Szekér Endre

Krúdy álomvilága

„Látomásai titokzatosan gazdagok,
mint Proust emlékezései az idő
mélyvizéről."

(Márai: Föld, Föld!..)

   A százhuszonöt éve született Krúdy Gyula egyszerre hagyományőrzőn magyar és egyénien modern prózaíró. Szervesen kapcsolódik a magyar próza Jókai és Mikszáth által kialakított hagyományaihoz, különösen szorosan kötődött Mikszáth különceihez, időszemléletéhez, lazább szerkesztésmódjához. S közben közeledett a modern próza új törekvéseihez: Proust emlék-idézéseihez, Joyce féktelen asszociációihoz, Giraudoux időrend-felbontásához stb. Cs. Szabó László tanulmányában azt fejtegeti, hogy Krúdy öntudatlanul elődje volt a szürrealistáknak, a „pillanatnyi káprázatok közt suhanó Virginia Woolfnak s a kísértetekhez pártoló Julien Greennek; álmodozásaiból egy tucat irodalmi iránynak a nyersanyaga kitelt volna a takarékos Nyugaton." És bátran úgy folytatja elemzését Cs. Szabó László, hogy ha Krúdy franciául vagy angolul írt volna: „a világhírbe szállt volna álmainak hollóröptével." Mások pedig a zeneiség és a képzőművészet (impresszionizmus) eredeti összefonódását vették észre Krúdy műveiben. Márai Sándor Krúdy stílusának sugárzásáról, fénytöréséről ír, „gyöngyházszínű finom ködéről", „ami Turner képein vagy Monet vizililiomos festményein lepi be a vásznat."
   Krúdy Gyula „vörös postakocsiján" eljutunk a Nyírségbe, Szindbádot követjük őszi utazásain, megállunk közben sok vendégfogadóban, eljutunk a császárvárosba, Bécsbe, elutazunk Podolinba stb. De itt azonnal meg kell állnunk: Podolinban tanult maga az író is, aztán A podolini kísértet címmel könyve jelent meg. És figyelembe kell vennünk Podolin különleges helyzetét: ott szinte több száz évig „megállt" az idő. Zsigmond király elzálogosította Podolint a lengyeleknek, így nem tartozott a város „sehova". S ez az „idő-probléma" elvezet minket a modern irodalom – és így Krúdy – egyik középponti kérdéséhez. Krúdy műveiben egybeolvad a múlt és a jelen, hirtelen megváltozik minden, visszalépünk a távoli évekbe, évszázadokba, egymás mellé illeszkedik egy átélt korábbi emlék és a mai pillanat. Pl. „… könnyen lehetséges, hogy három-négyszáz esztendő előtt már itt járt Margot a régi sörházban, és ugyancsak helyemen üldögéltem én. Mintha egy messzi századokba elröppent, eltűnt jelenet térne vissza, mint egy csomó köd, amely egykor a régi ház kéményéről elszökött, és hosszú ideig a felhők felett bolyongott, míg egyszerre a szél újra visszahajtotta a tetőre és a szobába ereszkedett. Igen, én itt ültem már valaha, valamikor.." (Aranykéz utcai szép napok). Krúdy írásaiban, álmaiban „tíz esztendő" múlik el; máglya ég, kerékbetörés jelenik meg; „mintha" egy „középkori farsangból" jönnének;„saját haláláról" beszél; az idő múlt, „megúnta várni az orleans-i herceget"; talán itt járt „három-négyszáz esztendő előtt"; Szindbád csodálkozik „a másvilágon"; másutt „még csak 103 esztendős volt" Szindbád; az „Anjou királyok és királynők" mintha még mindig néznék magukat" a víztükörben; olyan kimerült volt, „mintha emberöltők óta éjszakázna." S ehhez a mondathoz a következőt kapcsolja zárójelben: „(Talán már a Rákóczi táborában virrasztott a sípon valamelyik ősapja!)"
   Az élet és a halál között nincs nagy távolság Krúdy írásaiban. Az élő olykor „tetszhalott", a halott meg feléled, és a korábbi élettelen időszakra gondol. Velünk, élőkkel együtt vannak a halottak is. A kolostor tele volt halott szerzetesekkel, a falba, a folyosóba, pádimentumba temetve: és ők „csontkezüket kidugták a vakolat alól". Pl. A sárkányfejű ház című elbeszélésben egy befalazott holttest él, hiába könyörög a falon kívül lévő élőkhöz. Ott maradt. Egyedül. S közben „Miskolcziné közelebb húzta a karosszéket, hogy a befalazott hallja az álmokat, amelyeket látogatói elmondanak. És a legenda szerint a falba épített halott felelgetett az álmok rejtélyes kérdéseire, ő szolgált a megfejtésekkel, mert odaát volt a másvilágon és már mindent tudott – életet, álmot, halált…" Másutt – Krúdynál „az elhagyott hidak alatt kidugják lábukat az öngyilkosok a folyóból"; – „mintha éji sétára indulna egy halk kísértet." – „mintha az út a másvilágba vezetne" – „éjfélt kongatnak, halottak sétálnak el az ablak alatt." – Széplaki „mintha minden hajnalban a másvilágról tért volna vissza." – „a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos középkori király." – „az öregasszonyok, akik ilyenkor mindenféle kályhacsövekből, bezárt vén könyvekből előjönnek..." – „halála után, midőn a hófúvással vagy a síró őszi széllel elszökdösött a kriptából…" Ady Endre A menekülő lovas című versét küldte Krúdy Gyulának, – Krúdy pedig hosszabb terjedelmű prózai írásában örökítette meg Ady mindennapjait, éjszakáit. Olykor talán egy-egy jelkép, szimbólum is érezteti Ady hatását: a „Halál házáról" ír; a „Halál bús öregember"; a „vörös postakocsi" indul útnak; „a tücsök volt a dajkám", „szerelmes tücsökről" ír, „Ti nem hallottátok még a tücsköt, amint éjfél felé különös, varázslatos, másvilágias zene hangzik fel hirtelen egyhangú dalában?" – kérdezi az N. N. című regényében.
   Rezeda Kázmér, Szindbád, Nagybotos Viola – sokszor emlékeznek, ifjúságukat idézik. Krúdy írásművészetének egyik kulcsszava: az emlék, az emlékezés, sőt még egyik elbeszélésének, A vadmacskának a szereplőjének „Emléki"nevet ad. A Krúdy-hősök nem is igazán a jelenben élnek, hanem a homályos félmúltban, a holdfényes álomban, az emlékezés múlt idejében. Számos alkalommal egy-egy Krúdy-hős egyszerre találkozik a jelenben egy lánnyal és „közvetve" az ő anyjával, akit hajdan szeretett. Így a cukrászdába lépve látja az anyjára hasonlító lányt, és a nyakában lévő medaillonban felismeri önmagát a fényképen, akit a lány apjának nevez. A Szindbád ifjúsága című regényében szerepel ez a jelenet A hídon címmel, melyben utolsó utazására indul Szindbád, a hajós. Az Őszi utazások a vörös postakocsin című regényében a bécsi Matschacker Hofba megy, ahol hajdan nagyapja is járt. Pipázik, hallgatja a hóhullást, mint ősei. Emlékek, titkok, élmények, álmok kapcsolódnak itt össze – a „zöld vadászról" a Máramarosban, Rudolf trónörökösről, akinek eltűnt teste a koporsóból… A Boldogult úrfikoromban című regényében Kacskovics, a középkorú úriember társakkal együtt betéved a „Bécs városához" című kocsmába, különböző alakokkal találkoznak, táncolnak, isznak, behallatszik a Teréz-templom tornyából az óraütés. Egy emlék, egy mozdulat, egy pillanat, egy hangulat jelenik meg a regényben. Ez a fontos. Hiszen Krúdy regényei „cselekménytelenek", alig történik bennük valami. Az útitárs című regénye a vonat „holdfényes" pályáján megy, és egy felvidéki városka jelenik meg előttünk, az útitárssal és szerelmeivel, középkori homállyal, olykor 200 esztendőt, kénszagot, eltűnt keresztet idézve, holdfényes hangulatban, az emlékezés költőiségében. A vonat: a történet elmondásának színhelye. De az igazi „színhely": a múltbeli kisváros.
   A szerelem van talán a legtöbb Krúdy-írás középpontjában. Hiszen: „szerelem nélkül egy lyukas pénzt nem ér az élet." Máshol meg ezt írja: „Most jut eszembe, hogy a szerelem minden a világon." Mindenütt ott a szerelem, Nagybotos „életre-halálra hazudott" – a szerelme miatt. „Setétke vagyok, akit csak éjjel, estve látnak a férfiak, és máskor soha észre nem vesznek. Csak nézz a holdba…" Máshol pedig a „boldogság" és a „bolondság" a szerelemben találkozik, az igazi élet része: „szeretni tudtunk, hogy kedvünk volt az élethez. Ah, hisz az a legcsodálatosabb, hogy élünk!" Krúdy félig-meddig azonosulva regényhőseivel, így Szindbáddal stb. – vall a szerelemről, a nőkről. Az egyik szerelemben „örökre boldoggá" teszi a lányt, a másik „bűnös szerelem", teli „mélyen szunnyadó lelkiismerettel"... Van „reménytelen" szerelem, „végzetszerű" szerelem. Egyszer megnyugszik ebben az érzésben, máskor titkon már menekülni akar, a másik nő jut eszébe. Bonyolult is a szerelem: egyszerre szeret a férfiba az anya és a lánya. Vagy nem őbelé szeretett bele, hanem egy másik, távoli, régi szerelmes nőre emlékezteti őt. És mennyi nő kavarog körülötte: „nyolcvan nő élt Magyarországon", akikbe régen és most szerelmes lett Nagybotos Viola. Az elhagyott nők „elátkozzák, megbabonázzák, ellene imádkoznak, és felbőszítik ellene" az embereket, véresre veretik, börtönbe zárathatják – gondolta Nagybotos a nőkről, „akiknek kezébe helyezte sorsát."Kiismerhetetlenek a nők: olykor hencegni kell előttük előkelő barátaival (s „másnap a kedvese lesz"), máskor pedig „vadmacskának" nevezi a nőt, aki összekarmolja. Az egyik nőt a budai hegyek közé csalja ki, hogy meghódíthassa, a másikat „Anyegintől" tanulva édesgeti magához. Estella szemeiben „hamis fényt lát", a Madame nemes alakja a szarvaséhoz volt hasonló. (–„és térdig érő barna haja sátorként fedte; a szeme tündöklő tiszta és érzelmes, lába kicsiny és derekát egy gyermek átölelhette; homlokán méla bánat, amely megnemesítette arcát, mint a kazáni Mária arcképe." A vörös postakocsi). Az előbb csak félig idézett, lírai hangú jellemzés egy kicsit érzékelteti azt, hogy Krúdy milyen módon mutatja be a nőket. Azt hisszük, hogy a „líraiság", a „költőiség" az, ahogyan felfokozott érzelemmel, jelzőkkel, hasonlatokkal, hosszan, megállva és újrakezdve vall a nőkről. A szerelmes őszi éjszakán „a háztető felett magasan a vadludak kiáltanak." Máskor a szeretett nő zöld harisnyáján tűnődik el: „a harisnya olykor világoszöld volt, mint a mély erdőben futó patak, máskor sötétzöld, mint a rétek alkonyati szélben." Sokszor vall költőként a női bokákról, lábakról – „selyemharisnyában", máskor meg Szindbádként csak a „térdekkörüli részekre" kíváncsi, a harisnya lehúzása után a „testen található finomságok." Egyszer a nők kiszolgáltatottsága keseríti el, máskor a férfiak szomorú sorsán elmélkedik. „Az egész Pest egy nagy nyilvános ház" – állapítja meg. Ahogy Ady verseiben összefonódik a szerelem és a halál, hasonlóképpen Krúdy Szindbád-történeteiben is közel a halál, öngyilkos lesz egy lány. („Odalent van, uram?", s leugrott a magasból, meghalt, véres lett a hó, s babonásan megborzongott.) Krúdy mindig szerelmesen vall a nőkről, a „lábvallásról", soha be nem telve, felfokozott boldogságában „üdvösségről" írva, csókokra, illatokra, hangokra, simogatásokra emlékezve... („mint a csodatevő kápolnák csengettyűi, jöttek el velem emlékbe." N. N.) Költői és aforisztikus mondatokat ír le egy-egy nőtípusról: „A feleség fénylő rendjel-csillag a diplomata-frakkon, eltűnése hamarosan észrevehető. De a szerető csak egy kedves kis zsuzsu az óraláncon, sokáig járkálhatunk, s nem jut eszünkbe, hol veszítettük el." (A vörös postakocsi).
   „Az élet álom", – írta Krúdy elbeszéléskötete fölé. Álmoskönyvet jelentetett meg, és prózai írásait át- meg átfonták az álmok. Ködből bontakozik ki egy női alak, „mint egy látomány". Őszi gyerekkori mesemondás után „álomtalan" volt. Máskor „csodálatos éjben", „tán ilyenkor száll le Krisztus a keresztről az útszélen" – sűrű, hangtalan álom járja át. A nyírségi vidék – álmosító volt, álmodozott, ábrándozott. Az álmok néha útrakelnek, „felkapaszkodnak az eltévedt szénásszekerekre." Álmainkban „megszólítanak", „útrahívnak", „vámmentesen" közlekedhetnek, „álomkocsiban" járhatnak, „Álomországba" röppenhetünk, „piros pongyolákra" pillanthatnak, „álmaiban"élt szerelmével. „Az álom: vércseppek. Annyi álmunk van, ahány csepp vérünk", – írja. Az álom és a valóság olykor nincs túlzottan messze egymástól. A szegény költő „szépet" álmodik, „azt álmodhatom, amit akarok." A feleségek délutáni álma „veszélyes", mert megálmodják az igazat, férjük szerelmeiről. A reggeli álomnak „gyöngyvirág-illata" van. Krúdy sokszor ír az N. N. című regényében az álmokról: „Maga elszokott attól, hogy az álmait lássa, mert olyan helyen él, ahol az emberek nem érnek rá gondolkodni, álmodozni, lehúnyt szemmel figyelni. Ámde mi itt mindenre ráérünk, és a valóságban látjuk közelgő éjszakai álmainkat. Mert az álmok valahol messze laknak egy tartományban, ahonnan estére szétrepülnek a vadkacsákkal. Leszáll udvaromra a vándormadár pelyhe, és messzi idegen országokban járok álmomban, aranysárga palotákban megyek ki és be, kék hegyek állnak a látóhatáron, és a hegyeken finom rajzú tornyok, bástyák alkonyati álomban szürkülnek." Az N. N. című regényében Krúdy különösen sokat idézi az álmokat, például egy-egy oldalon tízszer is. (Álmait látja, álmodozik, álmok, álmom, alkonyati álom, útra kelő álmok, álmodunk, álmainkban, álombeli szél, őszi álmok ideje stb.) Vagy: az egyik hosszabb mondatszerkezetében – szintén a N. N.-ben – az „álmodunk" kulcsszó fordul elő többször. Egy különös álom-motívumát, vízióját idézzük; ahol a „modern" irodalomban előforduló érzékletekkel találkozhatunk: „A fejedelem a kályha előtt állott és hosszú szipkából megfontoltan és komolyan szivarozott. A távoli szigetek növényének sűrű, barnásfehér füstje és exotikus illata megtöltötte a szobát. A füstgomolyagban látni lehetett széles kalapú spanyol ültetvényeseket, zöldelő dohánytáblákat és néger nőket, a kikötőből most indul el a háromárbocos, a fehér vitorlákat dagasztja a szél s száll a messzi tengerekre a kék cirádás szivardobozokkal…" A vörös postakocsi) (Az érzékletek ilyen gazdagsága tapasztalható pl. Baudelaire verseiben, Mándy Iván prózájában, pl. Tájak, az én tájaim.)
   „A tegnapok ködlovagjai" jelennek meg Krúdy írásaiban: Kossuth fia, Szemere Miklós, a magányos gavallér, Görgey, a visegrádi remete, Ferenc József barátnője, Podmaniczky Frigyes, a század legszabályosabb gavallérja, Rudnyánszky Gyula, aki a magyar költők közül először járt Amerikában stb. Krúdy Gyula regényeiben és elbeszéléseiben is nemcsak az önmagához hasonló egyéniségek (Szindbád, Rezeda Kázmér) jelentek meg, hanem szerelmek, őszi tájak, holdfényes éjszakai hangulatok mellett az írók is. A vidéki postaállomások és vendégfogadók az orosz világra emlékeztetik, és Turgenyevet, Tolsztojt emlegeti. Többször gondol Puskin Anyeginjére, melyből egyik regényfejezete elé egy versszakot idéz. Máshol meg ezt írja: „Mindnyájan Anyegin Eugének vagyunk ifjúkorunkban." Odébb meg Lermontov Korunk hősére hivatkozik, többször újra Turgenyevre. Krúdy írásaiban felmerül „Horác" (Horatius), Byron, Dumas, Musset, Dosztojevszkij, Thackeray, Cervantes, Csehov, Petőfi, Arany, Jókai, Tompa, Vajda János, Ady, Heltai Jenő stb. Az írók szervesen épülnek be a regény vagy elbeszélés szövetébe, pl. egy hasonlatban. „Az ősz szakálluk oly »igazmondóan« fehérlett elbeszéléseik közben, mint az Arany János versében a vén Márkus galambősz feje."(N. N.) – „Itt húzódott meg Szomjas úr, mióta a világnak búcsút mondott, és Bessenyei testőrtiszt módjára szótlanul legyintett," (N. N.) – „A fehér kályhában, mint egy Andersen mese, pittegett-pattogott a tűz." (Aranykéz utcai szép napok) – „A nagy Dunán sikongó éji kísérteteket kergetett a szélvész, mint Jósika Miklós Abafijában." (Aranykéz utcai szép napok). – „A hentesné verseskönyvet vett elő, melyből kiszakított néhány lapot, hogy staniclit formáljon belőle – tepertőnek –. Járt ide egy császárszakállas öregúr, aki verseskönyveket hordott nekem. Ismeri talán, Vajdának hívták… Vajda Jánosnak." (Az élet álom). Az író-sors, a maga író-sorsa is itt lappang ebben a kis történetben, melyet természetesen csak „hozzákapcsolt" az elbeszélés fővázához. S itt indokolt megemlítenünk azt, hogy Krúdy regényeiben és elbeszéléseiben gyakoriak a hírlapírók, a budapesti forgatagban nehezen éldegélő, szegény újságírók. De ezen a társadalmi igazságtalanságon szeretne fordítani egyszer: egy összefüggő történetre épülő két elbeszéléssel.
   A hírlapíró és a halál, az Utolsó szivar az Arabs szürkénél című elbeszélések egymás után következnek Az élet álom című kötetében, mely 1931-ben, a Hungária nyomda gondozásában, „az író sajátjaként" jelent meg Krúdy életében utoljára. (Sajnos 1931-ben egyetlen könyvkiadó sem vállalkozott Krúdy Gyula utolsó könyvének kiadására, ezért kellett önmagának kiadnia kötetét. „Egy könyv margójára, vagy hogyan lettem könyvkiadó" címmel írt erről nem minden malícia nélkül a Literaturában, 1932-ben.) A két novella alaptörténete az, hogy Széplaki Titusz hírlapírót halálra ítélte a Kaszinó igazgatósága, mert újságcikkében megsértette a Kaszinót. Az „ítélet" végrehajtására P.E.G. szolgálaton kívüli huszárezredest jelölte ki az úri társaság. Az ezredes Magyarország legjobb céllövője volt. „Ezzel a hírlapíró sorsa elintéztetett", – állapította meg az író. A két főszereplő sorsa a végzetes párbaj előtt szokatlanul alakul: a hírlapíró az élettől búcsúzva utoljára előkelőbb helyekre megy; az ezredes meg a szerencsétlen „kófic", az újságíró sorsát akarva átélni: a legrosszabb kocsmák rossz ételeit és italait fogyasztva készül a párbajra. Meglepő a befejezés: a győztesnek látszó ezredes hal meg, aki az ország „legjobb céllövője volt". És az esélytelennek tűnő hírlapíró győz, ő marad életben. „Éjfél felé, amikor csillapodott a vendégforgalom, János, a csaposlegény a hátát a szekrény sarkának vethette, és a délutáni vendég furcsaságain gondolkozott. Nem, sehogyse jutott eszébe, hogy ő volna az a bizonyos hulla, amelyet elfuvaroztak. Aki után a cifra szivarszalag maradt a sarokban." (Utolsó szivar az Arabs Szürkénél). A Nyugat 1927-es évfolyamában látott napvilágot az Utolsó szivar az Arabs szürkénél. Ez egyértelmű értékelés. (De az is, hogy az Akadémia szegedi novellaelemző konferenciáján 1970-ben Kosztolányi Caligula, Krúdy Utolsó szivar az Arabs szürkénél, Móricz Zsigmond Barbárok és Nagy Lajos Január című alkotását vizsgálták. Akadémia K. 1971.)
   A regény műfaja is átformálódott Krúdy Gyula kezében: a hagyományos cselekmény visszaszorult, fontosabbá vált az író, az epikai-lírai hős benső világa, érzelmei, vallomása. A regény inkább novellafüzér, kisebb részek állnak össze: a hangulat az igazi szervező, rendező elv. Nem is az a fontos, hogy mi történik Krúdy regényeiben, hanem sokkal inkább egy fájdalmas emlék, egy elfojtott sóhaj, egy szerelmes pillanat, egy bonyolult-zenei összetett mondat, egy többszörös hasonlat, egy nagyszerű étel stb. Krúdy stílusa, „gordonkahangja" elvarázsolja olvasóit. Így maga az író is megszólal, a Gordonkázás című vallomásában: „De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háború… –… De jó lett volna akkor élni, mikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának… – De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma… – De jó lett volna akkoriban Magyarországon lakni, amikor ‘földi Kánaán’ volt a királyság neve… – De jó lett volna farsangba maszkabálra járni a régi Redut-ba… – de jó volna ötven esztendő múlva élni… – De jó volna ötven év múlva sírboltszagú szalonkabátban sétálni az Andrássy úton!" Az előbbi mondatok azonos kezdete, ismétlődése, ritmikussága világosan alátámasztja az írás fájdalmas lírai hangulatát. Krúdy a részletek mestere, az apró képek, jelzők egymás mellé illesztésének varázslója. Illés Endre Krúdy többemeletes hasonlatairól ír, hogyan kanyarodik másfelé a mondat, miként csillogtat meg egy-egy távoli szépséget. Pl. „Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályan elnyúló rétekre gyönge köd úszik, mintha a mezők álma volna." (A vörös postakocsi). Természetesen az Illés Endre által emlegetett első réteg – „Klára tekintete" – után indul a kép, a hasonlat – „kora tavaszi alkonyat" –, mely tovább folytatódik egy mellékmondattal, a dombos vidék jellemzésével – „lapályon elnyúló réteken" –. De a kép, a látvány tovább gazdagodik, szélesedik egy hasonlattal: a köd – „mintha a mezők álma volna". S most már a költészet magasabb emeletén járunk Krúdyval. Vagy még egy viszonylag hosszabb részletre figyeljünk! „Olyan fiatal, mint a küszöbön levő március és mégis régi ékszerek jutnak az ember eszébe, midőn arcszínére visszaemlékezik. Különös kövek és rózsaszínű pírban égő aranyak, amilyenekből a Szent Lajos koronája volt. Volt egy nyári reggel az Alpesekben körül a pirosló havú szűz ormok, lenn a mélyben a tengerszem kéklik és az erdőben piros gyöngyvirág nyílik." (A vörös postakocsi). A fiatalság jellemzésére a „márciust" idézi, de váratlanul a régi ékszerekre emlékszik. Most az emlék kétszeres: először az ékszerekre gondol, aztán az arcszínére emlékezik vissza. Megáll, eltűnődik a kövek különösségén, rózsaszínű, égő árnyalatán. Mint egy festő. Még egy váratlan utalás Szent Lajos koronájára, és aztán egy hatalmas természeti képpel fejezi be – „Alpesek", „pirosló hó", „kék tengerszem", a fent és a lent ellentéte, színek villognak. A nagy panoráma képét leszűkíti, közelhozza a „fényképezőgép", az írói figyelem lencséjét: „az erdőben piros gyöngyvirág nyílik." (Mellesleg ez a piros a messze pirosló havasokkal „rímel".)
   Krúdy hasonlatai sokfélék: szépséget felfedezők, rejtélyes kapcsolatokra figyelők, a természet gyönyörűségét újra ábrázolók, a témától elkalandozók, hirtelen közbevetésnek is tekinthetők stb. A jellegzetes álom-motívummal is összekapcsolódnak a hasonlatok. Pl. „arcvonásai oly lassan bontakoztak ki előttem, mint egy álombeli kép." – „Egy erkélyen ajtó nyílott és az éjben, mint egy hófehér álom, asszony alakja mutatkozott." – „Kis keble volt, mint az álombeli párna, amelyen álmodunk a nőkről, királyságról, elmúlt fiatalságunkról…" – „… varjakat, csókákat esténként szétzavarja, mintha az álmokat küldené széjjel az elsötétedő lakásokba." – „És a vasláda mellett Florentin, mint egy keleti álom." – „Furcsa kis orra csendesen elpirult és olyan halkan lélegzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását." – Sokszor a természeti környezetből vett szavakkal áraszt derűs vagy komor hangulatot. Pl. „Az írósvaj nevet, mint egy kövér lány a szőlőlevelek közöl." – „A kép hátterében ott szállnak a v betű alakú vándormadarak, mint az elmulasztott esztendők." – „Szinte megvártam, hogy az alkalom letelepedjék elém, mint egy delelő lepke, amelyet kalapommal leboríthatok." – „A cipők nyugtalanul feszültek, mint vadludak szárnyai, mielőtt lehagynák a tó vizét." – „...a nők úgy törik fel a férfiakat, mint a mogyorót." – „Olyan sötét volt a szeme, mint borult ég alatt a tó tükre." – „...léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél." – „A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszú hangot vont volna a Halál…" – „Mária kezét hosszan megcsókolta, mint a haldoklók, miután a szomszéd utcában hangzik már elmenő lelkész lépése és a ministránsfiú csengettyűje." – „A háztetőről a jégcsapok úgy nyújtózkodtak le, mint régi, holt vendégek lábszárai…"
   Krúdy hosszan bólongó többszörösen összetett mondataira korán felfigyeltek. Olykor komor gordonkahangot éreztek ezekben a mondatokban. (Esetleg hasonlóan szomorú hangulatot sugároztak, mint Tóth Árpád nibelungizált alexandrinjai…) Krúdy az N. N. című regényében az élőbeszéd hosszabb összetett mondatainak közvetlen áradását érzékelteti: „Csak az útjairól, hallottam, amint tudom az öreg csősztől, hogy márciusban melyik vágás felett szeretnek a szalonkák, tudom a halászoktól, hogy hol gyülekezik a csík a jég alatt januárban, hol bújdokolnak a vadludak a legnémább nádasban stb." Az útitárs című regényében egy csaknem harmincmondatos hatalmas nyelvi építményt olvashatunk, melyben a főszereplő kisvárosi lakás keresésekor, Turgenyevet és Tolsztojt idézve a következőket írja: „Amikor még mulattatott az utasok lármás, életteljes csendriasztó megérkezése a veres képű, félszemű aranysapkás konduktor oly boldogan mosolygott a tompán döcögő omnibusz hágcsóján, mintha vadászó hercegeket hozna az állomásról…" Utána mondatok özönével lep meg: az utazókról, a fogadókról, a pörköltszagról, a gyanús lépcsőkről, a megtermett szobaasszonyokról, a nyikorgó ágyakról, a megereszkedett ablakokról, a bomlott alsószoknyás táncosnőkről, a kísérteties szobákról stb. A csigalépcsőszerűen épülő mondatok, mellékmondatok között legtöbb a hasonlító, alanyi, tárgyi, tehát alárendelt mondat, és kevesebb a mellérendelt, pl. kapcsolatos. Az egyik bonyolult többszörösen összetett mondatban a főmondatban lévő igéhez kapcsolódó tárgyak adják a „tartóoszlopot", melyhez az alárendelt mellékmondatok kapcsolódnak. („Még mindig jobban kedveltem a fagyos, őszi fákat, mint a nőket,… a mezőket, amely… a tarkabarka cinkéket, amelyek… a sármányt, amely"… stb. N. N.) Előfordul az, hogy azonosan kezdi a mondatokat. Pl. „Ha szoknyakergető volnék…, Ha kalandor volnék…, Ha hamiskártyás volnék…" (Aranykéz utcai szép napok). Ahogy a regényhősök elábrándoznak, hasonlóképpen „elábrándoznak" a mondatok erre-arra kanyarogva. („Tél van, csengő szánok vágtatnak havas moszkvai utcákon, a hótetők alól itt-ott kicsillan a templomok aranyos gombja…" stb. A vörös postakocsi.) Ritkábban egy-egy rövid kijelentő mondattal állít meg, emel ki, valamiféle fontos, megmásíthatatlan tény, esemény fogalmazódik meg a rövid mondatokban. Pl. „Én voltam a tücsök." (N. N.) – „A Kaszinó tagjai közül az ítélet végrehajtására kijelölte P.E.G. szolgálaton kívüli huszárezredest, akit Magyarország legjobb céllövőjének ismernek. Ezzel a hírlapíró sorsa elintéztetett." (A hírlapíró és a halál). – „Szürkült, szőkült, derengett odakünn a világ." – „Az égboltozat világos volt." – „Általában a jóság illata érzett a házon." (N. N.) – „Éltem. Szenvedtem. Sírtam. Sokat aludtam." – „Végtelen boldogság fogott el." – „Az élet, a perc elröpül." (Aranykéz utcai szép napok).
   Krúdy ritkábban él kérdő és felkiáltó mondatokkal. Pl. Az útitárs című regényében a kérdő mondatokat azonos szavakkal kezdi: „Mi lehet?… Mi lehet?…" – Vagy: „Nem hallod?… Nem hallod?" Hosszabb, részletező a következő kérdés: „Ki tudná mindezek után magyarázatát adni annak, hogy Szortiment, az Ünnepi Ujság szerkesztője miért öltözött földszinti szobácskájában éjfélkor frakkba, mintha bálba készülne, és ugyancsak miért lőtte magát szíven ezen az éjszakán, mikor előző napon látszólagosan minden kedvére történt?" (Az élet álom). Ritka Krúdy írásaiban a felkiáltó mondat. Pl. „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz!" – „Ah! elmúlt szép hosszú esték!" – „Megbolondulni az öleléstől, és soha ki nem józanodni!" (Aranykéz utcai szép napok).
   Sokkal gyakoribb nyelvi kifejező eszköze Krúdynak – a bizonytalanság, az esetlegesség kifejezése: feltételes kötőszóval, bizonytalanságot érzékeltető névmással stb. Ez természetesen egészíti ki az író jellegzetes sejtelmességét, rejtélyes félhomályát, éjszakai környezetének ábrázolását. Pl. „Talán észrevette, hogy hazudtam neki." (N. N.) – „Valaki elment erre… – Valaki egy falusi háztető alatt, ködmönszagú télben narancsfákkal álmodott." „Valahol messze – tán Szevillában – élesen kezdtek harangozni, sok apró harang szólalt meg egyszerre.." – „..nincs olyan öreg férfi, aki valahol-valamerre meg ne találná azt a leányt, akitől ifjúságát, elveszített kedvét, örömét viszontláthatja." – „A te apád tán olyan ember volt, hogy felesége volt minden faluban, hol meglepte az éjszaka?" – „Valahol, valamerre keresek egy régi házat, ahol kedvemre elboronghatok a tűz előtt." (N. N.) – „Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet…" (Aranykéz utcai szép napok).
   Álomszerű tájak, elmosódó alakok, fel- és eltűnő tárgyak, színek, emlékek villannak fel útközben Krúdy írásaiban. Nyírség, Szepesség, Óbuda, Tabán, Gellérthegy, Józsefváros stb. villanak fel előttünk. A közeli és távolabbi világot egyszerre látja a szereplő, Szindbád, Rezeda Kázmér és mások: s ez a lírai személyesség, amely mindent átjár. Egyszerre emlékezik, visszagondol, felidéz, valami eszébe jut, felsóhajt, eltűnődik. Ebben a különös világban az íróhoz nagyon közelálló Tabánról vall, furcsán egymás mellé halmozva a tárgyakat, a főneveket, amelyekhez olyan szavakat, jelzőket illeszt, melyek sokfelé kalandoznak el a múlt időt felvillantva. Tabán – „molyette", mint egy régi ruhadarab. Ömleszti elénk a „mállott róka-galléroktól", a „kísértetiesen elrongyosodott köpönyegektől" a „madárijesztő vékony lábszáraihoz idomult nadrágokig" és a „gombjavesztett mellényekig" sok mindent. Másutt meg a „torkonakadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstöket" veszi észre, mellette meg „földalatti, tetszhalottéhoz hasonló nyögéseket", a „varrógép pergésébe fulladt zokogásokat" hall. Harmadszor meg nagyon hosszan eltűnődik az író a környezeten: a „hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcákon", „megbetegedett" ajtókon, régi szobabútorokon, kanapékon, tükrökön, teásibrikeken, poharakon stb. Az „egyszerű" felsoroláson, halmozáson túllép az író, hiszen a különböző tárgyakhoz sokféle múltbeli emléket, jellemző vonást illeszt. Pl.a „közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek" – már szinte képpé válnak, a valóság szintjéről fentebb emelkednek. De a „halmozás" még távolabbra visz, irreálissá válnak („imakönyvbetűvé törpült asszonyok") az egymás melletti szavak összekapcsolva. S még ekkor sem áll meg, újra továbblép egy „szerelmi" vonatkozással: „a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok." (Az élet álom című kötet, Zöld ász)
   Krúdy regényeiben és elbeszéléseiben a hangulatot befolyásolja: az ősz, a tél, az éjszaka, a holdfény. Az ősz – „dércsípte" időszak, mely elkomolyodva fekszik rá az erdőkre, ösvényekre, „folyócskákra", „amelyeknek partjairól elszökdöstek a virágok és a bokrok. (N. N.) Az író nemcsak kívülről, objektívan tárja elénk az őszi világot, hanem teljesen líraivá válik, mint egy költő, és első személyben szólal meg: „Ilyen volt a pontosan megérkező ősz a múlt században Magyarországon. Én nagyon szeretem." Itt nem áll meg az író, hanem részletezi az ősz szépségeit, mellékneveket és főneveket halmozva, az állítmányt hátradobva, álomba hajolva. („A köde, a csendje, a szomorúsága, a lemondó unalma, békésen elterülő alkonyata, és mesemondásosan hosszú éjszakája az enyém volt, az álomtalané, aki a leghosszabb regényeket olvasgattam vagy álmodtam ez évszakban." N. N.) Ha közeleg az ősz, az „okos tücsköt" idézi, mert „fedél után" kell nézni. „Az őszi éjszaka félelmei elmaradoztak mellőlem, mint a por hull le a kocsikerékről. A hervadt fák között a tájról régen elszállott madarak hangjai játszottak bújósdit." (N. N.) Az útitárs című regényében Krúdy „holdfényes utazásról" ír, a „fák megannyi szoknyás kísértetek", az eső „mint a bánat" hull, az éjszakából „könnyek" hullnak, és fázósan gondol szeretteire, és még a halál is megjelenik ebben a hangulatban. („… és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná." Az útitárs). Sokszor személyessé válik, családjára gondol („ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban.." N. N.), megszemélyesíti a környező tárgyakat, természeti jelenségeket stb. Krúdynál „fázós" az almafa, a kalap „szemrehányós", a vadászkalap „csodálkozik", a napsugár „hetykélkedik", a szék „köszvényes", az ablak „barátságos", az ajtó „beteges".
   Krúdy korában az impresszionizmus a festészetben és a költészetben is szinte felfedezi a különböző érzékleteket: a színeket, a hangokat, a szagokat, az illatokat stb. Krúdy is, Tóth Árpád is: szereti a jelzőket, olykor ismétli őket, szokatlan szóösszetételbe illeszti, meglepő hatásokat vesz észre. „Kékes fény", „piros szoknya", „sötétvörös cserép", „barackszínű fej", „fehér selyem", „aranyfácán csillogású napok", „kék téli este", „piros abrosz", „kék asztalkendő", „aranysárga paloták", „zöld-zsalugáteres ház", „fehér haj", „kékes pára", stb. A Régi és új emberek című Krúdy-írásból egy részletet idéz Szabó Zoltán Kis magyar stílustörténetében (Bp., 1982): „A bokrok piros bogyói mint vércseppek ragyognak a domboldal sárga mellényén... (a szem csillogása olyan)… Mint mikor az őszi napfény utoljára önti el vakító aranyával a tájat, a sárga fényű jegenyékre körmöci aranyakat varázsol, a távoli mezőkre a tavasz lila színű ködét csalja." Az író először valóban a festői színeket veszi észre a tájat figyelve: „piros" bogyó, „sárga" mellény (domboldal), „arany", „lila" köd. De azonnal hozzá kell még tennünk e rövid prózarészlet egyéb színeit: a „vércsepp pirosát, a napfény csillogását, a ködös árnyalatot. Közben szinte alig vesszük észre a „vakító" aranyfényt, a piros bogyók „ragyogását", a közel és a távol különbségéből adódó színárnyalatokat, a nézőpont megváltoztatását. S a „varázslatot", a körmöci aranyok színével.
   Az érzetkultusz – az impresszionizmus egyik sajátossága: az emlékképeket idézi, hangulatot sugározva, az érzéki benyomásokat (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) figyelve, ábrázolva. „Sötét hangról"ír Krúdy, szinesztéziával élve, mint egy költő (pl. Ady: a napsugarak zúgásáról vallott, a különböző érzékterületek határát összemosva, pl. a színt és a hangot.) Krúdy talán legtöbbször a szagokról, illatokról ír, hiszen a fogadók legjobb főztjeit „Szindbáddal kóstolgatta." (A magyar filmművészet egyik legkiemelkedőbb alkotásában, Huszárik Zoltán Szindbádjában Latinovits Zoltán ízlelte a velőscsontot.) Az író a pörköltszagról, a ser szagáról, a fogadók szagáról, a gyerekkori ételek illatáról, a sült alma szagáról, a finom dohány illatáról, az orgona illatáról stb. írt. Egyhelyütt így halmozza a szagokat: „Nyergesújfalusi: állomás-szag, ló-istálló szaga, medveillat, füstös vándorcigányos szagok, faggyú-gyertya szag, oltárkép-szag (Az élet álom).
   „Az emlékek szakácskönyvét" is Krúdy Gyula írta 1921 nyarán, amikor a cinke megszólalt a kertben, az őszre, az elmúlásra figyelmeztette, de azt nem felejtette el, hogy „az otthonülő ember szeret jól táplálkozni, kedve van betekingetni a konyhára, hogy emígy is előmozdítsa étvágyát. " Írt a vadpecsenyéről, a ráklevesről, a déli sörről, a szegény ember malacáról, a fűszerekről, a jó étvágy titkairól, a farsangról 1933-ban (Gasztronómia alcímmel), a mellékutcai vendéglőről, az étlapról általában, a paprikás csirke sikeréről stb. És a kötet végén levő receptekhez a következő megjegyzést fűzte az író lánya, Krúdy Zsuzsa: a „következő 50 recept családunk hagyatékából való."
   A marhahúslevesről megállapítja: „á la Krúdy", s így kezdi a receptet:„A legszigorúbb szertartási renddel készül minden valamirevaló háznál." Krúdy hősei sok-sok fogadóban vizsgálgatják az étlapot, ízlelgetik a húsokat, figyelik a bor illatát. Amikor Irodalmi szakácskönyvet állított össze Réz Pál 1970-ben, a következő Krúdy-elbeszéléseket válogatja a kötetbe: A husvéti sódar titkai, A rákleves, A gábli története, Újházi levese, A pincér álma.
   „- Igen, ha jó sört mérne Lajos barátunk – kiáltotta megint ama törzsfőnöki hang, amely mindig általrecsegett a többin, és ugyanakkor megkavargatta maradék sörét poharában olyanféle mozdulattal, mintha egy csepp sárga lét sem akarna magától elvonni, pedig valamennyi sörivó tudja, hogy az ilyenféle maradék csak illuziója a toroknak; bajuszfestésre jó; inkább újabb szomjúságra gerjeszt, és a hangnak ád valamely pufogó, rekedt lendületet, amely a csappal megcélzott söröshordó első hangjaira is, meg az utolsókéra is egyszerre emlékeztet." (A pincér álma) Az előbbi terjedelmes, sokfelé kanyargó összetett mondat – a sörivással van kapcsolatban: a mozdulatra figyelve, a sör minden cseppjét megőrizve, a maradék sör „bajuszfestékszerű" hatására gondolva, a különböző hangokra érzékenyen („pufogó, rekedt lendület" stb.). A pillanat megőrzése is a Krúdy-mondat értéke.
   Az állandó anyagi gondokkal küszködő Krúdy Gyula – írói csúcspontján, remekművekkel maga mögött (pl. N. N. „Az útitárs, A vörös postakocsi, Szindbád ifjúsága stb.), keserű író-sorsa, szegénysége, „belső emigrációja", páratlan emberi és írói rangja, hitele – számos méltó értékelésre serkentette kortársait és a későbbieket: Kárpáti Auréltól Rónay Györgyig és Szauder Józsefig, Czine Mihályig. Márai Sándor a Szindbád hazamegy című regényében 1940-ben mint Proust, „megtalálta az időt", az emlékek varázsát: belebújva a „Szindbád"-öltözékbe, utolsó útra indul valóságos bérkocsin egy félig álom- és félig valódi napon, gőzfürdőben, szerkesztőségekben járva. Ebben a különös regényben összefonódik a halott Krúdy és az élő Márai alakja, „mindketten" korszerűtlenek, magányosak, idegenek, sértődöttek: „úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt szüksége igazi urakra, sem igazi írókra, mert e kettő, Szindbád szerint egy és ugyanaz." Márai regényében éppen úgy megjelennek a „tegnapok ködlovagjai" és írótársai, mint Krúdy írásaiban: szinte látomásként megelevenedve. Szindbád, az író „örökké menekült", mindig „hazátlan" utas, aki a politikát megvetette, és csak a legfőbb igazságokra és legnemesebb érzésekre (pl. az őszre, a végzetre, a nőkre) gondolt,„időnként lila tintába mártotta" tollát, „hogy aztán, oldalthajtott fejjel, rögzítsen valamit az álomból, melyet talán csak ő álmodott már egyedül Magyarországon." (Márai). Krúdy–Márai a Szindbád hazamegy című regényben Óbudáról, a Templom utcából indul, hogy pénzt szerezzen, mert kikapcsolták a villanyt, lányának, Zsókának a vizsgaruhára kell, kölcsönt már nem adnak… Írótársai jelennek meg látomásában: a jelzők karátját patikamérlegen mérő Tóth Árpádtól az „aranyfüstös szellemi zsibvásár" fölött őrködő Osvátig. A hazájából emigrált Márai messzire kerülve Magyarországtól mindig őrizte Krúdy emlékét, aki valamilyen megmagyarázhatatlan „többletet" adott írásaiban, „teljes érettséggel", „vizionárius erővel", az álmok ködfogatán utazva igazi „égi üzenetet" hozott olvasóinak. S napjainkban, amikor visszaszorulnak az igazi irodalmi értékek, így Krúdy életműve is, most születésének százhuszonötödik évfordulóján mégis reménykedjünk a minden történelmi csatán, csatavesztésen áttörő szellemi óriásaink győzelmében: „De hogy bármelyik Majténynál /végleg letörött volna a zászló!?/ Hát József Attila!? Hát Krúdy!? Hát Németh László!?" (Simonyi Imre: Történelmi lecke)