Fehér Zoltán

Históriások, fűzfapoéták meg mindenféle írogató emberek

 

   Azt hiszem, a nyomdák mindig is vonzották magukhoz a furcsa figurákat. Az olyan csudabogarakat, akik ahelyett, hogy művelnék kertjeiket, tennék, ami kell, nem átallanak leírni mindenfélét magukról meg a világról, aztán elhatározzák, hogy írásaikat kinyomtatják, nem az íróasztalfiókjába zárják, hogy sokakhoz eljussanak világmegváltó gondolataik. Persze az is lehet, hogy számukra csak a pénzkeresés egy könnyű módjának látszik műveik megjelentetése. Mondom, így volt ez már ántivilágban is. Tömörkény írja a Pusztai sámánok című néprajzi tárcájában 1910-ben: “A tanyákon sok versíró, s egyéb, leginkább politikai elmélkedéseket szerkesztő ember él, ha jómódú az ember, ki is nyomtatja. Kevert, össze-visszavaló dolgok ezek leginkább. Az ilyen jómódú tanyai ember a nyomtatásban megjelenő néhány oldalas füzetein úgy van lefotografálva, amint a véres kardot a hüvelyéből a haza védelmében kirántja, s magát a füzeten ilyenformán nevezgeti: Dr. Katona Antal, a haza felsegítő főorvosa… Ez már egészen modern kifejlet s a jelenkor igényeinek megfelelő sámánkodás.”
   Édesapám nyomdájában vagy inkább kócerájában is megfordultak gyerekkoromban emlékezetes emberek. Az inokai tiszteletes úr, Szokody Gyula például szinte Misztótfalusi Kiss Miklós-i hevülettel érdeklődött a tipográfia rejtelmei után. Órákig képes volt figyelni a szedőszekrények előtt álló, ólombetűket kapkodó segédeink munkáját. Még szándékát is kinyilvánította, hogy egyszer még megtanulja a nyomdász mesterséget. Erre persze soha nem került sor, de két füzetben is kinyomtatta nálunk prédikációit, vallásos elmélkedéseit. (Az egyik címe: És lámpást adott kezembe az Úr.) A háború alatt hoztak olyan kéziratot, amelyben a szerző a tölgyfa és az akácfa szembeállításával a magyarság és a jövevények sorsáról példálózott. A nagy mű éppúgy nem jelent meg, mint annak a tanyasi embernek a füzete, aki nemsokkal az oroszok bejövetele után nemcsak a háború haditechnikai történetéről (pl. Panzerfaust, bazooka, kötényezett harckocsik, Sztalinorgona és ködvető, stb.), hanem a számunkra ismeretlen Hess-ügy hátteréről is írt. Emmer Gábor tanító úr szintén járhatott nálunk, bár őrá nem emlékszem, viszont ő írta meg és mi nyomtattuk ki az Újkécske nagyközség múltja és jelene című füzetét. (Nemrégiben a tiszakécskei honismereti kör újból megjelentette reprint másolatban.)
   A közelmúltban került a kezembe Réthey Prikkel Miklós Rákóczi kis úrfi című akasztói zenei szociográfiája (Élő népköltészet Akasztón. Akasztó 1992.), s benne találtam két ponyva versezetet. Az első: Egy négytagú családnak gyászos tragédiája egy tehén ára miatt. A második: Egy szerelem áldozatai, (a)vagy egy szobafestő segéd rémtette. A szövegek alatti forrásjegyzékben olvasom: Felelős kiadó: Szabó Antal, Jászárokszállás, Fehér József könyvnyomdája és könyvkötészete, Újkécske. Engem persze az utóbbi adatok ragadtak meg, hisz itt gyermekkorom falujáról, édesapám nyomdájáról van szó. Emellett – azt hiszem – tanulságos az idézett írásműveket és műfajukat is megvizsgálni.
   Érdemes idézni mindkét műből, legalább a kezdő versszakot. Íme, a rablógyilkosság történetének bevezetője:

   Kegyes jó Istenem, mily dolgok történnek,
   Íme előttünk áll a szörnyű történet,.
   Egy szegény családnak mint lett gyászos vége,
   Óh, ti jó emberek, tanuljatok belőle.

   A szerelmi gyilkosságé meg emígyen hangzik:

   Jó Istenem mi lesz már a világból,
   Nem hallunk jót, csak a sok gyilkosságról.
   Napról napra betörések, lopások,
   Mindenfelé csak a sok gyilkosságok.

   Jól emlékszem még Szabó Antalékra, az emberre meg a feleségére, amint szegényparaszti vagy inkább proletáros öltözetükben évenként megjelentek nyomdánkban, s félnapokat alkudoztak édesapámmal, hogy a tavalyi verset meg az újat minél olcsóbban, esetleg hitelben nyomja ki.
   – De sürgős is volna, Fehér úr, mert jön a kécskei vásár, ott igen nagy a kelete.
   Édesapám nem nagyon örült az efféle munkáknak, de mindig elvállalta végül. Láttam aztán ezt a házaspárt, ott állottak a kirakodó vásárban a sokadalom szélén, s kezükben tartva füzetüket énekelték vég nélkül a szörnyű tragédiák történetét. Mindig hatalmas embergyűrű vette őket körül. Az előadás végén az asszony sorba kínálta a közönség tagjainak a verses históriákat darabját tíz fillérért. A közönség meg vette, vitte haza, hogy otthon aztán a Gyepsoron meg a tanyákon téli estéken a család tagjainak meg a szomszédoknak a jelenlétében a nagylány újból felolvassa a szörnyűségeket. Utána meg el lehet beszélgetni hasonló, de meg nem verselt esetekről s a világ romlásáról. A kriminalitás iránti hatalmas érdeklődés volt az oka – emlékezetem szerint – például a Friss Újság nagy vidéki népszerűségének. Ott lehetett ugyanis olvasni a legrészletesebb leírását a napi bűnügyeknek. Néprajzosok azóta megállapították, hogy a vásári históriások nemegyszer éppen az újságok híranyagát dolgozták föl versezeteikben.
   Takács Lajos históriásokról szóló könyvében megemlíti Szabó Antalt, aki jászberényi (?) létére a celldömölki nyomdában nyomtatta ki históriáit. Úgy látszik tehát, hogy a históriák terjesztése kiterjedt az egész ország területére, s talán még a celldömölki nyomdánál is olcsóbb volt a kécskei.
   Szabó Antal irományai révén bevonult – ha nem is a Parnasszusra –, de a néprajztudomány adattárába, s dicsőségéből talán a Fehér nyomdára is hullik némi fénysugár, mert a fenn idézett műalkotásai mellett másokat is itt nyomatott. Nem tudom, édesapám beküldte-e mindegyiknek a kötelespéldányát a Széchenyi Könyvtárba, én azonban megleltem hagyatékában még egy históriát. A négyoldalas, iskolai füzet nagyságú nyomtatvány címlapján szőlőlevelekből font keret közepén egy kerek linómetszet hagymakupolás, pravoszláv keresztes templomok képét ábrázolja. (Unokabátyám, Birkás Béla segédünk ügyes metszete volt.) A cím pedig háromféle betűtípusból szedve akár a Friss Újságban is megjelenhetett volna. Megrendítő szomorú történet – vagy – A temesvári borzalmas nyolcszoros rablógyilkosság. Az apát, anyát és hat gyermekét gyilkolta meg bestiális kegyetlenséggel egy éjszaka béresük. A kép alatt: Ára 10 fillér. Végül az impresszum: Szerkesztette és a kiadásáért felelős: Szabó Antal, Jászárokszállás. Utánnyomás szigorúan tilos! Fehér nyomda, Újkécske. A szerkesztette szó talán arra utal, hogy Szabó Antal nem saját versezetét nyomtatta ki, hanem egy másik szerzőtől vette azt kölcsön. Az alkotói önérzet nyilván ily módon hárította el magáról az esetleges plágium vádját. De hogy vele ezt más ne csinálja, ezért az utánnyomás tilalma. A kezdő strófa megszólítja a hallgatóságot, tehát eleve nyilvános előadásra készült a költemény, aztán tömören közli a témát. Ősi hagyománya ez a históriáknak, talán még a csacska regösök is így kezdték hősénekeiket Anonymus korában. Tinóditól már egész sor hasonló kezdő formulát idézhetnénk.

   Ím egy krónikát mondok, meghallyátok,
   Talán mását soha nem hallottátok… (Eger vár viadaláról való história)

   Már hallyátok vesztét az Ördög Mátyásnak (Ördög Mátyás veszödelme)

   Hallyátok már Ali basa dicsőségét (Budai Ali basa históriája)

   Sok csudák közt hallyatok egy csudát
   Mint elvesztétök az vég Temesvárat (Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról)

   Gyerekkoromból, az 1930-as évekből, máig örzök emlékezetemben egy kezdőformulát, nyilván egy vásári históriából. Talán a vásárban ragadt rám, vagy olvastam a nyomdai kéziratban, ki tudja már. Valahogy így hangzott:

   Jó magyar testvérek, ide figyeljetek,
   Hallgassátok végig e szomorú éneket,
   Hogyan vetett véget gonosz mostohája,
   Két kis árva életének.

   A nyomdánkban készült história hasonló megszólítással kezdődik.

   Hallgatóim, e történet de gyászos,
   Hol ez történt, Temesvár, az nagy város,
   Hat gyermeknek, atyjuknak és anyjuknak,
   Mind a nyolcnak elvágta a nyakukat.

   Ezután huszonegy négysoros versszakon keresztül meséli a vérfagyasztó történetet háromütemű tizenegy szótagos, páros rímű versezetében. A huszonkettedik versszakban aztán az erkölcsi tanulságot így fogalmazza meg egyre döcögősebb mondataiban.

   Minden gyilkosnak így kellene járni,
   Ki másoknak az életüket elveszi,
   A jó Isten úgy büntesse azokat,
   Mint a bérest, aki családgyilkos volt.

   Tinódi szintén élt az utolsó versszakok tanulságtévő szándékával:

   Dúlást kóborlást ti hátrahaggyatok,
   Tisztaságban, józanságban maraggyatok,
   Csak az egy Istenben jámborul bízjatok,
   Minden igyetekben nyereséggel járhattok. (Szegedi veszedelem)

   (A paraszti levelek kezdő és záró formulái épp ilyen merevek és kötelezőek voltak, de előképeiket megfigyelhetjük pl. gróf Károlyi Sándor kurucgenerális feleségéhez írott leveleiben is. Az úri írásbeliségnek ez az eleme tehát leszállott a népi írásbeliségbe, s ott meggyökeresedett.)
   A históriáknak ez a füzetes terjesztése akkor következett be, amikor a paraszti kultúra kezdett átállni a szóbeliségről az írásbeliségre. Az 1868. évi népiskolai törvény bevezetésével gyors ütemben felszámolták az analfabétizmust, s általános lett az írni-olvasni-tudás, sőt bizonyos igény is feltámadt, hogy a megszerzett ismeretekkel-készségekkel éljenek is. Akkor már keresettek lettek a vásárokon nem csak az imakönyvek és vallásos iratok, de a betyárokról és más hírességekről szóló folytatásos ponyvaregények is. A 18. század óta jelenlévő népies ponyvatermékek újabb darabjainak példányszáma tetemesen megnőtt.
   Mégis nagyon ősi hagyomány utolsó képviselői voltak a jászárokszállási históriások és máshol élő társaik. A pogány magyarok regösei nyilván még a mítoszokat, a királyi udvar igricei hőstörténeteket, Tinódi Lantos Sebestyén és más vándorénekesek pedig a török elleni várháborúkat énekelték meg. Szabó Antaléknak már csak a gyilkosságok maradtak témául. A históriákban – írja Takács Lajos – “a szűkös körülmények közé szorult ember élete és problémái tükröződnek… Míg a hősdalok az egész nép közös harcát éneklik meg… a paraszti história a szerencsétlenül járt ember gondjairól, bajairól szól… (Hősei) nem példaképül szolgálnak mint a régi epikai hősei, hanem csak az emberi szenvedés szomorú példáit szolgáltatják.” Nyilván ezek a históriák adhattak mintát a magyar népballada-költészet utolsó felvirágzásaként megjelenő betyár és ponyva balladáknak (pl. Bogár Imre, Pápainé).
   A Fehér nyomda talán legérdekesebb kisnyomtatványait azok a verses füzetecskék jelentik, amelyeknek szerzője Nagy Pál volt. Természetesen az ő nevét is hiába keresnénk a Magyar Irodalomtörténeti Lexikonban, hisz csak fűzfapoéta volt, s fajtája minden sajátosságát képviselte. Verselményeiben mégis híven tükröződik a két világháború közötti Magyarország vidéki tömegemberének hangulata, érdeklődése, sőt politikai beállítottsága is. Őrá is emlékszem. Inkább fiatal, mint középkorú férfi lehetett az 1930-as évek végén. Háta mögött olyan embernek tartották, akinek nincs ki a négy kereke. Úgy élt, úgy viselkedett, ahogyan a közhiedelem szerint az egy költőhöz illik. Folyton utazott. Leginkább kerékpárral járta be vidékünket. Cibakháza, Szolnok, Kécske, Nagyrév, Tiszaföldvár, a Körösök neve gyakran előfordul verseiben. Ő maga cibakházi illetőségű volt. Persze hogy állandó szerelem égett ifjú szívében. Minden szép lányhoz verset írt, akibe belebotlott. Halálosan és reménytelenül szerelmes volt például nagygazda szomszédunk szinte aranyketrecben nevelt leánykájába is. A hozzá írott versében megénekelte az imádott hölgy homokos udvarát. A rangos háznak azonban kitéglázott volt a portája, nem pedig homokos. Erre ő költői igaza bizonyítására, mint egy gáláns dzsentri, a következő éjszaka egy fölfogadott kubikos bandával tele talicskáztatta az udvart homokkal. Bohém ember volt. Nem érezte vagy nem akarta tudomásul venni az ember és a társadalom életének mélységeit, igazi nagy problémáit. Nem tudom, miből élt, talán szülei örökségéből, de minden vendéglőben jól érezte magát. Szívesen hagyta, hogy meghívják egy-egy pohár fröccsre, ennek fejében aztán el-elszavalta költeményeit az asztaltársaságnak, aztán versesfüzeteit is ott próbálta rátukmálni hirtelen szerzett ivócimboráira. Nem hiszem, hogy elemi iskolái után akár még polgáriba is járt volna, hisz verseinek fogalmazása, sőt szóhasználata elég primitív, s gyakran hibás. A paraszti kultúrából már kinőtt, de a magas kultúrától messze maradt. Extravaganciája miatt nyilván többször meggyűlt a baja a csendőrökkel, ami szerelmei mellett szintén kitetszik költeményeiből. Két versesfüzete maradt rám. Az egyik tizennégy oldalas, s első lapján ez a sokatmondó cím áll: Verses füzet. II. kiadás. Írta és kiadja: Nagy Pál szerző. Utánnyomás tilos. Felelős kiadó: Nagy Pál. Fehér nyomda Újkécske. Ez a füzet, amint egy vers szövegéből gyanítható, 1936-ban jelent meg. A másik kiadvány mindössze négyoldalas, Címlapja már nincs is. Fejrészén ez olvasható: Versek. Alatta: Írta: Nagy Pál. Kiadási éve első verséből sejthető, vagyis a második bécsi döntés esztendejében, 1940-ben jelent meg.
   Bár nem illik verébre ágyúval lőni, ha nem irodalmi, hanem társadalmi jelenségnek tekintjük munkásságát, az utókornak akkor is meg kell állapítania, hogy nem egy meg nem értett Sinka Istvánról, sárréti Nagy Imréről, Sértő Kálmánról, sokkal inkább egy fűzfapoétáról van szó, némi Hazaffy Veray János-féle beütésekkel. Költészetének kibontakozása idején, az 1930–40-es években a hazafias ünnepélyek szónoklatain meg a sajtó stílusán egy hamis pátosz uralkodott el, ami éppúgy ragadós volt, sokakat utánzásra késztetett, mint a szocializmus évtizedeiben kialakult mozgalmi nyelvezet. Nagy Pál hazafias versei – szerzőjük szándéka ellenére – akár az irredentizmus paródiái lehetnének. Íme, néhány példa:

   Három színű zászlót lengeti a hűvös szél,
   Magyar honvéd hadsereg hamarosan útra kél.
   Ha a román ezt megtudja
   Bocskorait mind eldobálja,
   Szalad, meg sem áll, még ki nem ér Szinaljába (Honvéd induló).

   A további három versszak hasonló gondolatmenetben vetíti elénk a reménybeli jövőt a cselákokról, az olaszokról (Fiume) és a rácokról. Hasonlóképpen egy kaptafára épül az Üzenet jött Segesvárról:

   Üzenet jött Segesvárról,
   Hazánk legnagyobb fiától,
   Petőfi Sándor azt tudja,
   Hogy a sírba nincsen nyugta.
   Mert hordák taposnak rajta.
   És ti mégis nyugton vagytok?
   Helyes ez így, gondoljátok?

   Ő is, akár a históriások, örömmel kap föl egy-egy újsághírt. A következő cím nélküli versrészletből nemcsak az irredenta szelleme, hanem a szélsőjobb szociális demagógiájának hatása is érezhető. (A nyilas jelszó: Harmincnyolc a miénk!)

   Páris felől sötét felhők járnak,
   Berlin fölött ezek összeállnak,
   Szélvész aztat súgja-búgja,
   Kilencszázharmincnyolcra
   Lesz a munkának értéke,
   Füstöl a gyárak kéménye
   Omnibusz száll Párisból majd Berlinbe.
(Talán Zeppelint akart írni?)

   Talán a hitleri Új Európa képzete jelenik meg a következő versszakban. (S már megint itt röpködnek az omnibuszok.)

   Duna völgybe omnibuszok szállnak,
   Budapesten ezek mind megállnak,
   Rádiós tiszt azt újságolta,
   Meg lesz az Egyesült Európa,
   Pirkad már az égnek alja,
   Hasad a népnek hajnala,
   Aki bamba, az eztet meg nem látja.

   Úgy látszik, nagyon érdekelte a politika, nyilván szeretett társaságban is a világ dolgairól beszélgetni. Egyik versében lelkesen köszönti a fasiszta Olaszország abesszíniai háborúját. Erről a háborúról sokat írtak abban az időben a magyar újságok is, s az olasz–magyar barátság miatt rokonszenvvel.

   Rajta, rajta, ti olaszok, föl, föl, föl,
   Fönt lobogjon a zászlótok, fönt, fönt, fönt,
   Tartsatok fönt nég sokáig
(Sic!)
   Velencétől Ades-Abebáig,
   Milánótól Cairóig,
   Lobogjon az olasz zászló fönt, fönt fönt,
   Hadd vesszen a tudatlanság,
   Szűnjön meg a rabszolgaság, szűnjön hát,
   Legyen egyszer már igazság.

   Elhamarkodott volna ítéletünk azonban, ha nyilasnak gondolnánk, hisz 1936. június 18-ára köszöntő verset ír Horthy Miklós születésnapjára:

   A magyar nép azt kívánja
   Hogy az Isten életben sokáig tartsa,
   Hogy a hazát naggyá alkothassa. Amen.

   Politikai mondanivalójú költeményeinél jóval nagyobb a száma a szerelmes és a – nem tudok jobb szót erre a műfajra – pletyka-verseinek. Előbbiekben néha-néha még egy-egy népdal-reminiszcencia is felfedezhető (Aki szép lányt akar venni…), utóbbiaknak meg a 18. századi pajkos énekekben találhatjuk meg elődjét. Lássunk előbb a szerelmes versekből. A sorozat címe: Vadvirágok és rózsák dalai.

   Tiszáninnen vadvirága,
   Újkécskének violája.
   Aki szép lányt akar kapni,
   Ide jöjjön házasodni.
   Szép viola ez a szőke,
   Menyasszony lesz majd belőle.

   Pálóczi Horváth Ádám talán a 18. század végén jegyezte le az alábbi csúfondáros versikét. Benne három város asszonyainak laza erkölcsét adják hírül országnak-világnak:

   Pápán, Győrben Komáromban,
   Jó szokás van az asszonyban:
   Ne szólj neki, csak ints neki,
   Mindjárt tudja, mi kell néki.

   Nagy Pál bizonyára nem olvasta az Ötödfélszáz énekeket. De tudhatta, hogy ha egy megnevezett település erkölcsi visszásságait teszi szóvá, az érdekli az olvasókat. Itt még a kívülálló ítélkező szerepében tetszeleg körülményeskedő mondataival. Mintha a közismert magyarnóta kezdő sorával indítana: Már minálunk, babám, az jött a szokásba…):

   Már minálunk Cibakba, ez jött a divatba,
   Nem engedik a lányt férjhez, mikor ideje volna,
   Ilyen szülő még nem tudja,
   Hogy a lelki mérgezést folytatja,
   Nincsen aki kioktassa,
   Mindenki az önző célt szolgálja
   Ilyen a becsületes lányok sorsa,
   Ha aspiráns a hozzátartozója,
   Húsz év múlva jönnek rája,
   Mit csináltak hajdanába Cibakba.

   A Három szép világi énekek című 18. századi ponyvanyomtatvány egyik verse lusta, részeges és parázna nő-típusokat mutat be, de a korabeli olvasó nyilván élő példát is talált mindegyikre. A tömörség a szexuális jelkép következménye, s mára szinte az érthetőséget akadályozza. Az ismeretlen szerző azonban nem akarja azt kifejteni:

   Tökkel harangoztak minapában Budán,
   Ha megmagyarázom, kifogok a Jutkán,
   Addig dúdolgatott fonván az orsócskán,
   Béitta a kontyát végtére a kocsmán.

   A verstanilag talpraesett költemény ugyanazt az igényt elégítette ki, épp ezért alkalmazta a költői homályt, mint 20. századi utódja. Ez utóbbi persze iszonyú klapanciákkal:

   Cibak híres falujába,
   Az a hír kelt itt szárnyra,
   Ferike járt halászni,
   Asszonyka meg vadászni,
   Sikerült is egy szép vadat megfőzni.

   Költőnk, úgy látszik, néha még talál költői képet, a sikamlós mondanivaló kifejezésére.
   Nagy Pál anti-versei persze, hogy költőietlenek, önkényes szótagszám változásaikkal, fakalapácsos rímeikkel, nyelvhelyesség elleni vétségeikkel, nem odaillő szavak használatával, közhelyszerű, máskor erőltetett képeikkel. Mindez derültséget kelt bennünk. Szerzőjük azonban valamennyit helyénvalónak, nyilván emelkedettnek érezte, sőt szépnek tartotta műveit. Viszonzásul pedig csodálatot, elismerést várt olvasóitól. A következő versében valószínűleg saját felsülését énekli meg, s így áll bosszút az őt elutasító Bözsikén. (De nagyon a mi tájunkról való ez a vers, hisz nem Pistike a vetélytárs, hanem Pistika. Kinek ne jutna eszébe: Hát hogy mint vagytok otthon, Pistikám?):

   Szép asszonynak nevelt lánya Bözsike,
   Édes lánya meg sem moccanhatott tőle,
   A Bözsike azt ordítja,
   Mit akar maga Palika,
   Földnek van már aspiránsa a Pistika.

   Mindkét füzet utolsó versfüzérének Vegyes versek a címe. Itt aztán elemében van szerzőnk. Mintha megelőzte volna korát a későbbi csasztuska műfajban. Mindent és mindenkit kiversel. A papot például:

   Cibaki parokhia kapuja,
   De sok tarka lelkű egyén lépked be rajta,
   Esperes úr bent már várja,
   Jó lelkeket ő megáldja,
   Gonoszokat meggyógyítja
   Ha kell még az áldást is osztogatja.

   Ugyancsak leszedi a keresztvizet a főbíróról, a cibaki szőlőhegyben verekedőkről, a fűszerbolti betörőkről, a pálinkázgató községi orvosról, az éjjel kártyázgató, de néha-néha betörő aranyifjúságról, szóvá teszi, hogy a magtárban zsizsikes lett a búza. Kiverseli a falu szélén lakó festőt, kihez Odajárnak modellt ülni a lányok. Az iskolaigazgató is megkapja a magáét:

   Piactéri iskolába különös visítás járta,
   Cukrászné a haját borzolgatta,
   Igazgató a fiát visíttatta s műveltségét fitogtatta.

   Szóval baj van a falusi intelligenciával, ahogyan akkoriban a nadrágos embereket nevezték. Az elöljáróság meg a csendőrök megfricskázásához már komoly bátorság kellett. Lássuk csak:

   Jegyző úrnak nagybátyja
   Reábízott adókat megdézsmálta,
   Pista bácsi azt állítja:
   Sok neki a munkatársa,
   Szolgabíró Tibikét faggatja
   Hogy végződött be az ínségmunka.
   Ármentesítő palotában víg mulatság járta,
   Jelen volt ott a falu egész alvilágja.
   Télen az erdőt ritkíttatta,
   Suttyomban a cementet dézsmálta,
   Hogy ne legyen a mulatság drága.
   Alsójárás parancsnoka Czifra.
   Cifra is itt a vagyon s személy biztonsága.
   Útonállást a kistörzs gyakorolja.
   Suttomban az utast inzultálja,
   Szárnyparancsnok ha megtudja,
   Mosolyogva, mosolyogva mondja:
   Útonállás, hej, Kistörzs úr, de gyönyörű munka.

   Nagy Pál verseit – mint írtam – szociológiai jelenségnek kell tekinteni. Ma igazából csak annak mondanak valamit, aki egy-egy szó olvastán fel tudja idézni magában Móricz Zsigmond boldog faluját, Nagy Lajos Kiskunhalomját, a két világháború közti vidék Magyarországát. Az a korszak üzen az ilyen sorokkal: Elmentünk a Stefánia bálba. Vagy: Kisétálok Péter-Pálkor a strandra. Nem a Veres Péter-i világ ez, hanem a kínkeservesen polgárosodó, vagy inkább kispolgárosodó magyar falusi társadalom grimasza. (Ennek egy jellegzetes pontjáról, Lajosmizséről nemrégiben Kürti László jelentetett meg egy archív családi fotókat tartalmazó albumot: Történelem és emlékezet. Lajosmizsei fényképek 1896-1946.)
   Ma, amikor néprajzi kiállítást rendeznek a 70–80 éves giccses falvédőkből, komoly tanulmányok taglalják ezek feliratait, gyűjtik és megjelentetik a falfirkákat, a nyilvános vécék falába bekarcolt szövegeket, rögzítik és lejegyzik a faluban élő magyarnótákat, kuplékat, operett dallamokat, fölvetődik a kérdés: mindez megörökítésre érdemes? Mit szólnának ehhez a néprajz klasszikusai: Győrffy István, Viski Károly, Sebestyén Gyula vagy akár Bartók Béla?
   Jelen írásom létjogosultsága, éppen témája miatt, megkérdőjelezhető. A históriások emlékei még-még beleférnek a néprajz kereteibe. Egy fűzfapoéta azonban, aki ráadásul nem is a paraszti világot verseli meg, már alig vagy sehogy se. Még csak nem is fél-népi verselő, mint a vőfély versek szerzői. Legalábbis a klasszikus néprajzba nem fér bele. A szociográfia, a pszichológia, a szemiotika eredményeit is felhasználó jelenkutatásba, azt hiszem, annál inkább. Éppen ezért be kellett mutatnom ezt a történeti mércével mérve nem is oly régi verselgető embert, akinek bizonyára sok hasonló társa mára teljesen ismeretlen. Réthey Prikkel Miklós a közelmúltban Akasztón derítette föl, hogy napjainkig egyetlen falu több tucat verselő embert tudhat magáénak. (Rejtett rímek I-II. Akasztó 2001.) A kiadvány bevezetőjében írja Pomogáts Béla: “…nemcsak olvasnak, hanem írnak is verset az emberek. Falusi tanítók, tanárok, kisiparosok,, földművelők, hivatalnokok, diákok. Egy egész verselő falu.” Így lehet ez máshol is.
   A verses önkifejezés igénye poétikai-esztétikai-alkotáslélektani probléma. Mi késztette például Nagy Pált s a hozzá hasonló elődeit, mai utódait versfaragásra? Nyilván ugyanaz az örök emberi akarás, amit Ady önkínzás-éneknek nevezett, s aminek célja, hogy látva lássanak. A késztetés tehát ugyanaz lehet a fűzfapoétában, mint a nagy költőben.
   A nagy műalkotások mindig is köznapi erőfeszítések ezreinek gombafonal hálózatából szöktek szárba – mondja egy művelődés-szociológus. Az egyéniségkutató néprajzi iskola is csak annyit tudott megállapítani neves mesemondókról (Fedics Mihály, Tombác János), hogy ők a falu kollektív tudatában őrzött elemeket (motívumokat) alkotó módon használták föl, így emelkedtek ki a velük együtt élő kis mesemondók tucatjai közül.
   Nagy Pál, bár falun élt, alig ismerte a lírai népköltészet ősi jelképeit és képalkotási szabályait. Sokkal inkább a magyarnóták verseit. Ezekkel azonosult is egy giccses életérzésben. Befejezésül idézek egy ilyen magyarnótás alkotást:

   Nem szabad az én szívemnek ezután már szeretni
   Nem szabad egy csalfa leánynak soha semmit elhinni.
   Én is hittem s kezd a szívem lassan elhervadozni,
   Kócos fejét ha rám hajtja, kezd a szívem ezután felvidulni.