Háy János

Sanyika

 

    Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Sanyika. Hát ennek az embernek az volt az érdekessége, hogy Sanyikának hívták egész életében. Nem változott neki a neve, hogy tízévesen ezt mondták volna, hogy Sanyi, tizennyolc évesen meg, hogy Sándor, harmincévesen pedig azt, hogy Sándor úr. Ez az ember mindig csak Sanyika volt. Tulajdonképpen nem is volt más kora neki, úgy értem, hogy egész élete során ugyanolyan idős volt. Ahogyan az angyalok is. Csak azért öregedett meg, hogy ne tűnjön föl, hogy ő mindig egykorú. Mert nagyon irigyek az emberek, és nagyon haragudtak volna rá. Csak a neve meg a hangja, mert olyan sanyikás maradt a hangja is, szóval csak az jelezte, hogy valójában ki is ő.
    Ez a Sanyika Budapesten lakott a Rózsadombon. Ott volt neki a háza a domb tetején. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van a fővárosban egy nagy domb, amit az emberek rózsákból hordtak össze. Na, ennek a tetejére épült a Sanyika háza. Persze a rózsák az idők során összeszáradnak, és a Sanyika háza majd leomlik. Tudta ezt a Sanyika, de nem sokat adott az árnyékvilág hívságaira. Ahol ő barangolt, ott nem múlt el semmi. Minden volt.
    Na szóval, mesélik, hogy ez a Sanyika egyszer úgy járt, hogy rázárták ebben a házban az ajtót, nehogy elcsavarogjon, nehogy aztán bottal kelljen ütni a nyomát. Szóval, ott volt a tetőtéri szobában, és nagyon magányosnak érezte magát. Egyszer hallotta ám, hogy az utcán építőmunkások kajabálnak, hogy Lajos ide öntsd a maltert, meg ilyesmiket. Ekkor ez a Sanyika kihajolt az ablakon és odaszólt a munkásoknak. Kedves munkások – mondta –, leküldenék némi összeget, nem hoznátok nekem egy flaska bort? Hozunk mi, hozunk – felelték a munkások, de hogy fog az oda följutni. Dobálni nem volna szerencsés ilyen törékeny és rendkívül értékes dolgot, mint a Zöldszilváni. Megoldom, megoldom – kiáltott vissza a Sanyika –, csak menjetek és hozzátok. Persze nem ingyen akarom, hozzatok magatoknak is.
    Térültek-fordultak a munkásemberek, s hoztak három üveg Zöldszilvánit. Egyet a Sanyikának, egyet-egyet meg maguknak.
    No, de hogyan fog ez feljutni? – kérdezték most megint, mire a Sanyika, hogy látjátok ezt a madzagot. Nahát ezt a madzagot leengedem, ti pedig kössétek a végére ezt az értékes tárgyat. Ejha – csettintgettek a munkások –, milyen leleményes ez a Sanyika. Aztán az üveg nyakát rákötötték a madzag végére, a Sanyika meg fehúzta. Ezután elkezdtek mulatni. Mert a Sanyika jól megértette magát velük. A Sanyika különben minden nyelvet értett. No nem ilyen szimpla nyelveket, mint angol meg német, hanem például a munkásemberek nyelvét. Szóval mulatásba fogtak, és talán máig is mulatnának, ha valaki nem nyitja rá a Sanyikára az ajtót, hogy irgum-burgum.
    Volt egy ember, aki annyira megszerette a Sanyikát, hogy elhatározta, segít a Sanyikának megszerkeszteni a könyveit, meg ír róla sok-sok dícsérő tanulmányt, meg ha valami rosszat gondol róla, azt nem mondja el senkinek, csak legfeljebb a Sanyikának. A Sanyika nagyon megszerette ezt a jótét lelket. S a jótétemények fejében ő is jót akart tenni. Megkérdezte a Sanyika ezt az embert, hogy hány éves a gyermeke. Mondta, hogy tíz. És tanul-e nyelveket? Tanul, tanul – mondta ez az ember. És milyen nyelvet tanul. Németet – mondta ez az ember –, két hónapja már. Az nagyon jó – mondta a Sanyika és ezzel odaszaladt a könyvespolchoz, lekapott egy könyvet és a kezébe nyomta ennek az embernek. Ezt vidd el annak a kislánynak, mert ez németül van és haszonnal forgathatja. Örült a jótevő ember, ment lefelé a Rózsadombról, s gondolta, belelapoz az ajándékba. S akkor látta, hogy mit szánt a Sanyika az ő kislányának. Az ajándék nem volt más, mint egy 1892-es gótbetűs Faust. Nevetett akkor ez az ember lefelé menet a városba, hogy mennyire ismeri ez a Sanyika a gyerekeket, különösen az ő kislányát, aki két hónapja tanul németet, de már e rövid idő alatt is sikeresen megutálta ezt a nyelvet.
    Egyszer egy ember mesélte, hogy egy időben rengeteget járt a Sanyikához beszélgetni. Persze a Sanyika – mondta – nem olvasott olyan sokat, mint mondjuk az Illés Endre vagy a Sőtér István, de a Sanyika mégis mindent tudott. A Sanyika azt mind tudta, amit az Illés Endre tudott, de az Illés Endre soha nem tudta meg, amit a Sanyika tudott, hiába olvasott óraszám minden áldott nap.
    A Sanyika aztán az idők során olyan híres ember lett, és annyira megszerette a magyar nép, hogy mesékbe szőtte a nevét. Egyrangon emlegették Mátyás királlyal például. Egyszer egy bukovinai székelytől hallottam egy mesét. Így kezdődött: Hol volt, hol nem volt, egyszer a Mátyás király meg a Sanyika. Hát ezek ketten elmentek a Máramarosi bíróhoz.
    Nem hallgattam végig, mert ez biztosan nem volt igaz történet. A Sanyikáról azt el lehet képzelni, hogy jó barátságban volt a Mátyás királlyal, de hogy ilyen bírókhoz járt volna, hát az teljesen hihetetlen.
    Mindenesetre tényleg annyira híres lett ez a Sanyika, hogy senki nem vette észre, hogy már nem él közöttünk, mert mindenki azt hitte, még itt van. Pedig egy napon, azt mondta a Sanyika, kilépek a mesékből. És ki is lépett.
    Arról keveset tudni, hogy mit csinál azóta. Annyit hallottam egy embertől, aki mindenfelé járt a világban, még Hejőpapira is eljutott, hogy a Sanyikát az új helyen is Sanyikának hívják, meg hogy átlátszó, mint a levegő, és hogy sokszor jön meglesni, mi van velünk, és akinek jó a szeme, az látja is. De a legtöbben nem. Csak lélegeznek, mint mindig, és nem veszik észre, hogy bemegy a tüdejükbe egy darabka ebből a Sanyikából.