Ócsai Éva
„száll a világ lepkeszárnyon“1
Weöres, a lélekvezető
A teljességet dekonstruálták: nem létezik. Ám
röpke pillanatokra talán mégis felsejlik. Csak rá kell nézni egy jóllakott
csecsemőre! És ha őt a mítoszok dajkálták, akkor szinte bizonyos, hogy a teljesség
tejétől kerekedett olyan gömbölyűre. Ez a tej tápanyagban igen gazdag: egységessé
válik benne az anyag és a szellem, a tudva tudott és a tudattalanul sejtett, a káosz
és a rendezett kozmosz, az elképzelt és a valódi, a kő és az ember, Istár és a
kutyatár, az asszony és a férfi, a tündér és a banya, a bölcs és a félnótás, az
öregek és a süldők, a testek és a lelkek. Idővel az ilyen jóltáplált csecsemő
egyszer maga is dajkává válik, saját dajkájának is „dudulgatván“.2
Az a görög isten, aki már csecsemőként ki-be surranó tolvajként
villogtatta foga fehérjét, felcseperedvén nemcsak az élők és a holtak, hanem a
halandók és a halhatatlanok világa közötti (tej)utat is megmutatta az úton lévő
lelkeknek. Az a költő, aki Lónyay Erzsébet Mária Psyché3 néven segített világra
egy költőnőt, a vele együtt kóborló lelkeket elvezeti abba a megelevenedő
panoptikumba, ahol a költő, zenész, színész, orvos és arisztokrata bábok a saját
arcvonásaikból megformázott, de kifordított álorcáikban együtt sírnak és mulatnak
a sokféle korból, testből és lélekből összegyúrt költőnő körül. E karneváli
forgatagban a maszkok cserélgetésével láthatóvá válik a lélek, a muzsika és a
vágyak természete.
A pillangó
Manapság profánul stratégiai játéknak
hívhatják azt, amit egykor a szentnek tekintett Isten művelt: a teremtést. Akkoriban
Isten lelket lehelt teljes és tökéletes világtestünk kellős közepébe, ami aztán
szétterjedt a világtestben, ráadásul ezt az egészet jól be is bugyolálta egy újabb
lélekbe, majd örök körforgásra ítélte. A láthatatlan körbeforgó lélek egyfelől
az Egyetlen világlélek, másfelől az egyes emberekben létező Sokféle lélek is.4
Lónyay Erzsébet Mária álarca alatt Psyché, a halhatatlan lélek, a pillangó
rejtőzik: önmagát mozgatja, de a körülötte lévő, maguktól mozogni nem képes
halandókat is ő hozza mozgásba5. Az időbeli véges, halandó személyiség-burok
mögül az időtlen végtelenség, a halhatatlanság: Isten mutatkozik meg.6 Psyché egy
episztolában be is számol, „Poesisre nevelőjének” 7, Kazinczynak arról, hogy
bábállapotából kiröppent már:
… eggy szép napon/ A kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt
(Weöres. 1972, 42)
Epistola ennen magamhoz című versében isteni eredetét
sejteti:
sokan/ Ohajták szívem, mindenem, de én soha/ Se hajoltam éles
szirtemrűl a föld felé,/ Égen függtem, mint vértse. (Weöres. 1972, 75)
Halhatatlanságának bizonyítékaként a testben már halott hölgy
emlékére férje, Zedlitz báró Psyché-szobrot állíttatott, hiszen az Istenhez
hasonlító arc és test arra késztette, hogy kedvesét istenszoborként tisztelje, és
ekként áldozzon neki:8
Mikor közeledni érzé halálát, a kramovi parkban szobrot
emeltetett: Elise hű portraitja, szárnyakkal; talapzatán egyetlen szó: „Psyché“.
Mert így szokták beczézni övéi. (Weöres. 1972, 258)
1842-ben pedig Csernus Marianna, vándor komédiásné (századunk jól
ismert, korabeli nyelvi jelmezt öltött magyar színésznője) a költőnő verseit
tanulva felismeri azok kortalanságát:
[…] az remek mívek mindenkoron annak a kornak is szóllanak,
mellyben napjainkat éljük s így lesznek időtállóvá minden eljövendő időknek is.
(Weöres. 1972, 242)
Nagybecsű költőbarátja, Ungvárnémeti Tóth László pedig
matematikai hasonlattal örökíti meg epigrammájában az Egyetlen, oszthatatlan és
mindig azonos világlelket, amiből ő maga is részesül:
Plátó lelke
Egy marad Egy, bár a végetlen karra emelgessd,/ Vond ki az Egy
gyökerét, úgy is Egy, a mi marad,/ Lelked is olly Lélek, bár mellyik karra emelgesd,/
Mint a melly Lelket tő-gyökerére aprítsz. (Weöres. 1972, 192)
Egy másik epigramma a vegytan tudósának metafora-tárából merítve
szemlélteti, hogy a lélek nemcsak a világtestet veszi körül és hatja át bensejét,
hanem annak részét, az emberi testet is:
Az ember alkatja
Önts az agyagra savanyt, ki repűl a szénszesz az égbe,/ S már
újabb testté változik a kis agyag./ Rontsd le por-alkatomat, bé omlik lelkem az
égbe,/ S más újabb testté változik a kis agyag. (Weöres. 1972, 192)
Psyché mint pillangó-lélek az oszthatatlan létből részesül, az
állandóból és a rendezettből, amit hívhatunk akár Azonosnak, akár Egynek is.9 A
létező az Azonosból táplálkozik: szükségletét követi, a benne lévő egyéni és
feltételes dolgok alá ás, ahol Isten, a dolgok közös lényege is lakozik.10 A szent
idő szerint él. Lónyay Erzsébet Mária 1795. január 27-én, Nagylónyán megszületve
belepottyant a keletkezés világába. A lét két része közül az osztható életbe
csöppent a maga sokféleségével, szertelenségeivel. Ez a Más és a Sok birodalma,11
ahol az élő ember – mint a soknevű Lónyay kisasszony – a Másra építi
létezését: szeszélyeit követi, viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog és undorodik,
az osztható létbe burkolózik.12 A profán, történelmi időben él.
Attól függően, hogy melyik arcát mutatja, Bözsévé, Ilsévé és
Elzává, vagy Ungvárnémetinél Lídicskévé, Lizává, Beethovennél pedig Elise-zé
válik.13 A versekben ő Psyché, Küprisz, Phyllida és kisasszony amellett, hogy
kísértet és fekete ördög. Az őt ismerők cigány kalandornőt és
fejedelemkisasszonyt, a képmutató tisztességre fittyet hányó szabados boszorkányt,
szerelempapnőt és jótékony feleséget látnak benne. Voltak, akik gyönge
széncinegének, mások rugalmas feketepárducnak, egyesek költőnek, megint mások
tornásznak, lovarnak, vívónak és úszónak ismerték. Kézfogásainak sokfélesége is
Psyché többféle lelkének megjelenését bizonyítja: Volt olyan kéznyújtása,
mintha bársony kis cicza helyezkednék el. Tudott nedvesen tüzelő, gödörszerű
tenyeret férfi-kézbe simítni, szerelem-igérőt. Tudott baráti kezet szorítni: ne
félj, veled vagyok. S néha e lágy finom marok, ha bűntetni kívánt, mint aczél
kapocs zárúlt, hogy a csontok ropogtak. (Weöres. 1972, 260)
Ungvárnémetire visszaemlékezve elpanaszolja, hogy Ficzkó sem látta
meg benne az Azonost, az Egyet, csakis a Mást, a Sokat, máskor pedig a görög
filozófussal vitázva sejteti, hogy a látható sokféle álarc és az amögötti lényeg
között nagy különbség mutatkozik:
„Ő sohse láta engem, csak Projectioimat: a füstös czigánt, a
rangos dámát, a tehetős pártolót, s más barátjaim végett a hitlen csapodárt,
etc.” „Oh, mondd még Aristoteles, hogy ennen-magával minden eggy-azon! Éppen hogy
az vagyunk, ki nem vagyunk.” (Weöres. 1972, 128, 134)
Ungvárnémeti Nárcisz című „ tragoediájában” szerepel a
vak „Tiréziasz”, álarca alatt az egyetlen látó, aki ráébreszti Nárciszt, hogy
önmagába szerelmes.14 Tiréziasz testében is Más, hiszen álarca alatt ő nem férfi,
hanem Egy: az anima és az animus egy személyben.15 Ungvárnémeti önmagáról mintázta
Nárciszt, és benne éppannyira jelen van az anima, mint Psychében az animus: Úgy is
ellen-tét vala női testem/ S férfiú lelkem:/ Kívül édes lágy simaság, de bévűl/
Szikla görcsökben feszülő nehéz ércz,/ Óriás műhely, veritékben ázó/ Szomjas
örök tűz. (Weöres. 107-8)
A Psyché confessioja című vers pedig bemutatja, hogy a lélek
és a szerelem látszólagos Mássága mögött az Egység rejlik, mivel a Lélek
Psychét, a női princípiumot, a Szerelem pedig Ámort, a férfi princípiumot jelöli,
amelyek egymástól elválaszthatatlanok: Bolond Atyám hívott Psychének,/ Ez
harmadik kereszt-nevem./ Mindég Amor karjában égek,/ A Lélek és a Szerelem/ Külön
nem válható sosem. (Weöres. 1972, 81)
Két férfi iránt táplál gyengéd érzéseket Psyché:
Ungvárnémetihez szorosabban fűzi a lelke, Zedlitzhez pedig a teste, hiszen ő gyermekei
apja. Mindkét férfi orvos, és bélyeget is visel a testén: az egyik vérbajos, a
másik sánta.16 Az azonosságok mellett a mitológiai nevük is összekapcsolja őket: a
mitológia szerint a „sánta míves”, Hephaestus-Zedlitz, Venus-Psyché férje
leleplezi feleségét az orvostudományok, a harc és a vágyak tüzének istenével,
Mars-Ungvárnémetivel. A két költő, Psyché és Ungvárnémeti Más, hiszen egyikük
nő és költő, másikuk férfi és költő-orvos. De Azonosak is: mindketten verseket
írnak, a retorika művészei, ezért a mindenség természetének megismerésén
keresztül jutnak el a lélek természetének megsejtéséhez. Az orvosi mesterség,
amelyet Ungvárnémetin kívül Psyché ura, Zedlitz is űz, szintén a természetet
tárgyalja, de az a test természetét.17 Ők hárman az emberről megszerezhető tudást
szimbolizálják, a tudomány és a művészet ugyanis egyaránt tudósíthat a psyché
bármely területéről: az egyik a pontosság, a konkrétság és a valóságosság
érzetét kelti, a másik hajlékonyabb, önkényesebb, elevenebb, és célja a szépség
megmutatása.18
Más-más alakban, de minden lélek bejárja a kozmoszt, az egész
égboltot. A tökéletes és sértetlen szárnyú fenn röpdös, a tollait vesztő lélek
azonban szilárd helyre zuhan, ott a földből testet ölt, s lesz belőle halandó
élőlény.19 A Psychére visszaemlékező színésznő, és a történetíró is
bemutatja a lélekben és testben egyaránt élt költőnőt: „Ki magadban hordozád
rövid éltedben nemünk kimondott s csak rejtett és sejtett titkait, kinek lelke olly
szabad volt, mint szárnyalló madáré s olly igen csak kalitban végezéd.” „Egész
életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni.
Fénylett, mint a csillag.” (Weöres. 1972, 243, 247)
Ha egy lélek a földre hullik, nem szakad el végleg a
világlélektől: az igazság rétjén létezik a lélek nemesebbik részéhez illő
legelő, amely a lelket felfelé emelő szárnyat táplálja.20 Akkor egyesülhet ismét
az istennel, ha kívül kerül önmagán, a valóság fölé emelkedve metafizikai síkra
lép és önmagára ébred.21 Psyché visszaemlékezésében szerepel egy torony, ahol
már hároméves kora előtt egy végtelenül rövid és hosszú pillanatban közel
került Istenhez.22 Olyan élményben volt része, ami azóta is forrásként szolgál
emlékei közt, azt felidézve az őseredetet tapasztalhatja meg: Ám első emlékeim
még régebbiek: Nagylónyán, szegény Atyámnak várában másztam-fel a toronyba,
rekkenő forró nyár vólt, a magas ablakon ki-tekénték, a kert alanti fáira, kerengő
madarakra, s eggyszerre hírtelen érezém, itt vagyok, valaki vagyok, eszmélkedek! Így
ébredék ennen magamra, s az egész Világra, eggy kis leány a toronyban. Ennyi vala,
talám csak semmi, de nékem az-olta is csudálatos. (Weöres. 1972, 123)
Ah jobb vala fenn a tornyon,/ Bimbó esztendeimnek/ Érinttetlen
havában!/ Kékében, fellegében/ Visongtak a kereplők,/ Keringtek a galambok,/ Miért
hogy vélök eggyütt/ Akkoron el nem repűltem! (Weöres. 1972, 86)
A kontempláló Ungvárnémeti pedig saját céljait teljesen figyelmen
kívül hagyja, amikor megszállja a fény, minden jó és üdvhozó szimbóluma:23 Ficzkó,
még-is, ha versen munkált, nyughatatlansága elsímúla, még ambitioit is feledé. Ha
tovább nem, azon időre. Hogy eggy metaphora, expressio, classicus megjelenés helyén
való legyen, ezért még czéljait is áldozatúl vetette vólna, meg is szépűlt,
Nimbusban ragyogott, körötte az ég sziporkázott; azt hiszem, Szellem szállotta meg.
(Weöres. 1972, 132)
A világosság
Fel tetszik a Nap is! Fut a setét,/ Nincsen setét! mert a világos
Aether/ Minden ködöt s homályt el kergete./ Látunk, mindent látunk, mindent tudunk,/
Tisztán, világosan látunk, s tudunk./ Nem kell tapintás, még is érzezünk;/ Nem kell
üvegszem, még is messze látunk;/ S nem kell hitel, mivel látunk, tudunk. (Weöres.
1972, 191)
Akadnak olyan lelkek, amelyek a világlélektől, az egésztől
elszakadva az egyedinek élnek. Ők a szárnyukat vesztik, és a rájuk bízott testet
bilincsbe verik.24 Psyché a bilincsek szorításából folyton kibontakozik, és nem
szakad el a szellemi világtól. A pajzán költőnő egy templomban a napfényben
fürödve a mennyből érkező szeráffal, kerubbal és arkangyallal érintkezik, és ez a
kapcsolat önmaga megismerésében is tovább segíti:
Nap kelte
Halhatatlan édességgel/ Száll s elébem görnyedez,/ Számlálatlan
gyengédséggel/ Mint Seraph körűlövez,/ Tenger mélybűl hódolással/ Mint Cherub
fakaszt özönt,/ Mennybűl édes áradással/ Mint Archangelus köszönt,// A kezembe
tükröt adva/ Fellibbenti fátylamat,/ Hadd ismernék enn magamra,/ Ám takar fény
áradat,/ Tükrömben kering a pára,/ Második leplem borít,/ Míg jövőm alázatára/
Múltam gőgje nem tanít.
Írám Genuában egy kis templomban egyedül. (Weöres. 1972, 118)
Újból és újból részesedni a világlélekből: ezt a gondolatot a
Psyché megteremtője egy másik írásában is az önismeret zálogának tekinti: Bontsd
szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned
vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen. Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut,
pöffeszkedővé, ha lemarad, ronggyá válik. S aki egyéniségén uralkodik: valójában
nem érinti a szerencse és a balsors. (Weöres. 1994, 30)
Egy svéd költő, Arthur Lundkvist szintén segít megmutatni, hogy a
könyvet végigszárnyaló lélek nemcsak egy testhez tartozik. A történetben
legelőször megszólaló vers egy sátorba csalogat, ahol egy „élő templom”, egy
meztelen asszony saját testét álmodja. A könyvet záró Toldalagi Pál-versben egy
fiatal női testhez tartozik ugyanaz a halhatatlan lélek, ami a testet mozgásba hozza: Érezni
a gyönyörűséget,/ ami ezen a fiatal/ női testen átfut. A dallam/ hív, csábít,
eped és akar/ és mindenképpen halhatatlan. (Weöres. 1972, 280-281)
A lélek hasonlatos egy szárnyas fogathoz, vagyis két lóhoz és annak
kocsisához is. A szebbik ló fehér, mértékletes és szemérmes, arányos alkatú, a
szeme fekete. A hitványabb ló fekete, gyakran féktelen és mértéktelen, az ostornak
nehezen engedelmeskedik, torz, a szeme kékesszürke.25 A lélek úgy is értelmezhető,
mint a felettes én (kocsis, hajtó), tudatos (jó ló) és tudatalatti (rossz ló)
egysége. A fekete hajú, sötétkék szemű és disharmonicus látományt nyújtó
Psyché házasságáig a rossz ló, a tudatalatti féktelenségét élvezte, ekkor
születtek versei is. Miután Psyché Max Zedlitz felesége lett, korábbi életmódjával
fel kellett hagynia. Egy alkalommal egy félig süket, félig béna hetvenéves meztelen
férfit ápolt, akire idősödő férje féltékeny lett. Tudatalattiját, a tályogos
fülű megvadult lovat a nála lévő gyeplővel sem tudta megfékezni Zedlitz báró: A
kastély előtt állott a bárói czímeres batár, s két ló befogva. […] az úr fog
hajtani. Csak ketten ülnek a batárba, Maxim és Elza.
Nem csak az emberekre, a bárónénak az állatokra is gondja vala. Az
egyik ló füle tályogos.
Kért az urától kenőcsöt a ló fülére.
Max odaadja a tele tégelt s a kenő lúdtollat. Eliz leszáll, keni a
sebet; a kenőcs csíp, a ló megrándul, a másikra is átragad a „bántanak, fussunk
innen“.
A súlyos batár előre-gördűl; mire az emberek odarohannak, a nő
holtan fekszik alatta.
Baleset volt, vagy a féltékeny férfi tette: nem világolt ki soha.
(Weöres. 1972, 258)
Sokakat ingerelt már perlekedésre az a vélekedés, hogy a test
hitványabb a léleknél. E hagyományos hit szerint a jótét lélek biztosítja az
alábbvaló test létezését és gondját viseli.26 Psyché, az isteni ragyogást hozó
lélek gyógyírként meglátogatja a frantzús Ficzkót, a beteg testet miután tündér
kosztümben és félig meztelenül megszökik az arisztokraták báljáról: Ficzkót
ez elött négy esztendeje láttam. Hát ez már nem is ő volt. Ágyban fekütt, szürke
képe csont szikár, két szeme mohón égő meredtség. S a diák szoba körülötte
nagy, magas, kopár, csak-nem tellyesen üres. […] Lotus pompámban olly lehettem, mint
Mennybűl az Angyal. […] Mérhetetlen spatium terűle közttünk: én fenn ragyogásban,
ő alanti mécses pislákolásban. (Weöres. 1972, 143)
Az isteni ragyogást hozó rajongó és lelkesült lélek, a mantiké
csak az egyik természete az emberbe került léleknek. Az oiónisztiké, a másik
lélekfajta az emberi eredetű józanságból és tudásból merít, amelyhez sejtés és
belátás útján juthat el.27 Psyché bekukkanthat azoknak a költőknek, kritikusoknak
és tudósoknak az álarca mögé, akik a földből merítő és a konkrétumokhoz, a
tárgyi valósághoz ragaszkodó oiónisztiké-lélekkel élnek együtt: részben Goethe,
Kazinczy, Bessenyei, Dessewffy, Toldy Ferencz, Zedlitz báró, Horvát Pista, „a Magyar
nyelvnek s történetnek nagy tekintetű ifiú Professora” és Cseresnyés Sanyó,
Ungvárnémeti barátja és olykor Doctorandus Collegája, aki „csínos verseket tud
írni Latinúl, azon kűl sok-oldalú, practicus, e világra való ember, ép ellentetten,
mint Kameradja, a ki be-fele füstölög s magába katsmarog.” 28 A kritikus Toldy
Ferenc Psyché ellenpontjaként az oiónisztikét, a felettes ént, a hajtót és az
ezeket megtestesítő törvényt és az államot képviseli. A költőnő verseit éppen
ezekhez a mértékekhez igazíttatná át: […] lyrája megrázott. Kétségkívül,
van benne szikra. Sőt több: tűz. Olyan tűzvész, mely felperzseli a hajlékokat, s
csak hamvat s omladékot hágy dúlása nyomán. Sajnálatosan nem az a tűz, mely
szeliden lángol a tetők alatt, melenget, eledelt készít, a család, a haza, az
emberiség javára. […] Könyörögve kérem, genialitását domesticálja […] Azt, mi
eddig készült nem közölhetem, ha nem akarok rosszat Önnek és magamnak; ha a
törvénnyel, a templommal, az álladalommal szembe szegűlni nem látjuk sem
lehetségét, sem értelmét. (Weöres. 1972, 277)
Feltűnő különbség van az orvos-költő és a költőnő lírája
között is: Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly
Idea allegoricus fája; nálad a Tátra nem hegy, hol az ember a lábát törheti, hanem
szent magasság, hol Zevsz sas madara honol. Te a Concretumoktúl elvonod az illatot,
mozgást, életet, minden hideg és kemény leszen, márván liget, márván Istenek,
márván ember és asszony: te nálad minden kőbűl és érczbűl vagyon. Ellenben én,
ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen. Ha kalács evésrűl
írok, úgy érzze az olvasó, hogy mint ha ő enné; ha keblem vagy derekom említem,
érzze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök. Az egész Világ
ölelő kurva Venussza légyek, vagy ha nem lehet, minden olvasóimé. (Weöres. 1972,
133)
Akibe a mantiké költözött, az igyekszik a földtől elszakadni,
repülni, táncolni, önkívületbe kerülni, mivel lelkesedésében akarva-akaratlanul is
áthágja a szabályokat és a határokat. Ő a költő, a zenész, a filozófus:
Ungvárnémeti, Csokonai, Berzsenyi, Kisfaludy, Csernus Marianna, a humanista
Brunsvik-Palast és Beethoven, Hölderlin és a cigány létforma. Természetesen Psyché
is a mantikéből táplálkozik, ha teheti; például Hölderlin írásából: Göthe
elött méllyen meg-hódolok. De ama nyomorúlt eszelősnek rongyolt Lyrája, tsak azt
vágynám hallnom. (Weöres. 1972, 61)
Az önmagát mozgató pillangó-lélek mozgásba hozza, felfelé emeli
azokat is, akikben a mantikét érvényesülni látja. Psyché egyik kortársa is
visszaemlékezik a mentor költőnőre: …kalandor hajlandóságát azzal elégíté
ki, hogy hét országban is talált tehetséges, de szegény fiúkat, lányokat, kik az ő
támogatása nélkül elkallódnának. Így lőn a szépen tánczoló gyermek Elssler
Fáni, Zedlitz költségére, Nápolyban ballerina-nevendék; Kolarich Ernsetina így
tanulhatott Prágában énekelni; s támogatást nyert sok más, kik mégse bírtak
kiemelkedni, egy liptói tót fa-faragó juhászbojtár, egy hegedűs-fiú Krakkóban, egy
görögűl verselő medicus Pesten, s ki tudja már valamennyit. (Weöres. 1972, 256)
A muzsika
A múzsa eredeti jelentése zene és ékesszólás, a
múzsák művészete pedig a muzsika. A múzsák tudnak arról, hogy a harmónia, ami
hasonlít az ember lelkének körforgásaira, gyógyír a bennünk élő lélek
diszharmonikus mozgására. Akinek füle van, meghallja a múzsai hangot és ritmust, ami
kialakítja az összhangot és rendbehozza az egész lelket.29 A természet muzsikája a
lélekhez hasonlóan az örökkévaló egy hangját szólaltatja meg többféleképpen: Nem
tudom, ha az erdő az Isten örök-egy melódiája helyett az elvont Bachot, vagy a
szenvedélyes Beethovent, vagy a könnyű Strausst, vagy a fagyos Schönberget játszaná:
nyerne vagy vesztene-e vele?30
A játék, a költészet, a zene és a szent teremtés résztvevői
közös játszótéren osztozkodnak.31 A mantiké-lelkű elmélyülő múzsa abban tér el
az átlagembertől, hogy a szürke hétköznapi felszín alatti belső világban
képzelete rendje által minden lehetetlen vágyat megvalósít. Lelkülete nem fér el a
beidegződött sémák között, ezért a hétköznapi utak helyett az úttalan és
járatlan utakon mozog. Az élet szemlélésével tölti az időt, ezért minden dolognak
az eszméjét igyekszik megragadni, nem más dolgokhoz való viszonyát. Emiatt saját
életútját elhanyagolja, ezen az úton ügyetlenül jár, akár Ungvárnémeti és az
„Orpheus-Isten” Beethoven: 32 „Ő a versben fel-leng, a poros és sáros
mindennapban pedig kézzel lábbal igyekszik s mind úntalan órrára bukik. […] Úgy
látczik, a ki a Naturában gödrökbe bukdácsol, a Poesisben fennyen repűl; s a ki a
Naturában tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még
Aristoteles, hogy ennen-magával minden eggy-azon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem
vagyunk“.
„Ott valának a Brunsvik Grófnék, vélük a siket Musicus Betoven, e
bika fejű, nagy férfiú, mégis olly gyermeki té tova, folyton rángaták a Grófnék,
hogy pocsótába ne lépne.” (Weöres. 1972, 133-4, 148)
Gyakran megesik, hogy egy-egy muzsikusról nem sikerül döntést hozni:
valóban muzsikus vagy csak álcázza magát. Bihari János czigán hegedűst, Psyché
mostohaapját disszonáns képekkel mutatja be, amelyek Lónyay Erzsébet halálát
vetítik előre, és felidézik azt a fogathajtót, aki a féktelen ösztönök, a
tudatalatti megbokrosodott lovaival száguld: Ha zenélt, Anyámmal, vagy eggy maga, az
is olly félelmes vólt, a Musica mint ha kardokat csattogtatna, vagy vágtató lovakkal
el-tiporna, vagy reám törne s az ingem szaggatná. […] én rettenetesen féltem tűle,
mint bolondtúl, vagy részegtűl, csak eggyszer meg-dühűlne s agyon csapna.
(Weöres. 1972, 124)
Berzsenyi Dániellel való találkozásukra visszaemlékezve Psyché
elmeséli, hogyan hatott mostohaapja zenélése saját akaratára, valamint a „finom
Classicus” Berzsenyiére: Nem régen még Bécsben hallgatám a nagy világ
Musicáit, magam is ollykor klavéroztam, fülem tellve Paesiello, Cimarosa, Salieri,
Méhul, Heyden zengzetekkel, meg Motzarttal is, kire a Heyden követők reá fogják, hogy
csak nőknek és tánczolóknak való édesség, hát én nem tagadom-meg magam, nékem az
is szép. Mind ezek után Biharinak szív szakgató czincogása vastagnak, barbarusnak
hallatott, a Tzibakházi vásárba meg a Kakucsi múlatságba valónak – s ettűl
indúl-meg ennyire a finom Classicus! Ha Supáncsicsot, Bethovent hallná musicálniok,
bizonnyal hortyogna. (Márma tudom, ebbe nem vala igazságom. A vén papus hegedűjén
olly sivár el-hagyatottság, keserves kopár hiábavalóság rítt, nyersen s egy
húzomban, mint a falusi echotalan költő szívében.) (Weöres. 1972, 160-161)
Míg a többi művészet csak az árnyékról szól, a zene magáról a
lényegről, a változatlan létről, az örök ősformáról. Az emberi akaratra, az
érzésekre és a szenvedélyre közvetlenül hat.33 Nemcsak a zene, hanem a szóbeli
művészetek is az akarat megnyilvánulásai: a zene közvetlenül, a szóbeliség pedig
közvetetten mutatja meg a változatlan létet, a lényeget.34 Lónyay Erzsébet, a
képzelet alkotta költőnő Beethoventől egy zongoraművet kap ajándékba Für Elise
címmel. A képzeletbeli és a valódi továbbszövését Psyché végzi el, amikor a
közismert, könnyen felidézhető zenedarabról a költészet nyelvén mondja el a
lényeget: Kisded darab Klavierra componálva,/ Nékem túlságos édes hangzatok./ Ez
más, nem én – eggy senge kis leány/ Ámúl ártatlan nagy kerék szemekkel,/ Alkony,
virág illat, madár tsitsergés/ Környűl-fogja, s végtére ostromolja,/ Hogy
érinttetlen keble meg-dobog,/ Föléje bűvös, rémittő, hatalmas/ Végzet borúl, s a
szűz szenvedve érzi,/ De még nem tudja: itt a szerelem. (Weöres. 1972, 65-66)
Az ének eredete a beszéd és a zene, és ebből a keverék
művészetből származik a vers és a próza. 35 A próza elsősorban a cselekményre, az
eseményekre, a jelentésre és a gondolatra összpontosul: az értelemhez szól. A versek
gondolatkövetése melletti ütem és rím megbontja a gondolatfűzést, és a
szépségkeresést értelmen túli területekre irányítja. Habár a versforma
kötöttséget kelthet, fel is szabadít a konkrétság alól.36 A kétféle írásmód az
oiónisztiké és a mantiké kettősségét kelti. A kétféle minőséget a Psyché
megkomponálója is váltogatja. Ez a kavarodás a rerum concordia discors (a világ
diszharmonikus összhangja) névvel is illethető, amelynek a legtökéletesebb rend az
alapja. 37 Psychére visszaemlékezik egy korabeli irodalomtörténész, aki nem a
költőnő verseit, hanem a testét szövegként olvasva, a test ötvözetének határait,
szöveteit vizsgálva, a harmónia és a diszharmónia ütköztetésével jellemzi őt és
Telekinét, az ország akkori két leghíresebb szépségét: Nem feledhetem őket.
Telekiné Dessewffy Amália, mint egy nyugalmas antik szobor: ovalis arcz, felette
bronzbarna sűrű hajkorona, fehér nagy homlok, szelíd fényű zöld szemek, kissé
erős metszésű orr, finom keskeny száj, rózsás orczák, gömbölyded áll. Termete
magas, méltóságos, se-kövér se-sovány, az ember három-négy ficzkándozó lurkót
képzel köréje. Boldogító Juno jelenség, a férfiak gyönyörködnek benne, de nem
futnak utána.
Zedlitzné merőben disharmonicus látomány, mintha minden porczikája
más vásárról volna. Czigány vér is volt benne, s ez nagyon látszódott rajt.
Fekete, örvényes haj; sötétkék, szinte fekete szempár; igen piczi orr, majdnem
vastag ajkak, orczáin és állán gödröcskék. Mind e czigány lágysághoz nem illő
hatalmas Lónyay homlok, melynek magasságát nehány lefele fésült tinccsel enyhíté.
Bőre világos barna, de a korom-fürtök mellett kékes-fehérnek s gyöngyösen
csillogónak látszott. Teste gyermekien kicsi, vékony, könnyű, de acrobaticusan izmos.
Ha Amália asszonyt rózsaszín márványból faragták, Eliza asszony pedig fekete-fehér
patak-habból volt, folyton másként villant. (Weöres. 1972, 248)
A Sáros-pataki polgár leány című versben, amely rímes és
nyolc szótagos sorokba rendezett, a versszakot záró ötödik sor azonban feloldja az
ismétlődést, és megbontja a rendet – csakúgy, mint témája: Bodrog parttyát
tsiga járja,/ Ágaskodik a szorvája,/ S hogy ha fogom kis markomba,/ A szorváját
vissza vonnya,/ Szégyenemre.// Ám ha Patak fő útszáján/ Lejtek faromat riszálván,/
Minden legény szeme tátva,/ Ágaskodik a szorvája,/ Örömemre. (Weöres. 1972, 41)
A vágyálom
A zene kaotikusan harmonikus, felkavarja a vágyakat,
feltárja a szenvedély viharát, és közömbös az anyagisággal szemben.38 Elmondható
ez az álmok természetéről, és Hölderlin költészetéről is: Nem feledem a
verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak
keringnek, úsznak, rend nélkűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit
tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek,
nem marad bellűle semmi. (Weöres. 1972, 61)
Az álmok kapcsán az indiai titkos tanítások, az Upanisadok szintén
azt tanítják, hogy az első és igazi valóság a láthatatlan szellemi, amelyhez
képest az érzékek anyagi világa csak a második valóság.39 A Tat tvam aszi
részletét idézzük:
Uddálaka Áruni így szólt fiához, Svetaketuhoz:
– Hadd tanítsalak meg, kedvesem, arra, hogy mi az alvás. Amikor az
ember, mint mondják, alszik, a létbe olvad és a léttel egyesül. Ha a méhek,
kedvesem, mézet készítenek, a sokféle virág nedvét összegyűjtik és a sokféle
nedvet összehordják. Amint a mézben az egyes növények nedveinek íze egybeolvad, és
a különbséget az ízek között senki sem érzi, éppen úgy, kedvesem, amikor a világ
lényei a mély alvásban a létbe olvadnak, nem érzik, hogy a létbe olvadtak. Akár
tigris, akár oroszlán, akár farkas, akár vadkan, akár féreg, akár madár, akár
bögöly, akár szúnyog vagy akármi más itt az érzékek világában, újra csak
létező lesz, semmi egyéb. S ami ez az elmúlhatatlan, amiből ez az egész nagy világ
van, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svetaketu. (Hamvas. 1996, 48-49)
A tat tvam aszi azt jelenti, ez vagy te. A lélek és mindaz, ami
létezik, az te vagy. Lónyay Erzsébet Mária Psyché a tat tvam aszi-világban él:
változatos megjelenését a lét sokféleségével azonosulva érte el. Psyché
szülőatyja is tud arról, hogy a létbe olvadás az ember, az állat, a növény és az
ásvány határain túli látást és a teljes azonosulást jelenti:
Az elmosódó határok
Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt
saját és mások lelke között. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak érzéseit
és felismeri: „ez is én vagyok“; ha egy kutyát megsimogat, megérzi annak
egybemosódó világát: „ez is én vagyok“; ha egy bútort hosszabban érint,
átveszi annak tagolatlan csöndjét: „ez is én vagyok“. Saját lelke már nem csak
az övé s mindennek lelke az övé; minden átlátszó, mintha kristályból volna;
egyszerre mérhetetlenül gazdag, teste-lelke felfrissül és egyforma örömmel tölti el
a munka, pihenés, társaság, magány. (Weöres. 1994, 107)
A tat tvam aszi megegyezik a tudatosodással, amit az álmok
értelmezése is elősegít. Ennek a tagadás az ellentéte: olykor tudatunkból
elhessegetjük és így tagadjuk, hogy bizonyos vágyak, gondolatok, érzések valóban a
mieink.40 Életünket is aszerint éljük, hogy értelmezünk, vagy elhessegetünk: Ha
vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként
visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal
szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. (Weöres. 1994, 31)
A vágyakat a létezésből fakadó szükségletek és hiányok szülik,
amelyek addig tartanak, amíg be nem teljesülnek, és amíg újabb beteljesületlen
vágynak helyet nem adnak. Ez az állandó akarás megakadályozza, hogy bárki is
tartósan boldognak érezhesse magát. E fölé csak az kerekedhet, aki alszik, álmodik,
vagy saját személyiségéről megfeledkezve kontemplál.41 A kellemességnek és a
haszonnak kivánása semmi egyéb, mint testi mivoltodból feltörő elemi igény; ne
hagyd, hogy lelked is behódoljon ennek az igénynek. A lélek elemi igénye más:
mindennel összhangba jutni. S az összhangra-törekvést az élvezet és haszon, mihelyt
túl-lép a szükségleten, megzavarja. (Weöres. 1994, 66)
A Tat tvam aszi című részlet szerint az álom a létbe
olvadás és a léttel való egyesülés. Arisztotelész pedig úgy gondolta, hogy az
álom az alvó lelki tevékenysége. Az alvó tudattalanul gondolkodik, és ez általában
a tudatos gondolkodástól eltér.42 Az irodalomban, például egy vers megalkotása
során is elkülönül egy szándéktalan és egy szándékos tevékenység: a kialakulás
és a kidolgozás. A kialakuláskor egymást követik az öntudatlan mozzanatok, és a
ködös sejtelmek egyre határozottabbá körvonalazódnak. A kidolgozás során pedig a
kialakult anyag formát kap, megfogalmazódik, amely már részben szándékos
tevékenység.43 Az emberi gondolkodás, így az ezt rögzítő irodalom – különösen
a költészet – gyakran él az álommunkában felismerhető jelenségekkel, a
sűrítéssel, az eltolással és a megfordítással. Emellett az álom keletkezése a
vers létrejöttével is megegyezik annyiban, hogy mindkettő öntudatlanul, a tudatalatti
hatására indul el. Ezért az álmokra vonatkozó interpretációk alkalmasnak tűnnek a
versek szimbólumainak megfejtésére is.
Az álmoknak egyik rétege a nyilvánvaló (manifeszt) álomtartalom, a
másik pedig a lappangó (látens) álomgondolat.44 Az álom mélyén rejlő gondolatnak
csak tökéletlen, hézagos, összefüggéstelen töredékei jutnak el a látott
álomtartalomba. Ezért látjuk a legtöbb sűrített álomban az érthetőség és a rend
hiányát, és mivel csak az marad meg emlékezetünkben, ami nem elszigetelt, hanem
máshoz társul, az álmok nagy részét elfeledjük.45 Psyché a már idézett sorokban
Hölderlin verseire emlékezik vissza álomnak tűnő víziókként: Nem feledem a
verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak
keringnek, úsznak, rend nélkűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit
tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek,
nem marad bellűle semmi. (Weöres. 1972, 61)
Sokféle gondolatmenet találkozására van szükség, hogy
csomópontjukban létrejöjjön az álom. A találkozó sokféle álomgondolat
összesűrűsödése miatt olyan sokértelműek az álmok. Ráadásul egy-egy lappangó
álomgondolatot több elem is képvisel a látható álomtartalomban.46 (Akár a lélekkel
találkoznánk, amelynek nemcsak egy, hanem több megnyilvánulása is van.) A test
igényeit, ingereit, az éber állapotban megélt élmények és a teljesületlen vágyak
feloldását, feldolgozását ígéri az álom. Az álom mellett a tudattalan fantázia is
gyakran foglalkozik az egyén saját testével a mítoszokban, a mondákban, a
népművészet és a folklór nyelvi fordulataiban. A szexuális szimbolika gyakran a
növényi élet és a konyha képzetein keresztül jelentkezik: a mindennapi jelenségek
mögött bújik el legjobban.47 Ilyen metafora a kövér tyúk, amely Ninont megilleti,
húgát azonban nem. Egy másik példa a Katitzához keserűségemben című vers
részlete: Én szeretőmet patak partra vitted,/ Engem irégyelvén, lábárúl
le-vetted,/ Jókora répáját levesedbe tetted,/ S rám haragszol, ki ezt ellenem
vétetted. (Weöres. 1972, 31)
Nagy Adelinához címet viselő utolsó versében, a sánta
mívessel létrejött frigy előtt pedig a kert, a piros gyümölcsök hagyományosan
erotikus metaforáit használja fel: Fussunk a bimbós kertbe, a fák közé,/
Szedgyünk tseresnyét, bor pirosat, chérie!/ Meg-bánnya még a sánta míves:/ Mért
hagya fűtve kohót, ha el-ment! (Weöres. 1972, 98)
A kohó metaforája abba a képsorozatba illeszkedik, amely az üreges
testeket nőként értelmezi. Ezzel szemben a férfit a hosszúkás tárgyak
helyettesítik:48 Patak parttyán, Isti Pisti,/ Furulázz velem!/ Másik parttyán,
Isti Pisti,/ Fekszem meztelen. (Weöres. 1972, 11)
A vas pálya sorompó kitalálása című vers a nőkre és
férfiakra utaló szimbólumokat nagy számban sorakoztatja fel. Mindezt apácák és
szerzetesek vonatkozásában, a vasúti sorompó működésének mintájára mutatja be
Psyché. (Weöres. 1972, 116-117)
Az álomban a jobb általában a jogot, a bal pedig a bűnt
helyettesíti. A kígyó a férfi, a száj, a fül vagy a szem pedig a nő helyett áll.49
Az Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz című versben szintén felbukkan a
bűnös bal oldal, amelyet a fül és a Pythón követ: Engedd jobb kezemet vas
markodbúl, Mika lelkem,/ Tíz sorom emlékűl véle rovom neked,/ Zúzhatod addig a bal
mantsom, s a hajam szimatolhatod,/ Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog. (Weöres.
1972, 40)
A nagy tekintélyű emberek rendszerint a szülőket helyettesítik.
Ilyen például Goethe, akinek a műveltsége halálos terhet képvisel: Az öreg úr
nagy Lyricus, nagy Epicus, nagy Dramaticus, nagy Philosophus, nagy Anthropologus, nagy
Botanicus, nagy Oeconomus, nagy nem tudom mi, akár eggy degeszre tömött almáriom, a
millyet mi-felénk a szegény viselős jánkák hasára buríttanak, hogy el-vetéllyenek.
(Weöres. 1972, 60)
Goethéhez hasonlóan a másik apafigura, a cigány zenész Bihari
János, Psyché mostohaapja szintén félelmet kelt, és végzetes veszedelmet sejtet. A
megvadult lovak a rettegett apát helyettesítik a tudattalan álomban:50 Ha zenélt,
Anyámmal, vagy eggy maga, az is olly félelmes vólt, a Musica mint ha kardokat
csattogtatna, vagy vágtató lovakkal el-tiporna, vagy reám törne s az ingem szaggatná.
[…] én rettenetesen féltem tűle, mint bolondtúl, vagy részegtűl, csak eggyszer
meg-dühűlne s agyon csapna. (Weöres. 1972, 124)
A lépcső és a zongora billentyűzete a koituszt helyettesíti. A
lépcsőhöz azért hasonlít a klaviatúra, mert abban is skála szerepel, ami olaszul
lépcsőt jelent.51 Ezt megerősíti az is, hogy Psyché a zongora billentyűzetét egy
„sötétlő medve fog-sorához” hasonlítja, a medve pedig több versében is a
férfiakat jelenti: „Első igaz szerelmem/ Josó, e barna medve,/ Hatalmas izmos
alakja,/ Égő szem villogása,/ Ropogtató ölelése/ Álmomban is kisérget.” „A
mord medve fog-sorába vágok:/ Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!/ Majd le nem rogy,
még a fája is nyög,/ A hogy móldva tánczot kalapálok,/ Maior s minor mind
eggy-másba frettsen.” (Weöres. 1972, 28, 32-33)
A pszichoanalízis atyja szerint, a hegymászás ugyanazt jelenti, mint
a lépcsőmászás:
Odafigyeltünk a lépcsők, létrák álombeli előfordulásaira, és
csakhamar megállapítottuk, hogy a lépcső (és mindaz, ami vele analóg)
kétségtelenül coitusszimbólum. Az összehasonlítás alapját nem nehéz
megállapítani: ritmikus fokozatokban, fokozódó légzési nehézséggel jut az ember a
csúcsra, és onnan azután néhány gyors ugrással újra lejut. (Freud. 1996, 250)
Amikor Psyché, Ungvárnémeti és barátai tévedésből, Berzsenyi
helyett a test poétáját, Himfyt látják vendégül, a bőbeszédű költő beszámol a
francia Caroline kisasszonyhoz fűződő, kizárólag baráti viszonyáról, majd egy
közös kirándulásuk részletezésével az álomgondolat lelepleződik: egy reggelen,
szép tiszta időben, Carolinnal nekivágtunk a Szent Péter sziklájának. Igen meredek,
omladékos volt, azért valahogyan fel jutottunk. A kapaszkodótúl én fújtattam, ő
pihegett; láttunk is hol mi csillogást, a távolban-e, egymás szemében-e, annyi év
után, ki tudja. (Weöres. 1972, 166)
A sűrítés útján kibontakozó gyűjtőszemély nem a maga
személyében jelenik meg, hanem egy másik ember mögé rejtőzik, de az is megesik, hogy
két vagy több ember vonásait egyesíti egyetlen álomképben, emiatt a sok-sok
személyben megegyező vonások felerősödnek és kiemelkednek.52 Psyché három
főszereplője, vagyis Max Zedlitz, Ungvárnémeti Tóth László és Lónyay Erzsébet
közül a költő jelenti a csomópontot, a gyűjtőszemélyt, hiszen a férfi-orvos
báró és a költőnő Psyché mellett ő a férfi és a nő, az orvos és a költő egy
személyben.
A sűrítés nyomában járó kétértelműség nemcsak az álmot, hanem
a szóvicceket is jellemzi. Több képzet csomópontja például a Prostituierte a
németül írt, Die taube Priorissa című versben is, mivel a prostituált és az
apáca az érem két oldalát képviseli, a prostituált kifejezés pedig a protestáns
szót szintén felidézi a hasonló alakúság miatt. A katolikus apáca értékrendje
szerint a prostituált nagyobb értéket képvisel a protestánshoz képest:
Mater: Du magst wegziehn von unserm heiligen Kloster? Warum denn?
Und was willst du werden?
Novicia: Prostituierte.
Mater: Schrecklich! Sags noch einmal!
Novicia: Hure.
Mater: Meine liebe Tochter, das ist sehr gut. Ich hörte erst
Protestant. (Weöres. 1972, 55-56)
Akadhat olyan személy az álomgondolatban, akinek bizonyos
tulajdonságain vagy tettein megütközik a cenzúra; ekkor egy másik személyt keres,
aki szintén kapcsolatban áll a nem tetsző személlyel, de annak csupán egy részével,
és őt már átengedi a látható álomtartalomba.53 Gaston, Psyché sógora cenzúra
alatt áll, hiszen Psyché félig öntudatlanul házasságtörést képzel el vele. A
később meg is valósuló, többször is felidézett esetet némely versben a cenzúra
csak eltolás útján engedi bemutatni. A szent Bibliában szereplő házasságok
feloldják a tiltott tettet, ezért kedvezőbb Gastont Jákobbal, Ninont, Psyché
nővérét Leával, Psychét pedig Rákhellel helyettesíteni; az azt következő versben
pedig a rigó, a nyíló rózsa és a bimbó rózsa álarcát öltik magukra. Pedig az
Biblia hírli szent szavával/ Hajdanán Jákóbot örűlni Leával,/ De nem tsak ez első
hites aszszonyával,/ Rákhellel-is, szebb s jobb második párjával. (Weöres. 1972,
15)
La Pleureuse
A rósa fán két rósa,/ Virítt a nyilló rósa,/ Sír a bimbó
rósa.// Szóll a rigó: Te rósa,/ Enyim vagy, nyilló rósa./ Sírj, bimbó rósa.//
Katzag a nyilló rósa,/ Sír a bimbó rósa./ Pompáz a nyilló rósa,/ Sírj, bimbó
rósa.// Lankad a nyilló rósa./ Szóll a rigó: Te rósa,/ Nyillj-ki, nyillj-ki, bimbó
rósa,/ Enyim vagy, bimbó rósa,/ Sír a bimbó rósa.// Ki-nyillt a bimbó rósa,/
Sírj, bimbó rósa,/ Sír a bimbó rósa,/ Sírj, bimbó rósa. (Weöres. 1972,
15-16)
Az is előfordulhat, hogy a dolgokként kezelt szavak és nevek esnek a
sűrítés, az eltolás vagy az összetétel áldozatául.54 Ez történt Beethoven
nevével is, amely a német betören, vagyis elszédít, elkábít jelentésű igével
keveredett, és lett belőle Bethorn, vagyis az a zenész, akit a mantiké határoz meg.55
Az álmok akár a valóságos viszonyt is megfordíthatják.56 Psyché
az őt megkörnyékező Salvator Xavér főherceggel való beszélgetésében a
hierarchikus fenn és lenn megfordításából űz játékot:
– Ha feleségűl veszel, gyere velem Tiszántúlra kanásznak.
Nagyon egészséges. Túl-sokan lebzselnek itten.
– Nem megyek kanásznak, te jössz velem spanyol királynénak. (Weöres.
1972, 252)
Az első éjszaka jogának fordítottja az utolsó éjszaka joga a Ius
ultimae noctis című Psyché-versben, ahol az ispán által felakasztatott betyárok
helyettesítik azokat a jobbágy nőket, akik első éjszakájukat a földesúrral
töltik: Út széli fákon/ Sorjába függe/ Negyven vagy ötven/ Vékony legény.//
Lóbált a lábok,/ Himbált a seggök,/ Akár ha hágnák/ A szűz leget. (Weöres.
1972, 73)
Ha az álom egyik szereplője haragosnak bizonyul, akkor az
álomgondolat gyakran éppen az ellenkezőjét jelenti, és az álmodó érez dühöt a
szereplő iránt.57 Látszólag Psyché nővére haragszik húgára, de valójában a
kistestvér és az ifjú lány dühöng, hiszen nővére mellett neki másodlagos szerep
jut58:
Nina néném
Dühössködik reám Ninon,/ Ettűl vagyon szörnyő kinom./ Ninonnak
vászna, selme kints,/ Rajtam rongy, szinte semmi sints./ Evett Ninon kövér tikot,/
Nékem tsak száraz hát jutott./ Tsokrot nékem hozott Miki,/ Mellyére Ninon tűzte-ki. (Weöres.
1972, 12)
Ninon megálmodója ugyanaz a Weöres Sándor, aki Psyché álarca
mögé rejtőzött. Az ő álmai róla szólnak: azért teremtünk fantáziáinkban és
álmainkban idegeneket – akár nemet is váltva –, hogy mögöttük elbújva
magunkról beszélhessünk.59 A Psychét Poesisre nevelő, a brilliáns humorú Kassi
Bölts és a Széphalmi Szent, Kazinczy is álarcba bújtatott költő: az ölében ülő
Psychét féltékenyen méregető Terek Sophie valódi férje, Babits Mihály. Psyché
maszkja mögött Weöres Sándor ujjal mutogat saját álarcára, hiszen az ő mestere60
volt Babits Mihály, Török Sophie férje.
Akik lélekvezetőnkkel tartanak, olyan utakon járhatnak, ahol a test
és a lélek vágyálmai, valamint a muzsika nemcsak a halandók és a halhatatlanok, az
élők és a holtak, hanem a még meg sem születettek természetéről is mesélnek.
Jegyzetek
1 Weöres Sándor: Magyar etűdök 52. In: 1970. Egybegyűjtött
írások II. Budapest: Magvető Kiadó, 86
2 Weöres Sándor. 1972. Psyché. Egy hajdani költőnő írásai. Budapest:
Magvető Zsebkönyvtár, 11; Németh László: A mítosz emlőin. In: Sziget
I-III. 2000. Budapest: Orpheusz Kiadó, 195-199
3 Weöres. 1972. 264; Kerényi Károly. 1984. Hermész, a
lélekvezető. Budapest: Európa Kiadó
4 Platón 1997. Timaiosz. In: Platón válogatott művei I.. Budapest:
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 195-198
5 Platón. Phaidrosz. In: 1994. Steiger Kornél, szerk. Platón: A
lakoma/Phaidrosz. Matúra Bölcselet. Budapest: IKON Kiadó, 93
6 Weöres Sándor. 1994. A teljesség felé. Budapest: Tericum
Kiadó,19
7 Weöres. 1972. 36
8 Platón. 1994. 99
9 Platón. 1997, 195; Plótinosz. 1986, Arról, miként száll alá a
lélek a testekbe. 209 In: Az Egyről, a szellemről és a lélekről. Budapest:
Európa Kiadó, 213
10 Weöres. 1994, 28, 90
11 Plótinosz. 1986, 213
12 Weöres.1994, 28
13 Weöres. 1972, 67, 181, 256, 258
14 Weöres. 1972, 131, 219
15 Weöres. 1972, 213
16 Kettőjük különbségét-egységét Bódy Gábor Psyché című
filmjében úgy érzékelteti, hogy ugyanannak a színésznek a hangját kapja
Ungvárnémeti, akinek testét Zedlitz ölti magára.
17 Platón. 1994. 124-5
18 Weöres Sándor. 1939. A vers születése. (Meditáció és
vallomás). Pécs: Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 5
19 Platón. 1994. 93-94
20 Platón. 1994. 96
21 Plótinosz. 1986. 209-222
22 Schopenhauer, Arthur. 1991. Harmadik könyv. A világ mint akarat
és képzet, második tárgyalás: Az ok elvétől független képzet: a platóni idea: a
művészet objektuma. In: A világ mint akarat és képzet. Budapest: Európa
Könyvkiadó, (235-358), 244, 247-8
23 Schopenhauer. 1991, 257, 273
24 Plótinosz. 1986. 210, 215
25 Platón. 1994. 101
26 Plótinosz. 1986, 212
27 Platón. 1994, 89-90 A mantiké-oiónisztiké dionüszoszi-apollói
néven terjedt el Nietzsche A tragédia születése című könyve nyomán.
28 Weöres. 1972, 163
29 Bárdos László, Szabó B. István és Vasy Géza. 1999. Irodalmi
fogalmak kisszótára. Budapest: Korona Kiadó; Platón. 1997, 210
30 Weöres Sándor. 1998. Egybegyűjtött levelek I. Budapest:
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán Könyvkiadó, 55. Pável Ágostonhoz.. Csönge, 1933.
január 3.
31 Huizinga, Johann. 1944. Homo Ludens. Kísérlet a kultúra
játék-elemeinek meghatározására. Budapest: Athemaeum. Reprint: 1990. Szeged:
Universum Kiadó., 150
32 Weöres. 1939, 11; Schopenhauer, 1991, 259
33 Schopenhauer. 1991, 345 és Schopenhauer, Arthur. 1913. A zene
esztétikája. Budapest: Hatágú Síp Alapítvány. Reprint: 1992. Bogáti Adolf,
ford. Budapest: Franklin – Társulat, 29
34 Schopenhauer. 1913. 30-31
35 Weöres. 1939, 6
36 Weöres. 1939, 8
37 Schopenhauer. 1913, 32; Metamorphosis: A szivárványhíd az
egyetlen, ahol angyalok és ördögök úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni
őket. (Weöres. 1994, 135)
38 Schopenhauer. 1913, 31
39 Hamvas Béla, szerk. 1996. Anthologia humana. Ötezer év
bölcsessége. Budapest: MEDIO Kiadó, 48, 127 és Hamvas Béla. 2000. A száz
könyv. Budapest: MEDIO Kiadó, 8
40 Laplanche, Jean és Pontalis, J. B. 1994 A pszichoanalízis
szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó, 462
41 Schopenhauer. 1991, 269
42 Freud, Sigmund. 1996. Az álommunka, 16, 201. In: Freud,
Sigmund: Álomfejtés. Budapest: Helikon Kiadó, 199-354
43 Weöres. 1939, 25
44 Freud. 1996, 199
45 Freud. 1996, 43, 201
46 Freud. 1996, 203
47 Freud. 1996, 245, 248
48 Freud. 1996, 250
49 Freud. 1996, 251-3
50 Freud. 1996, 288
51 Freud. 1996, 261-2
52 Freud. 1996, 210
53 Freud. 1996, 228
54 Freud. 1996, 212
55 Weöres. 1972, 65
56 Freud. 1996, 205-6
57 Freud. 1996, 233
58 Freud. 1996, 236
59 Freud. 1996, 253, 22
60 Weöres Sándor. 1998. Egybegyűjtött levelek II. Budapest:
Pesti Szalon – Marfa Mediterrán Könyvkiadó, 382. Levél Kenyeres Imréhez. Csönge,
1944. febr. 29.: „Babitstól, Kosztolányitól rengeteget tanultam, de inkább a
műveiktől, mint személy szerint tőlük. Mestereim voltak, de úgy, mint Shakespeare, a
műveik által; nem pedig személyes irányításuk által, ahogy Hamvas érti a
»mester« fogalmat.”