Lengyel András

József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

„Jégből tűz-sarjú nem fakad"
(József Attila: Vigasz)

1

   Az utóbbi években vált ismertté József Attila A nemzeti szocializmus című és kezdetű, másfél oldal terjedelmű kézirata. (Szövegét ld. Szántó 1997. 190-191.) Megszületése körülményeiről, hátteréről annyi tudható, amennyit Szántó Judit elárul róla. „Amikor minden talaj kifutott alóla [ti. József Attila alól], tele egyéni sérelmekkel, nyílt bizalommal hallgatta Rácz Kálmán társadalmat alakító új felfedezéseit. Hogy a nemzeti kommunizmus tudja megmenteni a bukástól az országot. Mert előbb a nemzetek összefogása kell, hogy erőt gyűjtsön és csak azután gondolhatunk nemzetköziségre. […] Beleesett valamibe, amit, ha valaki értően meg tudott volna világítani előtte, amit ma már mi látunk, […] választ adott volna Attilának. Nem külön nemzeti kommunizmussal, ahogy Rácz felvetette, állást, hivatalt ígérve annak a József Attilának, akinek ebben az időben alig volt értő barátja." Majd: „Így született meg az az írás, amiért hat hétig nem beszéltem Attilával […]. Amikor ezt megírta és reggel felé megmutatta nekem az írást, elolvastam és kijelentettem: ezt pedig nem kapja vissza. Nemzeti kommunizmus: fából vaskarika. »Amíg itt vagy, ez az írás meg nem jelenhet. Éppen elegen vannak, akik félrevezetik a munkásokat, te nem állhatsz közéjük. Személyi bosszú nem indok arra, hogy azokat áruld el, akik közé tartozol.«" (Szántó 1986. 110) Hogy mikor történt mindez, Szántó Judit nem mondja meg, emlékezése egy másik – korábbi fogalmazású – helyén azonban, egy 1935-ös kávéházi sztorit elmesélve, szintén szól Rácz Kálmánról, aki szerinte „nagytudású ember volt, szerette Attila verseit és látta Attila elesettségét, a baloldal sem törődött vele eléggé. Kezdett Attilának beszélni társadalmi átalakulásról. Az ország veszendőben, háború előtt állunk, kellene valamit csinálni Magyarországon. Meg kellene teremteni Magyarországon a Nemzeti Kommunista Pártot. Nemzeti öntudatot kell a népekben felébreszteni. Azt akarta, hogy egy ilyen megalakítandó pártnak majd Attila legyen a titkára" (Szántó 1986. 89.). Hogy a két, Rácz Kálmán személye által egybekapcsolódó szöveghely ugyanarról a történetről szól-e, nem lehet pontosan eldönteni. Ha igen, s nem Rácz két különböző időpontú, hasonló jellegű akciójáról van szó, Szántó Judit időpontmeghatározása bizonyosan téves; A nemzeti szocializmus semmiképpen nem születhetett 1935-ben. S Szántó Judit fogalomhasználata – „nemzeti kommunizmus" – sem föltétlenül autentikus; fölkészültsége, intellektuális képességei gyöngébbek voltak annál, hogy egy ilyen – meglehetősen bonyolult – jelenségkört tárgyszerű pontossággal értelmezhessen. Az emlékfoszlányok lényege s Rácz Kálmán „inspiratív" szerepe azonban minden bizonnyal hiteles; összhangban van A nemzeti szocializmus szövegével.
   A kéziratról – még megjelenése előtt, s így megkötött kézzel – közöltem egy cikket (Lengyel 1996, vö. még: Lengyel 1998), amelyben – a szöveg elsődleges értelmezésén túl – megkíséreltem a datálást. A költő életútjának alakulását, valamint a szöveg sajátosságait egymásra vetítve, összevetve úgy véltem, A nemzeti szocializmus 1933 nyarán vagy őszén született. Ennek a datálásnak a lényegét – szemben az esetleges 1935-ös szereztetéssel – a szakma elfogadta; a cikket Szabolcsi Miklós 1933 őszére (Szabolcsi 1998. 256), Tverdota György 1933 végére, esetleg 1934 elejére datálta (vö. Tverdota 1996. 172). Igaz, a szöveget József Attila cikkeinek internetes kritikai kiadása – minden indoklás nélkül – az 1930-as írások között szerepelteti, ez azonban komolytalan dolog, hiszen A nemzeti szocializmus már csak grafológiai sajátosságai következtében is mindenképpen 1932 utáni. (A kéziratban olyan kis k betűk szerepelnek, amelyeket József Attila csak 1932-től használt, előtte viszont mindig szignifikánsan más formájú k betűket írt [vö. JATC 1/2: 32-34].) Másutt, velem egyezően, maga Horváth Iván is 1933 nyarát jelölte meg valószínű időpontként (vö. Szántó 1997. 189). E pillanatban tehát kétségtelen, hogy (1) létezik egy olyan József Attila-cikk, amelyik „kilóg" a költőről alkotott hagyományos képből; s nagyon valószínű, hogy (2) a szöveg 1933-ban keletkezett, (3) megszületésében meghatározó szerepe volt a nehezen megítélhető, egyéni képletű Rácz – más írásmód szerint: Rátz – Kálmánnak, (4) a cikkben megfogalmazott álláspontját pedig a költő gyorsan, kb. hat hét alatt revideálta, megtagadta. A szöveg keletkezésének megközelítőleg pontos időpontja, születésének körülményei, történeti kontextusa viszont még nyitott kérdés, s hiányzik a cikk mélyebb gondolkodástörténeti értelmezése is.
   Mindeme problémák tisztázásának útja, sajnos, meglehetősen körülhatárolt. Forrásadottságaink eleve kijelölik a járható, ám meglehetősen keskeny ösvényt. Ami elvégezhető: (1) áttekinthető a költő életrajza 1933 folyamán, mindenekelőtt 1933 nyarán, (2) fölrajzolható Rátz Kálmán pályája, s (3) értelmezhető a szöveg az előbbi adatok kijelölte kontextusban. E három megközelítés együtt, egymásra vonatkoztatva viszonylag biztosan jelöli ki, mi is történhetett valójában.

2

   A vizsgálatot érdemes a „végén" kezdeni.
   A Népszava 1933. október 30-án közölte a Vigaszt. Ez a József Attila-vers (amelynek értelmezésére később még vissza kell térnünk) több szempontból is fontos számunkra. Fontos mindjárt a közlés helye, maga a lap. A Népszava ugyanis, mint köztudott, szociáldemokrata pártlap volt, benne névvel jelzett saját írással sem az illegális kommunista párt kommunistaként számon tartott aktív tagjai, sem jobboldali pártokhoz tartozók nem szerepeltek. Az a tény tehát, hogy József Attila névvel jelzett saját verset közölt a Népszavában, csakis korábbi politikai álláspontjától, politikai „státuszától" való eltávolódásaként, és egyben a szociáldemokrata párthoz való közeledéseként értelmezhető. Sőt, az is kijelenthető, hogy ez a közlés az első manifeszt jele új politikai orientációjának, Mónus Illéshez való közeledésének. Igaz, s erről nem szabad hallgatnunk, ez a közeledés már 1932 végén megkezdődött, s bár akkor még, ahogy a hódmezővásárhelyi szociáldemokrata párttitkár, Erdei István emlékezéséből tudjuk, nem fogadta el Mónus ajánlatát (Bokor 1979. 13-14.), közeledése jeleként versfordításokat adott a Népszavának (vö. JAÖM 4: 228-229.). Nyílt állásfoglalásként, szociáldemokrata opcióként értelmezhető saját verset azonban 1933 októberéig nem ajánlott föl a Népszavának – jóllehet publikációs gondjai voltak. Ha tehát azt föltételezzük, hogy A nemzeti szocializmus 1933 októbere után keletkezett, akkor azt mondjuk, hogy a költő az illegális kommunista párttal való szakítást követően, rövid időn belül kétszer csatlakozott, méghozzá deklaratív módon a szociáldemokratákhoz. Azaz: egy szociáldemokrata – „nemzeti kommunista"/ „nemzeti szocialista" – szociáldemokrata váltássort tételezünk. Ennek azonban semmi jele: 1933 októberétől (legalább) 1934 nyaráig folyamatos a költő szociáldemokratákhoz való tartozása. Ez, másként fogalmazva, azt jelenti, hogy a „nemzeti kommunista"/ „nemzeti szocialista" epizód mindenképpen 1933 októbere előtt történt – azt követően ugyanis egyszerűen nincs „helye" egy ilyen epizódnak az életrajzban. (A Vigasz tartalmi elemzése, mint majd látni fogjuk, maga is ezt erősíti meg; a vers valóságvonatkozásai szempontunkból egyértelműen ilyen – lezáró – szerepre utalnak.)
   Célszerű tehát az 1933. október 30-a (illetve október 17-e, a vers megírásának időpontja) előtti hónapokra összpontosítani.

3

   Az életrajz eddig ismert eseményeit számbavéve abból érdemes kiindulnunk, hogy József Attila 1932 februárjától 1933 tavaszáig a Bartha Miklós Társaságban ügyködött – immár „másodszor" (ahogy Tasi József egyik tanulmányának címe is emlegeti). Ez a második szereplés már nem a „narodnyik" költő szerepvállalása volt; ekkor önmagát kommunistának tudta, szervezetileg is az illegális párt tagja volt. Ekkor mint párttag, társaival együtt a legális fórumként kínálkozó Bartha Miklós Társaság „balravitelében" s radikalizálásában vállalt szerepet. Hogy a második „barthás" periódusban mi minden történt, Tasi József már tisztázta (Tasi 1995); az ő eseménytörténeti rekonstrukcióját kiegészíteni, pláne érdemben fölülmúlni egyelőre aligha lehet. Nem árt azonban némileg elidőzni a „barthás" periódus gondolkodástörténeti szituációjánál. Itt ugyanis nem kevesebbről volt szó, minthogy egy legális politikai szervezet keretei között együtt élt politikai életet a radikális antikapitalizmus két, merőben különböző változata. Az az antikapitalizmus, amelyet – némileg leegyszerűsítve – jobboldaliként lehet azonosítani, és szélső vonulata egészen a provinciális nemzeti szocializmusig elért. S az az antikapitalizmus, amely – az előbbi ellenfeleként s ellentéteként – egy merőben másféle, marxista szocialista célképzet jegyében alakította ki a maga politikai arculatát. E két – ideáltipikusan leegyszerűsített – antikapitalizmusban kétségkívül közös volt az antiliberalizmus és az „új" orientáció keresésének és képviseletének nagyon erős igénye, a kortendenciák érzékelésének bizonyos közössége. A terv azonban, amely ezt a furcsa együttélést a marxista oldal igényei szerint akarta átrendezni, s így az egész társaságot „balra vinni", meglehetősen ellentmondásos és feszültségekkel telített volt. A „baloldalnak" ugyan, mint Tasi József (1995) kutatásaiból kitetszik, 1933 elejére nagy mértékben sikerült beépülnie a társaságba, s egyúttal háttérbe szorítani, sőt már-már kiszorítani az intranzingens jobboldalt, de hogy ez a tagság egészét illetően mennyire mély gondolati átrendeződéssel járt, voltaképpen máig tisztázatlan. Ami bizonyos, az csak annyi: 1932 végén, 1933 elején egy meglehetősen amorf, ellentett tendenciákat egyidejűleg éltető légkör volt a társaságban. S ez, szinte automatikusan, József Attila számára is konfliktusokat eredményezett. A Bartha Miklós Társaság-beli tevékenység egyik, messzemenő következményekkel járó konfliktusát utóbb Lakatos Péter Pál föl is idézte. Emlékezését két különböző, de lényegét tekintve egybehangzó lejegyzésből ismerjük – mindkettő még az ötvenes években íródott le. A költő sógora, Bányai László által, nem túl szakszerűen lejegyzett történet ez:
   „Az illegálisok Madzsar József dr., a Társadalmi Szemle szerkesztőjének a vezetésével 1932-ben az Ostende kávéházban tartották az összejöveteleiket. Itt kerestük fel őt egy alkalommal József Attilával. Határozott kéréssel jöttünk hozzá: pártvonalon tíltsa le a »fekete emberek« beözönlését az egyébként is túlzottan szemmel tartott Bartha Miklós Társaságba, mert ebből így lebukás lesz (ami – nem sokkal később és pontosan emiatt – be is következett. […])
   A »fekete emberek« ugyanis a nyilvántartott kommunisták és a zsidók voltak. Ezek – mint víz a medret – természetszerűleg keresték azt a helyet, ahol »még lehetett valamit csinálni«. De éppen ezzel veszélyeztették – szintén természetszerűleg – ezt a valamit is. A helyzet volt tehát ütköző és tragikus, de semmi esetre sem opportunusok azok, akik – ezt felismerve – árvizet jeleztek.
   Mégis ennek a gyanújába került József Attila is, aki a Madzsarnak tett előterjesztésünket ezzel tette nyomatékossá:
   – A mi hivatásunk az adott viszonyok között elkészíteni a magyar parasztság szociográfiáját, és ennek természetrajzi ismeretében forradalmivá tenni a parasztságot. Erre csak az az értelmiség képes, mely közülük, amely faluról származik, és így eleven származásbeli és élménybeli kapcsolata van a parasztsággal.
   Ez volt az, ami miatt Sándor Pál dr. és a körülötte tömörült ellenséges had ráhúzta József Attilára a vizes lepedőt: antiszemita!" (Valachi [szerk.] 1995. 221-222).
   Lényegében ugyanezt rögzíti jegyzetei között a József Attila-tanulmányához anyagot gyűjtő Révai József is. „Danzinger számára kérdések: / Ki volt az »elszabadult csahos«? Az erdőről szóló versben." Majd így folytatja: „Lakatos szerint Sándor Pál terjesztette J.A.-ról, hogy antiszemita, mert J.A. kijelentette: a B. Miklós Társaság-beli értelmiség dolga parasztszociográfiát csinálni, mert neki van származási és élménykapcsolata a parasztsággal" (Révai 1974. 151-152).
   Az antiszemitizmusnak ez a József Attila ellen fölmerülő vádja, bár fölelevenítője, Lakatos Péter Pál szerint alaptalan volt – meglehetősen súlyos vád. Esetleges igazság-értéke utólag, források híján, nehezen megítélhető, hiszen a lejegyző, Bányai László naiv és – lényeges vonatkozásokban – tudatlan, helyenként kimondottan sután fogalmazó emlékezés-rögzítő. (Pl. a lefeketedés, lefeketedettek mozgalmi zsargonját „fekete emberek"-ké stilizálja át, stb.) Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a/ az antiszemitizmus vádja Sándor Pálékban csakugyan megfogalmazódott (jellemző, hogy egy ilyen igaztalan vád fölmerülésének lehetőségét az okos és nagy tapasztalatú Révai egyáltalán nem érezte képtelenségnek, s nem utalta azt az irrealitások világába), s b/ József Attila megsértett egy erős asszimilációs tabut: hangsúlyozta a zsidók és nem zsidók közötti, egyes, többszörösen diszkriminált zsidó kommunisták által hárított, nemlétezőnek tekintett szociokulturális különbségeket. Ez a védekező-hárító magatartás, tudjuk, az asszimiláns magatartás egyik Achilles-sarka; az asszimilálódás vágya nemlétezőnek nyilvánítja, tagadja azt, amit az asszimilálók gyakran evidenciának tekintenek: asszimiláló és asszimiláns valamilyen mértékű különbségét. (A cionista érvelés viszont éppen ezt a különbséget hangsúlyozza.) Magam úgy vélem, hogy az ilyesféle tabusértés, bár szükségképpen feszültséggel jár s érzékenységet sért, önmagában nem antiszemitizmus. Alapot, de legalábbis ürügyet szolgáltat azonban a sérelemtudat túláltalánosítására, s így a különbségek szembenállássá változtatására. Sándor Pál vádja alighanem e jelenségkörbe tartozik. S József Attila tabusértése így az őt körülvevő légkör megromlásával, személyes stigmatizációjával járt. Hogy ez nem pusztán utólagos okoskodás, közvetve vers is igazolja. A nevezetes Bánat ugyanis, úgy vélem, erre az ügyre, Sándor Pálék magatartására utal, s a költő az ellene megfogalmazódó vádakat nevezi „kimarás"-nak. Ez a vers ugyan Stoll Béla meghatározása szerint 1931 őszi, ám tudjuk, a vers először csak 1932 októberében, a Külvárosi éj kötetben jelent meg. S maga Stoll is elismeri, hogy „az sem lehetetlen, hogy egy későbbi [ti. 1931 ősze utáni] sérelem tükröződik benne" (JAÖV 2:544).
   Az ügy súlya, a konfliktus élessége mindenesetre indokolja a Bánat sérelmet panaszló s elvhűséget deklaráló magatartását. S a vers (JAÖV 2:124) e kettőssége olyan valóságvonatkozás, amely beleillik a Lakatos Péter Pál fölidézte szituációba:

   Csak egy pillanatra martak ki, csak.
   Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
   Egy pillantra se martak ki, csak

   az az elvaduló csahos rám támadt
   s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
   mint néni a gallyat, a bánat.

   Nem kétséges, aki ezt a verset írta, az mélyen megsértett ember, ám álláspontjától ez a sérelem sem téríti el, s változatlanul hitvalló, politikai elveihez és közösségéhez ragaszkodó. S ez a versből kielemezhető beállítódás, úgy vélem, teljességgel áll az 1932 őszi, más forrásokból is ismert József Attilára.
   A költőt körülvevő gyanakváson azonban ez a (polemikus) hitvallás aligha enyhített; Sándor Pál és szűkebb köre személyes ellenszenve erősebb volt. Ez alig leplezetten, kiderül a Sándor Pál (és Madzsar József) szerkesztette Társadalmi Szemle Külvárosi éj kritikájából is. E kritikát ugyan nem maga Sándor Pál írta, hanem a szintén párttag Pákozdy Ferenc, de ma már tudjuk, a kritikus szerkesztői „megrendelésre" dolgozott, s a szerkesztőktől eleve „levágó" kritikára kapott fölkérést. (Az ide vonatkozó irodalmat ld. KJA 1:776-777.) Vita csak arról lehet, ki volt az igazi, a közvetlen „inspiráló": Sándor Pál-e vagy Madzsar József, esetleg mind a ketten együtt. (Sándor kései „mosakodása", amely az akkor már régen halott Madzsarra hárítja a felelősséget, nyilvánvalóan célirányos emlékezés, s mint ilyen, nem perdöntő.) Ami tény, a kritika mélyen jellemző, sőt már-már emblematikus mondattal indul: „A magyar proletáridodalom sok problémája új problémával szaporodott: József Attilával" (KJA 1:294). S aligha lehet kétséges, hogy 1933 februárjában, amikor a kritika megjelent, Sándor Pálék véleménye csakugyan ez volt a költőről.
   Sőt, a későbbi fejlemények ismeretében az is valószínű, hogy még ezt a feszült viszonyt is tovább rontotta az a szükségszerűen jelentkező eszmei divergencia, amely a „barthás" periódus „környezeti" hatásaként bontakozott ki. Az a párttag ugyanis, aki a Bartha Miklós Társaság heterogén, de valóságos problémákat fölszínre hozó közegében tevékenykedett, szükségképpen másképpen érzékelte a politikai teendőket, mint az, aki egy zárt, s teljességgel izolált pár fős illegális sejt erőterében mozgott, s a „vonalhoz" való hierarchikus igazodás vezérelte. Ez a speciális „barthás" feladatérzékelés, jóllehet maga a társaság 1933 tavaszán hosszabb időre megszűnt, érződik József Attila 1933 májusában publikált szövegein.
   E vonatkozásban két írás említendő meg, egy vers s egy tanulmány; mindkettő az Új Harcos nevű „szocialista munkásszemle" 1933. májusi számában jelent meg. A vers címe Búza (vö. JAÖV 2:123), és Stoll Béla – Szabolcsi Miklós nyomán – az 1931-es év versei közé sorolta be. A besorolás alapja részben „Tolnai Gábor [szóbeli] emlékezése" volt, „aki a verset 1932-ben hallotta szavalni Szegeden, részben a vers stílusa […], amely a Döntsd a tőkét, ne síránkozz agitációs verseinek a stílusához hasonlítható" (JAÖV 2:544). Úgy gondolom, mindkét érv akceptálandó, ám ebből nem következik az 1931-es keletkezés. Ha Tolnai Gábor csakugyan hallotta Szegeden a verset szavalni, az csakis 1932 őszén lehetett (amikor a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma formálisan is megalakult); a Hétvezér utcai Munkásotthonban 1931 tavaszától 1932 tavaszáig „föllépő", Hont Ferenc irányította szavalókórus repertoárát ugyanis ismerjük – s abban nem szerepel a Búza (vö. Csaplár 1967. 77-78). A szavalókórus József Attilától A tömeg és az Egyszerű ez … című verseket tartotta programon (Csaplár 1967. 78). Ami pedig a Búza „stílusát" illeti: kétségtelenül „hasonlítható" a Döntsd a tőkét, ne síránkozz „agitációs verseinek a stílusához". Ez azonban – egy nagyon lényeges eltérés következtében – éppenhogy a „második", 1932 őszétől 1933 tavaszáig tartó „barthás" periódushoz köti a verset. A Búza ugyanis, az 1931-es „agitációs" versektől eltérően, az agrárium verse. Nemcsak a cím utal erre, s nem is csak az emblematikus búza szó sulykolásszerű ismételgetése (valamennyi szakasz refrénje a búza zúgását – vagy, az elsőben: zengését – idézi meg), de a vers beszélőjének nézőpontja is: aki e versben beszél, az nem városi proletár, hanem a búza termelője.

   Verejtékünk egy-egy cseppje
   száraz földdel gyúrva egybe
   búzaszem a búzaszáron.
       Zúg a búza.

   Kenyér magva, tőke magva,
   megy a csűrbe, fut a bankba.
   Hozzánk nem ér, csak a hangja:
       zúg a búza.

   Ez az orientáció, nem lehet kétséges, immár a „barthás" József Attila orientációja. Azé az agitatív hangú, politizáló költőé, aki már – ahogy Lakatos Péteer Pál hangsúlyozta – az agrárproletárokra figyel, s az agrárium érdekében akarta mozgósítani az osztálytudatos proletárokat is. Ahogy a Búza utolsó, fölhívásszerű szakasza explicite ki is mondja:

   Ide, aki földet szántott!
   Ide, aki traktort gyártott!
   Segítsetek, proletárok!
       Zúg a búza!

   Ezen a tényen nem változtat a vers szavalókórus-szerű fölépítése, agitatív hangoltsága. Sőt, éppen ez a kettősség – az agrárszegénység fölidézése s a proletároknak az agrárszegénység érdekében való mozgósítása – specifikálja a verset, teszi – az 1931-es, neofita párttag verseivel ellentétben – a második „barthás" periódus programmatikus versévé. (Ebből a szempontból mellékes, hogy e költemény már 1932 őszén megszületett-e, avagy csak 1933 első hónapjaiban. A lényeg az, hogy mindenképpen a Külvárosi éj kötet 1932. októberi megjelenése, esetleg anyagának valamivel korábbi lezárása után keletkezett.)
   S ami teljességgel bizonyos: e verset 1933 májusában, amikor közzétette, József Attila politikailag még vállalta, nem tekintette időszerűtlennek.
   A másik, e szakaszt jellemző írása, Az egységfront körül párja a Búzának: ugyanakkor és ugyanott jelent meg, amikor és ahol a vers, – s nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a munkásmozgalom orientációjának az aktuális fejleményekhez való igazítását. Egész érvelése az aktualitás jegyében fogant. (Vö. JAÖM 3:141-147.) Ez a fontos, sőt József Attila számára egyenesen sorsdöntő jelentőségű cikk, ahogy a hozzája fűzött szerkesztőségi jegyzet jó előre jelezte is, eleve különvélemény volt; elszakadás a mozgalmi fősodortól: „A cikk hozzászólás az egységfront kérdéséhez, az író és nem a szerkesztőség fölfogását adja" (JAÖM 3: 362). A szerkesztőség – Oravetz István és a mögötte álló, neki „súgó" mozgalmárok – ilyesféle elhatárolódása azonban, ha jól meggondoljuk, valójában fölösleges volt: maga a cikk ugyanis meglehetősen nyílt elhatárolódás – az egész akkori mozgalmi gyakorlattól. A hozzászólás egyaránt elutasítja „az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárokat [vagyis a kommunistákat] s nem kevésbé a hivatásos »reálpolitikusokat« [azaz a szociáldemokratákat]. Ők [ugyanis] az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen »az egész proletárság érdekeit tartva szem előtt«" (JAÖM 3:141). Mi több, József Attila egyenesen úgy látta, „hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerű és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére" (JAÖM 3:141). Álláspontja határozott, s félreérthetetlen alaptézisként mondja ki a személyes tapasztalataiból következő, de az adott mozgalmi kontextusban mindkét nagy vonulat számára eretnek tételt: „a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.)" (JAÖM 3:141). Ez a tétel, túl konkrét mozgalmi szerepén, kimondva-kimondatlan a Lenin kidolgozta „élcsapat"-elméletnek is radikális kritikája, s éle jórészt a kommunista illúziók ellen irányul.
   József Attila kritikája, bár önmagát változatlanul a szocializmus hívének láttatja, az akkor lehetséges legradikálisabb. Az „eszményi, ideális célért való harc – véleménye szerint – sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály [ti. a munkásosztály] egysége úgy valósúl meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között" (JAÖM 3: 142). „A munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitűzött célja a szocializmus megvalósítása –, a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltő munkásmozgalomnak az eredménye lesz. A szocializmusról mint a munkásmozgalomban lényege szerint bennerejlő célról sem beszélhetünk anélkül, hogy a történelmi materializmust föl ne adnók az immanens finalizmus elmélete javára" (JAÖM 3: 143). A mozgalom e radikális kritikája, nem kétséges, elsősorban a kommunista „idealizmus" irányába vág, de e kritika nem viszi át József Attilát a szociáldemokrata „reformizmus" táborába. A mozgalmi „idealizmus" ellen hadakozva ugyan valamiféle pragmatizmus vezérli s megérti a „híres brensteini tétel" („a mozgalom minden, a végcél semmi") sikerét (vö. JAÖM 3: 143), ám számára nem a pártelitek érdeke, hanem a valóságos munkások valóságos küzdelme a fontos. Ez, bár a konkrét utakat-módokat nem jelöli meg, félreérthetetlenül kiderül a cikkvégi összegzés 2-5. pontjaiból. „2. Egységet alkotni lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és betöltését nem az adott időpont tűzi napirendre, iktatja a munkásmozgalom történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók eredményezhetnek fokról-fokra nagyobb (és nem egy csapásra teljes) egységet, amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között. 4. Mindvégig a munkásságnak, a munkásoknak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbízottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre. 5. A munkások gyakorlati materializmusán kell alapulnia a szocialista propaganda dialektikájának. A legfőbb egység: a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége így fog megvalósúlni" (JAÖM 3: 147).
   Nem kétséges, ez a koncepció egy olyan munkásmozgalmat koncipiál, amilyen akkor Magyarországon nem volt, nem is lehetett; a követelményeknek, amelyeket e cikk megfogalmaz, sem a legális szociáldemokrata párt, sem az illegális kommunista párt gyakorlata nem felelt meg. A javaslat, jóllehet gyakorlatba való átültetésének lehetősége utólag, sok évtized távolából sem látszik egyszerűnek, pláne nem valamiféle puszta mozgalmi automatizmusnak, jelentékeny kritikai potenciált mutat föl. A cikk kritikai része utólag, történelmi távlatból sem igen hatálytalanítható, sőt inkább nagyon is éles szemű diagnózisnak látszik. E diagnózis, túl József Attila tagadhatatlan okosságán és gondolkodói kvalitásain, úgy vélem, jelentős részben abból a szembesülésből táplálkozott, amely az öntudatos „élcsapat"-tag költőt az egyáltalán nem a mozgalmi doktrínák szelleméhez igazodó Bartha Miklós Társaságban érte. Az a munkásmozgalmi „idealizmus", amelyet az Új Harcos-beli cikk emleget, a „barthás" légkör kaotikus, de valóságos emberi-társadalmi relációkból fakadó ellentmondásai közepette szükségképpen kérdésessé vált, s így szükségessé vált egy – részleges – személyes önkorrekció.
   Ez az önkorrekciós igyekezet azonban, mint hamar, közvetlenül a cikk megjelenése után kiderült, teljes elutasításra talált. Az illegális kommunista párt egyik, máig rejtve maradt aktivistája, Téglás Ferenc néven azonnal válaszolt a cikkre, s e válaszcikk, amely az Új Harcos következő, júniusi számában megjelent, lényegében nyilvánosan is kirekesztette a kommunista mozgalomból József Attilát. Téglás szerint költőnk „politikai elefántcsonttoronyban élő ember", „akinek zavaros és opportunista fejtegetései […] a harcos egységfront útját nem egyengetik, hanem még jobban eltorlaszolják" (Téglás 1933. 74). Jellemzése, túl sértő és lekezelő hangnemén, megpecsételte a költő munkásmozgalmi sorsát: „József Attila olvasott egy pár igazi és álmarxista könyvet. Meg nem emésztett marxizmusa csak annyiban jut kifejezésre, hogy marxi fogalmakkal dobálódzó tudálékos stílusban ír, amit ír, az azonban már nem meg nem emésztett marxizmus, hanem igen megemésztett opportunizmus. József Attila vitacikkének politikai vonala lényegében véve egészen világos. Miközben látszólag a »jobb« és »baloldal« fölött lebeg, a valóságban a szociáldemokrata vezetők pozícióját erősíti, azoktól vesz és azoknak ád érveket, őket menti, őket, akik a munkásegységfront helyett a tőkével való egységfrontot építik mind szorosabban. József Attila ezzel a cikkével a sz. d. vezérek ideológiai ügynöke lett a baloldali munkásság között" (Téglás 1933. 74).
   A Téglás-cikk, bárki is írta, nem magánvélemény volt, hanem a sztálinista „vonalú" illegális kommunista pártnak, illetve vezetőinek – a maguk szempontjából egyébként tökéletesen jogosult – reakciója. Célja a kellemetlen álláspont s a kellemetlenkedő szerző megbélyegzése, mozgalmi stigmatizációja. Bár a pártból való kizárás kérdése a József Attila-irodalom máig nyugvópontra nem jutott kérdése, magam úgy vélem, a kizárás Az egységfront körülre adott válasz volt, s az Új Harcos 3. és 4. (májusi és júniusi) számának megjelenése közötti időben történt meg. Ezt nemcsak József Attila különvéleményének radikalitása s a konfliktus súlya valószínűsíti, de konkrét adatunk is van rá. A Széll-Birki–per két fővádlottja, akik 1933. május 5-én és 12-én álltak a bíróság elé, konkrét eseményhez, perükhöz kötve számoltak be arról, hogy „kívülről" olyan pártutasítást kaptak, szakítsák meg a kapcsolatot a (pörben szintén vádlottként szereplő) költővel. József Attila – állt az utasításban – már nem tagja a pártnak (vö. Birki–-Széll 1972.). S hogy Széll Jenő emlékezése nem pusztán egyike a sok, egymásnak is ellentmondó emlékezésnek, s nem is utólagos kitaláció, igazolja az Új Harcos – azaz Oravetz István – 1933. nyári pere, pontosabban a védelem ott kifejtett stratégiája, amit, levéltári források alapján, Kende János már régen föltárt. „Az Új Harcos szerkesztője, Oravetz István ellen – írja Kende – 1933 nyarán per indult azon a címen, hogy a lap [a] Társadalmi Szemléhez hasonlóan a KMP legális fedőszerve. Oravetz védője, dr. Domokos József, a párt ügyvédje – maga is párttag – volt. Az előzetes letartóztatás kihirdetése után Domokos, Oravetz nevében, felfolyamodással élt a budapesti ítélőtáblához. Annak bizonyítására, hogy az Új Harcos nem kommunista lap, becsatolta József Attila cikkét, amely – s ezek már Domokos szavai – »különösen a kommunistáknak, az egységfront kialakítására vonatkozó taktikáját és elméletét szigorú bírálat tárgyává teszi, sőt el is ítéli. Az a lap, amelyben ez a cikk megjelent, sem kommunista nem lehet, sem kommunista kapcsolatokkal nem bírhat (kiem. eredetiben – K.J.)«. Természetesen a védői taktikának megfelelően vallott Oravetz is a főtárgyaláson: »… védelmemre azt is felhozhatom, hogy az Új Harcos egyenesen a kommunista párt elleni cikkeket is hozott, így pl. a f. évi májusi szám József Attila tollából Az egységfront körül c. cikket. Ha a párt (nyelvbotlás vsz. »lap«-ot mondott – K.J.) a kommunista szervezkedést célozta volna, s illetve a KMP-nek fedőszerve lett volna, akkor ez kizárt dolog lett volna«" (Kende 1965. 58-59). Az a tény, hogy a párttag védőügyvéd ilyen módon használta föl a korábban szintén párttag költő nevét (s cikkét), s ez a védekezés a bíróság előtt sikerrel is járt, arra vall, József Attila és a KMP szembenállása ekkor már a szűkebb pártkörökön kívül is ismert volt. Meggyőzően lehetett rá hivatkozni egy olyan testület, a bíróság előtt is, amelyiknek pedig voltak eszközei az ellenőrzésre. Egy még illegalitásban dolgozó, aktív párttag személyének ilyen előtérbe állítása elképzelhetetlen lett volna, hiszen az az így előre tolt párttagot is, de a védekezés sikerét is veszélyeztette volna.
   József Attila és az illegális KMP összeütközése számos kérdést fölvet. Szempontunkból azonban ezekből most egyre érdemes igazán figyelnünk. A Téglás-cikk szerint, láttuk, József Attila az „sz. d. vezérek ideológiai ügynöke lett a baloldali munkásság között" – ilyen szerepnek azonban semmi nyoma; 1933 júniusában és júliusában a költő és a szociáldemokrata párt együttműködése még nem jött létre. Ez az „ügynök"-címke csupán megbélyegző szándékú vád, ha tetszik a „kiközösítés", a kizárás ürügye.

4

   A József Attila-kronológia e ponton, tehát Széll Jenőék pere (május 5 – 12) után válik kritikussá.
   A rendelkezésünkre álló adatok, ha nem is kellő sűrűségűek, ezt követően már viszonylag sok mindent elárulnak a költőről. Ami bizonyos, május végén a költő egy baloldali, de pártkereteken kívül elhelyezkedő szubkultúrában mozog. Baráti köre Nagy Lajosból és feleségéből, Szegedi Borisból, Ember Ervinből és feleségéből, valamint Remenyik Zsigmondból és feleségéből áll. E körben napirenden vannak az intrikák, a rosszindulatú pletykák; elegendő, ha e vonatkozásban csak Szegedi Boris Nagy Lajoshoz írott május 30-i, maróan Szántó Judit-ellenes (ám József Attilát is lesajnáló, lekezelő) levelét említjük (vö. Szántó 1997. 219-221), valamint a Szántó Judit és Remenyikék között támadt affért, Judit ún. pletykálkodását (vö. Tverdota 1998. 443, Tasi József interjúja Ember Ervinnével, PIM hangtára). Hogy e kicsinyes, s a maga torzsalkodásaival elfoglalt közeg egyedüli közege volt-e ekkoriban a költőnek, nem tudjuk, de valószínű, hogy a/ éltek még a „barthás" periódus egynémely, kávéházban is fönntartható nexusai, b/ újabb kapcsolatok kialakítására, illetve régebbiek fölelevenítésére is tett lépéseket. Ez utóbbiak közül az látszik a legfontosabbnak, hogy József Attila immár a pártkereteken kívüli, „polgári" irodalmi életbe is megpróbált újra bekapcsolódni, s ennek három mozzanata konkréten is megfogható. 1. Bizonyos, hogy ekkor már megkezdődött a Babitshoz és a Nyugathoz való közeledés, amely a folyóiratban való publikálásokban és a [Magad emésztő…] megírásában is tetten érhető; 2. éppen Szegedi Boris leveléből tudjuk, ennek az időszaknak az új fejleménye a Karinthyval való barátkozás, összejárás (vö. Szántó 1997. 220); s végül 3. megtörtént a formális íróközéletbe való bekapcsolódás, az IGE lillafüredi kongresszusán, az úgynevezett íróhéten való részvétel.
   Ez utóbbi történetét viszonylag részletesen ismerjük. Tverdota György rekonstrukciójából (Tverdota 1998. 443–447) tudható, hogy József Attila 1933. június 10-én utazott el a Miskolc melletti Lillafüredre, ahol az azévi íróhetet rendezték. A vonaton Nagy Lajossal utazott, út közben Arany Jánost olvasott. Lillafüreden a Palota szállóban, ahol elhelyezték őket, Berda Józseffel került egy szobába. Az íróhét kötetlen programjai keretében megismerkedett a szintén ott tartózkodó Marton Mártával, Szőllős Henrik doktor válófélben lévő feleségével, aki – mint ma már köztudott – az Óda ihletője, esetleg csak ürügye volt. 12-én azonban váratlanul meghalt az IGE elnöke, Pakots József, s emiatt az íróhét félbeszakadt. József Attila, aki e napokban – talán 12-én, 13-án – írta meg az Ódá-t, egy ideig még Lillafüreden maradt. (Berda József emlékezése szerint, amelyet a kutatók többsége is elfogad, ekkor született a [Magad emésztő…] is, magam pedig valószínűsítettem, hogy valamikor ekkor íródott a Ha lelked, logikád kezdetű töredék is [vö. Lengyel 2000].) E versek hangvétele, tematikája önmagukban is az illegális KMP merev, fegyelmező rendjétől való függetlenséget, sőt fölszabadulást dokumentálják. Mikor utazott vissza Budapestre a költő, pontosan nem tudjuk; 17-én, szombaton viszont már bizonyosan otthon volt. Még aznap postára adta Babitsnak az Ódát, másnap, 18-án pedig -– az Óda sajátos hozadékaként – a nőiségében megsértett Szántó Judit öngyilkosságot kísérelt meg.
   Az öngyilkossági kísérletnek nagy, s többnyire anekdotázó-poentírozó irodalma van; mint ismeretes, ennek a földolgozása Kosztolányi Dezső nevezetes Barkochba című novellája is (első változatát ld. KJA 1: 316-324, 788, vö. még: Tverdota 2001. 97-107). Mindebből szempontunkból most két dolog lényeges. (1) A 10-étől 17-éig tartó időszak József Attila egyik hiperaktív, „földobott" periódusa volt, amely alkotói termékenységgel párosult; ezt azonban (2) az élettárs öngyilkossági kísérlete megtörte. S bár korábban, a tizedike előtti napokban viszonyuk meglehetősen hideg volt, a kis híján tragédiába torkoló esemény, föltehetően, a költő önkéntelen bűntudata, lelki kompenzációja révén egy időre konszolidálta az élettársi viszonyt. Egész egyszerűen: az adott körülmények között nem „illett" Judittal haragban lennie. Ez a „konszolidáció" azonban nem sokáig, legföljebb két, két és fél hétig tartott. A kérdés: miért, mi történt ekkor?
   Ami bizonyos. A Magyar Hétfő című riportlap az öngyilkossági kísérlet másnapján, június 19-én úgy mutatta be József Attilát, mint akit megtört az öngyilkossági kísérlet ténye („beesett arcú fiatalember", „sírva borul a konyha asztalra" stb [KJA 1: 305]). S bár e beszámolóban nyilvánvalóan van tévedés és pontatlanság, sőt szenzációra hangoltság, a cikk lényege igaz lehet; így igaz az is, hogy: „Az utóbbi időben a legnagyobb nyomorba jutottak és három pengő 50 filléres villanytartozás miatt a villanyt is kikapcsolták a lakásból, melyet most petróleumlámpával világítanak" (KJA 1: 305). E cikk ellen, megjelenésekor, a költő nem tiltakozott – alighanem sem módja, sem kedve nem volt hozzá. Két hét múlva, július 4-én azonban az A Hír nevű riportlap visszatért az eseményre József Attila nem hajlandó meghalni! címmel, Meghitt beszélgetés az öngyilkosságra kiszemelt „áldozattal" alcímmel. E cikk, amelynek második fele voltaképpen interjú, legkésőbb július első napjaiban íródott, de – havilapról lévén szó – az sem kizárt, hogy már előbb, június utolsó napjaiban készen volt. Szerzőjét, aki – mint meg is írja – „ismerte" József Attilát, nem tudjuk azonosítani – a Faragó Dezsővel való azonosítás téves (vö. Kőszegfalvi 2001. 184). Annyi bizonyos, e cikk József Attila érdekében, a költő intenciói szerint készült, s a róla kialakult képet akarta korrigálni. Ha ezt szem előtt tartva vizsgáljuk meg a szöveget, kiderül, hogy – az összkép pozitív irányú áthangolásán túl – három ilyen korrekciós pontot lehet kimutatni. Az első pont, ahol a korrekciós szándék erőteljesen érvényesül: József Attila állítólagos öngyilkossági terveinek cáfolása – ez végighúzódik az egész íráson, s már a cím is ennek szolgálatában áll. A kérdés, ami itt azonnal fölmerül, miért ez a korrekciós szándék, miért akarja az álhírt a költő ennyire cáfolni?
   A válaszhoz idézni kell az interjú újságírói fölvezetésének egyik hosszabb paszusát: „És József Attila […] most foglalkoznék öngyilkossági tervekkel? Most, amikor 28 éves korára neve országszerte ismeretes és a kapuk megnyílnak előtte? Helyzete bizonyára nem rózsás. Ő maga is rontott rajta, mikor olyan politikai mozgalomba keveredett, amelyet a nemzeti újjászületés férfiai ilyen kiváló költőnél sem nézhetnek jó szemmel. Ettől azonban már régen távol van. Azzal sem használt magának, hogy Babits Mihályt, a költőt, az egyik irodalmi lap hasábjain meglehetősen igazságtalanul megtámadta. De Babits Mihály, a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnok-őre azért még lehetett volna igazságos vele szemben. Legalább azt véve tekintetbe, hogy épen József Attila az, akinek nevét az évdíjak kiosztásakor minden alkalommal reklamálják. De ő azért anélkül is megállt a talpán. És most, amikor a Nyugat már ismét közli a verseit, tehát biztosra vehetjük, hogy jövőre megkapja a Baumgarten évdíját, most foglalkoztatják öngyilkossági gondolatok?" (KJA 1: 314). E passzus, mely – a cikk egészéhez hasonlóan – nyilvánvalóan magának József Attilának az információin alapul, több szempontból is messzemenően tanulságos. A Babitshoz való viszony rendezési szándékának itteni fölbukkanása most figyelmen kívül hagyható, bár az itt előadottak, közvetve, a [Magad emésztő…] júniusi szereztetése mellett szólnak, hiszen jelzik, ez a kérdés költőnket erősen foglalkoztatta. Ami most fontos, és föltétlenül figyelembe kell vennünk, az két mozzanat. Az egyik a „megnyíló kapuk", föltáruló lehetőségek emlegetése („Most, amikor […] a kapuk megnyílnak előtte"). Mert, ismerve a költő életrajzát, óhatatlanul fölmerül a kérdés: milyen kapuk nyílhattak meg ekkor előtte? A Nyugatban való megjelenés, bár szubjektíve nyilván fontos és ígéretes fejlemény volt, ömagában nem indokolja ezt az intonációt. A kapuk, ha megnyíltak, máshol nyíltak meg előtte. De hol? Maga a szöveg, bár általánosságban mozog, némi támpontot ad a válaszhoz, s ez a támpont a második, számunkra fontos mozzanat. A névtelen újságíró ugyanis, mint láttuk, egyebek közt arról is beszél, hogy József Attila „[h]elyzete bizonyára nem rózsás. Ő maga is rontott rajta, mikor olyan politikai mozgalomba keveredett, amelyet a nemzeti újjászületés férfiai ilyen kiváló költőnél sem nézhetnek jó szemmel. Ettől azonban már régen távol van." Hogy mi az a mozgalom, amibe a költő belekeveredett, bár nincs kimondva, könnyen azonosítható; itt kétségkívül az illegális kommunista mozgalom eufemisztikus emlegetése történik. Annak bejelentése, hogy ettől József Attila a cikk megjelenésekor már „eltávolodott", az előbbiek ismeretében már nem okoz revelációt; tudunk róla. De az, hogy ezt a tényt a költő tudatni vélte szükségesnek, önmagában is érdekes. Ez ugyanis, ahogy már Horváth Iván észrevette, az elhatárolódás gesztusa, s a nyilvánosságnak szól: már nem vagyok kommunista (vö. Horváth 1992. 310). Ám ennél, ha lehet, még fontosabb az a mozzanat, amely az új orientációra utal. A szöveg ugyanis, ha általánosságban mozogva is, megjelöli azokat, akiknek szemszögéből a költő korábbi politikai eltévelyedése most megítéltetik. A szöveg szerint – figyeljünk föl erre – „a nemzeti újjászületés férfiai" azok, akik – bár nem nézhetik „jó szemmel" a korábbi eltévelyedést – most új orientációként kínálkoznak, s akiknek ítélete valamiképpen befolyásolja a költő sorsát; így alighanem ők azok, akik révén „megnyílnak a kapuk".
   Az öngyilkossági tervek nyilvános cáfolása is alighanem miattuk fontos.
   Hogy kik „a nemzeti újjászületés férfiai", a cikk sajnos nem mondja meg. Azonosításukra még vissza kell térnünk. Gondolatmenetünk e pontján azonban elég, ha rögzítjük a tényt: létezésüket, József Attila életében való fölbukkanásukat.
   Ha a kronológiában tovább lépünk, az A Hír cikkét egy érdekes Szántó Judit-levél követi. A cikk július 4-én jelent meg, a levél négy nappal későbbi: július 8-án íródott. Címzettje Somogyi Viola, azaz Loli, Hatvany Lajos felesége: „Elsején – írja Judit – kitesznek a lakásból, mert már hónapok óta nem tudunk fizetni. Az én egyéni tragédiám is bekövetkezett, – József Attila is elhagy." „Valami pénz kellene, hogy legalább lakást tudjak kivenni és állást vállaljak, – akármit" (idézi Szabolcsi 1998. 253). E levelet Szabolcsi Miklós a költő lakásproblémáinak bemutatására idézi; a lakásbérlet fölmondásánál, a kiköltöztetésnél azonban fontosabb Szántó Juditnak az az információja, hogy József Attila „elhagyja". Ez a passzus perdöntő bizonyítéka annak, hogy – alig pár héttel Judit öngyilkossági kísérlete után – ismét megromlott viszonyuk, sőt immár a végleges szakítás lehetősége is fölmerült. A kérdés, mely itt válaszra vár, nem kisebb, mint az: mi ennek a tervezett, de még nem realizálódott szakításnak az oka? A választ ne siessük el, s főleg ne elégedjünk meg a Juditról élő közkeletű általánosságokkal; magát a tényt azonban jegyezzük meg.
   Az óvatosság már csak azért sem fölösleges, mert – mint ma már tudjuk – a végleges szakítás, az „elhagyás" ekkor nem következett be. Amikor augusztus 1-jén ki kellett költözniük a Székely Bertalan utcai lakásból, Judit és Attila együtt költöztek ki, s együtt fogadták el a Berény Róbert fölajánlotta ideiglenes szállást a Városmajor u. 36. számú házban (vö. Szabolcsi 1998. 253). Az együttmaradásnak, persze, kétségkívül lehettek kényszerű, praktikus előnyei és okai: együtt maradni, pénz nélkül, nyilván még egyszerűbb és kevésbé strapás, mint különválni s külön-külön boldogulni próbálni. Egy dolog azonban mindenképpen bizonyos: a közvetlen probléma, amely miatt a költő „elhagyni" készült élettársát, valamiképpen – ha csak ideiglenesen is – augusztus elejére rendeződött, vagy legalábbis elveszítette közvetlen aktualitását.
   Pár nappal a költözés után, augusztus 4-én jelent meg az A Hír újabb száma, benne az irodalomtörténészeknek sok gondot okozó „rejtélyes" József Attila-vers, A csodaszarvas (JAÖV 2:182). E vers s megjelenési helye és ideje számos problémát fölvet. Mindenekelőtt: mikori ez a vers? Annyi bizonyos, csak egyetlen egyszer jelent meg, 1933. augusztus 4-én; sem előtte, sem utána, még gyűjteményes kötetben sem tette újra közzé a költő. A vers jellege, stílusa azonban többek szerint nem illik az Ódához, s olyan kitűnő versértő, mint Szabolcsi Miklós, évekkel korábbra datálja (vö. Szabolcsi 1992. 518), a kritikai kiadás gondozója, Stoll Béla pedig máig hezitál, hová sorolja be a verset. „Szép vers ez […], de akkor is képtelenség, hogy a költő az Elégia, Óda, [Magad emésztő…], Vigasz és Számvetés társaságában írta volna" (Stoll 1995. 25). A benyomást, miszerint van bizonyos össze nem illés A csodaszarvas s az 1933-as versek között, magam is osztom. A vers – nem kétséges – másképpen „szól", mint a lillafüredi Óda vagy akár az októberi politikai vers, a Vigasz. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki az 1933-as szereztetés lehetőségét. Sőt, úgy vélem, minden ami megállapítható a versről, 1933 mellett szól. Az egyetlen fix külső adat, a megjelenés időpontja, láttuk, mindjárt erre vall. De, úgy vélem, a belső, magából a szövegből elvonható összefüggések is ilyen irányba mutatnak. 1. A csodaszarvas, amely tagadhatatlanul Arany Jánosra (is) utal vissza, beleillik abba a sorba, amelyet az 1933. nyári [Magad emésztő…] és [Ha lelked, logikád…] jelöl ki (vö. Lengyel 2000): mindegyikben jól érzékelhetően érvényesül Arany olvasásának hatása. 2. A vers egész tematikája, maga a csodaszarvas-motívum is erős összeköttetésben van a július 4-i cikkel, pontosabban annak „nemzeti újjászületés férfiai"-ra való utalásával. Itt ugyanis félreérthetetlenül valamiféle nemzeti mitológia aktualizálása történik meg – elvezetve a csodaszarvast az „ázsiai puszták"-tól a Tisza és a Duna mellé. 3. A verscímül is választott csodaszarvas 1933-ban nem pusztán egy, irodalmilag is földolgozott, s így az irodalmi tradíció részét képező motívum volt, hanem aktuálpolitikai szimbólum is. Alighanem igaza van Stoll Bélának, aki a kritikai kiadás készítésekor még úgy vélte, „a közvetlen ötletet a vers megírásához az 1933. évi cserkész jamboree emblémájá"-ban, a csodaszarvasban is lehet keresni (JAÖV 2: 546). 4. Az is az első „barthás" periódus utáni, tehát újabb keletű szereztetés mellett szól, hogy a versbéli csodaszarvas aggancsa motivikus összeköttetésben van az 1932. őszi Háló „címszereplőjével", a halászhálóval. A csodaszarvasban a szarvas „villó aggancsa világol – / ága-boga tükörképe / csillagvilág mindensége" (JAÖV 2: 183). Ez a csillagmegjelenítés a Hálóban még így fordul elő: Kiterített fagyos hálóm / az ég, ragyog – / jeges bogai szikrázóan a csillagok" (JAÖV 2: 153). A versnek Szabolcsi Miklós javasolta 1930-ra, vagy még korábbra való visszadatálása tehát nem tartható, elesik. Az pedig eleve kizárt, hogy az illegális kommunista párttag 1931-ben, 32-ben bármiféle csodaszarvast megverselt volna – ennek még föltételezése is abszurd, s a mereven, dogmatikusan internacionalista KMP intellektuális légkörének nemismeréséről árulkodik.
   Itt szükséges megjegyezni, hogy – szövege tanúsága szerint – A csodaszarvas „aktuális", mondhatnánk tudatosan aktualizáló vers. Bár megjeleníti az „ázsiai puszták hősé"-t, az „ősök ősé"-t, azaz fölidézi a magyar eredetmagyarázó hagyományt, az eredetről egy ponton a vers jelenidejére vált át, s politikailag is interpretálható programot ad:

   Az az előd nem volt boldog.
   Nem boldogok az utódok.
   Az ős haza odaveszett,
   de a vágy nem emlékezet.
    
   Hejh magyarok, hajh szegények,
   hova űzni azt a gímet?
   Aki hajtja, belepusztul
   asszonyostul, csapatostul.

   Az is, aki látta, végre,
   hagyja immár békességbe.
   Tisza mellett, Duna mellett
   az a szarvas itt legelget.

   Ázsiai nehéz szaga
   ázott pusztán füstöl tova
   s aranyszőre, mikor illan,
   gyári füstön általcsillan.

   Nem kétséges, e vers megszólítottjai a „magyarok" és a „szegények", s a vers politikailag interpretálható teljesítménye az, hogy a nemzeti eredetmonda szimbolikus szereplőjét, az aranyszőrű csodaszarvast összekapcsolja a gyárak világával, ha tetszik, a proletárokkal. A csodaszarvas „aranyszőre" ugyanis „mikor illan" (ti. a szarvas) „gyári füstön általcsillan".
   Ez, a vers metaforikus közegében, valamiféle – a gyári munkásokra is alludáló – nemzeti politika meghirdetése; akár programként is kezelhető. S akár tetszik, akár nem, ez a program, amely bár óv a romantikus múltbamerengéstől („Aki hajtja, belepusztul"), valamiféleképpen a júliusi cikk – ott mértékként kezelt – szereplőihez, „a nemzeti újjászületés férfiai"-hoz is kapcsolódik. Kimondva, kimondatlanul azok – vélelmezett – politikai igényeihez igazodik. (A júliusi cikk és A csodaszarvas összetartozását egyébként a szövegeket közlő lap azonossága is megerősíti.)
   Fölmerül a kérdés: József Attila életrajzának ez az 1933 júniusától augusztusáig terjedő szakasza összeegyeztethető-e azzal a „hathetes" periódussal, amiről a „nemzeti kommunista" cikk kapcsán Szántó Judit beszél? Úgy vélem, igen. 1933 júniusának utolsó lustruma és augusztus eleje között volt egy olyan hat hetes időszakasz, amelynek megfogható eseménytörténete egybevág az élettárs emlékezésével. (S ugyanezek a mozzanatok ugyanakkor hiányoznak a későbbi, Tverdota György megjelölte periódus, tehát 1933 szeptembere-októbere esemény-történetéből.) Minden, ami tudható, arra vall tehát, hogy a bennünket érdeklő „epizód" ekkor, azaz 1933. június vége és 1933. augusztus eleje között történt.
   Hogy József Attila életének erről a „hat hetéről" van szó, az eddig mondottakon túl Szántó Judit emlékezésének egyik, eddig figyelembe nem vett utalása is tanúskodik. Judit ugyanis így írja le a „hat hetet" lezáró személyes kiegyezésüket: „És hat hét után Hatvany Lajostól 100 pengőt kapott Attila. Csokoládét, cukrot, virágot hozott. Mint egy gyerek, aki elhagyta a szülői házat és megszenvedte a másutt töltött időket. Letérdelt. »Jutkám, tudom, hogy te vagy az egyetlen ember, aki mellettem állsz, aki vigyázol rám. Milyen kettős ez a visszatérés is. Egész úton a nőhöz, az asszonyhoz, akit szeretek, futottam és most itt vagyok előtted megtörve, lehet-e így szeretni, mikor ennyire megsemmisítve érzem, hogy erős vagy? Legyen nálad az az írás, és ha bármikor valami rosszat tennék, mutasd fel nekem. […]«" (Szántó 1997. 115). Ha figyelmünket az emlékezés kurzivált részeire összpontosítjuk, két dologra föl kell figyelnünk. 1. Az epizódot Hatvany Lajos anyagi támogatása zárta le, márpedig láttuk, július 8-án Judit éppen Hatvanynétól próbált pénzt szerezni. Ez a mozzanat, ha nem is perdöntő, de összhangban van az eddig mondottakkal, s azt erősíti. 2. Szántó Judit fogalmazása, mint oly sokszor, a második kurzivált mozzanat esetében sem szabatos és világos. De ez a második kurzivált rész, ha jól értjük, egy idegen nőről, egy harmadikról is szól. S ha ez a passzus nem pusztán rossz megfogalmazású, homályos mondat, hanem arra utal, amit kiolvasni lehet belőle, akkor ez az „asszony", akit a költő „szeret", de mégis visszatér Judithoz, jelen tudásunk szerint csakis az Óda ihletője, Marton Márta lehetett. Ez pedig 1933 őszén, vagy később már elképzelhetetlen lett volna. 1933 júniusában-júliusában azonban még valóságos, élő érzelem volt.

5

   Amit e „hathetes" periódusról immár tudunk, az – úgy gondolom – nem kevés. De nem is elegendő. Éppen az a kicsi fix külső adat hiányzik, ami mindent helyére tenne, megvilágítana. Érdemes tehát más oldalról is próbálkoznunk.
   Ha a másik szálon, Rátz Kálmán személyén keresztül próbáljuk rekonstruálni az eseményeket, messziről kell indulnunk, és sok, látszólag József Attilától független fejleményt kell számbavennünk. Az eseményeknek azonban van egy benső, öntörvényű logikája, amelyet ha fölismerünk, a bennünket közvetlenül érdeklő probléma is tisztábban látható.
   Rátz – eredeti nevén: Rácz – Kálmán 1888. augusztus 1-jén született a Komárom vármegyei Komáromban. Vallása – katonai „minősítvényi táblázata" melléklete szerint – „ev. református" volt; apja pedig „földbirtokos", a földbirtok nagyságára azonban nincs adat. A gimnázium alsó négy osztályát Komáromban végezte, majd – valószínűleg szülői ösztönzésre – a „m. kir. nagyváradi honvéd hadapródiskolába" került, amelynek „négy évfolyamát »jó« összeredménnyel végezte". 1907. augusztus 18-án mint a hadapródiskola frissen végzett növendéke, „7 évi tényleges és 5 évi tartalék szolgálati kötelezettség mellett a m. kir. pécsi 8. honvéd huszárezredhez felavattatott". Rendfokozata ekkor „hadapród tiszthelyettes". „Magánviszonyai"-ról személyi anyaga ezt mondja: „Nőtlen, pénzviszonyai rendezettek, hazulról segélyben részesül." Jellemzése, amelyet részben még a hadapródiskola minősítései alapján szerkesztettek, még egy kiforratlan, 19 éves fiatalembert mutat. „Magyarul tökéletesen beszél és ír; még gyengén fogalmaz. Németül szükségképen beszél." „Nyugodt kedélyű, csendes véralkatú, meg nem állapodott jellemű, gyenge szellemi képességgel és lassú fölfogással. Gondolkodása még gyerekes; kevés tevékenységi ösztönnel bír, a kötelesség érzete benne még kifejlődve nincs és ennek következtében a szolgálat iránt kevésbé érdeklődve, annak különböző ágait leendő hivatásának megfelelő komolysággal megismerni alig törekszik. […] Még gyenge lovas, de a lovagláshoz természetadta jó tehetséggel bír, kellő szorgalom mellett idővel jó lovas válik belőle. Lóismerettel még nem bír, de a ló megismeréséhez érzéke van. Terepen bátran lovagol, pótló idomításnál használható lesz. Általában céltudatos vezetést, folytonos buzdítást és erős ellenőrzést igényel, mi mellett jó lovastisztté kiképezhető." Magatartása: „Előljárók irányában engedelmes, őszinte és nyílt. Egyenrangúak irányában barátságos és előzékeny. Alárendeltek irányában még a kellő befolyással nem bír." A katonai pályára egészségileg alkalmas: „Magas termetű, nyúlánk, egészséges, minden fáradalmak elviselésére békében és háborúban alkalmas."
   1908 májusáig Pécsett állomásozott, majd Keszthelyre került. Ott 1908. november 1-jén hadnagy lett. Keszthelyről 1910. júniusában a 6. honvéd huszárezredhez, Vácra helyezték át. 1910. októberétől 1911 májusáig Pécsett dandártiszti iskolán volt; 1911 decemberében azonban megbetegedett (betegsége mibenlétét nem ismerjük), s egészen 1912 októberéig „betegség folytán szabadságon", majd további fél évig „várakozási illetékkel szabadságon" volt. Visszatérve a szolgálatba, 1913 márciusában a budapesti 1. honvéd huszárezredhez helyezték át. Ekkor, betegségéből fölgyógyulva, már ismét „hadi szolgálatra alkalmas". Ekkori, 1913. évi jellemzése szerint sokat fejlődött: „komoly, jó felfogással, szolgálatban jól megfelel, szolgálatát kedv[v]el és igyekezettel végzi, szakaszt úgy önállóan mint kötelékben igen jól vezet és vezényel, mint járőrparancsnok igen jól használható." „Alárendeltjeire jó befolyást gyakorol, ezek vezetésére és nevelésére alkalmas." Végeredményben, mint a minősítési tábla „megjegyzése" tételesen is rögzíti: „Összegyéniségénél fogva jó lovastiszt." Hamarosan újabb továbbképzésre vezényelték; 1913 októberétől 1914. április végéig Vácott a 19. honvéd lovasdandár tiszti iskolájának hallgatója volt. Közvetlenül utána, 1914. május 1-jén főhadnaggyá léptették elő. Minősítése szerint immár „szorgalmas, igyekvő tiszt", a „katonai jubileumi kereszt" kitüntetés birtokosa.
   „Büntetési jegyzőköny"-ének „kivonata" szerint 1909 és 1914 között 12 kisebb-nagyobb büntetést kapott. Ezeket a szokásos, utólag már érdektelen apró katonai vétségekkel érdemelte ki. Az időrendben utolsó két eset azonban, 1913 novemberében, illetve 1914 januárjában érdekesen színezi karakterisztikáját. Előbb ugyanis azért kapott 20 napi „állomásfogságot", mert „egy polgári egyénnel történt összetűzése alkalmával azt több ember jelenlétében és hallatára arculütéssel, tehát testi bántalmazással fenyegette". Utóbb pedig azért kapott újabb 30 napi „állomásfogságot", mert „egy nálánál alacsonyabb társadalmi állású egyén vendégszeretetét több ízben igénybe vette és így bejutván egy családhoz annak leányával szerelmi viszonyt kezdett és folytatott."
   Érdekes, s aligha véletlen, hogy Rátz katonai pályáját csak eddig, 1914-ig dokumentálják a Hadtörténeti Intézet és Levéltárban őrzött katonai személyi anyagok; az ez idő utáni minősítési anyagokat valaki valamikor kiemelte helyükről. (Ez, későbbi beosztásánál fogva, maga Rátz is lehetett; múltja dokumentumainak eltüntetése logikus lépésnek látszik.) A továbbiakról így csak más, esetleges források alapján lehet szólni. Annyi bizonyos, Rátz „a világháború kitörésekor mint az 1. honv[éd] huszárezred főhadnagya kezdte meg harctéri szolgálatát, többízben meg is sebesült és több katonai kitüntetést kapott" (Keresztény Magyar Közéleti Almanach [1940] 2: 875). Viszonylag hamar hadifogságba is került. 1916-ban legalábbis már Tomszkban készült róla egy fénykép, amely hadifogoly-társai, Crouy Péter és Brenner István társaságában mutatja. (A kép eredetije Crouy-Chanel Imre, Párizs, tulajdonában van.) Az orosz fogságból való (későbbi) megszökése történetét is Crouy Péter kéziratos emlékezéséből ismerjük. Eszerint, ahogy Crouy írja, „1917. dec. elején néhányan elindultunk vonaton Taskentből. Ketten orosz egyenruhába voltak bújtatva és szuronyos puskájuk volt […]. Valami hatan, magyar tisztek vöröskeresztes karszalagot viseltünk és mint ápolók és orvos szerepeltünk, és hamis irataink értelmében Uleaborg finn-svéd határmenti város kórházába voltunk kiküldve. […] a finn határon, Bjelosztrov (=fehér sziget) vasúti állomásán 1917. dec. 20.-a körül letartóztattak […] bennünket és kivált a két, orosz egyenruhába bújtatott bajtársunknak támadtak neki. Amikor a hangulat aggasztóvá kezdett válni, Rátz főhadnagy felfedte kilétét és azt mondta, hogy ő parancsolta meg két fentemlített bajtársunknak, hogy orosz egyenruhába öltözzenek. Erre [az] egyik orosz katona le akarta szúrni Rátzot, de én megragadtam a szuronyos fegyverét, mire a támadó dühösen felém fordult." A helyzetet végül egy Malatkov nevű orosz katona mentette meg, aki elsimította a konfliktust. Maga az epizód azonban két szempontból is tanulságos. 1. Rátzban eszerint volt kurázsi, mert kockáztatni, 2. Rátz és Crouy Péter barátsága, amely később is fönnmaradt, úgy látszik, éles helyzetekben, kritikus körülmények között kialakuló erős barátság volt. A folytatásról annyit tudunk, hogy a szökevényeket visszairányították Pétervárra, ahonnan csak később, 1918. január elején tudtak külön-külön megszökni. Rátz és Crouy a lengyel püspöki palotában találkoztak ismét. „Ezt a címet a börtönből való őrizetes kijárás alkalmával szereztük a lengyel komitétől. Ott várt engem szorongva bajtársam, Rátz Kálmán, honvéd huszár főhadnagy, aki már előbb szabadult beteget jelentvén és a kórházból egyszerűen kilépvén."
   Nincs rá konkrét forrás, de valószínű, hogy Rátz valamikor 1918 első felében, tehát még a háború idején érkezhetett haza, Budapestre. Valószínű, hogy ezt követően, de még az őszirózsás forradalom előtt léptették elő századossá. (Német nyelvű, önmagáról harmadik személyben szóló önéletrajzában ő maga is 1918-ra teszi századosi rangfokozata elérését.) Hogy mi mindent élt át ebben a meglehetősen zűrzavaros és sok mindent végleg megváltoztató 1918. évben, nem tudjuk. A jelek arra vallanak, hogy régi ezrede kötelékében, tiszttársai körében mozgott ekkor is. Ami bizonyos, 1918 decemberében már a szervezkedő ellenforradalmi katonatisztek egyik militáns csoportjában volt föltalálható. Kozma Miklós, aki – föltehetően egykorú naplóföljegyzései alapján – később megírta az „összeomlás" történetét (Kozma 1933), az 1918. decemberi helyzetről szólva beszámol azokról a csoportokról, „amelyek nemzeti vagy ha úgy tetszik, ellenforradalmi irányban" dolgoztak, s ezek jellemzése közben ír Rátzról is: „Végül itt van az a csoport, melynek magja néhány tiszttársam a 10. közös lovashadosztályból. Prónay Pál, Görgey György, Görgey József huszárkapitányok a jászkunoktól, gróf Crouy Péter és én a tizesektől, Marton Béla 11-es huszárfőhadnagy, Rácz Kálmán 1-es honvéd huszárkapitány, Wiesinger Győző és Geher Gyula gyalogos kapitányok, Beretvás honvédhuszárfőhadnagy, Toókos Gyula honvédhuszárkapitány és Zsilinszky István 7-es Vilmos-huszárkapitány" (Kozma 1933. 70). Ez a szervezkedő baráti kör „Crouy, Borz utca 9. szám alatti lakásán tartja összejöveteleit" s „egészen a szélső jobbszárnyon áll" (Kozma 1933. 70). „Mindenki megkapta a maga szerepét, Geher a honvédelmi minisztériumban figyel és dolgozik, Rácz és Beretvás a pesti huszároknál, a Görgeyek a volt közös lovasság tisztjeit szedik egyenként össze és szervezik be, Wiesinger ugyanezt csinálja a honvédgyalogságnál. Toókos a székely hadosztály összekötője. A csoport kicsi, de egységes, határozott és merész" (Kozma 1933. 70-71).
   E csoport, amelynek Rátz is aktív tagja volt, még december folyamán kapcsolatba lépett Gömbös Gyulával. (Az öszekapcsolódást Kozma szerint ő szervezte meg. Gömbös viszont – Dósa Rudolfné könyve szerint – utóbb Rátzot nevezte meg ilyenként [Dósa 1972. 41].) Akárhogy történt, annyi bizonyos, 1919. január elején már együtt próbáltak megszervezni egy preventív, „bolsevista"-ellenes katonai puccsot. A tervek szerint az ellenforradalmi érzelmű katonai egységek Schnetzer Ferenc tábornok vezetésével kézbevették volna a város irányítását, s kihirdették volna „a katonai diktatúrát, élén Schnetzerrel mint diktátorral, illetve mint teljhatalmú városparancsnokkal. Az ügybe be volt avatva Horváth Dénes, Gömbös Gyula, Hefty Richárd, Rácz Kálmán, Magasházy Laci s még néhány tiszt, köztük a vadászezred parancsnoka és én" (Kozma 1933. 100). A puccsból ugyan végül is semmi sem lett, ám a szervezkedés folytatódott; az összejövetelek Gömbös, Crouy, Marton Béla és Kozma lakásán szinte mindennaposak lettek. A szervezkedők még 1919 januárjában átvették a MOVE irányítását is. Rátz helyzetét és szerepét jól tükrözi az, amit erről utólag Kozma megírt: „Tizennyolcadikán volt a MOVE országos tanácsülése a tisztikaszinóban, tizenkilecedikén pedig az országos közgyűlés. Napokkal előtte Crouynál kiosztottuk a szerepeket, elhatározván, hogy a MOVE elnökéül a mi baráti körünkből kell megválasztani valakit. Azt, akit a legkönnyebb. Tekintettel arra, hogy a közgyűlésen csapattisztek lesznek többségben, először Rácz Kálmánra gondoltunk, akiről tudtuk, hogy jól beszél. De próbát tartottunk és megállapítottuk, hogy előadó módja kitűnő a legénységnek, de talán kevésbé alkalmas tisztek között." Így végül Gömbös Gyula került előtérbe, aki azután a MOVE elnöke is lett (Kozma 1933. 108 skk). Ez a Rátz számára hátrányos csere, bár Kozma utólag sem mondja ki, valószínűleg nem pusztán a svádán fordult meg; Gömbös – nem kétséges – okosabb, „politikusabb" alkat volt, mint Rátz, s a köztük meglévő formátumkülönbség döntött Gömbös javára. Ez, mármint Rátz szerényebb kvalitása, sőt ügyetlensége kiderült az 1919. februári fejleményekből is. Február 13-án ugyanis Rátzot, ki nyilvánosan „éles kijelentéseket" tett, letartóztatták (vö. német nyelvű önéletrajz), majd a MOVE – a véderőegylet elleni kormányzati föllépéseket kivédendő – február 20-án nyilvánosan elhatárolódott Rátztól, tagadva, hogy „Rátz százados a »MOVE« megbízásából lázított" volna (Marton 1920. 23). Sőt február 21-én Gömbös egy Stromfeld Aurélhoz írott hivatalos levelében, amelyben hangoztatta, hogy „a Rátz ügyben is bebizonyosodott ártatlanságunk" (mármint a MOVÉ-é), álláspontjuknak egy olyan összegzését adta, amely Rátz – kikövetkeztethető – álláspontjánál nemcsak taktikusabb, ügyesebb, de mélyebb is. Ezt, mivel sok mindent előrevetít a későbbiekből, érdemes itt idézni:
   „A szociáldemokrata párt – írta ekkor Gömbös Stromfeldnek – magának vindikálja a szólásszabadságot s ezzel elrontja azt az eredményt, melyet eddig elért. Nem számol azzal, ami van, nem számol azzal, hogy Magyarország tömege földmíves, birtokos, tehát konzervatív, nem számol azzal, hogy nemzeti színek nélkül a szocializmus, ha nem ma, úgy később népszerűtlen lesz, nem számol azzal, hogy faji és nemzeti tulajdonságok és ezek következményeként a nemzeti élet, mely végeredményben bizonyos fokú exkluzivitással jár, mind természetes jelenségek, melyekkel minden okos embernek számolnia kell" (közli Marton 1920. 25).
   Rátz, aki e levéllel alighanem egyetértett volna, de aki nem rendelkezett Gömbös taktikai érzékével és lavírozó képességével, letartóztatása következtében kiesett az ellenforradalmi szervezkedések sodrából. Pechjére csak hónapokkal később, már a Tanácsköztársaság bukása (1919. aug. 2.) után szabadult – akkor, amikor a „lapleosztás" már megtörtént az újjászerveződő közéletben. Valószínű, hogy ez a számára mindenképpen hátrányos helyzet magyarázza, hogy – bár letartóztatásáig az ellenforradalmár tisztek kemény magjához tartozott – 1919-et követően hosszú időre parkolópályára került. Élete alakulását midenesetre sűrű homály veszi körül.
   Annyi bizonyos, továbbra is katona, hivatásos tiszt maradt. Ám hogy pontosan mit csinált, egyelőre nem lehet megállapítani. Egyes, általánosságban mozgó szakirodalmi utalások szerint 1919 augusztusa után különítményes tisztként bukkant föl (vö. Dósa 1972. 88, Kónya 1968. 164); ezeknek az utalásoknak az ellenőrzésére azonban nincs elérhető forrás. Egy későbbi, másodkézből származó információ szerint állítólag részt vett IV. Károly visszatérésének fegyveres megakadályozásában (vö. Rónai 1983) is. Ami bizonyosnak látszik, az csak annyi: valamikor a húszas évek közepén, föladva a csapatszolgálatot, hadtörténész lett, a Hadtörténeti Levéltár kötelékébe lépett. Erről kései önéletrajzában a következő olvasható: „1925—1935 között, majd tíz éven keresztül a Hadtörténeti Tudományos Intézetben dolgozott mint tudományos szervező, könyvtáros és történetíró." (Valószínű, hogy ez az adat nem teljesen pontos, s ez a tíz év valójában csak nyolc volt. Maga Rátz ugyanis az országgyűlés 1937. november 16-i ülésén fölszólalva, egyebek közt ezt mondta: „én, aki nyolc évig voltam a Hadilevéltárban, ahol kutatómunkát végeztem" [Országgyűlési Napló 1935-39. XV. köt. 452.]) Ha figyelembe vesszük, hogy a történészi, s így a hadtörténészi munka is olyan professzió, amely viszonylag magas kvalifikációt, de legalábbis egyetemi szintű fölkészülést igényel, föltételezhetjük, hogy ez a pályamódosítás részben alighanem kényszerű, külső körülményekből fakadó volt, részben pedig a régi kapcsolati tőke eredménye. A pozícióban lévő régi barátok, esetleg éppen Gömbös, találtak számára egy olyan állást, ahol a még mindig fiatal (1925-ben is még csak 37 éves!) csapattiszt, jobb híján, meghúzhatta magát. Hogy mi volt a feladata új munkakörében, csak sejteni lehet. Bizonyos jelek arra vallanak, hogy az első világháború katonapolitikai kérdéseivel foglalkozott (pl. az oroszországi hadifogságba kerültek emlékezéseinek gyűjtésével és elemzésével). Erre vall már idézett országgyűlési fölszólalása (Országgyűlési Napló 1935—39. XV. köt. 452), mindenekelőtt pedig Az oroszországi csehszlovák légió története című, 1930-ban publikált műve számos utalása. Amikor 1935-ben országgyűlési képviselő lett és szócikként bekerült a Révai Nagy Lexikona 21. kötetébe, a – föltehetőleg – általa megadott személyi adatok szerint „katonai, gazdaságpolitikai író" volt, „a m.kir. Hadilevéltár tagja", akinek érdeklődését ilyen témák jelzik: „Az oroszországi csehszlovák légió története, Európa hatalmi, politikai és gazdasági süllyedése, Harc az energiáért és nyersanyagokért, Eurázia hatalmi, politikai és gazdasági viszonylatai" (21: 711).
   Ha arra a kérdésre próbálunk választ adni, hogy milyen szakíró lett az egykori csapattisztből, nehéz a dolgunk. Az első évekből az egyetlen, jelenleg rendelkezésünkre álló szöveg, a csehszlovák légióról írott 1930-as könyv, a beléjefoglalt viszonylag nagy anyag ellenére, gyöngén megírt, „süket" munka. Semmiképpen nem professzionális történész műve. S – ami szempontunkból külön hátrány – a szerzőnek az eseményekhez való személyes viszonya is rejtve maradt. (Ez utóbbi valószínűleg a Rátzra később is jellemző objektivitás-eszmény következménye, s erény is lehetne, ha az adatokat elrendező logika tisztán és világosan kitűnne. De az anyag elrendezése sem tüntet ilyen erényekkel.) Ami mégis egyértelmű: az egykori lovastiszt, akinek – láttuk – nem annyira szellemi képességei, mint lovagolni tudása volt az erénye, az oroszországi élmények és a magyar forradalmak hatására erősen politikai érdeklődésűvé vált.
   Ez a külsőségekben is megjelenő személyes életfordulat, amely egész későbbi pályáját is meghatározta, valószínűleg jó néhány éves, hosszú belső átalakulás eredménye volt. A személyes élmény lényege, minden jel szerint, az lehetett, amit később, már országgyűlési képviselőként, 1938-ban így fogalmazott meg: „A világháború […], mint annyi más téren is óriási változást hozott létre. Az emberek gondolkodása megváltozott, a világháborút végigharcolt katonák bejárták a fél világot, voltak hadifogságban, népek mozgásba jöttek és megismerték egymást, új eszmék keletkeztek, régi tekintélyek, régi struktúrák pedig ledőltek. Az emberek kulturigénye, szellemi igénye egészen más lett és így átalakult a lelkisége úgy a falu népének, mint a város népének. Mondhatnám, valóságos szellemi anarchia kezdett kifejlődni akkor, a világháború utáni békeszerződésekből és a gazdasági elzárkózásokból egy roppant világválság sepert végig az egész föld kerekségén, amely nagy szociális nyomorúságot szűlt. Ebből azután különféle szellemi áramlatok fakadtak, agresszív szellemi áramlatok, amelyek ostromolják a régi fennálló tekintélyeket és kereteket" (Országgyűlési Napló 1935-39. XIX. köt. 664). Aki ilyen összképet rajzol, annak alapélménye kétségkívül a viszonyok átrendeződésének személyes megtapasztalása, a minden mozgásba jött élménye. Az új orientáció keresésére kényszerítettség élménye.
   De kérdés, maga Rátz hol állott politikailag ebben a nagy átrendeződésben? 1932-ig terjedő életszakasza ilyen szempontból csak kikövetkeztethető. Föltehető, hogy ő, az egykori ellenforradalmár, aki joggal tekinthette magát a kurzus egyik aktív előkészítőjének, úttörőjének, ám akit az úgynevezett Bethlen konszolidáció viszonyai parkolópályára helyeztek, elégedetlen ember volt. És személyes sorsa, neveltetése, korérzékelése egyaránt „jobbról" kritizáltatták vele a minden szempontból erősen kompromisszumos jellegű „kurzust". Ezt annál inkább is föltételezhetjük, mert Bethlen István miniszterelnök bukása és Gömbös Gyula „nagypolitikai" előtérbe kerülése után, 1932-től már azok között találjuk, akik az új politika informális kialakításában részt vállaltak. Ez Kónya Sándor Gömbösről írott könyvéből világosan kiderül. „Gömbös – írja Kónya – nyíltan […] nem lépett és nem is léphetett fel saját miniszterelnöke ellen, de elvbarátai 1932 tavaszától annál inkább aktivizálódtak. Azokon a titkos megbeszéléseken, amelyek Gömbös Úri utcai lakásán zajlottak le, és amelyeken megkezdték a kormányprogram kidolgozását, kezdetben Sztranyavszky Sándor, Baross Gábor, Szörtsey József, Antal István, Vas Elek és Zsilinszky Gábor vettek részt. Később ezeken a csaknem rendszeressé váló összejöveteleken egy-egy alkalommal részt vett Imrédy Béla, Rátz Kálmán és Szabó László is" (Kónya 1968. 33-34). Az, hogy Rátzot e szűk körű s bizalmas tervezgetésekbe Gömbös bevonta, kétségtelenné teszi, a régi kapcsolat élt, s régi tiszttársára, akivel „nehéz időkben" alapozódott meg barátsága, változatlanul számított. Az viszont, hogy e megbeszéléseknek inkább csak a külső körén találjuk Rátzot, arra vall, a fölmerülő kombinációkban neki csak második-harmadik vonalbeli szerep juthatott. De hogy Gömbös valóban számított Rátzra, megerősíti – s egy másik oldalról ismételten igazolja – az a tény, hogy 1935-ben, amikor a már miniszterelnök Gömbösnek módja nyílt új, hozzá hű parlamentet „megválasztatnia", Rátzot is „bevitte" a parlamentbe. Ahogy – Kozma György emlékezésére hivatkozva – Kónya Sándor meg is írta: Rátz „kifejezetten Gömbös kívánságára kapott mandátumot"(Kónya 1968. 164).
   Mindebből annyi mindenképpen következik: 1932 és 35 között – tehát a minket most érdeklő időpontban, 1933 nyarán is – Rátz Kálmán Gömbös embere volt; politikai elképzelései, legalábbis lényegüket tekintve, összhangban voltak a miniszterelnökké előrukkolt hajdani tiszttársáéval.

6

   A miniszterelnök Gömbös és Rátz Kálmán 1932 őszétől Rátz képviselői mandátumának megszerzéséig, 1935 tavaszáig terjedő együttműködésének részleteit nem ismerjük. Az azonban, amit Gömbösről, illetve Rátzról külön-külön tudunk e periódusban, közvetve valamiféle együttmozgásról árulkodik. Mindenekelőtt: Gömbös 1932 októberében lett miniszterelnök, negyedikén tartotta első miniszterelnöki rádióbeszédét (Pesti Napló, 1932. okt. 5.2.), azt követően „mutatkozott" be a parlamentben (Pesti Napló, 1932. okt. 7.5.), alig egy hónap múlva pedig Rátz már a Pesti Napló politikai cikkírójaként lépett az országos nyilvánosság elé. Ha tudjuk, hogy az Est-lapok mindegyike, így a Pesti Napló is magas szakmai színvonalú újság volt, kitűnő belső munkatársakkal és tekintélyes külső szerzőkkel, aligha hihető, hogy Rátz önerőből, az „utcáról" került be politikai kolumnistának. Valószínűbb, hogy e lehetőséghez egy, a miniszterelnöki irodából származó telefon juttatta – Gömbös ugyanis, mint tudjuk, politikai céljai elérése érdekében komoly szerepet szánt a sajtónak is (vö. Glatz 1971. 81-100.): „»saját sajtópolitikát akarok inaugurálni a saját költségvetésem szerint« – mondotta […], kormánya hivatalba lépése napján sajtófőnökének, Antal Istvánnak", s – mint a kutatás mára tisztázta – „sajtópolitikája nemcsak tartalmában, politikai céljaiban, hanem módszereiben is új volt a korábbihoz képest" (Glatz 1971. 81).
   Rátz Kálmán első cikke a Pesti Naplóban 1932. november 13-án jelent meg Petrográd, 1917 november címmel. Személyes emlékekről szól a cikk, de megjelenésének indokát alighanem tárgya adta: az orosz forradalom, amelyre épp 15 évvel azelőtt került sor. (A szerző neve itt még Rácz Kálmán, cz-vel!) Ezt a tematikát folytatta a következő nagy cikk is: A bolsevizmus győzelmének 15-ik évfordulója (1932. nov. 27. 35-36); de a szerzői név itt már Rátz alakban jelenik meg. (Ez a névforma nyilván előkelőbb volt, mint a konvencionális cz-s alak, jobban „illett" a kor hivatalos közszereplőjéhez.) Az új kolumnista tehát mint bolsevizmus-szakértő mutatkozott be a lap olvasóinak, s ez önmagában is ismét amellett szól, hogy Rátz meghatározott politikai játszma szereplőjeként került be a Pesti Napló szerzői közé. Akárki nem írhatott volna ilyen, politikailag kényes témákról ilyen súlyú lapba.
   A cikkek, amelyek a Pesti Naplóban ezt követően rendszeressé váltak, a későbbiekben természetesen sok minden mást is tárgyaltak; a közös bennük a geopolitikai érdeklődés, a világpolitika alakulására, törésvonalaira és -pontjaira való megkülönböztetett figyelem. 1932. december 4-én Dai Nippon, december 18-án ugyane címmel, de Japán hadserege, flottája és fegyveres békepolitikája alcímmel, december 31-én Csatahajók a Csendes óceánon (ennek alcíme, nagyon jellemzően ez: Japán, Amerika és Anglia hatalmi viszonyai – Fajok s társadalmi és gazdasági rendszerek harca. A nagy harc és az emberiség sorsa); majd 1933 március 15-én Japán és a szovjet, március 25-én Brit-India védelme, április 9-én Ausztrália és a japán imperializmus, április 23-án Európa hatalmi erővonalai, május 7-én A „beteg ember", A török birodalom hanyatlása, küzdelmei és feltámadása, május 21-én Nem lesz háború!, július 2-án A parasztság a tanácsköztársaságok uniójában, július 23-án Mi történik a parasztokkal a tanácsköztársaságok uniójában?, augusztus 27-én pedig A tanácsköztársaságok uniójának katonai ereje címmel jelent meg a Pesti Naplóban Rátztól cikk. (Az utóbbiak a ma szokatlan névhasználat ellenére a Szovjetunióval foglalkoztak.) S ezt követően még évekig újabb s újabb, hasonló tematikájú és jellegű írások sorakoztak neve alatt a lapban.
   Fölmerül a kérdés, vajon csakugyan Rátz Kálmán írta-e ezeket a cikkeket? Volt-e, lehetett-e akkora empirikus tájékozottsága, amekkorát ezek az írások mutatnak? Többek szerint nem. Az egyik jól informált kortársnak, Lázár Vilmosnak Agárdi, azaz akkori nevén: Danzinger Ferencről írott emlékezése szerint e cikkek valódi szerzője Danzinger volt. „Madzsar – írta Lázár –, bizonyos konspirációs okokból, kapcsolatot tartott fenn a munkásmozgalomtól egész távol álló személyekkel is. Magas összeköttetésű, politikailag érvényesülni kívánó dzsentrik, gyors karrierre vágyó állami funkcionáriusok, közéleti babérokra aspiráló arisztokraták és kissé bonapartista hajlamú katonatisztek voltak ezek. Madzsar sajátos képességével, bizonyos fokig, pozitív irányban tudta hasznosítani ezeknek a fantasztáknak nemegyszer patologikus hiúságát. Elsősorban írásra biztatta őket, valamint arra, hogy hallassák szavukat a parlamentben, s minden lehetséges helyen. Néhányunkat – közöttük Agárdit – megismertetett velük azzal az ajánlással, hogy anyagot szolgáltatunk írásaikhoz, beszédeikhez. Ez az »együttműködés« eredményesnek bizonyult" (Lázár 1972. 5.). „A Pesti Naplóban, a Budapesti Hírlapban, a Pester Lloydban Rátz Kálmán […] nevével jegyzett, másfél száznál jóval több aktuális kül- és belpolitikai cikk, az »Afrika ébred« [1935] impozáns kötete, vagy az »Utopista szocialisták« marxista értékelését magában foglaló tanulmánygyűjtemény [1940] ugyanúgy Agárdi Ferenc tollából került ki, mint Ambrózy Györgynek – a Mária Terézia rend lovagjának – különböző polgári lapokban (Újság stb.) megjelent közel ötven náciellenes írása. De Crouy Chanell István grófnak a neve alatt volt olvasható az az Agárdi írta négy cikk is, amely az antifasiszta Prager Tageblattban látott napvilágot" (Lázár 1972. 5). Lázár Vilmos ugyan itt jóval 1933 utáni dolgokról is beszél, de szavai hitelét erősíti, hogy egy másik hajdani munkásmozgalmi szereplő, Hollós Korvin Lajos is úgy emlékezett, hogy „Rátzot Madzsar József társaságában 1933 nyarán ismertem meg a Central kávéházban. Madzsar így jellemezte az egyenruhában járó ny. őrnagyot […]: »Zavaros fejű ember, de jóakaratú és felhasználható bizonyos dolgokra«" (Hollós Korvin 1986. 21). Ezt az emlékezést, vagy legalábbis lényegét – ha eltekintünk attól, hogy 1933-ban Rátz még nem volt nyugállományban – elfogadhatjuk; Rátz, minden jel szerint, csakugyan érintkezett munkásmozgalmi körökkel, s az is bizonyos, hogy e kör egyes tagjai úgy vélték, fölhasználhatják nevét saját érdekeikben. Tévednénk azonban, ha szó szerint vennénk Lázár Vilmos sugalmát, s azt hinnénk, hogy ezek a Danzinger írta, de Rátz neve alatt megjelent cikkek – némileg tompított hangú – marxista cikkek voltak. Ez logikailag is abszurd, ehhez Rátznak igencsak korlátoltnak kellett volna lennie. Aki pedig elolvassa ezeket az 1932/33-ban írott Rátz-cikkeket, meggyőződhet róla, hogy ezek nem marxista cikkek. Ami, ha jól belegondolunk, érthető is. Danzinger nyilván eleve hangfogót használt a soros cikk megkoncipiálásakor, szövegét pedig a „névadó" Rátz értelemszerűen saját igényeihez igazította, „autorizálta". Ami kétségtelen, e cikkek széleskörű, nagy empirikus anyaga inkább vall Danzinger Ferenc már-már polihisztori tájékozottságára, olvasottságára, mint a szakíróként mindenképpen műkedvelő volt lovastisztre.
   A Pesti Naplóban megjelent Rátz-cikkeknek ez a kétségkívül sajátos háttere fontos számunkra. Rátz és József Attila között ugyanis Danzinger teremtette meg a kapcsolatot. A szintén kortárs Fejtő Ferenc szerint „Rátz Kálmánnak Danzinger (Agárdi) Ferenc mutatta be Attilát" (Fejtő 1989. 62). „Attilának – Fejtő szerint – az tetszett Rátzban, hogy a magyar nemzeti érdekek alapján mérlegelte a Szovjetunióhoz való közeledésből és a szocialista tervgazdálkodásból húzható hasznot, anélkül hogy a nemzetiszocializmus fajvédő ideológiájával akkor már rokonszenvezett volna" (Fejtő 1989. 62).
   Ezzel, bármily meghökkentő is, a minket érdeklő két szál összeér: József Attila és Rátz Kálmán legkésőbb 1933 tavaszán – méghozzá végső soron Madzsar József sajátos logikájú taktikázása követekeztében – megismerkedtek, s létrejött az a – múltjukból aligha következő – sajátos kapcsolat, amelynek tisztázása megkerülhetetlen.

7

   E ponton érdemes egy kicsit elidőznünk. A nagy kérdés, amelyre mindenképpen választ kell adni, az: hogyan egyeztethetők össze az eddig megismert adatok? A Magyar Életrajzi Lexikon szócikkének – látszólag logikus – magyarázata tarthatatlan. Szó sincs ugyanis arról, hogy Rátz a „30-as évek elején szembefordult a kormánnyal és egyidőben baloldali körökkel lépett kapcsolatba" (MÉL 2:489). Mint láttuk, éppenhogy a „kormány", azaz Gömbös Gyula embere volt. Semmi jele annak, hogy Rátz Gömbös ellenére közeledett volna akár a kommunistákhkoz, akár – mint Fejtő (1989. 62) utal rá – a szociáldemokratákhoz.
   Az elvileg szóbajöhető legfontosabb források, Rátznak Madzsarral, Danzingerrel, illetve magával József Attilával való kávéházi beszélgetései, megörökítetlenül maradván immár örökre hozzáférhetetlenek. A Rátzcal kapcsolatos különféle emlékezéseknek a szempontunkból fontos oldala pedig eleve alkalmatlan az érdemi magyarázatra. Az emlékezőknek az utólagos interpretációs helyzete és szükséglete oly mértékben rávetül az amúgy is halványuló valódi emlékekre, hogy a megfogalmazódó „magyarázatok" inkább csak szerzőikről adnak fölvilágosítást. A (volt) ellenforradalmár és a kommunista költő kapcsolatát öntudatlanul is saját József Attila-képükhöz, az aktuális idolhoz igazítják. Így az egyetlen, jelenleg is járható út, úgy tetszik, csakis a Szántó Judit emlegette s Rátz föllépéséhez kapcsolt párt mibenlétének a tisztázása.
   Valamiféle magyar Nemzeti Kommunista Párt, amire – Szántó Judit emlékezésének szóhasználatát félreértve – Tverdota György (1996) következtet, nem volt; sem létének, sem létrehozási kísérletének nincs semmi nyoma. Ilyen pártot sem baloldali, sem jobboldali pártként nem regisztrál az 1933. évi úgynevezett csendőrségi „összesítő", amelynek mindkét oldalra vonatkozó összefoglalóit átnéztem. Annak sincs nyoma, hogy ez a párt esetleg Rátz Kálmán saját minipártja lett volna – valami más néven. (Egy ilyen pártalakulás egyébként elvileg is lehetetlennek látszik: Rátznak ugyanis semmiképpen nem lehetett annyi pénze, amennyi még egy minipárt működtetéséhez is szükséges.) Egyetlen olyan párt volt 1933-ban, amelyre ráillenek Szántó Judit utalásai, s léte összhangban van az eddig föltárt adatokkal.Ez a párt a Gömbös által átszervezett kormánypárt, amely – az „új politika" jegyében nevet változtatva – Gömbös elnöksége idején Nemzeti Egység Pártja néven működött.
   A Nemzeti Egység Pártja, amely az addigi kormánypártot, a Keresztény-Keresztyén Kisgazda-, Földmíves és Polgári Pártot, az úgynevezett Egységes Pártot váltotta föl, 1932 végétől nemcsak nevében változott meg. Jellege is merőben új lett. A változtatások mögött, mint a kutatás már kiderítette, maga Gömbös Gyula állott, aki Bethlen István „gyámkodása" alól szabadulni igyekezve „első lépésben a kormánypárt országos szervezeti hálózatának a kiépítésével kívánt magának önálló politikai bázist létrehozni" (Sipos 1994. 152). Az átalakuló párt radikális újszerűségét az adta, hogy a „dualizmus közéletében iskolázott államférfiak a pártnak mint szervezeti erőnek nem tulajdonítottak jelentőséget, számukra a párt csupán mint parlamenti képviselői csoport létezett. Önálló hierarchiára és mozgalomra nem volt szükség, már csak az igen korlátozott és nyílt választójog okán sem. Választások idején az ellenzéki pártok korteshadjáratait a különböző egyletek, körök, klubok szervezték, a kormánypártnak pedig rendelkezésére állott a közigazgatási gépezet. Gömbös számára ez a szisztéma kedvezőtlen volt, mert mind az államapparátus, mind a törvényhatóságok kulcspozícióit a bethleni rendszer kiválasztottjai foglalták el. A pártszervezetek létrehozásával viszont Gömbös egy párhuzamos, csak neki engedelmeskedő gépezetet birtokolhatott […]. A mozgalom megindításától több tízezer hűséges új ember felszínre emelkedését is remélte, akik majd átveszik a fontos tisztségeket a »régi« rend maradi híveitől" (Sipos 1994. 152). Ennek az új politikai eszköznek a megszervezése mindjárt Gömbös kormányfővé válása után elkezdődött. Gömbös már 1932 októberében bejelentette, hogy – az addigi, ideiglenes gyakorlattal ellentétben – ismét a miniszterelnök, azaz immár ő maga a pártvezér. „Az operatív ügyeket bizalmi embereire, Sztranyavszky Sándor pártelnökre és Marton Béla főtitkárra bízta. Ez utóbbi tisztséget újonnan és személyre szólóan kreálta, kifejezetten a szervezés irányítására" (Sipos 1994. 152). A változás külsőségekben is megmutatkozott, pl. a név megváltoztatása, saját megkülönböztető jelvény (piros-fehér-zöld alapon fogaskerék, közepén áthúzott búzakalásszal) rendszeresítése. Az új párt Marton Béla irányításával hamar kiépült; megyei pártközpontok születtek, a főispánok mellé párttitkárokat neveztek ki, akik megszervezték a választókerületi, azon belül pedig a helyi pártszervezeteket. Mindegyik saját párthelyiséget is kapott. Az így kiépülő pártapparátus minden választópolgárról külön kartotékot készített, föltüntetve a rájuk vonatkozó személyi és politikai adatokat, pl. a pártállást. A pártközpont számára a helyi szervezeteknek rendszeresen jelenteniük kellett, s rendszeressé tették az értekezleteket is. A munkára, amely e szervezetekben folyt, jellemző Gömbös közvetlen munkatársának, bizalmasának, Antal Istvánnak a leírása. Ő a budapesti Esterházy utcai pártközpont légkörét így érzékeltette: „két-három termet töltöttek meg a dossziék, a kartotékok, a különböző szintű nyilvántartások, s a két tucatnyi íróasztal előtt húsz-huszonöt új párttisztviselő görnyedt, gépelt, számolt, körmölt és telefonált" (idézi Sipos 1994. 153).
   E párt újszerűségét nem pusztán a korábbiakat messze felülmúló szervezettsége adta; az egész párt, nem kis részben, a marxista munkásmozgalomra adott újszerű válaszként, ellensúlyként született meg. Gömbös és elvbarátai ugyanis már jóval Gömbös miniszterelnöksége előtt érzékelték, hogy a szervezett munkásság politikai aktivitását ellensúlyozniuk kell. E fölismerést Mecsér Andrásnak egyik, Kozma Miklóshoz írott levele már 1931 őszén világosan mutatja: „Megyünk gyors tempóban az örvény felé – írta Mecsér –, hol már csak a szociális kérdések dominálnak, a középpártok ilyenkor felmorzsolódnak, az egységes párt is. A szocialisták ellen a keresztényszociális párt nem bunkó, túl szenteltvíz szagú. Nálunk tehát Marx ellenes életképes párt ma nincs. Hát mi lesz itt?… Én úgy érzem, radikális operációk kellenek" (idézi Kónya 1968. 31). Ugyancsak Mecsér mondta ki azt is, hogy a létrehozandó új párt olyan legyen, „amelyik együtt tud működni az olasz fasisztákkal és a német nationalszocialistákkal", s „a nemzetközi kapitalizmust üldözi, a hazai zsidó szellemet pusztítja, hazafias, tele szociális tartalommal, hamis álhumanizmus nélkül" stb, stb. „Ez volna a magyar giovinezza" (Mecsér Gömböshöz és Eckhardthoz, 1931. nov. 1., idézi Kónya 1968. 32).
   A megszerveződő Nemzeti Egység Pártjának ez a munkásmozgalomra reagáló, munkásmozgalom-ellenes éle, túl a szűkkörű, informális tervezgetéseken, manifeszt módon is megnyilvánult. A pártjelvény – fogaskereket és búzakalászt kombináló – szimbolikája tudatos választás volt; a párt az első percektől kezdve hangsúlyosan fordult a munkásság felé, s „nemzeti" alapon igyekezett őket megszervezni. Gömbös már első miniszterelnöki rádióbeszédében, 1932 októberében „Magyar munkástestvéreinkhez" fordult (vö. Pesti Napló 1932. okt. 5. 2), s már október 7-én nyilvánosságra jutott egy Nemzeti Munkás Osztag megszervezésének gondolata is (Pesti Napló, 1932. okt. 7.5). Október 8-án pedig már ennek az osztagnak a „szervezéséről" is olvasni lehetett a Pesti Naplóban.
   A Nemzeti Egység Pártjának nyilvános, demonstratív szervezése 1933 nyarán indult meg. Ahogy a Függetlenség nevű, már Gömbösék gründolta lap június 15-i számának egyik cikke címében is hírül adta: „Gömbös Gyula Egerben megindította a Nemzeti Egység Pártjának országos szervezkedését." (E cikk, egyebek közt, arról is tájékoztatta olvasóit, hogy a pártnak elnöke, vezetőtitkára és titkárai vannak, illetve lesznek.) A szervezkedés első igazi csúcspontja, demonstratív rendezvénye az első Nemzeti Munka Hét volt, amelyre 1933 novemberében került sor, de szervezését már jóval korábban megkezdték s október elején már megindult nyilvános beharangozása is (vö. Pesti Napló 1933. okt. 9. 15, okt. 13. 7. stb.). E rendezvény egyik célja, ahogy a következő években is, a szervezett munkásság „nemzeti" alapú integrációja volt. Az akciót maga Gömbös is komolyan vette. 1933 augusztusában pl. „a munka megbecsüléséről és védelméről" beszélt (vö. Pesti Napló 1933. aug. 2. 3), majd – mint a híradásokból kiderül – a Nemzeti Munkahetet is személyesen ő nyitotta meg (vö. pl. Pesti Napló 1933. okt. 22. 13). Ez az októberi híradás szempontunkból azért is fontos, mert a programot ismertetve itt mondják ki a szándékot, hogy „az új városházán pedig a magyar nemzeti munkásság kongresszusa munkásproblémákat vitat meg". A retorikára – s a munkásság „nemzeti" integrációjának szándékára – jellemző az, ahogy a Nemzeti Munkahéten Fabinyi miniszter beszélt; szerinte ugyanis „testvérként kell magához ölelni a magyar munkásságot, amely az öncélú magyar nemzet eszményét táplálja hazafias lelkében" (vö. Pesti Napló 1933. nov. 12. 8). Gömbös pedig egyenesen azt mondta, hogy: „A munka piedesztálra emelése legyen a Nemzeti Munkahét programja" (idézi Pesti Napló 1933. nov. 12. 10).
   Vitakérdés lehet, fasiszta jellegű párt volt-e ez a Gömbös vezérelte Nemzeti Egység Pártja? E kérdést, úgy vélem, nem itt kell eldönteni. Az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló (s szempontunkból ennek regisztrálása elegendő), hogy ez a párt a/ a szervezett marxista munkásmozgalom ellensúlyozására, hatálytalanítására (is) törekedett, s b/ mintájaként – meglehet: csak részlegesen érvényesülő mintaként – az olasz fasiszta és a német nemzetiszocialista párt is a szervezők szeme előtt lebegett. Tény azonban, hogy a megvalósult párt az adott körülmények között ezeket a mintákat nem tudta, esetleg nem is akarta teljes egészében lemásolni, átvenni. A Nemzeti Egység pártja minden erőfeszítés ellenére nem lett igazi modern tömegpárt. S a német gyakorlattal szemben jelentős eltérés az is, hogy a magyar párt prominenseinek inter nos antiszemitizmusa nyilvánosan nem jelent meg a NEP retorikájában. Sőt a pártvezér, Gömbös Gyula – ha valószínűleg pusztán taktikai megfontolásokból is – nyilvánosan elhatárolódott saját korábbi antiszemitizmusától.
   A NEP minősítésénél szempontunkból egyébként is fontosabb az a tény, hogy Szántó Judit leírása erre a pártra illik. Ez volt az a párt, amelynek kereteiben Rátz „állást, hivatalt" ígérhetett József Attilának, amelynek a költő „titkára" lehetett volna, s amelyről elmondható, hogy: „éppen elegen vannak, akik félrevezetik a munkásokat, te nem állhatsz közzéjük" (Szántó 1986. 110). S hogy Szántó Judit „nemzeti kommunizmus"-ról beszél, az sem teljesen érthetetlen. E vonatkozásban magyarázóértékű, hogy a Pesti Napló 1933. augusztus 18-án közölte Henry J. Haskell cikkét, amelynek szimptomatikus címe ez: Németország a nemzeti bolsevizmus útján. Azaz, a „nemzeti kommunizmus" – bármit is értsünk rajta – nem tekinthető valamiféle baloldali fejleménynek a kor szóhasználatában, sokkal inkább a bolsevizmus (kommunizmus) nemzeti alternatívájának, ellenpólusának. Maga Rátz Kálmán pedig – igaz, csak pár évvel későbbről van ide vágó adatunk tőle – a saját jobboldaliságát egyféle szocializmusként fogta föl. „Az igazi jobboldalt […] – írta 1937-ben a Cobden ankétjára – a kommün után kialakult, de még az ellenforradalomban fogant »Fajvédő« csoportosulás jelentette, mely a nemzeti szocializmushoz hasonlóképpen ugyancsak világnézeti állásfoglalást jelentett a marxizmussal, sőt a liberalizmussal és a klerikalizmussal szemben is. A Gömbös Gyula vezérlete alatt álló arcvonal tehát egyáltalán nem volt reakciósnak mondható, erősen progresszív alapokon állott s speciálisan magyar szocialista – talán elsősorban is agrárszocialistamozgalommá akart fejlődni" (Rátz 1937. 249). Ez – bármennyire egyéni érvelés is – megmagyarázza, hogy Szántó Judit miért írhatott „nemzeti kommunizmus"-ról, s ugyanakkor miért utasította azt mégis el.
   Itt, e ponton érdemes azt is leszögezni, hogy ebben a Gömbös-féle Nemzeti Egység Pártjában 1933-ban Rátz Kálmánnak magas szintű „élő" kapcsolatai voltak. Neki mind a pártvezér, Gömbös Gyula, mind a gyakorlati organizációt kézben tartó Marton Béla régi tiszttársa, ellenforradalmár „bajtársa" volt. Ő tehát nagyon is megkísérelhette e pártba „beszervezni" József Attilát, ígérve neki „állást, hivatalt".

8

   Az eddig előadottak alapján, úgy gondolom, nagy valószínűséggel kimondható: 1933 júniusának végétől augusztus elejéig tartott József Attila életének az az epizódja, amelynek elején megszületett A nemzeti szocializmus című szöveg, s ez az epizód – Rátz Kálmán ígérgetéseinek és győzködéseinek hatására – az akkor országos szervezkedésbe kezdő Nemzeti Egység Pártjához köthető.
   Változatlanul nyitott azonban a kérdés: miről árulkodik maga a szöveg?
   A kézirat, Tverdota György (1996. 172) állításával ellentétben, nincs aláírva; aláírás vagy szignó helyett csupán a költő szokásos kettőskereszt alakú szöveglezáró jele zárja az írást. (A publikált hasonmásról, érdekes mód, ez is hiányzik, bár közlője, Murányi Gábor bevezetésében még emlegeti ezt a jelet [Szántó 1997. 190].) A szerzői név elhallgatása, pontosabban az aláírás hiánya arra vall, a szöveg valamiféle kollektív megnyilatkozás – pl. szerkesztőségi kommüniké, esetleg pártfelhívás – számára készült. Nem szerzője, hanem tartalma lett volna fontos, ha újságban vagy szórólapon nyomtatásban is megjelenik. A szöveg terjedelme és hangja is valamiféle hírverő, agitatív funkcióra utal.
   A cím, amely voltaképpen a szöveg első szavainak címként való kiugratása önmagában is figyelemfelhívó: aktuális világpolitikai fejleményre utal. Ugyanakkor, nem kétséges, ez a cím egyben – a címadási gyakorlat szerint – egyféle témamegjelölés is; annak kinyilvánítása, hogy – értsünk bármit rajta – valamiféle nemzeti szocializmusról lesz szó. Az első súlyos kérdés itt merül föl. E szöveg vajon a (német) nemzetiszocializmust (nationalsozialismus) idézi-e meg közvetlenül, vagy a szocializmusnak valamiféle nemzeti változatát? Tverdota György, belekapaszkodva Szántó Judit szóhasználatába, az utóbbira gondol. (Alighanem ezért is adta dolgozata címének ezt: „Balról balra" – azaz József Attila az egyik baloldali pozíciót csak egy másik baloldali pozícióra cserélte.) Hogy a szöveg nem valamelyik NSDP-fölhívás „másolata", megismétlése, már korábbi tanulmányomban is vallottam, s ezt most, a szöveget a föltárt adatokkal szembesítve is hangsúlyozandónak vélem. Nincs szó a náci doktrína átvételéről. Ám a német nemzetiszocializmusra való explicit hivatkozást nem lehet figyelmen kívül hagyni. Itt bizony „[a] nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harcá"-ról esik szó, s ez a harc a szövegben egyáltalán nem mint elhárítandó, leküzdendő történelmi fenyegetés jelenik meg. Hogy ez a harc a szövegben pozitív konnotációjú, két összefüggés is mutatja. 1. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a pozitív hangoltságú stílust (szóválasztást): a konvencionális zászló szót itt az ünnepélyesebb, emelkedettebb hangulatú „lobogó" helyettesíti, a nationalsozialismus aktivistái itt „német dolgozókká" lényegülnek át, harcuk „történelmi" (azaz nem esetleges, hanem fontos és lényeges), s mindezek tetejére ez a harc „új irányt szab minden ország munkásmozgalmának". 2. „A nemzetiszocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca" legalább egy vonatkozásban mintaként szerepel. Az egész szöveg ugyanis arról szól, hogy a munkásmozgalomnak – az addigi internacionalista gyakorlattal ellentétben – „nemzeti" jellegűvé kell válnia. Sőt lényegében ez az a program, amelyet a szöveg ad, s az érvelés egésze arra irányul, hog ezt a programot támassza alá, indokolja meg. A német nemzetiszocializmusra való ilyen hivatkozás értelmezésekor azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nyilvánvaló ellentmondást, amely az explicit hivatkozás ténye és a nemzetiszocializmusnak pusztán „nemzeti" szocializmussá való leszűkítése között feszül. Azaz, a szöveg pozitív értelemben hivatkozik a náci tömegbázisra, a „német dolgozókra", de a nemzeti szocializmus értelmezése – tájékozatlanságból, vagy inkább nagyon is tudatos „félreértésként" – történetileg inautentikus. Nem a „valóságos" nemzetiszocializmusról beszél.
   A szöveg, megvalósítandó célként, „a nemzeti egységre ébredő dolgozó népek korszerű tartalmá"-nak megteremtéséről szól. Ez a szöveghely, úgy hiszem, olyan locus, amely a legtöbbet mondja el a szöveg születési körülményeiről. A „nemzeti egység" is, az erre való (rá) „ébredés" is közvetlenül utal vissza a gömbösi retorikára, sőt magára a Nemzeti Egység Pártja nevére is; s ezek azok a politikai célok, amelyekre a miniszterelnökké lett Gömbös Gyula sokszor és sokféle formában hivatkozott – 1933 nyarán is. (1933 októberében, Ignotus Pál Cobden Szövetség-beli előadását ismertetve a Népszava ezért írhatta, hogy az előadó „[a] »nemzeti újjáébredés« ellenforradalmi lényegét leleplezve, az »antifasizmus«-ban jelölte meg a kibontakozás lehetőségét." [Népszava, 1933, okt 20. 8.])
   Ha a szövegnek a „nemzeti" jellegű munkásmozgalom melletti érveit számbavesszük, azt tapasztaljuk, ezek szinte kivétel nélkül egybevágnak Gömbösék törekvésével. 1. „A nemzetközi szociáldemokrácia […] történelmi hivatását a dolgozók szakmai szervezkedésének megindításával befejezte". 2. „A nemzetköziség eszménye […] megbukott a valóságos élet mindennapi gyakorlatában". 3. A „nemzeti érdek" (amely „megbuktatta" a nemzetköziség eszményét) „éppen a dolgozó tömegek érvényesülésében találta meg legbuzgóbb erőforrásait". 4. A „nemzetközi versenyben előbb-utóbb minden ország munkásai rákényszerülnek, hogy egységes nemzeti szervezetekben keressék érdekeik védelmét". 5. Az aktuális feladat ebből következik: „A mi életünkben soron a valóságos nemzeti egységek kialakulása következik, a népek érdekeinek összeforrása elhatárolt nemzeti létük öntudatával". 6. A nemzetköziség eszménye utópia. „Az egész emberi faj megszervezése, amelyről a nemzetközi szocialisták álmodoznak, nem képzelhető el anélkül, hogy előzőleg a nemzetekre tagolt emberi faj meg ne alkossa a maga benső nemzeti egységeit, amelyek az eddig látszólag nemzeti, de valójában kapitalista állami szervezeteket, e puszta jogi kereteket, ellátják a nemzeti egységre ébredő dolgozó népek korszerű tartalmával". Igaz, az egész szövegről, de kivált az utolsó mondatról elmondható, hogy ilyen, bonyolult belső viszonylatokat világosan kifejező összetett mondatot a gömbösi garnitúra egyetlen tagja sem tudott volna megfogalmazni; ez az érvelési mód tehát nem illik rájuk. A szöveg erős logikája és a NEP-retorika frázisszerűsége elkülöníti a két szövegvilágot. Ám ha mindezt az adott politikai szintre redukáljuk, a mondat „lényegével" – a nemzeti állam átszocializálásával – Gömbösék is egyetértettek volna. (Ezt a törekvést évekkel később, 1939-ben, már a Magyar Nemzeti Szocialista Párt Hungarista-mozgalmának parlamenti képviselőjeként Rátz Kálmán így summázta: „A programm: a keresztény nemzeti Magyarországnak szociális átalakítása" [Országgyűlési Napló 1935-39. XXII. köt. 91].)
   Érdekes, s mindenképpen fölemlítendő, hogy a szöveg egyáltalán nem antiszemita. Ez nemcsak mint hiány, mint jelen nem lévő elem van meg a szövegben, hanem úgy is mint opció. A szöveg, hangúlyosan, „emberi faj"-ról, az „egész emberi faj"-ról beszél, azaz – leglényegesebb pontjai egyikén határozottan tagadva a náci ideológiát – éppen az emberi populáció egységére hivatkozik, azt teszi érvelése logikai mozzanatává. Ez, úgy vélem, lényegesen több és más, mint volt Gömbös nyilvános retirádája, az antiszemitizmus kényszerű, pusztán taktikai megfontolásokból fakadó megtagadása.
   Mindent összevetve, ahogy talán már előbbi megjegyzésem is érzékelteti, az A nemzeti szocializmus nem egy az egyben gömbösista szöveg. Az az érvelő, következtetést következtetésre építő, erős logikájú gondolatmenet, ami jellemző e József Attila-szövegre is, színvonalát tekintve messze a NEP-propaganda intellektuális szintje fölé emeli. Nem osztom tehát Horváth Iván hajdani tételét, miszerint A nemzeti szocializmus „igénytelen profasiszta" cikk volna (Horváth 1992.). A maga nemében alighanem a legjobb, legtömörebb, logikailag legerősebb vonalvezetésű cikk ez, amit e körben a harmincas években írtak. Ha van ennek az alapvetően problematikus, de nagy hatású vonulatnak reprezentatív szövege, alighanem ez az. József Attila filozófiai iskolázottsága, marxista fölkészültsége, amely még itt, e morális és szellemi salto-mortaléban is „átjön", fontos dokumentummá teszi.
   A probléma ott van, hogy ez a szöveg nem pusztán a munkásmozgalom válságára adott lehetséges válaszok egyike, nem továbblépés „balról balra", hanem a másik oldalra való átállás megracionalizálása: az önáltatás többé-kevésbé tudatos terméke. A szöveg ugyanis olyan fejleményeket is figyelmen kívül hagy, amelyeket pedig nem sokkal előbb József Attila még világosan látott s megfogalmazott. Az 1933 májusában közzétett Az egységfront körül pl. mint veszélyről szól a nácikról, s a bikacsököt emlegeti, amellyel a munkásokat új orientációra „késztetik" (JAÖM 3: 147). Erről, 1933 nyarán, láttuk, már hallgatott; nem akarta tudni.
   Nagy kérdés, mi ennek az oka? A mozgalmi sérelmek személyes kompenzálása-e, avagy tudatos „pragmatikus" megalkuvás?
   Úgy gondolom, de ezt – a dolog természete szerint – egyelőre aligha lehet bizonyítani, hogy 1933 nyarán, minden szempontból nehéz helyzetben lévén, József Attila e két pólus, a sérelem és a megalkuvás között ingadozva írta meg A nemzeti szocializmust.

9

   Szántó Judittól tudjuk, „hat hét" után József Attila el- és beismerte tévedését, hibáját. 1933. augusztus elején, nagyjából A csodaszarvas megjelenésekor tehát már föladta A nemzeti szocializmusban megírt nézőpontot és „programot". A szöveg, nem kerülve nyilvánosságra, lényegében belső ügy, Judit és Attila személyes ügye maradt, jóllehet az ismerősi kör (pl. Nagy Lajos, Remenyik Zsigmond) valamit azért mégiscsak sejtett vagy tudott. Költőnk irodalmi alakmásainak megkoncipálása legalábbis erre enged következtetni (vö. KJA 1: 325, 434-441, vö. még: 788, 831). A kisiklás belső, lelki földolgozása, a költőnek önmagával való szembenézése, az „ügy" elrendezése azonban nem ment könnyen és gyorsan. Az életrajznak ezt az epizódját, alkotóként, József Attila lényegében csak 1933 októberében, a Vigasz megírásával hatálytalanította.
   Ez a vers (JAÖV 2:184, vö. még: 185), ha a benne rejlő valóságvonatkozásokra figyelünk, félreérthetlenül önerősítő funkciójúnak mutatkozik. Már címváltozatai (Ne hadd el magad, öregem; Vigasztaló; Vigasz) is erre vallanak, az első sor pedig expressis verbis kimondja: „Ne hadd el magad, öregem". Miért van szükség a versben erre az önmegszólító, önmagát erősítő gesztusra? A beszélő hiszékenysége miatt – a versben a beszélő végig önmaga hiszékenysége ellen érvel; maga a vers lényegében ez az érvelés. Előbb jön az önfelszólítás („bőröd ne bízd kereskedőre"; első – árulkodóbb – megfogalmazásban: „ne bízd magad kereskedőre"), majd a retorikus kérdés, amelyre a válasz eleve benne van a kérdésben: „Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát […]?" S ezt a kérdést a következő szakasz eleje azonnal megismétli: „Hihetsz-e?" A zárlat pedig, mindezzel szoros összhangban, határozott intés:

   S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
   hogy lábunk cipőnkbe dagad,
   rajtad is múlt, Lásd, harc az élet,
   ne tékozold bizalmadat.

   De ki az, akire a beszélő nem bízhatja rá magát? A „kereskedő". Ez a kereskedő azonban, nyugodtan mondhatjuk, aligha a sarki, hús-vér fűszerkereskedő, nem valóságos kereskedő: a magyarázó mellékmondat metaforizálja a kereskedőt, „ki elád felhőt az égen / s a földön telket vesz belőle". Ez a megfogalmazás, úgy vélem, inkább az emberi vágyakkal való üzletelésre, az azokkal való visszaélésre utal – már ha egy metafora egyáltalán dekódolható. De az, akire az önmagát vigasztaló beszélő nem bízhatja rá magát, akiben nem hihet, néhány vonást mégis kap portréjához, s ezek a vonások árulkodóak: visszautalnak a szereztetés külső körülményeire.
   Az első, amit megtudunk erről a metaforikusan megemelt és általánosított emberről, az lényegi, szociokulturális idegensége:

   Inkább segít a kutya szőre
   a teríthető betegen,
   semhogy magát miértünk törje,
   aki sorsunktól idegen.

   Ez az idegenség a vers első változatában még hangsúlyosabb s történeti-szociológiai értelemben konkrétabb: „Inkább segít a kutya szőre, / mint aki osztály-idegen".
   A második, ami a beszélőhöz viszonyítva kiderül erről az „osztály-idegen"-ről, az viszonylagos jómódja, anyagi ellátottsága („… fűtve lakik öt szobát / falain havas tájak vannak, / meztelen nők meg almafák"; „szagos kis dorong édes szivarja", „langyos vízben ül s borong" stb.). A harmadik, s talán a legfontosabb, ami kiderül: a szegénységhez való sajátos – álságos – viszonya:

   […] míg mi morgunk,
   ő langyos vízben ül
és borong,
   hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
   Ha pincéjébe szenet hordunk,
   egy pakli „balkánt" is kibont!
   Szívére veszi terhünk, gondunk.
   Vállára venni nem bolond…

   Nem tudjuk, Rátz Kálmánnak hány szobás lakása volt, s szobája falán milyen festmények lógtak, volt-e pincéje, stb. A vers egyes motívumainak Rátz személyes életkörülményeivel és mozzanataival való direkt megfeleltetése félrevezető, s alkotáslélektanilag is megalapozatlan volna. Ám az 1933. nyári események ismeretében aligha lehet kétséges, hogy e vers megszületése mögött a Rátz Kálmánnal való időleges együttműködés keserű tapasztalata húzódik meg. S a személyes politikai konzekvencia is, bár metaforikusan jelenik meg, világos:

   A jégből csak lucsok fakad [.]

   Mert hogy ez a kép valójában politikai utalás, a sor korábbi – nyíltabb metaforikájú – változata elárulja: „Jégből tűz-sarjú nem fakad". (Az első megjelenéskor, a Népszavában még ez a változat volt olvasható!) Azaz, rövidre zárva, az „osztály-idegen" révén „tűz-sarjú" (vagyis forradalom, vagy akárcsak radikális változás) „nem fakad".
   A Vigasz tehát, valóságvonatkozásaiból következtetve, az önkritika verse. S mint ilyen, a nyári epizód lezárása.

10

   A tárgyi igazsághoz tartozik, hogy József Attila és Rátz Kálmán kapcsolata, bár közvetlen politikai hozadéka már nem volt, később sem szakadt meg teljesen. Később is van nyoma annak, hogy a társasági – elsődlegesen kávéházban zajló – érintkezés fönnmaradt. A Petőfi Irodalmi Múzeum JA 550 jelzetű dokumentuma, amely egy József Attila kezétől származó címjegyzék, Gyömrői Edith, Rapaport Samu, Barta István, Hatvany Bertalan és mások címei mellett a Rátzét is regisztrálja: Rátz Kálmán, Klauzál u. 6. / 33-8-23. E címjegyzék 1934 vége felé keletkezhetett. Hogy Rátz szerepel benne, azt jelzi, József Attila ekkor még érdemesnek tartotta följegyezni az őrnagy címét és telefonszámát. Az [Ez éles, tiszta szürkület…] kéziratának hátoldalán, kb. ugyanakkor, azaz 1934 őszén szintén fölbukkkan Rátz címe és telefonszáma (JAÖV 2: 224. és 225. közötti hasonmásmelléklet). S az is valószínű, hogy az a kávéházi társalgás, amelyen a költő, Judit, Rátz s az egyik Crouy vett részt, s Szántó Judit 1935-re datál, létező, valóságos epizód.
   József Attilának, tudjuk, voltak ilyen – bensőségesebb vonzalom nélküli – kávéházi kényszer-társulásai.

 

Irodalom

   Bányai László 1943: Négyszemközt József Attilával. Bp.
   Birki Ágnes – Széll Jenő 1972: József Attila és a kommunista diákok pere.= Irodalomtörténet, 4. sz. 935-940.
   Bokor László 1979: József Attila és a Szociáldemokrata Párt kapcsolata. Beszélgetés Erdei Istvánnal. = Kritika, 2. sz. 13-14.
   Csaplár Ferenc 1967: A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Bp.
   Dósa Rudolfné 1972: A MOVE. Egy jellegzetes magyar fasiszta szevezet 1918-1944. Bp.
   Fejtő Ferenc 1989: Széljegyzetek egy József Attila-cikkhez. = 2000, 7.sz. 61-62.
   Glatz Ferenc 1971: A Gömbös-kormány vidéki sajtópolitikájáról. = Sajtótudományi Közlemények. Bp. 81-100.
   Hollós Korvin Lajos 1986: Üdvözülési kísérlet József Attila ürügyén. = Kritika, 8. sz. 19-22.
   Horváth Iván 1992: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is? Az ismeretlen József Attila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Bp. 297-324.
   JAÖM 3: József Attila összes művei 3. köt. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Sajtó alá rend. Szabolcsi Miklós. Bp. 1958.
   JAÖM 4: József Attila összes művei 4. köt. Sajtó alá rend. Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós. Bp. 1967.
   JAÖV: József Attila összes versei 1-2. köt. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla. Bp. 1984.
   JATC 1/2: József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Magyarázatok. Írta Tverdota György. Bp. 1995.
   Kende János 1965: Levéltári dokumentumok József Attiláról. = Tiszatáj, 1.sz. 57-59.
   KJA: Kortársak József Attiláról 1-3. köt. Szerk. Bokor László, sajtó alá rend. Tverdota György. Bp. 1987.
   Kónya Sándor 1968: Gömbös kísérlete totális fasiszta diktatúra megteremtésére. Bp.
   Kozma Miklós 1933: Az összeomlás 1918-19. Bp.
   Kőszegfalvi Ferenc 2001: A Kortársak József Attiláról című gyűjtemény vásárhelyi vonatkozásaihoz. = Irodalom- és Művészettörténeti Tanulmányok /Studia Historiae Literarum et Artium 3. köt. Szerk. Lengyel András. Szeged, 183-185.
   Lázár Vilmos 1972: Emlékek a hőskorból. Agárdi Ferencről. = Népszabadság, jan 9. mell. 5.
   Lengyel András 1996: József Attila „nemzeti szocialista" epizódjáról. In: Uő: A modernitás antinómái. József Attila-tanulmányok. Bp. 105-119.
   Lengyel András 1998: Ki volt Rátz Kálmán? A József Attila-életrajz egyik fehér foltjáról. = Népszava, nov. 14.
   Lengyel András 2000: Kísérlet egy József Attila-töredék datálására. = Új Forrás, 5. sz. 48-56.
   Marton Béla, berethei 1920: A Magyar Országos Véderő Egyesület MOVE történetének és alapgondolatának vázlata. Bp.
   Német nyelvű önéletrajz: Dr. (Phyl.) Kálmán v. Rátz. Keltezetlen gépirat, 1949 után, Xerox-másolata Lengyel András birtokában.
   Rátz Kálmán 1937: [Hozzászólás a Cobden ankétjához] = Cobden.
   Révai József 1974: József Attila. Sajtó alá rend. Erki Edit. Bp.
   Rónai Mihály András 1983: Feljegyzés a homályból. = Népszabadság, jan. 29. 15.
   Sipos Péter 1994: Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935. In: Parlamenti képviselőválasztások 1920-1990. Tanulmányok. Szerk. Földes György, Hubai László. Bp. 151-182.
   Stoll Béla 1995: József Attila-textológia. = Irodalomismeret, 3. sz. 16-30.
   Szabolcsi Miklós 1992: „Kemény a menny". József Attila élete és pályája 1927-1930. Bp.
   Szabolcsi Miklós 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp.
   Szántó Judit 1986: Napló és visszaemlékezés. Sajtó alá rend. Murányi Gábor. Bp.
   Szántó Judit 1997: Napló és visszaemlékezés. 2. kiad. Sajtó alá rend. Murányi Gábor. Bp.
   Tasi József 1995: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp.
   Téglás Ferenc 1933: Az egységfront körül. Válasz József Attila azonos című vitacikkére. = Új Harcos, 4. sz. 74-80.
   Tverdota György 1996: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Száz rejtély a magyar irodalomból. Főszerk. Halmos Ferenc. Bp. 172-173.
   Tverdota György 1998: József Attila 1933. június. Irodalomtörténet, 3. sz. 432-449.
   Tverdota György 2001:Az Óda és az Eszmélet között, 1-2.rész. = Irodalomtörténet, 1. sz. 97-114, 2. sz. 280-293.
   Valachi Anna (szerk) 1995: Hét év József Attila közelében. Dokumentumok Bányai László hagyatékából. Bp.