Iványosi-Szabó Tibor

Keserű sors

Katona József: Versek, tanulmányok, egyéb írások

 

   Szinte megszokottá vált, hogy Orosz Lászlót „tudós tanárként" emlegetik és mutatják be. Ez a valóban nagy elismerést sugalló jelző azonban távolról sem fedi le munkásságának sokoldalúságát és elmélyültségét. Ez a meghatározás valójában az elmúlt másfél évszázadban a főként vidéki városokban szorgoskodó azon tanárokra illik, akik kiemelkedő szakmai-pedagógiai tevékenységük mellett nemcsak településük szellemi arculatának alakításából vették ki részüket, hanem munkásságuk során néhány tudományos szempontból is igényes tanulmánnyal, feldolgozással járultak ahhoz, hogy településük irodalmi, művészeti vagy történelmi értékeit a nagyobb közönség számára is hozzáférhetővé tegyék. Aki valamelyest is ismeri az ő munkásságát és eredményeit, annak számára kétségtelen, hogy ő már régen felülemelkedett ezen az egyébként minden tiszteletet és elismerést megérdemlő szinten. Tehát ő nem egy a magyar kulturális élet legbiztosabb alapját képező sok-sok tudós tanár közül, hanem a magyar irodalomtörténet sokoldalú és országos hírű képviselője, aki a méltánytalanul rossz körülmények és feltételek mellett is nemcsak minőségben, hanem mennyiségben is kiemelkedőt tudott nyújtani.
   Orosz Lászlóról és publikált munkáiról a Forrás lapjain érthetően és szerencsénkre már többször olvashattunk. Az író-társadalom és az irodalomtörténet jeles képviselői mondták el, tették közzé munkásságáról szóló nagyrabecsülésüket és szakmai elemzésüket. Ezúttal egy kívülálló tesz eleget a folyóirat felkérésének, és ad rövid ismertetőt a közelmúltban megjelent újabb kiadványáról.
   Klasszikusaink munkáinak kritikai kiadása nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem az igényes szakmai munka elengedhetetlen feltétele is. Katona József munkáinak ilyen jellegű közreadása is feltétlenül indokolt. Jól tudjuk, hogy több tekintetben tragikus sorsú alkotó volt. Egyrészt rendkívül fiatalon halt meg, és rövid élete során arra kényszerült, hogy egy olyan társadalmi közegben, ahol a művészeteknek még csekély volt a becsülete, nagyobbrészt rutinszerű, sokszor lélekölő hivatali munkát kelljen végeznie. Másrészt legkiválóbb alkotása csak halála után tette országosan ismertté nevét, és később pedig ez hosszú időre elterelte a figyelmet minden más alkotásáról. Igazán átfogó képet róla csak munkáinak kritikai kiadása révén kaphatunk, amelynek gyakorlatilag negyedik kötetét vehettük kezünkbe. Végzete bizonyos értelemben itt is kísért: e téren is méltánytalanul járnak el vele szemben. A nehezen megkezdett munkát újabb és újabb akadályok hátráltatják.
   A filológia a tudományos tevékenységek között régtől fogva különleges területnek számít. Távolról sem elegendő hozzá a rendkívüli felkészültség és a gyakorlat. Aligha akad a humán tudományokon belül még egy olyan terület, amelyhez ilyen fokú szakmai tudásra és tájékozottságra lenne szükség, mint ehhez. Ráadásul eredményes műveléséhez mindez nem elegendő. A legkiválóbb szerzetesek alázata és önátadó munkája nélkül legfeljebb csak torzók készülnek el. Ezek az erények ma már ritkán találkoznak egy emberben. Ennél ritkábban talán csak a szükséges anyagi feltételeket lehet előteremteni. Katona József munkáinak kritikai feldolgozása során a közreműködők sokszorosan megtapasztalhatták ezt. Éppen ezért a jelen kötet elkészítése és megjelentetése kétszeres fontosságú, melyben Orosz Lászlónak meghatározó érdemei vannak.
   Kétségtelen, hogy ennek a kötetnek a megjelentetése több szempontból is rendkívül hasznos. Nemcsak a magyar irodalomtörténettel foglalkozók számára nyújt minden tekintetben megbízható és eddig nehezen hozzáférhető alapot, nemcsak a magyar irodalom egyik legrejtélyesebb személyiségéről, motivációiról, sokszor bénító élményeiről tudhatunk meg a korábbiaknál sokkal többet, hanem Kecskemét és e térség gazdasági és társadalmi állapotának, viszonyainak megismeréséhez is fontos dokumentumokat tesz közzé.
   Orosz László már többször bizonyította, hogy nemcsak kiváló irodalomtörténész, hanem éppoly felkészült filológus is. A kiválasztott forrásanyag feltárásban és a lelkiismeretes közreadásban ezúttal is ugyanaz az alaposság érezhető, mint az elmélyült szövegkritikában és a szövegelemzésben. Itt a tényleges érdeklődési körétől nagyobbrészt távolabb álló, egy erősen vegyes anyaggal kellett szembenéznie. Aligha cáfolná meg maga is ha azt állítanám, hogy ezen a vegyes anyagon belül hozzá legközelebb Katona versei állnak. A tőle megszokott szakmai hitelesség és elmélyültség mellett elsődlegesen itt jelentek meg azok a formai sajátosságokat elemző részek, azok a megközelítések, amelyek rá igazán jellemzőek. Mivel kiváló és rendkívül érzékeny esztéta, nem kívánta érdemükön felül dicsérni Katona ezen alkotásait.
   Nem tartozik szorosan az itt méltatott filológiai munkához, de talán nem felesleges egy utalást tenni arra, hogy a költészet, a versek iránti érdeklődés még ebben a mezővárosban is szerény volt. Az is kétségtelen, hogy a két felekezeti középiskolában régtől fogva folyt erre kiterjedő oktatás is. De éppen Orosz László kutatásai alapján ismerjük, hogy rövid ideje a városban tanított Kalmár György, itt kezdte munkásságát Simai Kristóf, itt tanított a magyar irodalom olyan kiválósága mint Horányi Elek és Révai Miklós, és a húszas években itt telepedett le a kor egyik legnépszerűbb költője, Mátyási József. Talán nem felesleges megemlíteni, hogy mindez az iskolázottabb civilek körében már érzékelhető érdeklődést eredményezett. Ezt igazolja, hogy Ladányi Gergelynek, a fiatal hivatalnoknak a Balogon lévő egyik Koháry kastélyban nemcsak egy impozáns barokk festmény tűnt fel, hanem megragadta figyelmét a hajdani országbíró és költő-főúr néhány ismeretlen strófája is, melyeket a kor szokásának megfelelően a festményhez illesztettek. Szükségesnek látta, hogy ezeket az addig valószínűleg itt nem olvasott sorokat a kecskemétiek számára gondosan lejegyezze, és itthon körültekintően át is másolja. Minden bizonnyal szűkebb baráti körében többen is elolvasták. Az sem lehet véletlen, hogy a fiatalok köréből több verselőt is említhet a filológus. És ki tudja, hány költői alkotást is tartalmazó kötet gyűlt össze a reformkor elejére a vigasztalóan szaporodó házi „könyvtárakban".
   Az „Alkalmi és személyes jellegű írások", valamint az „Ügyészi iratok" címszó alatt közreadott fejezetek írásainak szinte mindegyikét valamilyen formában már publikálták, de a filológiai munka révén nemcsak megbízhatóbb az itteni közlés, hanem a sok-sok hozzájuk fűzött információ révén érthetőbbek is az iratok. Ezek a város történetének a feldolgozásánál is fontos források lehetnek. Mégha számottevő kitérőt jelent is, a recensens feltétlenül kötelességének érzi, hogy felhívja a figyelmet arra, a filológiai munkát ezúttal milyen komolyan hátráltatta az a tény, hogy Kecskemét múltjának feltárása érdekében évtizedeken át igen keveset tett. Ebből adódóan kínosan hézagosak az érintett korszakra vonatkozó ismereteink. A társadalmi és a gazdasági héttér feltárásának hiánya igen komoly gondot jelenthet annak, aki az ekkor élő személyiségekről és az ekkor keletkezett irodalmi alkotásokról kénytelen nyilatkozni. Érthetően, egy irodalomtörténész, illetve egy filológus nem vállalkozhat arra, hogy néhány lábjegyzetben pótolja azt a sokirányú munkát, amely az erre specializálódott szakembereknek is több évtizedes erőfeszítést jelentene. Ezek ismeretének hiányában itt csupán néhány utalással lehet érzékeltetni, milyen rendkívüli ellentétek feszültek az ország harmadik legnépesebb településének és kétségtelenül a legnagyobb mezővárosának társadalmán belül. A város lakosságának alig néhány százalékát kitevő, nagyobbrészt röviddel korábban betelepülő nemes famíliák kezébe került az önkormányzat irányítása. Anyagi előnyeik minden áron történő érvényesítése, kihívóan önző eljárásuk annyira irritáló lett, hogy már 1786-ban az uralkodóhoz küldtek velük szemben a város polgári lakosai instantiát. Mivel ez érdemi eredménnyel nem járt, 1822-ben újabb kísérletre szánták magukat. Bár a panaszt tevők éppen a feljelentés jellegéből adódóan csak óvatosan általánosíthattak, valójában az egész magyar társadalmat érintő követeléseket írtak le. Tehát joggal állíthatjuk, hogy a reformkor első szakaszának legfontosabb társadalmi és politikai igényei itt már csaknem egy évtizeddel korábban megfogalmazódtak: a közös terhek arányos elosztása és viselése, a közvagyon megőrzése, az ezzel kapcsolatos visszaélések meggátlása és megtorlása, a bíróságon az egyenlő elbánás érvényesítése, a közigazgatáson belül az önkényeskedés visszaszorítása, a szakszerűbb bíráskodás, a különféle előjogok felszámolása mind a gazdasági életben mind a közhivatalok megszerzése terén, a szakszerű polgári közigazgatás megteremtésének követelése stb.
   Az ennek nyomán végrehajtott megyei vizsgálódás idején Katona József már a város alkalmazottja volt, és biztosan felidézte emlékezetében azokat a felháborító eseteket, amelyek a szegény takács apjának műhelyében megfordulók szájából évtizedeken át újból és újból elhangoztak, és azok a híresztelések, azok a visszaélések, amelyek szülővárosába történő visszatérésekor az ittenieket leginkább foglalkoztatták. Ő, aki a város történelme iránt régtől fogva érdeklődött, biztosan nemcsak elolvasta, hanem újból végig is gondolta a panaszosok egyik végkövetkeztetését: „…kevesebbet ártott a városnak a régibb időkben több ízben lett kiraboltatása, mert ezt a költsönös bizodalmon épült egyet értés és az egymáson segíteni iparkodó kész lélek helyre hozta…", ezzel szemben a „…mostani előljáróságnak kormánya alá bízott népen gyakorlott határtalan birodalma a város javainak kéméletlen pazarlása, az özvegyeknek és árváknak le nyomattatása, a szegény adózó népnek nyomorgattatása és hallatlan vissza élései…" nehezebbé tették a lakosság életét mint az idegen hadak pusztításai.
   Tekintettel arra, hogy a nemesi vármegyétől kiküldött személyek az esetek többségében a helyi nemesek közé tartozó vádlottakkal szemben nem kívántak a panaszt tevő jobbágyoknak igazat adni, ezért a legkirívóbb esetekben is csak kisebb büntetéseket szabtak ki, és valójában minden változatlan maradt. Nem lehet tehát meglepő, hogy a gondosan elsimított hamu alatt a parázs tovább izzott. Egyetlen levél részlete is, amely 1828-ban kelt, képes valamelyest érzékeltetni a kisebb gazdák és a pásztorok között felhalmozódott indulatokat: „Ezen levél Nektek szol vérszopó kutyáknak, az ijeneknek mint ti vagytok első föl fuvalkodot, el bízot [főbíró] Boldog Antal ur, második utánna Hobortos Kováts Gergő, az harmadik pedig té ösződött Bentsik István, utánna a többi huzavonyok közönségessen, tik már aszt akarjátok, hogy már a szegény juhászok vékképen ne élhessenek, hogy már bürgét ne tarthassunk, nem elég, hogy rajtunk a sok lopás, erőszaktétel, még az életünktül is jószágotok mellett megfosztyák a szegén juhászokat. A bürge szedéssel ugyan fel hagyatok, mert ha fel nem hattok vele, majd meg lássátok mire üt ki. Elsőbb is mihent szénáitok rakásba rakjátok, tüzet Fogunk neki vetni, utánna pedig mikor gabonáitok össze Lészen rakva, azokat is szin azon képen Fel fogjuk Pörkölni, ha pedig hogy még a kevés, utánna várostokat le Fogjuk égetni Földnek poráig…" Valószínűtlen, hogy a város főügyésze nem kapott értesítést a hasonló fenyegetésekről és a reménytelen helyzetbe került pásztorok, zsellérek és kertészek elkeseredett terveiről, tetteiről.
   A megváltakozás érdekében ismételten megemelt helyi adók miatt a továbbélő feszültségek évről évre újabb konfliktusokat eredményeztek. Ez odáig fajult, hogy 1835-ben szabályszerű szervezkedés indult meg a tanáccsal szemben az elégedetlenkedők körében. A szántóföldhöz és szőlőtermesztéshez szükséges telekhez nem jutó tömegek, a terményüket értékesíteni nem tudó kistermelők és a helyi hatalom gyakorlásától távoltartott jobb módú gazdák jelentős része egyaránt helyeselt a legvakmerőbb hangadóknak, akik immár a tettlegességtől sem riadtak vissza. A szervezkedésben részt vállalók a helyi hatalom által elrendelt kihallgatás során sem szeppentek meg, és ismételten megfogalmazták céljaikat: „…Megmondják a tanácsbelieknek, hogy minekutána a resolutiot megkerülték, minekutána továbbá a nép szabadságát elnyomják, mennyenek el város házátul. Aki pedig magátul el nem megyen, gallérjánál fogva kihánnyák…"
   Nem felesleges utalni arra, hogy Katona József egykori munkatársa, Simonyi János tanácsnok, aki hozzá hasonlóan ugyancsak szegény iparos családból származott, éveken át küzdött azért, hogy közpénzen megvásárolt, alig néhány tucat nemes érdekében fenntartott hatalmas legelőket felparcellázzák a több ezer szegény paraszt, zsellér és kertész között, „…mert az osztó igazság (iustia distributiva) szorosan megkívánja, hogy ami édes mindnyájunké, azt ne ötven, hatvan vagy száz ember, s még ezek is igen aránytalanul, hanem mindnyájan használjuk. Megkívánja az osztó igazság, hogy ki mily mértékben viseli valamely közösség terheit, oly mértékbe vegye annak hasznát is…"
   Ez a kitérő remélhetőleg érzékelteti, milyen disszonáns helyzetbe kerülhetett Katona, a fiatal ügyész, aki nemcsak szoros kapcsolatban maradt a szegény iparosokkal és parasztokkal, hanem gyakorta érezhette a helyi nemesek gőgjét is, mégis újból és újból végig kellett hallgatnia azoknak a „nemtelenekkel" szenbeni indokolatlan méltatlankodását, sőt részt kellett vállalnia azok mulatságaiból is.
   Az előbbi megjegyzések bizonyos értelemben egyféle háttérrajzul szolgálhatnak az utolsó fejezetben közreadott, Katonának tulajdonított költeményhez is. Bárki írta ezt a leánycsúfolót, a városban lévő korabeli hangulatról, állapotokról egyfajta metszetet adott. A hosszú évtizedekre, sőt évszázadokra visszanyúló korabeli szokások természetesen hatottak Katonára is, életének és munkáinak jobb megértését feltétlenül szolgálhatná az, ha a történeti néprajz a rendelkezésre álló igen jelentős forrásanyagot végre feldolgozná. Itt, érthetően, csupán egy-két utalást lehet tenni arra, hogy ma már teljesen szokatlanul szilaj, olykor szertelenül nyers szokások formálták, színezték a korabeliek érzelmeit és hétköznapjait. Ezek leginkább a halotti torok, a gyakori disznó- és lúdtorok, keresztelők és a több tekintetben is szertelen leánykérők, menyasszony-költöztetők, lakodalmi szokások (rendelet tiltotta, hogy három napnál tovább tartson egy lakodalom, amelynek persze alig volt foganatja), a húsvét és pünkösd körüli népünnepélyek, valamint a duhaj majálisok formájában testesültek meg. A kimondottan ősi, paraszti szokásokra épülő hagyományok mellett a városias életmódnak megfelelően újabb, de talán semmivel sem szelídebb módik terjedtek a paraszt-polgárok, hivatalnokok és értelmiségiek között is. Ilyenek voltak pl. a Kanalas társaság összejövetelei, melyekkel szemben a református egyház kezdeményezésére drasztikusan léptek fel, továbbá az újabban népszerűvé vált farsangi bálok, kávéházi szórakozások stb. Valószínűleg ennek a háttérnek az alaposabb ismerete sem tenné ugyan egyértelműbbé az itt közölt vers szerzőjének kilétét, de mindenképpen érthetőbbé válna annak több utalása, és talán érthetőbb lenne Katona és a kortárs fiatalok némely, olykor önpusztító szokása is.
   Remélhetőleg ezen néhány epizód felvillantása után még kevésbé érződik elhamarkodott megállapításnak, hogy rendkívül ellentmondásos társadalmi és kulturális körülmények között élt és végezte hivatali munkáját Katona. A biztos egzisztencia hiánya, a megfelelő szellemi és kulturális közeg kialakulatlansága a költő életét nemcsak megkeserítette, hanem meg is rövidítette, alkotó munkáját pedig jórészt ellehetetlenítette. Csak a korabeli állapotok alaposabb ismeretében válhat nyilvánvalóbbá, hogy a város akkori irányítóit képező parasztnábobok és armális nemesek között milyen különös, milyen fura sors jutott nemzeti drámánk megteremtőjének, a szegény takács fiának. A város magisztrátusa az alügyész majd főügyész munkáját jól megfizette, a valószínűleg el sem olvasott drámájáért figyelemre méltó jutalomban is részesítette. Sokszor átélhette, hogy befogadták, és többen barátjuknak is tartották, sőt nagyra becsülték lelkiismeretes szakmai munkája és a talán csak sejtett rendkívüli adottságai miatt. Többször kellett viszont azt is tapasztalnia, hogy közte és köztük egy nagyon is valóságos fal húzódik, amit a vagyoni különbség és részben a rendi jogok alkottak. Ki tudja, hogy ez a disszonáns állapot mennyiben járult ahhoz, hogy ez az érzelmeit jól rejtő, de képességeivel tisztában lévő, érzékeny és munkájára joggal büszke poéta végül csaknem különc lett, és mennyiben siettette felemás helyzete korai halálát.
   Orosz László újabb munkájának a közelmúltban történt megjelentetése azért is mindenképpen örvendetes, mivel ő talán rá tudja döbbenteni a város vezetőit, hogy az eddigieknél nagyobb, átgondoltabb és hatékonyabb támogatásra szorulnának a humán tudományok is ahhoz, hogy a város az eddig ismertnél és véltnél lényegesen színesebb, kisugárzóbb és gazdagabb múltját saját lakosai és az iránta érdeklődők meg tudják ismerni. (Balassi Kiadó, 2002. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Orosz László)