Radics Viktória

Gyász: egy arcmás letisztul

 

   Nem voltak illúziói, és mégsem volt boldogtalan.
   A Virágos Katona titka olyan feladvány, mely csak évtizedek csöndes ráfigyelésével oldható meg. Epikai feladvány: megfejtését az idő érleli. Bennem a magyar irodalom e fontos emblémája csak Gion Nándor halála után domborodott ki, kapott relief-szerű faktúrát; olyasminek érzékelem, mint egy régi pecsétlenyomatot vagy mint egy patinás pénzérmét, vagy mint egy vashatost. Most kezdtem el gondolkozni róla – hisz azelőtt számomra az élő ember jelenléte magába foglalta e talányt; ő hordozta, s nekem nem kellett rajta töprengenem.
   Még nem tartok ott, hogy Gion Nándor irodalmáról elmélkedjem. A gyász, az élő ember emléke követeli ma még a magáét. Amikor értesültem a haláláról, szinte azonnal kézbe vettem az egyik könyvét. Ekkor megértettem, hogy az írók, művészek tényleg nem úgy halnak meg, mint a többi halandó. Valóban megmarad a szellemük egy verziója. De engem ebben a pillanatban ez mégsem vigasztal. Az emberről kívánok eltűnődni, abból szeretnék megtartani valamit; mert az nem marad meg egyébként semmi mód, csak ha a magamba foglalom egy részét. Félre most az irodalommal. Nándor, a cigarettáddal, a vinjakoddal, az ízes beszédeddel, Te nem vagy jelen.
   Olyan markáns volt a megléte, a karaktere, hogy – most, ebben az őszben – nem az elmúlással, a lepergéssel asszociálom a halálát, hanem egy ház összeomlásával. Itt lakott velem szemben Budapesten, túlsó szomszéd. Mintha ott, átellenben egy rés, üres házhely tátongana. Az apja kőműves volt; és az életét Nándor is kemény, erős kézzel rakta, malterezte s tartotta fenn. Ez férfimunka volt. Szemmel tartottam a túlsó ablakot, s nemegyszer bámultam e dolgot. Mint nő; mert bár gyengécske egyáltalán nem vagyok, abban, ahogy ő működött, a tőlem idegen férfias erő munkálkodásának tanúja lehettem, s olykor már-már machónak éreztem volna őt, ha a nőiség klasszikus tiszteletének és szeretetének jeleit nem láttam volna rajta. Nándorhoz hozzátartozott a másik fele, a felesége, Eszter is, aki mindig ott volt a világában, s most az ablakban átellenben az ő révén mégiscsak csillapul az üresség, Nándor íróasztalán felsárgállik a lámpaernyő, és mégsem üres telekkel kell szembenéznem.
   A politika. Amikor még egyetemista gilipter voltam Újvidéken, és Gion Nándor meglett emberként intézte az értelmiségi ügyeket – főszerkesztő volt, igazgató, elnök volt, közéleti személyiség –, nem is ismertük egymást, és nem is tudtunk volna szót érteni. A nekikeseredett kommunizmus idején mi, elkeseredett fiatalok neki akartunk volna menni az intézményrendszernek. Csináltunk is bajt eleget. Nándor, a másik oldalon, sakklépéseket tett, neki stratégiája és taktikája volt, és húszéves fejjel, abban helyzetben, ezt akkor sem értettem volna meg, ha hajlandó lettem volna belegondolni. Fogalmam sem volt a politikáról. És talán érthető, hogy ott és akkor megvetően viszonyultam minden politikushoz. Két évtized alatt értettem meg lassan, hogy a politika elengedhetetlen az életben maradáshoz, hiszen életteret szab(dal), cselekvési lehetőségeket és esélyeket teremt (s von meg), és amikor piszkos munka is, muszáj elvégezni, mint a nőnek a takarítást, rendrakást. Amikor Nándorral a kilencvenes években Budapesten a véletlen folytán jószomszédi és – nem véletlenül – baráti viszonyba kerültünk egymással, már értékelni tudtam, megbecsülni a férfit, aki tevékenykedni tudott ezen a számomra idegen terepen; volt benne hozzá kellő megfontoltság, tűrőképesség és erkölcs.
   Két más nemzedék és két idegen szellemiség került szembe egymással a Kőrösi Csoma sétány két partján, és szívélyes, jóakaratú, nem sekélyes barátság született ebből. Épülésemre szolgált, hogy valamelyest megértettem ezt a pályát és világnézetet, s örülök, hogy képes voltam erre. Hogy Budapesten összejött, ami Újvidéken szét volt szakítva, és az előítéleteket legyőzte a legegyszerűbb emberi jóérzés. Földi! Sok mindent, számos réteget rejt ez a szó. A mi esetünkben a kisebbségi sorskényszerekkel való leszámolást is, mint mikor egy komplexust dolgoz fel magában az ember.
   Neki volt világnézete, mégpedig világtapasztalatból kiérlelt, igazán kirajzolódott világnézet, és nem ideológia, nem teória. Nem is tudom, kiről tudnám ezt még ilyen határozottan kijelenteni. A gesztusaiban és szavaiban villódzott ez az érett, és megint csak hozzá kell tennem, férfiasan öntörvényű világnézet, s a magam bizonytalanságából ezt, ha olykor szkeptikusan is, de jóleső érzéssel nyugtáztam; ha nem is tehettem magamévá, de tiszteltem a meglétét. És kedveltem a realizmusát; mi sem esett jobban, mint a – röviden szólva – „posztmodern" szédületből rátekinteni valamire, aminek van komoly alapja, tere, ideje, udvara, szóval háza. Spiritualizmusomból maradjon csak a háttérben, az égen egy ibolyaszín foszlány; nem bántotta, nem bánta.
   Ez, amiben élünk, úgy gondolom, egy erkölcstelen kor. Amorális, egyszerűen szólva. Nos, Gion Nándornak volt erkölcse. Mégpedig nem az erkölcscsőszöké, nem a filozoptereké, nem a hivatásos politikusoké és a moralizáló széplelkeké végképp nem, hanem a megpróbált férfiemberé, aki túlélésre köteles, aki nem pszichologizál és nem nyavalyog, aki pragmatikus, ha kell (ünnep, ha nem kell), és tud bánni a kompromisszumokkal. Azt hiszem, az ő alapvető (a vidéki, kétkezi munkát végző emberektől örökölt) konstruktivizmusa volt az, ami a realizmusát és a rútság-tűrő erkölcsét oly vonzóvá tette. S ezen a ponton volt valami, amihez nála nem fért kétség: hogy az élet megbecsülendő dolog, amit megőrizni, visszaszerezni, alakítani kell, ahogy lehet. Lehetőleg szépen, de ha nem megy, akkor csúnyán. A ráció határain belül. Milyen jól esett „hallani" nekem ezt a racionalizmust is, mely szétkergette a fantáziáimat. Legyintett rájuk.
   Az a szenttamási világ, amit Gion Nándor a műveiben megörökített, nem holmi couleur locale, kisrealizmus, a legkevésbé népieskedés, hanem a létnek egy olyan portája, ahol az élettel törődni, bánni tudtak, mégpedig – s ez szerintem nála igen fontos – nem kedvetlenül. Azt hiszem, a kedély számára olyan volt, mint a hívőknek a hit. Azzal tartozunk az életnek, hogy némi jó kedéllyel nyúljunk hozzá; kicsit erkölcsi ügy ez is. Nem hiába citerázott annyit a Rojtos Gallai.
   Filozofálni nem nagyon szoktunk. Nem nagyon szerette az absztrakciókat. Most arra gondolok, ez talán mulasztás volt a részemről, hogy nem kérdeztem ilyen irányban, dehát nem volt szükség erre. Kifejezte ő mindezt másképp, meggyőzőbben, fizikailag, valahogy konkrétan. Ő nem csupa-reflexió, hanem valóban, a szó hagyományos értelmében teremtő művész volt, aki világot tudott írni. (Melyről egyébként érdemes lesz elfilozofálni.) A tapasztalatokról szeretett hallani, esetekről, nem az elvont gondolatokról. Az irodalom számára a tapasztalat átadása volt. Értelmiségi körökben, azt hiszem, nem ismertem embert, aki így becsülte és mértékére vette volna a tapasztalatot. Talán így tettem szert öniróniára a magam szellemi kalandjait illetően. Nem esett rosszul, ha kuncogott rajtam, sőt.
   Az anyagközeliség, az élet matériájához való értő viszony (mint egy mesteremberé) volt az, amit még érezni szerettem a lényéből és a beszédéből. Tisztességgel tudott hozzányúlni egy-egy életszegmenshez, jó fogása volt a kezének; olykor valamire legyintett, éreztetvén, hogy ez üres habzás, és a dolgok „húsát" kérte számon. Ezzel a „konkretizmusával" helyre tett bizonyos ügyeket. Nem volt kenyere a művészkedés, a különféle szellemi attitűdökkel való játszadozás. Tudta, mi a kenyér: a kukoricakenyér, a korpás, a barna, a parasztra őrölt kenyér, meg a fehér, a foszlós. És a só! Azt okvetlenül mindig elébe kellett tenni.
   Nekem is megvolt a magam vidéki talaja, a mentalitásomban is, ám később „összekeveredtem", és a magam részéről nem tudtam úgy átvinni egy bizonytalan, bonyolult és hazugságokkal terhes, pszichésen terhelt szellemiségbe az örökségemet, mint ő, aki ügyesen sáfárkodott vele. „Minden város Szenttamás", mondatja egyik hősével, és neki tényleg volt valami, az öröknaptár módjára kiképzett egyetemes térképe, amit használni tudott. Hogy a népies/urbánus dichotómia mennyire rossz és fals, azt örökre megtanultam Gion Nándor révén. E dichotómiában kár gondolkozni, mert teljesen félrevezető, és mindkét „félnek" csak rosszat tesz. Gion Nándor a vidékiséget mint tapasztalatot, generációkon át, nagyon rendes és kevésbé rendes meg alávaló emberek életein keresztül kialakult és kiizzadt (elvérzett) életbölcsességet kezelte, amit nagyvilágian elutasítani a legnagyobb fokú bárgyúság és defektus. Puszta irodalmárkodás az, amikor valaki kikerüli az „egyszerű" emberek életvalóságát, különös tekintettel arra, hogy valamennyien egyszerű emberek vagyunk.
   Túlélők is vagyunk valamennyien bizonyos tekintetben, és elfeledni vagy lenézni azokat, akik túléltek vagy belepusztultak, hogy élhessünk, a legközönségesebb, legszellemtelenebb vétek. A túlélések drámasorozatai, amit Nándor leírt, lekciók, valamivel elvontabban úgy is lehetne fogalmazni: relígió, mint az isten vagy az istenek kalandjai voltak, melyek a szellemi életet is élő emberek számára a figyelmük ébrentartására, kitágítására és elmélyítésére szolgáltak. Voltak sokan, akik megsemmisültek egyszerűen. Igazságtalanul. És nincs igazság, mert az igazságtétel szándéka megannyiszor nemtelenséggé lesz. Az embereket elfeledjük; a (csúnya vagy kevésbé rút) túlélési drámák emberi és embertelen mivoltán azonban akadjon meg a szemünk. (Hátha aranyat találunk.)
   Nem afféle szentimentális „megtartás-erkölcs" ez, Gion Nándor elveszíteni, feledni és feladni, „átírni" is még hogy tudott. Nem szállt szembe a sorssal, vagy ilyesmi, de fatalista sem volt. Hanem inkább tenni valamit közben, amit lehet. Hol rendesen, hol szemtelenül. És ha valami még közben szép is – egyszerűen szép –, az egy kis ajándék. Erről a korbácsos kezű Virágos Katona fog tudni még egyet s mást mondani.
   A szépérzéke egyszerű dolgokra irányult. De persze, mint a mélység/sekélység esetében, itt is meg lehetne forgatni a dolgokat. Ámde ezúttal nem filozofálni akarok, hogy az egyszerűség nehezebb, mint a bonyolultság, ami közönséges, nemesebb lehet, mint a fennkölt é. í. t. Egyszerűen kellene beszélnem, ahogy azt ő szerette. Talán nem veszítettük el teljesen, mintha hullanának ki a kezeink közül, az elemi dolgokat. Nem biztos, hogy nem. Nem, biztos, hogy nem. Van, aki emlékszik a szegény Gilike kezeire?
   A közönséges méltóság sokat számított neki, minden méltót széttépő körülmények közepette is. Ő tudta a legjobban, hogy ez milyen kockázatos dolog. (Nem véletlenül az a sok kártya, hamiskártyás, cinkelt lap a műveiben.) A történetek, amelyeket írt és mesélt, ügyesen elvették ennek az egyébként tényleg elég súlyos kérdésnek a patetikáját. A történetek, melyek egy kicsit csorbák, de mindig a helyén van az a csorba. A mesélés íze – az ő utánozhatatlanul sajátos, ízes meséje – megsemmisítette a létfaggatás pátoszát. S ez nemcsak a mesélni tudó író mesterségbeli titka, hanem azé a meglett, mi több, dörzsölt férfiemberé is, aki nem felejtette el önmagában az utcán játszó, rosszcsont falusi kisfiút, sem a kárókatonákat.
   A történelem férfimunka, nincs mese (hanem bicska, kártya, ostorsuhogtatás), mi nők a háztartásba vagyunk szorítva, a házi tűzhely megtartásának feladatát azonban én így talán mégis szívesen vállalnám. Rézi, a regényciklus-béli feleség bábáskodni is tudott, és az szép föladat. A tetralógia végén majd ki fog derülni, hogy mindennek ellenére sok minden miatta történt.
   Elaludt a lámpa átellenben az ablakban. És most hirtelen eszembe jutott Gion Nándor keze, pedig az Eszteré oltotta el.
   És milyen jó, hogy Gion Nándor tényleg nem volt boldogtalan.