125 éve született Krúdy Gyula

Fried István

Az elbeszélő mint útitárs

„Útitársam ásított és egyhangúan dobolt az ablakon,
mintha soha nem érne el az állomásra."

(Az útitárs szíve)1

   Még akkor is föl kellene figyelni arra, miféle kísérleteket tesz Krúdy Gyula nosztalgiás érzelmességének elidegenítésére, az ironikus önszemléletre, ha a narrátori (és szerzői?) „pozicionáltság" kérdéses voltának állandó felbukkanásáról nem töprengenénk el az 1910-es évek megteremtődő „alakmás"-ainak jellegét szemre vételezve. Amiként legalábbis problematikus Szindbád és Krúdy azonosítása2 (főleg a Szindbád-figura révén artikulálódó mitologikus és mesei vonások miatt, amelyek a nem pusztán alakját, hanem beszédmódját is változtató „individuális szubjektum" rögzíthetetlenségét, ezáltal mások általi, jellemző „félreértését" hangsúlyozzák), legalább annyira szembetűnő, hogy az egyes szám első személyű elbeszélés többnyire közvetett, dialógusban megfogalmazódó történetet (vagy csupán történések laza füzérét) beszél(i) el; annál is inkább, mert a passzivitásra kényszerült „közreadó" nem látszik módosítani azon, amit végighallgat, sőt: a történések időleges lezárulása után nem kerekíti le az elbeszélést, nem fűz hozzá megjegyzést. Viszont a szituáció szófukar fölvázolását követőleg jelenléte (amelyet – első megközelítésben – kizárólag az elbeszélés közvetettsége indokol, szavatol, jelez) csak annyiban szükségszerű, amennyiben az elbeszélés szó szerint vett dialogicitása, a valakihez szólás ezt szükségessé teszi. S ha a történések beszélője, „aktánsa", illetőleg elszenvedője, kiváltója és kárvallottja, emlékezője és megidézője a számára ismeretlennek egyszerre vallomásszerűen és e vallomásosságot némiképpen távlatból megkérdőjelezve elbeszél általában (időben) távolabbi történéseket, a történések meghallgatója és „publikussá" tévője legfeljebb az elbeszélői helyzet körvonalazásával illeszt hozzá néhány, jelentéktelennek látszó, valójában az elbeszélés számára nélkülözhetetlennek minősíthető mozzanatot; mindenekelőtt annak tudatosítását, hogy elbeszélés csak, vagy leginkább dialógus-szituációban jöhet létre. Minek következtében az elbeszélés lényege egy (a későbbiekben) többféleképpen értelmezhető „beszélgetés" (még akkor is, ha ennek a beszélgetésnek inkább a helyzetben rejlik a párbeszédszerűsége, s csupán az elbeszélés „mélystruktúrájában" lelhető föl lényegi dialogicitása). Amit aképpen értelmez(het)nek, hogy az 1917/18-as esztendőben egymás után napvilágot látó útitárs-novellák,3 majd Az útitárs című regény4 „mögöttes" tartalma a dialógus; érzékelhető, „külső" formája az önelemzés és majdnem megszakítatlan „önvallomás". Sigmund Freud évtizedeiben akár (ön-)terápiás gyakorlatnak is vélhetnők ezt a folyamatos, ám a valóban vagy (esetleg) képzelgésben jelen lévő társ előtt elhangzó szólamot, amely egy történetet kizárólag egy kevéssé rögzített léthelyzetben, ha úgy tetszik, „archetipikus" szituációban gondol elmondhatónak. A „keret" ti. annak megnevezése, hogy a történetmondás utazás közben történik, egyáltalában nem puszta ürügy a megszólalásra. Az útitárs című regény bevezető megjegyzései közül a zárójelbe tett, tehát „később" beiktatott mondat éppen a bizonyosság és a bizonytalanság közötti lebegést, lebegtetést tematizálja mint olyan befogadói szituációt, amely a szintén bizonytalan időre összezárt, alkalmi ismeretségből a „beszélgetés" tényezőit hangsúlyozza: („Már régen elment a kedvem attól, hogy új emberekkel megismerkedjem, de útitársam szimpatikus, nyugodt, szomorú szemű, dereshajú és főként igénytelen úriembernek látszott, akiről feltételeztem, hogy nem aspirál egész éjszakai nyugodalmamra…"): az útitárs tehát csak látszik annak, aki; ám hogy valóban ilyen-e, nem tudható, hiszen a történések a régebbi múlt alakjáról szólnak, s az idézett mondatban megkockáztatott feltételezés igazságáról vagy téves voltáról szintén nincs módunk megbizonyosodni. Márpedig ha a kiinduló mozzanat ennyi sejtést sugall, nem meglepő, hogy a zárásban a befogadó nem tér vissza annak eldöntésére: bevált-e elképzelése, vagy csalódást okozott-e az elbeszélő és a történet? (Ez utóbbi talán mégsem, hiszen akkor nem közvetítené a potenciális olvasónak.) Mint ahogy arról sincsenek információk (még megbízhatatlanok sem), mennyire azonosul, azonosul-e a történeteket végighallgató magával a történettel, „egy az egyben"adja-e tovább, vagy pedig alakítgatott-e rajta. Ilyeténképpen marad a kezdő helyzet, a párbeszéd tüstént beszélő-hallgató szituációjává lesz, és később legföljebb egy-egy odavetett megjegyzés árulkodik erről a dialógus-szituációról. (Erre még visszatérek)5
   Még egy, igen fontosnak tetsző sajátosságra hivatkoznék. Az elbeszélő művekben megszokott (olykor kellemes, máskor nem feltétlenül kellemes) feszültség az elbeszélő ideje meg az elbeszélt idő között nem vagy alig érzékelhető. Az utazás, úton levés ugyanis létformának minősül, minek következtében az utazás elveszíti időbeli jellegét, s a térbeliség inkább megneveződik, mint tapasztalható. Rövidre zárva eképpen is fogalmazhatnék: az utazás az elbeszélés olyanfajta térideje, amelyben az egymásba/ra rakodó tér és idő kölcsönösen kioltja egymást, mindössze a múlt időbe helyezett és – mint volt, lesz róla szó – az emlékezet révén fölidézett történések és /vagy világérzékelések történetbe szervezése nyomában lokalizálódik és (kevéssé konkrétan) temporalizálódik a „cselekmény". Az a tény, miszerint például Az útitársban a szinte hevenyészve odavetett idő-rögzítés (mennyi időt töltött az elbeszélő az elbeszélt események színhelyén) sem nem rétegzi a történéseket, sem nem jelöli ki a történés során megképződő epizódok tartamát, és innen, mármint a múltból nem vonható le következtetés az elbeszélés idejére nézve, durván és elnagyoltan ily kérdésre késztet: mennyi időt vesz igénybe a fölidézés? Mint ahogy az elbeszélő életkorára vonatkozólag sem kapunk adatokat, bemutatásakor a „dereshajú" nem tartozik az elégséges információk körébe, s a pontosnak tetsző évszámok inkább megtévesztenek, mint eligazítanak: „Akkoriban töltöttem be negyvenedik évemet, (…) Ekkor kerültem X.-be, ahol hetvenhét esztendőt töltöttem". Szindbád kortalansága és időtlensége felé irányít ez a két közlés, s ezt látszik erősíteni X.-nek a hallgató útitárs részéről közölt „helyrajzi" kommentárja: „A házak fala mellett történelemmé válott emberek álldogáltak, (…) Szakállak, vértek, szívek elvonultak, (…) Elhangzottak a történelmi lépések, új lépések közelegtek, tavasz lett, tél lett, betegségek, szerelmek jöttek-mentek, a nők megértek, majd megöregedtek, a férfiak köhögtek, kiáltoztak, koporsóba feküdtek". Ez utóbbi idézetben tanúi lehetünk annak, miként vált át a történelem linearitása a természet (nem kevésbé szabályszerű) körforgásába, jóllehet a körív nem zárul le; a példálózás nem független az útitárs önjellemzésétől (amelyet részint magyaráz, részint kiegészít a közvetítő „világ"-értelmezése), ugyanakkor a történeti időbe vetített térbeliség révén éppen a kronológiai szimultaneitás kérdőjeleződik meg; különben is nem jelenre és múltra tagolható az idő. X. és a hozzá hasonló többi „felvidéki" városka létezése függetlenedik a megidézett („atemporális"?) történelemtől, legfeljebb külsőleges megjelenési formája igazodik hozzá (vö. „vértek", „lovagregénybeli bolond", „középkoriasan csilingelő harangok" stb.). A történelmi „képek" jelenések egyben az elbeszélő és az elbeszélés időbeli rögzíthetetlenségét vannak hivatva „dokumentálni". Amit akképpen jelenít meg (többnyire az elbeszélő), hogy a képzelet munkáját, a „képzelgését", az egykor-voltra rájátszó és talán tudattalanból feltörő emlékképeit helyzetének meghatározása céljából hozza elő, hogy aztán e meghatározási kísérlet egyfelől (ezzel párhuzamosan) mindenféle meghatározást hiú próbálkozásként tüntessen föl. Funkcionálisan, az események, az emlékezések „logikáját" illetőleg a szövegmondás eltávolít az eseményekre alapított történetmondástól. Amit az útitárs közöl, a legjobb esetben is pusztán „hangulati" aláfestése a közlendőknek, semmiképpen nem az emlékek rend(szer)be szerveződését szolgálja. Így nem hogy megbízhatatlan, hanem semmilyen információt nem kínál a hallgatónak az időbeliség tárgyában, sem a saját korát, sem X. városka létezési módját illetőleg. S bár messze nem elképzelhetetlen az említett számok (40, 77)6 számmisztikai vagy kabalisztikus olvasata, Az útitárs című regényben az efféle megközelítés feltehetőleg túlságosan szűkítené az értelmezési mezőt. Annál is inkább, mivel a regény egy másik helyén más számok kerülnek elő. Hartvignéról ezt állítja a beszélő: „Talán harmincesztendős volt, de lehetett negyven is", így a megkettőződött negyvenesség lehetősége merülhet föl. De a konkrét időjelölésnek a történet szempontjából egyelőre nincsen jelentősége, a szokványosan számított idő ellenében létezik egy a belső idő, amely „viszony"-ban lehet a külsővel, de tagadhatja is: „Amíg el tudtam hitetni magammal, hogy én már sokkal többet éltem, mint a nyolcvan esztendős emberek, nincs jogom hosszú életre számítani". S itt nemcsak az keltheti föl a figyelmet, hogy vázlatosan körvonalazódva a korábban fontosnak tetsző „negyvenesek" (a „várakozások", a „várakozók"?) összeadódnak, hanem mindenekelőtt az, hogy hasonlatképpen gondolódik el ez az összead(ód)ás, ennélfogva nem „ténylegesen", hanem „retorikai" fordulatként. S amikor tárgyiságában mutatkozik meg az idő, akkor sem marad meg tárgyisága körében, az elképzelt, bár valósnak feltüntetett ismétlődés zavarja pontos megnevezhetőségét, illetőleg jellegzetes helyzetként fogadja magába a konkrét meg az elvonatkoztatott egymásra értésében érzékelhető ambivalenciát. Annyiban az, hogy a tárgyszerűség nem cáfolódik meg, viszont e tárgyszerűség nem jár „tárgyi" következménnyel, éppen az említett ismétlődés gyengíti a jól kijelölhető pozíciót: „Megnézegettem az órámat s nem gondoltam arra, hogy már hányszor figyeltem a mutató közömbös sétáját, midőn női lábak kopogtak felém a messzeségből…" A mondatot záró három pont a gondolat megszakadását tanúsítja, az óra „valódisága" sem képes az idő megnevezésére, s ekképpen az idő múlása kétszeresen is antropomorfizálódik, egyrészt a mutatónak tulajdoníttatik az, amit a záró tagmondat (időhatározói alárendelés!) közöl, kellő bizonytalanságban hagyva a történet hallgatóját, hogy létrejön-e a várva várt találkozás. Másrészt a „hányszor" jellegzetes (ismétlődő) pozícióról árulkodik, amelyhez képest nem várható meglepetés. A múltra emlékezés azt sejteti, hogy az idő közömbösségébe rejtőzik a várakozás és a megérkezés feszültsége. S míg a beszélő várakozását mondja el, amelynek egyelőre az „Ezen az estén nem vártam meg Eszténát" vet véget, kérdések fogalmazódnak benne, amelyekre csupán részleges válasz adható; egyikre-másikra még az sem. Valójában a mások létezésének értése körül töprenkedik az elbeszélő, egyúttal a saját értés-beleérzés korlátait tudatosítva. A grammatikai ismétlések ugyan a térbeli (s ezen keresztül) időbeli távolodást jelzik, de éppen az ismétlődések révén problematizálódhat: valóban távolodásról vagy csak a távolodás elképzeléséről, „akarásáról" van-e szó. Az ismétlések azt is érzékeltethetik, hogy a tér (a fenn és a lenn például) korántsem feltétlenül bináris oppozíciókban gondolható el: valódi ismétlődések űzik egymást a beszélő mondatai között, ám olyan típusúak, amelyek nem másolhatók egymásra, a különbözés éppen úgy jellemzőjük, mint a hasonlóság. A térbeliségnek ez a felfogása legalábbis relativizálja az eltávolodás révén feltételezett időiséget, annak mindössze lehetőségét, de messze nem létrejöttét tételezve. A följebbi fejtegetésre a várakozó beszélő közléseinek egy passzusa szolgáltasson (remélhetőleg igazoló erejű) példát:7
   „A hídon ablak volt, ahonnan a lékre lehetett látni. A lék is ablak, a folyó ablaka, amelyen át a szakadatlanul menő víz, az örök mozdony kipillongat a napvilágra, midőn a jég boltozata alatt, a setétségben utazik. A halak csodálkoznak a torony árnyékán, amely téli délben a lékre vetődik. A hídon emberek és szekerek alatt ropog a fagyos padló: másvilági alakok végzik másvilági munkájukat, míg ők a víz setétségében tovább utaznak más városok, más lékek felé."
   Aligha tekinthetünk el a szituációban és az e szituációtól elmozduló beszédben mutatkozó ellentéttől: a várakozás áll szemben az utazással, igaz, ez utóbbi egy más szintre emeli a néma történéseket. A „világ" az állandó átrendeződésben létezik, fények és árnyak vetülnek egymásra. A grammatikailag hibátlan mondatokból azonban nem vagy nagyon kevéssé tetszik ki: a hídon járó emberek-e a másvilági alakok (a kettőspont az azonosítás jele is lehet), vagy szétkülönül a hídi emberek és szekerek, illetőleg a másvilági alakok együttese? Hiszen a mondatformálódás többértelműsége lehetővé teszi azt a „megfejtést", miszerint ez utóbbiak „utaznak más városok, más lékek felé", a hídi embereknek és főleg szekerüknek ki kell kerülniök a léket, amely a nem bizonyosan barátságos természeti helyett áll, és az őselem áramlásáról tesz tanúbizonyságot. Az őselem áradása viszont ellene beszél az útitárs várakozó szituáltságának, amelyet korábban az egymásra emlékeztető (és szétkülönülő) ismétlések jegyében véltem láthatónak. S bár a másvilági alakok másvilági munkájának minéműsége nem neveződik meg, feltehetőleg a más városok, más lékek hasonlóképpen fogadják őket, illetőleg ők maguk sem tesznek mást, mint előbb tettek. Ám a beszélő képzeteinek sorát a „szakadatlanul menő víz", „az örök mozdony" indítja meg, kezdetben talán annak „utazás"-áról van szó (vagy a halakéról?). A setétségben megtett út (mint előbb a számok) mitologikus allúziókat hívhat(nak) elő, s ezt erősíteni-gyengíteni látszik a „másvilági" mint megismételt jelző (amely persze nem bizonyosan: al-világi, mindenesetre lenti, de a napvilágra pillongat ki, azaz kapcsolat fűzi a fentihez is). Az ablak határjelzés, elválaszt, tudatosítja a kettősséget, amely azonban a hídi emberek és szekerek esetleges „másvilágisága" révén az egymástól függőséget is sugallhatja. Ilyen módon az elbeszélői helyzet valójában a látomásosságból következő narrációt sem zárja teljesen ki; ebben az esetben azonban szétoldódnak a térbelinek meg az időbelinek amúgy sem teljesen tisztázott, semmiképpen nem egyértelműen fölvázolt körvonalai. Térnek és időnek másfajta „elbeszélését" adja a következőkben bemutatandó passzus. Az előrevetítésnek Az útitársban gyakran használt módszerével nem pusztán a történések tragikus kifejletét előlegezi meg az elbeszélő, hanem a jelenet értelmezésével is szolgál. „Talán hét esztendő repült el felettünk, mint az elátkozottakon". A közkeletű számértelmezéssel szemben a számok fenyegető, végzetszerű vonásaira derül fény, a közlést követő „zajzene" (vészesen csörömpöl, asszonysikoltás bugyborékol) a vágyott és képzelt idill megtörését jelzi, és átvezet ama másik „világ"-ba, amelynek jellemzésére az elátkozott és a vészes bizonyul megfelelő megnevezésnek. A történetibe, az értelmen túliba, a képzetesbe, az érzékfelettibe hajlítás nem a fantázia játéka, hanem a beszélő és az anya viszonyának történéssé elevenedése, valamely elfojtásnak, gyermekkori emléknek akaratlan emlékezésként fölújulása. Az ég és a föld ebben a szorongató szituációban összeér, miként angyali és boszorkányos sem válik el egymástól, egy és ugyanazon cselekvésnek és emléknek részei. A gyermekkorból idegondolt emléket a jelen hasonló „anyai" cselekvése hívja elő, a fiatalkorú Eszténa elcsábulása/elcsábítása az anyaemlék fényében kap(hat) démonikus vonásokat:
   „Ennél szomorúbb arcot soha sem láttam. Száz meg száz esztendők anyafájdalma volt erre az arcra vésve. Sírkövek felírásai jutottak eszembe, amelyekre a kétségbeesett árvák aranybetűkkel írták fájdalmukat. Bús anyák arcai – és benne néhány vonás az én anyám elfelejtett arcáról is. Ott állt az öreg asszony tarka ruhájában, madárijesztő módjára szétterjesztett karjaival, ég és föld között, mintha kétségbeesés adott volna annyi erőt a fáradt, öreg tagokba, hogy ilyen magosságra felemelkedhessen. Mintha az esőcsatornán kúszott volna fel, mintha boszorkányok segítették volna papucsos lábait és angyalok védelmeznék jobbról és balról".
   S ha „tematikailag" Don Giovanni – Zerlina történetének változataként olvasható az elbeszélő és Eszténa kettőse (amelyből nem hiányzik a számonkérő, földöntúlinak képzelt, illetőleg annak látszó, morális instancia, legalábbis ami az elbeszélői tudatra vonatkoztatható), a mítoszba játszó vonások háttérbe szorítják a „tárgytörténeti" érintkezéseket, s a bináris oppozíciók közötti feszültség szétoldódik. Hiszen a szemlélő (elbeszélő) „emlékidézése" egyben egy asszociációs lánc kezdete, amelynek lényegéül a látomás visszaadására törekvés fogalmazható meg. A „Mintha" kezdetű mondat a feltételesbe, sőt a képzeletbelibe helyezi a „látomány"-t,8 hogy a szituációnak nagyobb hitelességet kölcsönözzön. Ez a fajta eltávolítás a tapasztalatitól, illetőleg a tapasztalati helyi értékének kétségbe vonása, helyettesítése az értelmen túlival aztán az elbeszélést kiemeli „ténybeli" megrögzítettségéből, és az imagináriusba ülteti át. Az emlékidéző nem rendelkezik megbízható tudással a látott, képzelt, vizionált jelenségekről, az idézetben említett „öregasszony" valós vagy képzetes volta felől még jóval az események megtörténte után sem merészel határozottabb kijelentéseket tenni. Ehelyett kérdései mögé rejtőzik, hogy e kérdések védelmében tehesse meg meghökkentő kijelentését, amely eltérít a századforduló álom-valóság dichotómiájának megjelenítésétől, ehelyett az önéletrajzként előadott történésekbe vetett hit problematikusságára látszik utalni. Arra nevezetesen, hogy az elbeszélő (nem tudjuk, hogy eleve, netán a visszaemlékezés körülményei között) immár nem tudja eldönteni, mivel eldönthetetlen, megtörtént-e az esemény, s ha mégis, akkor úgy-e, ahogy elbeszélni készül. Az álomszerű ekképpen valós alakban mutatkozik, miként a valósként elképzelt álomba tűnőnek. Nem ellentét feszül közöttük, hanem egymást értelmezve teszik egymást nélkülözhetetlenné az értésben-elbeszélésben. Még annyit ehhez: a rövid, olykor egyetlen mondatból álló bekezdések az álomlogikától vezérelve követik egymást, az események azonban nem egymás után következnek, hanem egyszerre, a pillanat atomizálódik, nagyon apró részletekre esik szét, miközben a hihetetlen kézzelfoghatóvá válik, a tárgyi világ cselekvő résztvevője lesz az eseményeknek, minden élni kezd, minden mozog, miközben az elbeszélő képtelen számot adni a történésekről. „Ki volt ez az öregasszony?" – teszi föl a kérdést, s minthogy nem lelte meg akkor sem, a jelenben sem a feleletet, tovább kérdez: „Valóság vagy képzelet szüleménye?" Az útitárs fináléja ebben az eldönthetetlenségben marad meg, az elbeszélő információi még inkább elbizonytalaníthatják arról a hallgatót–befogadót, mi történt valójában, az emlékek képesek-e fölidézni az egykor-voltat, vagy csupán akaratlanul(?) átszerkesztett történésdarabok sorakoznak egymáshoz. Közöttük kapcsolatot az elbeszélői képzelet teremt, amely hajlamos a túlzásra, a fokozásra, a halmozásra, méghozzá a(z el)hitetés érdekében. Egyszóval a képben látásra; vagy annak sugallására, miszerint képekben, képek révén érzékelte az alig vagy valójában sehogyan sem érzékelhetőt. Ez a képiség a tényszerűhöz, illetőleg (ami többnyire azonosnak tetszik) a tényszerűnek látszóhoz, látszani akaróhoz a mintha-mint kötőszavak segítségével odafűzi azt, ami túlmutat ezen a tényszerűn, és ami – mégis – ebben az előadásban az elbeszélés lényegi jegyeként minősíthető. A kérdéseket követő bekezdések az ismétlés meg az elbizonytalanítás eszközeivel élnek, s a valóságon túlit, a valóság felettit (nem merek szürreálisat írni) az elbeszélés meghatározó összetevőiként adják elő. „Az ablaküveg a földön hevert, villanó darabjaival. Az öregasszony ég és föld között himbálódzott, mintha be akarna jutni a szobába". Ami ezután következik, még inkább azt tanúsítja, hogy az emlékeket látományok alkotják, s a szigorú megszerkesztettség töredékek egymáshoz illesztésével valósulhat meg. Az egyes bekezdések között csupán a kronológiai egymásutániság tartja fönn a „rendet"; „Felszálltam és dermedten néztem az égi drótszálon mozgatott bábut".
   A következő lapon vált át az elbeszélő a megfogalmazásban az álomszerűbe: (Eszténa) „Ott állott egy száll(!) ingben, mezítelen lábbal, mint az álom…"; „Tündöklő, megbocsátó, szinte túlvilági mosoly volt az arcán, mint az üdvözültekén."; „Térdreesett, felemelkedett, aztán libegő, hosszú ingében, piros talpain futni kezdett, mint egy eltévedt angyal."; „Arra menekül az angyal ebből az alattomos városból". Ugyanakkor, ezzel szemben Eszténa „titokszerűen" (sic) suttog; „Titokzatos lárma hangzott fel,"; „Titokzatos vén emberkék futottak apró kutyáikkal a falak mellett, mintha ez ideig nem lett volna szabad elhagyni házikóikat. Mintha valami varázslat múlott volna le a városról, mindenki megmozdult a néma utcákon". Első megközelítésben, némileg felületes gondolattársítással E. T. A. Hoffmann kisvárosi-álomvalós világának „transzponálásá"-ról, századfordulósan új hangszereléséről lehetne értekezni. E.T.A. Hoffmanntól azonban a „negatív" karneváliságnak, a pszeudo-történeti időleges érvényesülésének megelevenítése térít el; a maszkos-allegorikus elbeszélés az önéletrajziság külsőségeit kéri kölcsön (nem az íróét, hanem az elbeszélőét), amelynek révén az elbeszélésben létrejövő idő függetlenedik az „objektív" időtől, a térnek ekként lesz kiszolgáltatottja, amiként a történeti pszeudo-történetivé alakul: „Ilyen lehetett a hangulat a városkában, midőn kétszáz esztendő előtt mártír-szűzeket állítottak máglyára". Az előbb talán meglepő módon negatív karnevalizációt említettem. A városka lakói „megbolondulni látszott"-ak, majd a jelenet záró passzusa:
   „Amíg hazáig értem, azt vettem észre, hogy a Szent János-torony hegyéről eltűnt a kereszt. Kakas kukorék odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat változtatták az emberek és a templomok. Most is valami tompa moraj hangzik a föld alól. Kénszaga van a levegőnek. Bohócok mennek valahol színes csengőikkel, üvöltő éneklésükkel. Majd gyászmenet zenél valamerre, nagyhasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot. Végül a sarkon leszállott a pipás török a trafik bádogtáblájáról és alázatosan köszönt.
   Otthon nyomban ágyba feküdtem."
   A jelenet „mintha" illusztrálná a „tótágast álló világ" karneváli képzetét, az eleddig néma várakozásba süppedt városka és lakói levetik magukról a rájuk kényszerítettség álcáját, s az elfojtott indulatok a felszínre törhetnek, a „föld" alá rejtett ösztönök föltörését a hiedelmek, babonás képzetek külső jelzései kísérik. S bár a távolban a bohóctréfák is a karneváli hangulatot szolgálják, mégsem a nappal osztatlan derűjében van része az útitársnak, aki halotti marsot hallucinál, a gyászos esethez illő jelenségek között teszi meg útját. Ilyeténképpen a karnevál nem pusztán az ösztönök kielégítésének alkalma, hanem a városka kisszerűségéhez mért helyi – törpe apokalipszisé is, amely a történeti emlékezetbe azzal léphet be, hogy szimulálja a történetit, úgy ismételi meg az egykori világszerűt, hogy deformálja, a városka lakóinak képzelgéseihez igazítja. A városka nappali lénye mögött megbúvó „éjszakaiság" lesz időlegesen úrrá, ám az idő átváltódásának „hogyan"-ja továbbra sem határozható meg; és az sem, hogy az elbeszélés miképpen szerkeszti át a hajdani eseményeket, miként és hogyan adódik a szerelmi történethez hozzá a kifordított világ torz misztikába hajló rajza. Azaz: az álomszerű „realizálódik-e", avagy a történések álomszerűségére, újra-élt álom-logikájára ismerhetünk-e rá? Az elbeszélő kétszeresen is összelátja a jelent a múlttal, először elbeszélésében épül egymásba az emlékidézések különféle rétege, másodszor ezek között a különféle rétegek között a távoli hasonlóságok egyszerre fölidézése teremt szoros kapcsolatot. Minek eredményeképpen az objektív idő – újólag, mint több ízben az elbeszélés folyamán – szubjektívvé válik, s ennek révén elszakad az időszámítás „realitásától". Itt és más Krúdy-novellákban a „tartam" jelenéstől jelenésig tart, minden időn túli és ideiglenes, időtlen, az említett szubjektív időhöz van kötve. Az 1918-as Ködben című novellában9 a ködből előtűnő nyúlánk kisasszony „monológját" követőleg „tovalibegett, mint egy jelenés"; az 1917-es December, öregember-ben10 olvashatjuk: „A leány, mint egy jelenés, amelyet haldokló, középkori katonák láttak, midőn a ragály az országúton leterítette őket, mezítelenül, karminajakkal és fűszálhosszú szempillákkal tűnt fel reggelenkint a behavazott kertben."Az óratorony11 több Krúdy-motívumot fog össze a bevezetésben, s egyben az ébrenlét és álom összejátszhatóságát a tagadás és az állítás közé feszíti (a tagadást itt fosztóképzős főnév képviseli), idegondoltatva az időiség problematikusságát, a köztes-lét tartósságára utalva, amely köztes-lét visszautal az időnek részint határtalanságára, részint behatároló jellegére. Annál is inkább, mivel a találkozás, amelyből a történések fakadnak, „látomány"-ként jelenik meg. Ideje azonban az ígért idézetet papírra vetni: „Abban az időben álmatlanságban szenvedtem, és reggelfelé hunytam le a szemem – kezdte útitársam a postakocsiban, amely az osztrák határhoz közeledett"… Talán nem pusztán arra érdemes odafigyelni, hogy a postakocsi-regények egy mozzanata vázolódik föl, és a határhoz közeledés lesz az elbeszélés téridős szerkezetének jellemzője, hanem az, hogy az emlékidézés nyitva hagyja a kérdést: álombeli történést beszél-e az útitárs vagy az álmatlanságban fölrémlő „látomány"-t? Hiszen a léten-túli, megígért találkozás a szó szerint vett festőiségben kapja meg alakját. Ezáltal viszont az elbeszélő olyan hagyománytörténésbe léptet, amely a kulturális emlékezet irányába utal, az irodalmiból, a csak-nyelviből a festőibe, durvábban: a képzőművészetibe, a sejtetés–körülírás segítségével a nem kevésbé képzeletibe; Szinyei Merse festészetének bevonódása az elbeszélésbe a történéseket nem egyszerűen az értelmezhetőség kevéssé gyakorolt módjával gazdagítja, hanem épp a téridős szerkezetet rétegzi tovább: „Ott megint azok leszünk, akik voltunk, napfényes mezőn sétálgató lila ruhás szerelmesek, majálisozó lepkék, boldog gyermekek". Az egykori akképpen másolódik rá a képzeletire, hogy az ismétlés a jelentés látszólagos gazdagítását eredményezi.
   E jelentés-hozzáadás (adódás?) azonban nem a megfejthetőség, a bizonyosság irányába indítja el az értelmezést, sokkal inkább az álomszerűvel, a képzeletivel feldúsított elbeszélés esélyeivel játszik el, valójában az elbeszélendő múlt(ba vesző) „realitás" tűnik át az előadás által sugallt álomiba. Méghozzá úgy, hogy egyfelől messzemenően kihasználódik a szó „dialogicitása" (olyan értelemben, hogy a nyelvi megnyilatkozások érdekeket, intenciókat és ideológiákat közvetítenek, az élettörténet igazolása áll itt az előtérben), másfelől viszont az individuális szubjektum azt a (nyelvi) felismerést tudatosítja, miszerint „identitása": egység a sokféleségben. A sokféleképpen önazonos individuális szubjektumnak a különféle (lét)szférákban való megjelenése egyszerre mutatja föl létezésének összetartó és széttartó tényezőit.12 Amit úgy értek, hogy a (szüntelen) változó szituációkban és téridőben más-más „szerep"-elvárásoknak igyekszik eleget tenni az útitárs, így útitársként, elbeszélőként, az elbeszélés „tárgyaként", azaz emlékezőként és szerelmesként, a hajdani szerelmes megrajzolta figuraként, „ördög"-ként látjuk (ebben az elbeszélésben), akinek „állandósága", ottléte egyben ott-nem-lét, különbözés, más (jellegű) megszólalás. Annak ellenére (vagy éppen azért), mert a valósnak elgondolt elbeszélői helyzet az elbeszélés folyamán látományba csap át, ahonnan immár nem képes vagy nem akar visszatérni.
   Ha Az útitárs című műhöz úgy térünk vissza, hogy az említett novellák perspektívájából gondoljuk újra, az individuális szubjektum ottléte és ott-nem-léte változó szituációkban, ám hasonlóképpen tematizálódik. A sokáig névvel nem rendelkező elbeszélő nevével első alkalommal „sírfeliratként" találkozunk, a koporsó betűit kitapogató Eszténa végzi el a név és a személy azonosítását: „Eszténa lekuporodott az egyik koporsóra. Az ujjaival betűzte a kőbevésett felírást: – Pálfi… Pálfi Pál… Mintha maga feküdne itt uram." Egy szabályosabb cselekményű regénytörténet esetén az előrevetítés szabná meg az eseményszövés irányát, az emlékezés azonban a cselekmény más kibontakozását teszi lehetővé: a névmágia körébe sorolható felismerés visszaüt a fölismerés közlőjére; a név-ismétlésben rejlő „titokzatos" legföljebb akként érinti meg a név viselőjét, amiként belép az időlegesen felfordult világ titokzatosságába. Pálfi Pált közömbösen hagyja a fölismerés, a maga felvilágosultságának tudatában és gőgjében nem figyel föl a nevében és a koporsó-föliratban elbujtatott lehetőségre, és ridegen kommentálja Eszténa mondatát. „Ráhagytam, mert tudtam, hogy olyan babonás, a legképtelenebb dolgokat is elhiszi." Az idézett, karneválra emlékeztető jelenet utólag igazolja Eszténa babonaságát, hitét a képtelenben, az elbeszélő a kisvárosi világ olyan arculatával kényszerül szembenézni, amelynek rejtettsége miatt nem gondolta létezését. A visszaemlékezésnek zavartságtól és a „rekonstrukció" igyekezetétől többrétegű „téridejében" tudatosodik az elbeszélő előtt, hogy a névazonosságon kívül talán mégis köze van a koporsó-fölirathoz. A külső zajtól megzavart találkozás számára a boldogság ígérete, ugyanakkor a boldogság fenyegetettségéé is, a nem evilágivá válás esélye, amely a világ megtagadásával tanúsítható:
   „Hogy bántott engem akkor ez a léha, semmibevevő fütyörészés, mikor életem egyik legboldogabb óráját véltem eltölthetni Pálfi Pál koporsója mellett! Mintha ismét belémgázolt volna a durva, utált, megvetett élet, amellyel úgy nem akartam soha sem barátkozni, mint akár egy rosszszagú kupeccel a vonaton. Mit akarnak mindig körülöttem az emberek, amikor én kerülöm őket, mint a bélpoklosokat! Csak úgy akarok élni, mint egy kísértet, senkivel szót váltani, magányosan járni hazafelé."
   A jelenetből kitetszhetne, hogy feltehetőleg két Pálfi Pál volt (van?): az egyik a koporsóban fekszik, neve koporsóra vésve, a másik meghallgatja a koporsó-feliratot elolvasó, ezáltal az ő nevét is kimondó beszélőt. Maga elismétli ezt a kettősséget: amikor szót ejt Pálfi Pálról, a másikról szól. A másik, lényegesnek tűnhető megjegyzés arra vonatkozhatna, hogy egy pillanatra, még ha „látomány"-ként, hasonlat-formában fölbukkan a/egy nem-kívánt „útitárs" (a rossz-szagú kupec), az utazás, apró túlzással élve, szinte mindaz, ami megindítja az elbeszélést, ami a „közreadó" révén közvetíti (most már tudjuk) Pálfi Pál elbeszélését. S az idézet utolsó mondata ismét az előrevetítés funkcióját töltheti be („az éj telve volt balsejtelmekkel" – olvasható az elbeszélő első mondatai között, s az önjellemzés egy markáns kinyilvánítása ekképpen hangzik: „Valamikor ilyen fehér holló voltam én, úgy robbantam a szerelemtől, mint a dinamit a kőbányában, amelynek aztán egy darabig húzódik sárga füstje a hegyoldalban, majd elvész nyomtalanul."). A bevezetés megosztott narrációját a záró passzusok úgy zárják le, hogy részint újra felidézik a kezdő szituációt (mintha lekerekítenék a narrációt), részint a befejezetlenséget (befejezhetetlenséget?) hangsúlyozzák. Az útitárs a vonatra száll: „Alvó utasok között dohány- és csizmaszagú vasúti kocsiban helyezkedtem el. Valaki ellenségesen morgott a sarokban". Jóllehet a kezdő jelenet az elbeszélés megszületésének pillanatát rögzíti, a záró korántsem a történet végét, hiszen Az útitárs eleje is, vége is az utazás-közben-létet szituálja. Ha az első lapokon a közreadó leírása előlegezi az elbeszélői „sorstörténetet" („Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől…), az utolsó lapon az utazás zajzenéje ébreszti rá élete ideiglenességére, azaz ábrándjai szétfoszlására. („Majd a téli éjszaka függönyei megől a kalauzok befagyott torka kiáltotta az akkor még szokásos jelszavakat. A havas kerekek csikorogni kezdtek"). A kezdő jelenet csöndes beszélgetésének kontrasztjául ismét néven neveződik az elbeszélő: „Valaki végigfutott a vonal mellett és ugatott, mint egy komondor: – Fogják meg Pálfi Pált. Miatta ugrott be a lékbe egy leány". A másodszori néven neveződés a baljóslatú előjeleket egy más értelmezési mezőbe helyezi, nem annyira a személyiség fenyegetettsége tetszik ki, inkább a másik személy(iség) fenyegetésként, támadásként fölfogása. A koporsón észlelt felirat a halált jövendöli meg, de nem a név viselőjéét, hanem azét, aki a névazonosságra rádöbben. Ez azonban csupán az emlékező elbeszélésében tűnhet úgy, mint áldozó és áldozat történetének lezárulása, a rikácsolás előtt az elbeszélő a szerelmi beteljesülés teljességét éli meg; a szerelem és halál egyidejűsége (a lékbe ugrás és a szerelmi beteljesülés a másik nővel egyazon éjszakán történik) bonyolultabb „viszonyokat" tételez. Mivel a koporsó-fölirat Pálfi Pálja a halálba hívja Eszténát, s ezt a lehetőséget a több ízben fölmerülő kísértet-tematika erősíteni látszik. Míg az éjszakai örömöket élvező Pálfi Pál elhagyja a városkát, tovatűnik. Az éjszakai idill végkicsengéseképpen olvasható: „Megcsókolt és lassan visszament a városba, mint egy fantóm az éjszakában, akit többé soha sem fogok látni". A történet egésze „látomány" lesz, a hasonlatokban szüntelenül fölbukkan a valóságon túli, a képzeletbeli, mint a történések esélye és/vagy értelmezési lehetősége. A történet lezárulása egy életszakasznak, de nem az életnek befejeződése: „A vonat lassan mozgott, a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált. Eltűntek az X.-i állomás piros és zöld szemei s én azóta soha se voltam a városban". Az elbeszélés „üres helye" a kötetzárás és a kötetnyitás között lelhető, a X. városkában eltöltött – említett – idő és az elbeszélést megindító pillanat a kezdés és a befejezés problematikusságára vonatkoztatható, hiszen a történet kezdése későbbi életszakaszra esik, mint a történet zárása. Mégsem a megfordított idő tetszik a legfontosabb tényezőnek, s még az sem talán, hogy megíratlan-megírhatatlan történelembe lép be az útitárs a környezet „történetiségé"-re rádöbben(t)ve. Hanem feltehetőleg az, hogy ideje akként „történeti" idő, hogy az a cselekmény terének vonzáskörében válik csupán érzékelhetővé, az események terét elhagyva a történelem helyét elfoglalja az emlékezés, az én megjelenítésére törekvés, amely azonban kénytelen számot adni arról, hogy egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul volt személyként és koporsó-föliratként jelen a történésekben. S ezzel szoros összefüggésben problematizálódik személyisége, amelynek individuális szubjektum voltát az elbeszélés igyekszik legalább körülírni, de amelynek külső jellemzőit egy tőle függetlennek látszó hallgató teszi szemléletessé. Mármost a Krúdy-elemzések rámutatnak arra, hogy egyfelől az úton-lét, útitárs szituációban fokozatosan beletagolódik az elbeszélésbe az a nem látható személy, aki hallgatja, közreadja, „kiváltja"(?) a történet elbeszélését, az útitárs-novellákban még inkább szűkszavú az egyes szám harmadik személyű narrátor, másfelől ennek a típusú dialógusnak alapfeltételét egy régebbi Krúdy-elemző olyan „álomszerű-hangulat"-ban jelölte meg, „mely sem múltnak, sem jelennek nem nevezhető, hanem valami időn kívül álló irracionális állapot".14 Hogy ez az elbeszélőre vagy a közreadóra vonatkoztatható, erre nézvést nem adnak megbízható információkat sem a novellák, sem a kisregény. Olyan megjegyzés, mint amelyet Az útitárs szívében15 olvashatunk, inkább zavarba ejt, mint „gyanút" oszlat el: „ősziesen csendes útitársam halkan, magábaszállottan kezdett beszélni, mintha zöld mellényét akarná elaltatni a dajkamesével." Vagy Az útitárs különös véleményéből16 vett mondatot szükséges idézni, az elbeszélői helyzet rekonstrukciója eszerint kudarcra van ítélve: „A kék délután mondta, vagy Zirzilla? (…) De most tán a szívem beszélt"… Fülöp László elemzése16 a narrátori pozíció osztódottságáról éppen Az útitársat hozza bizonyításul: „Az útitárs-ban a szerzői elbeszélő kezdi a történetmondást, mégpedig oly módon, hogy az ismeretlen »útitárs« közléseit idézi, az ő elbeszélésére hivatkozik. Hamarosan perspektívát vált az elbeszélés, mert a szerzői narrátor háttérbe húzódik, lemond »idéző« szerepéről, a narrátor-funkciót az elmondott történethez tartozó fiktív alak, maga a főszereplő veszi át, az ő elbeszéléseként bontakozik ki a történet, a saját története. Az »útitárs« lesz a közlő, a beszélő; a partner – a szerzői »én« – visszaszorul a passzív hallgató helyzetébe, többször nem is lép elő. További, folyamatos jelenlétét a történetközlő »útitárs« megszólító utalásai, fordulatai érzékeltetik. Nem is térünk vissza a nyitó elbeszélő szituációhoz, az elhangzottakat végül nem kíséri és nem zárja le semmiféle kommentár, az »útitárs« történetközlése önállósodik. Az auktorális forma pusztán az »idéző« funkcióra szorítkozik, s ezzel közlési keretet teremt."
   Bővebben idéztem Fülöp László fejtegetését, mivel jól és találóan foglalja össze, bár kissé rövidre zárja az elbeszélő kilétével kapcsolatos kételyeket. Ott térek el az általa írtaktól, hogy nála jobban hangsúlyoznám, vagy eleve abból indulok ki, a közreadó beszéde (modalitását tekintve például, szituálási módjára nézve stb.) nem különbözik az útitársétól, bár a megszólítások jó darabig fel-felbukkannak a műben, igaz, egyre kurtábbak, valóban csupán a kiinduló pozícióra utalnak, más funkciójuk nemigen van. A 129 lapos kis kötetkében a 115. lapon találkozunk utoljára egy „uram" megszólítással. Lényegesebbnek gondolom a megszólalásban jelződő azonosságot beszélő és hallgatója között, s annak említését sem vélem mellőzhetőnek, hogy Az útitárs motívumszerkezete a halált idézi meg. Bori Imre17 ezeket a motívumokat összegyűjtötte, s megállapította: „A kisregény hősei felett (…) a halál trónol", majd: „Az emberek a regénybeli kisvárosban a halál árnyékában élnek". Belelapozván a műbe, idézhető, miszerint ez legalább oly mértékben áll a hallgató-közreadóra is, első, zárójelbe tett megszólalása szerint, többet nem beszél ennyit, ez azonban önjellemzés is: „… gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves tetszetős beszédét és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak a fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná". Így akit Fülöp „szerzői narrátor"-nak minősített, hasonlóvá lesz az elbeszélés szereplőihöz.
   Gondolatmenetemet újólag Fülöp László elemzésének idézésével szakítom meg.18 Az N. N. meg Az útitárs rokonságát – helyesen – nem csupán a kronológiai egymásmellettiségnek tulajdonítja, hanem az elbeszélői stratégia hasonlóságának. Itt valósul meg – állítja Fülöp – az „»énregény«-modell". Rájuk lehet érvényes a narrátor személyének az a meghatározása, hogy„ az elbeszélő »én« a mű esztétikai különvilágában elhelyezkedő, az ábrázolt valósághoz, a megalkotott történethez tartozó fiktív személyiség". Alább Fülöp úgy egészíti ki elemzését, miszerint Krúdy nem iktatja ki a „szerzői" elbeszélőt, hanem alárendelt helyzetbe juttatja. Annyi módosítani valóm lenne, hogy úgy vélem, az, akinek az útitárs hol novellában, hol kisregényben elbeszéli életét, szintén fiktív személy, és főleg Az útitársban önjellemzése rámásolódik az „útitárséra"; nem lenne elképzelhetetlen, ha az említett zárójeles mondatokat az útitársénak tulajdonítanánk. Másképpen szólva: az útitárs a közreadó által megalkotott személyiség, akinek története – utalok korábbi idézetemre – hasonló reflexeket mozgósít, mint amiképpen a történet szereplői reagálnak a történésekre. A közreadó egyetlen alkalommal sem tiltakozik, nem von kétségbe, a végére eltűnik a cselekmény mögött, ennélfogva feltételezhető, hogy köze lesz (van?) az elbeszélt eseménysorhoz, az megérinti, avval valamilyen viszonyba kerül (jóllehet erre vonatkozó közvetlen utalást sem tartalmaz sem a novella, sem a kisregény). Az mindenképpen feltűnő, hogy jó darabig sem az elbeszélőnek, sem az őt hallgatónak nincsen neve (a következő rokonítható mű főszereplője is N. N., azaz nomen nescio), majd amikor mégis előkerül a név, az egyszerre jelöl két személyt, vagy a személy meghasadtságát. Az alakmás (visszatérek dolgozatom bevezetéséhez) egyébként a századfordulós modernség személyiség-problémájaként artikulálódik, és a lélekelemzésről ismeretekkel rendelkező, de a romantika irodalmában (például Jókai műveiben) jártas Krúdytól sem volt idegen egy történetnek az alakmásokkal való végigfuttatása. Azáltal, hogy elbeszélő és hallgatója valójában egymást (meg)értő, egymással szót értő, a hangulatiságot tekintve rokonítható alakként jelenik meg, aligha teszi teljesen fölöslegessé a kérdést: vajon nem esünk-e a túl-interpretálás vétségébe, ha olyan feltételezést kockáztatunk meg, miszerint az útitárs az utazói személyiség „alakmása", az egykori és a jelen személyiség megosztottsága; olyan dialógus, amelyet az egységessé, összefoghatóvá, nyelvileg meghatározottá lenni immár végképpen nem tudó individualitás önmagával folytat, amennyiben önazonosságának tételezése egyre problematikusabbá lett (nem pusztán az elbeszélés epizódjait fölelevenítve, vö. koporsó-fölirat és a személyiség néven neveződése), továbbá amennyiben az X. városkához fűződő képzetek között sem lelhető különbség. Sőt: X. városka ugyan az elbeszélés mögöttes terében létezik, ám messze nem egyediségében, hanem a többi felvidéki városkához való hasonlóságában; miáltal nem teljesen tagadható: az elbeszéléssel rokon, arra utaló, ahhoz némileg (vagy erősebben) hasonló események, éppen a környezeti tényezők, a szemléleti egymáshoz hasonlítás lehetősége miatt, másutt is, más városkában is megtörténhettek.
   Ha – mint a szubjektumelméletek egyike-másika tételezi – az individuális szubjektum az individualitás és az identitás kölcsönös kapcsolatában szemlélhető, akkor – emígy a teória – dinamikus-dialogikus instanciaként is felfogható, amelynek (s most a hívebb fordítás kedvéért az idegen szavakkal, fogalmakkal élek) lényegi jegyei az ambivalencia és a negáció, a dialogicitás és az alteritás, a reflexivitás a narrativitás és az identitás konstrukciójának terében,19 illetőleg téridejében írhatók le, ebben a térben-téridőben nyilatkoznak meg. Ez – természetesen a mű elbeszélőjére/elbeszélőire akképpen vonatkoztatható, hogy egyfelől a „közreadó" én-je megalkotja a maga nem-én-jét, hogy az emlékképek történései történetté szerveződjenek, másfelől viszont a történet elbeszélhetősége függ az elbeszélői én elidegenítésétől, amelynek viszont az elbeszélői és a hallgatói énre osztottság lehet igazolódása.20 Hozzátenném: az ambivalencia Krúdynál (és általában a századfordulós modernséget tovább-/újra-gondoló, arra hol nosztalgikusan, hol ironikusan, hol a nosztalgiát iróniával ellenpontozó módszerrel reflektáló szerzők esetében) a dialogicitás és a narrativitás meghatározó jegyei közé tartozik, amelyet az alteritás hangsúlyozódása segít egyensúlyban tartani. Az én és a nem-én korántsem egymás létét fenyegető, egymásra törő képzelgések, beszédmódok, létformák (mint például Babits Mihály regényében, A gólyakalifában), hanem éppen ebben az állandó (ön)reflexivitással előadott történetben artikulálódhat az én összetettsége. Megfigyelhető, hogy az útitárs miként kísérli meg rekonstruálni nem csupán a történetet, hanem a történethez fűződő (vagy inkább fűzhető) értelmezéseket, változó viselkedésének értelmezési lehetőségeit.21 A közreadó megszólalásai, a neki és az önmagának, nem a megválaszolás céljából föltett kérdések, az egyes passzusokat lezáró, morális töltésű vagy éppen ellenkezőleg, csupán hangulati értékű felszólítások erősítik a tételt, miszerint az útitárs megteremtett dialógus-szituációja amellett, hogy az intradiegetikus történetmondáshoz szükségessé tett „külső" forma valójában nélkülözhetetlen az individuális szubjektum állandó igyekezetéhez önmaga létrehozására, önmaga történetének konstruálására. „Milyen gazembernek kellene lenni annak, aki ilyen helyen egy leány elcsábításán töri a fejét!" – zár le, majd nyit meg az útitárs egy váltást (az ajtón kívüli, illetőleg belüli szituációét), hogy néhány nappal később váratlanul megtörténjék az aktus Hartvignéval. Egy másik példa: korábban már utaltam az útitárs racionális szemléletére, amelynek következtében lemosolyogja Eszténa babonákból összeszövődött világát. Csakhogy a temetői jelenet előtt korántsem az elhatárolódás vagy a gőg hangján kiált föl az útitárs: „Mennyi mindent tudott Eszténa a babonákról, a jó és rossz szerencséről(,) a betegségről s a halálról!" Ez a megnyilatkozás mintha ellentétes volna egy másikkal: „Megvallom, nagyon érdekeltek Eszténa gyermekes álmai, mert igen mulatságosan tudta előadni csacskaságait." S a kijelentést enyhítendő, de talán magyarázandó is, nevezetesen a csacskaságoknak nevezett „gyermekes álmok"-at elfogadhatóvá teendő emígy folytatódik a beszéd, szinte kommentárszerűen, a maga értelmi világába vonva Eszténa beszédét: „Néha úgy tűnt fel előttem, hogy ő maga mulat azon, hogy engem mulattat; míg máskor úgy elkomorodott az arca, mint a siralomházban." Eszténa nemcsak rejtély az útitárs előtt, hanem különböző időben elhangzó különböző kijelentéseit, „meséit", amelyek nem ambivalenciaként, nem alteritásként, hanem csacskaságokként sorolódnak be a racionális (világ)rendbe, értetlenül hallgatja; s az események tragikus kibontakozása, illetőleg a visszatekintés kényszerű aktusa során sem képes a sokféleség egységeként elfogadni. A harmadik példa a kisregény már részlegesen idézett zárásából való. A lassan távozó vonat az útitárs felelősségét firtató rikácsolástól is távozik, „a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált". A megfogalmazás az ambivalenciában rejlő sokértelműséget sugallja. Mivel értelmezhető ez szó szerint, a tovatűnő vonat zaja elnyomja az emberi hangot, és az belevész a növekvő távolságba. De nincs kizárva az „átvitt" értelemben vett jelentés sem, az X. városkát elhagyó útitárs számára egyre érthetetlenebbé válik, mi történt, az előbb még jelentéssel bíró rikácsolás a távolsággal arányban veszíti el értelmét, lesz érthetetlenné. És amelynek (ismét) értelemmel telítéséről csupán az újra-felidézett, az elbeszélt történet gondoskodhat. Azaz a történések összerakásával egy időben, a narrativitást kiegészítve, netán átstrukturálva a reflexivitás. Amelynek megfogalmazódása a történések során megképződő figurával való azonosulást teszi lehetővé, mindenképpen megcélozva az identitás létrehozását. Ez az identitás felfogható olyképpen is, mint az individuális szubjektum ígérete. Mindenesetre az elbeszélés, kiváltképpen ami a hangsúlyozott dialógus-szituációt és általában a dialogicitást illeti, nem adja teljesen föl ennek az ígéretnek beteljesíthetőségét. Arra azonban nincsen semmiféle (elbeszélői, szerzői) biztosíték, hogy az elbeszélés során valóban végbemegy-e a létrejövetel.
   Mindez ismételten feltéteti a kérdést: elválasztható-e az útitárs az utazótól, az elbeszélő a hallgatótól, az emlékező a közreadótól? Ha megszólalásaik tónusa, mondatszerkesztése, „gondolatisága" egymásra másolható, nem egyetlen személy(iség) beszéde tagolódik-e szét külsőleges jelzések révén? A Pénzzel járják a búcsút egy passzusát idézném gondolatmenetem alátámasztásául: „Úgy gondolom, hogy meg kell szökni magam elől. Nem szabad találkozni magammal, mert ebből igen nagy baj származnék. Elveszíteném minden bátorságomat, önérzetemet az élet folytatásához. Bűneim annyira összegyülekeztek, nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobában. Valamit tenni kell, hogy megszabaduljak bűnösségemből". A Szindbád megtérése elbeszélései közül kiemelt részlet és a korábban említett „önterápiás" elbeszélés-gyakorlat mintha egy irányba mutatna, a személyiségnek az elbeszélésben történő többszöröződése, rögzíthetetlensége az individuális szubjektum létrehozódásának elhalasztódásához járul hozzá, tartósítván az ambivalenciát, mely így dialogicitásként gondolható el. A többször idézett Az útitárs szívének képisége hasonlóképpen jelzi a személyiség rögzítettsége ellen munkálkodó erőt: „Egyszerre csak érzem, hogy a hálóingem megfeszül, kiemelkedik belülről a szívem, mint a kőr a kártyalapról. A piros selyemből varrt szív felszállt a nőkhöz, a kezek kapkodtak utána, megragadták és diadalmasan elvitték a fehér fal árnyékai közé…" A színszimbolisztikával érzékeltetett megosztottság, a szív és a kőr azonosságában kijelölődő nyelvi ellentét (a magyarosan írt francia szó révén) tárgyi és humán „szféra" egybeláthatóságának allegorikus előadásában kap alakot, ugyanakkor az itt- és ott-lét egyszerre elgondolt lehetőségei között létesít kapcsolatot, megszüntetvén a szemlélet- és a jelentésbeli dichotómiát.
   Az útitárs még a Szindbád-történeteknél is hangsúlyosabban veti föl a személy(iség) nyelvi megalkothatóságának problémáját; és bár Krúdy és a magyar (meg talán a német) romantika viszonyának tanulmányozása feltehetőleg messze nincs tanulságok nélkül, az valószínűsíthető, hogy Krúdy regényeinek, novelláinak „hősei" nem befelé keresik és vélik föllelni a titokkal teljes utat, s a bensőségesség nem kínál számukra olyan menedéket, amelyben a személyes szabadság és alkotói képesség megvalósítható lenne. Peter V. Zima a késő-modern gondolkodásnak tulajdonítja azt, hogy föltárul általa a szubjektív igazság szétesése az ambivalenciában, az igazság és a hazugság, az én és a nem-én, a fenséges és a triviális, az igazi és a nem-igazi olyképpen vezet egymáshoz, hogy az én szétesettségében és heterogeneitásában nem jöhet számba a menekülés reményteli helyeként; az irodalmi példák közül talán ezért tesz szert kitüntetett jelentőségre Rimbaud mondása, J’est un autre, az én, az valaki más…22
   Az útitárs olvasható ilyen nézőpontból is, az útitárs pedig felfogható a modern én másikjának.23
   

Jegyzetek

   1 Az Ujság 1917. szeptember 9.
   2 Vö. erről Krúdy tagadó nyilatkozatát, idézi Szabó Ede: Krúdy Gyula. Budapest 1970. 113-114.
   3 Az 1.sz. jegyzetben i.h., Az útitárs különös véleménye (1918). (Későbbi címe: Szilveszter fiam) In: A madárijesztő szeretője. Szerk. Barta András és Szauder József. Budapest 1964. 108-111; Az útitárs csontjai (1917). (Későbbi címe: Az óratorony) In: A madárijesztő… 60-64.; Az útitárs halk hangja (1918). (Később a Bukfenc című regény, 1919, 14., utolsó előtti fejezete). In: Bukfenc-Velszi herceg-Primadonna. S.a.r. Kozocsa Sándor. Budapest 1958. 127-130.
   4 Az útitárs. Budapest 1919. Ebből a kiadásból idézek a helyesírás némi modernizálásával. Az innen vett idézeteket a továbbiakban nem hivatkozom.
   5 Intradiegetikus elbeszélésként indul Az útitárs, ezt szakítja meg két ízben a „közreadó", aki a helyzetmagyarázat ürügyén tovább-együttgondolja az elbeszélővel az elbeszélés hangulati kontextusát.
   6 „A negyven a megpróbáltatások, a böjt és az elvonultság" száma. „Szent Ágoston (354-430) a negyvenet az evilági vándorlás és várakozás idejének fogta fel." Hans Biedermann: Szimbólum-lexikon. Ford. Havas Lujza, Körber Ágnes. Budapest 1996. 350. Vö. még: Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András– Szemadám György: Jelképtár. Budapest 1996. 5, 196, 197. (Uo. a 77-es számról)
   7 A híd szimbolikus jelentéseiből: „két világ közötti összeköttetés, a földről, az érzékiből az érzékfeletti világra való átjárás"-é. A pszichoanalízisben „a tudatos szintet köti össze a tudatalattival, s az individualizáció, az önmagára találás képe." Szimbólumtár. Szerk. Pál József és Ujvári Edit. Budapest 1997. 204.
   8 Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. Budapest 1902. 300. Geleji Katonától idézi a szót spectrum, Erscheinung, spectaculum jelentéssel. Czuczor Gergely–Fogarasi János: A magyar nyelv szótára III. Pest 1865. 1309-1310. hasáb szerint ‘Szemeket foglalkoztató, mulattató tünemény’, nem zárván ki teljesen a szemfényvesztői értelmezést. Krúdy a látomásra olvassa rá: „… mint egy látomány egy beteg katona lázálmaiban".
   9 Ködben (1918). In: Magyar tükör. Publicisztikai írások 1894–1919. Vál. s.a.r. Barta András. Budapest 1984. 509-512.
   10 December, öregember (1917). In: A madárijesztő… 98-103.
   11 A 3. sz. jegyzetben i.h.
   12 Peter V. Zima: Theorie des Subjekts. Tübingen und Basel 2000. 374-375
   13 Pelyvás–Ferenczik István: A magyar irodalmi impresszionizmus és Krúdy Gyula. Klny. a Debreceni Ref. Koll. Tanárképző Intézet Dolgozatai 25. számából. Debrecen 1942. 52.
   14 Az 1. sz. jegyzetben i.h.
   15 A 3. sz. jegyzetben i.h.
   16 Fülöp László: Közelítések Krúdyhoz. Budapest 1986. 265-266.
   17 Bori Imre: Krúdy Gyula. Újvidék 1978. 152-153.
   18 A 3. sz. jegyzetben i.h.
   19 Zima: i.m. 365.
   20 Vö. az alábbi mondattal: „Világossá szeretném tenni ön előtt a nékem mai napig is érthetetlen eseményeket". Az elbeszélő a hallgató „én"-ről tételezi föl, hogy megérti, ami az elbeszélésben érthetetlenként minősül. Értés és nem-értés e megoszlása újabb problémákat fogalmaztathat meg.
   21 A történések farsangi (karneváli) idejéről az elbeszélő, maga szól, ennek epizodikus jellege visszhangzik később, az említett szubjektív időben.
   22 Peter V. Zima: Das literarische Subjekt. Zwischen Moderne und Spätmoderne. Tübingen und Basel 2001. 3.
   23 Az útitárs időbeli környékén született rövidebb írások gyűjteményes kötete Kánaán könyve címen jelent meg. Budapest 1919. A „negyvenéves" férfiról több ízben olvashatunk. Egy régi ember vallomása: „Sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg önmagát az ember, mikor már nem lehet segíteni a dolgokon." Pest aranykora: „az élet legfeljebb a negyvenedik esztendőig állítja ángardra a bajnokot, aztán meg lehet nyugodni, mert idáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy reménytelenséget…" Az azonosság-képzés problémáiról Krúdynál főleg a Szindbád-történetekről szólva: Balázs Mesterházy: Temporalität und ästhetische Totalität (Identitäts-Bildung bei Gyula Krúdy). Hungarian Studies 16, 2002/1: 51-61.