Király László

 

Kikezdések

Hajnali négy s egy egész furcsa forma.
S nincs kétségem: egészen ellenem.
Acélpántos gyűlöletbe forrva.
Míg gyönyörű késemet fenem.

Kész volnánk már valami nagy torra.
Be kell fejeznem. Vagy elkezdenem.
Mintha fény, vagy fekete vér csorogna.
Élesedj, szerelmes fegyverem!

De csak figyel. És nem mende-monda.
Itt nyugalom s álom nem terem.
Irgalmatlan mondja, mondja, mondja.

Mintha nem lehetne… Mindig csak velem.

2002. szeptember 16.

S a hajnali vers, mint egy villamos.
A múlt századból, amelyben születtem.

 

Domáldi alkony

Bolyai János emléke

Mikor az atya-fiú álom szentsége sötétül,
az apák karosszéke telve haraggal.
Az agy lüktet, de a gondolat hűvösödik végül.
Tűzcsóvás szavak alatt lángot vet az asztal.

Az eszmélés mint félvak kardsuhintás
szajha geometriák hűvös vívótermeiben.
Emléket hasogató hegedűvisongás.
Végül a semmiből teremtett új világ ilyen.

Mennyit kell vándorolni egy igazi mondatért?!
Csapdák, vetett tőrök közt húnyt szemmel haladok.
Éjféli gondolattól nem véd szerelem, se vért.
S a hajnali őrült félhomályban fürdőző bivalyok.

Mint fenyegető hatalmak, figyelő cselszövény,
még most is a ködbe hanyatló Domáldon.
Ifjú vad zsenire emlékezik a vén,
ki nem is az még, de sejti: kettőre nem jön három.

Ifjúságot nem lehet fokozni, csak vénséget.
Rázzátok föl a párnákat, érkezem.
Befejezetlenség pokol-tüze éget.
Szarvas-patás kémeim serege velem.

Nem leszel ifjabb, mégifjabb. Csak vénebb.
S csupán az írás világít az élet lángjaival.
Semmiből egy új világ! – Atyám – ennyi a lélek.
S viaskodik a test, míg a gondolat kihal.

 

Itt van az ősz,

kimossuk nyári dolgainkat.
Szekrénybe, fiókba rejtjük őket.
Kimossuk izzadt ingeinket.
A nadrágot, mely őrzi az út porát.
Anyánk udvarán a táncoló kutyát.
A forró fényt, csábító kék eget.
Évit, ahogy távozó kocsiból integet.
Eladott erdőt, tocsogó réteket.
Kimossuk, amit lehet s nem lehet.
A barátokat és a lányokat.
Ami ajándék és ami áldozat.
A zúgó diófát is kimosom talán.
Orbán Jánost, ki félmeztelen táncol
a zetelaki írótábor asztalán.
Kimosom a kusza álmokat.
A látogatót, aki látogat.
A temetői ősi sírkövet.
Dúlt emlékben élő ősöket.
A nagyapát is és az unokát.
Ahogy a dombon lovagolnak át.
Kimosom a jövőm, a múltam.
Amit nem tudok s amit megtanultam.
Az írógépet, mely csupa rejtelem.
Aki jöhet s ki nem jöhet velem.
A félig írt regényt és a verseket.
Kimosom őket, mert tudom, hogy lehet.
Végül dolgom végezetten állok.
S boldogan: tavasszal mindre rátalálok!
Megjött az ősz – a szélnek foga van.
Bort iszom és kimosom magam.

2002. szeptember 16.