Nyolcvan éve született Kormos István

Kormos István

 

Eső…

Jókedvükben az angyalok
Fölborítottak egy kannát
S lila mennyből leskelődtek:
Csurog-e nyakukba eső?…

Pillés lábbal ugrándoztak,
Hulló csöppek port verdestek,
Hallgatták a háztetőkre
Füstölgő víz muzsikáját…

De Szent Péter rájuk dörrent:
Megszeppent a sok kis kócos,
A tócsákra sóhajt fújtak –
S szivárványt húztak az égre…

(Forrás, 1944. február. II. évf. 2. ; A vers átdolgozás utáni címe: Eső esik)

 

Az ébrentartó csipkedésről

Lickóban még teknőben háltam,
Angyalföldön egy szalmazsákon,
egy lókupecnél istállóban,
később már tisztességes ágyon,
igaz, hogy hárman forgolódtunk
és a bolhák cudarul csíptek,
de pimaszkodó csipkedéssel
ébrentartották lelkeinket…

(Emberség, 1947. 2-3. [június-július])

 

Éhenkórász-dúdoló

Lakodalmat járnak az angyalok
kilenc banda huzza szakadásig
szél-vonóval ezüstholdsugáron
a mennyei násznép örömére
Itt ül Péter elborozgat Pállal
szakállukat térdük alá gyürték
csillagporban száll a menyasszonytánc
a menyasszony meg a vőfély járja
Érzem a jó sültkappan illatát
kést vágok a pörkölt levegőbe
lecsüccsenek egy felhő sarkára
ott nyelek a potya lakomából
De jó volna most a nadrágzsebben
átmenteni a földre belőle
kár hogy pőre lyukas markomban még
észrevennék az angyal-fináncok

(Magyarok, 1947. 11. Szemléletmódja és stílusa alapján a verset 1945 előttinek gondolom.)

 

Kegyelem

Feküdtem, hemperegtem
mocsokban, feketében,
ráment komoly húsz évem,
míg ilyen tiszta lettem.

Fölálltam, lezuhantam,
loptam, de ma se bánom,
mosolygó nyomorban
éheztem, azt se bánom.

Kamasz, ki szalmazsákon
töpreng a népe sorsán,
Józsefet, Illyést mondván
léptem át pocsolyákon.

Éljen, ki leparasztoz,
simuljon mosolyomhoz,
higgyen a kegyelemben,
tisztuljon szerelemben.

(Valóság, 1948. 2. 84.; Az átdolgozás során a cím nem változott.)

 

Egy lélek tájairól

Kölyök a felhő, szendereg,
álmában picit ringadoz,
megérinti az ég meleg
buggyos csecsét és mosolyog.

Szellőcske bontja, fésüli
a bokrot puha fésűvel,
komoly tavacska tükrözi
a mennyet fodros derűvel.

A nyir ezüstös levelét
estében elkapja a nyár,
buksi kedvében fut a rét,
veremben dünnyög a homály.

Egy szalmasárga kis csikó
anyját keresi, áll, nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.

(Valóság, 1948. 2. A vers átdolgozás utáni címe: A nyár gyermekei)

 

Klári

Nem vetted észre ezt a tócsát,
gyöngye a cipődön ragyog,
madár a szél, kezedre röppen,
s körülcsipogja alakod.

Mikor elmész a szobor mellett,
utánad fordul és fülig
pirul feszengő zavarában, –
Nevetgél és pironkodik.

Apádról beszélsz, aki meghalt,
megállsz, eltünődsz komolyan,
könyvestáskád huzza a vállad,
ha szólnál, vinném boldogan.

De apró-cseprő kedvességem
altatja derüs mosolyod,
mint gyereket a meleg dunyha,
mint tavacska a kavicsot.

(Magyarok, 1948. 3. A vers átdolgozás utáni címe: Klári, nyár, csönd)

 

Szabadság

Pendely lobog, a nap száll
a menny kék hajlatán,
a felhő zsiros tejcsöpp
emlője bimbaján.
Egy részeg kakas harsog,
boldogan kukorit,
nagyot mozdul a környék,
de megbánja s lapit.
Kutágason nyikorgat
a lelkiismeret,
himbál a dongavödrön,
s vályuban pisszeg.
Szél lökdösi az ólat,
de hát beszélhet itt,
ringatja az istálló
lovait, barmait.
Fülel a lucskos füben
a demagóg, a tök,
egyhelyben áll a szinben
a szekér, nem zörög.
Az ösvény menne innét,
már nézi végeit,
mikor a cselédházban
csukott ajtó nyilik,
s a küszöbön nevetgél
egy szép fejősleány,
sajtárral a kezében,
csillaggal homlokán.

(Magyarok, 1948. 3. A vers átdolgozás utáni címe: Rézkarc, 1945)

 

Komolyabban

Komolyabban egyszerübben
örülsz már Mosolyogsz
Mint cseléd huzatos csürben
remeg a mosolyod
Kölyök kit lopáson értek
s kinjában mosolyog
apja tenyerétől félve
s arcán szégyen lobog
Szólsz de mintha távolodnál
leejted szavaid
nem tudod hogy milyen ötlet
formál és alakit
ilyen komoly mosolygóvá
Talán a szerelem
az vacog sir nyugtalanul
lány nélkül sziveden

(Diárium, 1948. 4. [október])

 

Mint lány az ingét

Mint lány az ingét, olyan könnyedén
vetettem le a szolgaságot. „Szép
fiam" – hallottam egyre – s „gyermekem!"
– a szabadság szolított nevemen.
Hogy megindultam, elibém szaladt,
megropogtatta csontjaimat,
karjára emelt, ahogy emeli
fáradt fiát az anya karjai
közé. „Vetkőzz már, vesd le gyorsan a
szitkot, a szennyet." Milyen éjszaka,
milyen fájdalom, milyen remegés
szakadt le rólam. – Milyen messzeség
húzott előre apró falukon,
úton, fényben, épülő hidakon?
Milyen hatalom? Nem tudtam soká,
úgy megviselt a kemény szolgaság.
De nyujtóztam, nagyot lélekzeni, –
s mi rámizzadt, hűs szél szellőzteti.

(Csillag, 1949. február)

 

Vörösmarty Gimnázium

Iskolánk, te. Vörösmarty nevét
viseled, s – „a haza s emberiség"
eszményével telített falaid
között tanítod hazád fiait.
A kölyköket, akik még a szünet
alatt kifutják tág tüdejüket,
a pattanásos arcú komolyabb,
politizáló erős fiúkat,
a Tacitust fordító öregebb
fiúkat, kiket kormos műhelyek
vén padjaid közé bocsájtanak,
s tanáraid, akik tanítanak,
Pálmai magyart, Csatlós franciát,
Lőrincz fizikát, geometriát,
Kempelent, Márkit, s a többieket,
akik nevelnek lelket, lelkeket,
embert, hazát, a haza fiait.
Iskola, benned a költő tanít.

(Magyarok, 1949. 4.)

 

Hetvenöt év

Ha lány volna, nem mondanánk,
hogy bakfis-korú lányka,
mivel hetvenöt év alatt
csikófogát elhányta.
Rásütnénk, hogy a hölgyike
egy kicsit öregecske,
hát ne verjen szárnyaival,
mint magasban a fecske.
        Ha fiú volna, fürtjeit
        már tél dere csupálná,
        hetvenöt év komisz idő,
        keze-lába is bánná.
        Sajogna minden porcika,
        rekedt volna az ének,
        mindent szétrágtak volna már
        könyörtelen az évek.

De nem lány ez, és nem fiú,
hát soha nem romolhat!
Dícséretére ragadunk
gyarló kezünkbe tollat:
a FÉSZEK ez – hetvenöt év
nem vénített e házon,
további száz se árt neki,
jegyezd meg jól, barátom.
Hol vannak a hajdaniak,
kik zsebük kotorászva
adták a koronáikat
erre az öreg házra?
Mind halhatatlant játszanak,
fellegeken csücsülvén,
magyar művész volt valahány,
nem skót, eszkimó, zürjén.
        Festők – vígan söröztek itt,
        Építészek – csevegtek,
        Szobrászok – fővitatkozók,
        Zenészek – mindig ettek,
        Énekesek – kártyát verők,
        Komédiások – szintén!
        S belopakodtak az írók
        a hátsó ajtón, mint én.

Volt itt sok nagy találkozás,
jött ide sok híresség,
távoliak s közeliek,
hogy egymás szavát lessék.
Fészkére szállt itt gondtalan
sok művész a világból,
emlékük e négy fal között
fényesen itt világol.
        És itt vagyunk mi, maiak,
        s mi is majd múlttá vedlünk,
        míg itt vagyunk, nem rontja el
        semmi isten a kedvünk.
        E négy fal közt nem bántanak
        senkit nyavalyás félszek –
        S meglátjuk milyen lesz a száz-
        hetvenöt éves FÉSZEK.

(FÉSZEK emlékkönyv, 1976. /minikönyv/)

 

Luca széke

Zöld fűben kicsi lány ül,
mert nincs még neki széke,
fejecskét odakoccant
gömbölyű könyökére.
Kisfecske fut az égre,
röpteti puha szárnya,
sírása lekeringel
hüppögve, le Lucára.

Kék labda ide pattog,
zöld labda oda huppan,
egy szarka ide cserreg,
három gyík oda surran.
Napocska a magosban
virágzik pirosodva,
elnyelte teliholdunk
vén tölgyfa moha-odva.

Lábaska, kicsi korsó,
kés, villa, babaasztal,
oroszlán, falovacska –
játssz ezzel vagy amazzal.
Van még egy igazándi
babája: pici szöszke,
de ő egy veresorrú
bohócra csuda büszke!

Ó, az a veresorrú,
kóclábú gügye Jancsi!
Nem járta soha fésű,
és két gombszeme kancsi.
Táncát ha nekikezdi,
nincs vége nevetésnek,
hát még ha dalolászgat,
az még csak fura ének!

Készül már Luca széke,
holnap tán belecsüccsen,
egész nap ringatózna
lomb árnyán, kerti hűsben!
Most játszik a babával,
„csicsíjja-csicsi" – mondja,
és tüsszent, pici hármat,
piroslik pisze orra.

Játszódik heverészve,
Lucának nagy a kedve,
hát még ha odapillant
éhezvén az üvegre:
tej, sóska, darakása,
banán és tea – mind kell!
Nyel, nyel, nyel, teli szájjal,
és főként teli szívvel.

Lép, lép, lép Luca lassan,
fal mellett kilopózik,
megszökne, de hiába,
nem lát még, csak az orrig.
Fordul hát a szobába,
játékok seregébe –
fáradtan a nagy úttól
letottyan fenekére.

Hoppsz! Kádat teli vízzel!
Merjétek teli gyorsan!
Megfürdik Luca benne,
két lábbal beletoccsan:
vízgyöngyöt ver a karja,
úszkál, mint a rucácska,
ugrik egy lila szappan
fröcskölve, be utána!

Mesélni ki szeretne?
Hallgatná Luca békén.
Nevetne a hüvelykujj –
nagyságú csöpp legénykén.
Piroska meg a farkas,
Vackor vagy Micimackó –
mindegy, csak mese légyen,
ágyát is telihangzó.

Jószagú puha fából
elkészült Luca széke,
karfáját simogatja:
piros-e? zöld-e? kék-e?
Ültetik kicsi székbe,
onnan néz a világba,
elalszik mosolyogva
fecskékkel teli álma.

(Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1974 /leporelló/)

 

 


Összeállításunkban Kormos István kötetben nem közölt verseit, prózai írásait, leveleit közöljük. Összegyűjtötte és közreadja: Vasy Géza.