Gömöri György

Weöres-recepció Angliában és Amerikában

 

   Amikor az amerikai Evanstonban kiadott Tri-Quarterly című folyóirat vaskos, 1967 tavaszi kelet-európai száma megjelent, benne Weöres Sándor két hosszabb versével és három rövid prózaversével, még joggal írhattuk a lap alji életrajzi jegyzetbe a következőt: „W. S. kevéssé ismert költő Nyugaton“. A jegyzet szerzője én voltam, mivelhogy Charles Newman felkérésére én társszerkesztettem ezt az akkoriban elég nagy érdeklődést kiváltó különszámot, amelyben Weöres mellett József Attila, Nagy László, Pilinszky János, Czeslaw Milosz, Miroslav Holub és Vasko Popa is szerepelt jobb-rosszabb versfordításokkal. Az egyik Weöres-verset Neuburg Pál segítségével az ismert angol költő, Donald Davie fordította, míg a többit (az akkoriban Berkeleyben tanító András Sándor segítségével) Richard Lourie. Ezenkívül a különszámba még belevettem Cs. Szabó Lászlónak Weöressel – 1963-ban, Londonban – magyarul készített beszélgetését, ami elég jó képet adott az „ismeretlen” magyar költő gondolatvilágáról; úgy emlékszem, ezt a szöveget Cs. Szabó András fordította angolra. A különszámnak akkora sikere volt, hogy a rákövetkező évben a chicagói Quadrangle Press azt könyvalakban is kihozta New Writing of East Europe címen, aminek különösen azért örültem, mert a levonatokban kijavíthattam a tömérdek sajtóhibát, amit az amerikai szedő belepötyögtetett a különszámba. Bár már korábban is jelent meg Weörestől vers imitt-amott angolul, azt kell hinnem, hogy a Weöres-recepció igazi története Angliában és Amerikában ezzel az 1967–68-as bemutatkozással kezdődött. (Nem akarok részletesen kitérni a kötet kritikai fogadtatására, csak egyet említenék meg, Neal Ascherson azt írta róla a New York Review of Books 1969. május nyolcadiki számában, hogy bár a prózai rész hangulata túl komor és kissé nyomasztó, a versanyag „elsőrangú“.)
   A chicagói antológia Weöres-jegyzetében már megemlítem, hogy készül egy fordításkötet Weöres Sándor verseiből Angliában, amit a Penguin Kiadó fog gondozni – ebből végül is csak egy fél kötet lett 1970-ben, mert a papírfedelű gyűjteményt Weöresnek Juhász Ferenccel kellett megosztania. De még mielőtt ennek a kötetnek a fogadtatására rátérnék, hadd említsem meg azt az esszét, amit „Unity in Diversity” (Egység a Sokféleségben) címmel a Books Abroad című folyóiratba Ivar Ivask felkérésére írtam A hallgatás tornya szerzőjéről. Ez a lap közép-kelet-európai költőknek szentelt számában (43:1, Winter 1969, 36-41) jelent meg, ahol is Weöres olyan kiváló (élő és halott) költőtársak mellett van jelen, mint a cseh Frantisek Halas, a lengyel Czeslaw Milosz és a szerb Vasko Popa, hogy csak néhány nevet említsek. Az amerikai világirodalmi folyóirat egyébként mosolygós, „cicás” fényképet is közöl Sándorról (Moldován Domokos felvételét). Ami engem illet, esszémben megpróbáltam érzékeltetni Weöres hihetetlen formai változatosságát, sokoldalúságát, ugyanakkor rámutatva költészetének filozófiai-metafizikai hátterére. Az írást általában jól fogadták, Budapesten éppúgy, mint Nyugaton; Weörest (mint azt egy nekem küldött képeslapja jelzi) a barátok és ismerősök elhalmozták Books Abroad példányokkal, s az irodalmi körökben elég nagy feltűnést keltett. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a cikk hozzájárult volna Weöres 1970-ben megítélt Kossuth-díjához, ami egybeesett az Egybegyűjtött írások két kötetének kiadásával. Ezekről a Washingtonban élő András Sándor írt elismerő hangú ismertetést a Books Abroad 1971-es nyári számába (45:3, 545-546), így fejezve be írását: „Kétségtelen, hogy Arany óta minden magyar költő közül neki van a legjobb humora és – Karinthy Frigyes mellett – a legélénkebb hajlandósága a nyelvi abszurdra. Életműve lenyűgöző.”
   Ami a Penguin Kiadó Weöres–Juhász kötetét illeti, az csak hosszas szerkesztgetés után látott napvilágot. Míg Juhászt David Wevill fordította eléggé hűségesen, az első Weöresnek kiszemelt fordító Peter Redgrove volt, aki azonban csak lendületes átköltéseket volt képes produkálni fordítások helyett. Miután az irodalomértő angliai magyarok közül ezt többen szóvátették (én is beszéltem róla Ted Hughesnak), a Penguin Modern European Poets sorozat szerkesztője úgy döntött, Redgrove helyett inkább a glasgowi Edwin Morgant kéri fel Weöres Sándor angolra fordítására. Morgan, akinek fordítói tehetsége különlegesnek nevezhető, 24 Weöres-verset ültetett át angolra, köztük Az elveszített napernyő című hosszabb költeményt, Weöres kisebb versei közül pedig remekül fordított olyan darabokat, mint a metafizikus mesébe hajló A fogak tornácánt, vagy a mulatságos Majomországot. Utóbbinak, mint ezt megtudjuk a The Times névtelen kritikusától (1970. XI. 12), már akkor is nagy sikere volt, amikor azt Weöres egy évvel korábban egy londoni költői fesztiválon felolvasta. Ugyanez a kritikus mint „magán-mesedrámát” jellemzi az Az elveszített napernyőt és úgy tűnik, Juhászt (A szarvassá változott fiú alapján) még többre tartja Weöresnél. Ettől némileg eltér Robert E. Shaw véleménye, aki a Poetry című chicagói költői folyóiratban még idéz is egy versszakot a The Lost Parasolból, megjegyezvén, hogy „[Weöres] költészete tele van a misztikus megvilágosodás rövid pillanataival“. Shaw Juhászt is kitűnő költőnek tartja és ezzel a mondattal zárja a kettős Penguin-kötetről írt kritikáját: „Ez a kötet kísértésbe hozza az embert arra, hogy még a legnehezebb nyelvek egyikét is megtanulja” (Poetry, March 1972, 353) – ami persze azt bizonyítja, milyen legendák keringtek még nem is olyan régen a magyarról az angolnyelvű világban. Morgan remek munkát végzett Az elveszített napernyő lefordításával,s ezt az bizonyítja, hogy még a Times Literary Supplement névtelenségbe burkolódzó kritikusa is, fanyalogva bár, de elismeri, hogy „ez a vers elég jól hangzik” („comes through impressively enough“) angolul (TLS, 1971. VIII. 6), csak hát számára ez az egész modern magyar költészet légüres térben mozog, mert nem tud eleget sem annak történetéről, sem fontosabb költőiről, akik „a legkevésbé elérhetőek” az angol olvasónak.
   A hetvenes-nyolcvanas években (az 1977-től World Literature Today néven megjelenő) oklahomai Books Abroad volt az egyetlen angolnyelvű folyóirat, amelyik folyamatosan beszámolt Weöres Sándor újabb könyveiről. A magyar rovatot én szerkesztettem, s mivel Weöres legkedvesebb költőim közé tartozott, ha nem én, a PEN Club felkérésére valamelyik nekünk dolgozó magyar kritikus jelezte egy-egy újabb Weöres-mű megjelenését. A Psychéről még én írtam a a lap 48:1, 1974. téli számában, méghozzá teljes elismeréssel: „erre úgy fognak emlékezni, mint az egyik legszebben előállított és legszórakoztatóbb könyvre, ami az utóbbi években Magyarországon megjelent“, majd a Három veréb hat szemmel című antológiát is én ismertettem ugyancsak a World Literature Today-ben (52:2, Spring 1978, 317-318). Időközben megjelent a Columbia egyetem kiadójánál a Vajda Miklós szerkesztette Modern Hungarian Poetry (New York, 1977), benne számos Weöres-verssel, a 29 oldalon, Edwin Morgan mellett még négy angol és amerikai költő (Daniel Hoffman, Richard Lourie, Peter Redgrove és William Jay Smith) által fordított Weöres a gyűjtemény egyik legmarkánsabb, legmeghatározóbb alakja. Vajda ezt egyébként hangsúlyozza is bevezetőjében, amikor azt mondja, úgy tűnik, Weöres tehetsége „behoz minden hátrányt“, amit a magyar költészet évszázadok óta attól az egyszerű ténytől szenvedett el, hogy magyarul íródott (Modern Hungarian Poetry, XXVII). Más szóval lehetnek nagy „nemzeti” és „népi” költőink, de a legnagyobb, illetve leguniverzálisabb köztük mégiscsak Weöres.
   Két újabb Weöres-verseskötetről én számoltam be a World Literature Today olvasóinak: az Ének a határtalanról-ról (WLT 55:4, Autumn 1981) talán kevésbé lelkesen, mint a Kútbanéző (WLT 62:4, Autumn 1988) című kis gyűjteményről.
   Időközben azonban az éppen Amerikában tartózkodó Orbán Ottót meghívták a WLT/ Neustadt International Prize nevű irodalmi díj zsűrijébe – ez 1984-ben történt –, és mivel ő Weöres Sándort jelölte, a WLT 58:1 stet (Winter 1984) számában megjelent ajánló, s a jelölést megindokló szövege. Orbán itt az idősebb költőtársról azt írja: „általában őt tartják a legnagyobb élő magyar költőnek“. Az 1984-es Neustadt-díjat mégsem ő, hanem Paave Haavikko finn költő kapta; én Orbán Ottótól úgy tudom, mindkettőnk sajnálatára Weöres harmadik helyen „végzett” a különben elég erős mezőnyben.
   Mint már korábban utaltam rá (bár ez a nevek felsorolásából nem egyértelmű), Weöresnek nemcsak Angliában és Skóciában, Amerikában is akadtak fordítói: Daniel Hoffman és William Jay Smith, mindketten a New Hungarian Quarterly „házi” költő-fordítógárdájának tagjai. 1982-ben azonban megjelentek Nicholas Kolumban 56-os emigráns magyarból lett amerikai költő fordításai Turmoil in Hungary (New Rivers Press, St Paul) címen, ahol az általa fordított húsz magyar költő közt Weöres Sándor is szerepel öt verssel.A könyv elején megadott (nem túl pontos) bibliográfiából kitűnik, hogy ezeket Kolumban korábban már közölte kisebb amerikai költői folyóiratokban; az 1988-as közös Anvil-Corvina Weöres-kötetbe mégsem került be egy sem közülük, mert mint előzőleg is történt, Vajda Miklós most is szinte kizárólag az általa ismert (illetve fordítóként „fölfedezett“) költők fordításaiból válogatott.
   Mielőtt ennek az 1988-ban megjelent válogatásnak kritikai fogadtatását méltatnám, röviden még visszatérnék a WLT-ismertetésekre, annál is inkább, mert a lap 1984/85-ös folyamában kettőt is találunk. Az 58:3 (Summer 1984) számban Földényi F. László ír az egy évvel korábban Budapesten megjelent Színjátékokról, azzal fejezve be cikkét, hogy ez, a Weöres színdarabjait összegyűjtő könyv „elbűvölő bevezetés a modern dráma egy meglehetősen szokatlan fajtához” (447 o.),1 az 59:2 (Spring 1985) számban pedig a kiváló anglista Takács Ferenc méltatta a Posta messziről című kötetet. Weöres elismertsége ekkorra már általános lett Magyarországon, már arra sem volt szükség, hogy költészetét kissé mentegetőzve megmagyarázzák az olvasónak,ahogy azt Tamás Attila tette, amikor 1978-ban ezt írta: „Ha nem is érezheti legsajátabb módon magáénak, akkor sem állhat… távol a kor szocialista emberétől sem Weöres Sándor klasszikus szintet elérő életműve”2 (kiemelés az eredeti szövegben).
   Az 1988-as Eternal Moment (Örök pillanat) című angol Weöres-válogatásnak volt egy alapvető hibája: túl sokáig készült. Pontosabban nem készült el időre ahhoz, hogy a Nobel-díjra jelölt Weöres Sándornak komoly esélye legyen a díj elnyerésére. Mivel nem látok be a nemzetek közötti könyvkiadás kulisszái mögé, nem tudom, ez kinek a hibája, sőt: bűne!, de ismervén a társkiadó angol cég elképesztő lassúságát más könyvek kiadásában, feltételezem, hogy nem a Corvináé. Megjelenését – bár a kolofónban 1988 áll – az Örök pillanat költője nem tudta már kivárni – 1989. január végén elhunyt.3 Ezt az Anvil/Corvina közös kiadásában megjelent kötetet Vajda Miklós szerkesztette, hatan (Alan Dixon, Daniel Hoffman, Hugh Maxton, Edwin Morgan, William Jay Smith és George Szirtes) fordították. A hosszú, de tartalmas bevezetést Vajda Miklós, a rövidebb (és tulajdonképpen felesleges) előszót pedig William Jay Smith írta. A kötet érdekes fedőlapját Beniczky Miklós tervezte, hátsó fedőlapján pedig Marosi László fényképe látható egy nagyon rosszkedvű, öreg Weöresről.
   Erről a kötetről először én írtam elismerő hangú kritikát a Times Literary Supplement 1989. feburár 24 – március 6-i számába, majd később a könyvet a WLT-ben is (63:3, Summer 1989) méltattam, az utóbbiban kiemelve Edwin Morgan az átlagnál magasan jobb fordításait. Azt is szóvátettem, hogy míg egyes Weöres-versek, mint pl. a Majomország minden kommentár nélkül is „átmennek” a nyelvi akadályokon, mások esetében (Toccata) nem ártott volna jegyzeteket adni a vers történelmi utalásainak jobb megértéséhez. De egészében véve szép teljesítménynek láttam a kötetet. Megerősített ebben Dennis O’Driscoll kritikája, amit a Poetry Review közölt az értő ír költő-kritikustól. O’Driscollt lenyűgözi Weöres roppant „leleményessége“, „az emberi tér fáradhatatlan felfedezőjének” aposztrofálja a költőt, és csodálattal nyilatkozik nemcsak Az elveszített napernyőről, hanem a Le Journal Edwin Morgan-fordításáról is. Recenzióját azzal a figyelemreméltó gondolattal fejezi be, hogy bár jó, ha a költőnek „saját” hangja van, a változatosság is lehet költői erény, sőt: „Ha jó kezekben van, a változatosság: a zseni megnyilvánulása“.4
   1990-ben az Eternal Moment megjelenését követő kritikák mellett egy hosszabb tanulmány is megjelent Weöresről Amerikában, a fáradhatatlan Emery George tollából, a Cross Current című Ann Arborban kiadott időszakos folyóiratban. Ennek a közép-kelet-európai irodalmakkal foglalkozó kiadványnak a 9. számában hét oldalon foglalkozik a szerző Weöressel, a „kozmikus költö“-vel, részletes életrajzi tényekkel dúsítva írását. Az esszét nyolc versfordítás követi, köztük a T. S. Eliot emlékének szentelt Merülő Saturnus; az összes verset Emery George fordította.
   Az angliai Weöres-recepció története természetesen nem fejeződött be a költő halálával. 1992-ben jelent meg a Faber and Faber kiadó modern európai költőket felvonultató antológiája, The Faber Book of Modern European Poetry, amit Al Alvarez, az ismert kritikus szerkesztett. Ebben a kötetben a magyar líra négy költővel van jelen (ennél többel csak a lengyelek és az oroszok szerepelnek), s a sort Weöres Sándor nyitja meg hat Edwin Morgan fordította verssel, amelyeket Alvarez érdekes módon a régi kettős Penguin-kötetből vesz át.5 Weöres szerepel – igaz, csak egy rövid prózaverssel – Desmond Graham nagysikerű antológiájában, a Poetry of the Second World Warban (Chatto and Windus, London 1995, papírfedelű kiadás: Pimlico, London, 1998), majd nem csupán egyik kiemelt költője, hanem címadója is annak a 35 magyar költőből válogatott versantológiának, amit 1996-ban George Szirtessel közösen szerkesztettem: a The Colonnade of Teethnek, mivelhogy Morgan így fordította A fogak tornácánt. Weöres költészete tizenöt oldalt kap ebben a sok kiváló versszöveget tartalmazó gyűjteményben, és ezzel minden élő és halott társát túlszárnyalja; ugyanakkor kevesebb verscím jut neki,mint Pilinszkynek,vagy Nemes Nagynak, mivel egyedül Az elveszített napernyőből közölt részlet kb. öt oldalt tesz ki. Az itt közölt Weöres-verseket egy kivételével mind Edwin Morgan fordította, s a kivétel visszautal az 1967-es bemutatásra, lévén az a „XX századi freskó” Richard Lourie fordításában, a hajdani Tri-Quarterly-szám egyik legsikerültebb darabja.
   Az 1999-es év meghozta az első angolnyelvű tudományos – doktori – disszertációt Weöres Sándorról, amelynek szerzője a svédországi Susanna Fahlstrőm (lánynevén Fényes Zsuzsa) volt. Ezt a művet, amelynek Form and Philosopy in Sándor Weöres’ s Poetry a címe, az uppsalai egyetemi kiadó gondozta,s az a címnek megfelelően hat vers elemzéséből igyekszik kifejteni Weöres filozófiáját. Fahlstrőm könyvéről írtam a Hungarian Quarterly-ben (161, Vol. 42, Spring 2001), s legfőbb kritikai észrevételem az volt, hogy a szerző bibliográfiájában és (persze könyvének szövegében is) figyelmen kívül hagyott mindent,ami Weöresről angolul Magyarországon kívül megjelent. Más szóval szinte mindazt, amiről a fentiekben beszámoltam. Ennek ellenére Fahlstrőm könyvének ismerete nélkül ma már angol vagy amerikai kritikusnak nem szabadna vállalkoznia a Weöres-életmű részletes elemzésére, illetve méltatására.
   Bár ez az írás nem törekszik bibliográfiai teljességre, hadd jegyezzem meg, hogy Weöres angol-amerikai megismertetésére az eddigi antológia-koronát Makkai Ádám In Quest of the Miracle Stag (Chicago-Budapest, 1996, 2.kiadás: 2000) című gyűjteménye tette fel, mivel ebben a több mint ezeroldalas antológiában 27 Weöres-vers szerepel, más-más angol és amerikai fordítóktól.6 A versek előtt Buday György fametszete látható Weöresről, s az utána következő életrajzi bevezetőből is idézhetünk egy teljesen helytálló mondatot: „Az örökséget, amit [Weöres] formai virtuozitás tekintetében maga után hagyott, nagyon nehéz felülmúlni“.7 A magyar költészet még nagyon sokáig fog élni abból „a forró kenyérből“,amit az „életidegenséggel” vádolt Weöres sütött mindannyiunknak költészetének bűvös kemencéjében.

 

   Jegyzetek

   1 Nem ez az első írás angolul Weöres drámáiról. Kodolányi Gyula a Books Abroad 42:2 (Spring 1968) számában már ismertette a Hold és sárkányt.
   2 Tamás Attila, Weöres Sándor, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 254. Kritikámat róla lásd: WLT 53:4, Autumn 1979,719-720
   3 Két irodalmi lexikon két különböző dátumot ad meg: a Kortárs magyar írók kislexikona (Budapest, 1989) szerint a halálozás dátuma január 23., az Új magyar irodalmi lexikon, III.P-Zs, Budapest, 1994 szerint január 22.
   4 Poetry Review, Vol. 79. No. 29, Summer 1989, 47
   5 A Faber-antológiában szereplő többi magyar költő Juhász Ferenc, Pilinszky János és Petri György.
   6 Ezek közül tízet Edwin Morgan fordításában közöl az antológia.
   7 In Quest of the Miracle Stag, 2. kiadás, Chicago-Budapest, 2002, 197. Weöres népszerű gyerekverseit is megpróbálta egy skót költő, Alexander Fenton, angolra átültetni; ezzel a kötettel (If All the World Were a Blackbird, Aberdeen University Press, 1985), amely érdekes fordítási problémákat vet fel, a fenti tanulmányban nem kívántam foglalkozni.