Podmaniczky Szilárd

Feltétlen emberek

 

A kucsma

   Józsi bácsi a régi fotók között keresgélt a fiókban, s ahogy mind mélyebbre túrt, valami enyhén szőrös és bundás anyagba ütközött az ujja. Először hidegrázva kapta ki a kezét, tudja a csuda, miféle elhalt szervezet maradványa lapul ott meg, de elvileg, ahogy gondolta, semmilyen szagot nem érzett, ezért újfent a képek alá nyúlt. Kiemelte és látta, hogy bizony az egy szép régi kucsma. Még gyerekkorában kapta, amiért minden héten friss tejet hozott a szomszéd macskájának, s bizony kemény telek dúltak akkor, ő pedig fejetlen, pardon, gondolta, fedetlen fővel araszolt a hóban. Formálisan kiigazította az összelapult fejfedőt, és mihamar a fejébe illesztette.
   Pesztonka is gyerekkorát idézte a szobájában. Egy régiségboltban vékony celofánba csomagolt gyurmahengereket talált, megadta értük az árat. A gyurma szaga először is, nézegette Pesztonka a rudakat, majd mind hevesebben gyurmázott. Először is vörös színű macskát zöld farokkal, és apró, sárga szemekkel. Hamar feltette a lemezjátszó üres korongjára, nézzük csak, milyen életerő lakik benne.
   Márton egy zacskó földdel tért haza, hogy átültesse a kiszáradt külföldi biomasszában sínylődő virágokat, ám fegyelmezni kellett magát, keze állandóan ikebanázásra állt. Segítenél egy pillanatra, kérte Márton Pesztonkát. Márton előadta problémáját, hogy a keze kissé irányíthatatlanná vált, mire Pesztonka már tudta is, mi a megoldás. Előhozta a gyurmamacskát, és Márton kezébe nyomta, tartsad, parancsolta segítőkészen; majd meglátod, egy kézzel nem tudsz ikebanázni. Márton azonnal elkapta a macskát, tenyerében egykettőre marokerősítőként funkcionált, de legalább a virágok életben maradtak.
   Pesztonka visszament gyurmázni, és rögvest kitalálta, hogy meglepetést készít Józsi bácsinak. Mivel az öreget a régi képek körül látta sündörögni, gondolta, gyúr neki egy tortát, egy szál gyertyával, születésnapra, az már úgyis olyan régen volt, hátha megint meglepődik.
   Józsi bácsi feje fölé emelte a kucsmát, mikor Pesztonka megjelent neki, kezében a lila tortával, s rajta az egy szál imbolygó, barna gyertyaszállal. Isten éltessen, mondta Pesztonka, mire Józsi bácsi teljes szívből meghatódott, s bizony nem is gondolt arra, milyen messze van még a születésnapja. Hát jó, sóhajtott mélyet Józsi bácsi, fejére tette a gyerekkori kucsmát. Ám a kucsma egyből a szemébe csúszott, s így, elzárva a fénytől, kezében az egy szál gyertyás tortagyurmával, halkan suttogta Józsi bácsi: köszönöm, még egyszer köszönöm, de nem fér a fejembe ez a kucsma, hogy lehet az, hogy gyerekkorom óta összement a fejem…

A cipő

   A rádióban híreket mondtak. Időjárást és főzési tanácsokat. A hírek arról szóltak, hogy egy vonat, egy repülőgép és egy anyahajót szállító kamionoszlop összeütközött a spiccbergáknál. Halálos sérülés nem történt, de az anyagi kár olyan jelentős, hogy tekintettel a különös ütközésre, kénytelenek a karambol roncsait muzeális értékké nyilvánítani, majd egy három hónaposra tervezett aukción elárverezni, hogy a kár megtérüljön.
   Az időjárás-jelentés arról szólt, hogy változóan felhős idő lesz, kettős fronthatás, és hogy vigyázzunk az utakon. Az éjszakai lehűlés pedig nem tesz jót a szabadba ültetett birsalmafáknak, sem azoknak, akik légzésmániájuk folytán különösebb testmozgás nélkül tartózkodnak szabad levegőn.
   A főzési tanácsokban elmondták, hogy a tököt semmiképpen se egyben főzzük meg, gyaluljuk, ha lehet, illetve a pistikét ne használjuk fűszernövénynek; a késeket jól élezzük meg, ellentétben a kanalakkal, bármilyen szívderítő is használatuk.
   Márton a rádió hangjaira az előszobában szedelődzködött, cipőt húzott, de nem járt szerencsével, mert két bal lábas cipő került felhúzásra. A két bal lábas cipő viszont nem tudta kiegyenlíteni a cipők kanyarodási szándékát, ahogy egy jobb és bal lábas, végül is, ezért húzunk külön-külön formájú cipőket, gondolta Márton, s mert hiába gondolta, a valóság egészen más volt: Márton körbe-körbe járt az előszobában, nem tudott elindulni.
   Pesztonka és Józsi bácsi kockapókert játszottak a nappaliban, s közben beszélgettek, nehogy elunják magukat, mert nyereségük és veszteségük hosszú távon kiegyenlítette egymást.
   Pesztonka megállapította, hogy nagyon sok madarat nem látott még életében, tulajdonképpen csak galambot és verebet látott, ezért el nem tudja képzelni például, milyen lehet a gyurgyalag. Veréb- vagy galambszerű, kérdezte Józsi bácsit, aki hirtelen felriadt a monoton játékból.
   Álljon meg a menet, kiáltotta az öreg, valami történt a légkörben, de az is lehet, hogy fokozódik a napfolttevékenység, mert, Pesztonka, a nagy számok törvénye által diktált statisztikai kiegyenlítődés megbomlott. Kedveském, elvesztettél mindent.
   Pesztonka akkurátusan sopánkodott, mi legyen a tét, mit nevezzen annak, mert játszani akart még. Ekkor hallotta meg, hogy Márton még az előszobában sertepertél. Kapóra is jött Pesztonkának, mindjárt kölcsönvette Márton egyik cipőjét tétnek, Márton pedig végre elindulhatott az ornitológiai kiállításra…

A vajkrém

   Pesztonka létrát és smirglit vitt az erkélyre, előtte az üres virágállványt és krumpliszsákot bepakolta a nappaliba, majd hozzálátott az erkély falának előkészítéséhez. A nap lágyan simogatta Pesztonka hátát, néha megállt, és mélységében is átérezte az érintést. Arra gondolt, hogy a lélek mélyére a kesztyűs kéz nem hatol, mert minden kesztyű védőkesztyű, ő pedig, Pesztonka a biztos kiszolgáltatottság híve.
   Márton a konyhában szeletelte a kenyeret, élvezte, milyen éles a kés. Észre sem vette, hogy már a harmadik vekninél tart. Valójában két szeletre volt szüksége, ezért úgy döntött, hogy a maradék harmincból fasírtot csinál, zsemlemorzsát, mákos gubát, kétszersültet, pirított kenyérkockát a rántott leveshez, és ha még mindig marad, a legújabb receptje alapján kenyérpörköltet. Egy zacskóba külön rakta a fölösleges harminc szeletet, a maradék kettőre húsz százalékos, kimért vajkrémet és póréhagymát szánt. Csakhogy, a póréhagyma még meg is volt, ám a kimért vajkrémnek lába kelt. Kereste a mélyhűtőben, megnézte a zsebeit, kiforgatta a cipős dobozokat, de nagy bánatára sehol nem találta. Ám ekkor felemelte mutatóujját, és úgy döntött, ideje lesz megkérdezni a többiektől.
   Józsi bácsi a nappaliban ült, körülbástyázva üres virágállvánnyal és krumpliszsákkal, az ölében nagy szivacs pihent, azon egy kosár, a kosárban pedig megszámlálhatatlan mennyiségű körte. Józsi bácsi egyik körte után csavarta magába a másikat, a lé csurgott szétgombolt mellkasán, rá a kosárra, onnan a szivacsra, s ha a szivacs megtelt, Józsi bácsi egy pohárba csavarta a körtelevet.
   Márton erősen kételkedett benne, hogy Józsi bácsi tudja, hová lett a kimért vajkrém a hűtőből, ezért meg se kérdezte, hanem csak úgy odalökte: nem láttalak még ilyen szertartásosan enni.
   Meghiszem azt, mondta Józsi bácsi, tudod, mi ez, és választ sem várt: ez a téli esperes.
   Márton is megkívánta egy pillanatra, mert már alapjáraton is éhes volt, de, gondolta, nem csapja el a hasát ezzel az édes körtével, a póréhagymás-vajkrémes kenyérre vágyott. Ekkor célba vette Pesztonkát, aki már túl volt az erkély falának smirglizésén, sőt, már glettelte a kisebb lyukakat.
   Ej, beh szorgos valaki, szólalt meg Márton mesterséges nyelvén. De alig, hogy kimondta, megrökönyödött, és felhúzott hangon kérdőre vonta Pesztonkát: mit csinálsz, szűzmáriám? Glettelek, nem látod, mondta Pesztonka. Az odáig rendben is van, válaszolta Márton, de a vajkrémemmel?…

A körkörös

   Márton nagyon vastag könyvet lapozgatott a szőnyegen, hátát a ruhás szekrénynek vetette, feje fölött kiállt a szekrénykulcs. A könyvet két combja közé préselte, szemeit összehúzta, s így, ezt a félhomályos tekintetet a mennyezet felé irányította. Ha megkergetnek se tudom már megmondani, hogy hogy volt: a pókasszony csókja vagy a csókasszony pókja? Egyszerűen fogalmam sincs, hogy miről juthatna eszembe.
   Józsi bácsi Mártonnal szemben a tonettszéken körömcipőt próbált. Javíthatatlan vagyok, állapította meg, annyira kitágult a lábfejem, hogy már a papucs se igazán megy rá. Valami biztosan történt velem, morfondírozott az öreg. Szerinted mi történhetett, kérdezte Pesztonkát, aki épp ekkor lépett a szobába egy jókora szelet lazaccal, melynek belsejébe fekete kaviárt göngyölt.
   Szerintem te teljesen reménytelen vagy, mondta Pesztonka Józsi bácsinak, és egy méreteset harapott a lazacból, a pirítósból meg csak úgy hullt a morzsa a szőnyegre. Reménytelen vagy, mert már a körömcipőről is az jut eszedbe, hogy elvesztetted a régi méreteidet, a régi méreteid a régi énedet, a régi éned pedig nincs többé. Kár ezt a sort folytatni, bár lehet, de megint oda lyukadunk ki, mint Márton az egyhetes náthájával; hiába ígért neki az orvos gyógyulást, ő már az árvákra íratta a házrészét, pedig tudhatná, nekünk is milyen égető szükségünk van rá.
   Lehet, hogy igazad van, mondta szomorúan Józsi bácsi, ahogy elnézem Mártont, majd’ kicsattan az egészségtől, sőt, annyira jól van, hogy elfelejtette a szavak jelentését, annyira jól van, hogy elveszítette az emlékezőképességét.
   Így van, Márton, kérdezte tőle Pesztonka. Mi van, mi van, csapta össze Márton a könyvet, s elképedve látta, hogy Józsi bácsi húzogatja a frottír zoknijára az ő körömcipőjét. Megálljon a menet, mondta Márton, Józsi bácsi, te lopod a cipőmet!?
   Józsi bácsi hirtelen azt se tudta, hova bújjon zavarában, szemei tekergőztek a szobában, majd megállapodtak Pesztonkán. A betyárját, mondta Józsi bácsi: Pesztonka, teszed le azonnal a lazacomat meg a kaviáromat, a teringettét, képes vagy megenni egy öreg ember vacsoráját?
   Pesztonka szájában megállt a falat, hátrálni akart, de érezte, talpa alatt ropognak az árulkodó pirítósmorzsák. Meg se tudott mozdulni, legszívesebben az eddigi falatokat is visszatornázta volna a lazachoz, szégyenében lesütötte a szemét. Ekkor aztán éktelen haragra gerjedt: Márton, azt a terem-buráját, mit keres nálad a koponya-röntgenfelvétel-gyűjteményem?
   De mert jó barátok voltak, mindent visszacseréltek. Igaz, a lazactól még nem lett körömcipője Józsi bácsinak, Márton a körömcipőből nem tudta eldönteni a csók, a pók és az asszony szavak helyes elrendezését, Pesztonka pedig csöppet sem lakott jól a koponya-röntgenfelvétel-gyűjteményével…

Az ókor

   Márton tudományos filmet nézett a tévében. Ajka kissé megduzzadt, a szemei mozdulatlanul álltak, a száját percenként újra becsukta. Nem akarta elveszíteni a fonalat, de olykor kénytelen volt elgondolkodni, ilyenkor a tévé melletti radiátorra tévedt a tekintete. Hogy lehet az, mondta magában, hogy amikor az ókorról beszélünk, mindig olyan magasztos érzések járnak át, mintha most csakis buta ember élne a földön, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit kezdjenek magukkal. Persze az ókori embernek könnyű volt, mert vagy elment rabszolgának, vagy fáraónak, aztán pedig meghalt egy arra alkalmas helyen. De sok más munkát is vállalhatott, és akkor még nem voltak olyan sokan, mint most, vagyis több volt a munka, mint a munkanélküli. De szép is volt, ám ez az egész biztosan nem igaz.
   Pesztonka Márton mellett ült az ágyon, kötögetett, egy sima, két fordított, vagy ilyesmi, egy idő után le sem vette szemét Mártonról, mert látszott rajta, a homlokbőr mozgásából ítélve, hogy valamin nagyon gondolkozik, s ettől valósággal angyali képe lett. Igaz, egy kicsit kék, ahogy a képernyő színeit visszaverte. Pesztonkát családias hangulat kerítette hatalmába, arra gondolt, mindjárt akar egy gyereket is. De jól ismerte magát, vagy legalábbis volt annyi tapasztalata gyerekkorából, ne engedelmeskedjen az ilyen hangulatingadozásoknak, mert annak vagy nyaktörés, vagy plusz büntető-fogalmazás lesz a vége. Ahogy nézte Mártont, keze alatt a sál érdekes vonalban alakult.
   Józsi bácsi a szőnyegen ült törökülésben, nem győzött csodálkozni, hogy az ő idős porcikái milyen hajlékonyak még mindig. Egyszer aztán mégis megijedt, nem tudta eldönteni, mi reccsent. Arra gondolt, hogy vagy a medencecsontja roppant ketté, vagy az alsógatyája dobta szét magát a varrás mentén. Sokáig nem mert mozdulni, de ez nem zavarta, elvégre úgyis csak meditálni akart.
   Az egész lakást betöltő halk tévéduruzs hirtelen megszűnt, Márton kikapcsolta a tévét, hosszan maga elé nézett, mint aki belelát a föld gyomrába. Arra lennék kíváncsi, mondta hangosan Pesztonkának és Józsi bácsinak, hogy a rovásírást vajon azért találták-e ki, mert az ókorban is volt azért jó néhány ember, akiknek sok volt a rovásán, annyi, hogy azt már föl kellett jegyezni? Pesztonka ölébe fektette a kötést, Márton vállára hajtotta a fejét, majd válaszért Józsi bácsira nézett, de ő már nem figyelt, a lyukat kereste a nadrágja fenekén…

A szeretet

   Pesztonka becsapta az ajtót. Azt mondta neki, hogy szeretlek. Erre Márton hívta fel a figyelmét: egy ajtót nem lehet szeretni. Legalábbis nem úgy. Azért, mert van rajta kilincs, zárnyelv és kulcslyuk, még nem feltétlenül kell meglódítani a fantáziánkat és érzelemvilágunkat. És különben is, mennyivel magasabb, mint te, mondta Márton végső érvként.
   Pesztonka nem értette Márton szavait, azt válaszolta, ez neki magasröptű, s hogy eldöntsék, mi is történik itt, megkéri Józsi bácsit a döntőbíró szerepkörének betöltésére.
   Józsi bácsi nadrágot húzott, egyik szobából a másikba. Fél lábon szökellve ugrált, s nem tudta bal lábát bedugni a nadrágszárba. Már folyt róla a víz, mikor Pesztonka döntőbírói ajánlata megérkezett. De a nadrágom, válaszolta Józsi bácsi, mire Pesztonka megtalálta a megoldást: hát ez meg mi, kérdezte Józsi bácsit, s a nadrág végét összeszorító ruhacsipeszt lekapta. Ajaj, válaszolta az öreg, tán csak nem a csipesszel együtt vettem le a szárítókötélről? Pesztonka úgy nézett rá, hogy az azt jelentse: minden valószínűség szerint.
   Józsi bácsi végre felöltözött, csak még valami megfelelő fejfedőt kellett szereznie, mert hajdonfőtt nem lehet igazságot osztogatni, ez már csak ilyen funkció. A lámpaernyőtől kezdve a papírcsákóig sok mindent kipróbált, ám végül mégis Márton tanácsát fogadta meg.
   Márton azt mondta, mi lenne, ha az egyik kezedet tennéd a fejedre? Ez az, válaszolta Józsi bácsi, s már ment is az ajtóhoz, ahol Márton és Pesztonka várta türelmetlenül. Márton azonnal belekezdett az eldöntendők elmondásába, de Józsi bácsi hamar leintette. Esküdtszék nélkül, fiam, egy szót se többet. De honnan szerezzenek esküdtszéket? Ekkor Pesztonka kirohant, és odavitt a konyhából egy széket, mondta, legyen ez az esküdtszék. A széket gyorsan megeskette Józsi bácsi, hogy ha egy hang is elhagyja a szék száját, akkor az igazat, csakis az igazat mondja. Márton felhúzta a szemöldökét: nohiszen, Józsi bátyám, ezt a tanúknak kell mondani, nemde? Józsi bácsi elgondolkodott, majd beletörődve odarendelte a tanúkat. Vártak, vártak, de a tanúk csak nem jelentek meg, ebből mindannyian azt gondolták, hogy akkor nincs tanú. Ám a kérdés továbbra is az maradt, lehet-e szeretni egy ajtót, még ha csak mondva csinálva is?
   A kérdés nehéz, mindhárman belefáradtak. Márton és Pesztonka leroskadt a fal mellett, Józsi bácsi pedig ráült az esküdtszékre. Csend honolt. A csendben egyszer csak megkordult Pesztonka gyomra, s nem várt tovább, indult, hogy elővegye a lekvárokat, ám azok a szekrény tetején sorakoztak. Visszajött a konyhából, s megkérdezte Józsi bácsit: elvehetem ezt a széket? Mire Józsi bácsi azonnal válaszolt: persze, lyányom, elveheted, ha hozol egy papot meg két tanút…

A Neander-völgyi

   Ezt nem tudom elhinni, elképesztő, biztosan nem igaz, nem lehet, ilyen nincs és nem is volt, mondta Márton, és ölébe ejtette a könyvet.
   Józsi bácsi a szoba másik végében ült, horgászfelszerelését tisztogatta, külön olaj az orsónak, külön védőbevonat a damilnak, és egy kisebb flaskában „kenőanyag” a tisztogatónak. Csak nehogy összekeverjem az anyagokat, morfondírozott Józsi bácsi, és gyakorlatilag már a szájához emelte az orsóolajat, mikor Márton hitetlenkedése megállította a mozdulatban.
   Pesztonka hidegvérrel öntözte a virágokat az új tápoldattal, s bár éppen két nappal ezelőtt locsolta végig a flórát, helyenként a faunát, de most, állította magában, az új tápoldat megsokszorozza a virágzóképességüket és virágzókedvüket, s akkor tele lesz a lakás illatosabbnál illatosabb kelyhekkel, szirmokkal és bibékkel. Márton mérhetetlen elképedése hallatán pár csöppet beöntött a tévé hátuljába.
   Most már vágni lehetett az izgalmat a lakásban, Márton feszültsége tapintható erőteret feszített a szoba levegőjébe. Rövid csend következett, s ha akkor kipottyan valakinek egy hajszála, kősziklák dübörgésével hull alá az amúgy dekoratív, sárga gombolyaggal játszó macskákat ábrázoló, álperzsa szőnyegre, amely megélt már ezt-azt.
   Nem veszi be a gyomrom, szólalt meg végre Márton. Olyan nincs, hogy a Neander-völgyi embernek nagyobb lett volna az agya, mint a miénk. Az agy rengeteg energiát fogyaszt, elemzett Márton, de annyit, hogy ha a Neander-völgyi ember tudott gondolkodni, akkor ahhoz le kellett ülnie, mert biztosan összeesett volna. Viszont ha éppen rohant valahová, képtelenség, hogy közben megjegyezze, hová rohan, különben összeesik.
   Józsi bácsi leemelte szájáról az orsóolajos flaskát, picit fanyar ábrázat ült ki rá, meghajtotta a négycsapágyas Abu Garsziát, és azt mondta: ne tépelődj, Márton, elvégre te is mindig ülve szoktál olvasni, pedig neked kisebb az agyad, mint a Neander-völgyi emberé. Van egy javaslatom, s abból sokkal többet megtudsz, mintha csak a saját fejed után mennél. Két napja láttam az újságban, hogy ma délután pontosan ez lesz a téma a tévében, sok kutató, elemző fejti ki a véleményét. Kérd meg szépen Pesztonkát, kapcsolja be a tévét, meglátod, mindjárt megnyugszol.
   Márton megkérte Pesztonkát szépen, amúgy is a tévé előtt állt, csupán egy mozdulatba telt, mire bekapcsolta tévét. Csakhogy a tápoldat rengeteg alkáli földfémet tartalmazott, s alig hogy Pesztonka rányomta az adást, egy kutató éppen kimondta, hogy: Neander-völgyi, mikor is a kutató további szavai helyett a tévé csak füstös szikrákat hányt…