt, ahol lakunk, mi a közös számunkra? A bejárat, a lépcsőház, a lift. Hogy a sorsunk is közös volna, arról senki se vesz tudomást. Idegenek vagyunk a sajátunkéban s idegenek egymás számára.

Németh István


Ü


ünnep Az én életemből hiányzik az ünnep szentsége. Lehet, hogy rosszul neveltek, lehet, hogy ilyen az alkatom, de az is meglehet, tudatos öncsonkító kegyetlenséggel én irtottam ki magamból évtizedekkel ezelőtt. Nevetségesnek találok minden kerek évfordulót (hiszen csak azért "kerek", mert történetesen tízes számrendszerben számolunk), sőt, maga az évforduló is csupán naptári rendszerünk következménye. Hogy egyik vagy másik napot ilyen alapon jelesebbnek gondoljuk a többinél, az számomra épp olyan ostobaság, mintha az elemek periódusos rendszerében különlegesen megbecsülnénk az 50. vagy 100. elemet. Saját születésnapomat is egyre kényszeredettebben veszem tudomásul, már régóta nem nekem, hanem környezetemnek van igénye a számontartására.

Balla D. Károly


űrutazás Bár spontán tériszonyom van, ami vagy bejön vagy nem, de azért lebegnék már egy kicsit az űrben, megnézném kívülről az ionoszférát, és például karácsonyi meglepetésként átadhatnék a szüleimnek két retúrjegyet a Holdra, hogy ők is fölmehessenek, mert még nem voltak; és nyilván más szemmel lapozgatnám a turisztikai magazinokat is.

Podmaniczky Szilárd


Ütünk Szilveszteri Utunk-oldalak, eredetileg Bajor Andor "szerkesztésében", kitűnő karikatúrákkal kísérve. Bajor - az erdélyi magyar irodalom Karinthyja (bár ő, mármint Bajor, érthetően nem szerette ezt a minősítést) - kiváló stílusérzékű prózaíró (s ha kellett: költő) volt, a cenzúra megengedte lehetőségeket kihasználva, a falakat tágítani próbálva írta a maga mélységesen humanista szövegeit, egyúttal pedig alighanem a legjobb kritikáját adva az erdélyi (romániai) magyar irodalomnak. Bajor lényegláttató humora azóta is igazi hiánycikk - azt gondolom, nem csupán a mi régiónkon belül.

Kántor Lajos


űzött vad S ha úgy érezzük magunkat időnként, mint egy ~, lényegében igazunk van. Ez kell nekünk. Bódorognánk egy realista történetben. Akkor viszont esetleg pártgyűlésen ítélkezhetnek felettünk, vagy katonák vezethetnének bekötött szemmel egy vesztőhelyre, ha nők lennénk, megégethetnének mint boszorkányt. ® vége

Bogdán László


V


vágy A hiányból vágy születik annak "betöltésére". Ám a vágy újabb hiányt szül. És ez így megy örökkön-örökké az emberi világban.

Jász Attila


valóság Nincs valóságunk, "virtuális valóságban" élünk. Orvos barátommal ülök, aki nevet azon, hogy az emberek "szénanáthásak". Hogy bűnbak lett szegény vadkender. Nem, mondja, az emberek, úgy, ahogy van, mindenre allergiásak. Allergiásak nem ismert, mesterséges környezetükre.
    A nap 24 óráját töltjük házainkban, mondja, melynek nem ismerjük építőanyagait, nem tudjuk a bútorok anyagainak emberre gyakorolt hatását, nem ismerjük a káros sugarak hatását sem.
    És nincs innen "kiút", ki a "szabadba", ki Isten szabad ege alá, ahol életét tölteni az ember valamikor rendeltetett. Mert nincsen kiút a lakótelep, az iroda, a műhely fogságából.
    Környezetünk , emberi lakóterünk is "virtuális". De tudatunk is. Két történet játszódik párhuzamosan. Az egyik életünk, a másik életünk mint hír, mint tömegkommunikációs esemény. Az élet semmi, csak az történt meg, ami hírértékű, amit a tömegkommunikáció a szárnyára vett. És csak az a hírértékű, ami hírnek is értéktelen.
    Csak azt hisszük el, amit az újság megír, amit a tévében látunk, lessük magunkat a tévében, várjuk emberi arcunkat a tömegkommunikációban, csak feltűnjön, hogy megszülessünk általa. Az istenarcú ember tévét bámuló majom.
    És erről a virtuális valóságról már nem tudunk leszakadni. Ez már kábítószerünk, ha elvonják tőlünk, hiánybetegségben szenvedünk. Ez a virtuális valóság szkafanderünk.
    Szokásainkkal is összefügg mindez, fogyasztókká válunk, nem alkotókká. Fölzabáljuk a való világot, mint a sáskák.
    E virtuális valóság nélkül az ember már élni nem tud, ezen a mesterséges valóságon kívül már nincsen élet, már csak allergiás tüneteivel a szervezet védekezik. Mindhiába.
    Még néha az embert érdekelné, hogy mi a "valóság", mi az "igazság". De az emberélet útjának felén csak egy nagy sötét erdőbe jut. A valóság helyett még csak nem is annak "égi mását", hanem annak manipulált mását kapja.
    Mennyi? - kérdezem embertársam. Betelefonál a tévé csevegőműsorába, hogy: tessék mondani, mennyi? És szemétként ránk dől a válasz, hogy: mi mennyi?

Pintér Lajos


vége Vége persze, hogy nem lenne akkor sem semminek. Van lélekvándorlás, bagolyként vagy vándorköszörűsként élhetnénk tovább a szántóvető századokban. Nem, ® zokszó azután igazán nem illethet bennünket.

Bogdán László


Velence Ahogy elhagyták a teret, arra lettek figyelmesek, hogy a kőburkolat csatornanyílásaiból felfelé buzog a víz, némelyik körül már takaros tócsa keletkezett - de akkor ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Elindultak az egyre szűkebb, majd helyenként újra kiszélesedő sikátorok útvesztőjében (az írónak azonnal eszébe jutottak a Szerb Antal-regény - ® Utas és holdvilág - ide vágó mondatai). Ami a szemük elé tárult, az egyszerre volt csodálatos és irtózatos. A vízre épült esti város hangulatát semmi addig tapasztalthoz nem találták hasonlatosnak, de amit a sok különleges szépség nyújtott, azt a még több rútság visszavette. Először a szörnyű kirakatok ijesztették meg őket. Már szinte minden becsukott, és a szórakozóhelyeken, kávézókon és a néhány élelmiszerbolton kívül csak az üveg- és más dísztárgyakat árusító üzletek tartottak nyitva. Ezekben leginkább színes üvegből formázott vásári portékák sorakoztak iszonyú mennyiségben: üveg gondola, üveg Szent Márk templom, üveg Doge palota, üveg emberfigurák, üveg virágok és üveg állatok (köztük még delfin is), sőt: természetes nagyságú üveg gitár. A másik riasztó látvány: a sötétbe burkolózó emeletek. Míg világos volt, nem tűnt fel, hogy a gyönyörű paloták mind lakatlanok. Este nem gyúlt fény a sok helyütt bedeszkázott ablakok mögött, nem könyököltek ki egymásnak átkiáltó asszonyok a párkányokra, nem teregettek ruhát a sikátorok fölött átívelő kötelekre. Egyáltalán: Velencéből hiányoztak a velenceiek - nem ők hangoskodtak az éttermek teraszán, nem ők ültek duhajkodva a gondolákban, nem ők kerülgették minden sarkon az utcakőre terített lepedőkről bőrtáskákat kínáló szerecseneket (megannyi velencei mór!), mint ahogy a ráérősen sétáló rendőrök sem őket védték az erőszakos árusoktól. Jószerével csak a "személyzetet" gondolhatták helybélinek, de biztosnak tűnt, hogy a kereskedők nem az üzleteik fölött laknak, hogy a pincérfeleségek nem két sarokkal odébb várják haza spagetti-vacsorára a családfőt, s hogy a téren ügyes portrékat sikerítő művészek nem velencei padlásszobákban számolják össze az aprópénzt, amelyre aznap váltották tehetségüket. Nem: a süllyedő várost már elhagyták a lakói. - Mire visszaértek a Szent Márk térre, már teljesen besötétedett. A látvány, amely elébük tárult, egyszerre volt gyönyörű és iszonyú. Csaknem az egész teret víz borította. A csatornanyílásokból, mint valami artézi kutakból, egyre buzgott fel a tengervíz. Mindenütt mezítlábas turistákat lehetet látni, akik lábbelijüket kezükben tartva gázoltak a korábbi tócsákból összefüggővé duzzadó, bokáig érő tavacskákban, amelyek felszínén remegve, össze-összetörve tükröződtek a kivilágított homlokzatok; ott vonaglott s hullott darabokra lábuk előtt a Szent Márk templom, hogy aztán nagyszerű vonalai újra egymásra találjanak az elsimuló felületen. Vízben álltak az éttermi székek, a rajtuk ülő vendégek teljes nyugalommal társalogtak és fogyasztották rendelésüket. A kis pódiumokra rendelt zenészek még száraz lábbal muzsikálhattak - s ezt mintha most még elszántabban, intenzívebben tették volna. "Tiszta Titanic" - mondta a másik lelkész. Ott is az utolsó percig játszott a zenekar. - Az írónak végigfutott a hátán a hideg. Persze tudta, hogy a tengeri dagály múltával a víz majd visszahúzódik, a képzete mégis az volt, hogy Velence süllyedése nem évszázados folyamat, hanem itt, most nyeli el a tenger az Adria királynőjét, most emészti el az enyészet, s a fölé habzó tajték örökre eltemeti majd mindazt, amit a szellemtörténet számára jelentett. Az ® Európát elsirató Márai valamelyik sora jutott eszébe, aztán az Atlantisz-mítosz, végül meg - lépteit szaporázva - némi megnyugvással ismerte fel a szokásos szorítást a gyomorszája táján. Szorongani végül is, állapította meg, bárhol lehet a világon. - Pánik nélkül, inkább valami illetlen blazírtsággal, a dolgok egyformasága és megváltoztathatatlansága feletti lemondással hagyta el a süllyedő világot. - A vaporetto visszafelé más útvonalon, a Canal Grandén szállította őket a külváros felé. Az éjszakai Velence közelképe kifejezetten egy kísértetváros benyomását keltette. A súlyos, halott, lakatlan tömböket csak itt-ott világította be egy-egy fuldokló étterem, szálloda ragyogó portálja. Ám a belső helyiségek padlója láthatóan egy kevéssel itt is mélyebbre került a küszöbök előtt hullámzó víz szintjénél. A kivilágított, fényesebb helyek közeiben elhagyott, csöndbe és homályba burkolózó csodálatos paloták sorakoztak mindkét oldalon - ha a bejáratukban állt volna valaki, térdéig, derekáig ért volna a víz. Kihaltaknak, sötéteknek mutatkoztak a sikátorok is, amelyekbe mélyen beláttak a tovahaladó vízibuszról. Velence már megadta magát az elmúlásnak.

Balla D. Károly


véna Banálisabb helyzetet el se tudott képzelni, de így történt: a koporsóban látta viszont Edinát. A lány alig lépett húszas éveinek második felébe, mégis kemény heroin-függőségbe süllyedt. Pazar képzőművészeti tehetségét ~iból tékozolta, és ugyanitt, ~iban pótolta. Végül maga jelentkezett gyógykezelésre. Mondták a közelebbi ismerősei. A kezelőorvos túl hirtelen vonta meg tőle a drog-pótló anyagot, szívszélhűdés végzett vele.
    A temetés után hazament, és előkereste a könyvespolcáról az ugyancsak festő barátjának az Edina fenekéről írt versét. Nem is volt olyan jó vers.

Ephemeria Silver


vidéki könyvterjesztés Köztudomású, hogy míg az úgynevezett rendszerváltozást megelőző években-évtizedekben egyáltalán nem volt ritka a hazai szépirodalmi szerzők könyvei többségének több tízezres eladott példányszáma, addig a liberalizált könyvpiacon ugyanezen művészeti ág szereplőinek jelentős többsége kénytelen alkalmazkodni a minden bizonnyal objektív statisztikákon alapuló lehetőségekhez: jó, ha könyvei az állami vagy a magán mecenatúra anyagi támogatásával ezer, esetleg pár ezer példányszámban napvilágot látnak, több úgysem fogy.
    Azt gondolom, hogy ezek a mutatók - annak ellenére, hogy a kereskedelmi médiumok, az internet stb. térhódítása generálta ugyan a folyamatot - nem feltétlenül jelentik az írott magas kultúra iránti hazai érdeklődés és igény csökkenését, ilyen arányú, drasztikus csökkenését semmiképpen sem, inkább azt: a piacgazdaság egyéb területeihez hasonlóan alapvetően a könyvpiac prosperálását is a kereslet-kínálat viszonya határozza meg. Ma gyakorlatilag minden kézirat megjelenhet, a szelekció nem a könyvkiadás, hanem az üzleti alapokra helyezett könyvterjesztés során következik be. Több tucat kiváló hazai szerzőt lehetne sorolni, akiknek a könyvei néhány tiszteletet érdemlő fővárosi könyvesbolt és könyváruház polcain kívül sehol az országban nem találhatók meg. Az üzletemberek már Murphy törvényei előtt is tudták, a nem létező áru nem fogyhat: míg a vidéki könyvpiacon nincs igazi szépirodalmi kínálat, nem lesz igazi kereslet sem.
    Szakemberek mondják: egy könyv három-ötezer eladott példányszám után kezd nyereséget termelni. Ha belegondolunk például abba, hogy az ország mintegy háromezer-kétszáz településének mindegyikén - és ebben a községek mellett a megyeszékhelyek, a több mint száz város, illetve a kétmilliós főváros is benne van - egy adott könyvből mindössze két példánynak kell gazdára találnia ahhoz, hogy a kiadás nyereséget hozzon, a helyzet egyáltalán nem tűnik reménytelennek. Ha viszont belegondolunk abba is, hogy a hagyományos könyvterjesztés nem képes elérni a kistelepüléseket, illetve abba, hogy a terjesztőknek nem érdeke az egy-egy helyen kevés példányszámban fogyó könyvek forgalmazása, a helyzet továbbra sem tűnik ugyan reménytelennek, csak kilátástalannak. Ráadásul amellett, hogy a szerzők többsége a korábbi évtizedek politikai szorongattatása helyett bő évtizede az anyagi fenyegetettség tudatával kénytelen együtt élni, a jelenlegi könyvpiaci helyzet vidéken még szellemi leépülést is indukál, azok körében is, akiknek pedig lenne igénye legalább valamiféle szinten tartásra.
    Nem gondolom, hogy a kiskereskedők vagy a privatizált könyvhálózatok vezetői érdekeikkel ellentétben változtatnának megrendelői-árusítási szokásaikon, továbbra is azt kínálják majd, amiről feltételezik, hogy fogy, ám abban, hogy mire van kereslet, meglehetősen nagy a befolyása - információs társadalomban nem egészen meglepő módon - az információáramlásnak. Nem kívánok megoldási módokkal előhozakodni, ezért csak két dolgot említek: a közszolgálati médiumok felelősségét, illetve az internetes könyvterjesztés szerepét. Úgy gondolom, az üzleti alapú, ezért szelektív információáramlás ellensúlyozásában a közszolgálati médiumoknak a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb szerepet kellene vállalniuk, bár ne mondanám, de muszáj: hangsúlyozottan nem pártpolitikai alapokon. Az online könyvbirodalmak (virtuális) könyvállományának bővíthetősége pedig a hagyományos könyvesbolti kínálattal ellentétben gyakorlatilag korlátlan. Akár csak ez a két tényező megfelelő együttes működése is lehetne olyan identitásképző erő egyik alapja, ami végeredményben kicsit tűrhetőbbé tehetné a mai vidéki lét elviselhetetlen könnyűségét.

Kiss Ottó


világbéke Arra gondolok itt, hogy ha nem háborúságokkal és gyűlölködéssel telne a greenwich-i idő, hanem az összemberi agyban produktív végkifejletű neuronkapcsolatok jönnének csak létre, akkor például biztosan hamarabb feltaláltuk volna a dinamót vagy a transzformátort, de még lehet, hogy a szextelefont is, és akkor most nem a huszonegyedik században élnénk, hanem már a harminckettedikben.

Podmaniczky Szilárd


világkép Aki már próbálta, meggyőződhetett róla: világkép nélkül szabadabban lehet élni, mint birtokában. Az ember ifjú korában arra törekszik, hogy minél pontosabb, határozottabb, tisztább képe legyen a világról. Érett fővel már azon munkálkodik, hogy megszabaduljon tőle.

Balla D. Károly


virágének "Képernyőre meredt szemekkel talál majd ránk holnap a reggel."

Ephemeria Silver


víz A bombázások hetvennyolc napján sohasem mentünk le az óvóhelyre, mert mint NATO-kisebbséget, "minimum" kinéztek volna bennünket. De a másik oldalról írótársaink sem kényeztettek bennünket együttérzésükkel, ilyen kijelentéseket lehetett hallani tőlük: "csak a senkik maradtak otthon". Ezért, ha jöttek a gépek, valami hasznos elfoglaltságot próbáltam keresni, ami leköti szellemi és fizikai energiámat, nyugodtan porszívózhattam, mosogathattam, hiszen a szirénaszó után kiürült a ház, nem zavartam a szomszédokat. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, kedvenc fürdősómat hintettem a teli kád vízbe. Éppen csak ellazultak a végtagjaim. Nem tartott sokáig, mert egy hatalmas robbanástól görcsbe rándultak az izmaim. Nem lepett meg, hogy a tömbház kileng, azért is tettük le a földre a tévét. A közeli becsapódáskor az áramszolgáltatás rendszerint megszakadt. Ezért maradtam sötétben. Talán a mennyezetről is potyogott némi vakolat. De nem sérültem meg. Akkor mégis mitől érzem ilyen furcsán magam? Meztelenül fekszem a kádban. Persze, hiszen jól emlékszem még, hogy éppen fürdőre vágytam. De most fázom. És ez így egyre kínosabb, mert hiányzik rólam a víz. Csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy a légnyomás lelöttyintette rólam, akár egy lavórból. ® fürdetés

Toldi Éva


Z


zabla és kötőfék A legszerencsésebb emberi, illetve lóállapot. Ennek szárba szökkentésére alakult meg 2001 decemberében rejtélyes körülmények és misztikus mozdulatok közepette az EBK, azaz az Elektrik Bugi Kommandó, melynek alapító Nagymesternője vagyok. Már a titulus is jelzi, hogy egy szabadkőműves mintákra épülő összeállásról van szó, amely mégis gyökeresen más, mint a példa-szervezet. A két Nagymesternőn kívül egyedül Éjfél Kapitánynak sikerült a Nagypáholy mesterévé válnia. Ezt azzal érdemelte ki, hogy a kezdeti cudar időkben is hűen képviselte a Kommandó szellemiségét, hogy a legnagyobb ellenállás közepette is kiállt a két mámorító Nagymesternő mellett, és főképp hogy megcsinálta saját főhadiszállásán a Kommandó Weboldalát (www.ejfelkapitany.hu/ebk.htm).
    Az EBK célja nagyon egyszerű, ám annál fenségesebb: leigázni az egész Univerzumot! Az emberiséget EBK-inassá transzformálni, köszöntésüket heves nyerítéssé és lócsókká változtatni. Jó úton haladunk. A médiába már begyűrűztünk, taglétszámunk ugrásszerűen nő, már külföldi kommandósokkal is felvettük a kapcsolatot. Internetes fórumunkon (www.index.hu) rengetegszer zeng fel az EBK megamantra, mely egyben himnuszunk is. (Elektrik Bugi Kommandó - értünk nyerít minden ló! Elektrik Bugi Kommandó - életünk a misszió! ELKAPLAK!) Legutóbb április 24-én, a Trafóban adtunk nagy sikerű koncertet az Elektrik Bugi Kommandó performance nagyzenekarral, de propaganda-dalainkat a közeljövőben száz fórumon zengjük majd. Hamarosan elérjük, hogy minden torokból ösztönösen csendüljön fel a fősláger, a Vérhóhér dala. De addig még sok dolgunk van. Le a zablával! Le a kötőfékkel! - harsogjuk szakadatlan. Az ügy érdekében két héttel ezelőtt bojkott-felhívást intéztünk a Néprajzi Múzeum Nyergelj-fordulj kiállítása ellen. A Misszió megállíthatatlan! A Kommandó nem fáradó! Semmi sem állíthatja meg terjedésünket, és akkor végre zabla és kötőfék nélkül vígan nyargalhatunk a végtelen pampákon, szűnni nem akaró, szabad nyerítéssel rengetve meg a Galaxis minden szegletét!

Karafiáth Orsolya


Zelei Nekem én hiányzom a legjobban. Most például az összefoglaló esszét írnám a legszívesebben az elmúlt tizenkét évről, de félbeszakítottam, mert jött ez a határidő a hiányról. És mindig jön valamilyen értesítés a hiányról. Csak erről jönnek rendszeres értesítések. És az összesítések végeredménye mindig ugyanaz: én hiányzom magamnak. Aki ezzel nem így van, már elveszett a részletekben.

Zelei Miklós


zokszó ~ azután igazán nem illethet bennünket. Igaz, azokat sem, akik éjt nappá téve, ezernyi veszéllyel dacolva ugyancsak a virtuális valóságban bolyonganak a világhálón vagy egy repülőn ülnek, egy napsütötte téren állnak,végre megtalált szeretőjük ágyában alszanak...
    A bomba nem robbant fel, de még hallani a furcsa hegedűszót, a ketyegést. A visszaszámlálás már megkezdődött, ® zsibongás hallatszik...

Bogdán László


ZS


zsarát Közös vállalkozásunk, a hiánylexikon már rajzolja önmaga hiányát. Most például a lexikonzáró zokszó és zsibongás között keresem hiányom. Azt a hiányt különben, amely nem az örök tagadóé, az örök kétkedőé, hanem a József Attila-i hiányt, "az ami nincs" hiányát, mert csak "annak van bokra". A hiánylexikon: a nincs bokra.
    A zokszó és a zsibongás közé mennyi minden bekéretőzne, sorolom magamban: zománc (szép, örök anyag vagy technika), Zombor (ezt a címszót meg a Tolnai világlexikonában találom meg, és hiányként élem, hogy például ezt, a Zombor címszót nem írta meg nekünk Tolnai - Ottó - az ő lexikona szerint). És kívánkozna a zöld béka, az időjós, és kínálkozna a zöldike. (Ide nagymamám kívánkozna, itt az ő hiánya sajog.) Vele szerettem sétálni a kertben, mert ő minden madarat röptéről-hangjáról ismert, másnak minden csak veréb, veréb. Fülemben cseng kiigazító, halk szava: zöldike.
    És lehetne a zsákutca is, a szótár úgy írja: zsákucca. Zsákuccában nőttem fel. Mert utcánk a Tiszára futott, a Tisza gátjára. A Tisza zárta le a végét, ettől zsákutca. Élem a Tiszát is hiányként, milyen jó volna naponta kifutni gátjáig.
    Érdekes, hogy a zsákucca mellett laktam még különös utcában másikban is: Kétágú utcában. (Erről meg Temesi Feri tudna színesen írni, ha ez a Kétágú utca Szegeden lett volna, s Feri tudná, hogy a köznyelv csak úgy nevezte: Gatyaszár utca.)
    Nem tudom, miért van ez, hogy városomban, mely olyan, mintha vonalzóval rajzolták volna, oly egyenes, oly szabályos, ott egy utca, tényleg, mint egy nadrágszár, kettéválik. A Kétágú utca nevében túlélt megannyi rendszerváltást, Csemegi Károly és Lenin váltották egymást utcanévként, utcám kétága örök. S hogy nem rúgom benne a rongylabdát, mint egykor, és nem eresztem a papírsárkányt, hogy nem repül ott gyerekkori egemen a sárkány, az már hiány.
    De a zokszó és a zsibongás közötti hiátusban mégis az anyanyelv erdejébe tévedek.
    Mennyi kivágott fa ebben az anyanyelvi erdőben, s mint letarolt hegyoldal a nyelv.
    Ki értené már meg 1792-ben feljegyzett hangutánzó szavunkat, hogy zöcsköl.
    Vagyis ráz. 1802-ben pedig rejtekezik a zecskes. Zecskes, ami rázástól összetörődött.
    Még régebbi, 1621-es feljegyzésű a zökög. Vagyis rázódik, rázkódik. Múlt századi a zököd. Taszigál. Nem tudom, a nyelvi fejlődésben is rokona-e vagy csak hangzásában mindennek mai szavunk, a zötyög. Hisz zötyögünk rajta, ha fut velünk a rossz szekér.
    1850-ben Hunfalvynál találom a zöngét. Zönge. Nem tudom, nyelvérzékünk jól érti-e, amikor jelentését valahol a zeng, zengemény és a maiasabb zsenge között keresi?
    Hunfalvy mindenesetre így ír 1850-ben Plátón munkáiról: "előbb vannak még a zöngék, a még zűrhangú zöngék, és csak utoljára szerkeződik az öszhangzás". Hiányzik nekem ez a 150 évvel ezelőtti mondat.
    Hiányzik Csokonai szava, a zörömböl. Hiányzik 1900-ból a zrí. Nyelvérzékünk még érzi, fülünk még érti, azt jelenti, baj, probléma. Argó szó, a szótár úgy magyarázza: ramazuri.
    És hinnéd, a "Zrínyi utcai rendőrkapitányság" képzete rövidült e szóban, 100 évvel ezelőtt a pesti argóban.
    És hiányzik a zsámoly (amely pedig, versből tudjuk, sohasem térdeletlen). 1395 óta van róla nyelvi emlékünk, samola, sámolyka, sámó, zsámó, így bújdosik nyelvünkben e szó, még megpihen a mai köznyelvi sámli állapotban.
    Vagy a zsarátnok. Ötszáz éves nyelvi társunk. Zsarátnak, zsarádnok, zsarát, parázs. Zsarát: apró, eleven tüzes pernye.
    És tudná-e valamelyikőtök, hogy mi a zsebrák. Mert én bizony nem. Játéknak hinném Karinthyből. Vagy ha már zseb, valami szabóipari szakszónak. Vagy zsebrák, ha kérdezed, azt mondom rá, valami apróság, amelyet zsebünk elnyelt és nem lelünk. Metaforikus, szép megnevezése a piszoknak, hulladéknak, törmeléknek. Dehogy!
    Látom, hogy zsebrák szavunk 1456 óta bujdokol nyelvünkben. Fösvény, zsugori embert jelent! Harácsoló zsoldoskatonát!
    Így bujdostunk kicsit anyanyelvünkben, a "zokszó" és a "zsibongás" közötti nyelvi űrben.
    Nekem az anyanyelv gazdagsága tetszik. Ha szegény, szegénységét élem meg hiányként.
    Abban a hitben, apró, eleven tüzes pernyéjében ott a zsarát. Ott a parázs. Nyelvünk ereje, közösségünk ereje fölparázslik. Láng szunnyad a hamuban.

Pintér Lajos


zsibongás A visszaszámlálás már megkezdődött, ~ hallatszik, valami lehalkított zsivaj - a dáridó? - hangfoszlányai érnek el bennünket. Lehet, hogy az arab most foglalja el a halott pilóta helyét a repülőn, lehet, hogy a gyanútlan diplomata most ül be kocsijába s fordítja el gondtalanul a slusszkulcsot. Lehet, hogy a környék egy templomában éneklik a hálaadó zsoltárt hősünk ősei, lehet, hogy a történettel együtt süllyedünk a Duna fenekére, fölöttünk ezentúl már a Duna morajlik, ez a népeket és kultúrákat összekötő és elválasztó anyafolyó. Aztán minden elhomályosul, és a tükörben megjelenik a rejtélyes
    X,
    ez a különös kelet-európai bohóc pukedlizik, vigyorog, magasba hajítja az álarcát, alatta újabb maszk, álarc álarcot takar, lehet, hogy nincsen is arca? Megütődni sincsen időnk, mert a porondra lép társa,
    Y,
    a másik bohóc. Vörös orra murokra emlékeztet. (Nektek sárgarépa)... De mi ez, könyörgünk?! Bohócaink sírnak? Könnycseppeket könnycsepp követ, ni, hát ezek olvadnak!... Hát hogyne olvadnának, ha egyszer hóból vannak, hóemberek, hóember-bohócok. Hóbohócok, s itt meleg van. Hamarosan két tócsa árválkodik a porondon, zavartan nézhetünk szembe bennük önmagukkal s töprenghetünk tovább azon, jó dolgunkban (mert mi is lehetnénk hóbohócok, és a sors baljós összejátszása folytán indulhatnánk épp olvadásnak is), hogy végeredményben mi is hiányzik nekünk?... A válasz velünk süllyed a Duna fenekére...

Bogdán László