Tandori Dezső

A tűz testcsonk

Az írás mottója
Leléptél mind a 64 mezőről?
A 65. mező támad!
Nem lépsz le a járdaszegélyről?
Felhajtanak utánad.
Vágyol még,
eleged az egészből?
Csak arra, hogy ezt is utáljad.

Barátaimnak,
c/o Füzi László
Kecskemét

Az írás teste (testcsonkja)

(„Mi lett volna milyen, neki?")

   Hát akkor ezt most nehéz írni. Holott ha nem, akkor sem megy. „Az írói élet, lét."
   Mondható-e: 2003. június 30-án történt?
   A keltezés csak rendben, de nem történt semmi. Történni nem. Már attól függően, mi a történés.
   Legalább egyetlen haszna, szeretném, ha lenne itt ennek azért mind. Hogy: van végre valamim, ami velem, kizárólag velem elintézhető. Nem kell jelen állapotokat, világot, embertársi kapcsolatokat, hanyatlásokat és – valódi vagy álságos – felemelkedéseket szidalmazni… a kor, megint a kor. Nem! Tiszta viszonyrendszerre tettem szert, s legföljebb arra jöhet gúnyos mosoly, hogy: „Viszonyrendszerre? Hát te még meghalni is csak relációban óhajtanál?"
   Nem óhajtanék meghalni. Holott élni sem óhajtanék. De ha valamit, hát inkább ez utóbbit. A relációk miatt.
   Meg mert a jelzett napon rájöttem: meghalni sem olyan egyszerű. Ennyiben József Attilát – ígérem, Szép Ernő dolgában visszafogom magam! – felül kell bírálnom. Itt csak meghalni sikerülne?
   Másrészt mi az az „itt"?

*

   A helyszín, nem vitás: Buda, úgynevezett Víziváros, Clark Ádám tér. Hétfő van.
   Nem tartunk idehaza szeszes italt. Újabban végképp nem.
   Régebben is csak úgy volt ez: maradt másnap reggelre. A legrosszabb, az ilyen italféleség. Már ha olyan bor, amilyet én venni szoktam volt.
   Színjózan voltam.
   De vajon? Mikor is írta Kosztolányi a hajnali részegség versét? Élete vége felé? Ugye.
   Gonddal vágtam neki az átkelőhelynek. Szabályos helynek, figyelmesen.
   Mondom, vajon?
   Mi a „figyelem"? Meghatározható-e akaratlagossága? Van-e szándékának okvetlen értelme?

*

   A tűzoltóautó alighanem a Fő utcából jött.

*

   Az egész: mintegy teljesen „kilassítva" történt.

*

   Már jól értem, miért nem fűlt a fogam ehhez az íráshoz. De összejegyzeteltem hozzá annyit, hogy hosszú ideig lenne, híján, hiányérzetem.
   Újabban sokat „foglalkoztam" a körrel, egyáltalán, a vonalakkal: összeállhatnak-e? Nem marad-e pontjaik (azaz akkor még nem az ő pontjaik! mert nem állnak össze belőlük), alkotóelemeik közt mindig egy bizonyos távolság? Hagyjuk. Az egyenessel, az érintővel is foglalkoztam. A Clark körforgalmú tér. A Fő utcából jövet be lehet hajtani az Alagútba, akkor hamar elhagyjuk a kört. Lehet azonban a Lánchíd utcába, netán a körforgalmat majdnem teljesen „beírva", a Lánchídra is igyekezni. Az ábra ilyesmi:

 

   1 Lánchíd, 2 Fő utca, 3 „A virágágyas kör", 4 Lánchíd utca, 5 Alagút, 6 Az átkelőhely két kis szigete, 7 Hunyadi János út (itt nagyjából érdektelen)
   (Csak az a rettentő furcsa, hogy ez az ábra: jószerén testcsonkom ábrája! De erre mindjárt rátérünk.)
   A tűzoltóautót akkor pillantottam meg, amikor kb. az X-szel jelölt helyen jött. De merre?
   A „b" irányba megy? Marad az „a" sávon, s netán a H. J. útra kanyarodik fel?
   Majd később itt a technikai részletekről.
   Megítéltem a helyzetet (a két szigetecske közt állva). Lassú voltam, nehéz cipőben. Buszom a Lánchídról (a H. J. úton mentem volna tovább) nem jött. Néztem a hatalmas (sok tonnás?) tűzoltóautót. Szerkocsi? Vizet szállító autó? Busznyi tömb, csak ránézésre is nehezebb.
   Mindegy az már húsz kiló felett, mázsa felett. Ejts a lábadra egy félkilós súlyt a konyhában, mezítláb állva. Bukj előre, nehéz cipőm, kelletlenül, mert nem akarod emelni a lábad, bukj négykézlábra, mondjuk, az Erzsébet-híd gyalogoslépcsőjén, majd meglátod, bár térdedre is zuhantál, mekkora ütés éri mutatóujjad, középső ujjad. Hetekig viseled a vértelen zúzódás nyomát.
   Jött a tűzoltóautó. Az „a" sávról nyomult a 3-sal jelölt kör felé. Érintőben megy el, s vagy a Lánchídra (1), vagy a Lánchíd utcába (4) igyekszik. A Lánchíd utcába, ahol több, mint 64 éve lakom.
   Nem emlékszem, miből ítéltem. A kerekekből? A kocsi „pofájából"? Eljön előttem. Álltam. Nem, dehogy, bemegy a körforgalomba.
   Elindultam. Tévedtem. Megtorpantam szerencsére. Ahogy mondani szokás, közepes sebességgel bár, karnyújtásnyira előttem ment el a kocsi. Az Alagútba. Nem a „b" érintőn mégse, hanem a „c"-vel jelölt sávban.
   Mit tehettem, hideg fejjel átmentem akkor már, az „a" sávban nem jött autó. Nem volt még nagy a forgalom.
   Megvártam a 16-os buszt, felmentem a Várba, a többi érdektelen. Természetesen a „történteken" gondolkoztam. Korántsem lázas aggyal, nem riadtan, nem pánikban. Csak úgy.

*

   Sem túl hidegre vennem dolgom nem szabad itt, sem eltúlozni. Nézzük így.
   Jegyzeteimet máris elővehetném. 3–4 verset írtam már a dologból, nem is tagadom, s másutt, érintőlegesen (brr) felhasználtam. Hasonlatnak, mintegy.
   Mi történt?
   Ez a kérdés hamarosan eluralkodott agyamon.
   Nem állítom – ahogy feleségemnek, mikor emez írás tervét elmeséltem neki, mondtam –, hogy azt a változatot véve alapul, mikor két lábamat lapítja palacsintává az első két kerék, aztán esetleg a második, felém eső kerék-pár áll meg rajta…
   Máris borzalmas. Nincs rá szó.
   Nos, akkor esetleg el is válik törzsemtől a két láb, magam – ha élek még egyáltalán, ha kómába esem, ha magamhoz térek, de mint kicsoda már? mint micsoda? nem vagyok perverz, nem kérdezem orvos barátaimat, például az Ig. Orvostan igazgatóját, sokszoros jó szaktanácsadómat, dr. S. P.-t, aki az Alagút túlfelén lakik –, igen, magam akkor egy égő, agyonra vérző testcsonk vagyok, karral, fejjel. Egyszerűen így? Fél karral. Hagyom.
   Ez a tűztestcsonk, mondom, nem lett úgy „bálványom", fétisem, nemnem ül, mint – mondjuk – véralabástrom majom képzeletem szobadíszpolcán, nem lengetek körötte, szegényem, füstölőt; nem lett, ismételjem-e, beteges kényszerképzetem. De mi itt az egészséges, mi a beteges?
   Képtelen, érvénytelenné vált fogalmak.

*

   Itt – azok. De mi van akkor „itt"?
   Hogyna álltam meg „mégis" a kocsi mellett?
   Szerencsével? Lassúságból eredően? (Brr, e kifejezés!) Volt olyan, agyamban, talán, hogy átvillanni! Mert mintha a szemközti járdához közeli „a" sávon nem ígérkezne autó. Sose tudni azt! Megálltam.
   Mit éreztem? Nem tudom. „Hajszálon múlt?" Ezt nem. Semmit se gondoltam… többet annál, mint hogy „ejha", vagy „nahát". Esetleg: „Phúha…" Leírhatatlan hangjelenségek.
   Ami azonban leírható, azt le is írom. Csak azt fogom leírni. Jegyzeteimet a végére ömlesztem. Megy egy darabig még jól, „fejből".
   Az volt hát itt, hogy a tűzoltóautóval „szemben" nem voltam erőszakos. Amikor az Erzsébet-híd lépcsőjén „orra" buktam, oka nem lehetett több: mintegy megtagadtam a járást. Megtagadtam, mert – szinte ugyanebben az időben, mint jún. 30-án, reggel hétkor – valahová igyekeznem kellett. Majd e 8 órára tűzött program (istenem, könyvek gépies leadása és felvétele egy boltban! mely 8-kor nyit csak, nekem „szinte dél" már!), e szabadságom-rablódása után 9 óra, negyed 10 között „a város másik végén" (na, jó ég, a 2-es villamos vagy a metró a közelébe visz!), ráadásul pénzért, kellett megjelennem. A könyveknek és a pénznek sem örültem. Holott gyötrelem behajtani minden második honoráriumot. S ezek nagylelkű emberek ott! (A negyed 10-esk.) Mégis úgy éreztem, megrablódtam. Attól a szabadságomtól fosztottak meg (a körülmények), hogy én a várost csak úgy, kedvemre (ugyan! piacra bevásárolni, valahol gépiesen bort inni) járom.

*

A testcsonk rángásai

   Közbevetések: „Ne írjak másokról!" Jeligém volt ez, mégis említettem újra a rossz honoráriumokat. Visszavonom (az említést, itt).
   Aztán: kocsmák. Hiába mondta feleségem, mondták (nem mondták) mások: ha nekem elit nívójú emberek sem egészen nívók, hagyjam a kocsmák népét. Nem finnyás elitizmusból, de hagyom, hagynom kell e népet. A napi 7 dl-t inkább hazahozom. Nem szegem meg a „Nem hazahonn!" jelszavát, mert… stb.
   (Ma, ezt az írást megszakítva, lenn jártam. No, máris akkor…)
   Sajnálom.

*

   Mi volt a lényeg?
   Borzalmas kérdés (íróilag).
   A lényeg, s nem íróilag, ez volt:
   a kocsmában, ahol ma jártam, előhoztam: Kosztolányi? Babits? ha cserélhettek volna? Rák, rettentő vég: vagy tündökletes művészi pálya: melyiket választják?
   „Zillyet nem válassza jaz ember", a válasz. Kocsem.
   Jó, mégis. Elmagyaráztam.
   Eljöttem.

*

   Technikai műveletlenség az oka, hogy nem tudtam: a kerekek erre mutatnak (busz!), mikor a test, a kocsié, arra (még).
   Ezerszer láttam (busz). „A kompjuter működik rosszul", mondja szeretettel tőlem mindig 100 forintot elváró hajléktalanom. Jó vicc, de bizonyos budai belvárosi részeken nem lehet egyszerűen járnom, mert van 5–7 ilyen csavargónk (csavargód, csavargóm). De másutt is rettegek.
   A kisember, aki a költészethez „aztán" hozzászól, mindenütt van. Kocsmában jobban megszólíthat. Netán maga a kocsmáros.
   (Nagyapám kocsmáros – is – volt Kecskeméten. Nem azért mondom.)
   Tehát: a lényeg ez volt:
   az
           ami
                    eszméletem-nyelvem (írtam másutt)
                                                                           teszi,
   a másmilyenség (Kosztolányi),
                                                                       a különbözöm, tehát vagyok,
                                                                                                tette,
   hogy a tűzoltóautó
                                 várható
                                             irányát,
                                                         méghozzá
                                                                         abszolutisztikusan,
                                                                                                     evidensen
   másmilyennek, másnak láttam,
                                                        mint ami, amilyen
                                                                                   volt.
   Ergo az,
                   amitől
                                 én az vagyok, ami vagyok,
                                                                           az vagyok én, ami én
                                                                                                               vagyok,
   az egyedi látásmódom, az, hogy megszoktam: „majd én megmondom", s az akkor a művészi ábrázolás, ez tette volna, hogy rettenetesnél
   rettenetesebb
                               halállal haljak,
                                                         vagy
                                                                     halállal egyenértékűen
                                                                                                         maradjak
                                                                                                                               „életben".
   Ez tette volna.
   Az, ami azt teszi, hogy én vagyok én,
                                                               tette volna,
                                                                                   hogy én ilyen
   iszonyúságos módon ne legyek többé,
                                                               ne legyek én
                                                                                       (minimum),
   legyek a két hatalmas vágott, síneken szerezhető
                                                                               (József Attila?)
                                                                                                       sebből
   vérezve, netán
                               csonkjaimra buggyant
                                                                   hassal (57 kilóm helyett 87 vagyok!)
   heverjek ott
                       köpetek,
                                       szar,
                                                   aszfalt,
                                                                   por,
                                                                            minden szennye elegyében,
   felnyitva így, így, ÍGY!!!!!!!
                                                   egy tüzes testcsonk,
                                                                                       annyi maradjak,
   kétszáz méterre alig a helytől, ahol élek, ahol éltem, ahonnét külön „gond" volt, mozduljak-e bárhova. Na öcsi, bebasztál magadnak!!!!!!!

*

   Egy tüzes testcsonk
                                       – „a tűz testcsonk"! –
                                                                               maradtam volna
   – a legolcsóbb, a legjobb? esetben?? mikor –, elegendő.
   Dr. S.P. barátomat sem kérdezem meg, mik ilyenkor a túlélési esélyek, a „túlélés" szó végtelen megcsúfolása, szinte az, amit érdemel, bár nem mindig.
   Tudni kellene hozzá, milyen %-ban élhető túl, ha pl. a két láb megy el –-
   – és jegyzeteim közt lesz elég utalás:
   „szépen végezte/d, na, itt éltél, 64 évig, leléptél a sakktábláról, és EZ volt az 65. mező!" –
   „kellett annyit finnyáskodni, kivel találkozol, kivel nem (nagyon tömörre veszem, kivel beszélsz telefonon, kivel nem stb.), ez lett!" – és összevissza, akármi. Kanállal szedték össze!
   Még feleségem is, akár ha Dömiékre, mackóimra nézett volna, kikről azt hittem, nem lesz számukra megoldás, ha meghalok, ha meghalunk, még ő is, ha Dömiékre néz, óhatatlan
   ezt gondolta volna: „Te jó isten…!"
   Mivel kotorják össze a szétlapított emberpépet egy aszfaltútról?
   Hogy ne húzzam-nyúzzam, ez lett volna velem.
   Slággal eltakarították volna, ami nem takarítható el másképp?
   Maradt volna még vér s velő utánam?
   Akadt volna magyarázat, hogy egy nagyobb sorba tartoztam, ahol ez jött? Vagy van rá magyarázat, hogy Petri meglátogat álmomban, Janikovszky, Balassa Péter, Ternyák Zoltán, rendre mostanában, meghalt, megannyi kapcsolódás dolgaimhoz, még valaki: ki is? s nem én??

   Hogyan élek én?
   Hogy megtaláltam, meg kellett találnom
   a tárgyhoz illő, hű kifejezési formát?
   S megvan, és ez létem végoka, egyelőre?
   Ne mozduljak ki többé a lakásból?
   Nem mozdultam ki, jó, hogy hajdani lakásunk
   másik fele, a szomszéd lakás égett,
   „nem voltam itthon", majd rámtörik a tűzoltók,
   s megmentettem így kutyánk, Szuszi
   és madarunk, Totyi életét?
   Hogy a kis piros autókat számoltam az ablakból egyre?
   Hogy megcsodáltam, fentebbiek okán,
   minap egy nagy darus tűzoltóautót?
   Hogy a Rákosi-korszakban tűzoltótanfolyamra voltam kényszerítve?
   Más korszakok is erőszakkorszakok!
   Minden korszak Rákosi-korszak, csak épp másban és másnak!!!!

*

   A korszakok egyáltalán nem léteznek. Rákosi nem létezik,
   a mai korszak létezői sem léteznek másképp, csak hogy
   – mondjuk – a nyakkendőjükbe törlik a valagukat,
   megcirógatják kollégájuk nejének valagát,
   gecis fogpiszkálókat szúrnak a fasírtba,
   Maldív szigetekre utaznak,
   hazudnak nekünk??? Nem létezik minden, mindez, jó, nem hazudnak, jó, névre bontanám, melyik (angol?) miniszter, államtitkár, titkos tanácsos nem csinál ilyet fogpiszkálóval, nejjel, irodalmi vezető nem oly ocsmány féreg, hogy önemésztésül pöcegödörré kéne változnia, mint Kafka Samsájának! Hagyjuk. A tűzes testcsonk nem kívánja jogát.
   Hát így mentem el otthonról, innen, egy hétfő reggel.
   Hogy szakmám legevidensebb velejárója révén
   majdnem önmagam, önmagam majdnem legiszonyatosabb stb., nincs szó, végét, vagy nem végét, még rosszabb, okozzam.
   A tűz testcsonk mégsem ül majmok és madarak és medvék közt
   a kis polcon, pláne nem mások polcán.
   Mit is mondhatnék még? Miket jegyzeteltem?

*

   Hogyan függ össze mindez értelemmel? (Francot érdekel.)
   Éjszaka, hajnal, józan eszmém: semmit se tégy, semmit se írj. De később ugyanezt a pia hatása is behozz. Akkor meg?
   Igaz-e, nem igaz! hogy a világ iránt azt éreztem, amit a tűz testcsonk (tud-e szólni még akkor? gondoljuk meg, árnyalati-finom, ennek kudarcai miatt lázadó életet élek, és akkor? és AKKOR? az, a tüzes testcsonk, ha el nem vérzett, ha mérgeződése kómát nem hozott?) –- oly mindegy.
   Túl sok volt a kényszer-munka életemben?
   Nem lettem miniszter, titkos tanácsos, nem vagyok Sir Geoffrey egy skót szigeten, nyugállományban, hogy – ha! – legföljebb egy adag cián végezzen velem?
   Ide, a Clark aszfaltjába vezetett mindaz, amire törekedtem?!? ha tetszett, ha nem? Ez volt a tökéletes bűntény?Hogy elpusztítottam egyik felem? (Nem láb és törzs értelmében értve!)
   S mondhatnám, tűz testcsonkként, apám miért… anyám miért… de hát ezt átkok formájában megírtam rég, versben. Büntetésem ez lenne?
   Ó, istenem, irodalom eszközei! Rosszabb ennél a kisember védelme sem lehet kocsmáros által, hogy aki nyolc általánost végzett, az is érdemel könyvet… jaj, hagyjuk! Ezért kellett ily bonyodalmasnak lennem?!

*

   S madaram, Totyi… ahogy ittmarad.
   S madaraim, medvéim emléke, ahogy itt.
   Azok után hogy…
   „Kanállal szedték össze a Dezsőt a Clarkon".
   De hogyan fogok meghalni valóban?

*

   Lemenjek még délután inni egyet? Ha minek, miért?
   Tagolni a napot.
   „Tagolták…"
   Belerontott finomságaimba egy ilyen durva micsoda.
   (Ugyan, hát mit kell finomkodni. A lényeg: tűzoltóautók alá ne menj.)
   Mégis Szuszi (a túlvilágról) és Totyi, még él, mentett meg? Van ilyen? Mondhatom-e, hogy nincs?
   ennyi finom kis önkezelés. Krémekkel, Ibuprocennel. Ahogy télen elestem a jégen, addig gyötörtem magam, rémes fájdalmak közepette, míg talpra álltam, nem adtam magam emberek kezére. Most? Nem lett volna jó választás! Emberek sikeres kezén is két láb nélküli nyomorék kosárember maradtam volna. Hogyan végeztem volna magammal? Így játszottuk volna a koala kártyabajnokságot itthon? NEM!!!
   Mindig sokat akartam? Mennyiségre? Ez sok lett, ha valami, ez!!

*

   Rettentő rossz írás lenne, ha ez elmaradna: „Még hogy ma, békés délután, itthon, egyedül Totyival, mindent a tűz testcsonkra vonatkoztatnék!? Micsoda mesterkéltség lenne."
   Megyek holnap újra a piacra, megint a Clarkon
   át!

*

   Micsoda botrány lett volna. Botrányos halál. Nemcsak borzalmas, de botrányos, ha úgy tetszik. Erre voltak jók a mindenkori korai elmenések. Hogy hamar hazaérj. „Most hazaértél, öcsi?"

*

   „Elzárkózásaid megérték?"

*

   „A tűz testcsonk most a primitív istened?" Lehetetlen. Nekem nem. Még ez sincs.

*

   Pedig istened és papod lehetnél!

*

   Még a „sok"-ról. Keveselltél bármit? Ez nem elég?

ELÉG.

   Abbahagyom jegyzeteim feldolgozását. Eldobom jegyzeteimet. Hagyhatnám őket múzeumra. Ajándékozhatnám munkatársaimnak akár Kecskeméten. De eldobom. Forróság. Lehülök. Talán le is megyek. VII. 20. dél.
   Már másnap van, már fél egy van, fél öt van. Milyen lett volna a tűz testcsonknak másnap, fél egykor? Mi lett volna milyen, neki?

Jegyzetek

   Nevek. Petri etc. Petri, György: magyar költő, bonyolult élet, „szesz". Janikovszky, Éva. Vecsésen lakott. Kutyánkkal kapcsolatban Vecsésen jártunk. Kutyánk: mint totyi. Ott H.G.-ék, „kutyások." (Janikovszky – Móra Kiadó: medvés könyveim kezdeti kiadója.) Balassa, Péter. Munkáim (eleinte elegyes) értékelője, sok-sok helyen publikáló társam (nem közös művek). Karácsonykor arany szalagot akasztott olykor kilincsünkre, kedves, bonyolult ember. Terveztünk sétát, a Naphegy oldalában. Az Alagút túloldalán lakott. Ternyák, Zoltán: pl. Hamlet alakítója. Ld. Hamlet-könyvem.

Tárgyi részletek

   Rémes lett volna e halál. Törölt volna minden más szempontot. (Ld. a „sok" fogalma. Sok ló, sok kártyabajnokság itthon, sok írás; v. semmiből semmi. Az átlagolás v. kiegyenlítés, kölcsönös kioltás lehetetlenítője lett volna.)
   Átlagolás: ugyanakkor átlagolt volna. Hány és hány „ily" rémes halál! (Lábát külön vágják ki a kocsiból etc.)
   Ahogy ráébredek: azonnal „az" van. Mint mikor gyógyszertől és szesztől elaludtam, aztán hatalmas fényességre ébredtem az elvonóban! Ahogy pl. a 3 SAT-ot bekapcsolom, aztán tudom: Grapelli szól (hegedűvirtuóz). De mi ez az azonnaliság! Amikor számomra a VÉG! Hamisítás! (Is.) „Tehát megtörtént." Tehát Szpéró halott. Tehát etc. Maga az azonnaliság!
   Az írás miatt jutottam el a (nem akármilyen) halálba. A tűz testcsonk holtságába. Esetleg (dr. S.P.-t nem megkérdezni!) a kómából ébredés élésébe. Ezt is mind az írásért? Nem. De az sincs: „Nem írni többet!"
   Rémszempont: már nagyon készült egy ily írás. Csak rólam!
   Halálosan közel kerültem egy határhoz, megint! Valami vég jön, persze. Ó, ne! Ne így! (Rilke, Klee.) Hát hogy? Átmeneti idők jönnek, csak.
   E borzalmas halállal (vagy még egy kis élettel) példa lett volna statuálva. „Íme, így jár…"
   (Mint ha hóhérlegények a már majdnem felnégyeltnek, Kafka, még ecetet öntenének a szemébe, kiszúrnák, néznék, ahogy buggyan. Nézni lehetett volna, ahogy túlsúlyom lebuggyan. Mint a hájleszedés. Így lenne perverz? Miért lenne az? Ha LETT volna?!?!)
   „Megbüntettük a doktort" (Kafka). (Mégis agyondolgozódott.)
   Poe! Az inga és a kút! Doktor, baszod! Nem értünk tetted!
   A Clark volt a kút? Az inga én magam voltam??
   Balaseti lehetőségek itthon. Átbukni a szokatlan helyre tett szemétládán, mikor a krumplit megyek levenni hajnalban. Fejjel a forró fazékba. Kiég a szem etc. Nincs meg a szokásos reggeli rutin. Etc. – Witti: amiről nem lehet: a 7…! Ez a 8. Ahh!! Hanem hát a borzalmak, a közép-tömegember „szintjén": H. Schmidt német szórakoztató. Milyen rokonszenves magánember! Elmondhatja: ha megfosztanák ettől a hiper-lehetőségétől, talán, sőt, biztos, italra adná a fejét. Már most is vannak jelei. Különben, magánemberként, álszakállal jár, felesége öregasszonynak öltözik, így mennek távoli vidékekre. Retteg, autójával karambol, kiderül, nyomorultságában, ő az. Rólam mekkora nyomorultság derült volna ki? Véglegesítődött volna?! Csak egy nyomorult voltam.
   Függetlensége! Haha. Ez lett belőle. (Már volt) Tettem néha jót is… Alíz verebünk lábát megmentettem, igaz, nyomorékul kalitkában élte le életét, de madár ezt jól bírja. Hogyan bírta volna a tűz testcsonk? Ki lett volna ő? –- Én, aki fogorvoshoz se járok (mint oly sokan, ha a gennyes fogat kihúzták). – Nem igaz, hogy a lassú öngyilkolást folytatom, s ez az élet. De valami VÉG jön.

Utótoldalékok

(De még mindig nem az exitálás!)

   Francokat se vég jön. Francokat se a „8" jön Wittgenstein 7.-ja (sic) után. Aprólékoskodás jön, pitiáner gondok és örvendések jönnek. Marad: önmagam legjobb ismerője vagyok, mert érdeklődöm magam iránt. – Nem ismer senki sem!!! (Rilke) Ez ismétlődik! Ezért lett volna érdemes! Egy olyan életlehetőségért, ahol kételyem nyomán leglényegesebbjeimben bizonytalanodom el. Ahol a nagy kitüntetés az, hogy Kosztolányinak hisznek! Ahol csak az marad, hogy lemehetsz mégis, mikor szabad vagy, tehát ha magadtól elszabadultál… Ó, Rimbaud-köteted! Rimbaud lába, le!!
   Lemehetsz a kocsmába, ahová elborzasztó már menned.
   Lemehetsz, hazahozhatsz egy üveg bort, amit nem akarsz, ami nem kell. (H. Schmidt: „Jöhet bármikor autóbaleset, gombaméreg, sav".) Elmehetnél akár Chicagóba, ami nem kell, az utazást nem bírod. (A Rádió: „Halálos baleset történt a… az…")
   Egy határig csinálhatnál „szinte mindent", de nem kell.
   És akkor a botrányos végek fenyegetésében mindez.
   Ahogy nem akartál már járni se, Erzsébet-híd lépcseje.
   Ahogy, mondd el ezt is, nagy eső után beálltál a pocsolyák közepén egy száraz szigetre, mert azt hitted, onnan szállhatsz fel jól a villamosra, jött, kiderült, a két sínje közt állsz, elnézted, hogy a közelebbi sínpár-fél a járda széle mellett van!
   De Korcsnoj, Karpov, Szpasszkij, Fischer stb.: mind tömérdek lépést néztek el. Kerékpárosok, autósok rosszkor fékeztek, nagy versenyzők, összetörték magukat. Önmaguk hóhérlegényei, Kafka-agyai. Ez tiéd? „Kérem, én extra tűz test…" EZ?

A mottóhoz

   Magára engedte a kor feszültségeit. Barátaimnak, c/o Füzi László. Kecskemét. Abból, hogy sehol. Semmikor. Maximum a tűzoltóautók mások. A szereplők mások. Most sem az öröklét jön. Most sem jön semmi mentsvár, maga-megvigyázás. Jön, ami volt.
   Minőségi légy, öcsi. És mindazonáltal!
   Rettenetes lehet csak egy nyílt csuklótörés is. Kértem másnap, vezeklésül zuhanjak el. Elzuhantam, cipőmben, újra. Törés nélkül, hála.

Legalább

   „Legalább megmondták volna" (Ennek megoldása itt mindjárt.)
   Rohadt életbe, ha van eszem, legalább lesz egy jó délutánom. Megírtam ezt, holnaptól csak műford. van, nézhetem ma a Tour-t, már megcsináltam róla a cikkeit. Összevissza tévézhetek, vagy mit tudom én. Kimerültem, szakad rólam a víz, de nem kell összeszednem magam, nem megyek sehova.
   (Összeszedtek volna, de nem mentem volna sehova.)
   (Már megint jön. A kút fenekén az inga.)
   De ezt mind csak úgy mondom.
   A rémes az irodalommal az, hogy ezt mind csak úgy mondjuk.
   Rohadt anyjukat, elmarad a galopp Alagról, néztem volna. Pont az lenne ma d.u. nekem jó.
   Totyi él, hála az égnek. Elhülyéskedünk. Jó, de meddig él?
   Jó, Alíz is meghalt. Jó, tanulság-e bármire a jövőben, ami történt. „Ami történt, nem történt." Röhej e régi mondásom.
   „Ami nem történt, történt?"
   Ennyire nem bírunk azért komolyan venni semmit se.
   Holnap veszek a Retek utcában vincellér kenyeret. Totyi is kap belőle. Csak a kéregetők ne lennének (már ilyen nagy számban).
   Elviszik csöndemet, amire lemegyek. Jó, itt is csönd van, itthon. De lemennem azért le lehet, nem?
   És elveszik a csöndemet. A maradékot belőle, az autózajon, a dumálók hangján túl, szándékaim zaján túl, xy-on túl, a végtelen néma jelén is túl, zaj minden.
   Csönd lett volna? Lett volna hunyt szemem alatt is rettentő tűz? Hogyan válik le két comb így, már ha leválik? Ezen muszáj gondolkoznom. De megkérdezni nem fogom. Ez volt a szellem élete is.
   Muszáj volt. De senki nem mondta meg. –

És akkor mi?

   Három hét telt el (azóta). De inkább ez van: nincs az, hogy „azóta". Mint Kálnoky mondja, sok egyéb közt (Szanatóriumi elégia, a leginkább „bevilágító" vers – nekem), a csillagképek vándorolnak felettünk, megfejthetetlen rend szerint, lelkünk anyagtalan, és színes sár a testünk, amelyben életnedv kering stb., nem pontos idézet. Az életnedv, a sárszínező anyag a Clarkon tért volna meg az aszfalthoz, épp nem a sárhoz. Belőlem, aki…
   S épp itt jön ez. Aki három hete lassan nem „vacakolok" ezzel. Az sincs, hogy „megírtam, kiírtam". De az se, hogy a tűz testcsonk bárhol is bálványként trónolna. Különféle gondolatokkal, szorongásokkal, tervekkel (kevéssel!), elutasításokkal (ismét, éji-hajnali hideg fejű órán: „nem bírom elviselni a velem-nem-ekvivalenst", ergo kocsmák megunva, telefonok, találkozások eleve reménytelen-félék már velem, és még sok minden ment el: utazás, ló, khm-khm, cigaretta, a szesz – adnék kölcsön e tulajdonságaimból sokaknak? –, miegymás). A mai hétfő, már jóval emez írás után gépelem ide, fontos lehet. A szesz (mert haza nem hozok) ma mehet el megint. Elindulhat fogyásom is? Ki tudja. Csak hát az ilyesmi sem az „élet".
   Sokat dolgoztam, sokat nem, s akkor elégedetlen voltam magammal. Holott én tudom a legjobban, mekkora „összezuhanások" követik törvényszerűen a nagy munkálatokat. Mégis. Viszont tegnap volt valami nagyon tiszta örömem, középdélutántól estig, egy kis fordítással. Remélem, ma zavartalanul folytatom. Várom az itthoni kártyabajnokság köv. fordulóját, ha megint mindketten együtt leszünk hozzá. Totyi életéért szorongok. Megírtam: ha ő elszáll (örökre), elszállok szárnytalan. Jó, ezt N.N.Á. is megírta a tölgyfa-madárról a vállán… mégsem szállt el. Vagy ki tudja. Hanem hogy ez akkor az élet? Jó, de ha nem, akkor mi?