A hetvenöt esztendős Sütő András köszöntése

 

Író, az Idő markában

Sütő András hetvenötödik születésnapjára

 

    Az Idő markában vagyunk mindnyájan, örömteljes percek és életveszélyes pillanatok közepette. Olykor talán szeretnénk mint Faust megállítani az időt, máskor meg szívesen siettetnénk a ránk nehezedő időszakokat. Sütő András, Erdélyben, Marosvásárhelyen élő író ezernyi veszélyben élt az elmúlt évtizedekben: a Hatalom üldözöttje, kiszolgáltatottja volt. Sőt a marosvásárhelyi véres pogromnak 1990. március 19-én rettenetes bántalmazottja, aki súlyosan megsérülve került klinikákra. Sütő András érezve a szülőföld parancsát: hazatért, írt és ír Marosvásárhelyen, mert „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”
    Marosvásárhely és Kecskemét nincsenek messze egymástól. Nemcsak szellemi szálak kötik össze a két várost, hanem „hivatalosan” is testvérvárosok. Évek óta küldöttségek keresik fel egymást, baráti társaság alakult, irodalmi, művészeti kapcsolatok épültek ki. Most csak néhány emléket, találkozást idézzünk fel a hetvenöt éves Sütő Andrást köszöntve. 1971. május 29-én Sütő András a Kecskemét melletti Lakitelken lépett fel irodalmi estjén – nem sokkal az Anyám könnyű álmot ígér című regénye, naplójegyzetei megjelenése után. A Kriterionnál megjelent kötet fedőlapján az előtérben a fiatal író alakja látszik, háta mögött pedig a mezőségi, a pusztakamarási táj. Én is ott voltam a lakitelki esten, majd másnap Kecskeméten újra találkoztunk, ekkor a Rigó és apostol című esszékötetét dedikálta nekem. Sohasem felejtem el az Anyám könnyű álmot ígér című vallomáskötetének azt a fejezetét, melyben „az anyanyelv diribdarabjai” közé született kisgyerek – a későbbi író – Arany János Toldiját felidézi, hiszen benne „nyelvünk erdőzúgását” hallotta. Szülőfalujában, Pusztakamaráson, a kicsiny magyar közösségben – a román többségben –: sorsdöntő volt a Toldi olvasása, melyben a magyar nyelv szépségét és erejét vette észre. „A kihalást elkerültük”, – írta. Szavai birtokában úgy érezte magát, „mint az álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is…” Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel később nagyszerű esszéregényt írt az anyanyelvről, a magyar nyelvről László unokájának, akire Szavaink Nagyfejedelemsége vár, ahol Arany János feltámasztotta a „szó-pogromok vérmezőin” a halott igéket. És ahol Petőfi és József Attila „vérfoltos madárserege csiripol e kis kalitkában.”
    Sütő András hamar kapcsolatba került a kecskeméti Forrás folyóirattal. 1970 júniusában a zsögödi Nagy Imre erdélyi festőművészről írt. 1972-ben a júliusi-augusztusi számban olvashatjuk a Kemény János ravatalánál elmondott beszédét, melyben búcsúzott az „erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénásától”. Kemény János hozta létre az Erdélyi Helikon írói közösségét, a Múzsák ligetét, mesehősként Boldogságországról beszélve, küzdve a kor Heródeseivel. Önéletrajzi regényciklusát befejezetlenül hagyva – mindig csak az erdélyi magyarságban, művészetben, irodalomban, Helikonban gondolkodott. Sütő András nagyon nagy szeretettel idézi a marosvásárhelyi Új Élet szerkesztőségében dolgozó barátot, munkatársat, a hajdani fejedelmek leszármazottját. (Egy kedves pillanatot, mi, kecskemétiek is megfigyelhettünk 1970. augusztus 22-én a szerkesztőségben.) A Kemény János ravatalánál elmondott Sütő András-beszéd később Az Idő markában című kötet „kopjafái”, búcsúzó írásai között olvasható. A következő Sütő András-írás, amely a Forrásban megjelent: többszörösen is érdekes, figyelemre méltó. Ha jól emlékszem, az akkori eléggé lezárt földrajzi és szellemi határokon valahogy átjutott egy kis füzetben napvilágot látott emlékbeszéd, mely aztán a Forrás 1973. januári-februári számában jelent meg. Az elmondás időpontját a Sütő András-írás után olvashatjuk: „Nagyenyed, 1972. október 15.” A másik jelentős irodalmi szempont: a két „nagyenyedi” írás esetleges összevetése, a korábbi emlékbeszédé és a későbbi „Nagyenyedi fügevirág” címmel – a Bethlen-kollégium kapujában – megjelent, az egész életmű egyik kiemelkedő esszéje.
    (Kötetcím is: Nagyenyedi fügevirág, esszék, tűnődések, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) A Forrásban lévő nagyenyedi emlékbeszéd egyértelműen jobban kötődik a valóságos helyzethez, az élőszóban megfogalmazottakhoz: „Kedves barátaim, kedves ifjúság, hadd tegyem hozzá, igen tisztelt Bethlen Gábor Fejedelem Uram! – (taps, miközben:) – Onnan néz ránk szemből, hadd köszöntsük őt…” Ezzel ellentétben a Nagyenyedi fügevirág – a Bethlen-kollégium kapujában – általánosabb résszel kezdődik, az élőbeszédtől elfordulva, a leírt szöveg követelményeit megtartva, és sajátos személyességgel, vallomásossággal folytatva. („Az ember hasznos élete, akár a gabonamagvaké, azzal a törvényszerű – rendszerint mégis váratlan s némelykor a boldogsághoz hasonlatos fordulattal indul, hogy a mindenkori szolgálatos kezek begyűjtik. Behordják valahová az eszmék szérüre…” – „Lószekérrel indultam, könnycsordulásig szorongással telve, és – báróként persze. Szegényparaszti sarjadék állapotomban el se indulhattam volna.”) Visszatérve a Forrásban megjelent nagyenyedi beszédre, ott egyértelműen megfigyelhetjük a pillanat időszerű szavait („mai nap”, „volt kisdiák”, felkérés a „szónoklatra”, „örömmel és meghatottan igyekszem eleget tenni ennek a kérésnek”), az általánosabb mondanivalót Bethlen Gáborról, a legnagyobb erdélyi fejedelemről. („Bethlen Gábor Európa egyik legnagyobb gondolkodója, hadvezére és politikusa, akivel minden korabeli európai nagyhatalom számot vetett…”) Majd a szónok Sütő András a kollégium szelleméről, az itt nevelt-tanított ifjúságról, gyerekekről, „tűzfelelősökről” és a fügevirág példájáról beszélt. A Nagyenyedi fügevirágban pedig az író az esszéstílus szeszélyes váltásaival él: személyes emléket idézve („A vánszorgó szekéren, fülemben a Őszáguldás’ légsurrogásával, más, idegen világok felé távolodtam.”), Bethlen Gábor szobra felé fordulva megszólítja a hajdani Fejedelmet („Azt kérdi Nagyságod, mi szél merészelt engem Kegyelmed magas színe elé hozni…”), időszerű mondanivalót rejtve a Bethlenhez szóló részben („Mit mondjak, Uram! Ájtatosan meghirdetett jogaink egyebeken is mint akasztott emberek lógnak szederjes orcával az útmenti fákon”) stb.
    A Forrás 1977. májusi-júniusi számában különösen fontos Sütő András-anyag olvasható. A borító második oldalán az író kézírása látható: „Tartós, szép emlékem a kecskeméti látogatás, a Forrásnak – egész munkaközösségének – irántam tanúsított – baráti figyelme, valamint a lakitelki találkozó, mikoris újra kiderült: a közös gond – az irodalomnak is arany-abroncsa. Szívből üdvözlöm ezúttal is Marosvásárhelyről a Forrás szerkesztőit. MV. 1977. III. 15. Sütő András.” A 3. oldalon Sütő András arcképe látható, és az Ablonczy Lászlóval 1977. március 15-én Marosvásárhelyen készített interjú: Az írás megbékítő hatalma címmel (Sütő Andrással tűnődve az idő felett). Többek közt így vall az író: „Írói tapasztalataim is gyarapodtak persze. Egyiknek tekinthető, hogy a gondolat és a cselekvés egységének megteremtése milyen rettentő nehéz a színpadon. Hogy a gondolat elragadhat a prózában, elragadhat a regényben, de nagyon veszélyes a színpadon, ha felbillen a gondolat és a cselekvés egyensúlya.” Az interjú után két oldalon nyolc kép, fotó látható Sütő András családjáról, az Anyám könnyű álmot ígér című önéletrajzi regényének alakjairól, esküvői csoportkép és részletek kinagyítása.
    Az író Sütő András „jelen” volt a kecskeméti Katona József Színházban is. A Káin és Ábel című drámáját 1978-ban mutatták be, a műsorfüzetben Sütő András szavait idézve: „Minden egyes megalázott ember magának az emberiségnek a megcsúfolása. Az önmagát megalázó pedig ennél is fájdalmasabb visszaesés az Eszmélet szintjéről. S ez Ábelben megtalálható. Az isten félelme és a félelem istene benne. Talán elegendő ok Káin kövének fölragadásához.” Pálfy G. István a Forrás 1979. márciusi számában elemzi és dicséri a kecskeméti előadás rendezőjét, Beke Sándort, a főszereplőket: Blaskó Pétert, Kézdy Györgyöt, Reviczky Gábort. Pálfy a „hitvigyázó” drámaíró műveit, gondolatait, színpadi előadásait elemzi. A Forrásban számos kritika, tanulmány jelent meg Sütő Andrásról: Rácz-Székely Győző, Ablonczy László, Olasz Sándor, Pomogáts Béla, Vasy Géza tollából. Czine Mihály 1992 februárjában Sütő András Omló egek alatt című kötetéről írt olvasónaplót a „Nagy Romlás érzetében, az emberi lét lavinaveszedelmeiről” szólva. Gyászőrségben is, minden halál ellenében is a megmaradás, a gyarapodás, az együvétartozás reményét sugallva. És Sütő Andrásnak ajánlott versek is megjelentek a Forrásban: így Csiki László Hótükör és Horváth Sándor Aprócska üzenet Sütő Andrásnak. („Gyerekkoromban a hidegben / a te szavadhoz lopóztam melegedni.”)
    Sütő András könyveit, a Forrásban megjelent írásait, fotóit, leveleit olvasgatva („Tiszta csoda! Évtizedek után újból találkozunk, bár a tetemes idő elmúltának nem a közöny volt oka, hanem: a kényszerűség…” 1999. II. 2.) nagyon nagy szeretettel kívánunk, kívánok Sütő Andrásnak, Andrásnak, Erdélybe, Marosvásárhelyre sok boldog, új alkotásokban gazdag születésnapot, a kecskemétiek nevében, baráti öleléssel:

Kecskemét, 2002. május

Szekér Endre