Ittzés Mihály

Egy „antimuzikális” költő, avagy
Weöres Sándor a zeneszerzők szövegírója

Előszó-féle egy készülőben lévő jegyzékhez

 

    Hosszú évek óta gyűjtöm az adatokat Weöres Sándor megzenésített verseinek jegyzékéhez. A Zenei Lexikon szerint Petőfi Sándor volt a legtöbbször megzenésített költő, ezer fölött van a verseire írott különféle műfajú darabok száma az egyszerű 19. századi magyar nótától a legutóbbi évtizedekben készült nagyszabású oratórikus alkotásokig. Egészen bizonyos, hogy mind számban, mind pedig műfaji gazdagságban csak a Weöres-megzenésítések léphetnek nyomába a magyar költészet tárházából. Az eddigi anyaggyűjtés közelről sem befejezett eredményei alapján akár a Petőfiét meghaladó számú zenébe-foglalást is várhatunk a 20. századi költő terméséből.
    Weöres Sándort elég korán a zeneszerzők költőjévé avatta Kodály Zoltán. Öregek című versét 1929-ben közölte a Pesti Hírlap a tizenöt éves költő diáksapkás képével. A zeneszerző már ekkor felfigyelt a versre, s 1933-ban – a költő által később jóváhagyott módosításokkal és rövidítéssel – vegyeskarra megkomponálta. 1934-ben az első kecskeméti Hírös Hét nevezetes Kodály-bemutatókkal ékes kórushangversenyén hangzott el először a Kecskeméti Dalárda előadásában, Vásárhelyi Zoltán vezényletével. Ennél korábbi Weöres-dalt vagy kórusművet nem ismerünk. Később még egy nagyobb karmű került ki kettejük műhelyéből, a Norvég leányok (1940). A többi mind apróság, jobbára dallamra írt szöveg, melyeknek egy része azért bekerült a költő verseskönyveibe is.
    Magam először valamikor 1950 táján találkoztam Weöres-megzenésítéssel: Farkas Ferenc akkor még újdonságnak számító Rózsamadrigáljának dallamaiban. Nem mintha tizenkét évesen vegyeskarban énekeltem volna, de nővérem egy amatőr kórus tagjaként tanulta a darabot , otthon is szívesen énekelgette a líraian szomorkás és élénk-ritmikus melódiákat:
   „Ó, ne kérdezd a rózsát, hogy hű marad-e hozzád…” és
   „Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt”.
   Később persze kórustagként magam is énekeltem ezeket a Kodály és Farkas-műveket meg mások Weöres-ihlette darabjait; majd a tágabb s szűkebb családban mindennapos zenei-költői eledele lett a gyerekeknek a Bóbita-kötet számos megzenésített verse és a Kodály-dallamokra írt, jórészt a Kis emberek dalai között megjelent bájos-játékos Weöres-szöveg.
    Ha a költő zenéhez való viszonyát akarjuk megvilágítani, legjobb, ha hozzá fordulunk felvilágosításért. Eősze László Kodály Weöres-kórusai – Weöres Kodály-versei című alapvető tanulmányában idézi néhány munkabeszámolóját és önjellemzését. Ezek szerint a költő „meglepő módon […] antimuzikálisnak tartotta magát, akit ’rossz hallása’ miatt ’soha nem lehetett zenére megtanítani’.” Már 1938-ban Pécsett a Bicinia Hungarica szövegtelen darabjaihoz készülő ének-versek kapcsán írta Kodálynak: „Nincs senki zeneértő segítségem; zeneértés nélkül, ügyetlenül csetlek-botlok a hangjegyek között, de azért egyre jobban eligazodom.” Két évvel később a zenei segítség meglétéről adott számot: „Most, hogy Veress Sanyi druszám kitartóan támogat a munkámban, talán sikerült nagyjából eltalálnom a dalok ütemét és hangulatát.” Aki valaha énekelt Weöres-szöveggel párosított Kodály-dallamot, akárcsak egy nyúlfarknyi gyermekdalt, az tudhatja, hogy milyen költőiséggel és zeneiséggel sikerült a feladatot teljesítenie a poétának. A közös nevező, amely a meglévő dallamot és a költői gondolatot összehozta, bizonyára a ritmus volt. Weöres Sándor maga is ritmusvázlatnak, ritmustanulmánynak nevezte Kodály-hatást mutató gyermekverseit. A saját lelemények mellett persze a fordításoknak-átköltéseknek is jutott hely, akár zenére írott, akár először csak költői műként megjelent idegen versekre gondolunk, a cseremisz népköltéstől Janus Pannoniusig és Po Csü Ji soraiig.
    Weöres ad notam, vagyis dallamra íródott verseiről szólva nem feledkezhetünk meg a Kodály Zoltán 70. születésnapjára írt (Köszöntő gyermekhangra) alcímű négystrófás költeményről. A vers ritmusát ízlelgetve hamar rátalálhatunk a Psalmus Hungaricus örökbecsű koráltémájára, s rajta keresztül a 16. századi „magyar zsoltárra”, Kecskeméti Vég Mihály akkor népszerű volta-ritmusra szabott, keserűségben vigasztalást kereső versére. 1957-ben, Kodály 75. születésnapja tiszteletére Bárdos Lajos saját dallamaival, a ritmus feloldásával formálta zeneművé ezt a verset többféle kórusra „hangszerelve“, Bérc a rónán, Csodát mesélek, illetve Kodály köszöntése címmel. Ugyancsak dallamhoz írott verset hordoz Bárdos tavaszi színekben ragyogó vegyeskara, az Elmúlt a tél.
    A Kodály utáni nemzedékből Bárdos mellett eddig csak Farkas Ferenc nevét említettük. Weöres költészete fél évszázadon át elkísérte őt: egyik kései kórusát, a Haláltáncot (Danse macabre) is Weöres-versre írta, túl a kilencvenen, míg a korai Gyümölcskosár ciklus tizenkét tételével a kamarazene-kíséretes dal műfajának kezdeményezője volt 1946-ban. Tanítványai közül Kocsár Miklós már főiskolás évei alatt, 1956-ban ugyancsak kamaraegyüttessel kísért dalciklust komponált a Rongyszőnyegből vett versekre. Ugyanő gyermekkarokhoz is felhasznált Weöres-verseket, akárcsak Karai József, Decsényi János, vagy az ifjabbak közül Reményi Attila, Mohay Miklós, Tóth Péter és még számos komponista, köztük az erdélyi Csíky Boldizsár és Szabó Csaba is. A lassan alakuló jegyzékben a legtöbb Weöres-kompozícióval Farkas, Karai, Kocsár, a gyerekdalok révén Kodály, aztán Bárdos, Szokolay, Ránki, Sáry László, Orbán s még néhány szerző szerepel. De itt nem akarunk és nem is tudunk még teljes leltárt készíteni. Inkább csak a műfaji sokféleséget kívánjuk érzékeltetni.
    Nagyobb szabású művek is kikerültek a zeneszerzők műhelyéből. Petrovics Emil IV. kantátája (Mind elmegyünk) a Pavane című versre, aztán Decsényi János szólókantátája Weöres Sándor Tizenkettedik szimfóniája címmel. A fiatal Szokolay Sándor Istár oratóriuma a hatvanas évek elejének egyik nagy vállalkozása volt. Ránki György A holdbéli csónakossal (1979), Patachich Iván a Theomachiával (1962) az opera műfajába is bevonta költőnket.
    A generációnként, komponistánként s persze komoly és könnyű műfajonként többé-kevésbé változó zenei stílusokról hangzó vagy kottapéldák nélkül lehetetlen számot adni. Egy bizonyos: a 20. század második-harmadik harmadának szinte minden Magyarországon előfordult stílusirányzata alkalmas volt a zeneszerzők számára, hogy zenei „Weöres-kommentárjaikat” papírra vessék, megszólaltassák. A legföldhözragadtabb populáris hangvételtől a legelvonatkoztatottabb zeneszerzői nyelvig és technikáig. A megzenésítések karakter-jellemzőit talán már könnyebb szavakkal megközelíteni. Elsősorban a lírai hangulatképek és a játékos versek ragadták meg a zeneszerzőket. A gondolati költemények általában is kevésbé alkalmasak a megzenésítésre. Gyakori, hogy több, jobbára három-öt rövid költeményből alakítanak kórus- vagy dalciklusokat. A zeneszerzői jegyzékeket nézegetve, bizony nem is derül ki mindig, hogy mely versek kerültek bele egy-egy sorozatba. A versek azonosítását hangzó anyag vagy kotta hiányában nem is lehet olykor elvégezni, mert valamilyen ok miatt a költői címadást a zeneműben megváltoztatta a komponista. Ezek okozzák az anyaggyűjtés legfőbb nehézségeit.
    Azt kell mondanunk, hogy a Weöres-versek szabad prédájává váltak a hetvenes évektől az énekelt versek sokszor amatőr szerzőinek. A hangfelvételek, a rádióműsorok és persze az előadóestek sikere azt mutatja, hogy nemcsak a zenészeknek, de a közönségnek is van erre a műfajra igénye. Tudható, hogy gyakran maguk a költők is szívesen veszik azt a szolgálatot, amelyet e műfaj képviselői, legalábbis a jobbak nyújtanak a versek népszerűsítésével, olyan körben is, ahol a versolvasás nem szokásos. Ebben kétségtelenül a Kaláka együttes tagjai járnak az élen, mennyiségileg is, közel ötven Weöres-adaptációjukkal, de a műfaj egyik kezdeményezője, Sebő Ferenc is számos szerzeménnyel népszerűsítette Weöres költészetét. Általánosságban megállapítható, hogy az efféle megzenésítések színvonala az esetek nagy részében nem éri el a versek művészi kvalitását, s ez nem lebecsülése a műfajnak, csak ténymegállapítás. Jó esetben azonban hangulatosan vagy éppen szellemesen, minden könnyűzenei hangoskodás nélkül találnak rá egy-egy alkalmas zenei idiómára a versek szolgálatában.
    Ezen „elő-előszó” végén említsünk meg néhányat a legnépszerűbb, megzenésítésre leggyakrabban kiválasztott versek közül. A pálmát a Buba éneke (Ó, ha cinke volnék) című kedves gyerekvers viszi el: eddig tizenöt kórus vagy énekelt vers feldolgozását sikerült fellelni. Közelében van a Haragosi (Fut, robog a kicsi kocsi) tizenhárom változata. A Nyári este (Árnyak sora) hat, az Ugrótánc, a Pletykázó asszonyok (Juli néni, Kati néni) és a Tavaszköszöntő (Sándor napján) öt különböző megzenésítése következik. Legalább négy-négy szerzőt ihletett meg a Száncsengő (más címen: Szán megy el az ablakod alatt) és a Paripám csodaszép pejkó. Két-három megzenésítése aztán már seregnyi versnek akad, bizonyítva, hogy Weöres Sándor, az „amuzikális” költő költészete nagyon is zene közeli. Ritmikájának változatosságával, költői képeinek, nyelvi leleményeinek játékos-komoly gazdagságával méltán ihlette meg hét évtized minden rendű és rangú, a legkülönbözőbb műfajokban és stílusokban megnyilvánuló zeneszerzőit. Ezek nélkül bizony sokkal – átlagos darabokkal és remekművekkel, melyek zene és költészet együvé tartozását bizonyítják – lenne szegényebb a magyar kultúra.