Kovács Gábor

Az „inspiráló hatás"

Németh László történelemfelfogása, elitelmélete, Európa-képe, politikai koncepciója és Bibó István ezekhez való viszonya1

 

   Nem vitás, hogy Bibó István kezdettől fogva az egyszemélyes folyóirat, a Tanú lelkes olvasói és Németh László tisztelői közé tartozott. Ezt a tényt bizonyítják korabeli levelei is. Ugyanis egy 1938. június 2-án datált és Erdei Ferenchez írott leveléből megtudhatjuk azt, hogy éppen ekkortájt olvasta a Tanú III–IV-es, 1936-ban megjelent számát, amelyből a Villámfénynél és a Messziről nagy hatást gyakorolt rá.2 A két írás közül különösen a Messziről az érdekes: ez utóbbi Németh László Szekfű Gyulától való eltávolodásának és a vele való szembefordulásnak fontos dokumentuma, és mint ilyen fontos szerepet játszott a fiatal Bibó történelemszemléletének formálásában. Az íróval való személyes találkozásra azonban csak valamivel később, Budapesten, 1939-ben került sor. Bibó István az erre való visszaemlékezés során évtizedekkel később a következőképpen foglalta össze azokat a kérdéseket, melyekben Németh László nézetei kezdettől fogva mély és maradandó hatást gyakoroltak rá:
   „Mindez már olvasáskor rendkívül inspiráló hatással volt rám, egyrészt mert ablakot nyitott a szomszéd népek felé, melyekről semmivel sem voltam tájékozottabb, mint az értelmiségi fiatalok átlaga az akkori Magyarországon, másrészt az eddiginél magasabb szinten fogalmazta meg a bennem Szekfű, mondhatnám »labanc« történetírásával szemben élő, addig csupán ösztönös »kuruc« ellenérzést. Mindezt az inspiráló hatást megerősítette a Németh Lászlóval való első és sokáig egyetlen személyes találkozásom a harmincas évek végén. Ez az ő Törőkvész úti lakásán történt, ahová Borbély Mihály és Erdei Ferenc barátommal mentünk fel. A beszélgetés során először arra került szó, hogy Németh László éppen szerbhorvátul tanul, miután már csehül elég jól megtanult. Majd rátért a magyarság és a szomszédos népek, elsősorban a csehek és a lengyelek történetének feltűnő párhuzamosságára, államalapításaik, első nyelvemlékeik időbeli egyezésére, intézményeik hasonlóságára és kölcsönös hatására, politikai és irodalmi fellendüléseik azonos ritmusára; arra, hogy ezek mindig azokra az időkre estek, amikor a német nyomás csökkent felettük, s legfőbb törekvésük mindig az volt, hogy a közbeékelődő és Európát közvetíteni akaró német közegen átnyúlva, az európai fejlődés nagy irányító francia és olasz műhelyeivel tudjanak kapcsolatot tartani (…) Ez a beszélgetés tette világossá számomra, hogy Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával való vitája között, melyek a Tanú-ban még egymástól függetlenül látszottak egymás mellett állni, mély belső összefüggés van: a kettő együtt éppen nem egy beszűkült magyar, hanem mind Kelet-, mind Nyugat-Európa felé szélesen kitekintő, a német–osztrák kapcsolatra leszűkített szekfűi szemléletnél lényegesen tágabb perspektívát nyit meg."3
   A következőkben első lépésként egy hosszabb kitekintés keretében részletesen sorra vesszük Németh László történelemfelfogásának azon elemeit, amelyeknek a hatása ilyen vagy olyan módon kimutatható a bibói életműben. Németh László gondolkodásának a rekonstrukciója azonban nem könnyű feladat. Hiszen ő – jóllehet egy-egy esszéjében igen jelentős filozófiai és történelmi anyagot dolgoz fel – nem filozófus és nem történész. Fogalmak helyett előszeretettel használ metaforákat. Ezek a metaforák írásaiban történetfilozófiai és történelmi gondolatmenetek építőköveiként jelennek meg. Maguk a gondolatmenetek pedig többnyire irodalomtörténeti-esztétikai vagy politikai eszmefuttatásokba ágyazódnak be. Ráadásul gondolatvilága a tárgyalt időszakban – ami hozzávetőleg az 1930-as évek elejétől a 40-es évek elejéig terjed – egyszerre mutat állandóságot a fő motívumaiban, másfelől pedig változékonyságot ezen motívumok összefűzésének módjában.4 Esetében kiváltképpen vigyázni kell tehát arra, hogy nézeteinek rekonstrukciója ne váljék konstrukcióvá. Németh László tudományfelfogása a lehető legtávolabb állt a szaktudósétól. Tudatos gátlástalansággal lépte át a különböző szakterületek határait – saját megfogalmazása szerint –, az esszé számára éppen ennek a határátlépésnek volt a műfaja.5 Önmagát – mintegy védekezésképpen is az őt ért támadásokra – dacosan vallotta dilettánsnak; de a szó 18. századi értelmében. A 19. századot pedig éppen azért bírálta, mert a tudományt egymástól elszigetelt résztudományokra szakította szét, lehetetlenné téve ezáltal egy egységes tudományos világkép kialakítását. Ő ugyanis egy olyan modern világkép körvonalazását tűzte ki célul, mely az egyéni és a közösségi cselekvés alapjává válhat. A tudomány számára ilyenformán az „üdvösségügy" része volt, és az iránta való érdeklődés a világgal szemben érzett „szorongó tájékozatlanságból" fakadt.
   Németh László azonban metaforikus gondolkodásmódja ellenére is mindenekelőtt gondolkodó volt.6 Ha esszéiben nincs is átfogó és koherens elmélet, vannak azonban olyan gondolati modellek, melyek mégiscsak kirajzolják egy sajátos történelemfelfogás és politikai koncepció körvonalait. Célunk ezeknek a gondolati modelleknek a rekonstrukciója. Azonban ennek során ügyelnünk kell az idődimenzióra: ezek a modellek ugyanis nem statikusak, hanem dinamikusak, és a tárgyalt időszakban folyamatosan újra strukturálódnak. További nehézség az, hogy Németh László esetében a gondolati teljesítmény nemigen választható el magánéletének, egyéni sorsának alakulásától. Amikor 1927-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát, Osváthnak írott levelében rögtön be is jelentette azt az igényét, hogy a magyar irodalom szellemi organizátora szeretne lenni. Azonban mint hamarosan kiderült, még ennél is többet akart. Az irodalom számára „üdvösségügy" volt. Ez a koncepció azonban nem egyszerűen az egyéni megváltást jelentette. Úgy vélte, hogy az írónak össze kell kötnie sorsát azzal a közösséggel, melyhez tartozik. Ha pedig ez a közösség olyan súlyos problémákkal küszködik, mint a magyar, akkor az írónak kell utat mutatnia. Ez a szándék manifesztálódott az 1932-ben elindított és 1937-ig megjelenő Tanúban, amely mint egyszemélyes folyóirat a maga nemében – akár Ortega, akár Szabó Dezső hasonló kísérleteivel vetjük össze – tematikai gazdagságát és horizontjának tágasságát tekintve egyedülálló vállalkozás volt. A Tanút a nemzedéki tájékozódás fórumának szánta, ezért is próbálta meg írótársait bevonva „szabályos" folyóirattá átalakítani. Majd amikor ez nem sikerült, 1934-ben kezdeményezte a Válasz elindítását, amelyet még akkor is támogatott anyagilag, amikor többé már nem volt tagja a szerkesztőségnek.7 Az 1930-as évek elejének reformreményekkel teli időszakában a népi mozgalom fegyvertársaként vált országosan ismert közéleti szereplővé. Az egyébként visszahúzódó alkatú író 1932-ben nézeteit a politikai publicisztika formájában megfogalmazva politikai programot írt, sőt 1934-ben a Gömböshöz közelálló Kozma Miklós felkérésére elvállalta a rádió irodalmi osztályának a vezetését. Azonban a Gömbös reformszándékainak komolyságához fűződő reményei hamarosan füstbe mentek, rádióban viselt tisztségéről lemondott, és visszavonult a politikától. Ám ez csak azt jelentette, hogy nem vállalt tisztséget és nem lépett be semmiféle politikai mozgalomba. Nem lett tagja az 1937-ben a népi mozgalomból kinövő Márciusi Frontnak sem, de az aktuális politikai eseményeket továbbra is figyelte és értékelte.
   Az aktív közéleti szerepléstől való visszahúzódás idején, a 30-as évek második felében jelent meg írásaiban a sziget-metafora. Az évtized végén több írásában is azt fejtegette, hogy a magyar kultúra mindig is szigetes szerkezetű volt, azaz a megújulás mindig szigetszerű kis közösségek tevékenységének volt az eredménye.8 Most maga is egy ilyen sziget kialakításában látta fő feladatát. Ebben az időszakban került közeli kapcsolatba Kerényi Károllyal, aki ugyancsak a civilizáció szellemi javait akarta szigetre menekíteni a barbárság dagálya idején.
   Történelemfelfogását, kultúrakoncepcióját és politikai állásfoglalását már a harmincas évek elejétől kezdve döntően meghatározta a Babits Mihályhoz és Szekfű Gyulához való viszonya. Az évtized második felében mind erőteljesebben utasította el mindkettőjük nézeteit. Mivel bennünket Németh László gondolatvilága mindenekelőtt a Bibó Istvánra gyakorolt hatása szempontjából érdekel, ez bizonyos fokig megkönnyíti a helyzetünket. Nem kell áttekintenünk az egész életpályát. Ugyanis meglehetősen pontosan kimutatható az, hogy a Németh-hatás Bibót a harmincas évek eleje és 1943, tehát a második szárszói beszéd közötti időszakban érte. Németh László alkotói pályáján ez a közel másfél évtized tulajdonképpen két alkotói periódust is magában foglalt: egyrészt az 1929/30-ban kezdődő Tanú-korszakot, másfelől pedig az 1938–44 közötti háborús korszakot.9 Ennek a két időszaknak a történelemképe és politikai felfogása pedig olyan fogalmak és metaforák köré szerveződött, mint minőségszocializmus, elit és tömeg, közép-európai tejtestvériség, kert-Magyarország, sziget, mélymagyar-hígmagyar. A legfőbb probléma abból adódik, hogy ezeknek a jelentéstartománya nemegyszer a még egyébként időben egymáshoz közelálló írások esetében is igencsak különböző. A kronologikus megközelítést tehát ötvözni kell a tematikussal. Nekünk mindenekelőtt Bibó István utalásain keresztül kell szemügyre vennünk. Németh László esszéit, mintegy Bibó szemével kell értelmeznünk a gondolatvilágát.
   Már első olvasásra is nyilvánvaló, hogy Németh Lászlóra az 1920-as évek végétől kezdve nagy hatással voltak a korszak antiliberális kultúrkritikájának bizonyos elemei,10 melyeket – bár nemegyszer jelentősen átalakítva – beemelt saját gondolatvilágába. A leglényegesebb talán annak a lineáris történelemképnek az elutasítása volt, mely központi elemét jelentette a baloldali progresszió mind liberális, mind marxista válfajának. Ugyanakkor azonban nem volt szó a hagyományos konzervativizmus tradicionalista történelemképének elfogadásáról sem. Felfogása ebben az időszakban leginkább a neokonzervatív kultúrkritikai történelemfelfogással mutatott bizonyos párhuzamokat.11
   A haladáshit elutasításának gyökere ezekben az években a válságtudat és az ebből fakadó korkritika volt. Németh László esetében ez a válságtudat kettős: egyszerre vonatkozik Magyarországra és Európára. Az európai válság számára mindenekelőtt a kapitalizmus válsága. Kapitalizmus-kritikáját az 1930-as évek elején több tanulmányban és recenzióban fejtette ki. Az 1929–33-as gazdasági világválság után – legtöbb kortársához hasonlóan – úgy vélekedett, hogy a kapitalizmus ideje lejárt. 1932-ben recenziót írt Ferdinand Fried: Das Ende des Kapitalizmus című könyvéről,12mely eredetileg a Die Tat című folyóiratban jelent meg folytatásokban.13 Németh László szokott módszerét követve a tárgyalt szerző gondolatait ismertetésük során mindjárt be is építette a saját gondolatvilágába. (Mint majd látni fogjuk, ezt az eljárást Bibó is előszeretettel alkalmazta recenzióírás során.) Fried könyve mindenekelőtt három gondolat miatt volt fontos a számára: 1. A kapitalizmus antropológiai szempontból nem más, mint a mesterségesen gerjesztett fogyasztói igények állandó fenntartásának és folyamatos kiterjesztésének technikája. 2. A kapitalizmus klasszikus szakasza a 19. század végén lezárult: a személyes vállalkozást a személytelen részvénytársasági tőke váltotta fel, ezzel egyidejűleg a tőkés termelés bürokratizálódott, elérkezett a major domusok kora, vagyis – ahogyan azt ma mondanánk – a tőkés helyére a menedzser lépett. 3. A kapitalizmus és a szocializmus valójában egymás tükörképe: mindkettő a 19. század szülötte. A szocializmus átvette ellenfele értékrendjét, miközben ahhoz hasonlóan a huszadik századra maga is egy fojtogató bürokráciát épített ki. A kapitalizmus válságát Fried nyomán Németh László – Rosa Luxemburgra emlékeztető módon – abban látta, hogy az egész földgolyót behálózó kapitalista gazdasági rendszer kimerítette a lehetőségeit, mert immáron nem képes új területek bekapcsolásra. Az eredmény egy polarizálódó társadalom, melyben a vagyon egyre kevesebb kézben halmozódik föl. Mindazonáltal Németh László a kapitalizmus legnagyobb bűnét talán nem is ebben, hanem az egyéniség megnyomorításában, a tömegtársadalom megteremtésében látta.
   A szocializmus szerinte átvette a kapitalizmus értékrendjét. Ezt egy másik tanulmányban, az 1933-as A huszadik század vezérjelenségeiben fejtette ki: „a szocializmus egy nagy közösségről álmodik, amely az egyént sejtté fokozza le, viszont oly arányosan osztja el tagjai közt a javakat, mint egy szervezet sejtjei között a táplálékot. A kapitalizmus sok harcoló egyedét összeolvasztja és egy harmonikus közösség-óriásban támasztja föl. Csakhogy ez az óriás miután elpusztította a kapitalistákat, épp úgy gondolkodik, mint egy kapitalista."14
   Végső soron – írja – mindkettő rendszer felszámolja az emberi egyéniséget. Ez a gondolat összekapcsolódik a minőség eszméjének hangsúlyozásával. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus nagy tömegek számára addig elérhetetlen anyagi jólétet biztosított. Ám ez egy ellentmondásos folyamat, mert ez együtt járt a minőség, vagyis a 18. századi elitkultúra felszámolásával. A mennyiség győzött a minőség fölött: Németh László itt voltaképpen a tömegnek és elitnek a korabeli válságfilozófiákból ismert motívumát fogalmazza meg. A témát egy másik írásában, Ortegának A tömegek lázadása (1932) című könyvéről írott ismertetésében bontotta ki aztán részletesen. Itt kiderül, hogy miért tartja veszélyesnek az eltömegesedést, illetve, hogy szerinte mi a minőségi kultúrát őrző elitnek a legfőbb társadalmi funkciója. Mindenfajta társadalom fennmaradása tudatos erőfeszítést követel – fejtegeti –, márpedig erre a tudatos erőfeszítésre csak a minőségi kultúrával rendelkező, abból közösségi erényt kovácsoló egyénekből álló elit képes. (Érdemes ennél a gondolatnál egy pillanatra elidőzni, mert ez Bibónál is alapvető motívum lesz.) A tömeg minden vonatkozásban ezeknek az egyéniségeknek és az általuk képviselt minőségnek a nyílt tagadása. Az egyéniség életformája állandó erőfeszítés, a tömeg életformája a passzív hedonizmus: Ez a tömeg azonban nem teremtette a világot, amelyet élvezett. Elfelejtette, hogy a társadalom nem természet, nincs magától, mint a föld és az erdő: a társadalom fenntartásához erények szívós összjátékára van szükség. Ez a tömeg, mint a barbárok, természetnek tekinti a kultúrát; élvezni akarja s veszni hagyja az erényt, mely létrehozta. Megszállja Rómát s vandál módra táboroz benne."15
   Ebben az írásban már kibontakoznak egy történetfilozófiai koncepció körvonalai is. A gondolatmenetben a tárgyalt három évszázad mindegyike egy sajátos karakterrel jellemezhető időszakként jelenik meg. A 18. század a minőség évszázada, a 19. század a mennyiségé, míg a 20. század a két elv összecsapásának a korszaka.
   Egy újabb írásban, melynek a Vázlatok „A tizennyolcadik század"-hoz címet adta, már részletesebben is kifejtette, hogy miért van nagy véleménnyel erről az időszakról. Mint írja, ezt a kort túlzó szenvedélyek hiánya, jó kedély és arányérzék jellemezte; a felvilágosodás pedig valójában nem volt más, mint a mérték és a harmónia vallása. Hume-ról írva kiemeli, hogy ennek a századnak az eszménye még a minőségi munka volt: „Hume »utilitarizmusát« éppoly kevéssé lehet a mai szatócsok utilitarizmusával mérni, mint az akkori kereskedelmet a maival (…) Hume közgazdasági tanulmányai közül a legragyogóbbak egyike, amelyben a kereskedelmet dicsőíti. A piac, amely ma pénzsajtoló mechanizmus, neki a társadalmi együttműködés csodája, melyen egymást becsülő művészkezek cserélik ki a közlekedés jóvoltából alkotásaikat."16 Azonban jelzi ennek az aranykornak az árnyait is, mindenekelőtt azt, hogy a civilizált életforma az elit kiváltsága volt, vele szemben ott állt az ennek az életformának az előnyeiből kirekesztett tömeg. A század végére elapadtak az aranykort létrehozó és fenntartó erők, meglazult az elit önfegyelme, az aranykor a francia forradalom vérzivatarába torkollott. Mint azt a már említett tanulmányban, A huszadik század vezérjelenségeiben kifejti, a 19. század fölemelte a tömegeket, a civilizáció anyagi vívmányaiban részesítette őket, ám ez együtt járt a minőségeszmény elhalványulásával. Pedig a század reményteljesen indult:
   „Természettudomány, demokrácia, romantika, mind (sic!) kifejlődésre váró minőségek lappanganak az újszülött század vérében. Napóleon és Goethe, a két kor határán ízelítőt adnak belőle, hogy miféle vállalkozásokra képes ez a minőség. Mit ad hozzá a tizenkilencedik század az örökölt családi erényhez? A gyakorlati kihasználás ösztönét és a kockázat szépségét."17
   Mindazonáltal – vélekedik – nem volt haladás abban az értelemben, hogy az előző század minőségeszménye, az egyéniség kiművelésnek igénye elitéletformából sokak életformájává vált volna. Az előző század nyomorgó tömegei ugyan egyre jobban éltek, de továbbra is tömegként léteztek; méghozzá agresszív és önelégült tömegként. Megszületett a modern ember fejtegeti Németh László egy olyan gondolatmenetben, melyben a kultúrkritikai válságfilozófiák ismert toposzát, a kultúra-civilizáció dichotómiát fogalmazza meg.

A Magyarság és Európa történelemfelfogása

   Az 1935-ben írott Magyarság és Európa a Tanú-korszak egyik legelméletibb igényű műve volt, amelyben megkísérelte valamiféle szintézisét adni korábbi írásainak. Összefoglalta és továbbfejlesztette a korábbi Tanú-számokban szétszórt társadalomtörténeti-történetfilozófiai gondolatmeneteket. Másfelől azok a motívumok, amelyek itt jelentek meg először, a következő évek írásainak is konstans elemeivé váltak. Ebben a terjedelmes esszében Németh László lényegében véve az összes olyan társadalom- és kultúrtörténeti problémát fölvetette, amelyek az elkövetkező évtizedben írásainak vezérmotívumai voltak.
   Az első rész európai fejlődést tárgyaló történetfilozófiai eszmefuttatás; ezt követi a magyar történelmet – a legtöbb Németh László-íráshoz hasonlóan – erősen irodalomcentrikus módon tárgyaló második rész. Németh László perspektívája itt jelentősen kitágul: az addigi írásokban tárgyalt 18–19–20. század immáron a hosszú távú európai történelembe illesztve nyeri el a maga helyi értékét. A bevezetőben a szerző radikálisan megkérdőjelezi a felvilágosodás haladásoptimizmusát.18 A történelmi folyamat nézete szerint nem akkumulativ jellegű; legalábbis nem az értékek vonatkozásában. Az élet fizikai-materiális oldalát tekintve persze ő sem tagadja a fejlődést. Az anyagi civilizáció vívmányai a 19. század folyamán kétségkívül mind több ember számára váltak hozzáférhetővé. Ugyanakkor azonban nézete szerint ezzel egyidőben egy értékvesztési processzus is zajlott. Mint majd látni fogjuk, ebben az időszakban, az 1935–42 közötti periódusban a Németh Lászlónál egy évtizeddel fiatalabb Bibó ugyancsak azzal a problémával küszködött, hogy miként lehetséges összevetni a modernitás értékteremtő és értékpusztító folyamatait, és maga is erősen rokonszenvezett az értékdestrukciót hangsúlyozó válságfilozófiai állásponttal. Konkrét bizonyítékunk erre ugyan nincsen, mindazonáltal joggal feltételezhetjük, hogy ismerte Németh László 1935-ös írását, amelynek egyébként is meglehetősen nagy volt a korabeli visszhangja. Az idős Bibó azonban már nagyon határozottan visszautasította a hanyatlásteóriákon alapuló történelemszemléletet: Az európai társadalomfejlődés értelmében ezeket szekularizált aranykormítoszokként értelmezte.
   Visszatérve azonban a Magyarság és Európára: ebben Németh László nagyon határozottan leszögezi, hogy a történelemben nem lehet törvényszerűen bekövetkező fejlődésről beszélni. Ebből a tételből aztán kettős következtetést von le. Egyfelől azt, hogy soha nincsen semmiféle garancia az éppen aktuális válságok sikeres leküzdésére, ennélfogva az olcsó s a valós helyzettel nem számot vető optimizmust fel kell hogy váltsa a feladatok nagyságát jobban felmérni tudó tragikus életérzés. Másfelől viszont rámutat arra, hogy ez a felfogás nem determinista, tehát nincsen okunk a fatalizmusra és az abból fakadó tehetetlenségérzetre sem.
   Németh László visszautasítja Spengler organikus jellegű kultúrafelfogását: véleménye szerint nem lehet a növényi vagy az emberi szervezet analógiájára megrajzolni egy kultúra történetét. Azonban a heroizmus hangsúlyozása kétségkívül rokonítja az a tragikus heroizmust ugyancsak koradekvát magatartásmintának nyilvánító Spenglerrel.19 Viszont Németh Lászlótól idegen a német gondolkodó determinista és fatalista világképe. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy egy kultúra sorsa nem eleve elrendeltetett. Fatalizmus vagy veszélytudat? című, 1936-os írásában, miközben visszautasítja a Magyarság és Európa nyomán kelt véleményt, hogy ő spengleriánus volna20, egyben részletesen kibontja saját elképzelését is. Eszerint a kultúra fejlődése csak bizonyos mértékig állítható párhuzamba az emberi szervezet fejlődésével; a kultúrában ugyanis növekedési korszakok követik egymást és minden ilyen növekedési periódusnak megvan a maga fiatal- felnőtt- és öregkora: „A növény és az állat olyan, hogy válságain az infantilizmus esetétől eltekintve, átküzdi magát, föl a teljes kifejlődésig s onnan zuhan vissza. A szervezetnek kész növésterve van, amelyet a faj sorsa írt elő. A kultúrákban ez a növésterv sokkal lazább, szabadabb. Nincs egy szerves dinamika, amely a kultúrát válságain egy ideig átviszi, s azután nem. Egyik kultúra elakad első válságánál; a másik – Bizánc például – a végtelenségig nyújtja »aggkorát«".21
   A Magyarság és Európa gondolatmenetének kiindulópontja az, hogy egy kultúra története mindig egy teremtő aktussal kezdődik; ismét csak metaforikus beszédmódot használva azt mondja, hogy minden kultúra indulásánál ott van a bölcsőbe dugva Isten pénze. Élete során az újszülött ezzel az összeggel gazdálkodik jól-rosszul; ám a pénz előbb-utóbb elfogy, azaz a kultúra teremtő ereje kimerül. Hogy ez a teremtő aktus voltaképpen micsoda, az írás szövegéből egészen pontosan nem derül ki. Viszont definiálja a kultúra fogalmát: „A kultúra: nem művészet, nem tudomány és nem egyház, hanem élet. Állapota, sorsa csak az élet tágabb szemével nézhető."22
   Isten pénzének elfogyása voltaképpen egy kultúra életerejének megcsappanását, kimerülését jelenti. Implicit módon magában rejti ez az elgondolás azt, a majd más írásokban kibontott koncepciót, mely szerint az igazi kultúra nem a betű, a könyv kultúrája, hanem az ember ösztöneibe van beleírva: több mint halott betű. Ebből az elképzelésből egyenes módon következik a görög – amely persze a klasszikus korszakot jelenti és együtt jár a hellenisztikus kultúra elutasításával – kultúra etalonként való felmutatása.
   A Magyarság és Európában Németh László az európai történelemnek négy nagy korszakát különíti el. Az első a görögség korszaka, a második a római birodalomé, a harmadik voltaképpen átmenet, amelynek két legfontosabb eseménye a kereszténység elterjedése és a népvándorlás. A negyedik korszak a középkori feudális királyságok megalapításával veszi a kezdetét. Minden korábbi állapottal szemben itt gyökeresen új az, hogy egy több középpontú kultúra fejlődik ki, melyben az európai nemzetek sajátos „nemzeti leánykultúraként" léteznek; mihelyt az egyik teremtőereje, vitalitása kimerül, a stafétát mindig egy másik veszi át. Ez az oka annak, hogy az európai kultúra ebben a negyedik korszakában eddig minden válságából megújulva került ki. Németh László ebben a máig tartó negyedik történelmi periódusban három nagy növekedési szakaszt különít el. Az első a keresztes háborúkkal fémjelezhető középkori kereszténység, a második a reneszánsz, míg a harmadik a kapitalizmus kora.23 A felemelkedéseket válságok követik: ilyen válságos időszak a 14. század, a reneszánszot követő 16. század, illetve a 20. század. Az első és második válságából Európa területi és gazdasági expanzióval került ki: ennek eredményeképpen az európai kultúra meghódította az egész földgolyót. Azonban Németh László ebben a történelmi folyamatban ugyanazt az ambivalenciát látja, amelyre korábbi írásaiban a 18. és a 19 század összehasonlítása során már rámutatott. A szélességben való pusztán mennyiségi terjeszkedés egyben a kultúra mélyeinek elvesztését, elsekélyesedést is jelentette: „Az európai kultúra elérte lehető legnagyobb kiterjedését, s haldoklásra ítélte az összes többit, Japánon kívül minden nép befolyása alá került, s Japán is Európa tanítványa önnön hagyományaival szemben. Ilyen expanzió több nem jöhet, amíg a csillagok, szerencsénkre, el vannak zárva előlünk. Kérdés, hogy a második nagy növéskor zavarai kiegyenlítődnek-e ebben. A kiterjedés nem járt elsekélyedéssel? Ma már tudjuk, hogy igen. Európa ezt az óriási kiterjedést figyelme s élete nagy beszűkülése árán érte el."24
   De mit jelent voltaképpen ez az elsekélyesedés? Az európai tradíciók elvesztését, elfeledését. Németh László erősen hangsúlyozza a vallástalanodás folyamatát, és annak negatív következményeit. Az előbbi idézetben említett második növéskort, azaz a reneszánszot követő válság legfőbb okát is abban látja, hogy a kereszténység nem képes többé azt az integráló szerepet betölteni, amelyet a középkorban oly sikeresen játszott el.
   A Magyarság és Európa történetfilozófiai gondolatmeneteiben a középkor kiemelt szerepet kap. Németh László a kortárs konzervatív kultúrkritika számos képviselőjéhez hasonlóan ezt a korszakot az európai történelem kiemelkedő periódusának látja. A középkor pozitív értékelése egyben alkalmat ad neki a jelen bírálatára, illetve a jelenkori válság megjelenítésére is: „A középkor közös otthont tudott adni az embereknek a vallásban, s nemcsak a legmagasabb, az alacsonyabb ösztönöket is oda tudta vonni a magasabbak fennhatósága alá. Hatalomnak, érvényesülésnek, kéjvágynak nem volt meg a mai gazdátlan, durva önállósága. A technika egyoldalúvá tette az embert. A középkor teljességéből egy rideg ördögműhelybe dobott, a vallás boldogsága helyett a hasznosság és ésszerűség rideg parancsait adta vallásul."25
   A középkor és a kapitalizmus kora élesen szembeállíttatik egymással: a középkorban az ember része a nagy kozmikus egésznek, s ez életének értelmet és hivatást ad. A 19. századi kapitalizmus kora széttöri ezt az integritást s az embert a tőkés munkamegosztás elidegenült társadalmi szerepeibe kényszeríti. Az első világháború utáni Európa válsága tehát minden látszat ellenére nem gazdasági, hanem vallási válság, illetve a kultúra válsága: a kettő tulajdonképpen ugyanaz. Persze a gazdasági válság is letagadhatatlan tény; ez voltaképpen a gépipari kapitalizmus válsága, melynek orvosságaként az intenzív minőségi mezőgazdasági termelést s az ezzel járó új életformát ajánlja – ezt jelenti a kert metaforája.
   Ha elővesszük a fiatal Bibó írásait, akkor számos ponton kimutathatóak, a feltehetőleg, mindenekelőtt éppen Németh László által közvetített kultúrkritikai szemlélet jellegzetes elemei. A pénz című írásának egyik fő motívuma éppenséggel a modernitásnak az az értékválsága, melyet ő is a középkor értékek által garantált világképével állít szembe:
   „Az európai emberiségnek kétségkívül voltak olyan korszakai, és éppen a legvirágzóbb, legteljesítőképesebb és legemelkedettebb korszakok voltak azok, melyek az értékes lehetőségek eloszlására és velük való élésre nézve olyan határozott rendben és egyértelmű erkölcsi közmeggyőződésben éltek. A középkorban is voltak lehetőségeik az embereknek, éspedig szigorúan megszabott és elhatárolt papi, úri, polgári és paraszti lehetőségek. E keretek között az élet lehetett kényelmes vagy fáradságos, változatos vagy egyhangú, jó vagy rossz, de az életnek és a javaknak ebben a rendjében az ember és ember között eloszlott lehetőségek szétválaszthatatlanul és szorosan összefüggtek azzal, ami az értékek elismert rendjében és egyensúlyában a papot, a nemest, a polgárt és a parasztot megillették. Az érvényes közmeggyőződés világa mellett könnyen meg lehetett állapítani, hogy ki az emberséges és mértéktelenül követelő, jobbágyait sanyargató földesúr, ki a józan és a garázda életű polgár, ki a szorgos és dologtalan jobbágy (…) Minden ember számára, bárhol állott az értékek lépcsőjén, adva volt az a lehetőség, hogy valamiféle módon, valamiféle élményen keresztül kapcsolatba jusson az egész rend alapját jelentő végső értékekkel is. A Szentföldre elzarándokolhatott mindenki, ki keresztes lovagi díszben, ki darócban és mezítláb. S az Egyház, mint ezeknek a végső értékeknek a földi letéteményese, nemcsak igazolta a javak és lehetőségek eloszlását, de át is tudta törni őket. A végső értékek nevében a lehetőségek teljességére, a papi rend legmagasabb csúcsaira engedte emelkedni a jobbágyok gyermekeit, s ugyancsak a végső értékek nevében kínálta uraknak és jobbágyoknak egyaránt a javak és lehetőségek rabságából való felszabadulást: a kolostort és a remeteséget."26
   A középkor idealizált világával a fiatal Bibó ugyancsak a kapitalizmus sivár valóságát állítja szembe: „A középkor egyházias és születésrendi társadalmi értékvilágát az európai civilizáció egy részében (Angliában, Észak-Amerikában, Franciaországban, Németalföldön és az északi országokban) egy ideig sikerrel pótolta a kapitalista polgárság társadalmi értékvilága, mely a pénz eloszlásának és felhasználásának kérdésére is igyekezett feleletet adni (…) Az egész polgári értékrend azonban csakis a közép- és kispolgárság életformájára nézve adott útmutatást, s erre is csak oly szerencsés társadalomgazdasági helyzetben, ahol a társadalom túlságos gazdagsága végletes ellentéteket nem teremtett, viszont a tőkegyűjtés minden dolgozni akaró átlagember számára, még ha semmivel kezdi is, nyitva áll. Utóbb azonban kialakult a nagy vagyon és a tömegnyomor ellentéte (…) Ez a mérleg csak akkor javulhatott volna meg, ha a kapitalizmus oly emberfajtát tudott volna kiválasztani, amely a nagy vagyoni lehetőségek birtokában éppen olyan szabályozott értékrend és életrend szerint él, mint a feudális világ urai. Ennek kialakulásához azonban idő sem volt, s a polgárság egyszerű erkölcsi kategóriái nem is ilyen helyzetekhez voltak méretezve. Emiatt aztán a kapitalista nagy vagyonnal kapcsolatban gát nélkül érvényesült a pénz egydimenziós jellegének értékromboló hatása. (…) A keresztény sáfárkodás gondolata így deformálódik a szünet nélkül pénzt kereső és pénzért robotoló üzletember életformájává, s az a nyugtalanság, mely a vállalkozás hozadékát a maga emberi céljaira elkölteni nem tudja, átterjed a pénzt kereső és pénzt költő átlagemberre is."27
   A Magyarság és Európában Németh László szerint a válság mindenekelőtt tehát a kultúra válsága, melynek ellenszere a tradíciókhoz való visszanyúlás lehet. A kérdés azonban az, hogy miféle tradíciókhoz kell és lehet visszanyúlni? Jóllehet – mint láttuk – Németh László a középkort igen nagyra becsüli, mégsem a középkori tradíciót akarja megeleveníteni. A középkori kultúra nézete szerint ugyanis már egy tárgyiasult kultúra, tudniillik az írott betű kultúrája. A megújulásért, a kezdetekhez, az őstörténet életerős ifjú népeihez kell fordulni. Európa esetében a kezdet népe a görög. A görög kultúrát kell tehát beemelni valamilyen módon a saját korunkba.
   A visszanyúlás lehetőségét az európai kultúra történeti rétegezettsége teszi lehetővé. A gondolat egy olyan geológiai metafora formájában jelenik meg, amely összekapcsolja a régiség és a mélység képzetét: „Az európai kultúrát úgy képzelhetjük el, mint egymás alatt húzódó víztartó rétegek sorát; az első az egyházatyák magasságában húzódik, a második Rómát választja el a hellén világtól, a harmadik a görögöket a barbároktól. A középkor az első rétegig fúrta a kútját, s a víz elég volt neki; a humanizmus a második réteg felé tört, átszakította a kút fenekét, de a latin rétegre, az ókor mély vízmedencéire sosem találtak igazán rá. Aztán az egész kutat otthagytuk, vödre leszakadt, fala bedőlt. Az újkatolikus mozgalom megpróbálta leereszteni a vödröt, de iható vizet nem kapott. Maradt a másik, heroikus kísérlet: rendbe szedni ezt az egész elhanyagolt kutat, s addig ásni le, görögségbe vagy az alá, amíg az artézi kutak bőségével és melegével nem szökik a víz. Nem egy jel mutatja, hogy az új Európa ezt kísérli meg."28
   Ám a gondolatmenetnek ezen a pontján fölmerül a kérdés: vajon ki lesz képes véghezvinni ezt a történelmi vérátömlesztést, azaz ki tudja a görög kultúrát beemelni a mába? Történelmi értelemben nem egyéni alkotók, hanem népek teljesítménye a döntő. Németh László itt tér vissza ahhoz a tanulmány elején már érintett gondolathoz, mely szerint Európa negyedik korszakának legfontosabb sajátossága a sokközpontúság. Ez világtörténelmi újdonság, mert – a klasszikus görögség korától eltekintve – az előző korszakokban a kultúra mindig egyközéppontú volt. Ellenben Európa eddigi története egyfajta váltófutásnak tekinthető: amikor az egyik nemzet ereje elfogyott, a stafétabotját átvette egy másik. Más szóval az európai kultúra a nemzetek kultúrája. Mint ahogyan az 1937-ben írott Négy kísérlet című írásban megfogalmazódik, az európai történelemben a nemzeti és a nemzetközi nem egymás ellentétei: az ami nemzetközivé válik, eredetileg mindig nemzetiként indult. A középkori francia kultúra végül ugyanúgy nemzetközi kultúrává válik, mint a reneszánsz olasz. Ez azonban csak a folyamat első fázisa. A másodikban ugyanis ez a nemzeti alapú nemzetköziség újabb nemzeti fejlődések elindítójává válik. Ez történt Kelet-Európában a 18. században a német felvilágosodás hatására.29
   Németh László reményei szerint a 20. század első évtizedeinek nagy kríziséből Európa a kiutat a már bevált recept szerint találhatja meg: valamelyik még elhasználatlan, friss életerejű, a történelemcsinálásba még nem belefáradt nép vagy népek segítségével megtörténhet az újjászületés. Ez világosan megfogalmazódik a Magyarság és Európában:
   „Európa halálra futotta magát a gazdasági terjeszkedésben, de leánykultúráiban még rengeteg felhasználatlan erő van; ezzel, ha kilihegte magát, valami új kezdődhet. A történelem Európa népeit s még azon belül is az egyes osztályokat nagyon különböző módon nyűtte el; a germán világban és a parasztságban több az érintetlen, mint a latinban és a polgárságban. A kiterjedt, elsivatagosodott és válságban tehetetlen Európa, melyről idáig beszéltünk: felszín. Alatta a válság rángásain át is kivehető a másik, amely nem terjed ki, hanem összeszedi magát, nem sivatagot terít, hanem kutat ás, kutat a sivatagnak."30
   Az Európa megújítására tett három eddigi kísérletet, vagyis az olasz fasizmust, a német nácizmust és az orosz bolsevizmust Németh László más és más okból, de egyformán eredménytelennek tartja.31 A Nyugat népeit – Amerikát is beleértve – hasonlóképpen alkalmatlannak látja az idő által fölkínált történelmi szerep eljátszására.32 Bár Anglia szóba kerül mint a megújulás esetleges vezetője, itt sem titkolja kétségeit. Végeredményben a Magyarság és Európa gondolatmenetének ezen a pontján nem is kapunk választ arra a kérdésre, hogy melyik nagy nép lehet a krízist követő újabb növekedés vezető ereje. Ehelyett a szerző az egész esszé voltaképpeni témáját kezdi kibontani. Ez pedig az, hogy mi lehet Magyarország szerepe a jövendő átalakulásban. Itt visszakanyarodik a gondolatmenet egy korábbi pontjához, ahol azt fejtette ki, hogy Európa eljövendő korszakában a tőkés gyáripart az intenzív kertgazdálkodás fogja felváltani. A Gyár kora után a Kert kora következik. Magyarország geográfiai-klimatikus adottságai folytán a változás haszonélvezője lehet. Egyszóval Németh László meghirdeti a Kert-Magyarország programját.33 Az optimista konklúziót azonban rögtön aggályok hosszú sora követi. Ezek a magyar történelem társadalom- és kultúrtörténeti elemzése során fogalmazódnak meg. Ha röviden össze akarjuk foglalni az elemzést leírással, metaforákat pedig fogalmakkal vegyítő gondolatmeneteket, akkor az derül ki, hogy Németh László szerint a legnagyobb baj a magyar történelem és kultúra folyamatosságának, organikus fejlődésének a hiánya. A szerencsésebb népektől eltérően, történeti katasztrófák következtében a magyar középkor eredményeit nem sikerült átmenteni a későbbi korokba. A középkori fejlődést egy ideig tovább tudta vinni az erdélyi fejedelemség, de a szatmári béke megszüntette a folyamatosság utolsó bástyáját is. Ezután, a felvilágosodás korában lényegében újra kell alapítani a magyar kultúrát. Németh szerint itt történik meg a baj, amelyet az újkori magyar történelem eredendő bűnének tart.
   A Kazinczy által választott kulturális minta ugyanis szerinte nem felelt meg az addigi magyar kultúra alkatának. Kazinczy alapvetően rosszul járt el: nem a mintát akarta a magyar alkathoz igazítani, hanem az alkatot a mintához. Kazinczy eszménye ugyanis a másolás volt. Ez pedig veszélyezteti a magyar kultúra eredetiségét. Márpedig – mint az a Magyarság és Európa gondolatmenetének egy korábbi pontján megfogalmazódik – a magyarságnak akkor van Európában helye a nap alatt, ha az európai népek nagy kórusában saját hangon tud énekelni.34 Németh ezt – mely kétségkívül gondolatvilágának egyik központi motívuma – egy 1935-ös írásban, A magyarságtudomány feladataiban ugyancsak kifejti: „Mi az a magyar életet átjáró lényeg, amelyhez itt századok során alkalmazkodni kellett és lehetett? (…) Milieu intérieurnak nevezik a belgyógyászok a szervezet belső közegét (…) Nos, a kultúráknak is van ilyen belső terük, és e teret a külvilágtól elválasztó határhártyájuk. Megfigyelni: milyen a magyar belső tér, mit hogy engednek át és tartanak vissza a határhártyák: a magyarságtudomány legszebb és legsajátosabb feladata (…) Minden kultúra külön hangulat, állapot, mely színét, iramát minden életmegnyilvánulásba belekeveri (…) A »határhártyák«-ról a kölcsönzések mondanak el a legtöbbet. A kultúrjavak Európában nemzetköziek, de a kultúrák nemzetiek. A nemzetek igen nagy részben egymásból élnek, de amit átvesznek, a maguk milieu interier-jéhez alakítják."35
   Annak a sajátos magyar irodalomtörténetnek, amit a fenti elvből kiindulva Németh László a Magyarság és Európában felrajzol – ideértve az asszimiláció kérdését is –, jó néhány eleme már a korábbi írásaiban is megjelent. Elég e tekintetben az 1927-es Faj és irodalom, illetve az 1932-es A Nyugat elődei vonatkozó gondolatmeneteire utalni. Bennünket most azonban elsősorban az a történelemkép érdekel, amelyet Németh László a Magyarság és Európában az irodalomtörténeti eszmefuttatásokkal párhuzamosan rajzol meg. Már itt fölbukkan az a csoportosítás, melyben Kossuth, Petőfi és Eötvös a „magyar allúvium óriásaiként", Széchenyivel szembeállítva egy oldalra kerül: nem nehéz ebben a később a Kisebbségben-ből ismertté vált mélymagyar-hígmagyar metaforapár előképét felismerni. Az 1848-as forradalom pozitív megítélést kap, viszont a 19. század második felének tőkés fejlődése a magyar társadalomfejlődés vereségeként jelenik meg. Németh László ennek okaként lényegében véve Szabó Dezső hasonló gondolatmenetét követve a magyar társadalmi fejlődés féloldalasságát, azaz a magyar nemzeti polgárság hiányát jelöli meg:
   „A magyar középnemesség valami középlény volt hűbéres nemesség és polgárság közt; vérében nemes, szerepében, ami Nyugaton a polgár. A polgárosodás remélni lehetett, e polgárnemest polgárrá neveli át. A reformkorszak élén valóban ez a polgári érzésű középnemesség jár, mögötte az ősi udvarház s előtte a francia forradalom eszményei. E kétlakiság volt a nagysága, ereje: a föld hitelével volt reformer. Utolsó próbáját ez az osztály az abszolutizmus alatt állta meg."36
   A földjét vesztett középnemesség kárpótlásul a földuzzadó állami apparátusba özönlött, míg a tőkés vállalkozás kulcspozíciói és az értelmiségi pályák az asszimilánsok kezébe kerültek – fogalmazza meg a Szekfű Gyula Három nemzedéke által inspirált diagnózist Németh László. A gondolatmenet további részében – ismét csak a Kisebbségben vonatkozó részeire emlékeztető módon – sajátosan keveredik a keresztény középosztály társadalmi tehetetlenségének bírálata és az asszimiláció káros mivoltának hangoztatása. Az 1867-től az 1930-as évekig húzódó időszak társadalmi mérlegét a következő módon vonja meg: „A középnemesség behúzódik az államba, új csőcselék középosztály alakul: Andrássy és Tisza Kálmán kora. A zsidóság felbontja a kartellt, megrohanja a középosztály másik felét:Tisza István kora. A másik fél visszaül az államba és sokágú szívótárcsát csinál belőle a maga kényelmének: Bethlen István kora."37
   Meglehetősen sivár és vigasztalan képet fest Németh László a saját koráig vezető 60–70 év magyar történelméről: ugyanúgy hanyatlástörténet ez, mint a Három nemzedék nagy történelmi tablója. A kilátástalanság hangulatát egy hosszas irodalomtörténeti alfejezet oldja, amelyben a szerző a Berzsenyi–Csokonai–Ady–Szabó Dezső által képviselt mélymagyarság nyomvonalán jut el saját kora irodalmi állapotának a bírálatáig, a Sznobok és parasztokból ismert gondolatmenetig. Kitűzendő célként jelenik meg a népi és urbánus, vagyis az „európai és magyar magatartás" ötvözése. Ezt olyan harmadik útnak nevezi, melynek kiépítéséhez ő a Tanúval próbált meg hozzájárulni.
   A Magyarság és Európa „Három gondolat" címet viselő utolsó előtti része a magyar történelmi és irodalmi tematikát beemeli a tanulmány első felében felrajzolt európai perspektívába. Itt kapcsolódik össze az európai és magyar válság problematikája. Az alcímben jelzett három gondolat szervesen összefügg egymással. Az első a telepítés: ennek a lényege az, hogy a magyar parasztság földhöz juttatását nem lehet pusztán a nagybirtok felosztásával megoldani. Mint már A magyar élet antinómiáiban (1934) is kifejtette, ez csupán a már létező életképtelen kisbirtokos réteg egyszerű megnagyobbítását eredményezné.38 Nem egy életképtelen életmód mesterséges fenntartására van ugyanis szükség, hanem egy teljesen új életformára. Ez pedig új szellemiséget igényel. Az itt vázolt elképzelés egybevág azzal, amire már a Magyarság és Európa elején is utalt, amikor megállapította, hogy eddig mindhárom nagy európai korszaknak megvolt a maga szellemi forradalma, vagy ahogyan ő fogalmaz, clunyi reformja. Történelemkoncepciójának olyan motívuma ez, melyhez aztán a későbbiekben is ragaszkodik. Megtaláljuk ezt többek között abban a recenzióban, melyet 1936-ban írt Hendrik de Man: A szocialista eszme című könyvéről. Itt megállapítja, hogy a kapitalizmus válsága egy kettős forradalmat készít elő; nevezetesen egy szellemit és egy társadalmit.39 A kettő viszonyát a következőképpen határozza meg: „A társadalmi forradalom: a vadalany, a szellemi: az ojtás. Az ojtóágnak kell beleforrnia a készgyökerű, élő nedvkeringésű fába, különben sosem járhatják át egymást; a fa: vad marad, s az ojtóág elszárad."40
   A vulgármarxizmusnak azt a dilemmáját, hogy a szellemi vagy társadalmi tényezőé-e az elsőbbség, ostoba és értelmetlen kérdésnek tartja. Míg a recenzióban az európai társadalmi forradalom a szocializmus, a szellemi pedig Nietzsche, George, Proust, Ortega és mások által képviselt új világkép, addig a Magyarság és Európa „Három kérdés" című alfejezetében a magyar viszonyokat tárgyalva a társadalmi forradalmat az első kérdés által fölvetett telepítésben jelöli meg, míg a szellemit a humanista tanulmányok felújításában látja. Ez utóbbinak a célja a görög kultúra és lelkiség megismerése és élővé tétele. A kettős forradalomhoz itt harmadik célként társul a Közép-Európa gondolat.
   Az európai és a magyar kettős forradalom között Németh László szoros megfelelést tételez fel. Először is, a magyarországi társadalmi forradalom valójában a szocializmus egy sajátos változata, mégpedig az író szerint a hiteles, huszadik századi változata, a minőségszocializmus, melytől távol áll a 19. századi eredetű szocialista mozgalom osztályszemléletű bizantinizmusa és tulajdonfetisizmusa. Két pillére van ennek az jövőbeli magyar társadalmi forradalomnak: a telepítés és a szövetkezet. Ez a kettő hordozza a Kert-Magyarország utópiáját, melyet részletesen a Kapások-ban (1935) fejt ki. Persze furcsa forradalom ez, mert mint azt az ugyancsak 1935-ös Töredékek a reformból című írásából kiderül,41 Németh László robbanásszerű változás helyett inkább egy lassú, evolutív jellegű átalakulást tételez fel. A szellemi forradalom pedig mind európai mind, pedig magyar viszonylatban ugyanaz: a kultúra megújítása a görög kultúrához való visszanyúlás segítségével.
   Míg Magyarság és Európa első és harmadik kérdésében fölvetett társadalmi és szellemi forradalom utópisztikus jellege nyilvánvaló, addig a második kérdésben megrajzolt Közép-Európa – legalábbis ebben az írásban42 – nem metafora vagy virtuális hely. Németh László ez esetben szinte történészi precizitással adja meg a régió jellemzőit: „Nos, Közép-Európa nem olyasvalami, ami megvan, hanem olyasvalami, amit meg kell csinálni. De abban, hogy megcsináljuk, nincs semmi történelem- és természetellenes. A közép-európai (vagy helyesebben Duna-) terület két részből áll; a nyugati a három királyság (Cseh-, Lengyel-, Magyarország), a keleti a bizánci öv, melybe Románia, Szerbia, Bulgária, esetleg Görögország is tartoznak. A nyugati öv népei nemzeti államokat alkottak, történelmi életet éltek, s katolikus-protestáns vallásfejlődésben vettek részt. A keletiek Bizánc, majd a török befolyása alatt álltak, életük és kultúrájuk jórészt népi, történelem alatti volt, s vallásuk a merev görögkeletiség. Magyarország bizonyos szempontból középütt áll a két csoport közt: történelmi osztályaival, kultúrájával a nyugati övbe tartozik, súlyos jobbágysorba, töröknek hódolt népével s népkultúrájával a délkeletibe."43
   Magyarországot geográfiai, történelmi és kulturális helyzete Németh László szerint egyaránt integráló szerepre predesztinálja. A gondolatot metafora közvetíti: Magyarországnak Közép-Európában a minőség és a Kert gondolatának apostolává kell válnia. Ilyenformán a magyarság a trianoni katasztrófát előnyére képes fordítani: a szétszóratás kifejezetten növeli az apostol-szerep sikeres betöltésének esélyeit. Ezzel pedig a magyarság nagy történelmi korszakaihoz hasonlóan ismét saját életének kovácsává válhat: ahelyett hogy siránkozna az őt ért fátumon, sorsot és hivatást kovácsol belőle. A Magyarság és Európa utópikus vízióját a Közép-Európa–gondolat koronázza meg: a magyarság által összefogott Közép-Európa nemcsak arra válik képessé, hogy a saját történelmi zsákutcájából kitörjön, hanem arra is, hogy Európa számára megmutassa a világtörténelmi válságból kivezető utat: „A görögökről írtam, hogy az ő bibliájuk a természetük volt. Nos, ennek a területnek is ezt küldeném bibliául: egy új embertermészetet. Európa nagy népeinek a képtelenségéről beszéltünk: egyikük se tudja államalkotó kísérletében az új Európát megvalósítani. A három meddő kísérlet közt a jó hír hirdesse meg a negyediket: a közép-európait. E százmilliónyi embertömbben, annak ellenére, hogy urai századok óta szállítják fölé a műveltséget, rengeteg és sokféle el nem használt prehistória alszik az ébresztőt várva. Most volna itt az ideje, hogy ez a prehistória az idegen befolyás alól kiszabadulva, Európa nagy válságában megmozduljon, s amire nem képesek a történelemmel megkötöttek, megalkossa magában, új történelmet kezdve."44

A Közép-Európa gondolat

   Németh László azonban nem itt vetette föl először a Közép-Európa gondolatot. Már az 1932-es Tejtestvérek-ben fölfigyelt a régió népeinek történetében a közös sajátosságokra. Ott a hasonlóságokat elsősorban még közös negatívumokban, a szerves fejlődés hiányában és a térség országaira egyformán jellemző kettészakadt társadalomban vélte megtalálni. Emellett felfigyelt arra a különleges szerepre is, melyet az irodalom ezekben az országokban betölt. Mint az a fenti idézetből is kiderül, a Magyarság és Európában már éppen ezekből a történelmi hátrányokból próbál meg előnyt kovácsolni. Szerinte Kelet-Európa nemcsak hogy kikerülheti Nyugat-Európa történelmi zsákutcának bizonyuló korlátozatlan kapitalizmusát, hanem egyben a fejlődés élvonalába ugorhat. Nem volt ritka ez a vízió ekkoriban a félperiféria országaiban a harmadikutas gondolkodók körében. A Németh Lászlóra kétségkívül nagy hatást gyakorló Ortega y Gasset45 1923-as esszéjében A gerinctelen Spanyolországban Európa közelgő új korszakában hazája számára hasonló történelmi szerepet szánt.46 de ugyanígy vélekedett Prohászka Lajos is a Vándor és bújdosóban.
   Tudnunk kell azonban, hogy Németh László Közép-Európa képe az 1930-as évek során néhány ponton módosult47 A történelmi események hatására hamarosan föl kellett adnia a Magyarság és Európa utópikus vízióját, és a régió népeinek összefogását egyre inkább az önvédelem, a túlélés miatt tartotta fontosnak. Másrészt koncepciója a tekintetben is változik, hogy az idő előrehaladtával másutt vonja meg ennek a régiónak a határait. Olyannyira, hogy abból a Közép-Európából, melyet az 1935-ben még a német, orosz és olasz tömbök közé szorult kis népek övezetének tekintett, az évtized vége felé Kelet-Európa lesz, melynek a határai kelet felé kitágulnak. Ezzel egyidejűleg a koncepció – nem kis részben a Szekfű Gyulával folytatott vita hatására – határozottan Habsburg-ellenes élt kapott. A Magyarság és Európában még úgy vélekedett, hogy „(…) a Habsburg-ház nemcsak a nem-németek ellen volt, részben a nem-németekért is; nemzetközisége, főleg a XIX. században, visszatartotta a nagy német előretörést."48 Az évtized végén viszont véleménye megváltozik. A kelet-európai népek történelmét és kultúráját tanulmányozva megfogalmazza a keleti-Golf-áram metaforáját49: eszerint a XVII-XVIII. században létezett egy cseh–lengyel– magyar–román–kozák–szerb életközösség és kultúrközösség a régió népei között. Ezt részint a népi kultúra hasonlóságaiban, részint pedig magas kultúra közös vonásaiban véli megtalálni. Föltevése szerint a térség a Nyugat nagy szellemi áramlataihoz a reneszánsz óta az olasz és a francia kultúrán keresztül kapcsolódott. Így alakult ki egy sajátos stílusú kelet-európai barokk. A kelet-európai történelemnek azonban nemcsak közös vonásai vannak, hanem közös ritmusa is. Ez pedig éppen az ellentéte a német történelem ritmusának: „E népek históriái csaknem párhuzamosak, (Csehországnak még a nagy történelmi dátumai is ugyanazok), s ha a germánsághoz való viszonyukra általános szabályt keresünk: az nem lehet más, minthogy a német és kelet-európai történet egymás ellen lüktet: germán fénykor: kelet-európai hanyatlás; kelet-európai nagyság: germán széttagoltság."50
   Németh Lászlónak a térségről vallott felfogása tehát jelentékeny módosulásokon ment keresztül. Amellett viszont kitartott, hogy a magyarság ennek a Közép- vagy Kelet-Európának az egyik népe. A Magyarság és Európa utópikus látomásában köztes helyzetben levő nép, mely félúton van Kelet és Nyugat között. Elég fiatal ahhoz, hogy maga is részt vegyen a kelet-európai megújulásban, másfelől a többi kelet-európai néphez viszonyítva elég öreg ahhoz, hogy azok szellemi vezetője vagy kovásza legyen.
   Aligha lehet kétséges, hogy – amint ezt egyébként a korábban hosszasan idézett életút- interjúban maga is hangsúlyozta – Bibó Istvánt Németh László munkásságából talán legerősebben éppenséggel annak Kelet-Európa-képe befolyásolta. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a kép voltaképpen Szabó Dezsőre megy vissza, aki a magyar politikai eszmetörténetben talán az első képviselője volt a Szekfű Gyula által kismagyar útnak nevezett – és erősen bírált – koncepciónak.51 Szabó Dezső ugyancsak azt a kelet-európai sorsközösséget hangsúlyozta, ami Németh Lászlónál is központi elem volt. Bibó tehát Némethen keresztül kapcsolódott ehhez a tradícióhoz, melynek alapvető ismertetőjegye volt az erős Habsburg-ellenesség. Bibónál a Németh László által kimutatott közös kelet-európai történelmi ritmus azonban nemcsak közös történelmi sorsot, hanem mindenekelőtt hasonló társadalmi és politikai struktúrákat, illetve strukturális torzulásokat jelentett. A kelet-európai kisállamok nyomorúságában voltaképpen a Németh László-féle képből kiindulva diagnosztizálta a térség társadalmi, politikai és társadalompszichológiai mizériáit. Van azonban egy lényeges különbség is kettejük Kelet-Európa-koncepciója között. Bibó ugyanis sohasem gondolta azt, amit Németh László a Magyarság és Európában, vagyis hogy a térség bajai előnyökké válhatnak, nem gondolt valamiféle sajátos kelet-európai különútra. Ellenkezőleg: a kelet-európai történelmi fejlődést ő olyan zsákutcának tartotta, amelyről mielőbb le kell térni.

Kultúrafelfogás és elitproblematika összekapcsolása

   Németh László a Magyarság és Európában nagy fontosságot tulajdonított a görög kultúra újrafelfedezésének: erre a magyarságot kiváltképpen alkalmasnak tartotta. De vajon mit is értett azon, hogy a magyarság számára a görög hagyomány „pajtáshagyomány"? A magyarázathoz a nemzeti karakter vagy alkat nehezen meghatározható fogalmát emeli be Európa-koncepciójába. A Sanremói naplóban (1935) egy nemzetkarakterológiai gondolatmenet keretében egyszerre jellemzi a nagy európai népeket, írja le az európai válságot, és mondja meg azt, hogy miért lehet a görög a kultúrateremtő nép prototípusa:
   „Kissé komikus az én elégedetlenségem Európa népeivel. De meggyőződésem, hogy ennek az elégedetlenségnek Európa szervi elégtelensége az oka. A latin szellemben ott csillog az érzékelés öröme, az élet világossága, de nem elég komoly ahhoz, hogy Európa ügyét magára vegye. A német elég komoly és vallásos, de tökéletlen az alakító ereje és érzékisége. A szláv vallásos, a maga módján érzéki is, de alaktalan imbolygó nedveiből kristályok nem képződnek. Vallás, érzékiség és alakítóerő a görögökben volt együtt utoljára – azóta talán a középkori, dómépítő franciákban s az újkor folyamán egyszer-egyszer az angolokban."52
   Egy, ugyancsak ebben az időszakból származó, Kerényi Károlyhoz írott levelében úgy látja, hogy a magyarságban föl lehet lelni azokat a tulajdonságokat, melyek az európai kultúra sikeres megújításához szükségesek volnának: „A magyarság (…) nem amorf, mint az orosz, nem ködös, mint a német, hanem lírája tanulsága szerint is, szellemében kikristályosodásra hajlamos. Alvadt vére Ázsia mélyeire emlékezik, de forma-alkotó ereje a nagy déli kultúrnépeké. Hiányzik alóla a civilizáció szigetelése, de épp ezért szabadabban érintkezik benne a mély és a magas: az ösztönélet gyökerei s a kifejezés virágai közt nagyobb a távolság, de rövidebb nála az út – ugyanaz a »közvetlen út« ez, amelyet én a görögök nagyságának, vagy ha úgy tetszik, zsenialitásának érzek."53
   Fontos ez a most idézett gondolatsor, mert benne megkapjuk a választ arra is, hogy Németh László milyen hasonlóságot tételezett föl az ókori görögség és a magyar nép karaktere között. A kifejtés persze metaforikus, de a nemzeti karakter fogalmának definiálhatatlansága folytán más nem is igen volna lehetséges. (A harmincas és negyvenes évek fordulóján véleménye aztán ebben a kérdésben is megváltozott: többé már nem magyar karakterről beszélt, hanem kelet-európai karakterről, melynek a magyar csak egyik eleme.) Azonban ez a göröggel rokon magyar nemzetkarakter nem aktuális, hanem potenciális módon létezik: a magyar múltból kell előbányászni.
   A göröggel rokon magyar nemzeti karakter legtovább a középkor végi erdélyi fejedelemségben, a „termékeny késések országában" maradt történelem- és kultúraformáló erő. Nem véletlen, hogy a magyarság ekkor még a történelmi katasztrófákat is képes volt a maga javára fordítani. Ez pedig kétségkívül a történelmi vitalitás, az életerő jele. Ezért foglalkoztatta Németh Lászlót ebben az időszakban annyit az erdélyi történelem és kultúrtörténet, az erdélyi emberi sorsok és típusok. A téma már 1934-ben, Bethlen Miklósról szóló esszéjében fölbukkant. Bethlen Miklós műveltségéről írva egyben azt az erdélyi embertípust is megrajzolja, mely szerinte a középkori magyar típus kései megjelenési formája. Ebben a jellemrajzban annak a „kulturált barbárnak" a prototípusa jelenik meg, akinek erényeire olyannyira szükség lenne Európa megújításához:
   „Van valami különösen férfias és vonzó ebben a ritka műveltségben, melyet a sors és a természetesség nem engedett eltávolodni az ösztönöktől. Ez a műveltség nem csínnal, művészettel hordott ruha, a pallérozott szellemi és fizikai szokások ápolt szövete; az ősember és a művelt ember itt barbár egymásrautaltságban élnek; a fej, melyet huszonöt éve nem mosott, összetartozik az aggyal, mely hazájában a legeurópaibb volt (…) a betűképzettség egy nyersebb, mélyebbről egyetemes testi-lelki képzettségbe illeszkedik. Ez az ember darabosabb, mint francia kortársai, de nem tudatlanabb, életének csengőbb a hitele (…) A műveltség felfrissül, megújhodik az ő nyers-naivitásában, mely mögött az átlagemberi szenvedély éppoly komor, mint az istenemberi erkölcs, mert indulat, erkölcs itt nem szavak, hanem élettani valóságok s az őszinteség nem kacér kitakarózás, hanem a magamagát meghamisítani képtelen élet nyíltsága." 54
   A magyar történelemben valamikor a 18. század végén megszakadt a folyamatosság, az addigi szerves fejlődést különböző korszakok szervetlen egymásra következése váltotta föl. A régi magyarság bazalttömegére rárakódott az alluviális hordalék – vagyis a magyar történelembe nem szervesült külső hatások összessége –, ám van rá mód, hogy lefúrjunk az alsó rétegekbe, s onnan hozzunk fel tiszta artézi vizet. Ehhez pedig egy új elitre van szükség.
   Az elitnek – amely a korabeli válságfilozófiák jellegzetes fogalma55 – a szerepe igen fontos Németh László gondolatvilágában. Az elitproblematika átszövi mind történelemképét, mind pedig politikai nézeteit. Mielőtt azonban ennek elemzésére rátérnénk, látnunk kell, hogy általában hogyan is vélekedik a történelmi változások természetéről: ez ugyanis szorosan összefügg az elitekről kialakított teóriájával.
   Mint láttuk, Németh László visszautasította Spengler fatalizmusát, azt, hogy minden kultúrának eleve beprogramozott, kikerülhetetlen történelmi útja van. Mindazonáltal – mondja – minden korszaknak vannak felismerhető történelmi trendjei. Ezeket ismét csak organikus hasonlatokkal érzékelteti: analógiát tételez föl az élő szervezet és a társadalom között. Ha egy szervezetben valamelyik szerv megbetegszik, akkor ez negatív módon visszahat az egész szervezet működésére. Egy negatív visszacsatolás, egy lefelé vivő kör, circulus vitiosus indul be, amelyik akár halálhoz is vezethet. Ennek az ellentéte a pozitív visszacsatolás, a felfelé vivő kör, a circulus pretiosus. Ez utóbbi akkor lép működésbe, amikor egy beteg szerv meggyógyul, és ennek következménye az egész szervezet javuló működése. De ugyanilyen circulus pretiosus indul be, amikor egy élő szervezet egyik fejlődési stádiumból egy másikba lép át. Ilyesféle jó és rossz körökkel a kultúrák életében is találkozhatunk – fejtegeti az író.56 Előfordulásuk bizonyos szabályosságot mutat. Amikor egy kultúra útja felfelé visz, akkor a jó körök vannak túlsúlyban; ellenben amikor túljut a delelőjén, akkor ezek a rossz körök kezdenek szaporodni. Azonban – visszautasítva a fatalizmust – azt mondja, hogy ez nem feltétlenül végzetszerű folyamat. Ugyanis az emberi társadalom saját akarattal és ebből következően egyéni szabadsággal bíró emberi egyéniségekből, nem pedig sejtekből áll. Ez a tény pedig eleve korlátot állít az organikus hasonlatok gátlástalan használata előtt.57
   A történelemnek tehát vannak bizonyos trendjei. Mindenki tudja, hogy a saját élete egy nagyobb egész keretein belül zajlik és mindenki szeretné látni, hogy merrefelé is tartanak a dolgok. Azonban az emberek nagy többsége – a tömeg – nem látja át az éppen érvényesülő trendek irányát, s tevékenységével öntudatlan módon erősíti ezeket. Ezzel szemben vannak kivételes emberek, akiknek képzettségük és tehetségük folytán nagyobb rálátásuk van az eseményekre, és akik változtathatnak is azok menetén:
   „Más annak az embernek a viszonya a történelemhez, aki csigavonalakból nagyobb ívet lát át, s szándékát, erényét, mint az orvos az orvosságot a circulusok kényes pontjain dobhatja be. Az ilyen ember is konjunktúra, de szemét a jelenségek nagyobb tömegéből kibontakozó ábrára szegzi, és a közérdekre igyekszik a maga érdekét kapcsolni, de ez a »közérdek«: a kultúra nagyobb s még induló lökése, melyet ő azért lát meg, mert nagyobb látómezővel néz. Önérdeke nem has, szem, kéjvágy közvetlen jóllakása, hanem annak a magasabb fajta hiúságnak, hatalom és befolyásolás vágynak a kielégülése, mely hasát föltépetni, szemét kivájatni is képes, csakhogy a nagy csigavonalakat meghajthassa, kitéríthesse vagy megfordíthassa."58
   Persze ez a befolyásolási vágy akár az adott közösség ellen is fordulhat, s a kivételes emberből zsarnok válhat: Ez azonban egy elfajult, szélsőséges helyzet. Ám egy közösségnek ettől függetlenül mindenképpen szüksége van egy olyan elitre, amely képes a történelem mozgásirányainak meglátására: „Mint külföldön nagyon sokan, Európa legnagyobb bajának azt tartom, hogy nincs vezetésre termett rétege, a tizennyolcadik század nemességét a demokrácia felőrölte, s akik a népeken uralkodnak, semmivel sem állnak azok fölött, akiken uralkodnak. Régebben az ilyen nemességükből kifogyott népekre rátelepedett egy másik nép, amelyben megvoltak ezek az erények; így oltották be a maguk északi erényeivel a középkor derekán a normannok Normandiát, Angliát, Szicíliát, Oroszországot. Ma kívülről nem kapunk normannokat; a normannoknak alulról, az alsóbb néposztályokból kell jönniük. A nagy huszadik századi pártmozgalmak értelme épp ez: az elkopott kormányzó-rétegek felváltása egy új, rugalmasabb és felelősebb pártnemességgel. Bolsevizmusban, fasizmusban, hitlerizmusban ez a közös vonás: mind a három alulról jövő normannok betörése. A mozgalmak eredménye természetesen csak olyan lehet, amilyenek a normannjaik. A vállalkozásnak minél különb nemessége támad egy országban, annál több kilátása lesz a mozgalomnak."59

A fiatal Bibó István elitelmélete és korkritikája

   Tanulságos a fiatal Bibó elitkoncepcióját összevetni Németh László nézeteivel, mert ily módon számba vehetjük a kettejük közötti szemléleti hasonlóságokat és különbségeket. Bibó az egyik vele készített öregkori interjúban úgy nyilatkozott, hogy elitek és tömegek szembeállítása kb. 1935-ig döntő módon meghatározta nézeteit,60 mígnem 1935-ös külföldi útja ráébresztette ennek a szembeállításnak a hamisságára – vagy használjuk inkább az ő szokott kifejezését – terméketlenségére. Az említett 1935-ös dátum mint korszakhatár azonban – mint látni fogjuk – nem egészen pontos. Az elitproblematika iránti érdeklődés összefüggött Bibónak a jogelmélettől a társadalomtörténet és a szociológia felé való fordulásával. Azok a tanulmányok, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak részben még a háború előtt, részben pedig már a háború alatt születtek. Ide sorolható mindenekelőtt A pénz című írás, melynek több változata is létezik. Az első változat az 1937/38-as tanévben, egykori iskolájában, az Új Iskolában hangzott el előadás formájában. Ennek a szövege nem, de a vázlata fönnmaradt. 1938. április 24-én ez az előadás elhangzott a rádióban a Budapest II. hullámhosszán. Végül pedig a rádióbeli előadás átdolgozott változata megjelent 1942-ben a Magyar Szemlében. Rá oly nagy hatást gyakorló egykori professzora, Horváth Barna a megjelent tanulmányt elolvasva levelében rosszallásának adott hangot: látta ugyanis, hogy hajdani tanítványa, az oly ígéretesen induló jogfilozófus pályamódosításra készül.61 Már a tanulmány alkotástörténete is jelzi, hogy a téma évekig foglalkoztatta Bibót: újra és újra visszatért hozzá, csiszolgatta, alakítgatta a gondolatmeneteket.62 (Ez a munkamódszer aztán egész életében jellemző volt rá: bizonyítják ezt a hagyatékban fennmaradt kéziratok, melyeknek lapjai tarkállanak az áthúzásoktól, betoldásoktól és javításoktól.)
   Az elit problematikájának legdirektebb kibontását a publikált tanulmányok közül Bibó a Társadalomtudományban szintén 1942-ben megjelent Elit és szociális érzék című írásában végezte el. Az 1943-as, ugyancsak a Társadalomtudományban megjelent, Mannheim Károly Diagnosis of our Time című könyvéről írott recenziójában ismét elővette az elittel kapcsolatos kérdéseket. A publikált írások mellett két előadásvázlat, illetve egy feltehetőleg ugyancsak a Társadalomtudomány számára írott, ám végül is befejezetlen és kiadatlan tanulmány mutatja, hogy milyen lényegesnek tartotta ezt a problematikát ezekben az években. A kiadatlan tanulmány az Erdély társadalmi közszelleméről címet viseli és 1940-ben az Észak-Erdély visszacsatolását kimondó második bécsi döntés után íródott. A Társadalomtudomány ugyanis ebből az alkalomból egy körkérdést tett közzé: erre válaszolt Baráth Béla, Gulácsy Irén, Horváth Barna, Ravasz László, Schneller Károly, Krenner Miklós és Veres Péter. Minden valószínűség szerint Bibó írása is erre az alkalomra készült, ám valamiért nem fejezte azt be, és életében nem is publikálta.63
   Az elitproblematikával foglakozó két előadás közül az első 1941-ban hangzott el a MIKSZ-ben Vezetés-követés címmel, míg a másik előadást Bibó a Győrffy Kollégiumban tartotta valamikor 1942–43-ban. Ennek címe: Az európai társadalom. Jelentőségét az növeli, hogy gondolatmenete számos ponton megelőlegezi az 1971–72-es nagy esszé, Az európai társadalomfejlődés téziseit. A két előadás pontos szövegét nem ismerjük, ám a meglehetősen részletes vázlat mindkét esetben rendelkezésünkre áll.
   Bibó véleménye szerint az elit alapvető feladata az értékek és elvek közvetítése a társadalom számára. Az elit kérdése persze ebben az időszakban így vagy úgy, de szinte mindenkinél előkerült. A különböző válságfilozófiák az értékválságot összekötik az elitek válságával. Németh László új nemeség-koncepciója ugyancsak a régi elitek válságának tényét és egy új elit megteremtésének szükségességét hangsúlyozta. Magyarországon ennek a kérdésnek nyilvánvalóan konkrét társadalmi vonatkozásai voltak. A középosztály-problematika, a középosztályok megújításáról és jövőbeli társadalmi szerepéről folyó vita ezt a kérdéskört is magában foglalta. Bibó tudatosan beszél elitekről, nem pedig osztályokról. Az osztályfogalom ugyanis a tulajdonhoz és a hatalomhoz fűződő viszonyt írja le. Márpedig az elitszerep az ő értelmezésében nem ezt jelenti: a politikai és gazdasági hatalom birtoklása önmagában még nem teszi valódi elitté a gazdasági és politikai hatalom birtokosait. Az elitszerepet Bibó – Németh Lászlóhoz hasonlóan – mindig is összeköti az értelmiségi szereppel: ugyanis amikor erről ír, mindenekelőtt erkölcsi felelősséggel végzett értékőrzésre és közvetítésre gondol.
   A vezetéshez – szögezi le Bibó – mindenekelőtt tekintélyre van szükség: a tekintély pedig elsődlegesen társadalompszichológiai jelenség.64 A tekintély mindenkor egy kölcsönviszony manifesztációja: ugyanúgy feltételezi az adott közösség bizalmát, mint a vezetők tényleges társadalmi teljesítményeit. A két tényező kölcsönösen erősíti egymást. Bibó határozottan visszautasítja azt a megközelítést, hogy a társadalmi szerepek elosztását az érdekviszonyokból lehetne levezetni. Nézete szerint a helyzet éppen fordított: az érdekek strukturálódása mindig a társadalmi szerepek sajátos elosztásának a következménye.65 Azonban, ha ez így van, föl kell tennie azt a kérdést, hogy mi szabályozza a társadalmi szerepek megosztását egy adott közösség tagjai között. A fiatal Bibó válasza: a közösség értékfelfogása, illetve értékképzetei. Végső soron tehát a társadalmi értékek azok, amelyek egy adott társadalom tagjainak érdekképzeteit determinálják: „Érdek csak fix elosztáshoz kapcsolódik. Ha ez megbillen, csak nyers előretörekvés van, quantitatív primér érdekek, de társadalmi érdekfelismerés és érdekkövetés nincs. Előbb a rendező elv, aztán az érdek. A rendező elvet nem osztályok hordozzák, hanem egyének találják ki. (…) Az emberek ön- és közértékelése nem érdek szerint megy, hanem az érdek alapul az értékelésen."66
   Egyetlenegy társadalom sem képzelhető el kultúrateremtő elitek nélkül, ám úgy gondolja, hogy az ilyesfajta elitekkel kapcsolatban nem helyes elit és tömeg ellentétéről beszélni. A tömegmegvető elitgőg éppen olyan hamis, mint a kizsákmányoló elitek emlegetése.67 Utóbbi – mondja – csak a funkciójukat vesztett elitek esetében jogos. Ezek ugyanis többé már nem fejtenek ki valóságos társadalmi teljesítményt. Az elit alapvető társadalmi funkciója a társadalom értékrendjének közvetítése példaadó magatartásminták segítségével, legyen szó művészi, tudományos, vagy akár politikai teljesítményekről. Ha szemügyre vesszük Bibónak az elit fogalmáról Az elit és szociális érzék elején adott meglehetősen laza definícióját, vagyis hogy: „(…) eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak (…)",68 s hozzávesszük a néhány sorral lejjebb ehhez fűzött megjegyzést, mely szerint nem föltétlen egy társadalom vezető pozícióban levő politikusai jelentik egyben az illető társadalom elitjét, nem nehéz észrevenni, hogy az öregkori esszé, Az európai társadalomfejlődés értelme jórészben ugyancsak az elit problematikáját járja körül. Így van ez még akkor is, ha ott társadalomkritikus értelmiségről, vagy társadalomszervező értelmiségről ír. Ebben a kései munkában ugyanis gondosan ügyel arra, hogy elhárítsa az elitizmus vádját; ám a teljesítőképes és a funkciótlan elit megkülönböztetése itt is éppen úgy része a gondolatmenetnek, mint Az elit és szociális érzékben.69 A „teljesítmények szabadon mozgó elitje", mint kívánatos jövőbeli fejlemény pedig abból a már az Egyensúly-könyvben megjelenő tézisből következik, mely szerint a demokrácia a műgonddal alkotó ember életformájának győzelmét jelenti.
   Funkcióteljesítő és nem teljesítő elitek közötti különbség erőteljes szembeállítása a kiindulópontja az Erdély társadalmi közszelleme címet viselő befejezetlen tanulmánynak. A kézirat első oldalán a bal felső sarokban a következő megjegyzés olvasható: „Erdélyi társadalmi egyensúly kissé idealizálva." Ezt a megjegyzést Bibó nyilván ugyanúgy iratai egy későbbi áttekintése során írta föl az első oldalra, mint az ugyancsak ezen az oldalon, a jobb felső sarokban található ceruzával írott másikat, mely az írás keletkezésének körülményeit világítja meg: „Szombathfalvy kérte a Társadalomtudomány számára, de nem fejeztem be. 1941?"70 A tanulmány Erdély és az anyaország társadalmának összehasonlító elemzése, mely – Bibó későbbi megjegyzésének megfelelően – valóban idealizálja az erdélyi állapotokat. Ennek az oka mindenekelőtt az, hogy Bibónak Erdélyre itt olyan mérceként van szüksége, melyhez viszonyítva kritizálni tudja az anyaországi társadalmi-politikai eliteket. Kiindulópontja szerint mind a magyarországi mind pedig az erdélyi társadalom születésrendi társadalom, azonban a kettő között döntő különbség van abban a tekintetben, hogy Erdélyben még együtt vannak mindazok a tényezők, melyek szükségesek egy teljesítőképes elit funkcionálásához. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a társadalmi közmeggyőződés, illetve az emögött álló értékrend jogosnak ismeri el azt a társadalmi pozíciót, melyet az elit birtokol. A társadalom tagjai tehát elfogadják azt a hagyományos értékrendet, mely mindenkinek kijelöli a maga helyét, az őt megillető jogokat és kötelezettségeket. Bibó rámutat arra, hogy Erdély esetében sajátos történelmi körülmények találkozásáról van. Ezeknek a körülményeknek a felsorolása azért lényeges, mert a kiindulópont ugyan egy erősen idealizált Erdély-kép, ám maga a felsorolás jelzi azt, hogy itt Erdély Bibó számára az európai fejlődés egyik lehetséges útját, mégpedig egy szerves fejlődési modellt testesít meg:
   „Ilyen társadalmi egyensúlyt a rendi világ virágkorában különböző szerencsés körülmények összetalálkozása / erős vallásos vagy morális élményen átment vezetőréteg, korán befolyáshoz jutott középosztály vagy értelmiség, nagyszámú szabad vagy kiváltságos parasztság stb. / hozhat létre, amire Anglia és más északi országok mutatják a legismertebb példát. A társadalmi egyenlősödésnek a XVIII. század végén elindult, s azóta liberalizmuson, demokrácián, kommunizmuson és fasizmuson keresztül egyaránt érvényesülő követelménye természetesen ezekkel a társadalmakkal szemben is megjelenik, azonban a folyamatot nem sietteti a régi értékrend csődje, hanem a lassan nivellálódó társadalom sokáig támaszkodhatik a társadalmi szereposztásnak a rendi társadalom idejében kialakult megoldásaira."71
   Ezzel szemben Magyarországon erről a fajta társadalmi egyensúlyról Bibó szerint már semmiképpen sem lehet szó. Ennek okát itt nem elsősorban strukturális tényezőkben jelöli meg: hiszen szerinte mindkét esetben születésrendi társadalomról van szó. Az alapvető különbséget ő egy másik tényezőben látja. Abban tudniillik, hogy Magyarországon – Erdéllyel szöges ellentétben – a hagyományos értékrend elveszítette társadalmi hitelét és többé már nem tudja ellátni a különböző társadalmi szerepek igazolásának a feladatát: „A szűkebb értelemben vett Magyarországra mindennek az ellenkezője áll. Társadalma mindenekfelett azért rendi jellegű, mert egyrészt gondosan őrzött, másrészt élesen vitatott helyzeti egyenlőtlenségekkel és megkülönböztetési igényekkel teljes. Az a konvenció, mely kinek-kinek a helyét megszabja, minden, csak nem szilárd s így a társadalom élete a nem teljesült vagy hiányosan teljesült felemelkedési igényeknek kétségbeesett, óriási energiapazarlással járó és ezer keserűséggel teli versenyéből áll. Hiányos, vagy nem érvényesül az az értékrend, mely mindenekelőtt vezetőrétegekhez tartozók számára szigorúan és kikerülhetetlenül előírná a közösségi szereplés kötelezettségeit. Mivel a társadalom nagyobb része bizonytalanul áll a maga helyén, emberi méltóságtudata zavarodott és felülről könnyen megingatható, de ugyanakkor, sőt éppen ezért komoly önkéntes fegyelemre alig kapható. (…) mind több ponton kiderül a vezető rétegek morális teherbíróképességének az elégtelensége és mind több ponton érezhető ugyanezen vezetőrétegek lelkiismeretének a megrendülése vagy legalábbis megbizonytalanodása (…)."72
   Nem vitás – ezt többek között az Erdélyre vonatkozó gondolatmenetek is bizonyítják –, hogy a fiatal Bibó határozottan csodálta a a középkort. Ez a csodálat – mely azonban távolról sem volt kritikátlan jellegű – pontosan abból táplálkozott, hogy véleménye szerint akkor hosszú időre sikerült megvalósítani az elvek és valóság közötti helyes viszonyt. A középkor hatékony és teljesítőképes elitek és egy jól működő értékrend segítségével évszázadokon keresztül meg tudott valósítani egy társadalmi egyensúlyt, amely stabilitást hozott a társadalomnak. Tagadhatatlan, hogy a korai esszékben – A pénz, illetve Az elit és szociális érzék mellett ide kell sorolnunk A korunk diagnózisát is, mely több mint közönséges recenzió73 – a középkor a modernitással szemben határozott pozitív értékelést kap.74
   Bár Bibó A pénzben egyetértőleg hivatkozik Simmelre, aki szerint a pénz a szabadság addig ismeretlen mértékű kiterjesztését hozza magával, mindazonáltal itt inkább Simmel kortársának, Ferdinand Tönniesnek a Gemeinschaft-Gesellschaft fogalompárjához jut közel, bár magát a distinkciót nem teszi meg. Az elitproblematikát körbejáró korai Bibó-írásokat a modernitás kritikájából kinövő korkritika és egy értékválság erőteljes érzékeltetése jellemzi. Ennek a válságnak a jele szerinte többek között az, hogy a szavazás intézményét technikai eszköz helyett értékek közötti választásra használják.75 Ez annak a következménye, hogy a jelenlegi társadalomban nincs közmegegyezés a társadalom alapértékeire vonatkozóan. A középkori rendet egy olyan közmegegyezés tartotta fenn, amely mögött ott állt egy transzcendens garancia, az evilág politikai rendjét a teremtett világ rendjének részeként fenntartó Isten. Ami azonban az európai középkort Bibó felfogásában világtörténelmileg egyedülállóvá teszi, az az európai klerikusság társadalomszervező szerepe.
   Bibó azonban már A pénzben jelzi a középkori társadalom korlátait is.76Már munkásságának ebben a korai periódusában sem idealizálja fenntartások nélkül a középkort. Jól látja azt, hogy a középkori társadalmi egyensúlynak nagy volt az ára: az egyén be volt ágyazva a kétségtelenül védelmet nyújtó, ám a számára át nem hágható korlátokat jelentő társadalmi kötelmek hálójába. Ez pedig ellenkezik a fiatal Bibó emberképével, mely a bergsoni filozófiára támaszkodva az ember eredendő spontaneitásából vezeti le az emberi szabadságot és az autonóm emberi személyiséget.
   Kétségtelen, hogy az 1935–42-es írások Bibó Istvánja sem tekinthető konzervatív szerzőnek, ám bizonyos az is, hogy ebben az időszakban több helyen is explicit módon megfogalmazódik a modernitás korszakának mérlegével kapcsolatos szkepszise. A középkort követő századok értékkonstruáló folyamatait az ezekkel együtt járó értékdestrukcióval állítja szembe, s az ilyen módon előálló negatív egyenleget látja a modernkori értékválság fő okának. A modernitás, miközben fölszabadította az egyént a középkor társadalmi kötöttségei alól, s egy társadalmi csoport funkcionális egységéből valóban szabad individuummá változtatta, magára is hagyta, mert a szabadsággal nem járt együtt egy új értékrendszer, és egy azt közvetítő új elit megteremtése.77
   Bibó nem a modernitás teremtette szabadságban véli megtalálni a bajok gyökerét; éppen ellenkezőleg, az emberi szabadságban látja a keresztény tanítás valódi kiteljesülését. Mi több, a pénz ennek a szabadságnak soha nem látott csodálatos, bár rosszul használt eszközeként jelenik meg, amely a szabadság érvényesítése előtt addig nem tapasztalt dimenziókat nyit meg. Viszont akkor föl kell tennie a kérdést: ha ez így van, eddig miért is nem sikerült egy működőképes társadalmi értékrendet és azt a valóságba átültető társadalmi elitet megteremteni? Ez a kérdés egy ki nem mondott előfeltevésre támaszkodik: már eleve adottnak tekinti ugyanis az értékválság létezését. A fiatal Bibó válasza mindenekelőtt az, hogy eddig azért nem sikerülhetett egy új értékrend kialakítása, mert a középkor végén felbomlott a középkori értékrend hitelességét és működőképességét garantáló vallásos világkép. Ezért idézi A korunk diagnózisa című Mannheim Károly könyvről írott recenzióban egyetértőleg a szerző azon megállapítását, hogy egy társadalom értékeinek integrálásához transzcendens garanciákra van szükség: „(…) egyszerre kiderül, hogy mindehhez vallásos gyökerű integráló erőkre van szükség, mert ha ezek a gyökerek elszakadnak, mint az az európai történelem szekularizált korszakaiban történt, akkor a társadalmi értékekből nem marad más, mint az emberi viselkedésnek a környezethez való alkalmazása, amelyben jó vagy rossz egyszerűen hasznosságot és eredményességet jelent, anélkül, hogy felelne arra kérdésre, mi a célja ennek a hasznosságnak és eredményességnek."78
   Azon kevés szöveghely egyike ez, ahol Bibó az emberi társadalomszervezés sikerének zálogaként transzcendens garanciákat lát szükségesnek. Hasonló gondolat fogalmazódik meg a Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom című, 1944-es írásában.79 Az ezt követő munkákban ez a motívum már nem jelenik meg. Viszont Az európai társadalomfejlődésben ismét foglalkozik a kérdéssel,80 az Uchroniának pedig ez a kiindulópontja.
   A fiatal Bibót azonban egy igen lényeges dolog elválasztja a válságfilozófiák legtöbb képviselőjétől. Nála ugyanis hiányzik a világhelyzet reménytelenségének tudatából fakadó rezignáltság és kétségbeesés. Az értékválságból már ekkor is lát kivezető utat. Ez a kivezető út egész további gondolkodói pályájának programját is jelenti, s átvezet munkásságának következő periódusába; „A keresztény-középkori, kapitalista-polgári, szocialisztikus és új közösségi gondolatoknak – az elsorvadt és doktriner elemektől megtisztult – ötvözetéből nem volna lehetetlen életképes értékrendet létrehozni. Ehhez azonban nem elég az értékekben való elvi megállapodás – ami szintén hiányzik –, hanem szükség van arra is, ami még sokkal nehezebb, hogy ez az új értékrend erős történelmi élmények tüzében egységgé és közmeggyőződéssé váljék, és a társadalom viszonylataiban tényleg érvényesüljön is."81

Németh László politikai nézetei

   Németh László politikai elképzelései több szállal is kapcsolódnak történelemfelfogásához. Az 1930-as évek első felében született írásaiban igen erős kritikával illette a kapitalizmust, de ugyanakkor súlyos kétségei voltak korának marxista szocializmusával szemben is. Utóbbit bürokratikusnak és dogmatikusnak tartotta; legfőbb bűnéül a tulajdon kérdésének dogmatikus kezelését rótta fel. Felfogása szerint – mint azt Új politika című írásában kifejtette – a modern kor legfőbb kérdése nem a tulajdon, hanem az állam szerepe körül forog. A Szovjetunióban bevezetett tervgazdálkodás mindenkit hivatalnokká, végső soron az állam rabszolgájává tesz. Ám a liberalizmus korlátozatlan kapitalizmusát a másik rossz végletnek tartja. Tagadja, hogy választás csupán e között a két rossz lehetőség között van. Megkülönbözteti a tervezés és a központosítás fogalmát. Az elsőre szükség van – mondja –, míg az utóbbi káros. Úgy gondolja, hogy a magánvállalkozás rugalmasságát és kezdeményezőképességét össze lehet hangolni a gazdasági válságokat kiküszöbölő központi tervezéssel. Az általa meghirdetett új politika lényege éppenséggel ennek az új társadalmi-gazdasági formának, a „vállalkozások hűbériségének" a körvonalazása. Ez a középkorhoz hasonlóan a háttérbe tolná a tulajdon kérdését. A középkori hűbériségben ugyanis a hűbérúr-hűbéres viszony a kölcsönösségen nyugodott, a hűbérbirtok pedig szolgáltatások jutalma volt: használatának a jogát állandóan további teljesítményekkel kellett kiérdemelni. Erre az erősen idealizált középkori hűbériségre Németh Lászlónak történelmi előképként van szüksége: a vállalkozások hűbériségének a lényegeként ugyanis szintén a teljesítmények által fenntartott kölcsönösséget jelöli meg.
   A vállalkozások hűbérisége Németh László felfogásában nem más, mint a szocializmus egy magasabb formája, a minőségszocializmus. Ennek elveit egy másik írásban, a Nemzeti radikalizmusban (1934) immáron már mint egy lehetséges pártprogram pontjait fejtette ki. Meglehetősen paradox vállalkozás volt ez, hiszen egy utópiát fordított le a politika nyelvére. Az írás abból a szempontból is érdekes, hogy ebben Németh László elkötelezte magát egy politikai párt, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Féja Géza Nemzeti Radikalista Pártja mellett. Pályafutásán végigtekintve ez egyedi esetnek mondható. Konkrét követelések formájában fogalmazta meg az általa kívánatosnak tartott társadalmi átalakulás lényegét:
   „Az igazi mozgalom természetes szövetségese: a magyar sors-nyomás által kiváltott népi ellenerő s a hazájában hazátlanná tett magyar szellemi hagyomány. Az igazi mozgalom megdöntve a magas bürokrácia szabad csapatának a bankok és nagybirtok által támogatott uralmát, a földmíves-, munkás-, kisvállalkozó-osztály és a hasznos értelmiség számára akarja átszervezni az államot."82
   Az állami központosítás lehetséges ellenszerének Németh László a tájhazák, azaz az erős önkormányzattal rendelkező régiók hálózatát tartotta. Ezek elképzelése szerint saját területükön törvényeket hoznának, ellátnák a közigazgatási funkciókat, megszerveznék és fenntartanák a közoktatást. Az országos törvényhozó testületbe is ezek a regionális önkormányzati testületek küldenének képviselőket, tehát Németh László voltaképpen egy közvetett választási rendszert képzelt el. Elgondolása szerint szükség volna azonban egy második parlamenti kamarára is, amelybe a különböző szakmai szervezetek delegálnának lépviselőket. A központi kormányzat hatáskörébe tartozna a hadsereg, külkereskedelem, posta stb. Az államszervezetnek ezt a radikális átalakítását egy pártnak kellenne véghez vinnie. A párt ezután „szétporladna" az új államszervezetben.
   A Nemzeti radikalizmus gondolatmenetéből nem derül ki egyértelműen, hogy lenne-e egyáltalán helye hosszú távon a politikai pártoknak ebben az új helyzetben. Mindössze egy odavetett megjegyzés sejteti azt, hogy nem. Ezt a sejtést aztán megerősíti egy valamivel későbbi írás, a Tájhaza és alkotmány. Ebben több ponton is kibővített formában megismétli a korábbi, a tájhaza, a kert és a minőségszocializmus köré fölépített koncepciót. A politikai formába öltöztetett utópisztikus program mögött valójában a hétköznapi politika elutasítása húzódik meg. Nem kétséges, hogy ezt az averziót a Bethlen-korszak politikai életéről szerzett tapasztalatai váltották ki. Mindenekelőtt a modern képviseleti rendszer személytelenségét bírálja: „Sok minden van a világon, ami tulajdonképpen nincs. Például képviselő sincs; csak egy ember, akit a választókerületre rásóznak; népképviselet sincs, csak egy testület, amely valamiképpen összeáll (…). Én a követküldés ma divatos formáját ostobának, rossznak, személytelennek érzem. A képviselő képvisel, de nincs aki ismeri, szemmel tartja."83
   Az általa javasolt közvetett választási rendszerben a polgárok személyesen választanák a tájhazáknak, ezeknek az egyes emberek számára is átlátható és érthető egységeknek az önkormányzati szervét, a tájtanácsot, amely aztán a saját kebeléből delegálna egy tagot az országos parlament alsóházába. A felsőházba pedig – mint láttuk – a szakmai képviseletek küldenék el a maguk képviselőit. Ez a politikai rendszer sajátos módon apolitikus lenne, mert a központi kormányzat technokratikus-szakmai véleményével szemben a parlament képviselői saját régiójuk érdekeit képviselnék, azonban nem lennének parlamenti pártok: „A két háznak az a dolga, hogy a benyújtott törvényjavaslatokkal szemben a helyi szempontokat képviselje s javaslati viták, miniszterkérdezések ürügyén az ország hangját vagy hangjait megszólaltassa. Pártokra ehhez nincsen szükség. A párt: a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége: bűnszövetkezet a mandátumszerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre." 84
   Németh László sajátos módon megfordítja a 18–19. századi politikai filozófia azon tételét, mely a törvényhozás és kormány viszonyát általános és különös logikai kategóriájával írja le, ily módon is biztosítva a törvényhozás elsőbbségét a végrehajtó hatalommal szemben. Nála ezzel szemben az általánost a kormány, a különöst pedig a parlament képviseli. A parlamentnek itt is ellenőrző szerepe van a kormánnyal szemben, de ez végső soron az empíria, az élet kritikája az életidegen absztrakció felett.
   A konstrukció utópisztikus jellege leginkább ott ütközik ki, amikor az általa elképzelt szisztéma hétköznapi működését próbálja meg leírni: „Az államfő kinevezi a kormányt, a kormányelnök megszervezi az államtanácsot (ezt a személyekre osztott személyiséget, mely vele azonos), meghozza javaslatait, a táj és érdekképviseleti rendszer pedig átengedi, módosítja vagy ellenáll neki. Vak ellenállásra egy ilyen pártindulattól nem tüzelt parlamentben csak ritkán kerül sor, s ha mégis, az ország és kormány közt mély meghasonlás jele. Parlament és kormány közt ilyenkor a népszavazás döntsön. Ha a kormány győz, a javaslat átment, a javaslat átment s a követek mennek haza; ha az országház győz, a kormánynak kell lemondania."85
   Németh László nem teszi föl azt az eléggé nyilvánvaló kérdést, hogy a fentiekben körvonalazott, a népszavazás intézménye által a közvetlen választói ellenőrzésen alapuló államszervezet vajon technikailag mennyire volna kivitelezhető. Nem foglalkozik azzal a problémával sem, ami pedig a népszavazás kérdésével kapcsolatban óhatatlanul fölmerül: ez pedig a közvélemény változékonyságának és manipulálhatóságának a problémája. Utóbbi hiányosság már csak azért is érdekes, mert 1932-ben Nephelokokkügia című pamfletjében már foglalkozott a modern tömegtájékoztatási eszközök manipulatív szerepével.86 Ám, ha a fenti idézetet figyelmesen elolvassuk, akkor kiderül, hogy itt ez a kérdés miért nem foglalkoztatja: a népszavazást ugyanis a véleménykülönbségek szélsőséges különbségének esetére véli alkalmazandónak. Mivel nincsenek pártok, nincsenek jelentős véleménykülönbségek sem. Valószínűleg érzi azonban, hogy ez talán mégsem ilyen egyszerű, ezért a Tájhaza és alkotmány utolsó bekezdése a reformok kezdeti időszakára lehetségesnek tart egy reformdiktatúrát is: „Újabban a parlamentek népszerűtlenségével nőtt a diktatúrák népszerűsége. Két rossz közül ezt tartják a kisebbiknek. Szabadelvű honfitársaim ijedelmére be kell vallanom, hogy én a diktatúrát, egy irány hőskorára, nem tartom rossz államformának. A hőskorára: nem, de öregkorára: igen. A történelem erkölcsi földlökésekben fejlődik, s a diktatúra az új földlökések kiinduló fészkét dúlja szét."87
   Nem szabad ebből az idézetből többet kiolvasni, mint ami benne van: a diktatúra hangsúlyozottan csak mint időleges eszköz, s nem mint kívánatos végállapot jelenik meg. Másrészt idővel – a külpolitikai fejlemények és Gömbös kormányzásának tapasztalatai hatására – Németh László ez ügyben megváltoztatta a véleményét. Mindenesetre politikai nézeteit áttekintve kétségtelen hogy ezek számos ponton – közvetett választás, pártok szerepének negatív megítélése – erősen emlékeztetnek Szabó Dezső politikai reform-elképzeléseire.88
   Németh Lászlónak a politikumra vonatkozó elképzeléseit Bibó felfogásával összevetve talán itt mutatható ki a legtöbb különbség. Az önkormányzat fontosságának hangsúlyozása persze Bibónál is központi elem, ám ő egyáltalán nem osztja Németh Lászlónak a korabeli kultúrkritika liberális demokrácia-bírálatával erős rokonságot mutató politikum-kritikáját. A politikumot ő kezdettől fogva az emberi élet alapvető jelentőségű szférájának tartja. Jóllehet ez a politikum-felfogás erősen republikánus ízű, abban az értelemben, hogy igen nagy jelentőséget tulajdonít a közvetlen demokráciának, ám Bibó sohasem fogadja el a két világháború között igen elterjedt politika-csömört. A weimari demokrácia történetéből ő nem azt spengleri neokonzervatív konklúziót vonja le – amelyet lényegében véve Németh László is oszt –, hogy a parlamentáris – képviseleti jellegű és pártokra alapozott – demokrácia valójában csupán a plutokrácia uralmát eltakaró fügefalevél. Ő éppenséggel azért akarja a zsákutcás jellegű társadalmi, politikai és társadalompszichológiai mechanizmusokat feltárni, hogy ennek nyomán ismét lehetségessé váljék az általa az európai kultúrkör talán legnagyobb civilizációs teljesítményének tartott modern politikai intézményrendszer működése. Ez a meggyőződése egyaránt központi motívum az 1943–44-es Egyensúly-könyvében és az 1971–72-es esszéjében
   Ám térjünk vissza Németh Lászlóhoz! Lényeges, hogy nála a politikai reformok ügye szorosan összekapcsolódik az elitkoncepcióval. Hangsúlyozza ugyanis azt, hogy a szükséges változtatásokat csak egy új vezetőréteg irányításával lehetséges véghez vinni. Hiába vannak a „történelem alatti" parasztságban rejtett és még ki nem aknázott tartalékok. Egy eljövendő társadalmi és szellemi megújulás számára, ezek felszínre hozatalához, vagyis az általa kifejtett reformkoncepciókhoz egy új elitre van szükség: „Éppen mi magyarok vagyunk példa rá, hogy egy nép erényei önmagukban nem biztosítják történelmi sikerét. A legszebb képesség is elátkozott kincs, amíg ébresztőjét meg nem találja. A nép fölé, a képességek osztálya fölé kell egy másik osztály, az akaraté, mely a képességet szervezi s az erények számára történelmi szerepet teremt. A népre hangolt nemesség nélkül nincs a néphez méltó történelem."89
   A „népre hangolt nemesség" azonban nem azonos a történelmi nemességgel. Az 1932–34 között a Mozgalom gyűjtőcím alatt megjelentetett írásaiban éppenséggel a magyar történelmi vezetőrétegek leváltásának és egy „új nemesség", vagyis egy új elit kinevelésének a programját hirdette meg. Ez a születési nemességgel szemben a morális és értelmi erények nemessége kell hogy legyen. Ezért 1932–44 közötti írásaiban a magyar viszonyokat elemezve a történelmi vezető osztályok és a hozzájuk kapcsolódó középosztály bírálata mindig összekapcsolódik az „új normannok" szükségességének a hangoztatásával. Már a Debreceni kátéban (1934) kijelentette, hogy egy új vezető rétegre van szükség, mert a régi már nem képes feladatának az ellátására:Ez a réteg magával hozta ősein át az uralkodás tudományát, de nincs magasabb értelme uralkodásának. Tud sarkantyúzni, de nem tudja, merre nyargal."90 Üres politikai rutin, valódi helyzetfelismerő képesség nélkül: íme a Bibó-féle hamis realista előképe Németh László megfogalmazásában.
   Az 1930-as években az idő előrehaladásával egyre feszültebbé váló Németh–Szekfű viszonynak egyik neuralgikus pontja tulajdonképpen a magyar társadalmi és poltikai elitekről és a magyar középosztályról kialakított véleményük különbözősége volt.91 Németh László valójában – mint számos más esetben is – átvette Szekfű koncepciójának nem egy elemét, de ezeket felhasználva teljesen más konklúziókhoz jutott el. A kiindulópont mindenesetre közös: a középosztály mindkettőjük szerint válságban van, azonban ezt a válságot eltérő módon értelmezték. A három nemzedék történelmi freskójának egyik lényeges eleme a középnemesség hanyatlásának rajza. Eszerint ez a társadalmi réteg birtokát elveszítvén állami hivatalokba tódul, viselkedésben és gondolkodásmódban magához hasonítja a polgári származású középosztályi rétegeket. A folyamat eredményeként a huszadik századra egy olyan középosztály alakul ki, mely híján van a polgári erényeknek.92 Szekfű szerint mindez összekapcsolódott a liberalizmus külföldről importált eszmekörének káros hatásaival. Véleménye még az 1930-as évek elején is hasonló: a Korunk Szava 1933-as középosztály-vitájában a középosztály elmaradt polgárosodásának egyik okát részint ugyancsak az állami omnipotenciára vezeti vissza, ám itt ehhez másik okként már hozzáfűzi a neobarokk szellemet is.93
   Szekfű nézeteiben a 30-as években azonban nem jelentéktelen elmozdulás következett be. Mindenekelőtt lassanként oldódott az a nagyon éles antiliberalizmus, mely a Három nemzedéket jellemezte. Ennek az átmenetnek volt fontos állomása az És ami utána következik címmel 1933-ban a műhöz illesztett ötödik könyv. Ebben a neobarokk gondolkodás bírálata az autoriter konzervativizmustól a reformkonzervativizmus felé tett fontos lépés volt. A Trianon utáni restauráció fő negatívuma Szekfű szerint az, hogy megakasztotta a nemzeti evolució folyamatát: „A Széchenyi-féle reformkonzervativizmusból a reform szót kiejtette szótárából, s mivel az, amit a neobarokk mindenképpen konzerválni akart, a harmadik nemzedék beteg öröksége volt, innen az a krízises helyzet, melyben a neobarokk minden jóakarata ellenére van állami és társadalmi életünk."94
   Szekfű a harmincas évek megváltozott légköréhez igazodva történelmi perspektívában nem tartotta kizártnak a nagybirtok megszűnését, azonban ez nála inkább csak elvi lehetőség maradt, és gyakorlatilag nagyon is tartózkodóan nyilatkozott egy lehetséges földreformról. A középosztállyal kapcsolatos felfogásában azonban eljutott odáig, hogy szükségesnek látta annak alulról történő felfrissítését, de fokozatosan, az organikus reform jegyében. Ha idevonatkozó elképzeléseit összevetjük Németh Lászlóéival, akkor a legszembetűnőbb különbség az, hogy Szekfű a középosztály alulról való kibővítésével a revolúciót akarta megakadályozni, ezzel szemben Németh László egy új középosztály megteremtésében éppenséggel egy kettős – szellemi és társadalmi – revolúció lényeges elemét látta.95
   Németh László új nemesség koncepciója lényegében véve ugyanis egy új középosztály kialakítását tűzte ki célul. A régi középosztályok arra érdemes részéből és mindenekelőtt a népi értelmiségből kell összekovácsolódnia az „új normannok" társadalomirányító elitjének. Későbbiekben ez a koncepció jelentősen módosul. Egyre határozottabban megkülönbözteti az értelmiséget és a középosztályt. A kettő közötti szociológiai és etikai különbséget nagyon világosan megfogalmazza egy 1942-es írás, a Találkozó a tejcsarnokban: „Mi a különbség értelmiség és középosztály közt? A középosztály burkoltan, tovább tartja a régi nemesi előjogokat. Ez az előjoga, úrvolta, fontosabb neki, mint a munkája. Ezzel nehezedik különösebb lelkifurdalás nélkül az alatta lévőkre. Az értelmiség lemond előjogáról. Munkájának a társadalmi értéke a kulcs, amely szerint a javakban részesedni akar. S ha helyzete ma mégis kedvezőbb: hídfőállásnak tekinti, amelyet nem a nép ellen, hanem a nép nagy átkelésére kell tartania." 96
   A koncepció a Második szárszói beszéd gondolatmenetének a vége felé teljesedett ki. Az itt fölvázolt történelemfilozófia szerint a gazdasági és társadalmi fejlődés nem a proletarizálódás, hanem éppen ellenkezőleg, az értelmiségivé válás felé tart. Ez szerinte nem jelenti az értelmiség kaszttá válását. Éppen ellenkezőleg: mivel a jövő a minőségszocializmus lesz, ebben pedig a munka minősége, nem pedig fajtája lesz a döntő, ezért eltűnik a fizikai munkát alacsonyabb rendűnek tartó társadalmi közvélekedés is.
   Aligha lehet kétséges, hogy Bibóra Németh Lászlónak az értelmiség társadalmi szerepére vonatkozó koncepciója számottevő hatást gyakorolt. Az európai civilizáció egyik jellegzetességének ő is azt tartja, hogy ebben az értelmiség már a kezdetektől fogva kiemelkedő társadalomszervező jelentőséggel bírt. Az értelmiségnek ez a társadalomszervező funkciója az 1947-es Ókécskei előadásnak úgyanúgy központi motívuma, mint az 1971–72-es nagy esszének, Az európai társadalomfejlődés értelmének. Az értelmiség ezt a funkciót számos szerepváltozatban játszotta el – mondja Bibó –, a középkori keresztény klerikus jelmezét ugyanúgy magára öltötte, mint a francia forradalom programgyártó ideológusának ruháját. Az első szerepet történelmileg egyértelműen sikeresnek tartja, míg a másodikat nagyon is ambivalensnek. Németh Lászlóhoz hasonlóan ő is úgy vélekedik, hogy modern viszonyok között az értelmiség jelentősége nem csökken, éppen ellenkezőleg; ez a társadalmi csoport fontosabb lesz, mint valaha. A témával kapcsolatban azonban nála legtöbbször megjelenik az a gondolat is, hogy korunknak az egyik legnagyobb veszedelme az értéknélküli hatékonyságot mindenek fölé helyező technokrata szakértelmiség uralma. Ez az 1947-es székfoglalóban és Az európai társadalomfejlődés értelmében egyaránt nagy hangsúlyt kap. Mindig is elutasította az értelmiségi uralom gondolatát; a szamizdatban megjelent, Konrád György és Szelényi Iván által írt, Az értelmiség útja az osztályhatalom című könyvnek az alapgondolatát emiatt tartotta elhibázottnak.97 Ő ugyanis – lényegében Németh Lászlóval megegyező módon – a következőképpen határozta meg az értelmiséget: „Az úr hűbéri-rendi jelenség, a középosztály kapitalista-osztálytársadalmi jelenség, az értelmiség örök emberi szerep."98

Faj és asszimiláció

   Németh László történelemképében és társadalomfelfogásában az elitek társadalmi szerepéről kialakított koncepció és a későbbiekben oly sok vitát kavaró fajfogalom összekapcsolódik. A faj fogalmát persze évtizedek óta használták a magyar irodalmi és tudományos nyelvben, többnyire az etnikum szinonimájaként.99 A közvetlen elődnek e tekintetben azonban Szabó Dezsőt kell tekinteni, aki ezt a fogalmat az asszimiláció és a belső gyarmatosítás tematikájával kapcsolta össze. Németh László több írásában is kísérletet tett a fogalom meghatározására. Az egyik legkorábbi próbálkozást az 1927-es Faj és irodalomban találjuk. Ebben határozottan visszautasította a biológiai fajfogalmat, és éppen a német népre vonatkozóan mutat rá ennek abszurd mivoltára. Ezt követően metaforákkal világítja meg azt, hogy mire is gondol ő, amikor fajról beszél:
   „(…) az élettani meghatározás csak egyes embercsoportokat ér be, de ha magyar, olasz, francia fajról akarunk beszélni, olyan keretté kell bővítenünk e szót, amelyben e népek egységadó jellege el is férjen. Énnekem a különféle alkatú s legszeszélyesebben összekevert embercsoportok közös életéből kialakult tartalom, a legkülönfélébb szövetekből összegyűlő s valamennyit átáramló vérnedv a fajiság. Ahogy a gulyás levében ott az összefőtt hús, krumpli, hagyma, paradicsom, zöldpaprika íze, szétválaszthatatlanul, s többé nem mint hús, krumpli s hagyma, hanem mint gulyás-íz, úgy föveszti össze az egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába. Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt. E préserők közül a nyelv a leghatalmasabb."100
   Ugyanebben a szövegben, nem sokkal később fölbukkan egy harmadik metafora is: „Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a sors, nyelv és műveltség-elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság."101
   Az 1934-es Debreceni kátéban a fajfogalmat immár határozottan a biológiai szóhasználat ellenében definiálta, egyben pedig összekötötte elitkoncepciójával: „Ha a faj embertani fogalom: nem. Ha erkölcsi: igen. A népet többnyire tökéletlenül fedő élettani változat: nem lehet eszmény; a nép sorsához illő magatartás: igen. A magyarság új életre lobbanását kívánjuk egy sorsához méltó magatartású »új nemes«-ségben." 102
   Az 1936-os, az Európa anthropológus szemmel című írásban a faj olyan összetett fogalomként jelenik, amelyben összefonódik éghajlat, biologikum, kultúra:
   „Kívülről: föld, klíma, életmód; belülről: párzás és kultúra kiválasztása. A táj tulajdonságokat sugall, az összeházasodás megerősíti őket, a kultúra eszménnyé emeli. Így tenyésztődik ki, a természet és kultúra domesztikációjában a közös vonásokkal összekötött faj."103
   A németek prágai bevonulása után, 1939 márciusában Németh László meg volt róla győződve, hogy Magyarország megszállása sem késhet soká.104 A külső események hatására rezignáltan feladta korábbi programját: „Ma inkább azon a szép, de naiv hiten mosolygunk már, amivel mi egy-egy nagyhírű angol, spanyol vagy norvég könyvért az éjszakáinkat átszótáraztuk, mert hátha épp abban üzen valami fontosat hazánknak Európa. Úgy képzeltük, hogy az európai szellem: egy bajnoki porond, s amelyik eszme azon a legerősebbnek bizonyul, az mindjárt oda is állhat a világ elé, a maga képére szabni. A legjobb eszmével tartani, a legerősebbhez kötni a magyarságot, az idők élére vinni gondolattal a hátul kullogót: ez mozgatta tollunk és szemünk."105
   Ez az elképzelés azonban többé már nem időszerű – folytatódik a gondolatmenet: Majmoljuk a magunk becsapására a régi szétfigyelő mozdulatokat, melyekkel az eszmék csatájában kerestük a magunk helyét – most, amikor aknák és motorok csinálják a jövőt? Meghalni, ha kell: igen – de e véres mérkőzés tribünjén tehetetlenül szurkolni? Nem: ez nem feladat. Felhőszakadásban minek augurok? Egy kis nép ma nem találhatja meg a feladatát, csak önmagában. Lenni, növelni a kohéziót, elkészülni a pöröly alá, hogy ha összenyomódik is, de megmaradhasson önmagának: ez a kis népek igazi feladata és ez az íróké köztük."106 Ez a gondolatmenet egyszerre foglalja össze a Kisebbségben programját, illetve jelzi azt, hogy mi motiválta Németh Lászlót a mű megírására. A minőség szerepét átmenetileg az előbbiekben látott értelemben szereplő faj, pontosabban a faji kohézió veszi át: „Azt mondani, hogy magyar az, aki annak vallja magát, legalább léhaság. Akkor akár azt is mondhatjuk: magyar az, akinek pillanatnyilag hasznos, hogy az legyen. Nem; magyarság, tótság vagy németség: a népben evidens; a műveltben azonban tudás és hit. (…) A magyarságot úgy kell az életekben és írásokban tovaszálló magyar Írásból kihántani, hogy mindenkire essék egy fénycsóva: vele vagy ellene. A magyarság nem zár ki senkit, aki igazán vele tart. De azt nem akarja, hogy hazafiság színe alatt lehessen őt idegen ösztönöknek gyűlölni és fojtogatni. (…) Akik jobban behúzódtak a fajukba, s többet vettek tőle: műveikben is keményebbek. Ez nem apriori törvény, csak tapasztalat. Egy író »fajmelege« és irodalmi értéke két különböző dolog. Nálunk mégis azok a művek a tartósabbak, amelyek nagyobb fajmelegből születtek. Ez alighanem általános kelet-európai jelenség."107
   Kétségtelen: a Kisebbségben Németh László legellentmondásosabb és legvitatottabb írása. A következőkben nem elemezzük részletesen – ennek már egyébként is komoly irodalma van108 –, csupán azokat a motívumokat tárgyaljuk, melyek gondolatmenetünk szempontjából lényegesek. A Kisebbségben tulajdonképpen egyfajta gyűjtőlencseként is felfogható: egyetlenegy írásba fókuszálja az addig különböző írásokban szétszórt gondolatelemeket, fogalmakat és metaforákat. Együtt van itt a hígmagyar-mélymagyar metaforapár, az újnemesség kérdése, asszimiláció, fajfogalom és elitproblematika.
   Láttuk, a Kisebbségben-t megelőző évtized írásaiban a fajt – nagyon hasonlóan Szekfű Gyulához – olyan történeti-kulturális közösségként határozta meg, amely tagjai számára közös sorsot jelent. Emellett határozottan elutasította a biológiai fajfogalmat. Azonban ezzel még korántsem zárt ki minden kétértelműséget. Fajt és alkatot gyakran használta egymás szinonimájaként. A közös sorsként felfogott faj a történelem során nézete szerint közös tulajdonságokat felmutató nemzeti alkatot alakít ki. Egy nép sorsa és műveltsége, tehát kultúrája az illető nép természetévé válik. Viszont – mint a Magyarság és Európában kifejtette – a kultúrát időnként meg kell újítani. A kelet-európai népek történetében azonban a 18. század végén nem egyszerű megújításról, hanem újraalapításról volt szó. Ehhez pedig csak idegen minták álltak rendelkezésre. Ilyen helyzetekben, Németh László szerint, óriási a szerepe és felelőssége az adott kultúrát megújító elitnek. Olyan mintát kell találnia ugyanis, mely megfelel az addigi közös múlt során kialakult történeti alkatnak. Kazinczy „bűnét" abban látta, hogy a magyarság alkatát akarta a követendő mintához igazítani, holott a helyes eljárás ennek éppen a fordítottja lett volna. A történelmi alkathoz – ami ez esetben nem más, mint a mélymagyarság, vagyis a kultúra szerves történelmi egymásra rétegezettsége – nem illő kulturális minta az alkat egyediségét rombolja le. Az illető nép ezután egyszerű másolóvá válik, és nem tud beleszólni az európai népek kulturális párbeszédébe. Ezért van szükség a „népre hangolt nemességre", vagyis olyan elitre, amelyik ismeri az illető nép történelmi alkatát, és a szükséges újításokat ezzel összhangban hajtja végre. A gondolatmenet neuralgikus pontja: a népre hangolt nemesség fogalmának értelmezési módja. A Magyarság és Európában ez történelmi-szociológiai értelemben, a korabeli válságfilozófiákból ismert módon, teremtő kisebbségként jelent meg. Itt történelmi lehetőségként érzékelte azt, hogy a teremtő kisebbség sokszor abból a tehetségesebb, mozgékonyabb, szervezőképesebb népből alakul ki, amely meghódít egy nagyobb, talán fejlettebb, de kifáradt népet. Ezért írta Németh László metaforikusan azt, hogy Isten új pénzét a barbárok hozzák.109 De használta az új normannok metaforát is, megjegyezve azt, hogy a teremtő kisebbségnek modern viszonyok között a társadalom alsó rétegeiből kell érkeznie. Ennek az új vezető rétegnek a vezetéshez szükséges intellektuális képességekkel és a közösség ügye iránti morális elkötelezettséggel egyaránt rendelkeznie kell.
   A Kisebbségben lapjain azonban az elitprobléma összekapcsolódott az asszimiláció kérdéskörével. Az asszimiláció problematikája Németh László számára azt a kérdést vetette föl, hogy – amennyiben a fajt történelmi sorsközösségként határozzuk meg – lehetséges-e egyik sorsközösségből a másikba átlépni. A Kisebbségben több helyen is azt sugallja, hogy ez nem megvalósítható. Az egyén be van gyökerezve a maga történelmébe és kultúrájába, s ez a begyökerezettség az egyéni tudat irracionális, ösztönös mélyrétegét alkotja, melynek a viselkedésre gyakorolt hatását racionális döntések nem tudják semlegesíteni. Ilyenformán, ha egy másik fajból – tehát egy másik történelmi sorsközösségből – származó asszimilánsok foglalják el az elitpozíciókat, ezek nem tudják az általuk vezetett közösség valódi érdekeit felismerni. Az 1919-es kommün zsidó származású asszimiláns vezetőinek, és az ezt követő ellenforradalom sváb asszimilánsainak ténykedése egyaránt ezt bizonyítja – fejtegeti Németh László lényegében változtatás nélkül átvéve Szabó Dezső gondolatmenetét. A magyar történelem torz és torzító – az asszimiláció tényét alapvető problémának tekintő – szemléletéből fakadó tézisét az általános tétel, mintegy a szociológiai-pszichológiai törvényszerűség státuszával ruházza föl. Ezt a sváb asszimilációval kapcsolatban fogalmazza meg:
   „Egyetlen hely volt, ahonnét ez a jobboldal néhány jobb szellemet kaphatott: az egyetem. Innen, s nem az irodalomból kapta Tormay Cecil a Napkelet értékesebbjeit: Horváth Jánost, Szekfűt, Paulert, Eckhardt Sándort, s az egyetem tanárjelöltjeivel csinálta Thienemann is magas színvonalú, de hazája tévesztett Minerváját. (…) De az idegen származásúak aránya itt még nagyobb mint az alj-jobboldalban, s talán semmi sem bizonyítja hatásosabban, hogy az asszimiláns mint kénytelen akkor is ártani, ha a legjobbat akarja -mint őrajtuk. A szellem becsületessége: hűség önmagunkhoz; tehát a magunk és őseink múltjához. A fajból valónál ez a hűség nem is lehet más, mint hűség egy másik fajhoz. A Napkelet és a Minerva elitje kétségkívül emelte a színvonalat, de megzavarta a faji tájékozódást. (…) Senkire sem lehet ezt hatásosabban rábizonyítani, mint arra, aki az egész jobboldalon egyedül volt kultúra-alkotó nagy szellem: Szekfű Gyula."110
   A Kisebbségben skizoid jellegét jól mutatja az a tény, hogy a fenti tételt Németh László nem sokkal később egy másik gondolatmenetben vissza is vonja. Éppen Szekfűvel kapcsolatban írja azt, hogy végső soron az etnikai-faji hovatartozás nem lehet akadálya egy közösség ügyével való azonosulásnak: „Vergődésében azonban sokkal több és kiáltóbb ellentmondás van, semhogy puszta taktika lehessen; észnek és ösztönnek, erkölcsnek és múltnak egész ritka drámája ez, melyre egyetlen megoldást látok: az igazsággal az ösztönt elpusztítani."111 A Kisebbségben egyes értelmezők szerint végső soron voltaképpen metafora, mégpedig többféle jelentést is hordozó metafora.112 Egyrészt utalás az író elszigeteltség-érzésére, másrészt nyomatékosabb módon a társadalmi jogfosztottság állapotára. Utóbbi jelentést bontotta ki aztán Németh László ki négy évvel később, 1943-ban a Nagyváradi beszédben, ahol a kisebbségben való létezés állapotát lényegében véve a társadalmi jogfosztottság állapotának szinonimájaként használta.
   Bibó Istvánnak a Kisebbségben gondolatmeneteihez való viszonyát illetően meg kell különböztetni fiatalkori és időskori álláspontját. A kettő között ugyanis igen jelentős a különbség. A fiatal Bibó – amint azt részletesen elemezzük e könyvnek a Márciusi Frontban való szereplését tárgyaló részeiben – egészen 1942–43-ig maga is osztotta az asszimilációval és az idegen elemek térhódításának veszélyeivel kapcsolatos Szabó Dezső- és Németh László-féle álláspontot. Erre nézve két közvetlen bizonyítékunk is van. Az egyik a Márciusi Front 12 pontjának, illetve programnyilatkozatának Bibó által írott változata, míg a másik az Erdei-hagyatékból előkerült, a zsidókérdésről írott vázlata. Az pedig, hogy nem írta alá az első zsidótörvény elleni tiltakozást, voltaképpen ugyancsak erre az álláspontra vezethető vissza. Az életútinterjúban erre az időszakra – egyben jelezve is az alapvető distanciát akkori álláspontjával szemben – a következőképpen emlékezett vissza: „Még visszatérve a Márciusi Front 1938-as nyilatkozatára, az Erdeivel készített első fogalmazásba én – erősen Németh László-i hatás alatt – javasoltam egy pontot, amely a sváb és zsidó asszimiláció kérdését egyidejűen érintette. Annak idején ugyanis én Németh László Kisebbségben című művét nagy érdeklődéssel és nagyjából egyetértéssel olvastam. Ezt a pontot utóbb az aláíróknak az ügyben határozó együttese kihagyta. Ez akkor engem nagyon bosszantott, úgy éreztem, a szöveg ezzel jellegtelenebbé vált. Ma kifejezetten örülök, hogy így történt, mert az egész Németh László-i elképzelés, amely 1939-ben, a hitlerizmus árnyékában a magyarországi zsidó és német asszimilációt vagy félasszimilációt mint egyformán káros és az országot bizonyos értelemben gyarmati sorba vivő jelenségként kezelte, mai szemmel nézve rendkívül abszurd tévút volt (…) Megmondom, hogy a Kisebbségben nekem akkor nagyon tetszett: csak később, fokozatosan távolodtam el tőle; végül 1948-ban az Eltorzult magyar alkat… című cikkben határozottan kifejtettem ennek az egész beállításnak a téves voltát: azt tudniillik, hogy a magyar politikai, gazdasági és szellemi életben fennálló minden számbeli »aránytalanság« végső oka az, hogy a polgárias jellegű és asszimilálódó magyarországi német és zsidó társadalmakon belül széles rétegek számára is nyitva állott a felemelkedés útja, ezzel szemben a »törzsökös« magyar társadalom rendies jellege folytán megmaradt hierarchikusnak, melyben a széles tömegeknek kevés lehetősége és kevés kedve is volt ahhoz, hogy a felső osztályok számára utánpótlást szolgáltassanak, s azt az űrt töltötték ki az asszimiláltak; kénytelenek vagyunk tehát ezt a torzulást is annak az úri világnak a számlájára írni, mely oly hevesen tudott szónokolni az asszimiláltak térfoglalása ellen." 113

A Kisebbségben kiegyezés-képe

   A Kisebbségben szövegének legfeltűnőbb sajátossága az, hogy ebben irodalomtörténeti eszmefuttatások párhuzamosan futnak társadalomtörténeti-politikai gondolatmenetekkel. Ezek jó része már ismerős Németh László korábbi írásaiból; itt valamennyit két főtétel bizonyítása végett gondolja végig a szerző. Az egyik a belső gyarmatosítás tétele, a másik az 1867-es kiegyezés ősbűnként való bemutatása. Értelmezése szerint ez utóbbi aktus ugyanis robbanásszerűen fölerősítette a társadalmi és szellemi fordított kiválasztás már korábban elkezdődött folyamatait.
   A Kisebbségben gondolatmenetén végighúzódó belső gyarmatosítás teóriája kétségkívül nagymértékben támaszkodik Szabó Dezső gondolataira, amelyeket az akkor már egyre inkább elmagányosodó író az 1930-as években több írásban is kifejtett. Ezek: Karácsonyi levél (1934), A magyar irodalom sajátos arca (1934), illetve a legkésőbbi, az 1940-es A bánya mélye felé. Ez utóbbiban Magyarország történelme lényegében véve a magyarság belső gyarmatosításának a történeteként jelenik meg. Az első időktől eltekintve idegen volt az uralkodóházunk, végig idegen volt a papságunk, nagyrészt idegen volt az arisztokráciánk – mondja Szabó Dezső.114
   A Kisebbségben-nek 1867-et, a kiegyezést tárgyaló passzusaiban a Három nemzedék bizonyos gondolatmenetei köszönnek vissza. Ilyen mindenekelőtt a kettős társadalom koncepciója, mely összekapcsolódik a kiegyezés után rohamosan deklasszálódó dzsentri bírálatával. A harmincas évek végén Szekfűt oly vehemensen bíráló Németh László, s az e tekintetben az ő nyomdokain haladó Bibó István sok mindent átvett Szekfűtől. A 19. század közepe magyar társadalmának rajzában voltaképpen mindketten őt követték; azonban ebből az állapotrajzból teljesen más következtetéseket vontak le. Ami azonban alapvetően szembeállítja őket Szekfűvel, az a kiegyezés gyökeresen eltérő értékelése. Szekfűnél ez egyértelműen pozitív cselekedet, a magyar reálpolitika nagy pillanata. Ezzel szemben Németh és Bibó – Szabó Dezső álláspontjával összhangban – a kiegyezést a magyarság Trianonhoz és a két világháború közötti beteg szerkezetű társadalomhoz vezető zsákutcája kezdetének látta. Szekfű szerint a hiba nem a kiegyezés volt, hanem az, hogy a liberalizmustól megrontott magyar politikai vezető rétegek nem tudták kihasználni a kiegyezés nyújtotta lehetőségeket, s a magyar karakterre oly jellemző közjogi vitába és pártviszályba süllyesztették az országot. Így tehát a dualizmus évtizedeit voltaképpen ő is igen kedvezőtlen megvilágításba helyezi. Amikor kifejti, hogy az ország hangulata az egész korszakban élesen kiegyezésellenes volt, ezért kellett a kormánypártoknak az erőszakhoz és a korrupcióhoz folyamodniuk, érvelése saját szándéka ellenére voltaképpen előkészítette Németh László és Bibó István megközelítését: „E romlott viszonyokat azon körülmény hozta létre, hogy a kiegyezéssel szemben a tömegek hangulata ellenséges volt, viszont a kiegyezés radikális felbontására, a forradalom megújítására sem mutatkozott semminemű hajlandóság. A nemzet nem akart kiegyezést, de nem akarta azt sem, mi a kiegyezés megszüntetésének következménye lett volna: újabb harcot Ausztriával és a dinasztiával. Ebből származott a kormány állandó kényszerhelyzete: fenntartani a 67-es kiegyezést a nemzet ellenére is, minden kínálkozó eszköznek felhasználásával."115 A következményeket pedig így rajzolja meg Szekfű: „(…) a nagy nehezen összehozott parlamenti többséget is biztosítani kellett. (…) A korrupció mély csatornákon ömlött be a társadalmi és gazdasági életbe. (…) A hatalom birtokában ülő párt kénytelen erkölcsi színvonalát tudatosan leszállítani, szemet hunyni tagjainak erkölcsileg meg nem engedhető gazdagodása, anyagi manipulációi előtt; viszont a hatalom birtokából örökre – a forradalom bekövetkezéséig – kizárt ellenzéknek minden eszköz jó, hogy ellenfelének morális betegségét minél élesebb formában, a túlzó gyűlölet minél kiáltóbb színeiben vigye a közönség elé s így a kiegyezésre minél halálosabb csapásokat mérjen."116 Ezt követi az alábbi – Németh és Bibó által is osztott következtetés: „Parlamenti választások liberális módon, az embereknek tisztán szabadságérzetére és értelmére apellálva, a nemzet szellemi konstitúciója folytán feltétlenül a kiegyezés ellen döntenének. Tisza Kálmán tehát ugyanoly kényszerhelyezetben van, mint Deák-párti elődjei. Igazi parlamentarizmus és liberális választói jog helyett ragaszkodni kénytelen az eddigi szűkkörű választói rendszerhez."117 Azonban a történelmi helyzet ilyesféle leírásából eredő konklúzió a Három nemzedék gondolatmenetének főáramát jelentő liberalizmuskritikába simul bele: „Ma már a parlamentarizmust és általában a kormányformákat liberális illúziók nélkül, történeti alapon ítéljük meg s nem csodálkozunk, ha a lelki fegyelem elvéről lemondó kormányformát korrupciótól kezdve belső hazugságokon át a nyílt terrorig látjuk ide-oda ingadozni. A magyar parlamentarizmus parlamenti bűneit is ez teszi érthetővé. A betegségek csírái ott rejtőznek a liberális parlamentarizmus szervezetében s érettük az egyes ember felelőssége meglehetősen összezsugorodik."118
   Ha azonban 1867 után ennyi minden rosszul alakult, akkor voltaképpen nehéz elkerülni azt a kérdést, vajon nem volt-e bűnös maga a kiegyezés is a dolgok ilyetén való alakulásában? Szekfűnek azok a kultúrkritikai ihletésű gondolatmenetei, amelyekben a dualizmus korszakának irodalmi életét alapvetően epigonnak, bűnösnek és magyartalannak bélyegzi, szinte változtatás nélkül jelennek meg a Kisebbségben lapjain. Azonban Szekfű – ellentétben Némethtel és az ő nyomán majd Bibóval – az integer történeti Magyarországot a modern kor viszonyai között is életképes politikai egységnek tartotta, és végső soron a szentistváni birodalom valamiféle modernizált formában történő életre keltése lebegett a szeme előtt.119 Ezzel szemben Németh László szerint 1867 az országra már addig is oly sok bajt hozó, a magyarságot a kelet-európai testvérnépektől elszigetelő Habsburg-monarchia ténykedésének legkárosabb mozzanata; ez ugyanis felgyorsította a fordított kiválasztás végzetes mechanizmusát.
   Bibó István, amikor megfogalmazta a maga kiegyezés-értékelését, tulajdonképpen átvette Németh László Kisebbségben-jének idevonatkozó gondolatmeneteit. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemben Bibó a történelmi Magyarország tragédiáját abban látta, hogy demokrácia és nacionalizmus, azaz a népek önrendelkezési joga és a nemzeti eszme ebben a térségben összeütközésbe került egymással. Ez a gondolat ismét csak megvolt, mégpedig központi helyen a Három nemzedékben is, csak éppen ebből Bibó – és persze Németh László is – egészen más következtetéseket von le, mint Szekfű, aki ezt a tényt ismét csak a liberalizmus elmarasztalására használja fel.120 Ezzel szemben Bibó a történtekben az európai nemzeti fejlődés természetes dinamikáját látta: szerinte a történeti Magyarország dezintegrációja végső soron elkerülhetetlen volt. Az már más kérdés – mondja Bibó –, hogy ha a felosztásnál betartották volna az önrendelkezési elvet, akkor valószínűleg elejét lehetett volna venni a térség kisnemzeti hisztériáinak, és meg lehetett volna kímélni az itt élő népeket a rossz békeszerződés következményeként rájuk szabaduló szenvedésektől.
   A Kisebbségben legtöbb vitát kavart mélymagyar-hígmagyar fogalompárjának értelmezési tartományát a rázúduló kritikák hatására Németh László leszűkítette. Mindenekelőtt lazította azt a kapcsolatot, mely ezeket összekötötte az asszimiláció kérdésével.121 A bírálatokat kivédendő nyomatékosan hangsúlyozta: a mélymagyarság hasonlat, nem pedig társadalomtudományi szakkifejezés. A mélymagyar-hígmagyar ellentétpárral mindenekelőtt a magyar történelem folyamatosság-hiányait akarta érzékeltetni. Ami ebben az önátértékelésben a leglényegesebb: a mélymagyarságot egyre inkább kelet-európai helyzettudatként értelmezte. Ezzel egyidejűleg pedig új szövegkörnyezetbe került a bennszülött lét és a belső gyarmatosítás teóriája is. Jó példája ennek a Második szárszói beszéd, melynek a kiindulópontja ugyancsak e belső gyarmatosítás volt, de a végkövetkeztetése már az értelmiségi társadalom harmadikutas utópiája.122

A háború utáni évek

   1945 Németh László életében is határkő volt. Az őt ért támadások elől Hódmezővásárhelyen keresett menedéket. A kényszerűségből erényt kovácsolt – saját szavait használva –, a gályapadot laboratóriummá változtatta. A vásárhelyi tanárkodást lehetőségként fogta föl, alkalmat arra, hogy kiélje a benne rejtőzködő pedagógiai szenvedélyt. Pedagógiai kísérletei nyomán ismét csak jelentős művek születtek. Az ötvenes éveket a műfordításba menekülve élte át. 1956-ban úgy érezte, hogy ismét eljött az ő ideje. 1956. október 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban Galilei című drámáját, amely a gondolkodó és hatalom viszonyáról szólt. A forradalom alatt lázas tevékenységbe fog: ismét részt vett a politikában, úgy érezte, hogy elérhető közelségbe került az a minőségszocializmus, amelynek tételeit oly nagy hévvel népszerűsítette a Tanú lapjain. 1956-os újságcikkeiben és Bibónak ugyancsak ebben az időszakban született írásaiban számos párhuzam jelzi gondolatviláguk kapcsolódási pontjait.123 Ezeket majd a Bibó 1956-os írásait tárgyaló fejezetben részletesen is áttekintjük. 1956 után Németh László Sajkódon húzódott meg. Úgy látta, hogy az adott helyzetben a nemzet túlélése a legfontosabb, akár kényszerű kompromisszumok árán is. A Kádár-rendszerben felemás helyzetben volt, mert egyfelől folytathatta irodalmi életművét, másfelől azonban gondolkodói-ideológusi énjét nem engedték kibontakozni: A minőség forradalmának esszéit 1989 előtt nem lehetett újra kiadni. A hatvanas évek szabadabb légköre bizakodással töltötte el: emelkedő nemzetnek látta a magyart, mert úgy hitte, hogy az emberhez méltó életet lehetővé tevő műveltség terjedését hosszú távon semmiféle politikai rendszer nem tudja megakadályozni. Élete végén aztán ez az optimizmus alábbhagyott; idegenkedve figyelte a fogyasztói társadalom kialakulására vonatkozó első jeleket. Mindenesetre ebben az időszakban ismét élénken foglalkoztatták történetfilozófiai jellegű problémák: sokat töprengett a kialakulófélben levő világcivilizáció természetéről.124 Bibó Istvánnal 1945 után kialakuló barátsága, mely az 1946–49-es második Válasz idején szellemi közösség is volt, élő maradt egészen 1971-es haláláig: ezt levelezésük és személyes találkozásaik ténye egyformán bizonyítja.

   

Jegyzetek

   1 A szöveg a Bibó István politikai gondolkodását tárgyaló, most készülő monográfia egyik fejezete, amelyet megvitattunk a Bibó István Szellemi Műhely 2003. március 6-i összejövetelén.
   2 A levél a Márciusi Front létezésének időszakában íródott, és a benne emlegetett makói út föltehetően egy tervezett összejövetel volt: „A pünkösdi makói lemenetelben ma is teljesen határozatlan vagyok. Pénz és komoly ok nincs a lemenetelre, de a komolytalan okok viszont igen sarkallnak és nem is komolytalanok. Azonfelül Németh Lászlóval is szívesen ismerkednék. Most olvastam a Villámfénynél-t s ugyanabban a Tanú számban levő vezércikket, ami igen komoly beszéd." /Bibó István és édesanyja – Erdei Ferenchez. Budapest. 1938. jún. 2. In: Levelezés köz– és magánügyben 1931–1944. Címzett vagy feladó Erdei Ferenc. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1991, 300. o. / A Bibó István–Németh László viszony történetére vonatkozóan lásd: Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 174–213. o.
   3 Németh László Kelet–Európa koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája In: Bibó István: Válogatott tanulmányok (A továbbiakban Bibó I–IV.) Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, III. köt., 379. o.
   4 Németh László monográfusa, Grezsa Ferenc az alkotói pályát korszakolva hangsúlyozza azt, hogy mindegyik alkotói periódus egy gondolati centrum köré szerveződik, amely az adott korszakban születő művek fő rendező elveként működik: Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka 1938–1944. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 6. o.
   5 Az esszé műfajának a két világháború közötti szerepét illetően lásd: Poszler György: Illúzió és értelem. (Vázlat az »esszéista« nemzedék portréjához.) In: Poszler György: Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák. Budapest, Magvető Kiadó, 1989, 337–380. o.
   6 Grezsa Ferenc: Németh László Tanú–korszaka. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990, 10. o., illetve: A gondolkodó Németh László. Konferencia Hódmezővásárhelyen 1990. április 28-án. Juss Füzetek 1. é.n.
   7 A Válasz történetének feldolgozása megtalálható: Széchenyi Ágnes: Sznobok és parasztok. Válasz 1934–38. Elvek, frontok, nemzedékek. Budapest, Argumentum Kiadó, 1996.
   8 Magyar szigetek. (1940) In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. Budapest, Püski, 1992, II. köt. 1196–1198. o. A sziget–koncepció eredetileg Kerényi Károly nevéhez kapcsolódik. Erre és a Kerényi–Németh kapcsolatra vonatkozóan lásd: Lackó Mihály: Sziget és külvilág. In: Lackó Mihály: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1996 305–335. o.
   9 Az életmű korszakolására vonatkozóan: egyrészt Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka. 11. o., Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. 6. o., illetve Füzi László: Alkat és mű. Németh László 1901–1975. Pozsony: Kalligram, 2001
   10 A két világháború közötti antiliberális kultúrkritika magyarországi recepciójára vonatkozóan: Lackó Miklós: Egy szerep története. In: Lackó Miklós: Sziget és külvilág. 13. o.
   11 A huszadik századi német neokonzervativizmus eszmetörténetére vonatkozóan lásd: Armin Mohler: Die Konservative Revolution in Deutschland 1918–1932 Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1989
   12 A kapitalizmus vége. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I., Budapest, Püski, 1992, 285–296. o.
   13 A Tat írásainak Németh Lászlóra gyakorolt hatását illetően lásd: Farkas János László: Minőség, vállalkozás, reform. Németh László a Tat–kör vonzásában. In: Farkas János László: Világra jönni. Budapest, Cserépfalvi, 1995, 28–46. o.
   14 A huszadik század vezérjelenségei. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. 171. o.
   15 Kritikai napló: Ortega: La rebelion de las masas. In: Németh László: A minőség Forradalma. Kisebbségben I. 218. o.
   16 Vázlatok „A tizennyolcadik század"-hoz. 3. Hume és Kant. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 164. o.
   17 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 167. o.
   18 „A haladásgondolatban éppannyi volt a tájékozatlanság, mint a magabiztosság (…) A haladás meghamisította a történelem nyereség–veszteség mérlegét, és elfödte valódi ritmusát (…) Talán még veszélyesebb volt ennél, hogy a haladás egyenletessége vakká tett a történelem nagy teremtő aktusai iránt. (…) Nem látták, hogy az élet nem rak piramist. Az életben mindig az első aktus a döntő. A kultúrák sorsát az első jellegteremtő kor szabja meg (…) Az új szellem nem ismer haladást. Kultúránk nem haladó nemzedékek egymásra rakott műve, hanem nagy teremtő alkotások maradványa. Felfogásunk közelebb áll a régi népekéhez, akik valamennyien paradicsomból, aranykorból jöttek, mint a haladóéhoz, aki a történelmet takarékpénztárnak nézte, ahol a betétek nemcsak megőrződnek, de kamatozódnak is. A történelem nem adja a kamatot, hanem elveszi." (Magyarság és Európa. In: Németh László: Sorskérdések. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1989 252. o.)
   19 Spenglerre vonatkozóan lásd: Kovács Gábor: Egy század eleji látomás a történelem végéről. Oswald Spengler, az alkony prófétája. In: Kovács Gábor: A megátalkodott jóhiszeműség esélyei. Eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, Liget Könyvek, 2001, 49–64. o.
   20 A Magyarság és Európa sajtóvisszahangjára és a Spengler–hatásra vonatkozóan lásd: Monostori Imre: Németh László Tanú-korszakának korabeli fogadtatása. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989, 174–180. o. Németh László egyébként igen alapos és megbízható monográfusa, Grezsa Ferenc túlságosan is kategorikusan – s kielégítő elemzés nélkül – zárja ki azt, hogy Spenglernek érdemleges befolyása lett volna Németh László nézeteire. Erre vonatkozóan lásd: Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka. 31. o.
   21 Fatalizmus vagy veszélytudat. Németh László: A minőség Forradalma. Kisebbségben. I. 262. o.
   22 Németh László: Sorskérdések 256. o.
   23 U o. 260. o.
   24 Németh László: Sorskérdések 262. o.
   25 U o. 256. o.
   26 A pénz. In: Bibó I. 213–214. o.
   27 A pénz. In: Bibó I. 215–216–217. o.
   28 U o. 274. o.
   29 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I.520. o.
   30 Németh László: Sorskérdések 270–271. o.
   31 U o. 285–286. o.
   32 U o. 286. o.
   33 U o. 289. o.
   34 U o. 287. o.
   35 Németh László: Kiadatlan tanulmányok I. Budapest, Magvető, 1968, 393. o.
   36 Németh László: Sorskérdések 299. o.
   37 U o. 303. o.
   38 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 581. o.
   39 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 266. o.
   40 U o. 270. o.
   41 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I.651. o.
   42 Többnyire ugyanis, mint arra Vekerdi László rámutat, Németh László olyan metaforáitól, mint „Kelet", vagy „Nyugat", stb. nem lehet számon kérni történelmi realitást: Vekerdi László: Életmű szilánkokban. In: Vekerdi László: Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában. Tatabánya: Új Forrás Könyvek, 1997 205–207. o.
   43 Németh László: Sorskérdések. 330. o.
   44 U o. 331. o.
   45 Erre a viszonyra vonatkozóan: Szegedy Maszák Mihály: Az esszéista Németh László értékrendjéről. In: A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. JAK Füzetek 17. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1985: 14–16. o., illetve: Csejtei Dezső: Ortega y Gasset Németh László és Bibó István munkásságában. In: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. Szerkesztette Dénes Iván Zoltán. Budapest, Új Mandátum, 2001, 211–234. o.
   46 José Ortega y Gasset: Gerinctelen Spanyolország. In: José Ortega y Gasset: Két történelmi esszé. Fordította Farkas Géza. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983: 132–134. o.
   47 Ezeknek a a változásoknak részletes részletes elemzése: Kiss Gy. Csaba: Tejtestvérek. Németh László Kelet–Európa–felfogásának néhány összetevője 1945 előtt. In: A mindentudás igézete 108–109. o.
   48 Németh László: Sorskérdések. 331. o.
   49 Kiforgatnak a múltunkból. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. II. 937. o.
   50 Szekfű Gyula. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben II. 955. o.
   51 Erre vonatkozóan lásd: Trencsényi Balázs: Az »alkat-diskurzus« és Bibó István politikai publicisztikája. In: Megtalálni a szabadság rendjét. Tanulmányok Bibó István életművéről. 175–210. o.
   52 Sanremói napló. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. II. köt 698. o.
   53 Levél Kerényi Károlyhoz. In: Németh László: Kiadatlan tanulmányok I.361. o.
   54 Bethlen Miklós. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 400. o.
   55 Erre vonatkozóan lásd: Walter Struve: Elites against Democracy. Leadership Ideals in Bourgeois Political Thought in Germany, 1890–1933. Princeton, New Jersey: Princeton Univ. Press, 1973.
   56 A sors és a kivételes ember. In: Németh László: Kiadatlan tanulmányok. I.483–484. o.
   57 U o. 487. o.
   58 U o. 488. o.
   59 Helyzetkép 1. Novum organum. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. III. 1860. o.
   60 Itt Bibó egy Erdeivel folytatott vitájára emlékszik vissza: „(…) amelyben én úgy fogalmaztam, hogy végeredményben ahhoz, hogy a jelentős és igazi kultúrértéket jelentő személyiségek létrejöjjenek, egy bizonyos mennyiségű alárendelt személyiségre is szükség van, és ha fontosnak tartjuk ezeket a jelentős személyiségeket, akkor fel kell vetnünk a kérdést, hogy végeredményben egy civilizációnak mi a célja: az–e, hogy virágozzék, vagy pedig az, hogy egy egyenlő szürke tömeget létrehozzon. Én akkor így fogalmaztam meg az ellenkezésemet, s bár ez sokat szelídült, de úgy mondhatnám, hogy egészen 1935–ig lényegében ezt ebben a formában érvényesnek is hittem." (Huszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai–életrajzi dokumentumok. Budapest, Magyar Krónika 1989, 20. o. )
   61 „Kedves Pista, köszönöm kedves soraidat és érdekes tanulmányod megküldését. Ez pontosan olyan, amilyen a Magyar Szemlébe kellett. Tőlem azonban talán nem fogod rossz néven venni, ha nyomatékosan hangoztatom Előtted, hog a tudomány terén vitathatatlanul úttörő és nagyobb arányú munkát is várok tőled. (...) Nagyon elismerem ugyan, hogy az idők egyáltalában nem alkalmasak a magas tudományos követelmények érvénysítésére! Mégis a tudomány művelésére való hivatottságodat mint valami nagy dolgot kell megőrizni és nem szabad aprópénzre váltani. (…) Bármennyi az akadály, nagy és merész terveket kellene legalább forgatnunk és találkozásainkat ritka alkalmakként felfognunk olyan témák megbeszélésére, amelyekkel előrevihetjük a tudományt. Mert csakis ezért vagyunk vagy legalábbis csakis ezért vagyunk azok, akik vagyunk. Nagy és komoly tudományos terveknek legalább érlelődnie kell eszmecseréinken. És nem szabad elveszíteni az eleven kapcsolatot a filozófia igaz nagy kérdéseivel." (Horváth Barna – Bibó Istvánnak. Kolozsvár 1942 december 13 In:. Életút. 197. o. )
   62 A pénz című tanulmány szövegváltozatainak egymáshoz való viszonyát illetően lásd: Lengyel András: Szabadságérzés és zűrzavar. (A fiatal Bibó „pénz"–értelmezése. Jelenkor 1994 november, 988–998. o.
   63 A Korunk 1993/1–es számában az írás Bárdi Nándor bevezetőjével megjelent. Erre vonatkozóan lásd még: Bárdi Nándor: Bibó és Erdély. In: A hatalom humanizálása. 191–198. o.
   64 Vezetés–követés. MIKSZ–előadásvázlata. 1941. In: Életút. 181. o.
   65 U o. 181. o.
   66 U o. 183. o.
   67 Itt ezt a problémát csak abban a mértékben fejtem ki, amennyire ezt a gondolatmenet szempontjából szükséges. Az erre vonatkozó részletes kifejtést lásd: Kovács Gábor: Elit, közösség és kizsákmányolás. In: A hatalom humanizálása. 148–166. o.
   68 Elit és szociális érzék. In: Bibó I. 223. o.
   69 „Mesebeszéd az, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert; az átlagember igényli a kiemelkedő ember vezető szerepét, igényli maga fölött a kiemelkedő embert. Az a panasz, hogy az átlagember utálja a kiemelkedő embert, olyan elitek, ill. magyarul szólva olyan oligarchiák száján szokott panaszként elhangzani, amelyek vagy funkciótlanok, vagy funkciójukat vesztették, vagy funkciójukat rosszul töltik be." (Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Bibó III. 106–107. o.)
   70 Erdély társadalmi közszelleméről. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára (A továbbiakban: MTAKK) Ms 5111/17
   71 MTAKK Ms 5111/17, 1–2. o.
   72 MTAKK Ms 5111/17, 3–4. o.
   73 Erre már Vajda Mihály is rámutatott: „Az írás Mannheim Károly Diagnosis of our Time című könyvéről szól; oldalakon át csupán ismerteti Mannheim gondolatait, de amint a befejező részből kiderül, többnyire egyetért a könyv szerzőjének megfontolásaival. Ahol ugyanis nem, azt jelzi. Vajda Mihály: „Min alapszik a szabadság és felelősség világa? Bibó és Patocka." In: A hatalom humanizálása… 245. o. 3. lábjegyzet)
   74 A pénz. In: Bibó I. 213–214. o.
   75 „A szavazás és a vele kapcsolatos intézmények válsága is értékelésbeli zavarokra vezethető vissza.A szavazás intézménye olyan régi, mint az emberi kultúra, de világos, hogy nem értékek mérésére szolgál, hanem egy gyakorlati, technikus módja annak, hogy egy közösség, mely együtt akar maradni, a maga mindennapi konfliktusait megoldja. Amint azonban szavazással és szavazáson alapuló intézményekkel magasabb értékekre vonatkozó ellentéteket akarunk elintézni, a szavazás kerekébe tört értékek bosszút állnak." (A pénz. In: Bibó I. 212. o. )
   76 Lengyel András: Szabadságérzés és zavar Jelenkor 1994 november, 995. o.
   77 A pénz In: Bibó I. 215–216–217. o.
   78 Korunk diagnózisa. In: Bibó I. 260. o.
   79 Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom. In: Bibó I. 294. o. )
   80 Ezzel kapcsolatban: Ludassy Mária Bibó István és Félicité Lamennais. In: A hatalom humanizálása 223. o.
   81 A pénz. In: Bibó I. 219. o.
   82 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. 556. o.
   83 Németh László: Kiadatlan tanulmányok I. 452. o.
   84 U o. 452–453. o.
   85 U o. 453.
   86 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. 502–507. o.
   87 Németh László: Kiadatlan tanulmányok I. 454. o.
   88 Lásd erre vonatkozóan: A holnap nacionalizmusa, illetve A választójog reformja című írásokat. In: Szabó Dezső: Az egész látóhatár. Politikai és irodalmi tanulmányok, levelek, vitairatok. Budapest, Püski, 1991, I. kötet 15–58. o., 133–148. o.
   89 Arany János. (1932) Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. 404. o.
   90 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. 553. o.
   91 Erre a problematikára vonatkozóan lásd Szőke Domonkos két tanulmánykötetét: Modernizáció és/vagy népiség? Debrecen: 1994, illetve Nemzet, középeosztály, reform. Debrecen: 1994.
   92 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 311–318.o
   93 Szekfű Gyula: A magyar középosztály. Korunk szava 1933. február.
   94 Három nemzedék és ami utána következik Budapest, Reprint kiadás, 1989. 415. o.
   95 Erre vonatkozóan: Szőke Domonkos: Középosztály–bírálat és és középosztály–ideál a 30–as évek első felében Szekfű Gyula és Németh László munkásságában. In: Szőke Domonkos: Nemzet, középosztály, reform. 13–53. o.
   96 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. II. 1182–1183. o.
   97 Ezt Dénes Iván Zoltán közléséből tudom.
   98 Értelmiség és szakszerűség. In: Bibó II. 515. o.
   99 Lásd például Szelkfű Gyula történeti faj fogalma: Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1924
   100 Faj és irodalom. Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 15. o.
   101 U o. 16–17. o.
   102 Debreceni káté. i.m. I. 552. o.
   103 Európa anthropológus szemmel. In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I. 278–279. o.
   104 Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985, 20. o.
   105 Ágak és gyökerek In: Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben II. 1145. o.
   106 U o. 1146. o.
   107 U o. 1146–1147. o.
   108 Itt – a teljesség igénye nélkül – csupán jelezni lehet néhány álláspontot. Poszler György a Kisebbségben felfogását bennszülött bölcseletnek nevezi, miközben Némethet Babitscsal állítja szembe. Erre vonatkozóan: Bennszülött bölcselet. Németh László: Kisebbségben – szubjektív kommentárok. Poszler György: Vonzások és taszítások. Budapest,. Liget Könyvek, 1994, 290–333. o. Vekerdi László szerint a Kisebbségben Németh László szellemi elmagányosodásának, kisebbségbe kerülésének a terméke: „Kisebbségben könnyen elhomályosul a látás. 1939 tavaszának vészterhes felhői alatt Németh László tiszta tekintete sem vette észre, hogy sommás tipológiája öncsonkításra kényszerítené a magyar irodalmat, hogy szándéka ellenére kisebbséget kreálna maga is." (Kisebbségben Európa három történeti régiójáról. Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában. Kalandozások Németh László világában. Tatabánya: Új Forrás Könyvek, 1997, 229. o. ) Grezsa Ferenc a következő módon foglalja össze a véleményét: „A gondolatmenet summája: vívódó magyarságtudat; alkalmazkodás és önmegőrzés, vállalás és tagadás, konvenció és humánum ambivalenciája. Ez az ellentmondásosság szervesen következik a Németh Lászlóra és a népi mozgalomra jellemző sajátos antiimperialista nemzetszemléletből. Ennek az erősen érzelmi jellegű és etikailag motivált patriotizmusnak – Király István találó okfejtése szerint – az identitásféltés, a jellemhangsúlyozás a fő ismérve. Ezért keveredik benne a kulturális kolonializmus elleni tiltakozás etnikai érzékenységgel, a szociális felelősségtudat forradalmi dezillúzióval, a kelet–európai helyzetérzék antiracionalizmussal. Egy pillanatra úgy tűnik Németh számára, hogy a széteséssel fenyegetett népet a faji kohézió mentheti meg. Jó szándékból fakadó gondolati hiba, melyet majd a Szekfű–tanulmányban korrigál." (Grezsa Ferenc: Németh László háborús korszaka. (1938–1944), 59–60. o. ) Trencsényi Balázs a korabeli rivális nemzet–diskurzusok kontextusában elhelyezve egyfelől a historicista és a populusta kánon metszéspontjában levő, másfelől az azoktól el is határolódó műnek tartja a Kisebbségbent: „Az »alkat–diskurzus« és Bibó István politikai publicisztikája." In: Megtalálni a szabadság rendjét. 189–193. o.
   109 Németh László: Sorskérdések 269. o.
   110 Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben. II. 892–893. o.
   111 U o. 895. o.
   112 Vekerdi László például így értelmezi a művet: i.m. 227. o.
   113 Életút 48, 243–244. o.
   114 A Bánya mélye felé. In: Szabó Dezső: Az egész látóhatár. Politikai és irodalmi tanulmányok, levelek, vitairatok. Püski Kiadó, Budapest, 1991, II.
   115 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 227. o.
   116 U o. 227–228. o.
   117 U. o. 231. o.
   118 U o. 231–232. o.
   119 Erre vonatkozóan lásd: Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula. In: Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Tanulmányok. Szerkesztette Romsics Ignác. Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 51–69. o.
   120 „A liberalizmus magyar talajon egészen más képződmény lőn, mint francia vagy német földön, egészen sajátos hatást gyakorolt a magyar viszonyokra és a jövőre nézve a külfölditől eltérő speciális magyar helyzetet alkotott. A lényével szoros rokonságban levő nemzeti mag speciálisan magyar jelenségeket szült: nemzetiségi harcot, mely e soknyelvő országban a nemzeti liberálisoknak egyszersmindenkorra lehetetlenné tette liberális alaptanoknak, minő a széles választási jog, korlátlan végrehajtását." (Három nemzedék. 132. o. )
   121 Poszler György: Bennszülött–bölcselet. Németh László: Kisebbségben – szubjektív kommentárok. In: Poszler György: Vonzások és taszítások 324. o.
   122 U o. 325. o., illetve Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. 87–94. o.
   123 Ezekre vonatkozóan lásd: Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat 182–192. o.
   124 Erre vonatkozóan lásd: Füzi László: Alkat és mű. 537–567. o.